NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Bár egynéhány zajos haditett volt már az „Ifjú Gárda”

rovásán, arról nem esett szó, hogy a németeket nyugtalaní-

totta volna a szervezet létezése és hogy nyomoznának utána.

Ahogy a legnagyobb szárazság sem képes megbénítani a föld mélyében lappangó vizek természetes mozgását és nem tudja útját állni források, erek, patakok keletkezésének —

úgy olvadt össze az „Ifjú Gárda” tevékenysége emberek millióinak mélyen elrejtett, összefüggéstelen, de szélesen hömpölygő

mozgalmaival, akik ösztönösen is, céltudatosan is arra törekedtek, hogy visszajussanak abba a természetes életbe, melyben a németek betörése előtt részük volt. És a megszállók ellen irányuló nagy és kis vállalkozások útvesztőjében, hosszú ideig misem vezette nyomra a németeket.

A front olyan távolra vonult el, hogy a Krasznodonban állomásozó németek már a Reich valamilyen istenhátamögötti helységének nézték a várost, melyben örök időkre lábat vetett az „új rend”.

A frontok nyugaton és keleten, északon és délen mindenütt elcsendesedtek, mintha csak a nagy sztálingrádi csata morajára figyeltek volna. Szeptember, aztán október hónapokban a sztálingrádi és mozdoki körletben tartó harcokról szóló rövid napijelentéseknek annyira megszokott és változatlan volt a tartalma, hogy úgy látszott, már sohasem lesz máskép.

Teljesen megszünt Krasznodonon keresztül a keletről nyugatra hajtott foglyok áradata. Ám nyugatról keletre szakadatlanul vonultak a német és román csapatok, hadtáposzlopok, ágyúk és tankok ; mentek és nem tértek vissza; egyre újak jöttek és Krasznodonban szünet nélkül álltak, éjszakáztak német és román katonák, tisztek és úgy látszott, hogy ez már örökre így marad.

Korosztilevék és Kosevojék házában néhány napig egy német tiszt, egy úgynevezett „repülő-csoda” lakott, aki sebesülés utáni szabadságról tért vissza, továbbá egy román tiszt a szolgájával, — egy jókedvű, fránya legénnyel, aki oroszul beszélt és fokhagymafejtől a családi fényképkeretig mindent zsebrevágott, ami kezeügyébe akadt.

A salátazöld egyenruhás és vállszalagos román tiszt kistermetű, fekete hajú, dülledt szemű, igen mozgékony emberke volt ; még az orra hegye is mozgott. Miután letelepedett Kolya bácsi szobájában, egész nap polgári ruhában járta a várost és vizsgálta a tárnákat, hivatalokat, csapatrészeket.

— Mért jár a gazdád civilruhában? — kérdezte Kolya bácsi a tisztiszolgát, akivel már-már baráti viszonyba került.

A víg tisztiszolga — mint a cirkuszban, — felfújta arcát, rácsapott tenyerével, a kilökött levegő nagyot durrant és jó-

lelkűen azt mondta :

— Kém ! …

E beszélgetés után Kolya bácsi többé nem találta meg a pipáját.

A német „repülő-csuda” a nagy szobát foglalta le és Jelena Nikolajevnát, Olyeget kiszorította a fészerbe. Nagy darab szőke, vörösszemű legény volt, tele a Franciaországban és Charkov-nál vívott harcokért kapott érdemrendekkel. Amikor odahozták a parancsnokságról, bámulatosan részeg volt és néhány napig csak azért maradt itt, mert éjjel-nappal megállás nélkül ivott és nem tudott kijózanodni.

A ház összes lakóit be akarta vonni az ivásba, a románok kivételével. Ezek létezéséről egyszerűen nem vett tudomást.

Egy pillanatig sem volt képes egyedül, társalgás nélkül élni és elviselhetetlen német-orosz keverék-nyelven magyarázgatta, miként öli meg előbb a bolsevikokat, aztán az amerikaiakat, hogy milyen jó lesz ezekután az élet. Ottartózkodása utolsó óráiban komorsága úgy látszott elérte a végső fokot.

— Sztálingrád ! … Ha ! … mondta és felemelte vörös mutatóujját. — A bolsevik lő … Puff ! … Nekem kaput! . ..

és vigasztalan könnyek lepték el vörös szempilláját.

Elutazása előtt annyira kijózanodott, hogy az udvaron még lelőtt néhány tyúkot. Nem tudta, hová rejtse a zsákmányt, lábukon összezsinegelte és otthagyta a tornácon, mialatt összeszedte holmiját.

A román tisztiszolga odaintette Olyeget, felfújta arcát; kidurrantotta a levegőt, ahogyan a cirkuszban csinálják és rámutatott a tyúkokra.

— Civilizáció — mondta barátságosan.

E találkozás után Olyeg sohasem találta meg többé zsebkését.

