TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Matvej Sulyga aznap, mikor otthagyta Oszjmuchénékat, elment Krasznodon „Galambos” nevű külvárosába. A 18-as partizán-időkből való cimborájához, Iván Kondratovics Gna-tyenkohoz vitte az útja.

Ez a külváros, mint Krasznodon sok más kerülete ebben az időben, már standart-házakkal volt beépítve, de Matvej Kosztijevics tudta, hogy Kondratovics kis faházban lakik, egyikében azoknak az ősi kalyibáknak, melyek miatt Galambosnak, jobban mondva Galambdúcnak nevezték az egész városnegyedet.

Kopogtatott az ablakon, mire cigányasszonyhoz hasonló, elég fiatal, de felfújt arcú és lompos, bár nem rosszul öltözött nő jelent meg az ajtóban. Kosztijevics azt mondta, hogy erre felé járván, beszélni szeretne Iván Kondratoviccsal — kéri az öreget, jöjjön ki hozzá az utcára, ha megteheti.

A távoli ágyútűz még szakadatlanul dörgött, amikor találkoztak egy öreg ház mögött. Matvej Sulyga és Iván Gnatyenkó egy kis völgymélyedésbe húzódtak, nehogy szem előtt legyenek.

Ivan Gnatyenkó, vagy egyszerüen Kondratovics, régi bányásznemzedék sarja volt s teljes joggal tekintette magát a donyeci bányák alapítójának. Nagyapja, apja Ukrajnából származott ide, maga Kondratovics is — Isten kegyelméből való törzsökös vájár-fajta. Ez a vájár-nép építette fel a Donyecmedencét. Féltve őrizte s ápolta a vájárbecsületet és vájár-hagyományt, — ez a vájár gárda törte ki nyakát 1918 —1919-ben a német intervenciónak és a fehér ellenforradalomnak.

Az a Kondratyenko, aki igazgatójával Andrej Valykoval és Grigori Ilyics Sevcovval együtt felrobbantotta az 1-számú tárnát.

A lankás sztyeppén az alkonyodó nap sugaraiban, meghitt ukrán nyelven folyt a beszéd Matvej Kosztijevics és Kondratovics között.

— Gondolod-e, Kondratovics, miért kerestelek?

— Nem tudom, de ki tudom találni, Matvej Kosztijevics, — mondta Kondratovics szomorúan és elkerülte Sulyga szemét.

Friss sztyeppe-szél futott el mellettük és meglebegtette Gnatyenkó vén, apjától rámaradt ingblúzát, mely mint egy kereszten, úgy lógott kiszáradt, öreg testén.

— Én itt maradtam munkára, pontosan, mint tizennyolc-ban, ezért is jöttem hozzád, — mondta Kosztijevics.

— Testem-lelkem a tied, tudod, Matvej Kosztijevics, —

mondta mély rekedt hangon Kondratovics és továbbra sem nézett Sulygára. — De a házamba nem fogadhatlak, Matvej Kosztijevics !

Olyan váratlan és lehetetlen volt, amit Kondratovics mondott, hogy Matvej Kosztijevics elképedt, nem tudta, mit válaszoljon és hallgatott. Hallgatott Kondratovics is.

— Jól értettelek-e Kondratovics — nem akarsz befogadni engem — kérdezte hirtelen tiszta orosz nyelvre térve át Sulyga aki csendesen beszélt és félt az öregre nézni.

— Nem tagadom meg. csak nem tehetem, — válaszolt szomorúan az öreg.

Egy darabig úgy beszélgettek, hogy nem néztek egymás szemébe.

— Hiszen akkor … beleegyeztél? —mondta Kosztijevics, akiben forrni kezdett a düh.

Az öreg lehajtotta fejét.

— Tudtad, mire adtál beleegyezést?

Az öreg hallgatott.

— Érted-e, hogy ez olyan árulás-féle?

— Matvej Kosztijevics — mondta rekedt hörgéssel az öreg és hangja szinte fenyegetően ugatott. — Ne beszélj olyat, amit aztán nem lehet jóvátenned.

— Mitől féljek? — kérdezte dühösen Sulyga és merőn belenézett Kondratovics kiszáradt, dohánytól sárgás, ritka-szakállú arcába, belenézett és bikaszemét elöntötte a vér. —

Mitől féljek ? Annál borzasztóbb nincs, amit tőled hallottam !

— Várj .., Kondratovics felemelte fejét és fekete, elnyo-morodott körmű kezével megfogta Kosztijevics könyökét, —

Hiszel nekem? — Kérdezte és hangja mélységesen szomorú volt.

Sulyga mondani akart valamit, de az öreg keményen fogta a könyökét, esett, szúrós szemével kitartóan nézett rá, aztán szinte könyörögve mondta:

— Várj… idehallgass …

Most már farkasszemet néztek egymással.

— Nem vehetlek a házba, mert félek az öregebb fiamtól.

Félek, hogy elárul, elad — mondta az öreg rekedten és egész közel tolta arcát Kosztijevicshez. — Emlékszel, jártál nálunk 27-ben. Akkor voltál utoljára nálunk, amikor az asszonnyal huszonötödik házasévünket ültük, az ezüstlakodalmunkat.

Minden gyerekemre persze nem emlékezhetsz, nem is vagy köteles emlékezni — és az öreg mosolygott —, de a legidősebbre még 18-ból emlékezhetsz …

Sulyga hallgatott.

— Hát ez a legidősebb az, … aki rossz útra tért, mondta rekedt suttogással Kondratovics. — Emlékszel, már 27-ben nem volt csak egy keze.

