ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Szerjózska hallgatott, amikor verték, hallgatott, amikor Fenbong hátracsavart kézzel felrántotta a levegőbe, hallgatott, bár sebesült karja szörnyen fájt. És csak amikor Fenbong puskatisztító vassal döfködte a sebes részt, vicsorgatta a fogát.

Hihetetlen szívós volt. Egyes-cellába lökték. Nyomban hozzálátott, hogy jobbról-balról kikopogja szomszédait. Lábujjhegyre ágaskodva megvizsgálta, miféle rés van a mennyezet alatt, nem lehetne-e kiszélesíteni, letörni belőle egy darab deszkát, hogy legalább az udvarra mászhatna ki. Tisztában volt azzal, hogy megmenekül, ha ettől a lakattól megszabadulna.

Ült és arra szeretett volna visszaemlékezni, hol az ajtaja-ablaka a helyiségnek, melyben kínozták, s van-e lakat az udvarra nyíló ajtón? Hej, ha most ép lenne a keze ! …

Nem, egyáltalán nem ismerte el, hogy a helyzet reménytelen. Ezeken a hideg, tiszta éjeken még a cellákban is jól hallatszott a Donyec környékén dübörgő ágyútűz.

Reggel szembesítették Vitya Lukjáncsenkóval.

— Nem ismerem . .. azt hallottam, hogy valahol a kö-

zelben lakik, de sohase láttam — mondta Vityka Lukjáncsenkó és sötét, bársonyos szeme, az egyetlen, ami még élt az arcán, elsiklott Szerjózska mellett.

Szerjózska hallgatott.

Aztán elvezették Vityka Lukjáncsenkót és néhány perc múlva Szolikovszki berúgta a cellába Szerjózska anyját.

Letépték az öregasszony ruháját, pőrére vetkőztették tizenegy gyerek anyját, a véres padra dobták és fia szemeláttára csavart dróttal kezdték ütni.

Szerjózska nem fordult el, nézte, hogy verik az anyját és hallgatott.

Aztán őt verték anyja szemeláttára és akkor is hallgatott.

Még Fenbong is kijött a sodrából, felkapott az asztalról egy vasrudat és könyökben összetörte Szerjózska egészséges karját.

Szerjózska hófehérré vált, homlokát gyöngyök lepték el. Azt mondta:

— Ez — minden…

E napon végre behozták a Krasznodon-telepen letartóztatottak egész csoportját. A legtöbbje már nem tudott járni, hónuk alatt fogva húzták végig a padlón, aztán berúgták az amúgy is túlzsúfolt cellába. Kolya Szumszkoj még mozgott, de egyik szemét kiverték korbáccsal, kifolyt. Tolya Jeliszejenko, ugyanaz a lány, aki annakidején olyan boldogan felsikoltott az égbe szökő vezérgalamb láttára, csak hasmánt tudott feküdni : mielőtt idecipelték, izzó kemencére ültették.

És alig hozták be őket, amikor egy csendőr nyitott a cellába Lyubkáért. A lányok és maga Lyubka is abban a hitben voltak, hogy kivégezni viszik. Elbúcsúzott a lányoktól.

A csendőr elvezette.

De Lyubkát nem kivégzésre vitték. Kler vezérőrnagy, a területi Feldkommendant parancsára hozzá, Rovenkiba szállították kihallgatásra.

Csomagbeadás napja volt. Hideg, csöndes, szélmentes nap, a kalapálás, a kútveder zörgése, a járókelők léptei messze elhallatszottak a levegőben, mely szikrázott a naptól és hótól.

Jelizavéta Alexejevna és Lyudmilla mindig együtt jártak csomagbeadásra — kis batyuba kötve némi ennivalót és egy kis párnát, melyet Vologya utolsó levelében kért, elindultak a puszta tér haván taposott keskeny ösvényen a börtön hosszan elnyúlt épületek felé, mely fehér falaival, havas tetejével, árnyékos oldalainak szürkeségével puhán összeolvadt a környék színeivel.

Anya és lánya annyira lesoványodtak, hogy még jobban hasonlítottak egymásra: testvéreknek nézte mindenki. A szenvedélyes, mindig kitörésre kész anya most mintha kizárólag idegszálakból lett volna összeszőve.

Jelizavéta Alexejevna és Lyusza rosszat sejtettek a börtön előtt tolongó asszonyok zajongásából, abból, hogy mindegyiknek kezében volt a szatyra és hogy mozgás nélkül, szinte meg-merevedve állt az egész csoport. A tornác előtt, mint mindig, német őrszem állt és elnézett az asszonyok feje fölött, a karfánál „policáj”ült rövid sárga bekecsben. A csomagokat nem fogadta el.

