NEGYEDIK FEJEZET

Olyan óriási mozgó embertömeget, mint 1942. év júliusában, a nagy népvándorlás óta nem látott a donyeci sztyeppe.

Az izzó délukrán napsütésben, műutakon, országutakon és végig az úttalan sztyeppén szakadatlan áradatban hömpö-

lyögtek a Vörös Hadsereg visszavonuló csapatai, élelemvona-tokkal, tüzérséggel, ágyúkkal, gyerekotthonok és bölcsődék, tehéncsordák, teherautók, menekülők — hol rendezett menet-oszlopokban, hol egymás hegyén-hátán, gyerekekkel, és batyukkal megrakott talicskákat tolva maguk előtt.

Mentek és letaposták az érő és már megérett gabonát és senkinek sem fájt már a szíve érte, — sem annak aki taposta, sem annak aki vetette. Senki bitangja lett a drága gabona.

Ott maradt a németeknek. Az állami és kollektív gazdaságok burgonyaföldjei szabaddá váltak mindenki számára. A menekülők kikapálták a burgonyát, szalma-vagy rőzsetűzön megsütötték ; mindenki kezében, aki ment vagy utazott, uborka, paradicsom, vagy ízes dinnye-szelet volt. Olyan vastag porfelhő ült a sztyeppén, hogy szemhunyorgás nélkül lehetett a napba nézni.

A németek elfoglalták Millerövó várost és a vasúti állomást. Tank-és motorizált csapataik előrenyomultak Morozovszkája város felé, mely összekötötte a Donyecmedencét Sztálingráddal. Ezzel elvágták a vorosilovgrádi és rosztovi területeket a központi Oroszországtól, veszélyeztették Sztálingrádot és elszigetelték a Déli Front hadseregeit.

Felületesen szemlélő ember, — akit mint porszemet sodort magával a visszavonulás áradata s akinek véleménye inkább azt tükrözte vissza, ami tulajdon lelkében és nem azt, ami körü-

lötte zajlott le — véletlen és esztelen pániknak látta az emberek és javak e példátlan méretű, óriási vándorlását, holott ezt a szövevényes mozgást, száz és ezer nagy és kis ember szervezett akarata, a háborús állami gépezet hozta működésbe.

A Déli arcvonal hadseregei utóvéd osztagokat állítottak Vorosilovgrád mögé és a Miusz-folyóhoz, majd erős oldal-védekkel, Novicserkászk és Rosztov irányában elvonultak, azzal a céllal, hogy a Don folyón átkelve, elejét vegyék egy észak felől fenyegető mély átkarolásnak. Ugyanebben az irányban haladtak a Vorosilovgrád és vidékéről evakuált nagyüzemek és hivatalok is.

A visszavonuló csapatok Kámenszk irányába, — mely Millerovótól délre, körülbelül 40 kilométernyire Krasznodontól, azon a ponton fekszik, ahol az északi Donyec folyót a vorosilov—

rosztovi vasútvonal átszeli, — a donyecmedence-sztalingrádi vasútvonal egyik állomása : Velikolitvinszkája felé tartottak, mely szintén keresztezi az északi Donyecet. Ezeknek a köte-lékeknek az volt a feladatuk, hogy a Déli arcvonal visszavonuló csapatai, északi jobbszárnyát fedezzék.

Mint ez gyors, kényszervisszavonulásokkor előfordul, a katonai tömegek és polgári lakosság főirányt követő, terv-szerű menetoszlopain kívül, az összes utakon és a sztyeppén is szétszórt és rendetlen csoportok vonultak délnek és délkeletnek : menekülők, apróbb hivatalok és egyesületek, elszakadt parancsnokságok, harcokban szétvert, vagy eltévedt csapatok élelem-vonatai, kötelékek, melyek elvesztették az összeköttetést, sebesült és beteg katonák, akiket jármű híjján lehetetlen volt elszállítani. Ezeknek a kisebb-nagyobb csoportoknak fogalmuk sem volt arról, tulajdonképpen mi történik a fronton. — Mentek, amerre jónak látták, elárasztották a közlekedés fővéredényeit és pórusait, elsősorban a Donyec és Don folyók átkelő helyeit, ahol szüntelen ellenséges bombázás alatt álló révek, kompok és ponton-hidak körül emberek, gépkocsik, szekerek hatalmas tábora nyüzsgött.

Bármilyen esztelenség volt Kámenszk felé vonulni, —

amikor német csapatok már mélyen előnyomultak a Don túlsó oldalán, — a krasznodári menekülők egy jelentős része éppen ezt az irányt választotta, mert néhány katonai alakulat is ebben az irányban vonult el. Ebbe az esztelen örvénybe sodródott az a két erős lóval vont parasztszekér is, amelyen Ulya Gromova, Anatóli Popov, Viktor Petrov és apja utaztak.

Alig tűnt el mögöttük az utolsó tanyaház, alig haladt át a szekér a többi járművel, gépkocsival a dombon, amikor az ég mélyéből motorok iszonyú zakatolása zúdult rájuk, s elta-karva a napot, zuhanó bombázók ereszkedtek fejük fölé, és gépfegyvertüzet zúdítottak a menekülőkre.

Viktor apja, egy erélyes, húsos arcú, nagydarab bőrsapkás ember, egyszerre elsápadt:

— A sztyeppébe ! Hasra ! — ordította rettentő hangon.

