NYOLCADIK FEJEZET

Senki sem tudta elképzelni, milyen lesz az élet a németek alatt. Mindenesetre szükséges, hogy az embernek valamilyen meghatározott helye legyen. Procenko még tegnap Osztápcsuk vorosilovgrádi mozdonygyári munkás nevére szóló útlevelet és munkakönyvet adott Matvej Sulygának. Ugyancsak tegnap este az öreg Lyutikov, a krasznodoni szénbányaüzem mechanikai műhelyének vezetője, aki szintén földalatti munkára maradt vissza, korábbi kelettel, a mechanikai műhely állományába sorozta lakatosként Jevgyokin Osztápcsukot. Egészen termé-

szetes volt : ott dolgozott a vorosilovgrádi gyárban, kitört a háború, átköltözött Krasznodonba és a mechanikai műhelyben vállalt munkát.

Voltaképpen most szerényen el kellene bújnia a kijelölt lakások egyikében. Legjobb lenne Ivan Gnátyenkó, szóval Kondrátovics lakásán, ahogy ezt az öreg partizánt, derék elvtársát, hívták. De Sulyga pontosan tizenöt éve nem látta Kondrá-

tovicsot és valahogy nem akaródzott hozzá menni — éppen ebben a pillanatban.

Egy nagyon közelálló emberre lenne most szüksége. Matvej Kosztijevics gondolkozni kezdett, ki maradt Krasznodonban azok közül, akik nagyon közel álltak hozzá az 1918 — 1919-es évek földalatti munkája idején.

Legmeghittebb pajtása, az idevalósi, 1917. év óta bolsevik, Leonid Ribalov. Együtt voltak a németek és fehérek idejében a föld alatt, együtt alapították meg itt a Szovjethatalmat. Matvej Sulyga akkor közkatonája volt a pártnak, míg Ribalov nevétől úgyszólván zengett a vidék. Aztán más idők jöttek. Az ország és az élet fejlődésnek indult s minthogy Ribalov inkább értett az ellenforradalom eltaposásához és a hangzatos beszédekhez, az élet lassanként félre tolta. Sulyga viszont felfelé ment.

így történt, hogy barátságuk valahogy magától szűnt meg, aztán Leonid Ribalovot teljesen kikapcsolták a Donyec-medencei munkából és egy hadirokkant-szövetkezetbe vezé-

nyelték.

Matvej Kosztijevicsnek eszébe jutott Leonid Ribalov Liza nevű húga. És széles arca, melybe mindörökre beette magát a szénpor, gyerekes mosolyra derült. Maga elé képzelte Liza Ribalovát, úgy, amint annakidején látta — a jól megtermett, szőke, félelmet nem ismerő, hirtelen mozdulatú, keménybeszédű, élénkszemű leányt, aki titokban ebédet vitt bátyjának és neki a „Szényákira”. Eszébe jutott, mint nevetett, mint villogtatta hófehér fogsorát, amikor Sulyga tréfásan odaszólt : „sajnálom, hogy már nős vagyok, mert okvetlen megesküdnék veled „.

Liza jól ismerte Sulyga feleségét.

Tíz, tizenkét évvel ezelőtt találkoztak egyízben az utcán és egyszer valahol egy nőgyűlésen. Akkor Liza már férjnél volt.

Nyomban a polgárháború után férjhez ment egy Oszjmuchin nevű emberhez, aki később a trösztben dolgozott. Matvej Sulyga maga is tagja volt annak a lakásbizottságnak, amely otthont adott neki valamelyik standard-házban, az 5-számú tárnához vezető utcában.

Olyannak látta Lizát, amilyen fiatal korában volt és az ifjúságra való visszaemlékezés olyan erővel áradt feléje, hogy magát is újra fiatalnak érezte és minden, ami előtte állt, elmúlt fiatalsága verőfényében nevetett feléje. „Nem lehet, hogy megváltozott volna — gondolta Sulyga — és a férje Oszjmuchin is, ha jól tudom, a mi emberünk volt… De akárhogy legyen is, vigye ördög, elmegyek Liza Ribalovához, lehet, hogy nem utaztak el, lehet maga a sors cipel hozzájuk.

Az sincs kizárva, hogy már egyedül él” — töprengett kissé fel-hevülve, miközben a vasúti átjáróhoz közeledett.

Tíz éve nem járt errefelé. A kerület azóta beépült kőházakkal és már nehéz kitalálni, hol lakhatnak Oszjmuchinék. Soká járt-kelt az elcsöndesült utcákon, az ablakdeszkákkal szorosan lezárt házak között és nem tudta rászánni magát, hogy bemenjen valahová kérdezősködni. Végre úgy határozott, hogy az 5. számú tárna gúlájától fog tájékozódni, mely messze látható a sztyeppén. És amikor végig ment az utcán, mely egyenesen a gula felé tartott, egyszerre meglelte Oszjmuchinék házacskáját.

Virágos ablak, kitárva —, úgy tetszett, hogy a szobából fiatal, élénk hangokat hall és amikor kopogtatott az ajtón, szíve, mint régen, feldobogott. Valószínűleg nem hallották meg.

Még egyszer kopogtatott. Az ajtó mögött puha léptek zaja hallatszott.

Liza Ribalova, Jelizaveta Alexejevna állt előtte házi-papucsban, arca egyszerre mérges és elkeseredett, a szeme dagadt piros volt a sírástól. „>Ej, hogy megtépázta az élet” —

állapította meg magában Sulyga.

Mégis megismerte. Liza arcának fiatal korában is meg volt ez az indulatos, haragos kifejezése, de Matvej Kosztijevics tudta, hogy alapjában jólelkű ember. Még most is formás.

Világos hajában nyoma sincs ősz szálnak, de arcát a nehéz napok és a kemény munka mély ráncai barázdálták. Hanyagul volt öltözve — ezelőtt sose hagyta el magát.

Barátságtalanul, kérdően nézett az ismeretlen emberre, aki háza tornácán állott. Majd hirtelen, csodálkozó, távoli öröm, mely könnyes szeme mélyéből tört elő, derítette fel arcát.

— Matvej Konsztantinovics … Sulyga elvtárs ! — mondta és keze szinte csüggedten esett le a kilincsről. Miféle szél hoza erre? Ilyen időben?

— Engedelmet kérek Liza, azaz Lizavéta Alexajevna, nem tudom, hogy szólítsalak, hogy látod jónak … Utazok keletre, evakuálok, hát benéztem.