Sulyga halványan visszaemlékezett egy konok, összeráncolt homlokú, lassúmozdulatú, kevésbeszédű fiúra, akit 18-ban Kondratovics házában látott. Dehogy 27-ben a Kondratovics házában levő fiatal emberek közül melyik ez a fiú és melyik volt félkezű, erre már nem emlékezett. Csudálkozott, hogy ilyen rosszul emlékszik erre az estére. Úgylátszik félig hivatalosan ment akkor Kondratovicshoz és azóta az az este is elmerült a számos esték tömegében, melyeket hivatalból egyszer itt —

egyszer ott töltött el.

— Luganszkban, a gyárban, letépte kezét a gép … Kondratovics régi nevén mondta Vorosilovgradot, amiből Sulyga megértette, hogy a dolog régen történt. — Hazakerült és azóta mi tartjuk el. Taníttatni későn volt már, az igazat megvallva nem is igen jutott eszünkbe, hogy taníttassuk.

Magához illő foglalkozást nem talált és elzüllött. Apja garasán inni kezdett. Szóval a pénzemen, én meg sajnáltam a gyereket. Senki sem akart hozzá férjhez menni, ettől még jobban elromlott. 30-ban meg ez a frajla került az útjába, — láttad?

— behálózta és attól fogva megkezdődtek a sötét históriák.

Az asszony titokban pálinkát főzött, spekulációval foglalkoztak és neked bevallom — lopott holmival is orgazdálkodtak.

Eleinte sajnáltam a gyereket, aztán félni kezdtem a szégyen miatt. Az öregasszonnyal úgy határoztunk, hogy hallgatni fogunk. És hallgattunk … A szovjet bíróság kétszer ítélte el — az a frajla volt bűnös, de ő magára vállalta. Hát tudod, a bírók tisztában vannak a dologgal: öreg partizán vagyok, tisztes, jónevű vájár, olyan ember, akit ismernek — hát első

esetben megintésre, másodszor föltételesre ítélték. Ö meg évről-évre mélyebbre süllyed. Elhiszed nekem mindezt? Hogy fogadhatlak be a házba? Csakhogy kezébe kaparintsa a házat, engem is elárul az öregasszonnyal együtt! — És Kondratovics szégyenkezve elfordult.

— Ha tudtad ezt, hogy adhattad a beleegyezésed? —

kérdezte felindultan Sulyga és belenézett Kondratovics arcába, mely olyan éles volt, mint a kés. Maga se tudta, higyjen, vagy ne higyjen neki. Kétségbeesetten úgy érezte, hogy elvesztette minden ítélőképességét arra nézve, kinek higyjen és kinek ne higyjen ilyen körülmények között.

— Hogy tagadtam volna meg a beleegyezést, Matvej Konsztantinovics — és hangja tele volt szomorúsággal. —

Értsd meg : én, Iván Gnátyenkó és — egyszerre megtagadom a beleegyezést ! Egyenesen gyalázat lett volna ! És mikor volt ez a beszélgetés? Azt mondták : lehet, hogy nem is lesz szükség rá ; de ha netán mégis úgy fordul a dolog, hajlandó vagyok-e? Ö, aki beszélt velem, úgyszólván a lelkiismeretemet próbálta ki, én meg rukkoljak ki a fiammal? . .. Matvej Konsztantinovics ! — fakadt ki az öreg határtalan, mély kétségbeeséssel.— Hiszen én a tied vagyok, tehetsz velem, amit akarsz!

Tudod miféle vagyok — néma a sírig, a haláltól meg nem félek. Úgy rendelkezz velem, mint saját magaddal. Találok neked helyet, ahol elrejtőzhetsz, én ismerem az embereket.

Találok igaz embereket, hidd el nekem! Én annakidején a kerületi pártbizottságban is úgy gondolkoztam : magam mindenre kész vagyok, ami azonban a fiamat illeti, arról nem vagyok köteles a pártbizottságban beszélni, mert végeredményben pártonkívüli vagyok, tehát a lelkiismeretem tiszta … Nekem az a legfontosabb, hogy te Matvej, higyjél bennem … Lakást találok részedre, — mondta Kondratovics, aki maga sem vette észre, hogy egy kis hízelgés volt hangjában érezhető.

— Hiszek neked, — mondta Matvej Kosztijevics. De nem mondott igazat : hitt is, nem is. Kételkedett. És csak azért beszélt így, mert jobbnak látta így beszélni.

Az öreg vájár arca egyszeriben megváltozott, az egész ember valahogy megpuhult, lehorgasztotta fejét és néhány percig némán szipogott az orrával.

Sulyga megállt előtte, nézte és mérlegelte, mit is mondott neki Kondratovics. Hol az egyik, hol a másik mérleg-serpenyőbe tette azt, amit hallott tőle. Hát persze Kondratovics az ő emberük. De Sulyga nem tudta, hogyan élt Kondratovics tizenöt esztendőn át, azon a tizenöt esztendőn át, amikor az ország legnagyobb, legdöntőbb eseményei zajlottak le. Ám az a tény, hogy Kondratovics a törvény elől takargatta fiát, takargatta ezekben a legfelelőségesebb pillanatokban, sőt hazugságra is vetemedett, amikor olyan rendkívül fontos dologról volt szó, hogy lakását fel lehet-e használni földalatti célokra a német megszállás idején, — mindez arról győzte meg Sulygát, hogy nem bízhat Kondratovicsban.

