NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Nemcsak a „Veszett földesúr” és a Vorosilovról elnevezett iskola épületén lengett a vörös zászló. Lengett a Direkción, a volt körzeti szövetkezeti központ házán, a 10, az 1.

számú tárnákon, a Pervomajszki bánya és a krasznodoni munkástelep felett.

Az emberek a város minden részéből odagyülekeztek zászlókat nézni. Az épületek és gyári bejáratok előtt egész tömegek csoportosultak. A csendőrök és „policáj”-ok majd kibújtak a bőrükből, oszlatták, kergették a népet, de arra egy sem volt hajlandó, hogy levegye a zászlót. Minden zászló-

nyél végén darab vászon fehérlett fekete írással: „Aláaknázva”.

Fenbong altiszt felkúszott a Vorosilov-iskola tetejére s egy drótvezetéket fedezett fel, mely a zászlónyéltől a padlás-ablakba húzódott el. A padláson a tetőperem alatt valóban ott feküdt egy akna, még csak nem is volt álcázva.

De sem a csendőrségen, sem az SS parancsnokságon nem akadt ember, aki értett az aknához; Hautwachmeisster Brückner autóját Rovenkibe, a járási csendőrparancsnokságra küldte aknaszedőkért. De Rovenkiben sem akadt hozzáértő

ember, mire az autó tovább száguldott Vorosilovgrádba.

A Vorosilovgrádból két óra körül megérkezett aknaszedők leszerelték az iskola-padlásán levő aknát, máshelyütt azonban semmiféle aknát nem fedeztek fel.

A nagy Októberi Forradalom tiszteletére kitűzött krasznodoni vörös zászlók híre végigjárta a Donyecmedence minden városát és lakótelepét. A német csendőrség szégyenletes kudarcát már nem lehetett eltitkolni a juzovkai területi Felkommandant, Kler vezérőrnagy elől. Brückner mester parancsot kapott, ha törik, ha szakad, nyomozza ki és kerítse kézre a földalatti szervezetet, ellenkező esetben elveszti vállszalaga csillagait és közkatonává fokozzák.

Miután halvány fogalma sem volt a szervezetről, melyet el kellett fognia, Brückner mester úgy járt el, ahogy hasonló esetben minden csendőrség és Gestapo eljárna — megint kidobta „sűrű hálóját”, (mint annak idején Szergej Levasov kifejezte magát) a városban és környékén százával fogdosott össze ártatlan embereket. De akármilyen sűrű volt a háló, az „Ifjú Gárda” tagjai közül egy sem esett bele. A németek fel sem tételezték, hogy ez a szervezet fiatal fiúkból és lányokból áll.

Nehéz is volt feltételezni ilyent, amikor a legszörnyűbb letartóztatások éjjelén Sztyepa Száíonov, a legjelentősebb földalattiak egyike, oldalt hajtva lenszőke fejét, megnyálazta ceruzája hegyét és a következőket írta naplójába : „Öt órakor hozzám jött Szenyka, vendégségbe hívott a „Galambosba”, azt mondta, jóképű lányok lesznek. Elmentünk, egy darabig itt ültünk. Kettő-három megjárta a lányok közül.

többi vacak”…”

November 21-én Olyeg és Kolya bácsi elfogták a Szovjet Tudósító Iroda esti, az úgynevezett „utolsó órában” kiadott hadműveleti jelentését arról, hogy Sztálingrádtól északnyugatra, Szerafimovics város körzetében áttörték a német arcvonalat, a Sztálingrád alatti német frontot tápláló összes útvonalakat elvágták, a fogjul ejtett németek száma óriási.

Lyubka feljajdult örömében : Szerafimovics város, ezelőtt Uszt-Medvedick sztanica körzete ugyanaz a hely volt, ahonnan jelentéseket adott le egy arcvonalbeli rádióállomás hívására.

November 29-én jelentette a Szovjet Tudósító Iroda, hogy csapataink átkeltek a Don nyugati partjára. Ványa Turkenics pedig, várva, hogy a front a Donyechez közeledik, hozzá-

fogott, hogy kidolgozza a város fegyveres felkelésének tervét.

A városban az „Ifjú Gárdának” ebben az időben már három állandó jellegű harci csoportja tevékenykedett.

Egyik csoport — a Krasznodon és Kamenszk közötti úton, főleg német tiszteket vivő személyautókat támadott meg.

Ezt a csoportot Viktor Petrov vezette.

A második csoport — Vorosilovgrád és Lichája között német olajtartályautókra vadászott : végzett sofőrrel, őrséggel, megnyitotta a csapokat és kiengedte a benzint. Ezt a csoportot a Vörös Hadsereg egy hadnagya, & fogságból kiszabadított Zsena Moskov vezette.