— Keletre, az hát, mindenki keletre megy! És mi? És ami gyerekeink ? — fakadt ki egyszerre felindultan, ideges kézmozdulattal, gyorsan igazítva meg haját és tekintete haragos, de lehet, hogy elgyötört volt. — Maguk, Sulyga elvtárs, keletre mennek, de a fiam itt fekszik nehéz operáció után. Maguk meg —

no lám keletre mennek ! — ismételte olyan hangon, mintha éppen Matvej Kosztijevics lett volna az az ember, akit nem egy alkalommal figyelmeztetett arra, ami bekövetkezett s amiért ő a felelős.

— Engedelmet, ne haragudjon — mondta Matvej Kosztijevics nyugodtan és békítően, bár lelkében hirtelen nagyon szomorúan megrezdült egy vékony kis húr : „Lám, hogy megváltoztál, Liza Ribalova, — rezdült a húr — hogy fogadsz engem, Liza, kedves.”

— De Sulyga sok mindent látott már életében és uralkodott magán.

— Mondja el nyugodtan, mi történt magukkal?

Ö is áttért a magázásra.

— Jaj, bocsásson meg, — mondta Liza ugyanúgy és arcára lassan-lassan kiült régi barátságuk derűje. — Tessék bejönni , . .

Nálunk olyan felfordulás van ! — legyintett kezével és bedagadt vörös szeme megint könnyes lett.

Helyet adott Sulygának, hogy beléphessen, Sulyga követte az asszonyt a félhomályos előszobába. Az ajtó megnyílt és az erős verőfénytől megvilágított jobboldali szobában négy-öt fiút és egy lányt vett észre. Egy ágy körül álltak, melyen lepedővel csípőig betakarva egy legényke feküdt, valamikor erősen napbarnított arca sápadt volt, szeme sötét : kihajtottgallérú fehér sportingben feküdt.

Sulyga az egyik sapkás, hátizsákos fiatalemberben —

ruhájáról és mozdulatairól arra a fiúra ismert, aki a teherautó mellett csókolózott egy lánnyal.

— Búcsúzni jöttek a fiamhoz. Tessék, ide … — Jelizavéta a szemben levő szoba felé mutatott.

Ez a szoba, mely a ház árnyas oldalán feküdt, félhomályos és hűvös volt.

— Hát elsősorban jó napot, — mondta Matvej Kosztijevics, levéve sapkáját kopaszra nyírt nagy fejéről, melynek szürkés-fekete hajzatát itt-ott már dér ezüstözte — aztán kezet nyújtott.

— Már nem tudom, hogy szólítsam — Lizának-e vagy Lizaveta Alexejevnának?

— Ahogy jó esik. Nem szaladok se cím se rang után, de miféle Liza vagyok én már ? Valamikor régen Liza voltam, de most már … keményen legyintett kezével és elgyötörten bocsánatkérően, de egyben valahogy nagyon asszonyosan nézett világos, kisírt szemeivel Matvej Kosztijevicsre.

— Az én számomra mindig Liza maradsz, bár magam is vén vagyok már — mondta Sulyga és nevetve leült a székre. Liza szembe vele szintén leült. — Ha pedig már öreg vagyok, bocsáss meg, ha rögtön valami megjegyzést teszek — mondta előbbi mosolyával, de nagyon komolyan Sulyga. — Te meg ne mérgelődj azon, hogy én, a többi embereinkkel keletre utazom.

Ezért nem szabad haragudni. Az átkozott német nem ad időt.

Valamikor hozzánk tartoztál, szóval megmondhatom, hogy az átkozott német Millerovó felől már Morozovkára tette mancsát, ami azt jelenti, hogy Sztálingrád felé tart, azaz mélyen a hátunkba került …

— Mintha ettől könnyebb lenne nekünk — mondta szomorúan az asszony. — Maguk elmennek, mi meg itt maradunk.

— Ki hibás ebben ? — szólt elkomorodva Sulyga. — Mi az olyan családokat, mint a maguké — és eszébe jutott saját családja — a háború elejétől fogva keletre telepítettük át, segélyekkel láttuk el, járművekről gondoskodtunk. De mi az, hogy családokat? — ezrével, tízezrével vittük el a munkásokat Uralba, Szibériába. Mért nem mentek el idején? — Kérdezte Matvej Kosztijevics és egyre keserűbb érzés vett rajta erőt.

Az asszony hallgatott. Abból, ahogy ott ült mozdulatlanul, meredten, mintha figyelte volna, mi történik a szomszéd szobába, Sulyga megértette, hogy nem nagyon hallgat rá. Önkénytelenül maga is hallgatózni kezdett, mi van odaát.

A szomszéd szobából szórványos, csöndes beszéd szivárgott ki, lehetetlen volt megérteni, miről van szó.

Ványa Zemnyuchov minden törekvése, makacs hidegvére ellenére — mely immár közmondásszerűvé lett társai körében —

nem volt képes kocsit vagy valamelyik autón helyet szerezni Vologya Oszjmuchin részére.

Ványa a várakozástól elgyötörten találta otthon Zsora Arutyunyáncot. A fiú apja is otthon volt már, amiből Ványa arra következtetett, hogy Kovalyovék elutaztak.

Zsora Arutyunyánc bár hosszúra nyúlt, de félfejjel mégis kisebb legény volt Zemnyuchovnál. Amúgy sötétbőrű, de ezenkívül a naptól is alaposan leégett arcú, tizenhétéves, hosszú-

szempillás, örményszemű, teltajkú fiú volt. Kissé négerre emlé-

keztetett.

Ezekben a napokban — a köztük levő korkülönbség ellenére — nagyon összebarátkoztak: szenvedélyes könyvfaló volt mind a kettő.

Ványa Zemnyuchovot az iskolában professzornak nevezték.

Egyetlenegy barnacsíkos szürke öltönye volt, melyet kizárólag ünnepélyes alkalmakkor vett fel s amely, mint minden, amit Ványa viselt, kurta volt. De amikor fehér, lehajtottgallérú inget húzott a kabátja alá, barnás nyakkendőt kötött gallérjába, feltette feketekarikás szemüvegét és megjelent az iskola folyosóján : valamennyi pajtása, de leginkább az alsóbb osztályokból való úttörők — az ő neveltjei — valódi professzornak járó ösztönös tisztelettel adtak neki utat. Zsebei tömve újságokkal, kezében az elmaradhatatlan könyv, mellyel — keresztbe vetve karját — folyton pacskolta önön vállát, így ment végig kissé hanyagul lépdelve a folyosón, mindig komolyan, mindig hallgatagon.