De a fiatalok már leugrottak a szekérről és a búzába vetették magukat. Viktor apja eldobva a gyeplőt szintén leugrott a szekérről és abban a pillanatban úgy eltűnt, mintha elpárolgott volna, mintha nem is nehéz csizmájú erdőkerülő

paraszt, hanem valamilyen testetlen lélek lenne.

Ulya egyedül maradt a szekéren. Maga se tudta volna megmondani, miért nem ugrott le. E pillanatban a megijedt lovak olyat rántottak a szekéren, hogy a lányt majdnem kibo-rították az útra.

Ulya igyekezett elkapni a gyeplőt, de nem érte el. A lovak nagyot rándultak, szügy ükkel súrolták az előttük haladó bricskát, két lábra ágaskodtak, oldalt ugrottak, s majdnem eltépték a kötőféket. Az erős, nagy kerekű árbá-ból átalakított szekér féloldalt borult, de megint kerekére zökkent. Ulya egyik kezével a szekér-oldalba, másik kezével valami nagyon nehéz zsákba kapaszkodott, — minden erejét megfeszítette, hogy ki ne essen, mert a következő pillanatban halálra taposták volna a többi szekerek megvadult lovai.

Az óriási barna lovak veszettül rohantak a letaposott búzán, emberek és fogatok sokaságán keresztül és prüszkölve, tajtékzó habot túrva felágaskodtak. Egy előttük levő bricskáról leugrott egy jól megtermett, szélesvállú, kenderhajú, sapkátlan legény és a lovak elé vetette magát.

Ulya nem értette meg azonnal, mi történt, de pár pillanat múlva meglátta a két csapzott sörényű, vicsorító lófej között egy nagyon fiatal fiú üde, szikrázó szemű, pirospozsgás csontos arcát, amely leírhatatlan erőt és erőfeszítést árult el.

Kezével megragadta az egyik felhorkanó ló zabláját és keményen megvetette lábát a ló és szekérrúd között, inkább a lóra támaszkodva, nehogy leüsse a rúd. Állt biztosan, nyú-

lánkan, takarosan, kivasalt, tiszta szürke öltönyben, sötétvörös nyakkendővel, kabátja felső zsebéből egy töltőtoll fehér csontvége kandikált ki. Igyekezett elkapni a rúdon keresztül a másik ló gyeplőjét is. Ingzubbonya alatt domborodó izmain és a napbarnított kézfejen kidagadó ereken lehetett látni, milyen nagy erőfeszítésébe került a lovat tartani.

— Hő … hó … — szólt a lovakhoz nem túlhangosan, de parancsolóan.

Amikor sikerült megragadni a másik lovat is, mindkét állat egyszerre megjuhászkodott. Sörényüket még meg-meg rázták, vad pillantásokat löveltek feléje, de a fiú addig nem engedte el őket. amíg teljesen meg nem nyugodtak.

Amikor a fiú kiengedte kezéből a gyeplőket, Ulya ámulatára legelső dolga volt, hogy széles tenyerével gondosan végigsimította alig kuszálódott, oldalt választott világosszőke haját.

Aztán Ulya felé fordította verejtéktől csillogó, csontos fiú-

arcát. Nagy, aranypillás szeme szélesen, jólelkűen, vidáman mosolygott.

— Jó-l-lovak, elragadhatták volna, — mondta kissé dadogva, miközben szélesen mosolygott s Ulyára tekintett, aki még mindig a kocsilétrába és a zsákba kapaszkodott, orrcimpái remegtek, de fekete szemeivel elismerően nézett a fiúra.

Az emberek visszatértek a műútra, szekereiket, gépeiket keresték Valahol, nyílván a megölt, vagy sebesült emberek körül, asszonyok csoportosultak : jajgatás, sírás hallatszott.

— Féltem, hogy leütnek a kocsirúddal — mondta Ulya és orrcimpái remegtek az izgalomtól.

— Én is attól féltem, de a lovak nem vadak, heréltek, —

mondta ártatlanul a fiú és hatalmas, hosszú ujjú, barna kezével hanyagul megpacskolta a közelében álló ló izzadt fényes nyakát.

Távolról, valahonnan már a Donyec-folyó tájékáról fojtott bombázás döreje hallatszott.

— Kár az emberekért, — mondta Ulya körültekintve.

Mellettük a műút oldalán, már újra megindultak a kerekek, az emberek s ameddig a szem ellátott, mindenütt, mint zajongó folyó áramlottak tova.

— Bizony kár. Különösen anyáinkat sajnálom. Miket élnek át ! És mit kell még átélniök ! — mondta a fiatal legény; arca egyszerre komollyá vált és a homlokára korához nem illő

ráncok ültek.

— Igen, igen… — mondta hangtalanul Ulya és maga előtt látta anyját, amint szétterjesztett kezekkel feküdt a kiégett földön.

Viktor Petrov apja épp oly hirtelen, mint ahogy eltűnt, felbukkant kocsija mellett és túlzott gonddal fogdosta, pró-

bálgatta a gyeplőt, hevedereket, Mögötte nevetve, restelkedve, de komoly arckifejezését még most is megőrizve, megjelent üzbek sapkájában Anatóli Popov, mögötte pedig a szintén szégyenkező Viktor.

— A gitárom nem tört össze ? — kérdezte sietve Viktor és gondterhelten pillantott a szekérre. Amikor meglátta a takaróba göngyölt, két batyu között elhelyezett gitárt, Ulyára nézett és elnevette magát.

