NEGYVENHATODIK FEJEZET

Minél nagyobb jelentőségű sikereket aratott a Vörös Hadsereg már nemcsak Sztálingrád körletében, meg a Donnál, hanem Észak-Kaukázusban, Veliki Luk körül is, annál szélesebben bontakozott ki, annál elszántabb lett az „Ifjú Gárda”

tevékenysége.

Az „Ifjú Gárda”már nagy, az egész körletet behálózó, egyre növekedő szervezetté vált, mely száznál több tagot számlált.

Még több volt a titokban rokonszenvezők száma — és nemcsak a fiatalság körében.

Nikoláj Nikolajevics barátja : Viktor Kisztrinov a Direktióban dolgozott olyan minőségben, mely számvivő, vagy irnok foglalatosságához hasonlított. Hivatásos, képzett mérnök volt, és nemcsak, hogy semmit sem csinált a Direkcióban, hanem maga köré gyűjtötte mindazokat, akik a maguk részéről a tárnákban nem csináltak semmit és arra tanította őket, mit kell tenniök, hogy a bányában lézengő többi alkalmazott is a legsikeresebben lopja a napot.

Egy idő óta elmerészkedett hozzá még az öreg Kondrátov is, aki elvtársai pusztulása után olyan egyedül maradt, mint egy vén kiszáradt tölgy a sztyeppén. Az öreg nem kételkedett abban, hogy a németek a fia kedvéért tűrik, aki itallal kereskedett, barátkozott a „policáj”-jal és a csendőrség altisztjeivel.

Egyébként az őszinteség egy igen ritka pillanatában a fiú beismerte, hogy a német uralom nem olyan előnyös neki, mint a szovjetrendszer.

— Nagyon elkódusodtak az emberek, nincs pénzük —

vallotta be némi nehezteléssel.

— Várj csak, hazajönnek a fivéreid a frontról, azonmód felakasztanak. És a mennyek országába jutsz, hol nem lészen se szomorúság, se fogak csikorgatása — mondja nyugodt, rekedt hangján az öreg.

Kondrátovics most sem dolgozott sehol, egész nap ott lézengett a kis tárnák között; folyton járta a bányászházakat és lassan-lassan gyüjtőperselyévé vált a német bányaigazgatás minden gazságának, butaságának és kudarcának. Mint gazdag tapasztalatú, alapos szaktudással bíró öreg munkás, — a németek iránt érzett megvetése annál nagyobb lett, minél inkább meggyőződött gazdasági kontárságukról.

— ítéljenek maguk, ifjú mérnök-elvtársaim, — mondta Kisztrinovnak és Kolya bácsinak — minden az égvilágon a kezükben van és az egész körletben naponta két tonna szenet bányásznak összesen ! Na jó, értem, kapitalizmus, mi pedig, úgyszólván magunknak dolgoztunk. De az ő hátuk mögött, a fenébe is, másfél évszázad, nekünk meg össze-vissza huszonöt esztendő — mire tanították akkor őket ! Hozzá még — németek, az egész világ csak őket dicséri, híres pénz politikusok — és általános világrablást szerveztek ! Pfuj, irgalmazz nekem ! …

és az öreg szörnyűségesen dörmögött mély hangján.

— Jöttment népség! A huszadik században azonban sehogysem sikerül nekik a rablás. 1914-ben is elverték őket, most is megkapják a magukét. Mindent elharácsolni, de tulajdon alkotóképességről halvány fogalmuk sincs. Lumpen-csőcselék, bugris-fajta a világ nyakán … Teljes gazdasági csőd az emberiség szemeláttára … — mondta Kisztrinov is, úgy vicsorgatva fogát mint egy mérges kuvasz.

Ez a két fiatal mérnök, meg az elaggot munkás, minden egyes napra kidolgoztak egy tervet miként gáncsolják el azt a csekélyke buzgalmat is, melyet Schweide úr a széntermelésbe fektetett.

így támogatta egész sor ember az „Ifjú Gárda” munkáját.

De minél szélesebb mértéket vett az “Ifjú Gárda” munkája, annál szűkebbre szorult körötte a Gestapo és rendőrség ki-vetette „sűrű háló”.

A vezetőség egy ülésén Ulya váratlanul megkérdezte: — Ki ismeri közülünk a Morze-jeleket?