Zsóra Arutyunánc különleges, rubrikákba osztott füzetet vezetett, amelyben az olvasott könyvek címét, szerzőjét és róluk való értékelést tartotta nyilván. Például : N. Osztrovszki: „Az acélt megedzik.” Fényes !

A. Blok: „Versek a gyönyörű hölgyről.” Sok ködös szó.

L. Tolsztoj: „Hadzsi-Murat.” Helyesen mutatja meg hegyi törzsek szabadságharcát.

S. Golubov: „Katona dicsőség.” Nincs eléggé megmutatva a hegyi törzsek szabadságharca.

Byron: „Child-Harold.” Nem értem, hogy ez a mű miért izgatta annyira az elméket, amikor olyan unalmas olvasmány.

V. Majakovszki: „Harasó.” (Értékelés nincsen.) A. Tolsztoj: „I. Péter.” Nagyon jó. Megmutatja, hogy Péter haladó ember volt.

Sok mindenfélét lehetett olvasni e rubrikás füzetben. Zsora Árutyunyánc általában akkurátus, tiszta, makacs meggyőző-

désű és mindenekfölött rendszerető, fegyelmezett gyerek volt.

Ezeken a napokon és éjjeken, amikor szenvedélyesen foglalatoskodott az iskolák, klubok, gyerekotthonok evakuálásával, percnyi megállás nélkül, a második frontról beszélgettek.

A „Várj vissza” című versről, az északtengeri útról, a „Nagy élet” című moziképről, Liszenkó akadémikus munkáiról, az úttörő-mozgalom fogyatékosságairól, Szikorszki kormánya kü-

lönös magatartásáról, Scsipacsov költőről, Levitán rádió-bemondóról, Rooseweltről, Churchillről, de csak egy kérdésben nem értettek egyet: Zsóra azon az állásponton volt, hogy sokkal hasznosabb újságot és könyvet olvasni, mint lányok után fut-kosni, ezzel szemben Ványa azt mondta, hogy ami őt illeti, szívesen futna utánuk, de rövidlátó.

Ványát — miközben elbúcsúzott síró anyjától, idősebb nővé-

rétől és apjától, aki haragosan szipogott, krákogott és semmi áron nem akart fia szemébe nézni, mégis az utolsó pillanatban keresztet vetett, aztán száraz, égő szájjal egyszerre nekiesett Ványa homlokának, — Zsora folyvást arról igyekezett meggyőzni, hogy nincs értelme OszjmucKinékhoz menni, ha már nem tudott járművet szerezni a fiú részére. De Ványa kijelentette, hogy szavát adta Tolya Orlovnak, szóval oda kell menni és megmagyarázni a helyzetet.

Vállukra dobták hátizsákjukat. Ványa még utoljára visszanézett a kedvenc sarokba, ahol az ágyfejnél Puskin litografált arcképe függött a falon. (Karpov festő munkája, melyet a harkovi állami könyvkiadó sokszorosított). A kép alatt kis könyves-polc állt, főleg Puskin műveivel, aztán Puskin-korabeli poéták kis kötetei, a leningrádi „Szovjetszkij Piszátyel” kiadásában.

Ványa utolsó pillantást vetett erre a meghitt sarokra, kissé túlzottan erélyes mozdulattal szemére húzta sapkáját, aztán Zsorával elmentek Oszjmuchin Vologyához.

Vologya fehér sportingben, lepedővel csípőig betakarva félig ült az ágyban. Nyitott elektrotechnikai könyv feküdt mellette, amelyet, úgylátszik, reggel kezdett olvasni.

Az ágy mellett, a sarokban, hogy ne tömjék tele a szobát, mindenféle műszerek voltak egy rakáson : villanydrótok, saját-készítésű mozigépek, rádiófelvevők. Vologya Oszjmuchin folyton találmányokon törte a fejét, arról álmodozott, hogy repülő-

gép-konstruktőr lesz.

Az ágy mellett egy széken ült Vologya legjobb barátja, Tolya Orlov, az árva gyerek, vagy más néven „Mennydörgés”.

Azért nevezték így, mert télen-nyáron örökösen meg volt hűlve és köhögése úgy hangzott, mintha üres hordóban ülne.

A fiú meggörnyedten ült, két vastag térdét szélesen szétterpesztette, minden ízülete, könyöke, ujja, térde, bokája természetellenesen fejlett, nagycsontú volt. Hatalmas koponyáján sűrű, szürkésszőke hajtarajok meredeztek. Tekintete bánatos volt.

— Járni, szóval, sehogyse tudnál? — kérdezte Zemnyuchov Vologyától.

— Hogy járhassak, — mondta Vologya elkeseredetten —

amikor a doktor kijelentette, ha kiszakad a varrás, a hasam kifordul.

Komor volt, de nem azért, mert itt kellett maradnia, hanem mert miatta anyja és húga sem utazhattak el.— Mutasd a varrást — rendelkezett Zsóra.

— Mi jut eszébe, hiszen be van kötve ! — szólt ijedten Ludmilla, illetve Lyusza, Vologya húga, aki ott állt az ágy végére támaszkodva.

— Ne nyugtalankodjék, minden a legnagyobb rendben lesz, — szólt Zsúra előzékeny mosollyal és kellemes örmény kiejtéssel, mely beszédének mindig különös fontosságot köl-csönözött. Elvégeztem az elsősegély tanfolyamot, nagyszerűen bekötözöm.

— De az nem higiénikus ! — tiltakozott Lyusza.

— A legújabb táboriorvostan, mely a legnehezebb hadi viszonyok között kénytelen dolgozni, bebizonyította, hogy ez milyen előítélet, — mondta ellentmondást nem tűrő hangon Zsóra.

— Ezt maga valami más vonatkozásban olvashatta —

mondta Lyusza gőgösen, ám egy pillanat múlva már némi érdeklődéssel nézte a fekete, négeres gyereket.

— Hagyd abba Lyusza ! Na jó, értem anyát, ideges, de te mért avatkozol dologba, amihez semmi közöd ! Eridj, eridj innen ! — szólt Vologya haragosan nővérére és ledobva magáról a lepedőt, feltárta sovány napbarnított lábát, mely valamikor olyan izmos volt, hogy semmiféle betegség sem volt képes megfosztani izmaitól és barna színétől.