— Ülj le itt, vagy feküdj le, hozok valami ennivalót, —

motyogta Kondratovics — aztán elszaladok egy bizonyos helyre és nyélbe ütjük a dolgot.

Volt egy pillanat, amikor Sulyga majdnem elfogadta Kondratovics ajánlatát, de az a belső hang, melyet nemcsak az egyszerű óvatosság, de az élettapasztalat szavának vélt, azt mondta, hogy — nem szabad elfogadnia.

— Ne szaladj sehova, minek szaladnál, van elég címem, találok én lakást, — mondta — ami pedig az evést illeti, kibí-

rom : rosszabb lenne, ha az az ördöganyja, meg a fiad sírgödröt ásnának nekem.

— Te tudod legjobban, mit kell tenned, — mondta komoran Kondratovics — de azért még se vess rám, öregemberre keresztet, én még jól jöhetek neked …

— Azt én tudom, Kondratovics, — mondta Sulyga, de csak azért, hogy megnyugtassa az öreget.

— Ha meg hiszel nekem, mondd meg, kihez mégy? Én azonnal megmondhatom neked, jó ember-e, érdemes-e elmenni hozzá és ha szükség lesz rá, tudom hol keresselek.

— Neked nem mondhatom meg, hogy hová megyek, nincs jogom. Magad is öreg földalatti vagy, ismered a konspirációt — mondta Sulyga ravaszul mosolyogva. — Az az ember, akihez megyek, ismerősöm.

Kondratovics olyasmit akart mondani, hogy lám, hiszen én is ismerős embered lennék, mégis mennyi sok ismeretlen dolog derült ki, amiből az következik, mégis csak jobb lenne meghallgatnod a tanácsomat, de Kondratovics restelt így beszélni Matvej Kosztijeviccsal.

— Te jobban tudod, mit kell tenned, — szólt az öreg elbúsultan, mert végleg megértette, hogy Sulyga nem hisz neki.

— Eszerint, Kondratovics, mehetünk ! — mondta kedéjesen.

— Te jobban tudod — ismételte az öreg és nem nézett Kosztijevicsra.

A háza mentén akarta elkísérni Sulygát. De ez megállí-

totta és azt mondta :

— Inkább hátul vezess ki, még meglát ez a te frajlád.

Az öreg szerette volna megmondani neki : „ha pedig ismered a konspirációt, akkor magadtól rájöhetnél, hogy jobb neked azonmód távozni, amiként jöttél — ki a nyavalya gondolna rá, hogy földalatti dologban kerested az öreg Gnatyenkót.” De eszébe jutott, hogy úgyse hisznek neki, kár a szót fecsérelni. És a ház mögött vezette el Matvej Kosztijevicset a szomszédos utcába, ott egy fészer mellett megálltak.

— Minden jót, Kondratovics, — mondta Sulyga és összeszorult a szíve. — Még találkozunk.

— Ahogy jónak látod — mondta az öreg.

Sulyga leballagott az utcán. Kondratovics a fészer mellett állt és egy darabig bámulta ; állt aszottan, vén, régies szabású kabátja, mint keresztfáról, úgy lógott le kiszáradt csontos válláról.

így tette meg Matvej Sulyga a második lépést — pusztulása felé.

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

 

Mialatt Matvej Sulyga a félhomályos szobában ült Fominnál és nem ismerte sem azt, akinél lakott, sem azokat, akikkel majd dolgoznia kell, Szerjózsa Tyulénin, Vityka Lukjáncsenkó, Nágya és Lyusa néni néhány óra leforgása alatt a város különböző részeiben hetven-egynéhány helyet találtak a sebesültek részére. Negyven sebesültet így sem tudtak elhelyezni sem Szerjózska, sem Vitya, sem Nágya, sem Lyusa néni, sem azok az emberek, akik segítettek nekik. Nem tudták, kikhez fordulhatnának még, mert attól féltek, hogy lebuktatják az egész ügyet.

Furcsa nap volt — csak álmában lát néha ilyet az ember.

A városon átvonuló csapatok és menekülők egyre távolodó zaja, a sztyeppén morajló ágyútűz estefelé elült. Szokatlan csend ült a városon és köröskörül a sztyeppén. Várták, hogy a németek minden pillanatban bevonulnak, de a németek nem jöttek. A hivatal-helyiségek, üzletek tárva-nyitva voltak. Üresek, senki sem nézett feléjük. Némán álltak a gyárak, vállalatok. Ezek is üresek, senki sem járt bennük. A felrobbantott tárna romhalmaza fölött füst kerengett. A városban nem maradt semmiféle hatóság, nem volt milicia, nem volt kereskedelem, nem volt munka — semmi sem volt. Az utcák néptelenek, csak néha szaladt el egy-egy asszony a vízvezeték kútjához, vagy a kerti kútágashoz — letépett két-három uborkát, aztán megint csend, megint nem látni senkit. A gyárak kéménye nem füstölgött, — senkisem főzött. Hallgattak a kutyák is, mert ismeretlen ember nem zavarta meg nyugal-mukat. Csak egy macska szökött át a túlsó oldalra és megint csend támadt.

Június 20-ára virradó éjjel osztották szét a sebesülteket, de ebben a munkában Szerjózska és Vityka már nem vettek részt. Ezen az éjszakán a Széna-téri raktárból Shanghájba vitték át a gyujtófolyadékos palackokat és a dombon levő

bokrok alatt ásták el. Néhány palackot otthon, a veteményeskertben rejtettek el, hogy szükség esetén kéznél legyen.

De hol maradnak a németek?

A reggel Szerjózskát a város szélén, a sztyeppén találta.

