TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Az volt a legcsodálatosabb, hogy milyen gyorsan meg-

állapodtak egymással.

— Hát ez micsoda, te kislány, olvasol? A németek bevonultak Krasznodárba ! Nem hallod, hogy lármáznak a gépeik Verchnyeduvánnáján? — mondta lihegve Szerjózska, amint ott állt a lány lábánál.

Válya továbbra is nyugodtan, de örvendező arckifejezéssel nézte a fiút.

— Hová szaladsz? — kérdezte.

A fiú felnevetett. Nem ! Teljesen lehetetlen, hogy komisz lány lenne.

— A ti iskolátokba. Megnézem, mi van ott . ..

— Hogyan? Voltál te már az iskolánkban?

Szerjózska azt felelte, hogy egyszer, két évvel ezelőtt ott járt, egy irodalmi esten …

— Valahogy csak odatalálok, — mondta mosolyogva.

— De hiszen a németek legelőbb is az iskolát szállhatják meg.

— Meglátom. Ha jönnek, leszaladok a parkba.

— Tudod, véleményem szerint legjobb, ha az iskola tetejéről figyeled őket, onnan mindent lehet látni, minket meg senki se vehet észre, — mondta Válya, felült és sietve rendbehozta a haját, blúzát. — Én tudom, hogy lehet feljutni a tetőre, megmutatom.

Szerjózska arca egyszerre bizonytalanságot árult el.

— A helyzet, látod, olyan, hogy teszem, a németek bevonulnak az iskolába, akkor esetleg le kell ugranom az első

emeletről.

— Na és? — válaszolta Válya.

— Tudsz te ugrani?

— Micsoda kérdés …

Szerjózska odapillantott Válya erős, napbarnított lábára.

Szívét melegség öntötte el. Hát persze, hogy le tud ugrani az első emeletről.

A parkon keresztül elrohantak az iskola felé.

Az iskola emeletes nagy téglaépülete, napos osztályaival, tágas tornatermével a park főbejárata mellett állt, szemben a krasznodoni bányaüzem trösztjével. Az iskola üres és zárva volt. De tekintettel a kitűzött nemes célra, Szerjózska habozás nélkül letépett egy marék falevelet és ennek segítségével benyomott egy földszinti ablakot, mely a parkra nyílt.

Majd elállt a szívverésük, amikor az egyik osztályon keresztül, lábujjhegyen átsuhantak a folyosóra. Halálos csend ült az óriási épületben. A legkisebb zaj is tízszeres visszhangot adott. Az utóbbi néhány nap alatt sok minden megváltozott a földön, sok épület, sok ember vesztette el régi rendeltetését, anélkül, hogy újabbra tett volna szert. De ez itt mégis megmaradt iskolának, ahol gyerekek tanultak s ahol Válya élete oly sok boldog napját töltötte.

Meglátták a „Tanári szoba” felírású ajtót, aztán az „Igazgató”, az „Orvosi szoba”, „Természettan-terem”, „Vegytan-terem” és „Könyvtár” ajtókat. Igen, az ő iskolájuk volt ez, melyben komoly, meglett emberek tanították a gyerekeket arra, hogyan kell szépen és helyesen élni ezen a világon.

Az üres tantermek üres padsoraiból, melyek megőrizték sajátságos iskolaszagukat, hirtelen az a világ vette körül Vályát is, Szerjózsát is, melyben eddig éltek s amely, bár elválaszthatatlan tőlük, mégis eltűnt, talán örökre. Ez a világ valamikor nagyon hétköznapinak, középszerűnek, sőt unalmasnak látszott. Most egyszerre kimondhatatlanul szépnek, szabadnak tűnt előttük, tele őszinte, meghitt barátsággal tanítók s gyermekek között. Hol, merre vannak most azok, akik itt tanítottak és azok is, akik tanultak, merre sodorta őket a szél?