Senki sem érdeklődött, mire jó ez, de senki sem tréfálkozott Ulyán. Úgy lehet, most először jutott eszükbe, hogy bizony a vezetőség tagjait is letartóztathatják.

Volt a városban egy elhagyott nagy épület, az 1. számú tárna Gorkijról elnevezett klubja, mely sem lakás, sem hivatal céljaira nem volt alkalmas. Olyeg azt inditványozta, hogy állítsanak össze egy kis csoportot, fiatalokat, akik szórakozni vágynak és adjanak be kérvényt a városi tanácshoz, hogy a klubot a lakosságnak az új rend szellemében való kultúrális szórakoztatása céljából megnyithassák.

Az „Ifjú Gárda” kezében ez a klub igen jó leple lehetne a szervezet mindennemű ténykedésének.

— Talán megengedik ! Hiszen maguk is pálladoznak az unalomtól —- mondta Olyeg.

Az 1. számú tárna igazgatóságának támogató írásával felszerelten VányaZemnuchov, Sztachovics és Moskov, — Olyeg Moskovot, aki katona volt és bizonyos gazdasági hozzáértést árult el, jelölte ki a klub igazgatójának — felmentek Sztecenko polgármesterhez.

Sztecenko a városi tanács fűtetlen és piszkos helyiségében fogadta őket. Mint mindig,most is részeg volt és kezét virsli-szerű ujjaival az asztal zöld posztójára fektetve, mozdulatlan arccal figyelte Ványa Zemnuchovot, aki fölöttébb szerény, előzékeny és közlékeny volt, de csontkarikás pápaszemén keresztül nem a polgármestert, hanem a zöld posztót nézte.

— A városban álhírek terjednek, miszerint a német hadsereg Sztálingrád alatt vereséget szenvedett. Ezzel kapcso-latban az ifjúság gondolatvilágában … — Ványa bizonytalanul gyúrta ujjával a levegőt … bizonyos ingadozás konstatálható.

Pault — az I. számú tárna bánya-zászlóaljának meghatalmazottját nevezte meg — és … úr — a városi elöljáróság közoktatás-

ügyi osztályfőnökének nevét említette — szíves támogatásával, amiről polgármester úr valószinüleg értesült már és végül egyszerűen az ifjúság nevében, mely ellentmondás nélkül veti alá magát az új rendnek, az a kérésünk és pedig önhöz személyesen Vaszili Illarionovics, akinek megértő szívét ismerjük …

— Részemről uraim … Fiúk ! kiáltott fel Sztecenko egyszerre barátságosan. — Azonban a városi elöljáró-

ság…

Sztecenko is, az urak is, a fiúk is jól tudták, hogy a városi elöljáróság maga semmit sem határozhat el, mert minden döntés a csendőr-főtörzsőrmester kezében van. De Sztecenko „mellette” volt: maga is majd szét dőlt az unalomtól.

így történt, hogy a főtörzsőrmester engedélyével 1942

december 18-án, a Gorkij nevét viselő klubban lezajlott az első színházi est.

A nézők télikabátban, katonaköpenyekben, báránybőr-bundákban ültek és álltak. A klubot nem fűtötték, de kétszer annyi néző gyűlt össze, mint amennyi hely volt és nemsokára csöpögni kezdett az izzadó plafon.

Az első padsorokban foglaltak helyet Hauptwachtmeister Brückner, Wachtmeister Balder, Leutnant Schweide, Zonderführer Sanders a mezőgazdasági Kommendatura teljes személyzetével, Oberleutnant Sprick Nemcsinovával, Sztecenko polgármester, Szolikovszki rendőrfőnök a feleségével és Kulesov a nemrég segítségére vezényelt vizsgálóbíró, — egy előzékeny, csendes, kövér és szeplősarcú, kékszemű, vörösen gyér szem-

öldökű úr, akin hosszú fekete kabát volt, kubánka-kucsmájának vörös posztóján pedig keresztbevarrott aranypaszománt ékeskedett. Jelenvoltak még Paul, Juner, Becker, Bloschke, Schwarz urak és a bányazászlóalj tizedesei. Ott voltak Surka Reiband tolmács, a Hauptwachtmeister főszakácsa, valamint Schweide hadnagy is.