Lyusza elfordult.

Tolya Orlov és Ványa tartották Vologyát, míg Zsóra lehúzta a beteg úszónadrágját és leszedte a kötést. A varrás helye genyezett, csúnya volt, és Vologya erősen küzdött, hogy fájdalmát ne árulja el, elsápadt.

— Vacak história. Igaz? — kérdezte Zsóra és összeráncolta homlokát.

— Hát bizony, nem valami híres eset, — csatlakozott néze-téhez Ványa.

Némán újra bekötözték Vologyát és igyekeztek elkerülni szűkvágású barna szemét, mely máskor bátor, ravaszkás fénytől égett, most azonban szomorúan és mohón kereste pajtásai tekintetét.

Hátra volt a legnehezebb feladat : el kellett hagyniok pajtásukat, holott jól tudták, mi vár rá …

… Hol az urad, Liza? — kérdezte ezalatt Matvej Kosztijevics, hogy másra terelje az asszony figyelmét.

— Meghalt — mondta Jelizaveta Alexejevna zordan. —

Tavaly halt meg, éppen a háború előtt. Egyre betegeskedett, aztán meghalt, mondta Liza, többször ismételve a meghalt szót.

és Sulygának úgy tűnt fel, hogy valamilyen szemrehányással teszi. — Eh, Matvej Konsztantinovics ! — mondta aztán fáj-dalomtól remegő hangon. — Most maga is olyan ember, aki közel van a hatalomhoz, pedig ha tudná, milyen nehéz most nekünk, egyszerű embereknek az életünk. Hiszen maguk voltaképpen a mi hatalmunk, az egyszerű emberek hatalma, jól emlékszem, hogy maguk honnan jöttek. Onnan, ahonnan mink is ! Emlékszem, hogy maga meg a bátyám, hogy küzdöttek az új életért, a mi életünkért. Én magát semmiért sem hibáztatom. Tudom, hogy magukhoz hasonló embereket nem szabad kitenni a pusztulásnak. De miért nem látják maguk, hogy a rendes emberekkel együtt mindenféle szemét is elmegy, magá-

val hurcolja bútorát, zsúfolt autókkal cipeli holmiját, füle bot-ját se mozdítja felénk, egyszerű, közönséges emberek felé. Pedig mindent-mindent mi csináltunk, tulajdon kezünkkel, mink, akiket maguk közönséges, egyszerű embereknek neveztek. Eh !

Matvej Konsztantinovics ! Miért nem veszik észre, hogy ennek a szemét népségnek fontosabb —engedelmet kérek — a holmija, mint mi, az egyszerű emberek? — kiáltotta Liza és elkeseredésében elferdült szája. — Azon csudálkoznak, — folytatta —

hogy köztünk, egyszerű emberek között olyanok is akadnak, akik meg vannak bántva. Én meg azon csudálkozom, miért is vagyunk mi egyszerű emberek olyan nagyon türelmesek, hiszen elég az életben egyszer átélni ilyesmit, hogy végleg elveszítsed minden hitedet! …

Későbbi időkben Sulyga nem egyszer fájdalmas felindulással és mély szomorúsággal emlékezett vissza erre a beszélgetésükre. Nem bocsátotta meg magának, hogy bár szíve mé-

lyén megértette, mi bántja ezt az asszonyt és erős lelkében talált is volna igaz emberi választ Liza részére, mégse nyugtatta meg. Mert amikor meghallotta az asszony belső kínoktól marcangolt és látszólag-ellenséges kifakadásait, megállapította, hogy minden szava, egész mivolta, teljesen ellentmond annak a Lizának, akit fiatalságában ismert; ellentétben áll mindennel, amit Lizától elvárt volna. De különösen az sértette, hogy amikor ő maga is ittmarad, a családja pedig a németek karmai között van és talán el is pusztult már, Liza csak saját magáról beszélt, egyszóval sem érdeklődött sem a családja, sem a felesége felől, holott jóbarátságban voltak valamikor. Sulyga szá-

jából váratlanul olyan szavak hangzottak el, melyeket később mélységesen megbánt.

— Túl messzire vitték Jelizaveta Alexejevna a gondolatai, — mondta ridegen, — nagyon messzire ! Persze, kényelmes dolog kiábrándulni saját kormányunkból, amikor a német itt áll a ház előtt. Hallgassa csak, — mondta és fenyegetően emelte fel rövidujjú szőrös kezét — a távoli tüzérségi tűz döreje, mintha behullámzott volna a szobába. — Ám gondolt-e rá, mennyi pusztult ott el népünk virágából, hány ezer azok közül, akik egyszerű, közönséges sorból emelkedtek fel — mint maga gondolja — a hatalomhoz. Én meg azt mondom, nem a hatalomhoz, hanem az öntudathoz emelkedtek ezek, akik a nép színe-javát teszik, a kommunisták ! Ha maga pedig kiábrándult ezekből az emberekből, kiábrándult éppen olyan időben, amikor a német tapos rajtunk, lássa, ez nagyon fáj nekem. Fáj nekem, és kár magáért — ismételte keserűn, a szája úgy remegett mint egy gyereknek.

— Mit beszél maga? … Mi? … Maga … azzal akar megvádolni engem, hogy a németeket várom? — kiáltotta Liza fuldokolva és még inkább kikelt magából, mert érezte, hogy Sulyga mennyire félremagyarázta szavait. — Eh, maga !…

Hát a fiam? … Én anya vagyok ! … Maga meg …

— Elfelejtette, Jelizaveta Alexejevna, hogy amikor mi magával együtt, egyszerű munkásemberek voltunk, mint ahogy az elébb mondta és egyidőben fenyegetett a német is, a fehér is, talán akkor magunkra gondoltunk elsősorban? — mondta Sulyga keserű szóval és nem hallgatta meg mit felel az asszony. —

Nem, mi elsősorban nem magunkkal törődtünk, hanem a legjobb embereinkkel, vezetőinkkel, igenis, elsősorban ezekkel.

Jusson csak eszébe a testvérbátyja ! Hát így gondolkoztunk és így cselekedtünk mi, munkásemberek ! Elrejteni, elszök-tetni, megvédeni vezetőinket, legjobb embereinket, népünk színe-javát, magunk meg kitárt mellel állunk eléjük, testünkkel védelmezzük! így gondolkozott, így is gondolkozik a munkásember, mert szégyennek tartaná másként gondolkozni.