Válya és Szerjózsa szíve mélységes szeretettel telt meg az iránt a nagyszerű világ iránt, amely eltűnt s zavaros, furcsa áhítattal goldoltak erre a szent, áldott helyre, melyet annakidején egyáltalán nem értékeltek, nem becsültek különösen.

Mindketten érezték ezt, minden magyarázat nélkül meg-

értették egymást és lelkük néhány pillanat alatt egészen közel jutott egymáshoz.

Válya egy keskeny belső lépcsőn az első emeletre, aztán feljebb a padlásra nyíló ajtóhoz vezette Szerjózsát. Az ajtó zárva volt, de ez nem vette el Szerjózsa kedvét. Nadrágzsebében kaparászva kést húzott elő, mely egyéb hasznos szerszámon kívül csavarhúzóval is rendelkezett. Kicsavarta a zársrófokat s az ajtó lakatja helyén néhány pillanat múlva már hézag tátongott.

— Tiszta munka, látni, hivatásos betörővel van dolgom, —

nevetett Válya.

— Vannak a világon hivatásos betörőkön kívül lakatos-mesterek is, — mondta Szerjózsa Vályához fordulva és mosolygott.

Egy keveset még motoszkált vésőjével, aztán kinyitotta az ajtót. Az izzó bádogtető forró levegője és a padlás porának, pókhálóinak fülledt szaga csapott feléjük.

Lehajtották a fejüket, nehogy a gerendához verjék, oda-surrantak az egyik padlásablakhoz, melyre sűrű porréteg tapadt. Hogy az utca felől ne vegyék észre, nem törölték le az ablaküveget. Rányomták orrukat és lenéztek az ut-cára.

Az ablakból eléjük tárult az egész Szádovájá-utca. Szemben velük az utca sarkán emelkedett a krásznodoni szénbányatröszt emeletes épülete.

Attól a perctől kezdve, hogy Szerjózska elfutott a verchnyeduvánai erdőből, egész addig, mikor Vályával együtt odanyomták orrukat a poros ablaküvegre, elég sok idő telt el.

A német csapatok ezalatt bevonultak a városba ; a Szádovája utca zsúfolva volt német gépkocsikkal, mindenütt német katonák sürögtek-forogtak.

„Németek … Szóval így festenek a németek ! Németek, nálunk, Krasznodonban” — gondolta Válya és a szíve összeszorult.

Szerjózsát azonban a dolgok gyakorlati oldala érdekelte.

A padlásablakból kitekintve mindent alaposan megnézett, ami látható volt és maga se vette észre, hogy minden részletet alaposan emlékezetébe vésett.

Az iskolát alig választotta el tíz méter a tröszt épületétől, mely alacsonyabb volt az iskolánál. Szerjózsa maga előtt látta a tröszt bádogtetejét, az elsőemeleti szobákba is betekinthetett, sőt szemmeltarthatta az ablakokhoz közel eső padlózat egy részét. Távolabbi utcákat is látott, melyeket lentről a zárt házsorok eltakartak Az udvarokat és a házak belső részeit is látta, melyekben már németek tanyáztak. Lassan-lassan Vályát is bevonta megfigyeléseibe.

— A bokrokat, nézd, a bokrokat irtják, a bokrokat. ..

Még a napraforgót is kivágják — mondta. — Itt a trösztnél lesz a parancsnokságuk, látod, hogy rendezkednek …

Német tisztek és katonák, gazdasági vezetők, Írnokok otthonosan elhelyezkedtek az épület helyiségeiben. Jókedvük volt. Kitárták valamennyi ablakot, megtekintették a szobákat, turkáltak az asztalfiókokban, cigarettáztak. A cigarettavégeket kidobták az utcára, mely a tröszt épületét az iskolától elválasztotta. Néhány perc múlva orosz asszonyok jelentek meg a szobákban. Fiatalok és idősebbek. Vedrekkel és rongyokkal jöttek. Felgyűrték szoknyáikat, sikálni kezdték a padlót.

Kinyalt hetyke német írnokok szellemeskedtek rajtuk.

