TIZEDIK FEJEZET

A táborrészt, ahol most Ványa és Zsora tartózkodtak, Valykó tárnaigazgató tartotta kemény kézzel rendben. A gépek, szekerek külön-külön sorban álltak, az út mentén mindenütt légoltalmi fedezéket ástak. A tárna teherautója mellett néhány öl tartaléktüzelőfa, tanyai sövény hevert; Marina néni és Ulya már főzték is a szalonnás káposztát.

Valykó, ez az öreg cigány, hamisítatlan jó gazda volt. Sajátságos, nehéz léptekkel állandóan rótta a táborrészt, bozontos fekete szemöldöke mögül oly kegyetlen-szigorú tekintetet vetve jobbra-balra, hogy az emberek önkéntelenül utat nyitottak előtte.

Magához vett néhány munkást, öt komszomol gyereket és a révhez tartott, mert elhatározta, hogy saját kezébe veszi az átkelés lebonyolítását.

Valykó a gazdasági élet jelentős tényezői közé tartozott, akik óriási méretű vállalatok élén állva alaposan megtanulták, miként kell bármilyen akadályt elhárítani az útból. A déli arcvonal visszavonulását szíve mélyén nemcsak azzal magyarázta, hogy a németek itt emberekben, repülőgépekben, páncélkocsik-ban képesek voltak túlerőt összpontosítani, hanem azzal is, hogy parancsnokaink még nem tanulták meg kellően kihasználni a rendelkezésükre álló bonyolult hadi gépeket és embereket.

Ezzel magyarázta az átkelésnél tapasztalt rendetlenséget is, ahol pedig mindössze néhány ezer ember, gépkocsi és szekér torlódott össze. Az első pillanatban, hogy felismerte a helyzetet, el is határozta: rendet teremt.

Alig fogott a rendcsináláshoz, Olyeg éppen úgy szerelmes lett Valykóba, mint rövid idővel ezelőtt Kajutkinba és ugyancsak néhány nappal ezelőtt Ulyába.

Egy, még nem tudatosodott, de egész valójában uralkodó és természetének alapvető tulajdonsága hatalmasodott el Olyegen: a cselekvés utáni rendkívüli szomjúság; az a vágy, hogy beavat-kozzék mások sorsába olyanmódon, hogy saját magából valami jobbat, tökéletesebbet adjon át, amivel aktívabbá tenné mások életét és új tartalommal gazdagítaná azt.

— Haj, de j-j-jó, Iván, hogy v-veled összekerültünk, —

mondta kissé dadogva jókedvűen Olyeg, miközben Zemnyuchov-val együtt követte Valykót. Helyes, hogy találkoztunk, már nagyon vágyódtam utánad. Látod, mi van itt? Te meg rímeket faragsz. Ej, ej pajtikám ! — És Olyeg szemével is, ujjával is tiszteletteljesen mutatott Valykó hátára. — Igen pajtás, a v-világ legnagyobb ereje a sz-szervező erő ! — mondta és felcsillant szeme. — Szervező erő nélkül nyilván sántít a legfontosabb és legszükségesebb dolog is. De ha erős akarattal és ke-mény kézzel nyúlsz hozzá, akkor pajtás …

— Akkor észre se veszed s már pofán is vertek — mondta hátra se fordulva Valykó !

A fiúk megértették és kellően értékelték ezt a keserű hu-mort.

Akárcsak kint a fronton, ahol második vonalban álló csapatok rendszerint nehezen tudnak tájékozódni az arcvonal-ban lezajló harc méreteiről, hevességéről, éppen úgy az átkelésnél is: akik valahol mélyen az utolsó sorban várakoztak, el se tudják képzelnia katasztrófa valódi nagyságát.

Minél közelebb értek a fiúk az átkeléshez, annál zavarosabb-nak, reménytelenebbnek tűnt az átkelésre várók helyzete, annál-rettenetesebbé vált az az eszeveszett örvény, mely olyan méreteket öltött, hogy azon aligha lehetett mással, mint fegyveres beavatkozással segíteni. A hátul levő gépek, valamint a köztük nyüzsgő embertömeg a hajóhíd felé törekedve, ellenálhatatlanul nyomta az előttük mozgó gépeket, embereket, járműveket s közben olyan szorosan és kibogozhatatlanul torlódott össze, hogy nem volt más kivezető út, mint emberfeletti erőfeszítéssel, egymásután engedni előre a hídra.

Az elviselhetetlen hőségtől, mely a tömegben még fojtóbbá vált, a vesződségtől, reménytelenségtől megkínzott, verejtéktől csapzott emberek átkozódtak és az idegfeszültségnek azon a fokán álltak, hogy egymáshoz érve robbantak. A levegőt pokoli zsivaj, szitkozódás, csörömpölés, motorlárma töltötte be s meg sem lehetett állapítani, ki kit szidott.

Az átkelést szabályozó parancsnokok napok óta nem hunyták be szemüket, feketék voltak az álmosságtól és rekkenő

hőségtől, mely napkeltétől napnyugtáig égette, szívta őket, a maró portól, melyet ezer és ezer kerék, tízezer és tízezer láb szakadatlanul kavart körülöttük. Szemük gyulladásos volt s az idegkimerültség olyan fokán voltak, amikor kezükből már minden kihullott. Mégis ottmaradtak és folytatták emberfölötti munkájukat.

Mindenki tudta, hogy mást, mint amit ezek az emberek tettek, nem lehetett csinálni. Valykó mégis odafurakodott a hídfőhöz. Rekedt ordítása azonban beleveszett a zakatoló gépek és a tülekedő tömeg üvöltő forgatagában.

Olyeg pajtásaival nagy nehezen parthoz ért. Ott megállt és egy gyerek csalódottságával és ámulatával nézte, mint másznak elő az izzó hőségtől porrávált parti iszapból a teherautók, a toronymagasra rakott társzekerek és előttük és oldalt és hátul egyre tódulnak az emberek, az izzadt, piszkos, dühöngő, megalázott emberek. Vonulnak, megállás nélkül mennek …

És csak a Donyec, gyerekkoruk e drága folyója, melyben oly sokszor fürödtek és halásztak, csak a Donyec hömpölygött úgy, mint régen, szélesen, nyugodtan, meleg, kissé zavaros vizekkel.

— Nem, én mégis szeretnék a képébe mászni valakinek — mondta váratlanul Viktor Petrov. Bátor szemében szomorúság ült, amikor nem az átkelést, hanem a vizet nézte. A Pogore-lovo-tanyán született. Itt nőtt fel a víz partján.

— Az a valaki alighanem átkelt már a Donyecen ! —

mondta Ványa tréfásan.

A gyerekek prüszköltek.

— Nem itt kell verekedni — mondta Anatol hidegen és üzbék-sapkás fejét nyugat felé fordította — hanem —

amott.

— Úgy van — felelte Zsora.

Ebben a pillanatban kiáltás hangzott fel : — Légitámadás !

Ugyanakkor megszólaltak a légvédelmi ágyúk, felkattogtak a géppuskák, az égből motorok berregése hallatszott s utána a zuhanó bomba szirénaszerű vijjogó üvöltése.

A fiúk földre vetették magukat. A környéket közel és távolabbi robbanások döreje rázta. Földdarabok, szilánkok röpködtek körülöttük. Az első ellenséges repülő-hullámot nyomban követte a második, aztán a harmadik. Az ég és a sztyeppe közötti hatalmas teret csörömpölés, jajgatás, zuhanó bombák robbanása, ágyúk és géppuskák tüze rázta meg.

Aztán elvonultak a repülőgépek és az emberek felszedelőz-ködtek. Ebben a pillanatban messziről, a tanya irányából, ahol Ványa és Zsora az éjszakát töltötték, félkörben ágyúk dördültek meg. Óriási földtörmelék-és homokoszlopokat vágtak fel a lövedékek, ahogy a tábor közepébe csaptak.

A föltápászkodó emberek megint földre vágódtak, a lecsapódó lövedékek felé rángatták fejüket, közben az átkelés felé is pillantottak. Az emberek a parancsnokok tekintetéből és magatartásából megértették, hogy olyasmi történt, amit lehetetlen jóvátenni.

Az átkelést szabályozó parancsnokok összenéztek, pár pillanatig hallgatózva álltak aztán az egyik odarohant a hajóhíd fejénél levő fedezékhez, a másik végigfutva a part mentén sorakozóra adott parancsot.

A fedezékből pár pillanat múlva kirohant egy katona egyik kezében két köpennyel, a másikban hátizsákokkal. A két parancsnok és a hídfőparancsnokság katonái, sorakozás nélkül felrohantak a hajóhídra és hagyták, hogy teherautók, melyek megint zakatolásba kezdtek, felcsörtessenek a hídra.

Ami ezek után történt, oly váratlan és elemi csapásszerű

volt, hogy senki sem érte fel ésszel, hogyan és mivel kezdődött.

A civilek ordítva vetették magukat a katonák után. A híd feljáróján dühöngő közelharc tört ki a gépkocsik között. Néhány autó egyidőben vágott a pontonnak, összekavarodott, recsegés hallatszott, s bár a gépek szemmel láthatóan eltorlaszolták az útat, az újabb autók szakadatlan tülkölés közben nyomták az előttük levőket és bőgő motorjaikkal belerohantak a pon-tonon kavargó járművek forgatagába. Egy teherautó vízbe fordult, az utána következő ráfutott, egy harmadik éppen azon volt, hogy rászaladjon, de vezetője hatalmas kézmozdulattal lefékezte a gépet.

Ványa Zemnyuchov rövidlátó szemével csodálkozva nézte, mi történik a gépekkel és egyszerre felkiáltott : — Kláva !

Odarohant a hídfeljáróhoz.

Igen, éppen a harmadik teherautó, mely majdnem bele-fordult a vízbe, volt az, melyen Kovalyov ült feleségével, lányával -és még néhány emberrel együtt.

— Kláva ! — kiáltotta megint Ványa és érthetetlen módon egyszerre ott termett a gépnél.

Az emberek leugrottak. Ványa karját nyújtotta és Kláva odaugrott hozzá.

— Vége ! Megette a fene az egészet ! … — mondta Kovalyov olyan hangon, hogy Ványának megdermedt a szíve.

Kláva, akinek kezét Ványa nem merte tovább szorongatni, nézte, de nem látta Ványát és egész testében remegett.

— Tudsz menni? Mondd, képes vagy menni? — kérdezte Kovalyov és hangja sírásba csuklott. Felesége egyik kezét a szívéhez szorította és mint a hal, nyitott szájjal levegő után kapkodott.

— Hagyj minket… menekülj … megölnek … mondta kifulladó hangon.

— De mi történt? — kérdezte Ványa.

— A németek ! — mondta Kovalyov.

— Menekülj, fuss, hagyj itt minket ! — ismételte Kláva anyja.

Kovalyov megrántotta fejét és ezzel a mozdulattal lerázta könnyeit. Megragadta Ványa kezét.

— Ványa ! — mondta sírva. — Ne hagyd el őket ! Ha élve maradtok, — menjetek Nyizsnyi Alexandrovkába, szülő-

földünkre … ! Tebenned minden rem …

Egy ágyúlövedék menydörögve csapott a hídfeljárón kavargó autókba.

A partról vad lavinaként katonák és polgári emberek rohantak a hídra.

Kovalyov elengedte Ványa kezét, hirtelen mozdulattal felesége és lánya felé fordult, valószínű, hogy el akart búcsúzni tőlük, de aztán csüggedten legyintett és a többiekkel együtt felrohant a hajóhídra.

Olyeg a parton állt, hívta Zemnyuchovot, de ez semmit se hallott.

— Gyerünk innen, amíg szét nem taposnak, — mondta Ványa komoran, de nyugodtan Kláva anyjának és karonfogta őket, — Ebbe a fedezékbe menjünk. Hallják? Kláva, gyere, hallod? — mondta Ványa. Hangja szigorú is, gyöngéd is volt.