Sem Jelizaveta Alexandrovnának, sem Lyuszának nem kellett körülpillantani, hogy megnézzék, ki áll körülöttük, mert mindennap ugyanazokkal találkoztak.

Zemnuchov anyja, egy kicsi töpörödött öregasszony, a tornác lépcsője előtt állt, maga elé tartotta kis batyuját és azt mondta :

— Legalább valamit az ennivalóból vennél át…

— Nem szükséges ! Magunk etetjük őket, — mondta a „policáj” másfelé nézve.

— Ágylepedőt kért…

— Mi ma jó ágyat vetünk neki …

Jelizaveta Alexandrovna odament a tornáchoz és éles hangjával rászólt:

— Mért nem veszi át a csomagot?

A „policáj” hallgatott, ügyet sem vetett rá.

— Nekünk nem sietős, várhatunk, talán jön valaki, aki válaszol! — mondta Jelizaveta Alexandrovna és ránézett az asszonyokra.

így álltak ott, amíg a kapu mögött több ember lépteinek zaját nem hallották, aztán valaki a kapu körül foglalatoskodott, hogy kinyissa. Az asszonyok mindig éltek ilyen alkalommal, hogy futó pillantást vethessenek az udvar eme részére nyíló börtönablakokba; néha meg is láthatták a cellákban ülő

gyerekeiket. Az asszonyok csoportja a kapu bal oldala felé húzódott. A kapuból azonban Bolman tizedes parancsnoksága alatt néhány katona jött és oszlatni kezdte az asszonyokat.

Az asszonyok szétfutottak, aztán megint visszatértek.

Sokan lármázni kezdtek.

Jelizaveta Alexandrovna és Lyusza félreálltak és némán szemlélték a dolgokat.

— Ma kivégzik őket — mondta Lyusza.

— Nem ! Én csak arra kérem az Istent, hogy élete utolsó percéig ne tudják letörni a szárnyát, hogy ne reszkessen ezek előtt a kutyák előtt, hogy a képükbe köpjön ! … — mondta Jelizaveta Alexandrovna! mély, rekedt, fojtott torokhangon és a szeme rettenetesen villogott.

Gyermekeik ebben az időben viselték el életük utolsó és legszörnyűbb gyötrelmeit.

Zemnuchov dülöngélve állt Brückner mester előtt, az arcán folyt a vér, feje erőtlenül lekonyult, de Válya mindenáron fel akarta emelni, végre sikerült és e szörnyű négy hét némasága után megszólalt.

— Nos, győztetek? — kérdezte. — Nem győzitek erő-

vel? … Hány országot igáztatok le? … Megszegtétek a becsületet, a lelkiismeretet. .. még sem győztetek . .. nincs erőtök …!

És elnevette magát.

Késő éjszaka két katona vitte a cellába Ulyát, fehér feje hátracsuklott, haja a padlót söpörte, így dobták a sarokba, Ulya hörögve megfordult és hasra feküdt.

— Lidácska . .. mondta az idősebbik Ivanichának. —

Emeld fel a blúzomat, égeti a hátam …

Lida, aki maga is alig vánszorgott, de mint valami ápolónő

az utolsó pillanatig ott szorgoskodott barátnői körül, vigyázva felhúzta a hónáig a vérrel átitatott kötöttblúzt; de visszahökkent az iszonyattól és sírva fakadt: Ulya hátán véresen égett egy késsel kivágott ötágú csillag.

Ezt az éj szakát élete utolsó percéig egyetlen egy krasznodoni lakos sem felejtette el. A fogyó hold szokatlan fénnyel és ferdén állt az égen. A sztyeppe tíz kilométeres körzetben tisztán látszott. A hideg elviselhetetlenné vált. Észak felé a Donyec egész parthosszában szakadatlanul villogott az égbolt, kis és nagy csaták dübörgése hol elcsendesedett, hol újra erőre kapott.

A hozzátartozók közül senki sem aludt ezen az éjszakán.

De nemcsak a rokonok nem aludtak : tudta mindenki, hogy az éjjel végzik ki az „ifjúgárdistákat”. Az emberek bádoglámpáik mellett ültek vagy teljes sötétben gubbasztottak fűtetlen szobáikban, vályogszurdékaikban. Időnként kiszaladtak az udvarra és sokáig kinn álltak a fagyon, hallgatóztak, nem szólal-e meg valamilyen hang, nem zakatol-e gépkocsi, nem ropog-e fegyver?