A nap óriási tányérral kelt fel egy szürkés, rózsaszín bárányfelhő mögött úgy, hogy szabad szemmel lehetett belenézni.

Aztán a széle kibujt a felhő mögül, szétáradt ; a sztyeppe millió és millió harmatcseppje ragyogni kezdett, a salakgúlák sötét kúpjai pedig, melyek itt is, ott is kimagaslottak a sztyeppe fölé, piros színre festődtek. Köröskörül egyszerre feléledt, felcsillogott minden. Szerjózska körülbelül úgy érezte magát, mint egy kaucsuklabda, mellyel éppen megkezdték a játékot.

A vasúti sinek mentén futó kocsiút hol közeledett a töl-téshez, hol eltávolodott. Mindkét út ott feküdt a dombháton, melyről jobbra-balra szelíden ereszkedtek alá a sztyeppébe simuló lejtők, melyeket vízmosások szeltek keresztül. A lejtő-

ket, meg a vízmosást is sűrű cserjés nőtte be. Ezt a vidéket Verchnyeduvánnáji cserjésnek híbvták.

A nap, mely azonnal nagy erővel sütni kezdett, lassan a sztyeppe fölé emelkedett. Ahogy Szerjózska körülnézett, majdnem az egész várost ott látta maga előtt, szabálytalanul, szétszórtan a dombok, völgyek között ; helyenként, — a tárnák körül ágaskodó vasszerkezeteknél, a kerületi végrehajtó bizottság és a bányatröszt épületénél — sűrűn beépítve. A lejtők szélén már zölden ragyogtak a napban a fák lombjai, de a lejtők mélyén még ott rejtőztek a hűs reggeli árnyékok.

A napfényben csillogó sinek a messzeségben összefolytak egymással, aztán eltűntek egy távoli domb mögött, mely fölött kerek, fehérlő füstoszlop szállt békésen az ég felé. — Arrafelé volt a verchnyeduvánnáji vasútállomás.

Most a domb tetején, azon a ponton, ahol látszólag véget ér a kocsiút, sötét folt jelent meg. A folt gyorsan növekedett s mint egy sötét szalag, egyre hosszabbra nyúlt. Pár perc múlt el és az említett szalag elvált a láthatártól, aztán elnyújtott, tömör, sötét oszlopként, fakóvörös porkígyókat hagyva maga után, elszántan törekedett Szerjózska felé. Még mielőtt szeme meggyőződhetett volna róla, hogy miféle oszlop ez, a sztyeppét teljes egészében betöltő kattogásból megértette Szerjózska, hogy motorkerékpárosok osztaga közeledik feléje.

Szerjózska az útárok bokrába vetette magát és hasrafekve várt. Negyedóra se múlt el és harsogó, mindinkább erősbödő

zakatolás lett úrrá az egész környéken. Szerjózska mellett —

de a fiú csak felső testüket láthatta — német golyószórós motorkerékpárosok száguldottak el, számszerint húszan. Piszkos-szürke, német egyenruha volt rajtuk, pilótasapka, szemükön, homlokukon és orruk felső részén óriási fekete, domborüvegű

szemvédő, ami ijesztő jelleget adott ezeknek a donyeci sztyeppe kellős közepébe tört idegen embereknek.

A szélső házakig mentek, ott lefékeztek és leugorva gépeik-ről, oldalt szétrajzottak. A gépek mellett három-négy ember maradt. Tíz perc múlva a motorkerékpárosok megint felültek és berobogtak a városba.

Szerjózska a házak mögötti lapályon szem elől vesztette őket, de tudta, hogy ha a város központja, a park felé tartanak, akkor nem tűnhetnek el végképpen. Ezért szemmeltar-totta a második vasúti átjárón levő s innen is jól látható emelkedést. Négy vagy öt motorkerékpáros legyezőalakban tényleg felfutott az emelkedésre, de nem a park irányába, ahol a kerületi végrehajtóbizottság és a „veszett báró” háza állott.

Néhány perc múlva visszarobogtak az átjáróhoz .és Szerjózska a város szélén lévő házak alatt megint megpillanthatta a teljes osztagot: — az osztag visszatért Verchnyeduvánnájába.

Szerjózska újra a bokrok közé vágta magát és mindaddig nem emelte fel a fejét, amíg az osztag el nem száguldott mellette.

Akkor Szer józska átrohant a domb verchnyeduvánnáji oldalára, melynek cserjéi és facsoportjai mögül szabadon áttekint-hette az egész terepet. Néhány óra hosszat ott feküdt egy fa alatt. A nap, mely lassan ballagott az égen, újra, meg újra rátalált, sütötte könyörtelenül, úgy, hogy Szerjózska árnyékot keresve, kénytelen volt egyik helyről a másikra bújni.

A bokrok körül méhek és darazsak röpdöstek, szaporán gyűjtögették a kései, júliusi virágok nektárját és azt az áttetsző, ragadós nedvet, mellyel a zöld leveli tetvek milliója maszatolja be a levelek alját. A lombokról és füvekről, melyek itt még buján zöldeltek, míg a sztyeppe mélyén már fonnyadtak voltak, friss szagok áradtak szerteszét. Időnként gyönge szél futott tova és megremegtette a leveleket. Magasan, nagyon magasan kicsi, fodros bárányfelhők úsztak napsütötten az égen.