A fiatal legény, aki még mindig ott állt a két ló között, most kibújt a kocsirúd és az állatok nyaka alatt, könnyedén és szabadon himbálva széles vállain hatalmas fejét odament a szekérhez :

— Anatóli! — kiáltotta és örömmel hozta közelebb szőke fedetlen fejét.

— Olyeg !

Keményen megragadták egymást könyökön felül ; de Olyeg ugyanakkor Ulyára kacsintott és egyszerre őszintén jókedvűen, tiszta szívből elnevette magát.

— Kosevoj ! — mutatkozott be a fiú és kezét nyújtotta.

Balválla magasabb volt a jobbnál. Nagyon fiatal volt.

egészen kölyök, de napsütött arca, sudár alakja, jól kivasalt ruhája, sötétvörös nyakkendője, kifelé kandikáló fehérvégű

töltőtolla, mozgása, testtartása, kissé dadogó beszéde annyi frissességet, erőt, jóságot és lelki tisztaságot árult el, hogy Ulya nyomban bizalmat érzett iránta.

Kosevoj pedig a fiatalok biztonságával egy pillanat alatt végigfutott Ulya fehérblúzos, sötétszoknyás jól formált alakján, rászegeződő fekete szemén, hullámos haján, fura rajzú orrcimpáján, szép lebarnult lábán. Arca lángra gyúlt és hirtelen Viktorhoz fordulva zavartan kezet nyújtott neki.

Olyeg Kosevoj a Gorkij nevét viselő legnagyobb krasznodoni iskolában tanult, mely a városi parkban állott. Ulyát és Viktort most látta először, de Anatólihoz gondtalan futó barátság fűzte, mely nem ritka a komszomolok közt s mely barátság egyik komszomol értekezlettől a másikig tart.

— Hát itt kellett találkoznunk — szólalt meg Anatóli.

— Emlékszel, harmadnapja, hogy az egész társaság hozzátok ment vizet inni, te meg megismertettél bennünket … a nagymamáddal ! — Anatóli nevetett. — Veletek utazik ő is?

— Nem nagyanyó ottmaradt. Anyám is — és homloka újra ráncos lett. — Öten vagyunk : Kolya, anyám fivére, sehogy se fordul rá a nyelvem, hogy bácsinak mondjam —

szólt Olyeg mosolyogva. — Aztán a felesége, a kis fiuk és nagyapó, az, aki hajtja a lovakat — és fejével odabillentett az előttük álló bricskára, melyről már többször átkiáltottak hozzájuk.

A bricska, melybe alacsony, gyorslábú, aranyszőrű lovacska volt befogva, most mindig előttük járt, viszont a két barna ló annyira közelükben futott, hogy a bricskában ülők állandóan nyakukon és fülükön érezték nedves orruk forró lehelletét.

Olyeg Kosevoj nagybátyja: Nikoláj Korisztyelev, vagy „Kolya bácsi”, a krasznodoni szénüzem trösztjének bánya-mérnöke, világos szemű, fekete szemöldökű nagyon szép ember volt. Mindössze hét évvel idősebb Olyegnél, akivel, mint egyen-rangúval barátkozott és most Ulyával ugratta.

— Ezt, testvér, aligha lehet elfeledni, — mormogta egyhangúan és oda se nézett kisöccsére. — nem tréfadolog, micsoda lányt mentett meg szinte a haláltól. Ennek testvér, házasság lesz a vége. Nincs igazam, Marina?

— Ugyan menjen már! Úgy megrémültem !

— Szép lány, nem igaz? — fordult Olyeg fiatalos nénje felé. — Csudaszép .

— És Lonyecska? Ej te, csélcsap ! —és fiatal fekete szemű nénje korholóan nézett rá.

Marina néni, a délceg ukrán asszony, festői szépség volt himzett ukrán ingében, nyakán gyöngyfűzérrel. Barna arcából kicsillogott hófehér foga, dús hajkoronája bolyhos felhő gyanánt övezte arcát. Még a menekülés izgalmai között is talált időt, hogy hajfonatát olykor megigazgassa.

Harmadesztendős pufók kis fiút tartott kezénél fogva, aki leplezetlen életörömmel szemlélte a körülötte lejátszódó eseményeket, nem is sejtve, milyen rettenetes világba került.

— Hát én csak azt mondom, hogy Olyegnek igazán Lonyecska a párja, mert ez itt jóképű lány ugyan, de a mi Olyegünket nem szereti, aztán Olyeg még gyerek, ez meg már hajadon lány, — Isten uccse ! — mondta nagyon gyorsan Marina néni, nyugtalanul forgatta szép fekete szemét és időnként az égre pillantott. — Ennek olyan természete van, hogy az idősebb fiúk tetszenek neki, a fiatalabbat soha életé-

ben — magamról tudom — a nálánál fiatalabbat nem szeret meg, — így van ez, — mondta annyira hadarva a szót, mintha valóban megrémült volna a lánytól.