Mielőtt bebújtak a fedezékbe, Ványa észrevette, hogy a légvédelmi ágyúk katonái lázas sietséggel szorgoskodnak a lövegek körül, a csövekről súlyos részeket szerelnek le, a folyó-

hoz futnak és beledobják a vízbe. A hídtól jobbra és balra, a folyó egész hosszában, ember és jószág úszva igyekezett elérni a másik partot. De Ványa ezt már nem látta.

Pajtásai, miután őt is, Valykót is elvesztették szemük elől, kikerülve a feléjük hömpölygő emberáradatot, arra felé futottak, ahol szekereik álltak.

— Maradjatok együtt, nekünk együtt kell maradnunk ! —

Olyeg erős vállaival elsőnek tört utat s a fiúkat kereste égő, dühtől sárga tekintetével.

A tábor megfordult és szerteszéledt. A gépek harsogó motorral egymás mellett másztak s amelyiknek sikerült ki-szabadulnia az örvényből, az a part mentén tartott a víz felé.

Amikor a repülőgépek első hulláma felbukkant, Marina néni a tűz előtt guggolva rőzsével élesztgette a lángot. Kolya bácsi tüzérségi szuronnyal aprította a rőzsét. Ulya a füvön ült mellettük és oly mélyen elmerült gondolataiba, hogy arcán, szája sarkaiban és finom vonalú orrán, komor erővel rajzolódott ki belső töprengése. Közben Grigori Ilyicset nézte, aki gépe szélén ült és átölelte a kékszemű kislányt. Éppen tejjel itatta, valamit súgott a fülébe és a kislány elnevette magát. A teherautón, — mely körül dadáik felügyelete alatt játszadoztak a gyerekek, — egykedvűen ült a gyerekotthon vezetőnője, alig harminc méternyire attól a helytől, ahol —

Ulyáék a tűz körül foglalatoskodtak. A gyerekotthon teherautója, valamint Petrov és Kosevoj szekere, a többi jármű

között állott.

A repülőgépek olyan váratlanul csaptak közéjük, hogy nem volt idejük a hevenyészett fedezékbe bújni, csak a földre vetették magukat. Ulya szintén lefeküdt és hallotta a lezuhanó bombák fokozódó, szinte szabályosan erősödő vijjogását. De ugyanabban a pillanatban szörnyű erővel, villámcsapáshoz hasonló robajjal már le is zuhantak a bombák és Ulya nemcsak kívülről, hanem belsejében is érezte a robbanások szörnyű erejét. A levegő szi-szegve viharzott mellette, hátára föld hullott. Hallotta fentről a motorok üvöltését, aztán újabb, de távoli robbanás zaja hallatszott, ő azonban csak feküdt, a földre lapulva.

Nem tudta, mikor állt fel, mikor eszmélt rá, hogy már fel lehet és fel kell állania, de amikor meglátta, mi történt körülötte — iszonyú, hörgő, állati jajszó szakadt ki szíve legmélyéből.

Nem volt ott sem az I. számú tárna teherautója, sem Grigori Ilyics, a kékszemű kislánnyal. Azon a helyen, ahol a teherautó állott, feltúrt, égettföldű tölcsérszerű gödör tátongott, a tölcsér körül összetört autórészek, széttépett gyerekhullák hevertek. Néhány lépésnyire tőlük vöröskendős, törzsétől leté-

pett fej hevert a földön. Ulya megismerte a gyerekotthon vezetőjének fejét. A test nem volt sehol, sem a törzs, sem a lába a gumi-hócipővel, melyet közvetlenül harisnyájára húzott.

Semmi sem maradt belőle, csak felsőteste egy részével együtt letépett feje.

Egy nyolcéves kisfiú, mintha békaugrásra készülne, fejét a földhöz nyomta és kezét hátra szorítva egyre forgott maga körül és kétségbeesetten sikoltozott.

Ulya odarohant, át akarta ölelni, de a fiú jajgatva kapá-

lódzott keze között. Felemelte a fiú fejét és akkor látta, hogy az arc - egyetlenegy véres, alaktalan seb, fehér szemei pedig kifor-dultak gödrükből.

Ulya földre lerogyott és sírva fakadt.

Körülötte mindenki futott, rohant, de Ulya se nem látott, se nem hallott. Csak később érezte, hogy Olyeg ott áll mellette, valamit beszél, nagy kezével haját simogatja és úgylátszik, fel akarja emelni. Ulya kezébe temette arcát és megállás nélkül zokogott. Ágyúszó, bombák robbanása, géppuskák távoli kattogása ért füléhez, de neki minden mindegy volt.

Egyszerre meghallotta, hogy Olyeg fiatalos, üde, kissé hangja figyelmezteti:

— Németek …

Ettől a szótól magához tért. Abbahagyta a sírást és hirtelen felegyenesedett. Egy pillanat alatt megismerte a mellette álló Olyeget és a többi fiút, barátait, Viktor apját, Kolya bácsit, Marina nénit, karján a gyerekkel, még azt az öreg embert is, aki Olyeget és hozzátartozóit hozta kocsiján — csak Ványa Zemnyuchov és Valykó nem voltak itt.

Az emberek sajátságos arckifejezéssel, feszült figyelemmel néztek egy és ugyanazon irányba. Ulya szintén arra tekintett.

A tábornak, mely pár perccel előbb zajongva nyüzsgött körülöttük, már nyoma se volt. A napsütésben fürdő sztyeppe szabadon feküdt előttük s halványan, fehéren izzott az ég. És a halvány fehérég alatt, a napos sztyeppén, zölden, mint leveli-békák német tankok húztak feléjük, egyenesen rájuk.

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

 

A németek elkeseredett harc után, mely a mezőgazdasági kísérleti földeken zajlott le, július 17-én délután két órakor foglalták el Vorosilovgrádot. A túlerőben levő ellenség e harcokban megsemmisítette a déli arcvonal védelmének harmadrészét.

A megmaradt harmad harcolva vonult vissza a vasútvonal mentén, majdnem Verchnyeduvannaja állomásig, amíg az utolsó vöröskatona is elesett a donyeci földön.

Ekkorra mindenki, aki Krasznodonból el akart és el tudott menni, már elment vagy elutazott kelet felé. De a távolabb eső

bjelovodszki kerületben, a vonatközlekedés összetorlódása miatt ottrekedt a krasznodoni Gorki-iskola nyolcadik és kilencedik osztályának nagyrésze. A tanulók mezőgazdasági munkán voltak a kerületben.

A kerületi népoktatási osztály Mária Andrejevna Borc-ot, az orosz irodalom tanárnőjét bízta meg azzal, hogy kihozza a csoportot. Borc a donyeci-medencében született, jól ismerte a helyi viszonyokat, erélyes asszony, személyesen is érdekelve volt a feladat sikeres megoldásában : a tanulók között volt Válya nevű lánya is.

Elég lett volna egyetlenegy teherautomobil, hogy e társaságot kihúzza a hínárból, de Mária Andrejevna csak akkor kapta meg az utasítást, mikor már semminemű közlekedési eszközre nem lehetett szert tenni. Száz akadályon keresztül, teljes napot és éjszakát utazgatva, végre meglelte az állami gazdaságot, mely maga is evakuált. Mária Andrejevna tele volt törhetetlen erkölcsi erővel, de a nehéz út, a komszomolka lánya és a többi iskolásgyerek sorsán való aggodalom úgy meggyötörte, hogy zokogásba tört ki. A sok lelki izgalom és — később — a hála zokogása volt ez. Ugyanis az állami gazdaság igazgatója, aki hihetetlen erőfeszítéssel evakuálta minden szállítóeszköz igénybe vételével gazdaságát,rekedten a szitkozódástól,álmatlanságtól és szörnyen borotválatlanul — utolsó teherautóját szó nélkül átengedte Mária Andrejevnanak.

A harctéri helyzet súlyos volta akkor már eléggé ismert volt a bjelovodszki körzetben. Azonban az iskolásgyerekek, Mária Andrejevna megérkeztéig, az ifjúság gondatlanságával abban bíztak, hogy az öregek majd idejekorán gondoskodnak róluk. Hangos, egészséges, jókedvük most is diadalmaskodott az általános hangulatban. Mint mindig, ha a fiatal lányok a szép szabad természetben találkoznak mély igazi, regényes pajtási viszony szövődött köztük.

Mária Andrejevna nem akarta elhamarkodottan meg-riasztani a gyerekeket és elhallgatta előttük a dolgok valódi állását. De iparkodásából, hogy minél gyorsabban hazavigye őket, megértették, valami nagyon komoly, nagyon rossz történhetett. A hangulat egyszeribe elromlott, mindenki az ott-honra gondolt és azon töprengett, mi lesz ezután?

Válya Borc kissé koránfejlett lány volt : napégette, még gyerekesen kerek lábán és kezén finom pihék aranylottak, szemei sötétszürkék, de pillái feketék voltak, amitől tekintete kissé hideg jelleget kapott. Két aranyszínszőke varkocsa s erőteljes, piros, üde ajkai voltak. Válya az állami gazdaságban, munkaközben jól összebarátkozott egyik iskolatársával, a kicsi lenhajú, piszeorrú, szeplős Sztyepa Szafonowal, akinek — a lányok véleménye szerint — élénk, sőt értelmes szeme volt.

Válya a kilencedik, Sztyepa a nyolcadik osztályba járt, ami rendes körülmények között akadályozta volna a barátságot, ha Válya lányokkal is barátkozott volna. De Válya nemigen barátkozott lányokkal. Az is zavarta volna barát-ságukat, ha a fiúk közül akad olyan, aki megtetszik neki.

De ilyen nem akadt. Válya sokat olvasott, jól zongorázott, képzettségével kitűnt a többi lány közül, ezt jól tudta s megszokta, hogy fiú-társai mindezt elismerjék. Sztyepa Szafanov nem azért felelt meg neki, mert nagyon tetszett, hanem mert érdekelte. A fiú valóban gondolkozó, mély lelkű gyerek volt, de ezt a tulajdonságát gyerekes dévajkodással álcázta. Hű

pajtás és iszonyú szószátyár volt. Válya viszont nem szeretett fecsegni, titkait naplóján kívül senki másra nem bízta, hősi tettekről álmodozott s mint minden lány, repülő szeretett volna lenni. Eszményképét is hősi tettek emberében képzelte el; Sztyepa Szafanoy fecsegése, tréfás mókázása csak mulattatta és szórakoztatta.

Elsőízben akkor beszélgettek komolyan, amikor minden köntörfalazás nélkül megkérdezte Sztyepától, mit csinál majd ha Krasznodon a németek kezébe kerül?

Sötétszürke, hideg, távoltartó szemmel, komolyan és kutatón nézett rá. Sztyepa pedig, a gondtalan fiú, akit főként az állat és növénytan érdekelt és arról ábrándozott, hogy nagy tudós lesz, soha se gondolt arra, mihez fog, ha egynap ott teremnek a németek. Ezért meggondolás nélkül kijelentette, hogy adott esetben könyörtelen földalatti harcot folytat majd a németek ellen.

— Ez nemcsak szóbeszéd? Ez igaz ? — kérdezteVálya hidegen.

— Mért lenne szóbeszéd? Persze, hogy igaz ! — válaszolta megint csak megfontolás nélkül Sztyepa.

— Esküdj meg …

— Na esküszöm . .. Persze, hogy esküszöm ! Hát mi mást tehetünk. Végeredményben komszomolok vagyunk ! —

mondta a fiú, felhúzta szemöldökét és csak ezek után gondolkozott rajta, voltaképpen mit is kérdeztek tőle? — Hát te?

— kérdezte kíváncsian.

Válya ajkával megközelítette a fiú fülét és fenyegető suttogással mondta :

— Es-kü-szöm …

Aztán hirtelen odanyomta száját ugyanazon fülhöz, bele-prüszkölt, mint egy csikó, hogy a fiú dobhártyája majdnem megrepedt és kijelentette :

— Mindazonáltal szamár vagy, Sztyepa ! Szamár és hó-

lyag ! — ezzel elszaladt.