A harmadik Tyulénin csoportja volt, mely úgyszólván mindenütt tevékenykedett. Egyaránt fosztogatta a német fegyvert-, élelmiszert és hadfelszerelést szállító teherkocsikat, hajtóvadászatot rendezett eltévedt vagy elmaradt német katonákra — még magában a városban is.

A csoportok tagjai parancs-átvételre találkoztak, aztán egyenként elszéledtek ; fegyvereiket a sztyeppe meghatározott helyén rejtegették.

November végén az „Ifjú Gárda” tanyás emberektől megtudta, hogy a németek Rosztov felől másfél ezer főnyi óriási szarvasmarha-nyájat hajtanak a hátországba. A nyáj már átkelt a Kamenszki hídon a Donyec innenső partjára és lassan közeledik a folyó és a Kamenszk —Gundorovszki karbantartott út közötti szakaszra. A nyájat don-vidéki ukrán csabánokon kívül egy puskákkal felszerelt német őrség, tizenkét-tizenhárom élemedett hadtápszolgálatos katona kísérte.

Tudomást szerezve a dologról Tyulémin, Petrov és Moskov csoportja, puskákkal és golyószórókkal felfegyverkezve, még az éjszaka lesbe állt a fahíd mellett, az Északi Donyec menti cserjés parti dombokon, azon a helyen, ahol az országút átszeli a patakot. Hírszerzők révén megtudták, hogy az óriási nyáj tőlük öt kilométernyire éjszakázik, kazlak között, melyeket a csabánok és katonák takarmánynak széthánytak.

Hideg, havas eső esett, a hó nyomban elolvadt és lábuk alatt piszkos, nyirkos iszappá vált. A fiúk mázsányi sárkölön-cöket hurcolva cipőjükön a sztyeppéből, egy csomóba verődtek, egymás mellett melegedtek és tréfálkoztak : — Mi tagadás, helyes kis üdülőhelyre bukkantunk !

A pirkadás olyan sötét, zavaros, álmos és olyan hossza-dalmas volt, mintha azon gondolkoznék : „Érdemes-e ilyen förtelmes időben egyáltalán megvirradni; eh, másik oldalamra fordulok és alszom tovább ! …” De a kötelesség erőt vett a félálom tunya bölcselkedésén és a reggel mégis csak rá virradt a donyeci földre. Az esővel, hóval és köddel csatakos levegőben csak háromszáz egynéhány lépésnyire lehetett ellátni.

Turkenics parancsára, aki mind a három csoport vezetője volt, a fiúk készen tartva megmerevedett ujjaikkal a fegyvert, elhelyezkedtek a patak jobbpartján, ott ahol a németeknek hídra kellett lépniük.

Olyeg, aki szintén résztvett a vállalkozásban és Sztachovics, akit azért vitt magával, hogy harci viszonyok között próbára tegye, szintén a jobbparton feküdt, csak kissé lejebb, ahol a patak kanyarulatot vett.

Attól fogva, hogy kitették a vezetőségből, Sztachovics az Ifjú Gárda számos vállalkozásában vett részt és szinte teljesen visszaszerezte jó hírét. Ez annál könnyebb volt, mert az Ifjú Gárda tagjainak többsége szemében nem is vesztette el soha.

A jó ember sajátsága, — s ez olykor kemény jellemű

embereknél is tapasztalható — hogy nem szívesen változtatja meg egy emberhez való adott viszonyát, mert a megszokott viszony már természetessé vált, még ha megcáfolhatatlan tények igazolják is, hogy a kérdéses egyén egyáltalán nem az, akinek mutatkozik. „Megjavul!… Egyikünk sem szent”

— mondják ilyen esetekben az emberek.

Nemcsak az „Ifjú Gárda” közkatonái, akik mitsem tudtak Sztachovicsról, de a vezetőséghez közel álló fiúk többsége is megszokásból úgy bánt Sztachoviccsal, mintha misem történt volna, — Sztachovics továbbra is tudott a szervezet minden ügyes-bajos dolgáról.

Olyeg és Sztachovics szótlanul feküdtek a bokorban, a nyirkos haraszton, nézték a csupasz és vizes dombokat és szemük szinte átfúrta a gomolygó havas eső ködös hálóját.

Már hallható volt száz és száz barom egyre növekvő, közelgő

bőgése, mely pokoli hangzavarban olvadt össze, mintha ezer ördög fújná dudáját.

— Inni akarnak, — mondta Olyeg csendesen. — Ide-hajtják itatóra a patakhoz. Éppen kezünk ügyébe . ..