Lónya Pozdnyiseva Krasznodonban maradt. Osztálytársak és jóbarátok voltak, de szerelmes is volt belé és naplója nem egy oldalát neki szentelte. Olyegtől talán hűtlenség volt, hogy olyan leplezetlen elragadtatással beszélt Ulyáról ? De voltaképpen mi rossz van ebben? Lonyecska örökre szívébe zárta, ezen már mi sem változtathat, Ulya pedig … És megint maga előtt látta Ulyát, a lovakat és megint érezte, hogy lehel rá a ló balfelől. Igaza lenne Marina néninek : Ulya nem szeretne bele csak azért, mert gyerek még? „Ej te csélcsap! …” Könnyen lobbanó, szerelmes természetű volt és maga is tudta ezt.

A két fogat, a bricska és a létrás parasztszekér azon mester-kedett a sztyeppén, hogy az oszlop elébe kerüljön, de száz és ezer más ember is akadt, mely hasonlóan iparkodott előre jutni és bárhová nézett a szem, mindenütt emberek, gépkocsik és szekerek végtelen sora hömpölygött.

Lassanként elhomályosodott Olyeg előtt Ulya és Lonyecska arca, mindent betöltött az emberek hömpölygő áradata, melynek közepén, mint valami kis csónak a tengeren, ringott a bricska és mögötte a létrás szekér két barna paripával.

Végtelenül és határtalanul terült el körülöttük a sztyeppe.

A láthatár szélén tüzek, füstfellegek gomolyogtak, csak messze-messze keleten fehérlettek a kék levegőégben tiszta, világos bodor bárányfelhők és senki se csodálkozott volna, ha e szelíd felhőkből ezüst trombitás fehér angyalkák repültek volna ki.

Olyegnek eszébe jutott jóságos, puhakezű anyja …

… Mama, mama ! Mióta eszemet bírom emlékszem kezeidre. Nyáron mindig barnára sütötte a nap s ez a barnaság télen is meglátszott, gyöngéden, egyenletesen, csupán az erek körül vetve árnyékot. Lehet, hogy érdesek voltak kezeid, hiszen mennyi munka jutott osztályrészükül, de az én szá-

momra mindig selymesen gyöngédek maradtak és szerettem megcsókolni, ahol kékesen sötétlettek az erek.

Igen attól a pillanattól, hogy gondolkozni kezdtem, egészen az utolsó percig, amikor kimerülten, csendesen, utoljára fektetted a mellemre fejedet, hogy kikísérj az élet viszontagságos útjára, mindig eszembe vannak örökké dolgos kezeid. Emlékszem, amikor szappanhabos vízben lepedőmet mosták s e lepedők még olyan kicsinyek voltak, mint a pelenkák, —

emlékszem, hogy télen bundába burkolózva cipelted vállfán a vizes vödröket, kesztyűs kis kezed a vállfára tetted, magad pedig ugyanolyan kicsi és bolyhos voltál, mint a kesztyű.

Látom az izületekben kissé megduzzadt ujjadat, az ábécés könyv felett és én csendesen mondom utánad : „bé-a-ba-, ba-ba”. Látom, erős kezeddel hogyan sarlózod a gabonát, miközben a sarlóra hajlítod a gabonaszárát, látom a sarló villámgyors csillogását, aztán a sarló és kéz hullámos mozdulatát, amikor a kalászokat úgy fogod csomóba, hogy le ne törjed a learatott búza-fejeket.

Emlékezem merev, téglavörös kezeidre, mely a jéghideg víztől megkérgesedett, te meg fehérneműt csavarsz. Egyedül voltunk, — úgy képzeltem el, hogy egészen egyedül — e világon.

Emlékszem, milyen csodálatosan ügyesen tudta kezed egy pillanat alatt kihúzni kisfiad ujjából a szálkát, emlékszem, mily gyorsan fűzted tű fokába a cérnát és énekeltél varrás közben — énekeltél, de csak magadnak és nekem. Mert nem volt olyan munka a világon, amihez kezed nem értett volna, vagy amihez gyönge lett volna, vagy amit megvetett volna !

Látom, mint gyúrták kezeid a tehéntrágyával kevert agyagos földet, hogy bevakoljad a házfalat és látom kezed, amikor karod selyembe öltözött, egyik ujjadon gyűrű, magasra emeled a poharat, mely színültig tele van piros moldovai borral. És milyen megadó gyöngédséggel ölelte át kerek és hófehér karod mostoha apám nyakát, — mostoha apámét, akit arra tanítottál hogy szeressen engem s akit már csak azért az egyért is édesapám gyanánt szerettem, mert szeretett téged.

De mindennél jobban emlékszem arra, mily selymes gyöngéden simogatták ezek a kissé érdes, meleg és mégis hűs kezek a hajam, nyakam és mellem, amikor félig öntudatlanul feküdtem ágyamban. És ha fölnyitottam szemem, mindig ott voltál mellet-tem, a szobában éjjeli mécses égett és te a homályból néztél rám beesett szemekkel, magad pedig oly csöndes és sugárzó voltál, egy szentkép. Megcsókoltam tiszta, fénylő kezeidet.

Fiaidat elkísérted a háborúba, — ha nem te, akkor egy másik, aki éppolyan anya, mint te, — némely fiad hiába várod vissza és ha nem néked jutott a keserű pohár, akkor más kapta osztályrészül, aki éppolyan anya, mint te. És hogy a háború iszonyú napjaiban akad a népnek egy falat kenyere, ruha takarja testét, a földeken szénaboglyák állnak, a síneken vonatok robognak és virágzik kertben a meggy, láng dohog a kohóban és valamilyen láthatatlan erő felemeli a harcost a földről vagy betegágyból, amikor beteg, vagy sebesült, — ez mind-mind anyám keze műve, — az én, a te. az ő édes anyjának keze.