Szerjózska kezét — lábát olyan fáradtság fogta el és úgy ráfeküdt szívére, hogy olykor azt is elfelejtette, voltaképpen miért fekszik a bokorban ? Eszébe jutottak gyerekkora csöndes és tiszta gyönyörűségei, amikor szemét lehunyva feküdt valahol a sztyeppe füvén. A nap éppen így sütötte testét, jobbról-balról-felülről; éppen így muzsikáltak a méhek és darazsak, éppen így érezte a forró fű szagát, a világ pedig ragyogott, meghitt volt és végtelennek látszott. Most megint meg-

ütötte fülét a motorok kattogása és újra maga előtt látta a motorkerékpárosokat otromba nagy szemvédőikkel s bár fölöttük továbbra is csendesen ragyogott a kék ég, megértette, hogy ezek a csendes és tiszta gyerekkori érzések, ezek felejthetetlen boldog percek soha-soha nem térnek vissza. És szíve hol édes-búsan összeszorult, hol meg egész lényét újra, meg újra végigkorbácsolta a vad harci láz, mely kegyetlenül forrott, buzogott vérében.

A nap már túl volt a delelőn, amikor egy távoli dombon, mentén, megint előbukkant a fekete, óriási nyíl, melynek nyomán sűrű porfelhő gomolygott a szemhatáron.

Újra motorkerékpárosok, de most már megszámlálhatatlan mennyiségben fekete gépek hosszú, végtelen sora. Utánuk autók. Ezer meg ezer tehergépkocsi menetoszlopa, mely helyenként megszakadt és az így keletkezett térközökben parancsnokok személykocsijai mozogtak.

Egyre több és több gépkocsi gördült elő a domb mögül.

A hosszú, vastag, zöldszínű, napsütéstől szikrázó pikkelyeivel tekergő óriáskígyó egyre hosszabb és hosszabb lett, — feje már nem volt messze attól a helytől, ahol Szerjozska hasmánt feküdt a bokorban, — de a vége még mindig nem látszott. Vastag porfelhők úsztak az országút felett és úgy tünt, hogy a motorok bőgése szakadásig feszíti az ég és föld közötti levegőürt.

A németek bevonultak Krasznodonba. És Szerjozska első-

nek látta meg őket.

Egy nagy macska óvatos, gyors mozdulatával hol kúszva, hol nagyokat ugorva átszökött a kocsiúton, majd átvágott a vasúti síneken, berohant a patak völgyébe, aztán a magaslatnak arra az oldalára került, ahol már nem láthatták meg a vasúti töltés mentén haladó német menetoszlopból.

Szerjozska azért gondolta ki ezt a taktikát, hogy még a németek előtt érjen a városba, ahol a lehető legjobb megfigyelő-

pontot akarta elfoglalni és pedig a Gorki-iskola tetejét, szemben a városi parkkal.

Átvágva az elhagyott tárna melletti puszta téren, abba az utcába tartott, mely a park mögött húzódott és ősidők óta meg-

őrizte eredeti képét. A nép „Fás”-nak nevezte, itt aztán olyan látványnak lett szemtanuja, mely őszintén ámulatba ejtette és megállásra kényszerítette. Zajtalanul sompolygott a kerítések mellett, melyek mögött zöldelő kiskertek rejtőztek és az egyik ilyen kertben meglátta azt a lányt, akivel a sors tegnapelőtt éjszaka a tehergépkocsin összehozta.

A lány csíkos plédet terített le az akácok alatt, feje-alá kispárnát tett és arccal Szerjózsa felé lefeküdt — öt lépésre a kerítéstől. Barnára sütött papucsos lábát keresztbe-vetette és tekintet nélkül a körülötte zajló eseményekre, könyvet olvasott. Két vastag, aranyszín hajfonata közül az egyik szabadon esett a párnára és beárnyékolta leégett arcát. Szempillái feketék voltak, telt, önelégült ajkai kissé kinyíltak. Igen, abban az időben, amikor ezer és ezer gép benzinbűzzel és harsogó zakatolással töltötte be az ég és föld közti végtelenséget, amikor egy teljes német hadsereg áramlott Krasznodón városa felé, ez a lány a kiskertben, kiterített plédjén feküdt s könyvet olvasott, melyet nyugodtan tartott két barnára sütött, arany-pihés kezében.

Szerjózsa visszafojtotta lélegzetét, mely különben fütyülve tört volna ki tüdejéből, két kezével a kerítésbe fogódzkodott, s pár percig boldogan és kábultan nézte a lányt. Volt ebben a lányban, aki a világ e legszörnyűbb pillanatában könyvet olvasott egy kiskertben, valami gyermeki romlatlan szépség, mint amilyen gyermeki és szép maga az élet is.

A következő pillanatban Szerjózska kétségbeesett elszántsággal átvetette magát a kerítésen és ott termett a lány előtt.

A lány letette a könyvet és sötét szempillás tekintete nyugodtan, csodálkozva, de örömmel szegeződött Szerjózskára.

Azon az éjszakán, amikor Mária Andrejevna Borc a bjelovodszki körzetből Krasznodónba hozta az iskolásgyerekeket, a Borc-család — azaz maga Mária Andrejevna, férje, idősebb lánya, Válya és a fiatalabb Lyusza, — le se hunyta szemét.