Hát ennyire megváltozott azóta, Jelizaveta Alexejevna?

— Várjon egy kicsit ! — szólt hirtelen az asszony, kiegyenesedett és hallgatódzott, hogy mi történik a másik szobában.

Sulyga is hallgatódzott.

A szomszéd szoba elcsendesült és Liza a csendből arra következtetett, hogy ott valami történik. Megfeledkezett Matvej Kosztijevicsről, felrántotta az ajtót és fiához ment. Matvej Kosztijevics önmagával elégedetlenül komoran tépdesve szőrös kezeivel sipkáját, az előszobába lépett.

Jelizaveta Alexejevna fia, ágyában felkönyökölve búcsú-

zott pajtásaitól. Sokáig, némán szorongatta kezüket és feje, melyen már növőben volt simára nyírott haja, idegesen rángatódzott. Különös, hogy az arca, nehéz helyzete ellenére is, boldog, emelkedett érzést árult el és fekete szeme mélységesen ragyogott. Egyik pajtása, — egy bozontos fejű, szikár és nehézkes legény — feje felől állt. Félig oldalt fordult, úgyhogy csak arcéle volt látható, kerekre tágult, verőfényben fürdő szemmel nézett a kitárt napos ablakba.

A lány még mindig ott állt az ágy lábánál, mosolygott.

Matvej Kosztijevics szíve összeszorult: a lányban ráismert a régi Liza Ribalovára. Igen Liza, az a Liza, akit húsz-egynehány évvel ezelőtt ismert, csak gyöngébb, kifinomultabb mása annak a Lizának, aki munkáslány volt : erőskezű, hirtelen, kemény mozdulatú, olyannal, minek akkor ismerte és szerette.

— Hát, menni kell, — gondolta szomorúan és sapkáját tördelve, ügyetlenül lépegetett a recsegő padlón.

— Megy már ? — kérdezte Jelizavéta Alexejevna hangosan és feléje sietett.

— Nem marad más hátra, — utazni kell. Ne haragudjék !

— és feltette sapkáját.

— Máris?! — ismételte Liza. Lehet, hogy csak Sulygának tűnt úgy, de lehet, hogy kérdő felkiáltásába csakugyan valami keserű, sajnálkozó íz vegyült. — Ne haragudjon ! …

Segítse meg Isten, ha van, hogy szerencsésen kikecmeregjen és ne feledkezzék meg rólunk … gondoljon ránk, — mondta és csüggedten ejtette le kezét. Hangja jóságosan, anyásan csengett és torkát könny szorongatta. —Minden jót, — mondta Matvej Kosztijevics komoran és kiment az utcára.

Eh, kár volt néked elmenned, Sulygaelvtárs, nagy kár !

Kár volt otthagynod Jelizavéta Alexejevnát és azt a fiatal lányt, aki úgy hasonlít Liza Ribalovára, kár volt nem gon-dolkoznod a dolgokon; kár volt, hogy nem érezted meg, mi történik szemed láttára e fiatalok között. Még csak az se érdekelt, kifélék — mifélék.

Talán egész élete másként fordul, ha Matvej Kosztijevics nem így cselekszik. De nemcsak hogy nem értette a dolgokat, hanem még megbántottnak, megsértettnek is érezte magát. Nem maradt más hátra, mint elballagni a város távoli negyedébe, a „Galambósba” és felkeresni régi partizánpajtását, Iván Gnátyenkót, más néven Kondrátovicsot, akinél már tizenöt éve nem volt. Nem gondolt arra, hogy most teszi meg az első lépést azon az úton, mely pusztulásához vezetett.

A szobában pedig, melyben Jelizavéta Alexejevna fia feküdt egy pillanattal azelőtt, hogy Sulyga Jelizavéta Alexejevnát követve az előszobába lépett, a következő történt: Mély csend borult a szobára, majd felemelkedett ülő-

helyéről Tolya Orlov, akit az egész idő alatt vad köhögési rohamok ráztak, mert mindig rosszul öltözött és a hűlés úgyszólván csontjában fészkelt, ezért is nevezték „Mennydörgésnek”

— szóval felemelkedett és kijelentette : ha legjobb barátja Vologya nem tud elutazni, akkor ő, Tolya Orlov is ittmarad vele.

Az első pillanatban mindenki elvesztette a fejét. Aztán Vologya csendesen sírva fakadt — megcsókolta Tolya Orlovot.

Valamennyin boldog izgalom vett erőt. Lyusza „Menydör-gésre” vetette magát, csókjaival árasztotta el arcát, szemét, orrát — aki úgy érezte, életének ez a legboldogabb pillanata, — aztán haragosan Zsúra Arutyunyáncra nézett. Nagyon szerette volna, ha ez a-takaros, fiatal néger szintén itt marad.

— Ez már igen ! Igazi elvtárs. Derék eset, Tolya ! —

dörmögte megelégedett basszusán Ványa Zemnyuchov. —

Büszke vagyok rád … mondta váratlanul és nyomban helyreigazította szavait. — Én és Zsora Arutyunánc büszkék vagyunk rád.

Kezet adott Tolyának. Zsóra szintén.

— Azt hiszitek, hogy így, betegen fogunk élni ? —mondta Vologya ragyogó szemekkel. — Harcolni fogunk, igaz-e Tolya ?

És lehetetlen, hogy a kerületi Pártbizottság ne hagyott volna itt valakit földalatti munkára. Mi megtaláljuk őket. Egész biztosan hasznunkat veszik még …

 

KILENCEDIK FEJEZET.

 

Ványa Zemnyuchov és Zsóra Arutyunánc elbúcsúztak Vologya Oszjmuchintól és belevetették magukat a lichájai vasút mentén hömpölygő menekülők áradatába.

Eredetileg az volt a tervük, hogy Novocserkászkba mennek, ahol Zsóra állítása szerint neki befolyásos rokonsága van, mely további útjukon segítségükre lehet. Egy csizmadia nagybátyja dolgozott ott a vasútállomáson. De Ványa, akinek Zsóra, mint öregebb elvtársnak, föltétlenül alávetette magát, megtudva, hogy Kovályovék Lichájára mennek, az utolsó pillanatban ezt az útirányt ajánlotta, elég homályosan bizonyítgatva az előnyét.