Nézz körül ifjú barátom te is, nézz magad körül, mint én és valld be, kit bántottál meg az életben jobban, mint anyádat?

Vajjon nem a te, az én, az ő sorsától, tévedésétől, bánatától őszült-e meg anyánk haja? Eljön az idő, amikor gyötrelmes önváddá változik mindez szívedben — ott az anyád sírhantjánál.

Anyám, anyám ! … Bocsáss meg, hiszen az egész világon egyedül csak te tudsz megbocsátani ; mint gyerekkoromban, fejemre téve kezed.

Ilyen, bár lehet, hogy nem egészen ilyen gondolatok és érzések nyomták Olyeg szívét. Nem tudott elfeledkezni arról, hogy anyja „ott” maradt s vele Vera nagyanyó, „zord napjaim barátnője” szintén mama, anyjának és Kolya bácsinak mamája, Kolya bácsié, aki csak az imént mormogott el valami senkit sem érdeklő dolgot, — igen, „ott” maradt Vera nagyanyó is.

Olyeg arca komoly, mozdulatlan volt, aranyos szempillái mögött ülő szemeit nedves fátyol homályosította. Ült meggörnyedve, lelógatta a lábát, hosszú erős ujjait egymásba fűzte és homlokára éles, mély ráncok vésődtek.

Elhallgatott Kolya bácsi. Marina, meg a kis fiú, csendes volt a szekér is. mely követte őket. Az aranyszőrű ló és a barna paripa kimerültek a hőségtől és zűrzavartól és mindkét fogat észrevétlenül felkerült a műútra, melyen szakadatlanul özönlött az emberek autók és szekerek tömege. Bármit tettek, gondoltak vagy beszéltek az emberi balsors e rettenetes poklá-

ban : tréfálkoztak szunyókáltak, gyereket szoptattak, ismerkedtek, lovakat itattak a gyéren felbukkanó kutaknál ; láthatatlan sötét árny követte őket, fekete árny, mely észrevétlenül borult föléjük, széttárta gigászi szárnyait valahol északon és délen és még gyorsabban árasztotta el a sztyeppét, mint az emberek e sokasága.

Szívükre mázsányi teherrel nehezedett az a tudat, hogy el kell hagyniok szülőföldjüket és kénytelenek futni a bizony-talanba s hogy ez az iszonyú erő, mely most rájuk veti fekete árnyékát, elérheti és agyonnyomhatja őket.

 

ÖTÖDIK FEJEZET

 

A műút mentén, mozgó gépek és emberek között, ahová a bricska és a szekér is odavergődött, mászott az 1. számú tárna teherautója is. Ezen ült a bányaigazgatóság emberei és holmija között Valykó igazgató és Grigori Ilyics Sevcov, akiktől házuk kerítésénél vált el Ulya alig pár órával ezelőtt.

Itt menetelt a frontharcosok gyerekotthona is, mely a „Nyolcház”-ban volt elhelyezve. Öt-nyolc éves kisfiúk, kislá-

nyok baktattak két óvónő és az igazgatónő felügyelete alatt, aki idősebb, élestekintetű, de semmit meg nem látó asszony volt. Aratólány módjára megkötött piros fejkendőben és poros gumi sárcipőben lépdelt, melyet közvetlenül harisnyáira húzott.

Olyan zsúfolt volt a műút, hogy a menetelő oszlopok inkább álltak, mint mozogtak. A gyerekotthont néhány szekér követte az intézet felszerelésével, ezekre a kocsikra ültették felváltva az elfáradt gyerekeket.

Amikor az 1. számú tárna teherautója utólérte a gyerekotthont, a gép utasai Valykó, Grigori Ilyics és még néhányan leugrottak és a gyerekeket ültették a maguk helyére. Grigori Ilyicsnek nagyon megtetszett egy szőke, kékszemű, komoly arcú kislány, kövér pirospozsgás „pampuska-képe”. Ő maga is szakasztott olyan szőkefejű és kékszemű volt, mint a kislány.

A gyerekotthon kocsisora után, melyhez most a bricska és a létrás szekér is csatlakozott, katonai csapatok következtek : tábori konyhákkal, géppuskákkal, ágyúkkal. A tisztek és katonák csizmáját vastagon belepte a rozsdaszínű por. A csapatok már több napja úton vannak.

Az oszlop élén, közvetlenül a járművek után, golyószórós század menetelt, mely időnként, ha a mozgás meglassúbbodott a szekerek elé került. A vörös téglaarcú katonák, mint a csecsemőket, úgy vitték mellükön fegyverüket, elkínozva, fáradtan egy kézbe szorítva. Soknak a keze be volt pólyázva.

Ulya szekere valamilyen íratlan törvény erejénél fogva azonnal a golyószórós század tartozéka lett. Menetközben, pihenők alatt a szekér állandóan a század kellős közepébe ragadt és Ulya akárhová nézett, mindenütt a fiatal harcosok véletlen vagy szándékosan feléje néző tekintetével találkozott.

A katonák csizmája poros volt, sapkájuk nem egyszer csuromvizessé izzadt menetközben, aztán megszáradt és megint át-izzadt. Zubbonyuk a nyirkos földön, homokban, tócsákban, fenyőavarján, szikes földön, száz záporban ázott és fakult a napon.