Mindez egészen közel, Válya és Szerjózska szeme előtt történt. Egy nem egészen tudatos, kegyetlen, gyötrő, de gyönyö-

rűséges ötlet kezdte kapirgálni Szerjózska szívét. Közben az sem kerülte el figyelmét, hogy a padlásablak könnyen ki-emelhető sarkaiból. Az ablakráma vékonyka volt és ferdén bevert szegek erősítették a falhoz.

Válya és Szerjózska már olyan hosszú ideje ültek a padlá-

son, hogy egyéb dolgokról is beszélgettek.

— Te Sztyepa Szafonovot azok után többé nem láttad? —

kérdezte Szerjózska.

— Nem.

„Szóval nem volt alkalma szólni nekí” — állapította meg nagy megelégedéssel Szerjózska.

— Eljön az, mert a mi fajtánk — mondta Szerjózska; —

Hogy fogsz élni ezután? — kérdezte.

Válya önérzetesen rántott egyet a vállán.

— Ki mondhatna mostanság valami határozottat? Senki se tudja, hogy fejlődnek a dolgok.

— Ez igaz, — mondta Szerjózska. — Hozzád el lehet nézni alkalomadtán? Szüleid nem szidnak majd?

— A szüleim ! … Gyere, ha lehet holnap. Sztyepát is elhívom.

— Hogy hívnak téged?

— Válya Borc-nak.

Ebben a pillanatban golyószóró-lövések hosszú sorozata csapta meg fülüket, utána néhány rövidebb sorozat, éspedig a verchnyeduvánnai erdő felől.

— Lőnek. Hallod? — kérdezte Válya.

— Isten tudja, mi történik a városban, amíg mi itt ülünk, — mondta Szerjózska nagyon komolyan. — Az is lehet, hogy azóta a németek már otthonosan elhelyezkedtek lakásainkban.

Vályának csak most jutott eszébe, hogy milyen körülmények között ment el otthonról. Szerjózsának igaza van, apja és anyja talán már nyugtalankodnak miatta. De büszkesége nem engedte meg, hogy ő beszéljen először arról, hogy haza kellene menni. Szerjózsa viszont sohasem törődött azzal, hogy mások mit gondolnak róla.

— Ideje hazamenni — mondta.

Ugyanazon az úton távoztak az iskolából.

Pár percre megálltak a kertajtónál. Kissé zavartan érezték magukat azokután, hogy olyan sokáig együtt ültek a padláson.

— Szóval holnap eljövök — mondta Szerjózska.

Otthon aztán részletesen megtudta Szerjózska, amit éjjel elmondott Vologya Oszmjuchinnak : hogy a kórházban visszamaradt sebesülteket elhurcolták és hogy doktor Fjodor Fjodorovics elpusztult. Nővére, Nágya szemeláttára történt, ő beszélte el Szerjózskának.

Két személyés néhány teherkocsin SS-isták jöttek a kórházhoz. Megparancsolták Natália Alexejevnának, aki az utcán várta őket, hogy félórán belül ürítse ki az összes helyiségeket. Natália Alexejevna el is rendelte, hogy mindenki, aki járni tud, költözzön át a gyermekkórházba, mindazonáltal kérte, hosszabbítsák meg az átköltöztetés idejét, mert sok a fekvő betege, járműve pedig nincs.

A tisztek eközben visszaültek gépkocsijaikba.

— Fenbong ! Mit akart ez az asszony? — fordult a leg-magasabbrangú egy nagytermetű, duzzadttestű őrmesterhez, akinek aranyfoga és világos, gyöngyházfoglalatú szemüvege volt. A gépkocsik elrobogtak.

A gyöngyházfoglalatú szemüveg ha nem is tudós, de értelmes külsőt kölcsönzött az őrmester arcának. Amikor azonban Natália Alexejevna kérésével hozzá fordult, sőt németül szólította meg, az őrmester szemüveges tekintete valahogy elsiklott Natalija Alexejevna mellett. Eunuch-hangján katonákat hívott oda és ezek, meg se várva a félórás határidő le-teltét, kezdték kidobálni a betegeket az udvarra.