Zsóra pedig, akinek teljesen mindegy volt, hová mennek, kész-séggel felcserélte saját világos elgondolását Zemnyuchov zavaros útitervével.

Útközben egy görbelábú és lehetetlenül nagybajúszú őrnagy csatlakozott hozzájuk. Alaposan összegyűrt zubbony volt rajta, jobbfelől gárda jelvénnyel, lábán poros, elnyűtt csizma. Egyenruhája, különösen csizmája, azért volt ilyen sajnálatos állapotban, mert öt hónapig, amíg sebesülten feküdt, az ördög tudja, hol, kórház raktárában hevert, — magyarázta az őrnagy.

A hadikórház legutóbb a krasznodoni városi főkórház egyik szárnyában volt elhelyezve, most evakuál, de járművek hijján azt ajánlották, hogy aki tud, menjen saját lábán. Igy is közel száz nehéz sebesült maradt Krasznodonban a menekü-

lésre való minden kilátás nélkül.

E terjedelmes magyarázaton kívül, mely saját és a kórház sorsára vonatkozott, az őrnagy egy árva szót se szólt többet az egész úton. Hihetetlen szótlan volt, makacsul, kitartóan hallgatott. Különben sántított is. Sántasága ellenére, elég fürgén ballagott széttaposott csizmáiban, nem maradt el a fiúktól.

Rövidesen olyan tiszteletet váltott ki maga iránt, hogy a fiúk, bármiről folyt is a szó, mindig mint néma tekintélyhez fordultak hozzá. Miközben az emberek sokasága — fiatalok, öregek, asszonyok és fegyveres férfiak, küzködve, gyötrődve sodródtak a visszavonulás végeláthatatlan áradatában, — Ványa és Zsóra hátizsákkal, felgyűrt ingujjal, levett sapkával fürgén és reményektől duzzadón ballagtak a sztyeppén.

Az volt az előnyük a többiekkel szemben, hogy fiatalok voltak, magányosak, nem tudták, hol az ellenség és hol vannak a mieink, nem hittek a kósza híreknek és az egész nagy világ áttekinthetetlen sztyeppéivel, izzó napjával, tűzvészeivel és portengerével az út fölött, melyet hol itt, hol ott bombázott, vagy puskatűz alatt tartott a német — e hatalmas nagy világ mind a négy sarka tárva-nyitva állt előttük.

Olyan dolgokról beszéltek, melyek semmi összefüggésben nem állottak a körülöttük zajló felfordulással.

— Miért gondolod, — kérdezte Ványa dörmögő hangon — Hogy manapság nem érdekes a jogi pálya?

— Mert amíg a háború tart, katonának kell lenni, amikor meg véget ér a háború, akkor mérnökre lesz szükség, hogy helyreállítsa az országot, de jogásznak lenni, ez most nem elsőrendű fontosságú — mondta Zsóra azzal a szabatos és határozott módon, mely tizenhét éves kora ellenére annyira jellemezte.

— Magától értetődik, hogy amíg háború van, katona szeretnék lenni, de nem vesznek be, a szemem miatt. Ha egy kissé távolabb mégy tőlem, csak valami bizonytalan nyakigláb fekete semmit látok belőled, — mondta Ványa mosolyogva.—

Mérnöki pálya, természetesen hasznos dolog, de ehhez rátermettség kell, te pedig tudod, hogy engem a költészet érdekel.

— Akkor lépj az irodalmi főiskolába — viszonozta Zsóra nagyon logikusan, és ránézett az őrnagyra, mint aki egyes-egyedül képes megérteni, mennyire igaza van. De az őrnagy nem nyilatkozott.

— Hát, éppen ez az, amit nem akarok — mondta Ványa.

— Se Puskin, se Tyutcsev nem végezték el az irodalmi főiskolát, igaz, hogy akkor nem is volt ilyesmi, de tanintézetben lehetetlenség költővé válni.

— Mindent meglehet tanulni, — válaszolt Zsóra.

— Nem! — Költőnek készülni tanintézetben — egyszerűen nevetséges. Minden ember köteles tanulni és megkezdeni az életet valami egyszerű szakmával, de ha a természet költői hajlammal áldott meg, akkor ez a hajlam önállóan is tehetséggé fejlődik és csak ezután, sőt csakis ezután lehet valaki hivatásos költővé. Tyutcsev például diplomata volt, Garin — mérnök, Csechov — orvos, Tolsztoj — földbirtokos.

— Kellemes szakma! — mondta Zsóra és kajánul nézett fekete örmény szemével Ványára.

Elnevették magukat, az őrnagy szintén belemosolygott bajszába.

— Ügyvéd egy se volt köztük? — kérdezte Zsóra tárgyilagosan.

Zsórát megnyugtatta volna Ványa ügye, ha történetesen akadna költő, aki ügyvédből vált azzá.

— Nem tudom, —

a jogi előképzettség, szociológia, történelem, jogtudomány az irodalom terén megfelelő tudást ad az írónak.

— Nos, ezeket a tudományszakokat — mondta Zsóra kissé tudákosan — ezeket a tudományszakokat jobb egy tanárképző

főiskolán elsajátítani.

— De én nem akarok tanár lenni, bár ti mindig professzornak csúfoltatok.

— Mégis csak buta dolog, például, védőügyvédnek lenni a bíróságainkon, — mondta Zsóra — teszem, emlékszel a kártevő banda pörére? Ostoba szerepe volt a védőnek nem? —

Zsóra vakító fehér fogsorát villogtatva, megint elnevette magát.

— Hát persze, védőügyvédnek lenni nálunk — nem nagyon érdekes szerep. A mi bíróságunk népbíróság. De tudod fölöttébb érdekes lehet vizsgálóbírónak lenni, sok mindenféle alakkal ismerkedhetik meg az ember.

- A legjobb a vád képviselőjének lenni. — Emlékszel Visinszkire ? Nagyszerű ! Én azonban mégse lennék ügyvéd —

mondta Zsóra.

— Lenin jogot végzett — mondta Ványa.

— Azok más idők voltak.

— Folytathatnám ezt a vitát — ki mivé legyen, ha nem tudnám, hogy ostoba és haszontalan időfecsérlés — mondta Ványa mosolyogva. — Tanúlt, képzett emberek kellenek, akik értik a szakmájukat, szeretik munkájukat s ha ráadásul költői tehetség van bennük, majd az is jelentkezik.