— Nézd ! Nézd ! — mondta Sztachovics izgatottan, Előttünk, balfelől hatalmas rőtbarna baromfejek — egy, kettő, három, tíz, húsz — erdeje tört elő a ködből, vékony, egyenes, befelé kunkorodó szarvakkal. Tehénfejek, de testük láthatatlan volt a földig sűrűsödő ködben és szarvuk közvetlenül a sima koponyacsontból nőtt ki.

Mint rőtbarna kísértetek tódultak ki egymásután a ködből.

Valószínű, hogy nem a nyáj eleje, hanem balszárnyának vége ért oda; mögötte a hatalmas nyáj mélyen morajló bő-

gése, száz és száz súlyos test egymáshoz súrlódása, ezer és ezer pata topogása rengette a földet.

Olyeg és Sztachovics ebben a pillanatban vidám német szóra lettek figyelmesek, mely jobbfelől közeledett feléjük az úton.

Beszélgetésük elárulta, hogy a németek jól kipihenték magukat és jókedvűek. Vígan taposták bakancsaikkal a sarat.

Olyeg és Sztachovics összekuporodva futottak oda, ahol a gyerekek feküdtek.

Turkenics az agyagos partmosás szélén állott, alig tíz méterre a hídtól, balkezében golyószóró, és kissé kidugva fejét a száraz fűcsomók közül, a messzehúzódó útra nézett. Zsena Moskov, nagyon mérgesen, balkezére akasztott golyószóróval ült a lábánál és a hidat bámulta. A fiúk megfelelő térközben feküdtek a part mentén. Elől Szerjózska, a vonalat Viktor zárta be — mindkettőnél golyószóró.

Olyeg és Sztachovics, Moskov és Tyulenin között helyezkedett el.

Az idősebb német katonák gondatlan lassú beszéde már szinte a fejük-fölött hallatszott.

Turkenics féltérdre ereszkedett és beállította golyószóró-

ját. Moskov lefeküdt, megigazította nedves vattazekéjét és szintén beá lította fegyverét.

Olyeg csodálkozó gyermek érdeklődéssel nézte a hidat.

Egyszerre léptek kopogtak fel a hídon. Elviselt, piszkos köpenyekben egy csoport német katona lépett a hídra, ki gondatlanul vállra, ki hátára vetett fegyverrel.

Az elsők között haladt egy cingár őrvezető, lombos lenszőke Landszknecht-bajsza volt. Valamit mesélt és időnként visszafordult, hogy hátul is hallják. Körülnézett, a parton fekvő

fiúk felé fordította fejét és a többi katona is a messziről jött ember akaratlan érdeklődésével szemlélte jobbra-balra a partot.

De mivel nem számítottak arra, hogy itt partizánokkal találkozhatnak, nem is vették őket észre.

Ebben a pillanatban éles, fülsiketítő, egyirányba áramló kattogással megszólalt Turkenics golyószórója, utána Moskové, aztán egy harmadik, egy negyedik, közben közönséges puskák szakadozott egyestüze.

Minden olyan váratlanul történt és annyira nem hasonlított arra, ahogy Olyeg előre elképzelte, hogy nem is volt ideje lőni.

Az első pillanatban gyerekes kíváncsisággal figyelt, aztán eszébe jutott, hogy hiszen neki is lőni kellene, akkorra már véget is ért minden. A hídon nem volt látható egyetlenegy német katona sem ; a legtöbb elesett. Két német, aki éppen a tüzelés pillanatában ért a hídhoz, visszaszaladt az útra.

Szerjózska, nyomában Moskov, felrohantak a felső partra és utánuk lőttek.

Turkenics néhány fiúval felfutott a hídra. Ott még vergődött egy német, végeztek azzal is. Aztán lábuknál fogva a bokrok közé vonszolták a tetemeket, hogy az útról meg ne láthassák és magukhoz vették fegyverüket.

A tehenek, melyek a patak mentén sok kilométernyire elszéledten legeltek, lassan a vízhez húztak — két lábbal a parton állva, vagy mind a néggyel a vízben úztak a túlsó oldalra, felfújták nedves orrukat és olyan hatalmas csámcsogással itták a vizet, mintha egész sor szivattyúgép dolgozna a közelben.

Az óriási nyájban voltak közönséges igásökrök, vörösek, szürkék, tarkák ; nagyon lassú, vastagszarvú, nagyszügyű bi-kák, mintha acélból öntötték volna hatalmas dupla-patáikat; különféle fajú tehenek, kecses üszők és kidagadt oldalú terhes állatok, meg nem fejt duzzadó tőgyekkel, melyeken dús csöcsök vöröslöttek; különös, világosvörös büszke tehenek olyan szarvakkal, melyek egyenesen a lapos homlokcsontból nőttek ki, továbbá nagycsontú fekete-tarka és vörös-tarka hollandusok tekintélyes fehér homlokkal, mintha csipkés fehér fejkendőben és kötényben kényeskednének.