A hátsó padsorokban az átvonuló német és egyéb csapatok katonái, csendőr és „policaj” legénysége foglalt helyet. Nem volt jelen Fenbong altiszt, aki túl volt terhelve munkával és különben sem kedvelte a szórakozásokat.

A vendégek ott ültek a régi, a Szovjetunió sarló-kalapácsos címerével díszített, nehéz színpadi függöny előtt. Amikor azonban a függöny kétoldalra gördült, a színpad hátsó falán látható lett a Führer óriási színes mellképe, melyet az arc-méretek némi torzításával — helybeli művészi erők alkottak.

Az előadás egy ősrégi egyfelvonásos bohózattal kezdődött, melyben Ványa Turkenics játszotta a menyasszony élemedett apjának szerepét. Művészi elveihez és hagyományaihoz híven Danilin kertészt maszkírozta. A közönség tapsviharral fogadta és kísérte kedvencét. A németek nem nevettek, mert Hauptwachtmeister Brückner nem nevetett. Amikor azonban a rövid bohózat véget ért, Brückner mégis több ízben egymásra ejtette tenyerét. Erre a többi német is tapsolt.

A vonószenekar, melynek dísze a város két legkitünőbb gitáristája — Vitya Petrov és Szergej Levasov volt — az „őszi keringő” című zeneművet játszotta, utána „Kimegyek-e a pa-takra” kezdetű dalt.

Sztachovics, a rendező és konferanszié, fekete öltönyben, vakító fényes cipőben, angolos eleganciával, tartózkodón lépett a színpadra.

— A luganszki területi operett-színház művésznője …

Lyubov Sevcova !

Taps.

Lyubka világoskék krepdesin ruhában, világoskék cipőcs-kében jelent meg és Válya Borc kíséretével, aki egy alaposan elhangolt zongoránál ült, pár szomorú, azután víg dalt adott elő.

Sikere volt, sokszor kihívták. Végül, mint a fergeteg a színpadon termett, de most már rikító-tarka ruhában és krémszín cipőben, szájában harmonikával és csinos két lábával, a jó ég tudja, miféle táncba fogott. A németek ordítottak és szűnni nem akaró tapsviharral adtak kifejezést tetszésüknek.

Sztachovics, sötét öltönyében, újra megjelent.

— Cigányrománcok paródiája , . . Vladimir Oszmjuchin.

Gitáron kíséri Szergej Levasov.

Vologya előbb valamely okból a kezét tördelte, miközben nyakát egészen természetellenesen ki-kinyujtogatta, aztán hirtelen és minden átmenet nélkül irtó táncra perdült s — közben énekelt: „Édesanyám, de unalmas”. A zord arcú Szergej Levasov komoran követte gitárjával, mint egy Mefisztó.

A közönség kacagott, a németek is.

Vologyát újráztatták. Egészen különös fejforgatással énekelt, miközben leginkább a Führer mellképének szegezte tekintetét.

Beszélj, meséld el hát csavargó,

Ki szült világra, hol hazád?

Hej, megkapod érdem szerint, ne félj te, Csak keljen a nap, a ragyogó …

Hej, elmerülsz álomba, mélybe . ..

A nézők felugráltak helyükről és üvöltöttek az elragadtatástól. Vologyát számtalanszor kihívták.

Az estély Kovalyov vezetése alatt cirkuszi mutatványokkal ért véget.

Míg a klubban tartott az előadás, Olyeg és Kolya bácsi fölvették rádión az „utolsó hírek”-et a szovjet-csapatoknak a Közép-Don körzetében tartott előnyomulásáról, Novi Kalitna, Kantemirovka és Bogucsár, vagyis azon pontok elfoglalásáról, melyeket a németek ez év júniusában szálltak meg, hogy aztán délfelé törjenek.

Olyeg és Nina reggelig másolták a jelentést. Egyszerre kattogó robajt hallottak fejük fölött és megrendülten figyeltek fel. Kiszaladtak az udvarra. A tiszta téli levegőben, szabad szemmel láthatóan, szovjet bombavetők úsztak el a város felett.

Nem siettek, motorjaik zengő zakatolással töltötték meg a messzeséget és valahol Vorosilovgrád alatt bombákat dobtak le.

Idehallatszott a bombák tompa robaja. Ellenséges vadászgépek, légvédelmi ágyúk nem zavarták a szovjet bombavetőket, s ezek sietség nélkül úsztak Krasznodon felett — visszafelé is.