— Ványa, tudod, mindig őszinte élvezettel olvastam költeményeidet a fali újságban és a „Vitorla” folyóiratban, amelyet ti Kosev-vel adtatok ki.

— Te olvastad a folyóiratot?

— Olvastam ezt a folyóiratot, — mondta ünnepélyes hangon Zsóra.

— Olvastam iskolai „Krokodilus”-unkat* is; szemmel-tartottam mindent, ami megjelent az iskolánkban — mondta elégedetten — és határozottan kijelenthetem : van tehetséged !

— Ugyan miféle tehetség — mondta Ványa és zavartan pislantott az őrnagy felé, miközben fölkapta a fejét, hogy rendbe hozza szétesett hajcsomóit. — Egyelőre csak verseket firkálok…

Puskin, ez igen, Puskin nekem uram és istenem.

— Jó, jó, de te alaposan odafirkantottál Lónyka Pozdnyisevának azért, mert folyton tükörben nézegeti magát … Ha-ha !

Remekül csináltad, istenbizony ! — kiáltotta Zsóra erőteljes örmény akcentussal. Hogy is volt ez? „Nyitva remek kis szájad s ajkad …” Ha-ha !

— Szamárság ! — mondta Ványa zavartan, mély basszus hangon.

— Mondd, szerelmes verseket nem írtál, mi? — kérdezte titokteljesen Zsóra. — Olvass fel kérlek, valami szerelmeset, igen? — És Zsóra az őrnagy felé hunyorgott.

— Ugyan, szerelmes versek, mi jut eszedbe ! — morogta Ványa, aki végleg összezavarodott.

Az igazat megvallva: voltak szerelmes versei, Klává-

hoz írta és Puskin nyomán úgy címezte meg: K-nak …, nagy „K”-betű és utána három pont. Most hirtelen eszébe jutott mi történt kettőjük között. Boldog volt az általános boldogtalan-ság közepette. De rábízhatja-e titkát Zsórára?

— Ne tagadd, kell hogy legyen szerelmi költeményed.

Olvass fel egy-kettőt, isten bizony ! — és Zsóra, ragyogó gyerekszeme csillogva könyörgött Ványának.

— Ne beszélj bolondot ! …

— Hát igazán nem írnál szerelmi verseket ? — Zsóra váratlanul elkomolyodott és zavarában megint felcsengett az előbbi oktató hang. — Jól teszed, ha nem írsz ! Vajjon időszerű-e most szerelmi verseket írni, mint az a Szimonov? Amikor a népet az ellenséggel szemben való kibékíthetetlen gyűlöletre kell nevelni ! Politikai verseket kell írni! Majakovszki, Szurkov !

Igaz? Ez igen.

— Nem ezen múlik a dolog, mindenről lehet írni —

mondta Ványa elgondolkozva. Ha történetesen olyan életben születtünk és olyan életben létezünk, amelyről több emberöltő

legjobbjai álmodoztak és harcoltak érte, akkor joggal írhatunk mindenről, ami éltet bennünket, mert minden fontos és példátlanul új.

— De, istenbizony, olvass fel már valamit ! — könyörgött Zsóra.

Elviselhetetlen hőség izzott a levegőben. Hol nevetve, kiabálva, hol meghitt bizalmasan suttogva ballagtak. Mentek, gesztikuláltak és derekuk csuromvizes lett hátizsákjuk alatt.

A por vastagon arcukra rakódott s amikor egyet-egyet töröltek izzadt képükön, szétmázolták a poros verejtéket és mindketten, a négeresen fekete Zsóra és halványra barnult hosszúkás arcú Ványa, sőt a nagybajúszú őrnagy is, kéményseprőhöz hasonlí-

tottak. Ezekben a pillanatokban számukra és kétségtelenül az őrnagy számára is az egész mindenség megszűnt létezni, csupán az volt fontos, amiről éppen beszélgettek.

— Hát ha már nagyon ragaszkodsz hozzá … felolvasok egyet…

És Ványa minden izgalomtól mentes, nyugodt mormogó hangon mondta el ezt a verset :

A lét számunkra nem komor, sivár sem,

Nem céltalan titokzatos utunk, —

Lelkünk nem gyötri léha, céda verseny

Bár álmodók, ám harcosak vagyunk.

Lázongva száll, kering a messze-égben

Szép ifjúságunk boldog hő nyara,

Dalol a vérünk fent a messzeségben

Szárnyal száz álmunk sasfiók-raja.

Fáradt közöny lelkünknek ismeretlen,

Ott nyár dalol, bor, búza érik és

Titkon nem rágcsál ifjú sziveinkben

Csüggedt borongás, meddő kétkedés.

Dus örömök virágos száz mezőjén

Bátran és büszkén haladunk tovább

Irány a holnap, melynek bérctetőjén

Ragyog a Kommün drága napja rád.

— Kitűnő ! Kész tehetség! — kiáltott fel Zsóra és őszinte elragadtatással nézett idősebb barátjára.

E percben furcsa sóhajtás tört ki az őrnagyból. A fiúk feléje fordultak.

— Gyerekek … ti egyszerűen nem is tudjátok, milyen, — milyen fiúk vagytok ! — mondta rekedten az őrnagy.

Majdnem könnyes szemekkel megindultan nézett rájuk. —

N-nem ! Ez az állam él és nem múlhat el ! — fakadt ki váratlanul és rövid fekete ujjai fenyegetően böktek valaki felé a messzeségben. — Azt hiszi, hogy belénk szorította az életet! — folytatta gúnyosan az őrnagy. —Nem, Hitler, tévedsz !

Az élet megy előre és a mi gyermekeink úgy vesznek téged, mint a dögvészt, kolerát. Ide tolakodtál, el is hordod irhád, az élet pedig megy tovább, — tanulni, dolgozni ! Ö meg azt hitte ! — nevetett az őrnagy. — A mi életünk örök és ő? Kis pattanás a hátulsódon, egyet nyomsz rajta és vége … Semmiség ! Abban az átkozott kórházban magam is valahogy elgyávultam, — hát igazán, gondolom magamban, nincs erő, mely szembe szálljon vele, és lám, csak hozzátok kellett csapódnom és már megint helyre zökkent a lelkem … Tudod, sokan átkoznak most minket, vöröskatonákat, de hát igazsá-

gosan? Igaz — visszavonulunk. Am odanézz, hogy milyen őrült nagy erőt gyűjtött amaz össze. Csak képzeljétek el, mekkora lelkierő van bennünk, te jó isten ! Igen, persze, hogy boldogság megállni egy helyen, egy tapodtat se vonulni vissza, odaadni az életet. Lelkemre ! higyjétek el, magam is boldog lennék odaadni az életemet olyan gyerekekért, mint ti —

mondta az őrnagy és szikár teste remegni kezdett felindult-ságában.