A csabánok, élemedett bátyók, akik életük folyamán maguk is átvették a kezükre bízott jószág lassúságát, vagy talán a háború sok viszontagsága szoktatta erre őket, egyáltalán nem érdeklődtek a lövöldözés iránt, amely ott zajlott le közelükben és a nyáj mögött egycsomóban csendesen beszélgetve ültek a vizes füvön. De felálltak, amikor meglátták a felfegyverzett embereket.

A fiúk levették sapkájukat és köszöntötték az öregeket.

— Adjon-isten, elvtárs-urak — mondta egy szürke gombá-

hoz hasonló, görbe bokájú bátyó, vászoning volt rajta, azon nyersbőrből ujjatlan birkamellény.

Abból ítélve, hogy fonott korbács és nem hosszú szíjú karikás volt a kezében, a főcsordás lehetett és nyilván megakarta nyugtatni a többi öreget, mert hozzájuk fordulva azt mondta: — Partizánok !

— Engedelmet, jó emberek — mondta Olyeg és feltette sapkáját — a német őrséggel végeztünk, most már segítsenek a jószágot szétkergetni, hogy ne maradjon a németnek …

— Hm … szétkergetni ! — mondta némi hallgatás után egy másik kis fürge öreg. — Végeredményben a mi tulajdon jószágunk, igazis — minek idegen földre hajtani? …

— Hát vissza akarják hajtani? — kérdezte széles mosoly -

lyal Olyeg.

—- Hát ezt már, ezt vissza nem hajtod — mondta a kis öreg szomorúan.

— De ha szétkergetjük, talán a mieink kezére jut…

— Aj-jaj-jaj ! Ekkora erő ! —mondta egyszerre a kicsi öreg és kétségbeesett elragadtatással kapott a fejéhez.

A fiúk megértették, miket éltek át ezek a bátyók, akiket arra kényszerítettek, hogy a rengeteg jószágot szülőföldjükről idegen német földre hajtsák … Megsajnálták az öregeket is, a barmokat is. De késlekedni nem volt szabad.

— Bátya, add csak ide a karikásodat! — mondta Olyeg és a kis öreg kezéből kivette a hatalmas ostort és a nyáj felé ment.

Miután szomjukat oltották, az ökrök és tehenek lassan áthúzódtak a patak túlsó partjára, egy része elbarangolt, a hervadt füvet legelte, miközben nagyokat fújt a nedves földre. Egy harmadik rész várakozva állt, kitartotta hátát az esőnek vagy körülnézett, hol vagytok csabánok, mi légyen a további teendő?

Olyeg, mintha örök életében mást sem tett volna, hatá-

rozott biztonsággal és nyugalommal egyiket félretolta, a má-

sikat nyakán vagy hasán megpaskolta, hol meg nagyokat durrantott karikásával s így vágott utat magának a barmok között, átlábalt a patakon és befurakodott a csorda legsűrüjébe.

A birkamellényes öreg segítségére jött a korbácsával.

A többi csabán is utánuk jött, a fiúk is. Ordítozás és karikások suhogtatása közben — nagy fáradtsággal kettéválasztották a csordát, ami nem kis időbe került.

— Hát ennek így nincs értelme — mondta a birkamellé-

nyes öreg. — Fakajts beléjük azzal a golyószóróval így is —

úgy is megette a fene. …

— Aj-jaj-jaj ! — Olyeg úgy összeráncolta arcát, mintha valami nagy fájdalom állt volna benne, aztán tekintete egyszerre kegyetlen kifejezést öltött. Lerántotta válláról a golyó-

szórót és egy sorozatot belelőtt a csordába.

Pár ökör, tehén felbukott, mások sebesülten bőgve ki-törtek a sztyeppébe. A csorda egész innenső fele, megérezve a lőpor és vér szagát, félkörben vágtatott szerte a sztyeppén, csak úgy döngött alatta a föld. Szerjózska és Zsena Moskov golyószóróikból a csorda másik felét vették tűz alá s ez szintén nekiiramodott a sztyeppének.

A fiúk futva követték és ahol pár tucat barom összeverődött, közéjük lőttek. Az egész sztyeppe valósággal rengett a lövésektől, barom-bőgéstől, paták döngésétől, ostorcsattog-tatástól és az emberek szörnyű keserves rikoltásától. Némely bika, miután rohanás közben meglőtték, hirtelen megállt, lassan elülső lábára ereszkedett, aztán orra bukott. A meglőtt tehenek bőgve emelték magasra, aztán erőTlenül újra lehajtották gyönyörű fejüket. A tér teli volt hullával, melyek vörösen váltak el a ködösen fekete földtől…

Amikor a fiúk — mindegyik a maga útján — egyenként hazaszállingóztak, még soká találkoztak a sztyeppén hol itt, hol ott feltünedező ökrökkel, tehenekkel.