És még a legelmaradottabb, a háborús dolgokhoz nem értő

emberek is megérezték : vége a németeknek.

Az utak tömve menekülő románokkal, — se gépkocsijuk, se tüzérségük. Éjjel, nappal megállás nélkül zakatoltak szeke-reiken, félig megdermedt lovaikon, gyalogosan és miközben kezüket megpörkölődött szegélyű köpenyükbe dugták, mentek, egyre mentek — és kecskeszőr kucsmáik, vagy pilótasapkáik alatt lefagyott a képük melyet törülközőkkel, vagy női bugyogókkal tekertek körül.

Egyik szekér megállott Kosevojék udvarán, ismerős tiszt ugrott le róla és majdnem ajtóstól szaladt be a házba. A tisztiszolga, aki, hogy lefagyott fülét eltakarja, gallérjába húzta fejét. — a tiszt nagyobb és a maga kisebb bőröndjét cipelte utána.

A tiszt számos arcdaganattal, de vállszalag nélkül jelent meg. Berohant a konyhába és nyomban melegíteni kezdte a kezét a tűzhely fölött.

— Na, hogy és mint ? — kérdezte Kolya bácsi.

A tiszt, nem egészen orra hegyével — mert fagyott orrát egyáltalán nem volt képes megmozdítani, — de mégis orrával olyan kifejezést adott arcának, mintha Hitler ábrázatát akarná visszaadni ami — hála bajuszkájának és tébolyodott sze-meinek — jól sikerült. Szóval Hitlert utánozta és lábujjhegyre emelkedve, úgy tett mintha futna. Még csak nem is mosolygott, annyira komolyan vette a dolgot.

— Megyünk haza a nagyságához ! — mondta jólelküen a tisztiszolga , félve nézett a tisztre, de egyben odakacsintott Kolya bácsi felé.

Felmelegedtek, ettek, ittak és éppen, hogy kimentek bőröndjeikkel amikor nagyanyó valami titkos belső sugal-latra felemelte Jelena Nikolajevna ágytakaróját és felfedezte, hogy két lepedő eltűnt.

Nagyanyó olyan dühbe gurult, hogy egyszerre megfia-talodott, a vendégek után vetette magát és olyan kiabálást csapott a kerítésnél, hogy a tiszt megértette: a következő

pillanatban egy öregasszonnyal lezajló botrány kellős közepébe kerül — éppen ezért utasította szolgáját, hogy nyissa ki a kisbőröndöt. A tisztiszolga bőröndjében valóban megtalálták az egyik lepedőt. Nagyanyó, kirántotta és rákiáltott: —-A másik!

A tisztiszolga gyilkos tekintetet vetett gazdájára, de az már felkapta bőröndjét és a szekérre mászott. El is vitte a lepedőt Romániába hacsak valamilyen ukrán vagy moldován partizán nem vette magához miután a nemes rómaiak e kései utódiát tisztiszolgájával együtt másvilágra irányította.

Olykor a legkockázatosabb vállalkozás jobban sikerül a leggondosabban előkészítettnél —- ha meglepetésszerű.

De gyakran a legfontosabb, legjobban kidolgozott terv is kudarcot vall — egyetlen egy téves lépés miatt.

December 30-án este történt, hogy Szerjózska és Válya, néhány pajtásukkal, a klubba menet, egy zsákokkal megrakott német tehergépkocsira lettek figyelmesek, mely vezető

és őrizet nélkül állt egy ház előtt.

Szerjózska és Válya felmásztak a kocsira, végigtapogatták a zsákokat : minden jel szerint újévi ajándékok voltak bennük. Előző este kevés hó esett, utána kissé fagyott, a hó világított, az utcán sok járókelő — a fiúk mégis megkockáztatták, hogy néhány zsákot ledobjanak és a környező

udvarokban és fészerekben elrejtsék.

Zsena Moskov, a klub igazgatója és Ványa Zemnuchov a klub művészeti vezetője, utasították a fiúkat, hogy a hallgatóság elszéledése után nyomban hozzák az ajándékokat a klubba, melyben elég sok félreeső-és pincehelyiség volt.

