NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Az tán, hogy Olyeg kimagyarázkodott anyjával, többé senki sem ellenkezett vele : az egész ház bekapcsolódott dolgaiba, rokona segítőtársai lettek és anyja - az ő titkára.

Senki sem tudta volna megmondani, hogy tizenhat esztendős szíve melyik tégelyében olvadtak együvé az elmúlt nemzedékek tapasztalatai, melyeket észrevétlenül merített könyvekből, nevelőapja elbeszéléseiből, aztán maga és társai parányi, de rendkívül érzékeny kudarcaiból, tanulságaiból és mindezekből kiformálódott első saját gondolataiból. Bármint legyen is, de az „Ifjú Gárda” kibontakozó tevékenysége során Olyeg mind nagyobb és nagyobb befolyásra tett szert társai körében s ezt ő maga is mind világosabban látta. De annyira bajtársias, életvidám és egyeneslelkű volt, hogy a tár-sain való hatalmaskodás gondolata, de még a velük, véle-ményük és tapasztalataikkal szemben való legcsekélyebb figyelmetlenség is ellenszenves volt előtte. Azonban arról is meggyőződött, hogy tevékenységük sikerét, vagy sikertelen-ségét gyakran az döntötte el, hogy adott esetekben mennyiben látta tisztán a dolgokat vagy mennyiben tévedett.

Barátság fűzte egy nálánál idősebb, példátlanul egyszerű, konokul hallgatag és regényes lelkű lányhoz, akinek dús fekete haja ragyogó csigákban omlott kerek vállára, akinek szép, sötétbarnára égett a keze, nagy fekete szeme fölött pedig merészen rajzolt szenvedélyes szemöldök ívelt. Nina Iváncova megértette, kitalálta a fiú minden pillantását, minden mozdulatát és — félelem nélkül, ellentmondás nélkül, pontosan végrehajtotta minden utasítását.

Fejük búbjáig beletemetkezve a munkába, hol röpira-tokkal, hol valamilyen tereprész rajzával, hol a területi partizán parancsnokságnak teendő jelentéssel, hol pedig ideiglenes komszomol-tagkönyvekkel, órákig ülhettek szótlanul egymás mellett és sohasem unatkoztak. Ha pedig megszó-

laltak, magas, nagyon magas röptű volt a beszédük. Képzeletüket megragadta az emberi szellem minden nagyszerű

vívmánya, már amelyet egy gyerek-értelem felfoghat. Néha valamilyen indokolatlan nagy boldogság lett úrrá rajtuk és akkor egyszerre felnevettek. — Olyeg ellenállhatatlan kitörő

kamasz kacajjal, miközben szakadatlanul dörzsölgette ujja hegyét, a lány — hol bizakodó, halk, lányos derűvel, hol meg váratlanul asszonyosan rejtelmesen, mintha valami forrón kavargott — örvénylett volna a szívében.

így történt, hogy Olyeg ifjúsága, mely életének legsúlyosabb szakában bontakozott ki, a boldogság tavaszába lépett. Mindig emelkedett hangulatú, jókedvű, de ugyanakkor mindig lelkiismeretes, megfontolt és társaival szemben követelő volt. Azokban az esetekben, mikor saját magáról volt szó, kibújt belőle a kisfiú. Maga akarta kiragasztani a röplapokat, felgyújtani a kazlakat, lopni a fegyvereket és rajtaütéssel elintézni a németeket. De a parancsnokság egyik ülésén Turkenics és Ványa Zemnuchov — előzetes megállapodás alapján, — könnyelmű magatartás vádját emelték ellene. Úgy összezavarodott, mint egy tettenért iskolásgyerek.

A parancsnokság megtiltotta, hogy hasonló dolgokkal foglalkozzék.

November hatodikán, az Októberi ünnep előnapján, az „Ifjú Gárda” parancsnoksága teljes létszámban összegyűlt Kosevojék lakásán. Válya Borc, Nina és Olya Iváncova összekötők is résztvehettek a gyűlésen. Olyeg ezt a napot azzal akarta emlékezetessé tenni, hogy ünnepélyesen komszomollá avatják Jurkint.