Olyeg és Turkenics együtt mentek.

— Megfigyelted te ezeket a teheneket ? Különös szarvuk, mintha egyenesen a homlokcsontból nőne ki, végük felé kun-korodik, csak épp hogy össze nem ér, — mondta Olyeg lelke-sen. — Ezek a szálszki sztyeppe keleti részéről valók, bár lehet, hogy egyenesen az asztrachaniból. Ez hindu fajta …

Még az „Arany Horda” idejéből maradt itt …

— Honnan tudod ? — kérdezte Turkenics bizalmatlanul.

— Kicsi koromban nevelőapám mindig magával vitt, mikor jószág ügyben járt-kelt az országban ; tudós ember volt ezen a téren.

— Azonban Sztachovics ma derekasan tartotta magát!

— mondta Turkenics.

— I-i-gen — mondta Olyeg bizonytalanul, nem mély meggyőződéssel. Sokat utazgattam és akkortájt nevelőapámmal . … Tudod, — Dnyeper, napsütés, rengeteg nyájak a sztyeppén … És ki hitte volna, hogy én … hogy mi… — Olyeg megint összeráncolta arcát, mintha fájna valami, aztán legyintett a kezével és attól fogva szótlanul ment egész hazáig.

 

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

 

Azok után, hogy a németek fondorlatos úton Németországba hajtották a városi lakosság egy részét, az emberek megértették, mi vár rájuk, mi fenyegeti őket és igyekeztek kibújni a munkaközvetítőben való jelentkezés alól.

Az embereket lakóházaikban, az utcán fogdosták össze, mint a rabszolga-kereskedés idején az afrikai bozótban a négereket; A Vorosilovgrádon megjelenő „Új Élet” című újság, melyet az ottani Feldkomandatura hetedik osztálya adott ki, minden számában leközölt néhány levelet, melyekben a Németországba hurcolt gyerekek arról értesítik szüleiket, hogy jól élnek Németországban, szabadok, jól tartják őket és keresetük is rendes.

Krasznodonba is érkeztek nagyritkán levelek az elhur-coltaktól, akik főleg Kelet-Poroszországban a lehető legrosszabb sorban éltek, — mezőgazdasági napszámosok, házi cselédek voltak. A levelek a cenzúra láttamozása nélkül érkeztek, nagyon sok volt olvasható a sorok között, de az amúgy is szűkszavú levelek főleg az élet külső mivoltáról tettek említést. A szülők legtöbbje azonban egyáltalán nem kapott hírt.

Egy a postán dolgozó kommunista asszony megmondta Ulyának, hogy a Németországból érkező leveleket a csendőr-ségnek egy külön e célra a postához vezényelt embere kezeli, aki ért oroszul. A levelek túlnyomó többségét visszatartja, asztalfiókba dobja, ott tartja zár alatt, amíg nagy tömeg össze nem gyűl, akkor — elégeti.

Ulya Gromova, az „Ifjú Gárda” parancsnoksága utasí-

tására vezette a munkát, mely az ifjúságnak Németországba való verbuválása ellen irányult. Ulya röpiratokat írt és adott ki, a városban munkába helyezte el azokat, akiket az elhurcolás veszélye fenyegetett, vagy Natália Alexejevna segítségével betegség címén segített rajtuk, sőt, szükség esetén a tanyákon bújtatta el a már nyilvántartott, de megszökött gyerekeket.

Ulya nemcsak azért foglalkozott ezzel, mert utasítása volt rá, hanem belső kötelességérzetből. Talán némileg bűnösnek érezte magát, hogy nem sikerült Vályát szörnyű sorsától megóvni. Bűnösségének ez a tudata egyre jobban marcangolta: már csak azért is, mert sem ő, sem Válya anyja nem kapott hírt Vályától.

December első napjaiban, a postán dolgozó asszony segítségével a pervomájszki fiúk ellopták a ki nem kézbesített leveleket a cenzor fiókjából. Most Ulya előtt feküdtek egy zsákban.

A hideg beálltával Ulya megint otthon élt a családjánál.

Mint a legtöbb „ifjúgárdista”, Ulya is titkolta rokonai előtt hogy tagja a szervezetnek.