Éjszaka utaztak el. A gép előtt ott futott a sztyeppén a letakart autólámpa fénykorongja. Végtelen csillagos ég borult föléjük. A sztyeppén érett gabona, széna, méz és ürömszagtól terhes friss szelek csatangoltak. A levegő sűrűn, melegen csapott arcukba. Nehéz volt elhinni, hogy otthon talán már németek várják őket.

A teherautó tele volt gyerekkel. Más időben egész éjszaka énekeltek, kurjongattak, kacagtak, titokban csókolóztak volna, most riadtan, szótlanul utaztak, csak időnként váltottak félhangon egy-egy szót. Nemsokára egymáshoz kuporodva kis bőröndjükön, hátizsákjukon, helyenként nagyokat zökkenő

fejjel mind elszenderedtek.

Válya és Sztyepa leghátul ültek az autóban. Ügyeletesek voltak. Sztyepa elaludt időnként. Válya a hátizsákján ült és maga elé, a sötét sztyeppébe nézett. Most, hogy senkise látta, erőteljes, kissé kacér ajkai gyerekes-komoran és bána-tosan csucsorodtak össze.

Nem vették fel a repülőiskolába. Pedig hányszor kisérelte meg, — elutasították. A szamarak ! Nem sikerült az élete.

És mi vár most rá? Sztyepka — annak csak a szája jár. Persze, Válya kész a földalatt dolgozni, de hogy kell, mint kell ezt megcsinálni, ki vezeti majd a munkát? És mi lesz apjá-

val ? — Válya apja zsidó volt. És mi lesz az iskolával? Mennyi erő buzog szívében ! Még arra sem ért rá, hogy beleszeressen valakibe s máris mi lett az életéből? Határozottan nem sikerült az élete. Válya nem képes kitüntetni magát, nem tud kiválni a többi közül, nem tud szert tenni dicsőségre, képtelen kivívni az emberek elismerését. A bánat könnyei égtek szemé-

ben.

De ezek jó és igaz, nem önző könnyek voltak, — erős akaratú tiszta lányszív tiszta álmainak könnyei, — mindössze tizenhét éves volt ! …

Valami különös zajra figyelt fel, mintha egy ugró macska a körmeivel belekapaszkodna a teherautó hátsó deszkafalába.

Hátrafordult és megremegett.

Egy kisfiú, de lehet, hogy alacsony termetű legényke, két kezével belekapaszkodott az autó hátsó deszkájába és lábával kapálózva igyekezett bemászni a kocsiba, villámgyorsan mér-legelve sötétben villogó szemével az eléje táruló akadályokat.

Lopni akar? Mit akar? Válya ösztönszerűen olyan mozdulatot tett, mintha a fiú markát le akarná sodorni a kocsiról, de gondolt egyet és elhatározta, hogy felkelti Sztyepát.

A fiú vagy legényke eközben már be is mászott a kocsiba.

Már ott ült Válya mellett, ragyogó szemű kis arcát közelebb tolta Vályához és ujját szájához emelve, hallgatásra kérte. A fiúnak nyilván fogalma sem volt, kivel utazik. Még egy pillanat és pórul jár, de ekkor Válya meglátta a fiú arcát. Maga-korabeli gyerek volt. Tarkóján rongyos sapka, rég nem mosott, de hamisítatlan gyerekbátorságtól ragyogó kis pofa, a sötétségből kikacagó szemekkel …

Abban a pillanatban, mikor ránézett, már döntött a fiú javára.

Válya nem mozdult, meg se szólalt. Azzal a szabad, hűvös kifejezéssel mérte végig a legénykét, mely minden alkalommal ha nem volt egyedül, jellemezte arcát.

— Miféle kocsi ez ? — kérdezte suttogva a fiú és közelebb hajolt.

Most alaposan megnézhette a fiút. Haja göndöres, való-

színűleg igen kemény volt, erős rideg rajzú szája kissé előre állt, mintha dagadt lenne.

— Hát aztán? vagy talán nem olyan gépet bocsájtottak rendelkezésedre, mint amilyenre számítottál? — kérdezte hidegen, szintén suttogva Válya.

A fiú mosolygott.

— Az én autóm javításban van, … de úgy elfáradtam, hogy … és olyan mozdulatot tett a kezével, mintha azt akarná kifejezni, nekem már úgyis minden mindegy …

— Bocsánatot kérek, de a hálóhelyek mind foglaltak, —

mondta Válya.

— Hat napig nem durmoltam, egy órát még elbírok valahogy, — mondta a fiú pajtási őszinteséggel s anélkül, hogy a legcsekélyebb bántódást érezné.

Ugyanakkor gyorsan és alaposan megnézett mindent, ami szeme elé került. Főleg az arcokat igyekezett meglátni a sötétben.

Az autó időnként nagyokat zökkent és Válya, meg a fiú is kénytelen volt a gép deszkájába fogódzkodni. Válya keze egy alkalommal odaért a fiúéhoz, de nyomban elkapta. A fiú akkor felemelte fejét és figyelmesen nézett a lányra.

— Ez alszik itt ? — kérdezte a fiú és odahajolt Sztyepa fejéhez, mely ide-oda ingott a rohanó autóban. — Sztyepa Szafonov, — mondta, de most már nem suttogva, hanem ujjongó, teljes torokkal. — Most már azt is tudom, kié a gép !

A Gorki iskoláé. A bjelovodszki kerületből jöttök ?

— Honnan ismered Sztyepa Szofonovot ?

— A domb alatt, a forrásnál ismerkedtünk meg.

Válya várta, hogy az események tovább bontakozzanak, de a fiú nem szólt egyebet.

— Mit csináltatok a domb alatt, a forrásnál? — kérdezte.

— Békát fogtunk.

— Békát?

— Szóról-szóra.

— Mi célból ?

— Eleinte azt hittem, azért fogja, hogy harcsát horgásszon velük, de kiderült, hogy boncolás céljából! — És a fiú, Sztyepa Szafonov különös kedvtelésén mulatva, hangosan elnevette magát.

— Aztán ? — kérdezte a lány.

— Aztán rávettem, hogy menjünk harcsát horgászni.

Egy éjjel el is mentünk, én kettőt fogtam, egy kicsit, félkilósat, a másik egész rendes volt, Sztyepa semmit se fogott.

— És aztán ?

— Aztán addig beszéltem neki, amíg hajnalban megfürödtünk, szót fogadott, de egészen kék volt, amikor kimászott és azt mondta : „Én — mondta — úgy remegek, mint a kocso-nya és a fülem — mondta — tele van hideg vízzel!” — Prüszkölt is. Na megtanítottam, hogy lehet egyszerre felmelegedni és hogy kell kirázni a vizet a fülből.

— Hogy ?

— Egyik füledet bedugod, aztán féllábon ugrálsz és egyre azt kiáltod : „Vizet a fülből menten, öntsd ki Katerina lelkem” Aztán bedugod a másik füledet és megint csak ezt kiáltod.

— Most már értem, miért barátkoztatok össze, — mondta Válya és szemöldöke kissé megremegett.

A fiú azonban nem értette meg a szavaiban rejlő gúnyt, komollyá vált és belemeredt a sötétségbe.

— Kissé késő, — mondta.

— Mi?

— Azt hiszem, ma éjjel, legkésőbb holnap reggel Kraszno-dorban lesznek a németek.

— Hát aztán ? — kérdezte Válya.

Ki akarta próbálni a fiút, vagy csak úgy tett, mintha nem félne a németektől — maga sem tudta, mért mondta ezt. A fiú rávetette merész tekintetét, aztán elfordult és nem válaszolt.

Vályán egyszerre ellenséges érzés vett erőt a fiúval szemben. Furcsa, de a fiú is megérezte, mert békülékenyen tette hozzá.

— Nincs hova lógni!

— Minek lógni ? — viszonozta lekicsinylően a lány.

De a fiú semmiképp se akart rossz viszonyba kerülni vele és megint csak békítően mondta :

— Igaz is …

Csak meg kellett volna neveznie magát, hogy kielégítse a lány kíváncsiságát és a viszony nyomban jóra fordult volna.

De vagy nem érte fel ésszel, vagy nem akarta megmondani a nevét.

Válya gőgösen hallgatott, a fiú el-elszundikált, de az autó minden zökkenésére, vagy Válya szándékos vagy véletlen mozdulatára, felkapta fejét.

A sötétből kezdtek lassan kiválni a krasznodoni házak körvonalai. A teherautó a park előtt, az első vasúti átjárónál fékezett. Az átjárót nem őrizték, a sorompó nyitva volt, lámpa nem égett.

A gép átzakatolt a pályatesten, csikorogtak a sínek.

A fiú összekapta magát, kis kabátja alá nyúlt, mintha valamit keresett volna csípője körül. Leszakadt gombú ingblúza piszkos volt.

— Itt — mondta — leszállok … Köszönöm a szívességedet.

Felemelkedett és Vályának úgy tünt, hogy kabátja, valamint nadrágja tömött zsebeiben valamilyen nehéz tárgyak rejtőznek.

— Nem akartam felkelteni Sztyepát — mondta és újra Vályához közelítette nevető szemét. — Ha felébred, mondd meg neki, Szergej Tyulénin kéri, hogy jöjjön el hozzá.

— Nem vagyok postahivatal és nem vagyok telefonközpont, — válaszolta Válya.

Szergej Tyulénin arcán őszinte elkeseredés tükröződött.

Annyira elkeseredett, hogy nem tudta, mit mondjon és az ajka még jobban kidagadt. Aztán szó nélkül kiugrott a kocsiból és eltűnt a sötétben.

Válya egyszerre elszomorodott, hogy így megbántotta a fiút. És az volt a legkellemetlenebb, hogy azokután, amit mondott neki, tényleg nem közölhette a dolgokat Sztyepával, s így nem tehette jóvá helytelen viselkedését ezzel a bátor gyerekkel szemben, aki épp oly hirtelen tünt el, mint ahogy ott termett. Visszaemlékezett merész, csillogó szemére, amely goromba megjegyzéseire elszomorodott és szinte maga előtt látta vékony, kissé előre álló ajkát.

A város teljesen sötétbe merült. Sehol — egyetlenegy ablakban, tárnabejáraton, vasúti átjárón semmi fény! A lehűlt levegőben, még érzett a füstölgő tárnák égő szenének maró szaga. Az utcán egy ember sem volt látható és különösen szokatlan volt, hogy a tárnák körzetében és a vasúti sínek felől nem hallani a mindennapi munka megszokott zaját. Csak a kutyák ugattak.

Szerjózsa Tyulénin puha macskaléptekkel sietett a vasúti pálya mentén, odaért a puszta térhez, melyen rendszerint a piacokat tartották és megkerülve a teret, elsiklott a Li-fan-csi sötét, meggyfákkal szegélyezett vályogkunyhói mellett, zajtalanul elérte apja kunyhóját, mely ott fehérlett a többi ugyanolyan tisztára meszelt, egymás hegyére-hátára ragasztott szalmatetős kunyhók között

Csendesen kinyitotta a kertajtót, körülnézett, besurrant a kamrába, pár pillanat múlva ásóval tért vissza és jól tájé-

kozódva a sötét udvaron, már ott lapult a veteményeskertben, a sövénykerítés mellett feketélő ákácbokroknál.

Két bokor között gödröt ásott, eléggé mélyet. — a föld laza volt — előkotort kabát-és nadrágzsebéből néhány tojás-gránátot, két Browning-revolvert töltényestül és gondosan elhelyezte a gödör fenekén A gránátok és revolverek mindegyike rongyba volt csavarva, így is rakta le a gödörbe Aztán beszórta és betakarta földdel, a földet megszurkálta, meg-lazította, kezével egyenesre simította, hogy a reggeli nap megszárítsa és eltüntesse a nyomokat Aztán kabátja szélével gondosan letisztította a lapátot, visszament az udvarra, a lapátot helyére tette és csöndesen kopogtatott a vályogkunyhó ajtaján. Ott bent felcsattant valamilyen tolózár és anyja —

megismerte nehéz járásáról — meztelen lábbal csoszogva a földes padlón odament a külső ajtóhoz.

— Ki az ? — kérdezte álmos, felriasztott hangon.