Eddig az „Ifjú Gárda” tizenhat fiút és lányt vett fel a komszomolba — de valamennyit távollétükben. Radik Jurkin már nem volt az a régi, csöndes, szelídszemű kis fiú, aki egykor azt mondta Zsóra Arutyunyáncnak : „Hisz én megszoktam korán lefeküdni”. Fomin kivégzése után Radik Jurkint bevonták Tyulenin harccsoportjába és résztvett német teherautók ellen intézett éjszakai rajtaütésekben. Elég önérzetesen ült az ajtó mellett egy széken és szemrebbenés nélkül, merőn nézett maga elé, mialatt Olyeg röviden megnyitotta a tanácskozást, Tyulenin pedig Radik jellemrajzát ismertette. Néha felülkerekedett benne a kíváncsiság, „ugyan kifélék-mifélék ezek a fiúk akik az ő és a többi fiúk-lányok sorsát intézik” ? — és végigjáratta hosszú szürke pillái alatt rejtőző

nyugodt tekintetét a parancsnokság egyes tagjain, akik a vendégségre terített nagy ebédlőasztal körül ültek. Két lány —

az egyik szőke, a másik barna — barátságosan rámosolyogtak és mind a kettő olyan nagyon szép volt, hogy Radik rettenetes zavarba jött és rögtön elfordította tekintetét.

— K-k-ki óhajt kérdést intézni Radik Jurkin elvtárshoz ?

— kérdezte Olyeg.

Mindenki hallgatott.

— Mondja el életrajzát, — mondta Ványa Turkenics.

— M-m-mond el az életrajzodat …

Radik Jurkin felállt, az ablakra nézett és csengő hangon, mint annakidején a leckét az iskolában, felmondta : — Születtem Krasznodon városában 1928-ban. A Gorkii-iskolában tanultam … — Ezzel véget is ért Radik Jurkin életrajza. Maga is érezte, hogy ez édes-kevés, mire már kevésbé önérzetesen tette hozzá : — Amióta a németek bejöttek, nem tanulok …

A többi fiú megint csak hallgatott.

— Társadalmi munkát végeztél ? — Kérdezte Ványa Zemnuchov.

— Nem végeztem, -—fakadt ki nyers, kisfiús sóhajjal Radik.

— A komszomol feladatait ismered ? —- kérdezte újra Ványa és csontkeretű pápaszemén keresztül feléje nézett.

— A komszomol feladata — üsd a német fasiszta leigá-

zókat, amíg egy szál marad belőlük, — mondta Radik Jurkin igen értelmesen.

— Hát… azt hiszem, a fiú politikailag elég tájékozott.

— mondta Turkenics.

— Felvenni, persze ! — szólt Lyubka, aki egész szívével azon volt, hogy Radik Jurkin dolga sikerüljön.

— Felvenni, felvenni ! — mondták a parancsnokság többi tagjai.

— Ki van amellett, hogy Radik Jurkin felvétessék a komszomolba ? — kérdezte széles mosollyal Olyeg és maga is felemelte kezét.

Valamennyien felemelték kezüket.

— E-egyhangulag, — mondta Olyeg és felállt. — Gyere ide!…

Radik kissé elhalványodott és Turkenics. meg Ulya Gromova között, — akik utat nyitottak neki, miközben nagyon komolyan néztek rá, — odament az asztalhoz.

— Radik — szólt Olyeg ünnepélyesen. — A parancsnokság nevében átnyújtom ideiglenes komszomol-tagköny-vedet. Úgy vigyázz rá, mint tulajdon becsületedre. A tagdíjat az ötös csoportokban fizeted. Amikor a Vörös Hadsereg visszatér, a komszomol körzeti bizottság ezt az ideiglenes tagkönyvet állandóval cseréli fel …

Radik kinyújtotta feketére égett sovány kezét és átvette tagkönyvét. A tagkönyv, mely ugyanolyan méretű volt, mint az igazi, kemény, kétréthajtott térképpapírból készült. A címlapon fent, apró, ugráló nyomdabetűkkel szedett sor: „Halál a német megszállókra” ! Kissé lejebb : “A Szovjetunió Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetsége !” Még lejebb, de vastagabb betűkkel : „Ideiglenes komszomol-tagkönyv”.

A második oldalon, balfelől Radik családi, vezeték és atyai neve, születési éve ; lejebb — mikor lépett a komszomolba.