A cellákban sem aludt senki, kivéve azokat, akik már nem voltak eszméletnél. Azok az „ifjúgárdisták”, akiket utolsónak vittek vallatásra, látták, hogy Sztecenko polgármester abörtönbe érkezett. Mindenki tisztában volt vele, hogy a polgármester csak kivégzés előtt jelenik meg a börtönben, amikor szükség van rá a halálosítélet aláírásánál…

De azok a gigászi dübörgések, melyek végighullámzottak a Donyecen, a cellákban is hallhatók voltak.

Ulya féloldalt fekve, fejjel a falnak támaszkodott és átkopogott a fiúkhoz :

— Gyerekek, halljátok, halljátok ? … Tartsatok ki…

Jönnek a mieink … Csakazért is, jönnek . ..

A folyosóról katonabakancsok kopogása ért hozzájuk, a cellák ajtóit csapkodták. Kezdték kivezetni az elfogottakat; előbb a folyosóra, onnan az utcára, de nem az udvaron, hanem a főbejáraton át. A cellákban téli kabátban, vagy meleg kiskabátban ülő lányok segítettek egymásnak felvenni a sapkát, kendőbe burkolózni. Lila felöltöztette a mozdulatlanul fekvő

Nyusza Szopovát, Sura Dubrovina pedig legjobb barátnőjét, Máját. Egy-két lány búcsúlevelet írt, melyet aztán levetett fehérneműjükbe rejtettek.

Ulyának a legutóbbi átadáskor tiszta alsóruhát küldtek és ő is hozzáfogott, hogy batyuba kösse a leveleket. Hirtelen könny lepte el a szemét, nem tudott erőt venni magán, véres fehérneműjébe temette az arcát, a cella egy sarkába húzódott és ott ült egy darabig.

Kivitték őket a puszta térre, melyet ezüstben fürösztött ahold és két teherkocsira ültették mindannyiukat. Elsőnek vitték ki a minden erejétől és eszétől megfosztott Sztachovicsot és félkörben meghimbálva testét, feldobták a kocsira. Sok „ifjú-

gárdista” már nem tudott járni. Kivitték Anatoli Popovot, akinek összevagdalták talpát. Vitya Petrov szemét kiszúrták, Ragozin és Zsenya Sepelev vezették kézenfogva. Vologya Oszmjuchin jobb keze le volt vágva, de azért saját lábán ment.

Tolya Orlov és Kovalyov vitték Ványa Zemnuchovot. Utánuk mint egy hervadt fűszál, ballagott magában Szerjózska Tyulénin.

Külön teherautóra ültették a lányokat, külön autóra a fiúkat.

A katonák felcsapták a kocsik oldalát és maguk is felmásztak a túlzsúfolt kocsiba. Fenbong altiszt a sofőr mellett foglalt helyet az első gépkocsin. A gépek elindultak. A puszta téren át, a gyerekkórház és a Vorosilov-iskola épületei mellett vitték őket. Elől a lányok autója. Ulya, Szása Bondareva és Lida énekelni kezdtek :

Rabláncon talált rád a halál,

S halálod hősi dicső …

A többi lány is felkapta a dalt. Aztán a fiúk is dallal válaszoltak a hátsó kocsin. Daluk messze-messze húzódott a hideg mozdulatlan levegőben.

A teherkocsi balfelől elhagyta az utolsó házat és kifordult az 5. számú tárnához vezető úton.

Szerjózska a kocsi hátsó falához szorulva mohón szívta be a fagyos levegőt… Már elhagyták a Viszelkire kanyarodó utat, pár perc múlva elérik és átszelik a völgyteknőt… Nem, Szerjózska tudta, hogy neki nincs már ereje ehhez ! De előtte, térdre bocsájtkozva kuporgott a hátrakötött kezű Kovalyov.

Ő még erős volt, azért is kötötték le a kezét. Szerjózska meglökte a fejével, mire Kovalyov megfordult.

— Tolyka . .. mindjárt itt a völgy … suttogta Szerjózska és oldalt mutatott a fejével.

Kovalyov vállán keresztül hátra kacsintott és megmozgatta lekötözött kezét. Szerjózska nekiesett fogával a Kovalyov kezén levő kötélgörcsnek. De olyan erőtlen volt, hogy néhányszor odavágódott a kocsi oldalára és felvérezte homlokát. Úgy harcolt, mintha tulajdon szabadságáért küzdött volna. Végre kibogozta fogával a csomót. Kovalyov továbbra is hátán tartva a kezét, ujjait mozgatta.

… Eljő s lesújt reád a bosszú,

Hatalmasabb, mint mi vagyunk … —

énekelték a lányok és fiúk.

A teherkocsik elérték a völgyet, az első már felfelé tartott a lejtőn. A második bőgve, nekirugaszkodva követte. Kovalyov a hátsó oldalfalra állt, ugrott és lábaival felverve a fagyott havat, berohant a havas cserjék közé.