— Nyisd ki — mondta csendesen a fiú.

— Úristen ! — válaszolt halkan, felindultan az anyja.

Hallatszott, hogy izgatottságában remegő keze nem találja a reteszt. Aztán kinyílt az ajtó.

Szerjózska átlépte a küszöböt, megérezte anyja álmos testének melegét, átölelte azt az édes vállat és fejét anyja keblére szorította. így álltak hallgatva, egymást átölelve, néhány percig.

— Hol csavarogtál? Már azt hittük, evakuáltál, vagy megöltek. Mind visszajött már, csak te nem. Legalább meg-

üzented volna valakivel, mi van veled — suttogta dörmögve az anyja.

Szerjózskát más gyerekekkel és asszonyokkal együtt néhány héttel ezelőtt Krasznodonból, mint ez más körzetekben is történt, elküldték a Vorosilovgrádhoz vezető utakon erődítési munkára, fedezéket ásni. A krasznodoniak már éppen egy hete visszatértek, de Szerjózsa nem jött velük és nem is tudatta szüleivel, hol s merre van. Erről beszélt az anyja.

— Vorosilovgrádban visszatartottak — mondta Szerjózsa szokásos hangján.

— Csendesen, felköltöd nagyapót — mondta anyja haragosan. Saját férjét, Szerjózsa apját nevezte nagyapónak.

Tizenegy gyerekük volt, az unokák Szerjózsával egykorúak. —

Majd ad neked.

Szerjózska elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést; jól tudta, hogy apja sohasem „ad neki”. Apját, egy öreg vájárt az „Almaznája” állomáson levő Annenszki-tárnában valamikor majdnem agyonütötte egy szénnel megrakott csille, melynek elszakadt a lánca. A szívós öreg ember kiheverte a bajt, még sokat eldolgozgatott azután is mindenféle „földfeletti” munkán, az utolsó években azonban egészen összetört. Alig tudott mozogni, még ülni se tudott rendesen, hanem külön e célra összetákolt puha, bőrrel bevont mankófélével támasztotta alá vállát, mert a csípője már nem tartotta testét.

— Akarsz enni? — kérdezte az anyja

— Szeretnék, de nincs erőm és alig állok a lábamon az álmosságtól.

Szerjózska lábujhegyen átosont a kis szobán, amelyben apja hortyogott és beszaladt az úgynevezett „tiszta szobába”.

Abban aludt Dása nővére másféléves kis gyerekével — férje a harctéren — és kedvenc huga Nágya ! Rajtuk kívül még Fénya nevű nővére élt gyerekeivel Krasznodonban, de külön lakott, férje szintén a fronton volt. Gavrili Petrovics és Alexandra Vasziljevna többi gyerekét az élet a világ minden tájára szórta szét. Szerjózska benyitott a fülledt szobába, melyben nővérei aludtak, ledobta ruháját és rádőlt a vetetlen ágy takarójára. Eszébe se jutott, hogy egy hete nem mosakodott.

Anyja ,meztelen lábával csoszogva a földes padlón, bejött a szobába, egyik kezével Szerjózsa kemény, göndör üstökét simogatta, a másikkal nagy darab frissensült, jósz agú házi-kenyeret tartott a fiú szája elé. A fiú a kenyér után kapott, mely ropogós, púpos volt, megcsókolta anyja kezét és szörnyű

kimerültsége ellenére mohón falni kezdte a finom búzakenyeret.

Miközben evett, izgatottan meresztette tekintetét a szoba Sötétjébe.

Különös volt az a lány ott a teherautón. Jellem ! És a szeme milyen … De neki nem tetszik, ez már bizonyos.

Ha tudná ez a lány, mit élt át, mit vesződött ezekben a napokban ! Csak lenne egy ember, egyetlenegy a világon, akinek elmondhatna mindent. Milyen jó is odahaza, milyen finom dolog heverni saját ágyán, ebben az öreg, meghitt szobában, testvérei között és anyja-sütötte szagos búzakenyeret maj-szolni ! Azt hitte, ha ledől az ágyra, azonmód elalszik és alszik legalább két nap, két éjszaka, de lehet-e elaludni anélkül, hogy legalább valaki megtudja, mik történtek vele? Ha például az a kislány, finom kis varkocsaival, megtudhatná ! Nem, nem, mégis csak helyesen tette, hogy semmit se közölt vele.

Az ördög tudja : kiféle, miféle? Nincs kizárva, hogy holnap maga elmondja Sztyepka Szafonovnak és mellékesen azt is megtudja, ki ez a lány? De Sztyepkának eljár a szája. Nem!

Ha szól is, csak Vityka Lukjancsenkónak szól a dolgokról, feltéve, hogy még nem utazott el… De minek reggelig várni, amikor mindent, kivétel nélkül mindent azonnal elmondhat nővérének, Nágyának.

Szerjózsa zajtalanul leugrott s ott termett nővére ágyánál.

A kenyeret kezében szorongatta.

— Nágya ! … Nágya !… mondta halkan, leült az ágyra és ujjával megbökte Nágya vállát.

— Mi? … Mi az? — riadt fel félálomban a lány.

— Csss ! . .. — és mozdulatlan ujját a lány szájára tette.

Nágya megismerte, egyszerre kiegyenesedett, átölelte meztelen, meleg karjával és valahol a füle körül megcsókolta.

— Szerjózska … élsz … édes öcskös … él — suttogta boldogan. Feje sötétben volt, de Szerjózska tisztán látta maga előtt boldogan nevető arcát, melyet halántéka körül kipirosított az álom.

— Nágya! 13-ika óta nem feküdtem le, 13-ika óta reggeltől estig folyton harcban — mondta izgatottan a fiú és majszolta a sötétben a kenyeret.

— Jaj te ! — kiáltotta suttogva Nágya, megérintve a fiú karját és hálóingben, törökösen maga alá rakva lábát, felült.

— A mieink mind elvesztek, én meg elmentem … Még akkor nem pusztult el mind, mikor az ezredes így szólt : „Erigyj, minek pusztulj el te is !” Mert ő mindenütt sebesült volt, arca, keze, lába, háta, mind bekötözve, mind véres. „Nekünk —

mondta — úgyis el kell vesznünk, de mért pusztulnál el te is ?”

Erre elmentem … Most már, azt hiszem, egy sincs életben közülük.

— Jaj … — suttogta irtózattal Nágya.

— Mielőtt elmentem, magamhoz vettem egy utászlapátot, összeszedtem a födözékben a halottak fegyvereit és elrejtettem.

Ez Verchnyeduvannájánál történt, két domb van ott, meg balfelől egy kis erdő, olyan hely, hogy könnyen rá lehet ismerni.

Odavittem a puskákat, kézigránátokat, revolvereket, töltényeket, behánytam földdel, aztán tovább álltam. Az ezredes megcsókolt és aszongya : „Emlékezz rá, hogy hívnak engem, Szomov a nevem, Szomov Nikoláj Pavlovics ! Egyszer, mondta, amikor a németek már nem lesznek itt, vagy esetleg odakerülsz a mieinkhez, írd meg a gorki-i katonai ügyosztálynak, hogy értesítsék a családomat és mindenkit, akit illet, miszerint…

miszerint becsületesen estem el”. Én meg azt mondtam . ..

— Jaj! — és Nágya felzokogott.

Igen, úgy kell lenni, nagyon sokat átélhetett az öcskös.

Nem is emlékszik rá, mikor sírt életében ez a kis vasgyúró.

— Hogy kerültél hozzájuk ? — kérdezte.

— Kerülni úgy kerültem hozzájuk — kezdte a fiú, aki hirtelen nekihevült és felmászott a nővére ágyába. — Éppen készen lettünk az erődítési munkálatokkal, amikor megérkeztek Liszicsanszkból a visszavonuló csapatok és ott foglaltak állást.

A mi krasznodoni gyerekeink elszéledtek kvártélyaikban, én meg odalépek a századparancsnokhoz, egy főhadnagyhoz: — Kérem, főhadnagy elvtárs, vegyen létszámba engem. Azt mondja: „Nem tehetem meg az ezredparancsnok nélkül”.

Azt mondom; — >>Segítsen, főhadnagy elvtárs!” Kérdezni kezdett így-úgy, erre egy szolgálatvezető őrmester odaáll mellém, beszélt az érdekemben. A vöröskatonák meg nevetnek, de a főhadnagy — nem tágít, míg mi ott vitatkoztunk, a német tüzérség belekezd, — én meg a katonákkal, usgyi, be a födözékbe.

Estig nem engedtek el, éjszaka meg rámparancsoltak, hogy most már mehetek. Kimásztam a födözékből, de az árok föld-hányása mögé feküdtem és ott maradtam. Reggel a németek támadni kezdtek, én visszamászok a födözékbe, ott magamhoz vettem egy halott puskáját és célzok, lövök, tüzelek, újra célzok, lövök, mint a többiek. Néhány napig tartott ez a história, egymásután vertük vissza a németeket és attól fogva már senki se kergetett el. Egyszer aztán meglát az ezredes és így szól : Ha nem lenne halálosan veszedelmes az ügy, be is vennénk a létszámba, de így — mondta — sajnálunk téged. Teneked különben is élned kell még, élned … Aztán egyszerre elnevette magát: — Tudod mit? Számítsd magad partizánnak. — így aztán velük vonultam vissza, egészen Verchnyeduvannájáig … Olyan közelről láttam a fricceket, mint téged, — mondta Szerjózska mély, sziszegő suttogással.

Kettőt kikészítettem… Lehet, hogy többet is, de kettőt tulajdon szemmel láttam, amikor felbuktak, — mondta és félrehúzta vékony száját. — Most aztán megállás nélkül ölöm majd őket, ahogy csak meglátom a gazokat, emlékezz szavamra…

Nágya tudta, hogy Szerjózsa igazat beszél, nem kételkedett, hogy kettőt megölt és hogy tovább is ölni fogja őket.

— Belepusztulsz, — suttogta teli rémülettel.

— Jobb elpusztulni, mint a csizmájukat nyalni, vagy csak iigy hiába rontani a levegőt.

— Jaj — mi lesz velünk ! — mondta kétségbeesve Nágya és újra maga elé képzelte, mi vár rájuk holnap, vagy már ezen az éjszakán. — Nálunk több, mint száz fekvő sebesült van a kórházban. Fjodor Fjodorovics, a doktor velük maradt.

Csak ketten vagyunk mellettük s folyton félünk, hogy a németek meggyilkolják őket! — mondta csendesen.

— Szét kell osztani a lakosság között. Hogy-hogy nem gondoskodtatok róluk? — kiáltotta felháborodottan Szerjózska.

— A lakosság! Ki tudja milyen most a lakosság? Azt mondják, hogy itt a Shanghaiban valami ismeretlen ember bújt el Ignat Fominéknál, ki tudhassa, miféle lehet, a németek tették-e oda, hogy mindent kikémleljen? Fomin nem olyan, hogy tisztességes embert rejtegessen.

Ignát Fomin vájár volt, akit jó munkájáért nem egyszer jutalmaztak meg s az újságban is megdicsértek. De a telep, melyet leginkább bányászemberek laktak, bizalmatlanul viselkedett vele szemben. Sötét embernek, tolakodó jött-ment-nek tartották. A harmincas évek elején bukkant fel Krasznodonban, — amikor nagyon sok ismeretlen, messziről jött ember telepedett meg a Donyecmedencében. Shanghaiban rendezkedett be. Különféle hírek jártak Fomminról. Róla beszélt most is Nágya.

— Feküdj le Nágya …

— Most már reggelig úgyse alszom el.

— Én pedig elalszok, — mondta Szerjózsa és ledült ágyára.

Füle éppen csak hogy odaért a vánkoshoz, amikor megint ott termett előtte a teherautós lány : „Hiába, megtalállak” —

mondta Szerjózsa és mosolygott. Aztán minden, ami körülötte és benne volt, hirtelen sötétségbe merült.