A gépkocsi körül német katonák tolongtak, köztük egy kutyaprémgalléros bundába és pótanyagból készült nemez-csizmába öltözött tizedes részeg ordítozással szitkozódott, míg egy háziruhában levő asszony váltig hajtogatta, hogy ő

semmiért sem felelős. Végül felmásztak a gépbe, az asszony hazafutott, a németek meg a vasúti átjáró irányában elrobogtak a csendőrség felé.

A fiúk áthurcolták és elrejtették a zsákokat.

Másnap reggel Ványa Zemnuchov, Sztachovics és Moskov a klubban találkozva úgy döntöttek, hogy az ajándékok egy részét, különösen a cigarettákat, még ma, újév első estéjén piacra dobják : a szervezetnek pénzre volt szüksége.

Német holmival való fekete kereskedelem nem volt ritka jelenség a piacon : elsősorban maguk a német katonák keres-kedtek, élelmiszert és meleg ruhafélét cseréltek vodkára, a „policáj” elnézte a dolgot, Moskovnak egész státusa volt utca-gyerekekből, akik örömmel adták el bizonyos részesedés mellett a cigarettákat.

De ezen a napon a rendőrség házkutatást tartott a lopás színhelyével szomszédos házakban s minthogy nem jutott az elveszett ajándékok nyomára, figyelte, nem árulja-e valaki a piacon a holmit. Egy cigarettát árusító gyereket maga Szolikovszki, a rendőrfőnök fogott el.

A fiú a vallatásnál azt mondta, hogy egy bácsinál cserél te be kenyérért. A fiút korbáccsal verték. De olyan gyerek volt, akit nem első esetben vertek korbáccsal, azonkívül olyan nevelésben részesült, hogy pajtásait elárulni nem szabad ; a csúnyán elvert és pityergő fiút bedobták egy cellába —

estig.

Brückner, akinek a rendőrfőnök jelentést tett többek között a német cigarettákkal kereskedő és elfogott fiúról is, összefüggést sejtett a más gépkocsikról tőrtént lopásokkal és személyesen akarta kihallgatni a fiút.

A cellájában alvó fiút késő este felzavarták és előállí-

tották Brückner mester szobájába, aki két csendőrtiszt, a rendőrfőnök és a tolmács társaságában várta.

A fiú elhadarta mondanivalóját.

Brükkner dühbe gurult, fülönfogta és sajátkezüleg hurcolta végig a folyosón.

Belökték egy cellába, melyben két véres deszkadikó állott, a plafonról kötelek lógtak a hosszú, gyalulatlan, kecskelábú asztalon néhány puskatisztító rézvessző, ár, villanydrótokból összecsavart vassodrony és egy balta feküdt. A vaskályha izzott. A sarokban vízzel telt vedrek. A falak mentén, mint a fürdőkben, cementes lefolyó csatorna.

Az asztalnál csontszemüveges, vaskos, kopaszfejű, fekete egyenruhás német ült, dohányzott; nagy vörös kezefejét világos szőrzet borította.

A fiú ránézett a németre, megremegett és bevallotta, hogy a cigarettákat Moskovtól, Sztachovicstól és Zemnu-chovtól kapta a klubban.

Ezen a napon az újévi vásáron egy Pervomajszkból való Virjukova nevű lány találkozott barátnőjével Lyádszkáiával, akivel valamikor együtt ültek az iskolapadban, de a háború kitörése óta elvesztették egymást, mert Lyádszkája apját a krasznodoni telepre helyezték át.

Nem voltak igazi jó barátnők, — apró kis személyes elő-

nyök istápolásában nevelkedtek, ilyen nevelés pedig nem teremt igaz barátságot — egyszerűen hasonló gondolkozás-módjuk volt, félszóból megértették egymást, azonos érdekeik voltak és kölcsönösen igyekeztek hasznot húzni az egymással való érintkezésből. Gyerekkoruk óta szüleik, ismerőseik köré-

ben elsajátították azt a világnézetet, mely szerint mindenki csakis a saját hasznát keresi s hogy az ember célja, rendeltetése : harc azért, hogy el ne tapossák, másrészt, hogy jól éljen a többiek rovására.