Pillanatnyi zűrzavar, miközben a gépkocsi kimászott a völgyből és Kovalyov eltűnt a szemük elől. A katonák nem mertek leugrani a gépkocsiról, mert attól féltek, hogy a többi letartóztatott is szétszalad, hanem találomra lövöldözni kezdtek.

Fenbong meghallotta a lövéseket, megállította a gépkocsit és leugrott. Az autók megálltak. Fenbong veszettül szitkozódott kappan hangján.

— Elszökött. .. Elszökött… — kiáltotta Szerjózska ujjongva, már amennyire kis torkán kifért, aztán minden rendelkezésére álló kifejezéssel szörnyű káromkodásba fogott.

De Szerjózska szájában ez a káromkodás úgy hangzott, mint a legszentebb átok.

Már látható volt az 5-ös számú tárna felrobbantott, féloldalára rogyott fúrótornya.

A fiúk és lányok az „Internacionálé”-ba fogtak.

A teherautóról a tárna befagyott fürdő-helyiségébe hajtották és egy darabig ott tartották őket: Brückner, Balder és Sztecenkó megérkeztét várták. A csendőrök hozzájuk léptek és levetkőztették azokat, akiknek jobb volt a ruhájuk, lábbelijük.

Az „ifjúgárdisták”-nak megengedték, hogy elbúcsúzzanak egymástól. És így történt, hogy Kláva Kovalyova odaülhetett Ványa Zemnuchov mellé, rátette kezét a fiú homlokára és többé már el sem vált tőle.

Kisebb csoportokban vitték ki és egyenként dobták az aknába őket. Aki képes volt rá, elmondta utolsó néhány szavát, melyet örökül kívánt hagyni a világnak.

A németek attól féltek, hogy az aknában, amelybe több tucat embert löktek, páran életben maradhatnának s ezért két csillét dobtak utánuk. De az aknából még több napon át hallatszott a halálhörgés.

Olyeg Feldkommendant Kler előtt állt. Összetört képpel élettelen arccal, melyből élesen váltak ki álkapocs-csontjai — állt előtte. A halántéka teljesen megőszült. De arany szempillái mögül tisztán, a szokottnál tisztábban nézett maga elé nagy szemével.

A gyilkolásba belerögzött Kler előtt, — mert hiszen a gyilkoláson kívül már semmihez sem értett ezen a világon, —

nem a tizenhatéves fiú, hanem egy néptribun állott, aki nemcsak saját élete, de népe és az egész emberiség útját látta tisztán maga előtt: Ezt mondta:

— Nem maguk iszonyatosak, — magukat már szétzúzták és pusztulásra ítélték — az a rettenetes, hogy magukat azután szülték, hogy az emberek már olyan régen élnek a földön és munka és tudás terén ragyogó magasságokat értek el…

Az emberevés fekélye marja már nemcsak egyes emberek, hanem egész népek lelkét és veszélyezteti az egész emberiséget…

Az emberevés e fekélye, mely százszor rettenetesebb minden pestisnél, addig marja majd a világot, amíg az élet javaival nem azok rendelkeznek, akik előteremtik, amíg az emberiség szörnyszülöttei tartják markukban az emberiség fölötti korlátlan hatalmat, azok, akik ma urai az élet minden gazdagságának .. .

És hiába bizakodnak ezek a ragyogóan tiszta fehérneműben kevélykedő uraságok, hogy elkerülhetik a történelem ítélő-

székét. Vérrel szennyezetten máris ott állnak, irgalmatlan tekintete előtt… Csak azt sajnálom, hogy nem harcolhatok többé népem és az egész emberiség soraiban egy igazságos és becsületes életért. Utolsó üdvözletemet azoknak küldöm, akik ezért az életért harcolnak ! …

Olyeg Kosevojt január 31-én nappal lőtték agyon és holttestét, az e napon agyonlőtt többi emberek holttestével együtt közös sírgödörbe dobták.

Lyuba Sevcovát február 7-én vallatták, egyre a titkos rádióadót akarták kiverni belőle. Agyonlövetése előtt sikerült anyja részére egy kis írást kiküldeni: „Isten veled, anyám, Lyubka lányod a nyirkos földbe megy.”

Amikor Lyubkát kivégzésre vitték, kedvenc dalát énekelte; „Moszkva nyírfás nagy messzeségén .. .”

Az SS Rottenführer, aki a kivégzést végrehajtotta, azt akarta, térdeljen le, hogy tarkón lőhesse, de Lyuba nem térdelt le és szemtől-szembe fogadta a golyót.