Nehéz perceket élt át, amikor szülei, akik nagyon féltették, munkába akarták helyezni. Ágyban fekvő anyja hol félőrülten meredt rá nagy, fekete vadmadár-szemével, hol sírva fakadt, míg az öreg Mátvej Maximovics hosszú évek óta most először rivalt rá lányára.

Egész arca gyérülő koponyájával együtt, egyszerre sötétvörös színt öltött, de hatalmas csontjai és szörnyű öklei ellenére is volt valami megindító az öregedő emberben, kopaszodó feje vékony hajfoszlányaiban és tehetetlenségében, hogy nem tudott lányára hatni.

Ulya kijelentette, hogyha apja vagy anyja még egyszer a legkisebb szemrehányást teszik, elmegy a háztól.

Matvej Maximovicsot és Mátrena Szavelyevnát szörnyen megdöbbentette a kijelentés ; legkedvesebb gyerekük volt.

Először történt, hogy Matvej Maximovics elvesztette hatalmát lánya fölött; anyja pedig sokkal betegebb, semhogy ragasz-kodhatna igazához.

Eltitkolta tevékenységét, de annál nagyobb odaadással végezte el háztartási kötelezettségeit és ha hosszabb időre elment otthonról, azzal mentegette magát, hogy az élet olyan sivár és megalázó, hogy szüksége van barátnői társaságában egy kis szórakozásra. De egyre gyakrabban érezte magán anyja megbántott, merev tekintetét. Anyja belátott a szívébe.

Apját meg valahogy feszélyezte a lánya és inkább hallgatott jelenlétében.

Anatoléknál ellenkező volt a helyzet. Apja frontra-menése után Anatoli lett a család feje ; anyja Taisza Proko-fejevna és kishúga valósággal istenítették és mindenben alá-

vetették magukat akaratának. Lám, Ulya is azzal a zsák levéllel nem otthon ült, hanem Anatolinál. A fiú aznap Lida Ivanichinához ment Szuchodolba. Ulya belefúrta hosszú ujját a borítékokba, melyet a cenzúra előzetesen felvágott, kivette a leveleket, átfutotta az első sorokat és az asztalra dobta.

Hagyományos naiv köszöntés szülőkhöz, testvérekhez, —

kereszt-és családnevek villantak fel szeme előtt. Olyan sok a levél, hogy puszta áttekintése is nagyon sok időt követelt.

Válya levele nem volt köztük …

Ulya összekuporodva, kezét térdére támasztva ült és erőtlen arckifejezéssel maga elé nézett… A házban csönd volt. Taiszia Prokofjevna és Anatoli kis húga már aludtak.

A bádoglámpa gyönge lángjáról vékony füst kerengett felfelé és ide-oda imbolygott Ulya leheletétől. Feje fölött a rozsda-marta konyhaóra tik-takolva. számolta a másodperceket.

Popovék háza, ugyanúgy, mint Ulyáéké, magában állott a többi tanyaházak között és az az érzés, hogy élete bizonyos mértékben elkülönült a többi embertől, már gyerekkorától végigkísérte Ulyát. Különösen őszi és téli éjszakákon érezte erősen ezt. Popovéknak gondosan, jól megépített házuk volt és a téliesen barátságtalan szél zúgása alig-alig szűrődött be az ablaktáblákon.

Ulya teljesen elhagyottnak érezte magát ebben a világban, mely tele volt mindenféle titokzatos, barátságtalan hangokkal és elgondolkozva bámulta a hol hamvadó, hol meg fellobbanó kormos lámpafényt.

Mért van úgy teremtve ez a világ, hogy az emberek sohasem tudják teljesen megnyitni egymás előtt szívüket ? …

Miért van az, hogy bár a lelkük — Ulya és Válya lelke — már gyerekkoruk óta annyira összeforrt, mégsem hagyta el otthonát érte, nem mondott le az élet megszokott örömeiről, barátairól, hogy megmentse Vályát — hogy ott teremjen mellette, leszárítsa könnyeit és megnyissa előtte a szabadság útját ? … „Mert mindez lehetetlen … Mert lelkedet Vályánál fontosabb ügynek, szülőfölded felszabadításának szentelted”

— válaszolta egy belső hang. — „Nem, nem — mondta magá-

nak — ne keress magyarázatokat! Akkor sem tetted meg, amikor még nem lett volna késő, mert nem volt ez az érzés a szívedben, mert olyannak bizonyultál, mint amilyen a többi.”