Matracaikon hurcolták ki a betegeket, vagy egyszerűen hónaljuknál fogva húzták ki az udvarra. Itt aztán kiderült, hogy a kórházban sebesült katonák is vannak.

Fjodor Fjodorovics, mint a kórház orvosa, odament hozzájuk s igyekezett megmagyarázni, hogy súlyos sebesültekről van szó, akik már sohasem fognak harcolni többé és polgári gondozásba mennek át. Az őrmester azonban úgy vélte, hogy ha az illetők katonák, akkor hadifoglyoknak számítanak és haladéktalanul oda kerülnek, ahol a helyük.

A sebesülteket leráncigálták ágyaikról úgy ahogy voltak, alsóruhában az utcára hurcolták és egymás - után feldobták a teherautóra.

Natália Alexejevna, ismerve Fjodor Fjodorovics heves természetét, kérte, hogy menjen el, de az továbbra is ott állt mozdulatlanul a két ablak közötti folyosón. Napsütötte arca lassan szürke lett. Idegesen rágta cigarettája végét és a térde úgy remegett, hogy időnként lehajolt s a kezével megdörzsölte ; Natália Alexejevna nem merte egyedül hagyni és megkérte Nágyát, hogy ne menjen el addig, amíg minden véget nem ér.

Nágya iszonyattal nézte, mint hurcolják a félig meztelen, véres kötésű sebesülteket végig a folyosón, olykor egyszerűen a padlón vonszolták őket. Félt sírni, de könnyei maguktól gördültek ki szeméből, mégsem ment el, mert mindenekelőtt Fjodor Fjodorovicsot féltette.

Két német katona egy sebesültet hurcolt, akinek két héttel ezelőtt Fjodor Fjodorovics távolított el veséjéből egy aknaszilánkot. A sebesült az utolsó napokban már lényegesen jobban érezte magát és Fjodor Fjodorovics nagyon büszke volt erre a műtétre. A németek egykedvűen vonszolták a sebesültet, amikor Fenbong őrmester rákiáltott egyikre. Erre a német otthagyta a sebesültet, akit előzőleg lábánál fogva tartott és beszaladt a kórterembe, ahol Fenbong várta. A másik német tovább húzta a folyosón a vöröskatonát.

Fjodor Fjodorovics hirtelen ellépett a faltól és még mielőtt bárki észrevehette volna, ott termett a katonánál, aki a sebesültet rángatta. A sebesült, mint a legtöbb, szörnyű fájdalma ellenére sem sóhajtott, de mikor meglátta Fjodor Fjodorovicsot, azt mondta :

— Látja Fjodor Fjodorovics, mit csinálnak? Hát ember az ilyen?

És elsírta magát.

Fjodor Fjodorovics németül mondott valamit a katonának.

Valószínűleg olyasmit, hogy így nem szabad sebesültekkel bánni. Valószínűleg hozzátette, hogy — engedd meg, majd segitek. De a német katona elnevette magát és szónélkül tovább vonszolta a sebesültet. Ebben a pillanatban jött ki Fenborg a kórteremből és Fjodor Fjodorovics egyenesen feléje tartott.

Halottsápadt volt, egész testében remegett. Az őrmester elé állt és keményen rászólt. Az őrmester, kinek duzzadt testén fekete egyenruha feszült és halálfejes fémgombok ragyogtak rajta, ráförmedt Fjodor Fjodorovicsra, aztán az orra alá nyomta revolverét. Fjodor Fjodorovics hátrált és még valamit mondott, alighanem nagyon bántót, mert az őrmester szemü-

vege alatt szörnyen kidüllesztve szemét közvetlenül az orrnyereg fölött homlokon lőtte Fjodor Fjodorovicsot. Nágya úgy látta, hogy az orvos két szeme közötti rész mintha egyszerre szétrepedt volna, nyomban azután lüktető sugárban tört elő a vér. Fjodor Fjodorovics összeroskadt. Natalija Alexejevna és Nágya kirohantak a kórházból, Nágya azt se tudta, hogy ért haza.