Visszavonulás ellenére a katonák megőrizték a fiatal lány jelenlétében szokásos vidám, tréfálkozó duhaj kedvüket és mint minden századnak, e golyószórósoknak is megvolt menetközben vagy pihenő alatt a maguk kedvenc tréfamesterük.

— Hová, hová parancs nélkül? — kiáltott a tréfamester Viktor apjára amikor ez minden legkisebb lehetőséget fel használva mozgásra nógatta lovait. — Nélkülünk — barátom —

sehová se mehetsz többé. — Mink örök létszámba vettünk titeket a századunkba, most szolgálni fogtok, akár a rézcsajka.

Mi titeket felvettünk az élelmezési létszámba, tiszta alsóra, szappanra, menázsira, a kislányt pedig — anyaszentegyházunk oltalmazza szépséges voltát — minden reggel kávéval fogjuk itatni. Édes kávéval…

— Igaz is, Kajutkin, ne engedd, hogy sérelem érje a századot ! — mondták a golyószórósok nevetve, miközben fel-feltekintettek Ulyára.

— Hogyis ne ! Ennek az ügynek azonnal végire járunk.

Szolgálatvezető elvtárs ! Fégya ! Alszik? Gyerekek, hát nem elaludt menetközben … Szolgálatvezető ! Elvesztetted a csizmád talpát.

— Hát te nem veszítetted el a fejedet?

— Egyet elvesztettem, de aztán a te válladon megtaláltam, mert nézd csak ide, műfejem van …

És Kajutkin gondosan odanyúlt apró fejéhez — egyik kezével állkapcsát, a másikkal — kacéran félrevágott pilóta sapkája alatt — a tarkóját fogta meg, aztán kidüllesztette szemét és olyan mozdulatokat tett, mintha fejét lassan le-csavarná a nyakáról. Olyan ügyesen utánozta, hogy a század és mindenki, aki a közelben volt, harsogó hahotába tört ki.

Ulya sem állta meg, elkacagta magát, csengőn, gyerekmódra, aztán zavarba jött. A golyószórósok örömmel pillantottak Ulyára, pontosan tudták, hogy Kajutkin a lány kedvéért tréfálkozik.

Kajutkin, a tréfamester, aprótestű, hihetetlen ügyes mozgású gyerek volt. Arcát aprónál-apróbb ráncok barázdálták, de olyan élénk volt, hogy nem lehetett megállapítani életkorát.

Éppen úgy lehetett harminc, mint húszéves, azonban az alakja és tartása teljesen fiúsnak látszott. A szeme nagy volt, kék, apró ráncok hálózták körül, és amikor elhallgatott, a szeme legmélyé-

ből hirtelen öreges fáradtság nézett ki. Nyilván nem szerette, ha az emberek észrevették fáradtságát, mert folyvást beszélt.

— Honnan valók, fiatalemberek? — fordult Kajutkin Ulya pajtásaihoz. — Lám-lám! Krasznodonból, — mondta Kajutkin megelégedéssel. — A kislány talán nővérkéje vala-melyitöknek? Avagy, apuskám, engedelmet kérek, a lánya?

Nem. Eszerint a kislány teljesen független, se lánya, se nővére, se felesége senkinek, tehát Kámenszk városában mozgósítani fogják, ez holt bizonyos. Mozgósítják, a forgalom lebonyolítása céljából. A zavartalan utcai forgalom szabályozása érdekében forgalmi őr lesz ! — Kajutkin utánozhatatlan mozdulattal mutatott oda, arra, ami a műúton és a sztyeppén végbement. —

Jobb lenne néki nálunk, a golyószórósok századában ! Isten bizony, gyerekek, ti nemsokára elkerültök Oroszországba ahol garmadában a lány, nálunk meg egy sincs a században.

Azonban ilyen kislányra nagyon nagy szükségünk van az illedelmes beszéd és nemes magatartás miatt …

— Tőle függ, ahogy ő akarja, — mondta mosolyogva Anatóli és zavartan tekintett Ulyára, aki nem akart nevetni, de mégis nevetett és elfordította fejét, nehogy Kajutkin szemével találkozzék.

— Hát, majd rábeszéljük ! — kiáltotta Kajutkin. — Mi a századállományból olyan gyerekeket vezénylünk ki erre a célra, akik minden lányt, bármilyen is legyen, rá tudnak beszélni !

„Ugyan mi lenne, ha valóban velük maradnék, szépen leugrok a kocsiról és — gyerünk?” —gondolta elhaló szívvel Ulya.

Olyeg Kosevoj most már állandóan ott gyalogolt a szekér mellett s mint akit megbabonáztak, le sem vette szemét Kajut-kinról. Olyeg egyszerűen szerelmes lett Kajutkinba és szerette volna, ha mindenki olyannak látná, mint ő. Kajutkinnak csak ki kellett nyitnia a száját és Olyeg már úgy nevetett, hogy minden foga látszott. — A gyönyörűségtől még a kezét is egymáshoz dörzsölgette, annyira tetszett neki. Kajutkin azonban észre sem vette, egy pillanatig sem nézett rá, de Ulyára se és senkire azok közül, akiket mulattatott.

Egy óriási termetű gyalogsági katona, nagy kezekkel, melyek olyan feketék voltak, mint a serpenyő, lihegve küzdötte előre magát valahonnan a hátsó sorokból, olajos rongyba burkolt holmit szorongatva kezében.