— De vajjon csakugyan késő, lehetetlen megtenni? —

kérdezte. — Gyerekes ábrándozásba merült, hogy miként tesz szert hősies emberekre, akik hajlandók vele minden akadályt elhárítani, félrevezetik a német kommendantokat és ott, abban az iszonyú országban rátalál Vályára és így szól hozzá: — „Mindent megtettem, nem sajnáltam magam, csakhogy megmentse-lek és íme most szabad vagy !” — Jaj, ha ez mind lehetséges volna! De lehetetlen! Ilyen emberek nincsenek, magaUlya pedig egyedül gyönge az ilyen feladatra. — Nem ! ezt csak egy ifjú, igazi barát tehetné meg, ha Vályának lett volna ifjú barátja …

De vajjon neki magának van-e ilyen barátja ? Ki vállalkozott volna erre a munkára, ha Ulya kerül hasonló helyzetbe ?

Nem, neki sincs ilyen barátja. És valószínű, hogy ilyen barát nincs is a világon …

Vajjon akad a földön olyan ember, akit megszeret.., Milyen is lehet? Még sohasem látta, de benne élt lelkében.

Nagy, igaz, erős, — férfias és egyben gyerek-tekintetű ember.

A szerelem utáni vágy szorongatta szívét. Behunyta szemét, elfeledni mindent és egészen átadni magát … Fekete szemében, melyben a lámpafény kormos-aranyos kis lángja játszott, e boldog, győzelmes érzés lidércfénye hol felszikrázott, holeltünt.

Egyszerre halk, nagyon halk sóhaj, mely valami elfojtott hívásra hasonlított, ért a füléhez. Megrázkódott és finom metszésű orra megremegett … Semmi, Anatoli kis húga só-

hajtott álmában. Ulya előtt az asztalon egész halom levél feküdt. A lámpafény hegyes kis nyelvéről vékony füstfonál keringett felfelé. Az ablaktáblákon alig-alig hallatszott be a szél zúgása, a konyhaóra meg egyre számolta a másodperceket ; „tiktak, tiktak …”

Arcát halvány pír futotta át. Nem tudott számot adni magának, mi kergette arcába a vért : az, hogy ábrándozása miatt abbahagyta a munkát, vagy pedig az ábrándoknak volt valami rejtett tartalma és ezt szégyelte. Megharagudva önmagára, figyelmesebben kezdte olvasni a leveleket és igyekezett oyanokra találni, amelyeknek hasznát vehetik.

.. . Ott állt Olyeg és Turkenics előtt és kijelentette : — Nem, csak olvasnátok ezeket a leveleket! Iszonyat…

Natália Alexejevna azt mondja, hogy a németek összesen nyolc-száz embert hurcoltak el a városból. De titokban újabb névsort állítottak össze másfél ezer emberről, címekkel és egyéb adatokkal … Nem, valami szörnyű dolgot kell csinálni, rajtuk kell ütni, amikor elvisznek egy csoportot, talán azt a Sprikket kellene megölni ! …

— Megölni az sohasem árt, d-d-de újat küldenek a helyébe, - jegyezte meg Olyeg.

— Meg kell semmisíteni a névsorokat… Tudom is hogyan : fel kell gyújtani a munkaközvetítőt, — fakadt ki Ulya és arca bosszúvágyban égett.

Az Ifjú Gárda legvakmerőbb tetteinek egyike volt ez, melyet Szerjózska Tyulenin és Lyubka Sevcova együtt hajtottak végre — Vitya Lukjáncsenkó segítségével.

Az idő már teljesen télnek fordult, éjszakánként erős hidegek jártak : a gépkocsiktól feltúrt sarak és barázdák reg-gelre keményre fagytak és így maradtak, míg a déli napsütés meg nem olvasztotta.

Vityka Lukjáncsenkóék veteményeskertjében találkoztak.

Végigmentek a vasúti sinen, aztán toronyiránt nekivágtak a dombnak. Szerjózska és Vitya vitték a benzínkannát és néhány gyujtóanyaggal telt palackot. Fegyvert is vettek magukhoz. Lyubka felszerelése egy doboz mézből, néhány ecsetből és az „Új Élet” című újság példányaiból állott.

Az éjszaka olyan csöndes volt, hogy kerülniök kellett a legcsekélyebb zajt is.

Egyetlen helytelen lépés, a legkisebb óvatlanság a bádog-zörgésű kannával elárulhatta volna őket. Emellett olyan koromsötét volt, hogy bár kitűnően ismerték a terepet, néha mégsem tudtak azonnal tájékozódni, hol járnak. Egyet léptek, aztán hallgatóztak, megint léptek és megint hallgatóztak …

Az idő olyan határtalan hosszúra nyúlt, mintha sohasem lenne vége. Akármilyen furcsa volt, de ahogy meghallották a munkaközvetítő őrének lépteit, kevésbbé féltek. Az őr bakancsának kopogása hol erősebben vált ki az éj csendjéből, hol elhallgatott, valószínűleg akkor, amikor megállt és hallgatózott, vagy egyszerűen megpihent a lépcsőfeljáró mellett.