Egy petróleumlámpa fénye mellett, — a villanytelep, mely árammal látta el a várost, már tizenhetedike óta nem dolgozott — ültek az asztal körül, mintha vendégségben lennének. Azok a hirek, amiket egymás között kicseréltek egyszerű, de olyan Szörnyű tartalommal bírtak, hogy lehetetlenség volt hangosan beszélni róluk ebben a végtelen csöndben, mely a házra, utcára, az egész városra ráfeküdt. Elutazni — már késő volt, maradni — iszonyat. Valamennyien érezték, még Lyusza is, akinek varkocsai épolyan arany, de kissé világosabb fényűek voltak, mint testvéréé, sápadt, kis arcában pedig nagy, komoly szempár borongott, — még ez a kislány is megérezte, hogy valami szörnyű, jóvátehetetlen történt, annyira szörnyű, hogy az ember fel se tudja fogni sem ésszel, sem érzéssel.

Szomorú látvány volt az apja. Olcsó dohányából egyre sodor-gatta a cigarettákat. A gyerekek most nehezen tudták maguk elé képzelni azt az időt, amikor apjuk méj erőtől duzzadó támasza, védelmezője volt a családnak. Ott ült cingáran, aprón. A szeme mindig gyönge volt, de az utóbbi időben már majdnem meg-vakult és nehezen tudott fölkészülni a leckékre. Ö is, mint Mária Andréjevna, irodalomtanár volt, a gyerekek füzeteit azonban mind gyakrabban a felesége nézte át. A petróleumlámpa fénye mellett semmit sem látott, egyiptomi vágású szeme mozdulatlanul meredt maga elé.

Minden megszokott és meghitt volt itt és mégis minden megváltozott. Az ebédlőasztal virágos terítővel letakarva, a zongora, melyen Válya naponta gyakorolta kis dalait, az üveg-szárnyú almárium, melyben tarka porcellánedények voltak szép szimetrikus rendben elhelyezve; a nyitott könyvszekrény teli könyvekkel — mind-mind a régi rendben és most mégis válto-zottan. Válya számos udvarlója úgy nyilatkozott, hogy Borcék háza lakályos és regényes és Válya tudta, hogy ő az, aki roman-tikussá teszi a házat és mindent, ami körülveszi. Most mindez megfakultan és pőrén állott előtte.

Rettenetes lett volna most elfújni a lámpát és lefeküdni.

Ezért szótlanul ültek hajnalhasadásig — csak az óra ketyegett.

Amikor meghallották, hogy a szomszédok már vizet eresztenek a házzal szemben levő vízvezetékből, eloltották a lámpát, felnyitották az ablaktáblákat, Válya pedig szándékosan nagy zajt csapva levetkőzött és elaludt. Lyusza követte példáját.

De Mária Andréjevna és férje nem feküdtek le.

Válya valamilyen lökéstől felébredt. Anya és apa az ebédlőben teásfindzsákkal foglalatoskodtak — Mária Andréjevna mindenesetre felállította a szamovárt. A nap besütött az ablakon.

Válya váratlan undorral emlékezett vissza az elmúlt éjszakára.

Megalázó és rettenetes ennyire megrémülni.

Végeredményben mi köze a németekhez? Neki megvan a saját élete. Akinek jól esik, csak gyötrődjön a várakozástól és iszonyattól, ő erre nem hajlandó.

Nagy gyönyörűséggel mosta meg forró vízzel a haját, teát ivott. Aztán kivette a könyvesszekrényből Stevenson egyik kötetét, az „Elrablott”-at és „Katrioná”-t, leterítette plédjét a kerti akácok alatt és belemerült az olvasásba.

Körülötte csöndes volt minden. Napsugár táncolt a kissé elhanyagolt virágágyakon és a gyepen. Egy virágon barna pillangó ült és hol megemelte, hol lebocsátotta szárnyát. Sötét, szőrös darazsak, hasukon széles sárga sávval, édesen duruzsolva szálltak virágról-virágra. A vén, terebélyes akácfa hűs árnyékot vetett. A lombokon át, melyek helyenként már sárgállottak, az ég tenger szín kékje derengett.

Ez a nagyszerű világ, kék egével, arany napjával, zöldelő

lombjával, darazsaival és pillangóival csudálatosan együvé nőtt egy másik, könyvbeli világgal, mely kigondolt kalandokkal, vadregényes természettel, vakmerő, fennkölt, tiszta-barátságú, tisztaszerelmű emberekkel volt tele.

Válya időről-időre letette a könyvet és ábrándozva, hosszan elnézett az akáclombokon át az égbe. Miről ábrándozott? Maga se tudta. De Istenem, milyen gyönyörűség nyitott könyvvel a kézben egyedül feküdni ebben a csodaszép kertben.

„Valószínű, hogy mind elutazott már, — Válya iskolatársaira gondolt — Olyeg alighanem szintén elment” Válya barátkozott Olyeggel, szüleik is jóban voltak egymással. „Igen, a kis Vályáról mindenki elfeledkezett. Olyeg elutazott. Sztyepka meg nem mutatkozik. Szép kis barát! „Esküszöm !” Fecsegő !

De teszem, az a gyerek, aki akkor felugrott a tehergépkocsira, hogy is hívják … Szergej Tyulényin … Szergej Tyulényin …

igen, ha ez a gyerek egyszer esküszik, az szavát is állja …”

Már Katriona szerepében képzelte magát, a nemes, vakmerő hős pedig arra a legénykére hasonlított, aki éjjel felugrott a tehergépkocsira. Megérezte, hogy a fiú haja kemény és szerette volna megsimogatni. „Miféle fiú is az olyan, akinek puha a haja, akár a lányoké ; a fiú haja legyen kemény …

Jaj, csak soha ne jönnének ide ezek a németek !” — töprengett szomorúan Válya. Aztán megint belemerült a könyv kigondolt világába, a napsütésben fürdő kis kertbe, melyben bozontos vad darazsak zümmögtek és barna pillangók röpdöstek a virá-

gok között.