Nágya fejkendőben és fehér köpenyben ült, úgy, ahogy a kórházból hazaszaladt. Újra, meg újra hozzáfogott, hogy elmondja, mi történt. Nem sírt, az arca sápadt volt, kis arccsontjai tüzeltek és fényben égő szeme meg sem látta, kinek beszél.

— Na, megjelentél, te naplopó, — förmedt Szerjózskára apja vad köhögéssel, — istenbizony előveszem a botot és ki-porolom a nadrágodat. A városban németek, ő meg a fene tudja, hol csavarog. Anyádat majd hogy sírba nem vitted.

Anyja sírva fakadt.

— Már halálra sírtam magam érted. Azt hittem, megöltek.

— Megöltek ! — mondta kegyetlenül Szerjózska. — Engem nem ölnek meg. A sebesülteket ölték meg. Ott a Vercnyeduvánna erdőn. Saját fülemmel hallottam …

A fülkébe ment, melyben aludni szokott és az ágyra vetette magát. A megtorlás és a bosszúvágy olyan erővel rohanta meg, hogy még a lélegzete is akadozott. Az a homályos érzés, ami fent az iskolapadláson annyira gyötörte, most kitisztult benne. „Várjatok ! csak besötétedjen !” —gondolta Szerjózska, miközben az ágyon hánykolódott, Érezte, nincs olyan erő

a világon, ami visszatarthatná.

Korán lefeküdtek, de az események annyira felizgattak mindenkit, hogy senki sem aludt. Minthogy lehetetlenség volt suttyomban távozni, Szerjózska egyszerűen kiment, mintha az udvaron lenne dolga és nyomban besurrant a veteményeskertbe.

Izgatottan feltúrta a vermet, ahol gyújtó palackjai rejtőztek, —

éjjel veszedelmes lenne kapával dolgozni. Hallotta, hogy ajtó nyikorog. Nágya jött ki és halkan hívta : — Szerjózska …Szerjózska …

Várt egy darabig, megint hívta, aztán másodszor nyikor-gott az ajtó, Nágya visszament a házba.

Egy-egy palackot nadrágzsebébe, egy harmadikat inge alá csúsztatott és a júliusi éjszaka fülledt sötétjében megkerülve a város> központját, a shanghaj-viskók irányában beszaladt a parkba.

A park néma, elhagyatott volt, különösen az iskolaépület, melybe újra az ablakon át mászott be. Dermedt csend ült az iskolában s neki úgy tűnt, hogy lépései nemcsak az épületben, de az egész városban visszhangoznak. A lépcsőház magas ablakain ködös világosság derengett át. Mikor Szerjózska átsuhant az egyik ablak világos négyszögén, azt hitte, hogy a sötét sarokból hirtelen kiugrik valaki és nyakoncsípi. De erőt vett a félelmén s néhány perc múlva már fent volt a padláson.

Egy darabig a padlásablak mellett ült, amelyen át most semmit sem látott. Azért ült oda, hogy nyugodtan gondol-kozhasson.

Pár perc múlva kitapogatta a szögeket, amelyek az ablakrámát tartották és csendesen kiemelte az ablakot. Kívülről friss levegő csapott a fülledt padlásba. A homályban ülve lassan-lassan megkülönböztette, mi történik az utcán. Gépkocsik zakatolását hallotta és látta az autólámpák rohanó, lefojtott fényét. Verchnyeduvánnája felől szakadatlanul hallatszott a csapatok menetelése, még éjszaka is. Lámpáik végig villogtak a sötétben az országúton. Néhány gépkocsi teljes fényben száguldott tova s mikor eltűnt a domb mögött, a lámpák sugara fényszóróként csapott fel azégbe. Beledöfött az éjszakai ég sötétjébe, megvilágította a sztyeppe csücskét, az erdőt, melynek lombját alulról világította meg fehér fénye.