— Elvtársak ! Hol szalad a bányából való teherautó? —

kérdezte.

— Itt van a, azonban nem szalad, hanem áll! — tréfálkozott Kajutkin és odamutatott a gyerekekkel zsúfolt gépkocsikra.

— Engedelmet, elvtársak, — mondta a katona és odament Valykóhoz és Grigori Ilyicshez, aki vigyázva letette a kislányt a földre — szerszámokat akarok átadni maguknak. Maguk mesteremberek, talán hasznát vehetik, nekem meg csak teher a menetelésnél — és a katona kibontotta az olajos rongyot.

Valykó és Grigori Ilyics föléje hajolva nézték.

— Látják? — mondta ünnepélyesen a katona és nagy lapáttenyerén csillogóan új lakatos műszerek egész gyűjtemé-

nyét emelte feléjük.

— Nem értem — eladod, vagy mi? — kérdezte Valykó és bozontos, cigányos szemöldöke mögül bizalmatlanul nézett rá.

A katona céklavörös arca még pirosabb lett, olyannyira, hogy egyszerre ellepte a verejték.

— Ugyan, mit is beszélsz? — mondta, — megyek a sztyeppén és fölszedtem, rongyba csavarva — nyilván ott hagyta valaki.

— Vagy eldobta, hogy könnyebben sántíthasson tovább !

— nevetett Valykó.

— Mesterember nem dobja el szerszámját. Kiejtette —

viszonozta hidegen a harcos, de már csakis Grigori Ilyicshez beszélt.

— Köszönet, köszönet pajtás… mondta Grigori Ilyics és segített a katonának megint a kendőbe csavarni a szerszámokat.

— Jó, hogy átvetted, mert kár lenne érte, finom szerszám.

Maguknak itt a teherautójuk, nekem meg menetelnem kell teljes felszereléssel, hogyan győzzem ! — mondta a katona, akinek láthatóan jobb kedve lett. — Szerencsés utat! — megszorította, de csak Grigori Ilyics kezét, aztán visszaszaladt.

Nyomban el is tűnt az oszlopban.

Valykó néhány pillanatig utána nézett és arca megelégedést fejezett ki.

— Ember … Igen … — mondta rekedten.

Grigori Ilyics, egyik kezében a szerszámot tartva, a másik kal a kislány fejét simogatva hosszan elgondolkozott. Belátta, hogy Valykó nem azért viseltetett bizalmatlanul a katonával mert nem jószívű, hanem, mert megszokta, hogy sok a csaló, sokan igyekeznek félrevezetni őt, az igazgatót akinek vállalata emberek ezrét foglalkoztatja és ezer tonnaszámra termeli a szenet. Az igazgató most tulajdon kezével robbantotta fel vállalatát, az emberek egy részét magával hozta, egy másik része elszéledt, egy harmadik része ott maradt pusztulni.

És Grigori Ilyicsnek először jutott eszébe, milyen nehéz lehet most igazgatója lelke.

Bárhogy taposta gép, ló, ember és jószág a sztyeppét : éjszakára minden felfrissült. A por elült, érezni lehetett a széna és bürök illatát. Holdtalan éjszaka volt. Sötéten, csillagosan borult föléjük a hatalmas égbolt.

Már tegnap este óta hallatszott a távoli ágyúdörgés. Éjjel még jobban közeledett az ágyúszó, időnként a géppuskák sorozatos lövéseinek zaja is elért hozzájuk. Kámenszk körűl egész éjszaka tűzcsóvák lobogtak, néha olyan nagyok, hogy be világították a menetoszlopot. A tűzfények — hol itt, hol ott —

bíborvörös színbe festették az eget, aztán lassan elúsztak valahol a sötét sztyeppe kurgánjai között.

— Tömegsírok — mondta Viktor apja aki hallgatva ült a szekéren. Magasodrotta cigarettájának tüze időnként felvillant a sötétben és megvilágította húsos arcát. — Ezek nem a régi idők kurgánjai, hanem a mi sírjaink - mondta tompa hangon. — Itt törtünk ki Vorosilovval és Parchomenkóval és itt temettük el halottainkat …

Anatóli, Viktor, Olyeg és Ulya szótlanul nézték a kurgá-

nokat, melyeket piros színben fürösztöttek messzi tüzek.

- Igen, mennyi írásbeli dolgozatot irtunk az iskolában az akkori háborúról, irigyeltük érte apáinkat és íme a háború eljött hozzánk, mintha csak azt akarná megtudni mifélék vagyunk, — mi pedig odább álltunk … mondta Olyeg és mélyet sóhajtott.

Ezen az éjszakán megváltozott a menetoszlop hadrendje.

A vállalatok és polgári egyének gépei, szekerei és a gyalog menekülők tömege egyáltalán nem vonult tovább. Azt beszélték, hogy előttük katonák menetelnek. Sor került a golyó-

szórós századra is, mely csöndes fegyverzörgés közben készü-

lődött fel a sötétben s nyomában mozogni kezdett az egész csapat. Gépkocsik utat szorítottak nekik. A sötétben pirosan hunyorogtak a cigaretták, — csillagokra hasonlítottak, amelyek fent pislogtak az égen.

Valaki könyökén megérintette Ulyát. A lány odafordult.

A szekér mellett Kajutkin állt, de nem azon az oldalon, ahol Viktor apja ült és a fiúk álldogáltak.