így töltötte el az egész napot és másnap reggel megint csak fogta plédjét, párnáját, Stevenson-ját és kiment a kertbe, így él majd ezután, itt a kertben, az akácfa alatt, történjen bármi a világon ! …

De ilyen életmód, sajnos, egyáltalán nem volt Válya szülei Ínyére. Mária Andrejevna nem is bírta idegekkel. Hangos, egészséges, mozgékony asszony volt, élettől duzzadó szájú, erős fogú, kemény hangú. Nem, így lehetetlen élni! A tükör előtt rendbehozta magát és elment Kosevojékhoz megtudni, otthon vannak-e, vagy elutaztak?

Kosevojék a Szádovája — utcán laktak. Az utca a park főbejáratára nyílt. A lakás, mely egy kőből épített standard-ház felét foglalta el, Nikoláj Nikolajevics Korosztielvé, Olyeg nagybátyjáé, más néven Kolya bácsié volt, melyet a krasznodoni széntröszt utalt ki számára, A ház második felét a Gorki iskola igazgatója, Száplin tanár lakta családjával. Száplin egy iskolában tanított Mária Andréjevnával.

A Szádovája felől kalapácsütések egyhangú zaja hallatszott és Mária Andrejevnának úgy tetszett, hogy ez a zaj Kosevojék udvaráról hallatszik. A szíve feldobbant és mielőtt benyitott volna az udvarba, körülnézett, nem látja-e valaki, —

mintha valami veszedelmes és törvényellenes szándéka lett volna.

A tornác alatt bozontos fekete kutya hevert, a hőségtől kilógó piros nyelvvel. Mária Andrejevna léptére felemelte a fejét, de megismerte és bűnbánóan nézett rá : — bocsánat, de a melegtől még annyi erőm sincs, hogy Megcsóváljam a farkam.

— és megint lehajtotta a fejét.

Vera Vasziljevna, a nagyanyó, sovány, szikár, erőskezű

öregasszony, fát hasogatott az udvaron. Hosszú, csontos kezé-

vel magasra emelte a fejszét és olyan erővel vágta le, hogy a levegő fütyülve szakadt ki nagyanyó melléből. Nyilvánvaló, hogy még nem panaszkodhatott, de talán arra számított, hogy „egyik ék kiveri a másikat”. Arca sötét, sovány, napsütötte volt, orra vékony, remegő orrcimpákkal. Arcéle Mária Andrejevnát mindig is Dante Alighierire emlékeztette, akinek arcképét az „Isteni komédia” egyik forradalomelőtti többkötetes kiadásá-

ban látta. Haja őszülő, gesztenyebarna, hullámos gyűrűkkel övezte feketés arcát és a vállát érte. Nagyanyó rendszerint vékony gyöngyház-pápaszemet viselt, olyan régen szerezte, hogy egyik fültartója az idők során letörött s most fekete cérna helyettesítette. Ebben a pillanatban nagyanyón nem volt szemüveg.

Az öregasszony reggeli, pihent erővel dolgozott; a hasábok nagy robajjal repültek szerteszét. Arca, egész alakja körülbelül ezt fejezte ki: „A fene törje ki a németeket és ti is menjetek a pokol fenekére valamennyien, ha féltek a németektől! Én inkább fát fogok hasítani… Trach ! … Trach ! És csak hadd repüljön a forgács, ezt is megeheti a fene, repüljön százfelé !

Igen, inkább ezekkel a hasábokkal veszkődöm, semhogy szé-

gyenteljesen megalázkodjak. És ha meg van írva, hogy elpusz-tuljak, akkor csak vigyen el engem is az ördög, öreg vagyok, nem félek a haláltól… Trach … Trach …”

Vera nagyanyó bevágta a fejszét az ágas-bogas fatönkbe, aztán a baltát tönköstől felemelte és úgy csapta a földre, hogy a fa nyomban kettéhasadt, egyik fele majd hogy le nem verte a lábáról Mária Andrejevnát.

E tevékenysége közben nagyanyó észrevette Mária Andrejevnát, hunyorgatva ránézett, megismerte. Eldobva a fejszét, rászólt olyan hangosan, hogy az egész utca meghallhatta.

— A, Mária, Mária Andréjevna ! Derék, okos dolog, hogy eljött, hogy nem kámpicsorodott el. Az én Lenyám meg harmadnapja egyebet se tesz, mint telesírja a párnát, akár egy anyátlan malac. Mondom neki: honnan veszed ezt a sok nedvet? Jöjjön közelebb, legyen olyan szíves …

Hangos beszéde megijesztette, de egyben fel is bátorította Mária Andréjevnát, — hiszen maga is híve volt a hangos beszédnek.

Mindazonáltal csöndesen, félve kérdezte meg : — Száplinék elutaztak?

— Ö maga elutazott, de a családja itt van és szintén bőg.

Nem reggelizne velem, nagyon finom céklalevest főztem, de senki se akar hozzányúlni?

Vera nagyanyó, ez az örök szegényparasztlány, mint mindig, most is a helyzet magaslatán volt. Falusi asztalos gyermeke volt, poltavai származású. Férje kievi születésű putyilovec, aki az első világháború után súlyos sérülésekkel jött vissza és falujukban telepedett le. Férjhez menvén, Vera nagyanyó a maga útján haladt, tagja lett a falutanácsnak, a földtelenek bizottságában dolgozott, aztán egy kórházban vállalt munkát.