A tröszt főbejárata előtt háborús élet zsivajgott. Gépkocsik, motorkerékpárok érkeztek. Tisztek, katonák jöttek-mentek, fegyverzetük, sarkantyújuk csörgött és idegen, nyers beszéd pattogott mindenütt. A tröszt ablakait elsötétítették.

Szerjózska olyan elszánt volt, hogy még egy előre nem látott akadály — az tudniillik, hogy az ablakok sötétek voltak —

sem változtatott elhatározásán. így ült feszült figyelemmel két óra hosszat a padlásablak mellett. A városban már halotti csend uralkodott. Elült a tröszt előtti forgalom is, de odabent még nem aludtak. Szerjózska jól látta az ablakra függesztett fekete papír résein kiszivárgó fényt. Most az első emelet két ablaka hirtelen elsötétedett, valaki kinyitotta előbb az egyik, aztán a másik ablakot és ott állt láthatatlanul a szobában, az ablak mögött, — Szerjózska határozottan érezte, hogy ott áll. Aztán néhány földszinti szobában is kialudt a fény és ott is kinyitották az ablakokat.

—Wer ist da? — kérdezte az első emeletről egy parancsoláshoz szokott hang és Szerjózska homályosan megkülönböztetett egy alakot, mely kihajlott az ablakból. — Ki van itt? —

kérdezte újra az előbbi hang.

— Mayer hadnagy, Herr Oberst, — válaszolt lentről egy fiatal hang.

— Nem ajánlom, hogy a földszinten nyitva tartsák az ablakot, — mondta a fenti hang.

— Szörnyen fülledt a levegő, Herr Oberst. De ha úgy véli…

— Nem, én egyáltalán nem akarom, hogy maguk ott párolt marhahússá változzanak. Sie brauchen nicht zum Sehmorrbraten werden, — mondta nevetve a fenti hang.

Szerjózska nem értett egy szót sem, de dobogó szívvel hallgatta a német beszédet.

Az ablakok elsötétedtek, a függönyöket felhúzták és egymásután nyíltak ki az ablakszárnyak. Itt-ott beszélgetés hallatszott, valaki fütyörészett. Olykor gyufa gyúlt fel, a láng egy pillanatra rávilágított az arcra, cigarettára, az ujjakra, aztán a cigaretta égő vége még soká imbolygott ide-oda a sötét szobában.

— Micsoda rengeteg ország, se vége — se hossza. Da ist ja kein Ende abzusehen, — mondta valaki az ablak mögött.

Alighanem társához beszélt, aki a szoba mélyén tartózkodott.

A németek pihenőre tértek. Az épület és környéke elcsendesedett. Csak Vercnyeduvánnája felől zakatoltak állandóan a gé-

pek, lámpáik fénye éles körökkel szaggatták meg az éjszakai eget.

Szerjózska torkában érezte szíve dobbanását. Úgy tűnt, hogy az egész padlás visszhangzik tőle.

A tröszt épülete, — kitárt ablakaival, álomba merülten, —

ködösen rajzolódott ki előtte. Az ablakok sötét négyszögei szinte hipnotizálták. Igen, most! Néhány próbamozdulatot tett karjával. Ki kell számítani a szükséges lendületet és lehetőleg pontosan célozni.