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

 

… Lehet, szíved mint a sasé, bátorságtól, vakmerőségtől, hőstettek szomjuhozásától izzó ; hiába tör lelked a legszebb cél felé: ha kicsi vagy, mezítláb futkosol, az emberek nem értenek meg.

Szerjózska Tyulenin legkisebb gyerek volt a családban, úgy nőtt fel, mint sztyeppén a fű. Tulai származású apja, még gyerek korában vándorolt a Donyecmedencébe munka után. Negyven esztendős bányászi tevékenysége alatt teljesen elsajátította szakmája naivan önérzetes büszkeségét, mely egyetlenegy foglalkozási ágban sem ér el olyan fokot, mint a bányászoknál vagy a tengerészeknél. Gavril Petrovics azután is, mikor már végkép nem tudott dolgozni, meg volt győződve róla, hogy ő az úr a házban. Reggel ő költött fel mindenkit, mert ősi bányász szokás szerint már alkonyattal aludni tért és reggel unatkozott egyedül. De unatkozás nélkül is felza-varta volna a házat, mert minden reggel fullasztó köhögési rohama volt. Ébredés után legalább egy órahosszat köhögött, krákogott, köpködött. Tüdeje fütyült, ugatott, kifulladt, fujtatott, mint egy rossz orgona sípja.

A köhögő-roham elmúltával egész nap ült, vállával bőrrel átvont mankójára támaszkodva. Ült szilárdan, soványan, hosszú és görbe orrával, mely egykor nagy és húsos, de most olyan hegyes volt, hogy könyvet lehetett volna felvágni vele.

Ült és beesett arcát kemény, őszülő borosták nőtték be. Csak a bajsza volt még harcos, előretörő. Orra alatt még megőrizte egykori tömöttségét, de onnan kezdve folyton gyérült, végül egyetlenegy makacs és szánalmas hajszállá, igazabban két hajszállá zsugorodott, melyek kopjaszerűen döfködtek kétoldalt. Bokros szemöldöke alatt szúrós, elvirágzott szeme hamvad-zott. így ült a székén, mely hol a kis ház küszöbén, hol a fészer melletti cövek előtt állt és vállpárnájára támaszkodva recsegő, fenyegető, zord hangon szünet nélkül vezényelt, tanított, oktatott. Kiabálása időnként vad köhögésbe fulladt úgy, hogy visszhangzott az egész Shanghai. De csak próbáljon meg másvalaki három fiút és nyolc lányt, összesen 11 gyereket felnevelni, szakmára tanítani és nekiereszteni az életnek —

amikor az ember még nem túlságosan öreg korában válik majdnem egészen munkaképtelenné.

Gavril Petrovics bizony aligha birkózott volna meg ezzel a feladattal, ha nincs mellette a felesége, AlexandraVaszilyevna, ez a hatalmas erejű orlov-vidéki parasztasszony. Abból a fajtából való volt, melyet Oroszországban „boj-baba”-nak hívnak, a Marfa Poszadnica fajtájából. Törhetetlen egészséges volt most is, nem tudta mi a betegség. Igaz, a betűvetést nem ismerte, de ha kellett, tudott félelmetes és ravasz, szótlan és beszédes, gonosz és jó, kemény, hízelgő, fürge, marakodó lenni.

Ha akadt valaki, aki tájékozatlanul összeakaszkodott vele, az rövidesen megtanulta, mitől köhög a bolha.

A tíz öregebb gyerek már tető alatt volt, csak Szerjózska, a legkisebb tanult még. Úgy nőtt, mint a sztyeppe füve : nem volt se saját ruhája, se lábbelije, — mindent tizedszer javí-

tottak, alakítottak át számára az idősebbek után. Száz nap, száz szél, száz eső, száz fagy edzette Szerjózskát, lába sarkán megkeményedett a bőr, akár a teve csülke és ahány csonttörés sebesülés érte, minden olyan gyorsan hegedt be rajta, mint a mesebeli leventénél.

Apja minden gyerekénél többet kiabált, fujtatott Szerjó-

zsára, de jobban is szerette mindegyiknél.

— Elszánt kölök, mi? — mondta gyönyörűséggel, miközben megpödörte félelmetes bajszát, — igaz Surka? — szólt élete hatvan esztendős párjához, Alexandra Vasziljevnához. —

Odanézz, nem fél ez semmitől a világon ! Csöppentett olyan, mint én voltam fiatal koromban, nem igaz? Kcha-kcha-kcha-pak-cha-! És újra köhögni kezdett, hogy majd kiadta a lelkét.

… Szíved bár oroszlánszív, de szörnyen kicsi vagy, a ruhád rossz s a lábad kirepedezett. Ugyan mivel tűnnél ki az életben?

Természetes, hogy hőstettet akarsz véghez vinni ! Melyik gyerek nem álmodik hőstettekről? Bár nem mindig valósulnak meg az álmok.

Ám ha történetesen negyedik osztályos vagy és számtan órán verebet engedsz ki a pad alól, ez igazán nem gyarapítja dicsőséged. Az igazgató — ugyan hányadszor már — beren-deli szüléidet, azaz Surka mamát, aki hatvan esztendős. Nagyapó, azaz Gavril Petrovics — Alexandra Vaszilyevna ellentmondást nem tűrő intézkedésére az összes gyerekek nagyapónak hívják — mérgelődik, fujtat és ezer örömest lekenne neked egyet, de kézzel nem képes elérni, csak mankójával kopog dühösen, de ezt sem vághatja feléd, minthogy elaszott testének egyetlen támasza. De Surka mama, ahogy visszatér az iskolából, szó-

nélkül úgy pofonvág, hogy öt ujja néhány napig ott piroslik arcodon. Mert Surka mama ereje évei számával párhuzamosan fokozódik.

És a pajtások? Ugyan már : pajtások? ! A dicsőség elszáll, mint a füst. Holnapra már mindenki elfelejtette veréb-hőstettedet.

A nyári szünidő alatt eléred, hogy mindenkinél feketébbre sülj, hogy mindenkinél jobban ússzál, víz alá merülj és mindenkinél ügyesebben fogj a cserjésben madárfiókát. Megteheted végül, hogy a part mentén lófráló lányraj szemeláttára lero-hansz a partról, lerúgod magad a meredekről, mint egy fekete fecske — fejest repülsz a vízbe és nyomban alámerülsz. Alá-, merülsz és abban a pillanatban, amikor a lányok közömbös képet vágva bár, de leplezetlen érdeklődéssel lesik, mikor bújsz ki, te a habok mélyén szépen leereszted úszónadrágod és váratlanul anyaszült meztelenen, rózsaszín-fehér hátulsóddal, tested egyetlen le nem barnult részével kerülsz a felszínre. Határtalan gyönyörűség fog el, mikor látod a megbotránkozottan menekülő lányok szélben lobogó kis fehér szoknyáit, futás közben kalimpáló kezeit. Fölényesen zsebrevágod az ugyanazon homokon sütkérező pajtások elragadtatását. Végleg meghódítod az egész apró kölykök nagyrabecsülését, akik tömör bandákban követnek, mindenben utánoznak, lesik ujjad minden intését.

A római cézárok kora rég elmúlt bár, de ezek a gyerekek változatlanul istenítenek téged.

Ez persze mind kevés ! Egy nap — ez a nap, mintha mivel sem különbözne a hét többi napjától — váratlanul leugrasz az iskola első emeletéről az udvarra, ahol az intézet valamennyi kölyke a szünetalatti ártatlan örömöket élvezi. Zuhanás közben pillanatig tartó, éles gyönyörűséget érzel — részint magától a repüléstől, részint a lányok iszonyodó sikolyától.

A lányok — első osztálytól fel a tizedikig — őszinte rémüle-tükön kívül azért is sikoltoznak, hogy életjelt adjanak magukról. De minden, ami ezután következik, kiábrándulás és jog-fosztás jellegét viseli magán.

Az igazgatóval lefolytatott beszélgetés súlyos természetű.

A dolognak kicsapás szaga van. Minthogy bűnösnek érzed magad, kénytelen vagy gorombáskodni az igazgatóval. Első

eset, hogy az igazgató személyesen is jelenik meg a shanghaji vályogos szülőházban.

— Meg akarok végre ismerkedni a fiú életviszonyaival Meg akarok végül is ismerkedni azon okokkal, amelyek … —

mondja tekintélyesen és olyan előzékenyen, mint egy született külföldi. Hangjából szemrehányás érződik a szülők ellen.

A szülők pedig —- elsősorban az anya, aki nem tudja, hová tegye karjait, melyek kormosak, mert éppen leszedte a vasfazekat a tűzhelyről, s nincs rajta kötény, következőleg nincs mibe törölnie kezét, — apja viszont, végleg elvesztve fejét, szótlanul igyekszik felállani az igazgató előtt és eredménytelenül küzködik mankójával — szóval a szülők úgy rámerednek az igazgatóra, mintha igazán bűnösek volnának.

Amikor az igazgató távozik, eleinte senki sem szidalmaz téged, általában mintha végleg elfordulnának tőled. Nagyapó rád se néz, csak nagyritkán krákog egyet, bajusza távolról sem harcias, nem, bajusza ma az élettől alaposan elvert ember csüggedt szőrzete. Anya megállás nélkül tesz-vesz a házban, csoszog a földes padlón, hol itt, hol ott kopog. Egyszerre észreveszed, hogy odatámaszkodik a búbos kemencére és koromtól maszatos öreg szemével titokban letörli szemét. Érzed, hogy apád-anyád egész szomorú lelkükkel néznek rád és mintha mondanák : „Nézz csak, nézz csak ránk, nézz csak, milyenek vagyunk”.

És életedben akkor veszed először észre, hogy öreg szüleid-nek már rég, nagyon rég nincs mit felvenniök ünnepre. Hogy életük egész során nem esznek egy asztalon gyerekeikkel, külön ülnek le, nehogy meglássák a gyerekek, hogy csak fekete kenyeret, krumplit és hajdina-kását esznek. Hadd egyenek a gyerekek, hadd álljanak talpra, hadd váljon belőled is, te legkisebb, tanult, rendes ember.

Anyád könnye szívedet égeti. Most először látod, hogy apád arca milyen szörnyen szomorú. És köhögése, rekedt fujtatása se mulatságos már, hanem — mélységesen keserves dolog.

Nővéreid tekintetéből haragot és megvetést olvasol ki, amikor időről-időre abbahagyják a kötést és rád vetik szemüket.

Te meg goromba vagy szüléiddel, goromba vagy nővéreiddel, éjszaka nem tudsz aludni, megbántottnak és bűnösnek is érzed magad, aztán némán törlöd le mosdatlan tenyereddel a könnyeket, melyek lassan csorognak le csontos, kemény kis képeden.

Ez éjszaka után — felnőtt emberré lettél.

Az általános hallgatás és rosszalás e szomorú napjaiban képtelen, legendás hőstettek pompás világa tárul ki izzó szemed előtt.

Emberek húszezer mérföldet tesznek meg tenger alatt, új földeket fedeznek fel, lakatlan szigetekre kerülnek és saját kezükkel új életet építenek. Felmásznak a föld legmagasabb hegycsúcsaira, még a holdba is felrepülnek, megküzdenek az óceánok szörnyű viharaival, miközben a viharrázta árboc-kosárba kapaszkodnak, hajók éles szirteken siklanak át, a dühöngő hullámot kiöntött halzsírral fékezik meg; tutajon úsztatnak át a tengeren, szomjúságtól halálra tikkadtan, szájukban ólomgolyót forgatnak gyulladásos nyelvükkel. Át-kínlódják a homokpuszták számumját, óriási kígyókkal, jaguá-

rokkal, krokodilusokkal, oroszlánokkal, elefántokkal küzdenek és legyőzik őket. Az emberek e hőstetteket azért követik el, hogy meggazdagodjanak, kalandok után való szenvedély, pajtási érzés, vagy szolgálati hűség hajtja őket, esetleg, hogy megmentsék a bajba jutott szeretett leányzót. De minden érdek, haszonlesés nélkül is — ezek az emberiség, a harci dicsőség hősei: hogy a világ fölött örökkön-örökké ott ragyogjon a tudomány fáklyája — Liwingston, Amudsen, Szedov, Nyevelszkája példaadása.