Ványa és Zsora némán, zavartan és meleg tekintettel nézték az őrnagyot.

Az őrnagy elmondta, amit akart, pislogott, zsebkendővel letörölte bajszát és elhallgatott. Estig aztán meg sem szólalt többé. Éjszaka hirtelen elhatározással, nagy dühvel nekilátott, hogy ezt a gépkocsikból, szekerekből, tüzérségi vonatok-ból álló természetellenes zűrzavart „eloszlassa”, — amint kifejezte magát. Ványa és Zsóra örökre elvesztették szemük elől és nyomban el is felejtették.

Két nap alatt elérték Licháját. Ekkora már mindenki tudta, hogy a németek elfoglalták Kamenszket és a harc déli irányban, Novocserkaszk alatt folyik. A Donyec túlsó oldalán, a Donyec és Don folyók közti széles sztyeppéken, befurakodott német harckocsik és gépesített gyalogsági osztagok por-tyáztak. De, hír szerint, Bjelakulitvenszknál még orosz kézen van a donyeci rév, a sztyeppén át még szabadon el lehet érni és átkelni a Don túlsó oldalára.

Ványa és Zsóra alaposan elgyötörve a tikkasztó hőségben való többnapos úttól, az utolsó éjjelen valamilyen tanya szénapadlásán feneketlen vak álomba rogytak. Bombák dörejére ébredtek. A szénapadlás megrendült.

A reggeli nap már magasan állt a sztyeppe fölött, amikor Ványa és Zsóra odaballagtak a gépkocsik, szekerek és emberek óriási táborához, mely ott nyüzsgött a Donyec innenső partján.

A láthatárig érő gabonaföldek fölött távoli tűzvészek forró arany-kék fénye áradt szét. Kissé lejehb, a folyón túl egy kozák mezőváros terült el szélesen — zöld kertekkel, fehér házakkal, egy-két kimagasló kőépülettel. De már látszottak az első

bombázások eredményei, mert sok ház romokban hevert és itt-ott maró füst gomolygott lustán az ég felé.

A menekülők óriási tábora, ez a hatalmas tömeg, mely két hét óta állandó mozgásban volt és, úgyszólván, törzslakókkal bírt, szakadatlanul növekedett frissen érkezett járművekkel, emberekkel is; ez a tábor sajátságos külön életet élt. Csoportok alakultak egyes csapattestek maradványaiból, hivatalok és vállalatok keveredtek a társadalom minden rétegéből, járművekkel, emberekkel, korra és nemre való tekintet nélkül.

De minden egyes ember külön-külön és együttvéve ugyanazt akarta, hogy minél közelebb kerülhessen a folyóhoz, a Donyecon rögtönzött hajóhíd feljárójához.

S amíg a táborba verődött tömeg minden törekvése az volt, hogy a hídra jusson — az átkelést szabályozó katonai parancsnokok nem engedték a hídra az embereket, mert elsősorban a visszavonuló Vörös Hadsereg részére kellett biztosítani az átkelést. E csapatok egy része a Déli Hadsereg északi szárnyá-

nak megerősítésére kapott parancsot, a többinek meg az volt az utasítása, hogy a legrövidebb idő alatt vonuljon vissza a Don folyó mögé.

A tábor mindennapi élete szakadatlan harcokban zajlott.

Az állami szempontokból föltétlenül szükséges katonai intézkedések s a magánérdekek között folyt ez a harc, olyan körülmények között, amikor az ellenség a Donyec folyó mindkét partján minden pillanatban rájuk csaphatott s amikor ször-nyűbbnél-szörnyűbb rémhírek állandóan fűtötték az esztelen, szenvedélyes kilobbanásokat és erőszakoskodásokat.

Egyik-másik csoport már olyan régen várakozott sorára, hogy földkunyhókat, fedezéket ásott magának. Akadtak, akik sátrakat vertek, tűzhelyeket raktak, főztek. A tábor gyerek-seregtől nyüzsgött. A hajóhíd vékony szalagján éjjel-nappal tolongott gépkocsik, emberek, szekerek szakadatlan karavánja.

A híd mellett jobbra és balra emberek százai keltek át tutajokon és csónakokon. Tehenek, ökrök, bárányok tízezre szorongott a parton és szakadatlan bőgés-bégetés közben hajszolták őket a vízbe és úsztatták át a folyón.

A német repülőgépek naponta többször is bombázták, géppuskázták az átkelést. A rév légvédelmi tüzérsége nyomban válaszolt, felkattogtak a géppuskáink és az egész tábor pár pillanat alatt szétszaladt a sztyeppén. Alig tűntek el a repülő-

gépek, mindenki visszatért helyére.

A halottakkal már senki sem törődött, senki sem szedte össze, nem hantolta el, napokig feküdtek és oszladoztak az izzó napon.

Attól a pillanattól fogva, hogy Ványa elérte a tábort, egyebet sem tett, mint kereste Kovalyovék teherautóját. Két érzés harcolt benne: már kezdte megérteni, milyen szörnyű

veszedelemben vannak és szerette volna, ha Kláva szüleivel túl lenne nemcsak a Donyecen, hanem a Don-folyón is; ugyanakkor boldog lett volna, ha még itt, ezen a parton találkozik Klávával.

Ványa és Zsora össze-vissza barangoltak a táborban, keresték a Krasznodoniakat, és egyszerre az egyik szekérről nevükön szólították őket. Olyeg Kosevoj, iskolatársuk, lebarnulva, mint mindig, frissen, akkurátusan elébük toppant. Átölelte pajtásait és keményen szájoncsókolta őket. Rugalmas, szélesvállú figurája kiapadhatatlan életerőtől duzzadt; szeme csillogott aranyló szempillája mögött.

Megtalálták az I. számú tárna teherkocsiját Valykóval és Sevcovval. A Kosejov-család szekerét Ulyával és a gyermek-otthont is, mely Ványa és Zsora fáradozásának köszönhette, hogy kikerült Krasznodonból s melynek vezetőnője még csak meg sem ismerte őket.