Az iskolában Virjukova és Lyádszkája különféle társadalmi munkát végeztek és hozzáértőn és szabadon dobálóztak beszéd közben olyan szavakkal, melyek korszerű társadalmi és erkölcsi fogalmakat fejeztek ki. De az volt a meggyőződé-

sük hogy ezek a társadalmi kötelezettségek, ezek a szavak, sőt az iskolában nyert tudás is csak arra jó, hogy álcázzák a személyes haszonra irányuló törekvéseket, vagy, hogy kihasználjanak önző céljaik érdekében más embereket.

Nagyon megörültek, hogy találkoztak, de kifelé nem-mutatták. Barátságosan egymásnak nyújtották kövér, merev kezüket. A kis Virjukova sapkában volt, olcsó télikabátja gallérjából kikandikált két szőke varkocsa. Lyádszkája termetes vöröshajú, szélesállú, festettkörmű lány volt. Félrehúzódtak a piac nyüzsgő embertömegéből, hogy nyugodtan beszélget-hessenek.

— Na ezek is szép felszabadítók, ezek a németek ! —

mondta Lyádszkája. — „Kultúra, kultúra” és csak azon vannak hogy minél többet zabáljanak, hogy mindenben ingyen részesülienek : majd megfizeti a Puskin-szobor … Nem, én mégis csak valami mást, nagyobbat vártam volna tőlük …

— Hol dolgozol?

— A néhai jószágbeszerző központban … Virjukova arca sértődött gonosz kifejezést öltött: végre-valahára talált egy embert akivel kibeszélheti magát, aki a németeket helyes szemszögből itéli meg. — Kenyér csak kétszáz gramm, ez az egész … Ostobák ! Egyáltalán nem értékelik, aki maga jelentkezett náluk munkára. Nagyon kiábrándultam, - mondta Virjukova.

— Én meg azonnal megláttam : semmi értelme, nem is jelentkeztem, — mondta Lyádszkája. — Eleinte igaz, nem éltem rosszul. Meleg kis társaságunk volt ; a holmijukkal egyre jártam a sztanicákat … Aztán egy lány, személyi okok-ból, feljelentett hogy nem jelentkeztem a munkaközVetí-

tőben. Én meg fügét mutattam neki ! Volt a társaságban a munkaközvetítő egy meghatalmazottja, idősebb, mulatságos, nem is német, hanem valahonnan Türingiából való. sétáltam, kijártam vele. később még ő maga szerzett nekem cigarettát, Aztán beteg lett és olyan vad hólyagot küldtek a helyébe, hogy az — egyenesen a tárnába közvetített. Ez se méz tudod, egész nap a fúróval vesződni. Azért is utaztam ide, nem sikerül-e valami jobb munkát kikönyörögni a közvetítőn. .. Nincs ottismerősöd ?

Virjukova szeszélyesen bigyesztette le ajkát.

— Nagyon kellenek ők nekem ! … Azt mondom neked, legjobb a katona. Először, mert csak ideig-óráig marad itt elmegy, semmi kötelességed iránta. És nem olyan zsugoriak —

tudják, holnap a fűbe haraphatnak és azért nem sajnálnak kirúgni a hámból … Találj magadnak egyet!

— Hová menjek érte — tizennyolc kilométer, vagy mennyi a ti Pervomájszkátokig!

— No és már régen nem a tied ez a Pervomájszka ? … —

Mégis nézz el hozzám, mondd el, hogy helyezkedtél el. Valamit mutatok neked, valamivel meg is ajándékozhatlak, érted?

Gyere el ! — És Virjukova egykedvűen odanyújtotta vaskos kis kezét.

Este a szomszédasszony, aki a közvetítőn járt, Virjukovának pár soros írást adott át. Lyádszkája írta, hogy a „ti közvetítőtő”-kön még rémesebb hólyagok vannak, mint a telepen. „hogy semmit sem sikerült elérnie”és teljesen „összetörten” tér haza.

Újév éjszakáján a rendőrség Pervomájszkban és több más negyedben házkutatást tartott és Virjukovánál megtalálták azt az írást, melyet könnyelműen öreg iskolafüzetek közé dugott. A házkutatást végző Kulesov vizsgálóbírónak nem nagy fáradtságába került, hogy Virjukovától megtudja barátnője nevét. Virjukova ijedtében — rendkívül buzgón —

számolt be Lyádszkájának németellenes érzelmeiről.

Kulesov ráparancsolt, hogy ünnep után jelentkezzék a „policáj”-on és magával vitte az írást.