És milyen fényes hőstetteket követnek el az emberek a háborúban. Ezer és ezer ember írta be nevét az örök dicsőség könyvébe. Olyan időben születtél, amikor nincsen háború. Ott lakol, ahol fű növi be az elesett harcosok közös sírját, hogy te boldog lehess. De mind a mai napig él a nagy idők nagy hadvezéreinek dicsősége. Valamilyen ódon katonadalhoz hasonló férfias melódia cseng a füledben, amikor éjnek idején, mindenről megfeledkezve, olvasod életük történetét. Olvasol, de vissza-vissza lapozol arcképükhöz, hogy ábrázatuk örökre bevésődjön szívedbe. Lerajzolod ábrázatukat, — de nem, minek hazudni, átlátszó papír segítségével lemásolod, átviszed más lapra, puha, fekete ceruzával gondosan átrajzolod, aztán, hogy erő-

teljesebb legyen, kiárnyékolod. A végén olyan fekete a nyelved, hogy csiszolókővel se tudod leszedni róla a piszkot. De ágyad fölött mind a mai napig ott lógnak ezek a rajzok.

Hőstetteik, alkotásaik nemzedékek életét biztosították és az emberiség örökké emlékezetében tartja nevüket. Egyébként éppen olyan egyszerű emberek, mint jómagad. Michail Frunze, Klim Vorosilov, Szergej Ordzsonikidze, Szergej Kirov, Tyulenin … lehet, hogy az egyszerű komszomol neve is odakerül egyszer melléjük, persze, ha képes megmutatni erejét.

Igaz is, milyen érdekes, milyen rendkívüli az emberek élete.

Megsanyargatták őket a cári idők földalatti harcai. Elfogták, börtönbe csukták, Szibériába, Északra száműzték, de újra meg újra elszöktek és folytatták a harcot. Szergej Ordzsonikidze megszökött a száműzetésből. Michail Frunze kétszer, Sztálin hatszor szökött meg. Kezdetben csak néhányan követték őket, aztán százan, aztán százezerén, aztán milliók.

Szergej Tyulenin olyan időben született, amikor nem volt miért föld alá menni. Sehonnan nem szökött el és nincs is hová, miért szökni? Leugrott az iskola első emeletéről, de ez egyszerűen ostobaság volt, maga is tudja. És őt az életben csak egyetlen egy valaki követte — Vitya Lukjancsenkó.

Mégsem szabad elveszteni a reményt. Az Északi Jegestenger rengeteg jégtáblái összenyomták a Cseljuszkin hajó bordázatát.

Az egész ország hallotta ezen az éjszakán a hajó szörnyű roppanását. De az emberek nem pusztultak el. Kiszálltak a jégre.

Az egész világ felfigyelt; vajjon megmentik-e őket? Megmentették, Megmentették, mert vannak még a földön oroszlán-szívű bátor, vakmerő emberek. Egyszerű emberek, mint te.

Repülőgépek fagyon és fergetegen át odaszállnak a jégbe zárt hajóhoz, kihordják és a repülőgép szárnyára kötik őket — ezek a repülők a Szovjetunió Hősei.

Cskalov, ugyanolyan egyszerű ember, mint magad, de nevétől hangos az egész világ. Az emberiség álma : az Északi sarkon keresztül átrepülni Amerikába ! Cskalov! Gromov!

És Papányinék a sarki jégtáblán?

Na és ez az élet: álmokkal és köznapi szürke munkával teli élet.

A nagy Szovjetunióban, de magában Krasznodonban is, sok olyan ember él, akit hőstettek dicsősége övez, akiről ezelőtt nem igen írtak az újságok. A Donyecmedencében, de messze túl is, mindenütt ismerik Nikita Izotov, Sztachanov nevét.

Minden pionér megmondja, kiféle Pása Ángelina, Krivonosz és Makar Mazaj.

Minden ember tiszteli, becsüli őket. Apa is egyre kéri, olvassa fel az újságból azt a helyet, ahol róluk írnak, aztán soká-soká érthetetlenül morog, fújtat. Látnivaló, kegyetlenül bántja, hogy öreg, hogy a csille leverte lábáról. Igaz, sok nagy munkát vállalt az életben Gavrila Tyulenin nagyapó.

és Szerjozska jól tudja, milyen keserves érzés, hogy immár soha sem állhat egy sorba ezekkel az emberekkel.

Ez a dicsőség. Szerjozska viszont még kicsi, tanulnia kell. Megjön, minden megjön … majd, de csak valamikor felnőtt korában. Érzi szíve mélyén, hogy voltaképpen már megérett olyan hőstettek véghezvitelére, mint Cskálov, Gromov. Baj, hogy csak egyedül ő van meggyőződve erről, ő

egyedül és senki más. Egymagában áll ezzel az érzéssel az emberiség közepette. Sőt van eset, hogy elfogja mások gyanakodó tekintetét : ugyan nem mászik ez a kölyök a zse-bembe ?

így érte el a háború. Ismételten megkísérli, hogy belépjen egy különleges repülőiskolába, mert föltétlenül repülőnek kell lennie. Nem veszik fel.

Az összes iskolásgyerekek mezei munkára mennek, ő, megbántott, fölsebzett szívével, tárnába megy dolgozni. Két hét múlva már a felnőttekkel egysorban fejti a szenet.

Maga sem tudja, mennyire megjavult az emberek véle, ménye róla. Piszkosan, kormosan mászott ki a felvonóból-csak szürkéskék szemei és apró, hófehér fogai villogtak ki füstös ábrázatából. Együtt járt a nagyokkal és ugyanolyan komoly, kacsázó léptekkel ment a zuhany alá, prüszkölt és fujtatott, mint az apja, aztán lassan, sietés nélkül hazafelé vette útját. S mert lábbelije kincstári volt, mezítláb ballagott.

Későn ért haza, amikor már mind megvacsoráztak. Külön tálaltak neki, mert immár felnőtt ember — férfi, munkás.

AlexandraVaszilyevna a kemencéből előhúzta a káposztaleveses vasfazekat, teli tányérral adott és pedig egyenesen a vasfazékból, melyet egy kendő segítségével tartott kerek, erős kezében. A leves párolgott és a búzából készült házikenyér még sohasem ízlett ennyire. Apja nézte Szerjózskát és bozontos szemöldöke alatt meg-meg villant kiégett, merev szeme, nagy bajsza pedig fel-alá mozgott. Nem köhögött, nem fujtatott, nyugodtan beszélt fiával, mint dolgozóval szokás. Apját minden érdekelte : mi újság a tárnában, mennyi szenet fejtett? A szerszám és munkaruha iránt is érdeklődött. Úgy beszélt a belső tárna-részekről, mint a szobájáról, szobája sarkáról, kamrájáról, tulajdon lakóházáról. Az öreg a kerület majdnem minden tárnájában dolgozott s amikor elhagyta a munkát, pajtásai mindenről értesítették. Tudta, hogy a termelés milyen irányban, milyen eredménnyel folyik és csontos ujjával belerajzolva a levegőbe, meg tudta magyarázni hol, melyik helyen, milyen a munka, általában mindennel tisztá-

ban volt, ami a földalatt történt.

Télen, iskola után Szerjózska meg se ebédelt, elrohant valamelyik barátjához — tüzérhez, árkászhoz, aknászhoz vagy repülőhöz; éjféli tizenkét órakor leragadó szemmel írta leckéjét, de öt órakor reggel már ott volt a lövészeten, ahol tizedes barátja a többi tanonccal együtt őt is megtanította, hogy kell puskával bánni. És valóban nem lőtt rosszabbul a katonáknál sem puskával, sem pisztollyal, sem a Gyegtyarov-féle kézi-, sem a „Maxim”-mintájú nehézgéppuskából. Értett a grá-

nátvetéshez, a gyujtóanyaggal telt palackok kezeléséhez, maga rakta le az aknákat, tudta miként kell a terepet aláaknázni, aknátlanítani, ismerte minden ország repülőgépét és értett repülőbombák veszélytelenítéséhez. Mindezt együtt csinálta Vityka Lukjancsenkóval, akit mindenfelé magával hurcolt s aki körülbelül úgy viszonylott Szerjózskához, mint Szerjózska Szergo Ordzsonikidzéhez vagy Szergej Kirovhoz.

Ezen a tavaszon még egy utolsó, elszánt kísérletet tett, hogy belépjen — már nem egy különleges, de igazi, felnőttek számára való pilóta-iskolába. Újra kudarcot vallott. Azt mondták, hogy fiatal, jöjjön jövőre.

Szörnyű vereség volt — repülőiskola helyett, a vorosilovgrádi erődítési munkálatokat végezni! De elhatározta, hogy haza már nem tér.

Hogy hamiskodott, milyen kerülőutakon igyekezett bejutni a csapathoz ! Nágya nővérének még a századrészét sem mondta el a ravaszkodásoknak és megaláztatásnak, melyet át kellett élnie. Most aztán megtanulta, mit tesz harcolni, megsemmisülni s hogy mi a félelem.

Szerjózska oly mélyen aludt, hogy apja reggeli köhögé-

sére se ébredt fel. Akkor ébredezett, amikor már magasan állt a nap. Az ablaktáblák még zárVa voltak, de ő, pontosan tisztában volt az idővel az ablakrésen átszivárgó fénycsóvák segítségével. Felébredt és nyomban tudta, hogy a németek még nem jöttek meg.

Kiment mosakodni az udvarra és meglátta apját, aki ott ült a garádics mellett. Pár lépésre mellette állt Vityka Lukjancsenkó. Az anyja a kertben volt, nővérei már munkába mentek.

— Aha ! Adj isten, kis vitéz ! Kchá-eha, Kcharakna .. .

üdvözölte apja a fiát. — Élsz? A mai időkben ez a legfontosabb, cha-cha ! Ez a csőfödő meg már hajnal óta vár rád.

— és nagyapó Vityka felé fordulva nagyon barátságosan simogatta bajszát. Vityka mozdulatlanul, alázatosan és komolyan nézte bársonyos sötét szemével jóbarátja álmos, kissé vékony, de a tevékenység olthatatlan szomjától ragyogó arcát.

— Rendes kis pajtás ez — folytatta nagyapó — alig virrad, minden reggel itt van: —Szerjózska hazajött? Szerjózska itthon van? Szerjózska . .. Kcha-kcha … a napja, a csillaga neki, — mondta nagyapó megelégedetten.

így nyert nagyapó szavával megerősítést ez a mély baráti hűség.

Együtt voltak a vorosilovgrádi erődítési munkálatokon és Vityka, aki teljesen alávetette magát barátjának, tovább is vele akart maradni, hogy együtt legyenek valamelyik ezredben. De Szerjózska rábírta, hogy menjen haza. Nem mintha sajnálta volna Vitykát, még kevésbbé szüleit, egyszerűen azért mert attól félt, hogy kettőjüknek egyidőben nem sikerül belép-niök a csapatba, sőt Vityka jelenléte megakadályozhatta volna Szerjózska felvételét is. Vityka határtalanul elkeseredve és megbántva a zsarnok eljárástól, kénytelen volt hazamenni.

Kénytelen volt nemcsak hazamenni, de megesküdni, hogy sem a maga, sem Szerjózska szüleinek, általában senkinek a világon, egy árva hangot el nem árul Szerjózska terveiből. Ezt Szerjózska önérzete követelte, — kudarc esetére.

Nagyapó szavaiból következtetve Vityka helytállt szavá-

nak. Szerjózska és Vitya Lukjacsenko ott ültek a vályogház mögötti piszkos, hináros patak partján. A patak mögött húzó-

dott az ökör járás, azontúl egy magányos új épület állt, melyet még nem adtak át a forgalomnak : a bánya-fürdő. Ültek a meredek szélén, cigarettáztak és híreket mondtak egymásnak.