„1942 november 6.-án”, még lejebb : „A tagkönyvet a krasznodoni „Ifjú Gárda” komszomol-szervezete állította ki”. A tagkönyv jobb felén rubrikák a befizetett tagdíjak nyilvántartására.

— Bevarrom a kabátbélésbe és mindig magamnál hordom majd, — mondta alig hallhatóan Radik és kabátja belső zsebébe rejtette a könyvecskét.

— Elmehetsz, — mondta Olyeg.

Valamennyien gratuláltak Radiknak és sorba megszorí-

tották a kezét.

Radik kiment a Szádovája-utcára. Az eső elállt, de az idő szeles és hideg volt. Alkonyodott. Radiknak az volt a megbízatása, hogy ezen az éjszakán, három fiúból álló csoport élén, nagy ünnepi feladatot hajtson végre. Szíve fölött ott érezte a tagkönyvet és komoly, boldog arccal hazafelé tartott.

A második számú vasúti átjáró előtt az ereszkedőnél, ahol a körzeti végrehajtóbizottság háza állt, melyben most a németek mezőgazdasági parancsnoksága székelt, Radik alig észrevehetően mozdítva meg a száját fülsiketítőt füttyentett, — csupán, hogy a németeket bosszantsa.

Ezen az éjszakán nemcsak Radik, hanem majdnem az egész szervezet részt vett a nagy ünnepi feladat végrehajtásában.

— Ne feledjétek el: aki elvégezte a dolgát, azonnal ide hozzám ! — mondta Olyeg. — Kivéve a pervomájistákat.

A pervomájisták az Ivanichin-nővérek lakásán külön októberi estét rendeztek.

Olyeg, Turkenics, Ványa Zemnuchov és a két összekötő

— Nina, meg Olya — ott maradtak a szobában. Olyeg arca egyszerre nagy izgalmat árult el.

— K-k-kislányok d-d-drágák. ideje, — mondta erősen dadogva.

Odament Nikoláj Nikolajevics ajtajához és bekopogtatott :

— Marina néni! I-i-ideje !

Marina felöltőben, járás közben kötve fel kendőjét kilépett a szobából, nyomában Kolya bácsi. Vera nagyanyó és Jelena Nikolajevna szintén kijöttek.

Marina, Olya és Nina felöltözve kimentek a házból. A legközelebbi utcai őrséget kellett ellátniok.

Veszélyes, vakmerő vállalkozás volt ez ebben az órában, amikor még ébren voltak az emberek, az utcán jártak-keltek.

De vajjon tehettek-e mást ?

Leszállt az alkony. Vera nagyanyó leengedte a függönyt és meggyújtotta a bádoglámpát. Olyeg kiment az udvarra Marinához. Elhúzódtak a ház fala mellől.

— Senki.

Kolya bácsi most a szelelő-ablakon kidugta a fejét, körülnézett és egy villanydrótot nyújtott Olyegnek. Olyeg a drótot egy lécre erősítette, a lécet odaakasztotta a villanyvezeték oszlopára ; léc és oszlop eggyéolvadt a sötétben.

Olyeg, Turkenics és Ványa Zemnuchov Kolya bácsi szobájában, az íróasztal mellett ültek, mindegyiknek ceruza volt a kezében. Vera nagyanyó kemény, kifürkészhetetlen arckifejezéssel, Jelena Nikolajevna előrehajolva, kissé naiv, kissé ijedt tekintettel ült az ágyon és a rádió készülékre meresztette szemét.

Kizárólag Kolya bácsi tudta pontos és nyugodt kézzel egyszerre beállítani a kellő hullámhosszra … Egyenesen tapsviharba kapcsolódtak … A légköri zavarok megakadályozták, hogy hallják, mit mond a szónok, de egy nevet hallottak, melyet ez a hang éppen kiejtett. Az erre kitörő lelkesedés zaja úgy ért el hozzájuk, mintha tengeri kagyló zúgása betöltötte a szobát és sokáig nem ült el. Olykor kihallottak egyes felkiáltásokat, tapsfoszlányokat … Majd egyszerre csend lett és ebben a csendben, — melyet időnként csak a rádió sercegése zavart meg: — nyugodtan, megfontoltan, férfiasan megszólalt egy hang :

— Elvtársak … A szovjet forradalom huszonöt éves győzelmét ünnepeljük ma országunkban. Huszonöt éve, hogy országunkban megalakult a szovjetrertdszer. A szovjetrendszer fennállásának következő, huszonhatodik évének küszöbén állunk …

Mult év óta, amikor a Vörös Hadsereg november hetediki moszkvai díszszemléjén tartott beszédét adta tovább a rádió, nem hallották ezt a hangot. Mégis azonnal mindenki felismerte, de nehezen hitték el, hogy — ő. Jelena Nikolajevna még jobban előrehajolt és suttogva kérdezte : — Igazán ő ?