Nem törte le férje halála se, sőt még önállóbbá tette. Most, persze már nem dolgozott, nyugdíjából élt, de szükség esetén felemelte még hatalmas szavát. Vera nagyanyó már tizenkét esztendeje tagja a kommunisták pártjának.

Jelena Nikolájevna, Olyeg anyja párnába rejtve arcát feküdt az ágyban. Virágos mintájú ruhája összegyűrve, lába meztelen és dús lenfehér haja, mely rendes körülmények között nagy és ábrándos koszorúban övezte fejét, kibontottan, rendetlenül takarta be szinte bokáig, kicsi, jólformált, erős és fiatal asszonyi termetét.

Amikor Vera nagyanyó és Mária Andréjevna beléptek a szobába, Jelena Nikolájevna felemelte kisírt, felpuffadt, kissé csontos arcát, melyben jóságos, okos szempár szomorkodott.

Aztán nagyot kiáltott, odarohant Mária Andrejevnához és át-

ölelte. Átölelték, szorongatták egymást, csókolóztak, sírva fakadtak és elnevették magukat. Mindketten boldogok voltak, hogy ezekben a szörnyű napokban szerethették, megérthették egymást és osztozkodhattak közös nagy bánatukban. Sírtak és ne vettek, míg Vera nagyanyó csípőre tett kézzel csóválta gön-dör Dante-fejét és egyre ismételgette : — Buták, egyszerűen buták. Hol sírnak, hol meg nevetnek. Nevetni igazán nincs min, sírni pedig ráérünk még …

Ebben a pillanatban az utca felől szokatlan lárma ért az asszonyokhoz : száz és száz motor egyre erősödő zakatolása, melyet ugyancsak fokozódó vad csaholás kísért, mintha a város valamennyi kutyája megveszett volna.

Jelena Nikolajevna és Mária Andrejevna elengedték egymást. Vera nagyanyó is csüggedten lehullajtotta kezét és fekete arca elsápadt. Pár pillanatig így álltak és nem mertek számot adni egymásnak arról, miféle zaj ez, bár tudták, miféle …

Aztán mindhárman kirohantak — előbb Vera nagyanyó, utána Mária Andrejevna, őt követte Jelena Nikolajevna. Kiszaladtak a kiskertbe és minden előzetes megállapodás nélkül, ösztönszerűen megértve, mit kell tenniök : nem a kerítéshez, hanem a virágágyak és napraforgók között a kerítés mögé ültetett jázminbokrokhoz futottak.

A város alsó negyede felől gépek sokaságának egyre fokozódó csörömpölése hallatszott. A vaskerekek már az innen még láthatatlan vasúti átjáró töltésén zakatoltak. Most szürke személyautó fordult be az utca végéről és napsütéstől szikrázó üveggel, lassú ütemben hajtott végig az utcán éppen a jázmin bokrok mögött álló asszonyok előtt. A gépben merőn, szigo”

rúan, mozdulatlan német katonák ültek. Egyenruhájuk, magas formájú sapkájuk szürke volt.

Az első személykocsit néhány más követte. A vasúti átjáró felől lehajtottak a köves útra és nyugodt ütemben gördültek ide a park felé.

Jelena Nikolajevna, szemét le nem véve a gépekről, apró és ízületekben alig-alig gömbölyödő ujjaival hirtelen, lázas mozdulattal megfogta előbb egyik, aztán másik hajfonatát és feje köré kezdte csavarni. Sietve és teljesen gépiesen tette ezt, aztán felfedezte, hogy nincs nála hajtű, mindkét kezével fejéhez szorítva hajfonatait állt és nézte a gépkocsikat.

Mária Andréjevna halkan felsikoltott, aztán kiszaladt a jázminbokrokból és futva — nem a kerítés — hanem a ház felé tartott. Száplinék lakása felől megkerülte a házat és kiszaladt az uccára. Ez párhuzamosan haladt azzal az ucával, melyen a németek vonultak. Az utca néptelen volt és Mária Andréjevna egyenesen hazaszaladt.

— Bocsáss meg, de nincs erőm jobban előkészíteni a dolgot … Szedd össze magad … Azonnal el kell rejtőznöd …

A németek minden pillanatban itt lehetnek az utcánkban, —

mondta Mária Andréjevna férjének.

Az asszony lihegett, szívéhez szorította kezét, s mint minden egészséges embernek, nagyon szép volt a futástól kipirult arca, de izgatott állapotának e külső jele egyáltalán nem állt összhangban azzal a rettenetes dologgal, melyről beszélt.

— Németek? — kérdezte olyan iszonyattal Lyusza, hogy hangja egészen elvesztette gyerek-jellegét. Mária Andréjevna elhallgatott és tehetetlenül nézett a lányra, aztán maga körül.

— Hol van Válya? — kérdezte.

Mária Andréjevna sápadtan állt és hallgatott.

— Megmondom, mindent láttam, — szólt most Lyusza szokatlanul csendesen és komolyan. — Válya olvasott a kertben, aztán valamilyen fiú, egy nagyobb gyerek, ugrott be hozzá a kerítésen át. Válya felült, beszélgettek, aztán felugrott és mindketten átmásztak a kerítésen és elfutottak valahová.

— Hová futottak? — kérdezte megcsukló hangon Mária Andréjevna.

— A parkba. A pléd, a párna és a könyv ott maradt a kertben. Azt gondoltam, hogy mindjárt visszajön, azért ott maradtam, hogy vigyázzak a dolgokra, nehogy ellopják, de Válya nem jött vissza és behoztam mindent.

— Uram istenem … — mondta Mária Andréjevna és elterült a padlón.