Iskolatársaik közül — mindketten a Vorosilov-iskolába jártak — a városban maradtak : Tolya Orlov, Vologya Oszjmuchin és Lyubka Sevcova, mely utóbbi Vityka véleménye szerint nem folytatja szokásos életmódját: nem megy ki a házból, sehol sem látni. Lyubka Sevcova szintén a Vorosilov-iskolá-

ban tanult, de még a háború kitörése előtt, a hetedik osztály elvégzése után kilépett: elhatározta, hogy színpadra megy ; a kerület színházaiban, klubjaiban, mint táncosnő és énekesnő

lépett fel. Szerjózska különös megelégedéssel vette tudomásul, hogy Lyubka a városban maradt. Elszánt kis teremtés volt.

Lyubka Sevcova : Szerjózska Tyulenin — jubkában (szoknyában).

Vityka közölte Szerjózskával, amiről az egyébként értesült már, hogy Ignát Fominnál ismeretlen személy rejtőzik és az egész Shanghai azon töri a fejét, ki ez az ember, mindenki fél tőle … Továbbá : a Szenyákov-kerületben, ott, ahol azelőtt a lőszerraktár volt, a pincehelyiségben szabadon hever néhány tucat gyujtófolyadékos palack, alighanem sietés közben hagyták ott.

Vityka-óvatosan megjegyezte, hogy nem ártana eldugni a palackokat, de Szerjózskának eszébe jutott valami, szigorú képet vágott és azt mondta, hogy haladéktalanul el kell menniök a katona-kórházba.

 

TIZENHARMADIK FEJEZET.

 

Amióta a Donyec-medencéhez közeledett a front és Krasznodonban megjelentek az első sebesültek, Nágya Tyulénina önként belépett egy ápolónő-tanfolyamba s már második éve dolgozott a hadikórházban, mely a városi kórház egész földszinti részét foglalta el.

A hadikórház, — bár személyzete Fjodor Fjodorovics kivé-

telével már néhány napja evakuált és a főorvos vezetése alatt az orvosi kar túlnyomó része is keletre ment — mégis folytatta tevékenységét. Szerjózska meg Vitya egyszerre mélységes tiszteletet kezdtek érezni az intézet iránt, amikor az előcsarnokban egy nyanya feltartóztatta és figyelmeztette őket, hogy a lábat nedves rongyba illik letörölni, aztán nyugodtan várakozni a kórház előcsarnokában, amíg maga elszalad Nágyáért.

aki tudvalevően főápolónője a kórháznak.

Néhány perc múlva a nyanya kíséretében megjelent Nágya, de nem az a Nágya, akivel Szerjózska éjjel az ágyon beszélgetett. Nágya kissé erős állkapcsú, kifejezéstelen, vékony szemöldökű arcán, éppúgy, mint a nyanya jóságos, puha, ráncos ábrázatán is mélységesen komoly és szigorú kifejezés ült.

— Nágya — mondta Szerjózska suttogva, aki valamiért elfogódva és zavarodottan forgatta kezében sapkáját — Nágya, mégis csak ki kell innen segíteni ezeket a fiúkat, magad is megértheted … Mi ketten Vitykával végigjárhatjuk a házakat, szólj Fjodor Fjodorovicsnak.

Nágya pár pillanatig elgondolkozva, szótlanul nézte Szerjózskát. Aztán hitetlenül megrázta fejét.

— Hívd ide az orvost vagy vezess hozzá ! — mondta Szerjózska elkomorodva.

— Lusa, adj köpenyt nekik.

A nyanya fehérre festett hosszú, keskeny szekrényből két kórházi köpenyt vett ki, odavitte a fiúknak és megszokottság-ból még segített is, hogy belebújjanak.

— Ez a gyerek igazat beszél — szólalt meg Lusa néni váratlanul és öreg, puha szája, mintha rágásba kezdett volna.

Eközben jóságos, a halállal megbékült szemmel nézett Ná-

gyára. — Az emberek odaveszik magukhoz őket. Ki ne sajnálná a sok szerencsétlent. Én egyedül vagyok, a fiúk a fronton. Mink a telepesek részén lakunk. Ha jön a német, azt mondom : fiam. És mindenkit figyelmeztetni kell, hogy rokon-nak vallják.

— Nem ismered te a németet, — mondta Nágya.

— A németet nem ismerem, de ismerem a magunk fajtáját, — mondta minden kétséget kizáróan Lusa néni és szája még gyorsabb rágásba fogott. — Mutatok én nektek pár jó embert a telepesek között.

Nágya világos folyosón vezette át a fiúkat. Az ablakok a városra nyíltak. Gennyező sebek, rég mosott fehérnemű

nehéz szaga, melyet még a gyógyszerek illata sem tudott el-nyomni, csapott feléjük ahányszor egy nyitott ajtajú kórterem mellett elmentek. A kórház ablakain át egyszerre vilá-

gosnak, lakályosnak, békésnek, takarosnak tűnt fel a napfényben fürdő szülőváros.

A kórházban rekedt sebesültek, mind fekvő betegek voltak. Egy-kettő mankójára támaszkodva álldogált a folyosón.

Arcukon, fiatal vagy idős, borotvált vagy többnapos borostáktól burjánzó katonaarcukon ugyanaz az egyformán komoly, szigorú és töprengő kifejezés ült, mint Nágya és Lusa néni arcán.

Alig kopogtak el a fiúk léptei a folyosón, a fekhelyeken kérdőn és reménykedve emelkedtek fel a fejek. Azok pedig, akik mankóikra támaszkodva álldogáltak a falak mentén, némán, de valamilyen bizonytalan élénkséggel követték szemmel a két kórházi köpenyes gyereket és az előttük haladó, komoly és szigorú Nágyát, akit valamennyien jól ismertek.

A folyosó végén levő egyetlen zárt ajtóhoz mentek és Nágya kopogtatás nélkül, kis kemény keze erélyes fogásával kinyitotta az ajtót.

— Magához jöttünk Fjodor Fjodorovics, — mondta és beengedte a gyerekeket.

Szerjózska és Vityka, kissé feszengve léptek az orvos dolgozószobájába. Magas, szélesvállú, sovány öregember állt fel az íróasztal mellől. Borotvált feje ősz, napsütött Barna arcán hosszú és mély ráncok. Kemény állkapcsú, sasorrú, kissé hegyes szakállú öreg ember — mintha csak rézből faragták volna. Felállt az íróaztala mellől. Abból, hogy egymagában ült dolgozószobájában és hogy asztalán nem volt se könyv se újság, se orvosság és az egész helyiség valósággal kongott az ürességtől, a fiúk kitalálták, hogy az orvos nem csinált semmit, hanem csak ült magában és gondolkozott dolgokon, amikre jobb nem gondolni. Kitalálták abból is, hogy az orvo-son már nem katonai — hanem polgári ruha volt: szürke kabát, melynek gallérja kikandikált orvosi köpenye nyakából, szürke nadrág és poros, alighanem idegen cipő.

Az orvos minden csodálkozás nélkül, ugyanolyan komolysággal, mint Nágya, Lusa néni és a sebesültek, nézte a fiúkat.

— Fjodor Fjodorovics, eljöttünk, hogy segítsünk a sebesülteket szétosztani a házakban, — mondta Szerjózska, aki nyomban tisztában volt vele, hogy fölösleges egyebet mondani ez előtt az ember előtt.

— Befogadják őket ? — kérdezte az orvos.

— Akadnak, Fjodor Fjodorovics — mondta kissé éneklő

hangon Nágya. — Itt van Lusa, a mi nyányánk, megígérte : magához vesz egyet és még ajánl is néhány címet, a gyerekek meg majd érdeklődnek, én is segítek nekik. A krasznodoni embereink közül sokan megteszik ezt.

— Tyuleninék szintén elfogadnának valakit, de nincs helyiség, — mondta Nágya és úgy elpirult, hogy kis arcát valósággal elöntötte a vér. Szerjózsa is elpirult, bár Nágya csak az igazat mondta.

— Kérem Natália Alexejevnát — mondta Fjodor Fjodorovics.

Natália Alexejevna, a kórház fiatal orvosnője volt, aki beteg anyja miatt nem evakuált a személyzettel. Az orvosnő

nem a városban, hanem a tizennyolc kilométerre levő krasznodoni bányásztelepen lakott. S mert a kórházban még visszama-radtak betegek és ottmaradt a kórházi berendezés, orvosság, felszerelés is, Natália Alexejevna, — aki szégyelte magát társai előtt, hogy sehová nem megy, hanem ott marad a németek alatt, — önkéntesen magára vállalta a kórház főorvosi tisztjét.

Nágya kiment.

Fjodor Fjodorovics visszaült íróasztala mellé, erélyes mozdulattal felhajtotta köpenye szárnyát, kabátzsebéből dohánytárcát, és gondosan összehajtogatott, gyűrött újság-papírt vett elő. A papírból leszakított egy háromszögalakú darabot, eres jobb keze leírhatatlan fürge mozdulatával úgynevezett „kecskelábat” csavart, megnyálazta és a dohány-tárcából épp oly gyorsan mahorkát szórt bele, aztán rágyújtott.

— Helyes, ez megoldás — mondta Fjodor Fjodorovics és mosolytalan szemmel nézte a fiúkat, akik csendesen ültek a díványon. Nézte Szerjózskát, aztán Vitykát, megint Szerjózskát, mintha sejtené, hogy Szerjózska a fő. Vityka is megértette a pillantás jelentőségét, de a dolog egyáltalán nem bántotta, mert maga is tudta, és akarta is, hogy így legyen.

Büszke volt Szerjózskára.

Kistermetű asszony jött be Nágyával. Az asszony húszon nyolc-harminc év körüli volt, de gyereknek látszott. Arca, keze, lába mind gyerekesen puha és pufók annyira, hogy első

pillanatra azt a téves föltevést váltotta ki, hogy jelleme is gyerekes és puha. De Natália Alexejevna ezzel a puha kis lábával annakidején gyalog ment el Krasznodonból Charkovba: amikor apja nem akarta, hogy folytassa tanulmányait az orvos-tani egyetemen ; — ezzel a puha és gödrös kis kezével mosott és kötött, hogy megkeresse kenyerét, hogy tovább tanulhasson; s amikor apja meghalt, — ezzel a két gyönge kezével vette magára nyolctagú családja eltartását. A család most részint a fronton harcol, részint a városban dolgozik, vagy tanul.

Ezzel a kezével végzett, félelmet nem ismerve, olyan orvosi műtéteket, melyekre idősebb, tapasztalt férfi-orvosok nem mertek vállalkozni. Natália Alexandrovna kerek kis baba-arcában két olyan kemény, hideg és praktikus szem fénylett, melyet bízvást megirigyelhetett volna bármilyen országos jelentőségű vállalat gazdasági főnöke.

Fjodor Fjodorovics felállt és elébe ment.

— Ne fáradjon, mindent tudok, — mondta az asszony és kerek kis kezét a szívéhez szorította, mely mozdulat teljesen ellentmondott szeme tárgyilagos kifejezésének és szabatos, kissé rideg beszédmódjának. — Mindent tudok, a terv teljesen észszerű, — mondta és különösebb érdeklődés nélkül nézett Szerjózskára, aztán Vitykára, bár tekintete elárulta, hogy bízik a terv kivihetőségében. Aztán Fjodor Fjodoro-vicshoz fordult : — És maga ? — kérdezte.

Az orvos megértette.

— Az én részemre legalkalmasabb lenne helybeli orvos gyanánt itt maradni a kórházban. Akkor mindenfélekép segíthetnék rajtuk. Lehet ez ?

Megértették, hogy a sebesültekre gondolt, amikor azt mondta, hogy „rajtuk”.

— Lehet, — mondta Natália Alexejevna.

— Nem fognak kiszolgáltatni a maga kórházában ?

— A mi kórházunkban magát nem szolgáltatják ki, —

mondta Natália Alexejevna és megint szívére tette kerek kis kezét.

— Köszönöm! Köszönöm, Natália Alexejevna, — és Fjodor Fjodorovics mosolygott, hosszú idő óta most mosolygott először, így is csak a fél szemével, aztán nagy kemény ujjú kezét odanyújtotta előbb Szerjózsának, aztán Vityka Lukjáncsenkónak.