— Egy pillanatra, — mondta alig hallható suttogással.

Valami olyasféle szólalt meg a hangjában, hogy Ulya leszállt a szekérről. Kissé odébb mentek : — Bocsásson meg, hogy zavarom, — mondta Kajutkin csendesen — de maguknak nem szabad Kámenszkbe utazniok, azt rövidesen elfoglalja a német, már a Donyec túlsó partján is jó mélyen előrehatolt. Ne szóljon senkinek arról, amit mondtam mert nincs jogom hozzá, de maguk a mi embereink és sajnálnám, ha elpusztulnának. Valahová délebbre kell elkanyarodniok és adja Isten, hogy még idejük legyen rá.

Kajutkin olyan gyöngéden beszélt Ulyával, mintha madarat fogna tenyerében. Arcát csak halványan lehetett látni a sötétbens az mégis komolynak, megindultnak tetszett. Szemé-

ben nyoma sem volt fáradtságnak, valósággal parázslott a sötétben.

Ulyára nem az hatott, amit mondott, hanem ahogy mondta.

Szótlanul nézett a katonára.

— Hogy hívnak téged? — kérdezte csendesen Kajutkin.

— Ulyána Gromova a nevem.

— Nincs fényképed magadról?

— Nincs.

— Nincs, — ismételte szomorúan Kajutkin.

Sajnálkozás s egyben kalandos bátorság vett erőt Ulyán.

Közel, egész közel hajolt a fiú arcához.

— Fényképem nincs, — suttogta — de ha jól, ha nagyon jól megnézel, akkor … — elhallgatott és néhány pillanatig rászegezte fekete szemét — … akkor egyhamar nem fogsz elfelejteni, — mondta.

A katona megdermedt, csak szeme fénylett fel egy villanásra szomorúan a sötétben.

— Nem felejtlek el … mert téged nem lehet elfelejteni, —

suttogta alig hallhatóan, — Isten veled …

És nehéz katonacsizmájával kopogva csapatához csatlakozott, amely hangtalanul vonult a sötétben. A cigaretták úgy fénylettek, mint odafenn a végtelen égen a tejút.

Ulya még gondolkozott, szóljon-e valakinek arról, amit a katona mondott, de úgylátszott, hogy már mások is tudnak róla.

Mire a szekérhez ért, számos gépkocsi és jármű már befordult a sztyeppébe és délkelet felé ment tovább. Ebbe az irányba indult a többi menekülő is.

— Úgy látszik Lichájának kell mennünk, — hallatszott Valykó rekedt hangja.

Viktor apja valamit kérdezett tőle.

— Minek szakadjunk el egymástól, menjünk együtt ha a végzet így összehozott, — mondta Valykó.

A hajnal már az úttalan sztyeppe közepén találta őket.

Álomszép volt a hajnal a nyílt sztyeppén. Pirosan szállt a végeláthatatlan, szűzi gabonaföldek fölött s elpihent a frissen zöldelő völgysüppedésekben. Az ezüstös harmat ezer kis szivárvánnyal tükrözte vissza a dombok közt könnyedén megjelenő napot. Annál szomorúbb látványt nyújtott e reggeli ragyogásban a sok meggyötrött, álmos, fakó gyerekarc -és a felnőttek komor, aggodalommal telt tekintete.

Ulya meglátta a gyerekotthon vezetőnőjét, vastag, porral borított gumicsizmáját, melyet egyszerűen harisnyájára húzott fel. Az asszony arca valósággal megfeketedett. Az egész utat gyalog tette meg és csak éjjel ült fel valamelyik kocsira. A donyeci nap úgylátszik csontig kiszárította, kiégette. Ezen az éjszakán ő sem aludt, egész idő alatt némán, gépiesen mozgott és átható, de mit sem látó szemeiben valamilyen idegen, nem e világból való kifejezés borongott.

Kora reggel óta megszakítás nélkül zakatoltak fent a repülőgépek. Maguk a gépek nem voltak láthatók, de előttük, balkéz felől egyre hallatszott a bombák tompa, egetrázó robbanása. Olykor valahol egészen messze géppuskák kattogva lőtték az eget.

A Donyec-folyó és Kámenszk felett szemmel nem látható, de messze elhallatszó légi harc lehetett. Csak egy esetben vettek észre egy előttük elhúzó német zuhanóbombázót, de ez, úgylátszik már kidobta összes bombáit.

Olyeg leugrott a bricskáról és megvárta, míg a szekér odaér.

— Képzeljék el, képzeljék el, — mondta a szekér mellé lépve, s megfogta a kocsi saroglyáját, miközben nagy szemeivel társaira nézett, — ha a németek már túl vannak a Donyecon, akkor ez a csapat, mely az imént velünk ment, Kamenszkben beléjük ütközik — és nincs többé kiútja sem a golyószóró századnak, sem annak a pompás legénynek, aki mindnyájunkat úgy megnevettetett, Ők úgylehet tudták ezt, sőt jól tudták, amikor tovább vonultak, tisztában voltak vele! — mondta Olyeg.

Az a gondolat, hogy Kajutkin halál előtti búcsút vett tőle, valósággal belemart Ulya szívébe. Elpirult szégyenében, amikor eszébe jutott, mit mondott. De valami tiszta belső

hang azt súgta neki, hogy semmi olyat nem mondott, amire Kajutkin fájón fog visszagondolni, ha majd utolsó órája üt.