— Igen … Csend ! — pisszegett Olyeg és szeme szenvedélyesen csillogott.

Turkenics komoly és nyugodt arccal, Ványa szemüvegét valósággal a füzetre szorítva, sietve jegyeztek. Nem volt nehéz leírni, mit mondott: minden sietség nélkül beszélt. Olykor néhány pillanatig hallgatott s ilyenkor hallották, hogy vizet tölt a pohárba, aztán visszateszi a helyére a poharat.

Mégis az első percekben minden figyelmüket megfeszí-

tették, nehogy egy szót elmulasszanak. Aztán megszokták a beszéd ritmusát és akkor szinte megigézte őket az a tudat, hogy most valamilyen egész hihetetlen esemény részesei: Igen … ez ő … én meg itt Krasznodonban hallgatom és jegyzem, mit mond ! Hogy lehet ez ? — gondolkozott valamennyi.

Aki még sohasem ült fűtetlen szoba, vagy nyírkos fedezék füstölgő lámpafénye mellett, koldusan, letaposottan, meggyalázottan, — míg odakint őszvégi vihar dúl — aki titkos rádióján félfagyott újjal sohasem fogta el szülőföldje hullámát, meg sem értheti, milyen érzéssel hallgatták itt ezt a nyugodt, megfontolt beszédet.

Mindaz, ami eddig öntudatlanul szunnyadt ez emberek lelkében — a tizenhatéves fiúban, az öregasszonyban, egy falusi asztalos lányában — most egyszerű, igaz tények, szám-adatok alapján és a jövőbe vetett szenvedélyes hit révén életre kelt bennük.

Ezek az egyszerű emberek, akiknek szörnyű gyötrelem és leírhatatlan vértanúság jutott osztályrészül, most az ő szavával szóltak a világhoz :

— A hitlerista bitangok … igába törik, gyilkolják országunk megszállott területeinek polgári lakosságát, férfit, nőt, gyereket, öregeket, testvéreinket, nővéreinket … Csak züllött, elvetemült emberek, akik híjján vannak minden becsü-

letnek és vadállatokká süllyedtek, merészkedhetnek ilyen példátlan gyalázatosságra ártatlan és fegyvertelen emberekkel szemben… Ismerjük e gyalázatosságok elkövetőit, az „európai új rend építőit”, mindezeket az újdonsült general-gubernátorokat és egyéb gubernátorokat, parancsnokokat és alparancsnokokat. Meggyötrött emberek tízezrei ismerik neveiket. Emlékezzenek rá ezek a hóhérok, hogy nem búj-hatnak ki gonosztetteik felelőssége alól és nem kerülik el a megkínzott népek bosszúálló kezét …

Az ő bosszúálló szavuk szólt a legemberibb ember szá-

jából.

Ellenséges katonák csizmájától sárbataposott kis városukat magához ölelte a hatalmas hazai föld. Moszkva éjszakai szívverése betöltötte a szobát és elhitette velük, hogy ők is részei ennek a boldog világnak.

A lelkesedés vihara követte nyomon minden köszöntő

szavát.

— Örök dicsőség partizánjainknak és partizánnőinknek!

— Hallották ? … Ezt mondta!

… Amikor Kolya bácsi kikapcsolta a rádiót, iszonyú csönd állott be. Alig, hogy szólt s — már mindennek vége …

csak a szellőző ablak zörög. Odakint őszi szél dühöng. Egyedül ültek a félhomályos kis szobában és beláthatatlan távolság, melynek minden kilométere embertelen gyötrelmekkel volt kikövezve, választotta el őket attól a világtól, mely az imént küldte üzenetét nekik.