— Fjodor Fjodorovics, — szólalt meg Szerjózska, erős, világos szemével egyenesen az orvosra nézett és szeme ezt mondta : Maguk — és mindenki — úgy magyarázhatják ezt a dolgot, ahogy jól esik, én azonban megmondom a magamét, mert úgy tartom, hogy ez a kötelességem. — Fjodor Fjodorovics, úgy vegye amit mondok, hogy én rám és Vityka Lukjáncsenko elvtársamra mindig számíthat ! Összeköttetést Nágya útján tarthat velem. És még azt is szeretném kifejezni az én nevemben és Vityka Lukjácsenkó elvtársam nevében, hogy eljárását, hogy ilyen nehéz időben ittmarad a sebesül-teknél, mi ketten nagyon szép, nemes elhatározásnak tartjuk — mondta Szerjózska és homlokát kiverte az izzadtság.

— Köszönöm, — mondta Fjodor Fjodorovics nagyon komolyan. — Ha már történetesen szóvá tettétek a dolgot, akkor a következőt mondhatom nektek : Minden embernél, bármilyen foglalkozása is legyen, előfordulhat olyan helyzet az életben, amikor nemcsak módjában van, de kötelessége is otthagyni azokat az embereket, akik tőle függnek, akiket vezetett, akik bíztak és reménykedtek benne. Úgy van, elő-

fordulhat olyan helyzet, amikor célszerű elhagyni őket és elmenni. Mert vannak magasabb szempontok is ! Ismétlem, minden elképzelhető foglalkozásban, még a hadvezéreknél és államférfiaknál is előfordulhat ez — csak egyetlen foglalkozás, az orvosi, különösen a katonaorvosi foglalkozás kivétel!

Az orvosnak a betegeinél kell maradnia ! Mindig ! Történjen bármi! Nincs a világon más szempont, mely fontosabb lenne ennél. Még a katonai fegyelmet, még a parancsot is meg lehet szegni, ha szembefordul ezzel a kötelességgel. Ha maga az arcvonal parancsnoka parancsolná meg nekem, hogy hagyjam itt ezeket a sebesülteket és álljak odébb, nem tenném meg !

Ha maga Sztálin elvtárs mondaná nekem : tekintettel az adott helyzetre, elmehet, — akkor sem mennék el. De ő sohasem mondana ilyet, mert éppen ő az, aki mindenkinél jobban megérti ezt. Sztálin az egyetlen ember a világon, aki soha és semmi körülmények között nem menne el — ő és a katonaorvos … Köszönöm, köszönöm fiúk, — szólt Fjodor Fjodorovics és mélyen meghajtotta előttük ősz fejét, mely olyan volt, mintha a legkeményebb rézből faragták volna ki.

Natália Alexejevna némán szorította kezét szívéhez és Fjodor Fjodorovicsra szegzett okos szemében ünnepélyes fény csillogott. És szó nélkül kiment.

Kimentek a fiúk is; de az előcsarnokban megálltak, hogy tanácskozzanak. Ez a tanácskozás melyen Szerjózsa, Nágya, Lusa néni és Vityka Lukjáncsenko vettek részt, az utolsó negyed-század legrövidebb tanácskozása volt, mert csak annyi ideig tartott, míg levették a kórházköpenyeket. Pár szóval megbeszélték kinek mi lesz a feladata. A fiúk alig-alig tudták féken tartani magukat és mintha puskából lőtték volna őket, úgy rohantak ki a kórházból. A júliusi délidő vakító napja csapott szemükbe. Leírhatatlan elragadtatás, a maguk és az egész emberiség iránt érzett határtalan büszkeség és olthatatlan tettvágy buzgott bennük.

— Ez aztán ember! Ez aztán igazi ember! Igaz? —

Kérdezte Szerjozska és lelkendezve nézett Vitykára.

— Szórul-szóra, — mondta Vityka és hunyorgott.

— És most mindjárt megfogom tudni, kiféle az, aki Ignát Fominnál bujkál, — szólt Szerjózsa láthatólag függetlenül attól, amit éppen átéltek.

— Hogy tudod meg?

— Megkérem, vegyen egy sebesültet a házába.

— Elárul, — mondta Vityka nagyon meggyőzően.

— Szépen mondom meg neki az igazat! Nekem az is elég, ha bejutok a házba, — és Szerjozska szemével, szájával, fogával ravaszul kuncogott.

Az ötlet annyira tetszett neki, hogy előre tudta — a siker elmaradhatatlan.

Ott járt Ignat Fomin vályogháza mellett, mely a piactól jó messze, Shanghaj szélén állott egymagában. A kövér, nagyszemű napraforgók resten hajtották le sárga tányérjukat Fominék ablakai előtt.

Kopogtatására soká nem válaszolt senki. Szerjózska kitalálta, hogy az ablakon át kémlelik, ki kopog, mire szánt-szándékkal közelebb bújt az ajtóhoz, hogy ne láthassák. Végre megnyílt az ajtó. Ignát Fomin, egy kezével a tolózárt fogva, másik kezével az ajtórámára támaszkodva, kidugta fejét.

Olyan hosszú volt, mint egy giliszta. Apró, mélyen fekvő ráncok pókhálójával övezett szürkés szemével kíváncsian nézte Szerjózskát.

— Szépen köszönöm, — mondta Szerjózska és olyan nyugodtan, mintha az ajtó egyenesen az ő fogadtatására nyilt volna fel, átsurrant Ignát Fomin keze alatt és bent termett, de nem csak az előszobában, hanem már ki is nyitotta a szobába nyíló ajtót, amikor Ignát Fomin, aki meglepetésében még csodálkozni sem ért rá, utána sietett.

— Bocsánat, grázsdányin, — mondta már a szobában Szerjózska és tiszteletteljesen meghajlott Ignát Fomin előtt.

Fominon kockás kabát, mellény — amelyen nehéz arany óralánc csüngött — és ugyancsak kockás nadrág volt, szára fényesre kefélt csizmába gyűrve. Ott állt Szerjózska előtt.

Rettenetes hosszú és tekintélyes eunuch-arca csodálkozó, kissé haragos kifejezést mutatott.

— Mit akarsz ? — kérdezte Ignát Fomin, felhúzta ritkás szemöldökét és ráncainak hálózata furcsa, szövevényes mozgásba kezdett, mintha magától akart volna valahogy elrendeződni.

— Polgártárs! — és Szerjózsa a maga és Ignát Fomin részére egyaránt váratlan nekibuzdulással a francia forradalom konventja tagjának mozdulatát vette fel, amikor kijelentette : — Polgártárs! Egy sebesült harcost kell megmenteni!

Ignát Fomin szeme körül nyüzsgő ráncok egyszerre arcára fagytak és egy játékbaba üveges tekintete meredt Szerjózsára.

— Nem, nem én vagyok sebesült, — mondta Szerjózska aki megértette, mitől esett Ignát Fomin szeme váratlanul merevgörcsbe. — A katonák elvonultak és egy sebesültet ott hagytak az utcán, éppen a piacnál. Mink fiúk megláttuk és egyenesen magához jöttünk.

Ignát Fomin hosszú, tekintélyes arca gondterhes kifejezést öltött és akaratlanul odapislantott a másik szoba nyitott ajtaja felé.

— De mért hozzám, mért egyenesen hozzám? — kérdezte és hangját a sziszegésig lehalkította. Mérgesen meredt Szerjózskára és szeme körül újra zavaros mozgásba léptek a ráncok.

— Kihez már, ha nem magához Ignát Szemjonovics?

Az egész város tudja, hogy maga az első sztachanovista —

mondta Szerjózska és szokatlanul ártatlan tekintete mérgezett nyíl gyanánt szegeződött Ignát Fominra.

— Kiféle vagy, ki az apád? — kérdezte fokozódó érdeklő-

déssel Ignát Fomin, aki egyre zavartabb lett.

— Az én apám a Prochor Lyubéznov, akit maga jól ismer, szintén sztachanovista — mondta Szerjózska mély meggyőző-

déssel, mert tudta, hogy semmiféle Prochor Lyubéznov nincs a világon.

— Prochor Lyubéznovot nem ismerem. De idehallgass, barátocskám, — mondta Ignát, aki közben magához tért és céltalanul lóbálta ide-oda hosszú karjait — nálam nincsen hely sebesülted számára, a feleségem meg beteg, azért barátom nézd . .. nézd, hogy . .. Keze bár nem egészen határozottan, de a másik szoba ajtaja felé mutatott.

— Mondhatom, polgártárs, hogy fellépése egészen különös, amikor mindenki tudja, hogy van egy második szobája is —

mondta Szerjózska és hangja komor rosszalással volt tele.

közben tiszta, kihívó gyerekszemmel meredt Ignát Fominra.

Ignát Fomin még arra sem ért rá, hogy megmozduljon, vagy egy szót is válaszoljon, amikor Szerjózska megfontolt léptekkel a szomszédos szoba ajtajához ment, kinyitotta és belépett.

A szoba, melynek ablakdeszkáit félig behúzták, tiszta, takaros, cser ép virággal ékesített, rendes bútorzatú helyiség volt. Az asztalnál iparos külsejű, tagbaszakadt, szélesvállú ember ült. Hatalmas, kerek, kissé őszülő fején rövidre nyírt haj, arcán fekete pontok sokasága. Felnézett és nagyon nyugodtan tekintett a belépő Szerjózskára.

Szerjózska ebben a pillanatban megérezte, hogy aki előtte ül, az nagyon jó, nagyon erős és nagyon nyugodt ember. És miután megérezte ezt, egyszerre félni kezdett. Egyetlen egy cseppnyi bátorság sem maradt oroszlán-szívében. Annyira megijedt, hogy elállt a szava, mozdulni sem tudott. Vele egyidőben bukkant fel az ajtóban Ignát Fomin dühös s egyben rémült arca is.

— Várj, koma, — mondta az asztal mellett ülő ismeretlen ember nyugodtan Ignát Fominnak, aki Szerjózsa felé tartott.

— Hát mért nem viszitek ezt a sebesült katonát, mondjuk, haza, hozzátok? — kérdezte Szerjózsától.

Ez hallgatott.

— Apád itt van, vagy evakuált?

— Evakuált, — mondta Szerjózska és arca piros lett.

— És anyád?

— Az otthon van.

— Mért nem mentél először anyádhoz?

Szerjózska hallgatott.

— Vagy az anyád olyan, hogy nem fogadná be?

Szerjózska — iszonyú nyomással a szívében — bólintott.

Attól a pillanattól fogva, hogy játéka végetért és az „apa<<

és „anya” szavak mögött igazában ott látta apját és anyját, szörnyen szégyelte, hogy ilyen dolgokat mondott róluk.

De az ismeretlen nyilván elhitte, amit Szerjózsa mondott.

—- Hát — mondta és végigmérte Szerjózskát. — Ignát Szemjonovics az igazat mondta, hogy nem vehet ide sebesült katonát. De találsz te olyan embert, aki magához veszi. Mert helyes dologról van szó. Te meg derék gyerek vagy — csak azt mondhatom neked. Keress és találsz helyet. Csakhogy a dolog bizalmas természetű. Csak úgy találomra azért ne kopogj be senkihez. Ha mégsem fogadja be senki, gyere vissza. Ha találsz helyet, ne gyere. Inkább add ide a címedet, hogy szükség esetén fölleljelek.

Szerjózska most drágán, iszonyatos és gyötrelmes drá-

gán fizetett a csínjáért. Éppen most, amikor készségesen meg akarta mondani igazi címét, ki kellett gondolnia egy hirtelen hazugságot és ezzel a hazugsággal örökre elvágta az útját ehhez az emberhez.

Szerjózska megint kint állott az utcán. Zavart és izgatott volt. Bizonyos, hogy a Fominnál rejtőző ismeretlen igaz, nagy ember, de ahhoz sem fér kétség, Ignát Fomin nem más, mint rongyember. Tény, hogy ezek ketten egymáshoz vannak fűzve.

Sok volt itt az érthetetlen.