A széles homlokzatú munkaközvetítő lépcsőfeljárata a mezőgazdasági kommendaturára nézett. Még mindig nem látták az őrt, de lépteiből arra következtettek, hogy már az épület oldalához értek, mire megkerülték, hogy a hosszú fal mögül közelítsék meg.

Itt, körülbelül húsz méternyire a háztól, Vityka Lukjáncsenko visszamaradt, hogy kevesebb legyen a zaj, míg Szerjózska és Lyubka oda lopództak az ablakhoz.

Lyubka mézzel bekente a hosszúkás formájú alsó ablak üveget és egy újságlapot ragasztott rá, mire Szerjózska üveg vágóval végighúzta és kiemelte. Ez a munka sok türelmet követelt. Hasonlóképen jártak el a belső ablaküveggel is.

Ezután pihentek. Az őr a tornácon topogott, nyilván fáradt volt és soká kellett várniok, amíg megint elindult. Attól féltek, hogy a tornácon állva esetleg meghallja Lyubka lépteit, amikor az épületben tesz-vesz. Most elindult az őr és Szerjózska kissé leguggolt, hogy Lyubka alá tartsa összekapcsolt kezét.

Lyubka belefogódzkodott az ablakrámába, egy lábával Szerjózsa összefogott kezébe hágott, a másikkal átlendült az ablakdeszkán és belülről a falba fogódzkodva nyargalvást az ablakdeszkára ült, miközben érezte, hogy az éles ablakráma bele-hasít a lábába. Nem volt ideje, hogy ilyen csekélységgel törődjék. Mind mélyebbre ereszkedett lábával, hogy elérje a padlót, következő pillanatban már bent is volt a szobában.

Szerjózska átadta a benzines kannát.

Elég sokáig maradt bent. Szerjózska már nyugtalankodott, hogy a sötétben beleütközik egy asztalba, vagy székbe.

Amikor Lyubka megint felbukkant az ablakban, erős benzinszag áradt belőle. Ránevetett Szerjózskára, át-emelte lábát az ablakdeszkán, aztán kinyújtotta kezét, utána a fejét, Szerjózska átfogta a karja alatt és segített kimászni.

Szerjózska egyedül maradt az ablaknál, mely benzintől bűzlött, ott maradt, amíg Lyubka és Vityka, számítása szerint már elég messze távoztak az épülettől.

Akkor az inge alól elővett egy gyujtófolyadékos palackot és a tátongó ablakon át bevágta a szobába. A fellobbanás olyan erős volt, hogy egy pillanatra elvakította. A többi palackot nem dobta be, hanem a dombon át a vasúti sín irányában elrohant.

Az őr rákiáltott, utána lőtt, egy golyó elsüvített fölötte, de nagyon magasan. A táj hol megviláglott valami élettelen fénnyel, hol újra besüppedt a sötétségbe. Egyszerre lángoszlop csapott fel a magasba és a környék nappali fényben úszott.

Ezen az éjszakán Ulya ruhástól feküdt le. Halkan, hogy senki meg ne hallja, olykor odalopódzott az ablakhoz és kissé félrehúzta a függönyt. Minden sötét volt. Nyugtalankodott Lyubka és Szerjózsa miatt és időnként azt hitte, hiába is gondolta ki az egész tervet. Lassan, nagyon lassan mult az éjszaka. Ulya végül kimerült és elaludt.

Mintha valaki meglökte volna, egyszerre felriadt és egy széket felborítva nagy zajjal az ajtóhoz rohant. Anyja fel-

ébredt és félálmában ijedten rászólt, de Ulya nem válaszolt, hanem egy szál ruhában kirohant az udvarra. A város fölött s a dombok mögött izzó piros tűzfény lobogott, távoli lövések hallatszottak és Ulyának úgy tűnt, hogy sikolyok is. A lángok visszfénye a város még e távoli részén is kiemelte a vastag sötétségből a házak és mellék-épületek tetőzetét.

A tűzvész azonban nem váltotta ki Ulyából azt az érzést, amelyet várt. A lángtenger és visszfénye az épületeken, a kiáltások és lövések, anyja ijedt hangja — mind-mind valamilyen zavaros riasztó érzéssé folyt össze lelkében. Rettegett Lyubáért és Szerjózskáért és azért is, milyen hatása lesz ennek az ügynek az egész szervezetükre. Attól rettegett, hogy ebben a szörnyű

de elkerülhetetlen romboló munkában elvész az, ami a legfontosabb, a legmagasztosabb e világon, s amit Ulya szíve mélyén érzett. Ilyen természetű nyugtalanság most vett először erőt Ulyán.