Ahogy idejött, rögtön kivette zsebéből és inge alól a gyujtó-

palackokat. Sorban álltak mellette. Egyet felvett, keményen megfogta a nyakát, még egyszer utoljára felmérte a távolságot, aztán a földszinti nyitott ablakba hajította. Vakító fénynyelv csapott az égbe, mely egyszerre pirosra festette a tröszt és iskola közötti kis utcarészt, ugyanabban a pillanatban lezuhanó ablaküveg csörömpölése, majd gyöngébb robbanás hallatszott, mely összetört villanylámpa pukkanásához hasonlított. Az ablakon tűz tört ki. Most Szerjózska behajította az ablakon a második gyujtópalackot is. Lángralobbant és erős dörejjel robbant fel. A tűz már veszettül dúlt a szobában, égtek az ablakrámák, a lángnyelvek mohón rohantak felfelé a falon, majdnem elérték az első emeletet. Valaki ordítva jajveszékelt, aztán nyöszörgött a szobában, az épületet üvöltés verte fel. Szerjózska a harmadik palackot a szemben levő

elsőemeleti ablakba hajította.

Hallotta, amikor összetört, lángja bevilágította az egész padlást. Szerjózska akkor már elugrott az ablaktól és a kijárat felé rohant. Egy másodperc alatt lent volt a sötét lépcsőn, nem keresgélte a benyomott ablakú osztálytermet, hanem berohant a legközelebbi szobába, feltépte az ablakot, leugrott a parkba és meghajolva, leszegett fejjel eltűnt a fák sűrűjében.

Attól a pillanattól, hogy elhajította a harmadik palackot, Szerjózska öntudatlanul, gépiesen menekült. Akkor tért magához, mikor már a parkban rohant. Nem emlékezett vissza, hogyan került a padlásablaktól a park fái közé, de azzal tisztában volt, hogy le kell vágnia magát a földre, feküdni, feküdni mozdulatlanul és hallgatózni!

Hallotta, hogy valahol nem messze egér kapirgál a fűben.

Arról a helyről, ahol feküdt nem látta a házat, de az utca felől ordítozás és rohanás zaja hallatszott. Felugrott, tovább-rohant, elérte a park végét, az elhagyott tárna kapuját.

Attól tartott, hogy a németek körülzárják a parkot, innen azonban már biztosan talál kiutat.

Innen jól látta a hatalmas, egyre terjedő tűzfény visszatükrözését az égen, piros világa ide a távoli, öreg salakdombhoz is elért és izzó rőtre festette a fák tetejét. Szerjózska érezte, hogy szíve egyre hevesebben ver és torka kiszárad. Egész testében megremegett és alig tudta hangos kacagását visszatartani.

— Megkaptad ! Setzen Sie sich ! Sprechen Sie deutsch ?

Gebén Sie etwas ! . .. hajtogatta leírhatatlan gyönyörűséggel ezt a pár német mondatot, mely a német nyelvórákról maradt emlékezetében.

A tűzfény egyre terjedt, teljesen befestette a park felett az eget és idáig hallatszott a központi városrészben dúló fej-vesztettség lármája. Tovább állni! Szerjózska szeretett volna a kertben olvasó kislánnyal találkozni, akit — hiszen már tudja is, — Válya Borc-nak hívnak.

Zajtalanul kúszott tovább a sötétben, elért a Fás-utca mögé, átmászott a kerítésen s már azon volt, hogy a kertajtón kimenjen az utcára, amikor a kerítés mögött egy csomóban álló emberek elfojtott suttogására lett figyelmes. A lakosok éltek az alkalommal hogy a németek még nem szállták meg a Fás-utcát és felbátorodva kimentek tüzet nézni. Szerjózska megkerülte a házat és a kertajtóhoz lépett. Egy csoport férfi és nő

állott ott, a tűzvész arcukra világított. Megismerte Vályát.

— Mi ég ott? — kérdezte, csak hogy szóljon.

— Valahol a Szadováján ég … De lehet, hogy az iskola, —

mondta egy asszony izgatottan.

— A tröszt ég, —- mondta éles, kemény — sőt némileg kihívó hangon Válya. — Mama, én megyek aludni, — mondta, Úgy tett, mintha ásítana és bement a kertajtón.

Szerjózska oda akart lépni hozzá, de hallotta, hogy cipő-

sarka már a tornáclépcsőn kopog, aztán bezárult mögötte az ajtó.