Krasznodonban az új rend alatt ugyanúgy kikristályosodott a német tömegből a „társaság krém”-je, mint Heidel-bergben, vagy Baden-Badenben a hamisítatlan hivatalnoki és társa dalmi ranglétra. A ranglétra legmagasabb fokán Brückner Hauptwachtmeister, Balder Wachtmeister és Schweide bánya-technikus, a Direkción feje állott, aki az úgynevezett bányazászlóalj hadnagya volt. Élemedett, szikár, őszülőhajú, nagyon körülményes modorú német volt, — aki megszokta, hogy a né-

met vállalatok egyszersmindenkorra és minden szempontból kör-vonalazott, akkurátos környezetében dolgozzék. Amikor elfoglalta beosztását, csodálkozással állapította meg, hogy nincs semmi : nincs munkás, nincs mérnök, nincs szerszám, nincs szállítóeszköz, nincs támaszfa, sőt alapjában véve tárna sincsen.

Igen logikusan arra következtetett, hogy ebben az esetben szén sem lesz, és olyanformán tett eleget kötelességének, hogy reggelente ellenőrizte, adnak-e az orosz kocsisok zabot a Direktion német lovainak, s azután aktákat írt alá. A hátralevő időt saját baromfiudvarának, disznóóljának és tehénistállójának, valamint a német adminisztráció tisztviselői részére rendezet estélyek előkészítésének szentelte.

A ranglétra következő némileg alacsonyabb fokán helyezkedett el Oberleitenant Sprick és Zonderführer Sanders, az aki állandóan úszónadrágban járt-kelt. Még lejjebb Szolikovszki a policáj-főnök és Sztecenkó polgármester. Ez az utóbbi méltóságteljes úr, már kora reggel részeg volt és mindennap meghatározott időben, esernyősen taposott át a sáron és ment a városi elöljáróságra, — ugyanilyen akkurátusan távozott onnan, mintha valóban „előljárt” volna. A lépcső legalsó fokán helyezkedett el Fenbong altiszt a katonáival és ők voltak, akik valójában vezették az ügyeket.

Oh, milyen sivár és boldogtalan volt a bányásztelep, amikor megindulnak az őszi esők. Az utcák sárosak, a házak tüzelő és világítás nélkül, letört, elhordott kerítések, feldúlt virágoskertek, üres házakban kitört ablakok, amelyekből a holmit az átvonuló csapatok, a bútort pedig a német ható-

ságok vitték el, hogy otthonosabban rendezzék be lakásukat.

Az emberek annyira lefogytak, annyira elhasználódtak, hogy nem ismertek egymásra, ha találkoztak. Megesett, hogy hirtelen megálltak az utca közepén, vagy éjszaka felriadtak : „Hát valóság ez? Nem álmodom? Nem kísértés? Vagy megbolondultam?”

Ilyen komor délelőtt, amikor már pár napja szakadt a szeles őszi eső, alacsony német gépkocsin hozták haza Lyubkát Vorosilovgrádból. A fiatal német hadnagy előzékenyen kiugrott az autóból, kitárta az ajtót, tisztelgett, a lány pedig nem nézve se jobbra, se balra, kezében kis bőröndjével a tornác felé szaladt.

Ez egyszer anyja, Jefroszinya Mironova, már nem állta meg és amikor a lány lefeküdt, rászólt.

— Vigyázhatnál magadra, Lyuboska … Az emberek, tudod, hogy mit mondanak? „Nagyon barátkozol a németekkel !”

— Ezt beszélik? Ez jó anyukám, sőt igen jó —mondta Lyubka, felnevetett és kalácsformába összekuporodva nyomban elaludt.

Amikor Ványa Zemnuchov másnap reggel tudomást szerzett visszaérkeztéről, szinte rohant hosszú lábával az óriási puszta téren, mely utcájukat a Nyolcháztól elválasztotta és térdig sárosan, csontig ázva berontott Sevcovék nagyszobájába — még csak nem is kopogtatott.

Lyubka egyedül volt ; egyik kezével kis tükröt tartott maga előtt, a másikkal hol fésületlen hullámos haját rendez-gette, hol végigsimogatta derekán egyszerű zöld háziruháját, majd meztelen lábbal átlós irányban többször oda visszasé-

tálva a szobán így morfondírozott :

— Eh, te Lyubka — Lyubuska ! Ugyan mért is szeretnek, téged olyan nagyon a fiúk, egyszerűen érthetetlen … Mi szép van benned? Fuj ! A szád nagy, a szemed kicsi, arcod úgyszólván szabálytalan, az alakod … Na, az alakod megjárja . ..

Nem, az alakod kétségkívül megjárja. De általában, ha vesz-szük ! — Legalább futnál utánuk, de nem, szó sincs róla. Fuj!

Fiúk után futni ! Nem, egyszerűen nem értem …

És hol egyik, hol másik oldalra hajtva fejét a tükör előtt, meg-megrázta fürtjeit és meztelen lábbal csattogva körül dzsiggelte a szobát, miközben ezt énekelte : Lyubka — Lyub ócska,

Lyubocska — goluboska.

Ványa rendületlen nyugalommal szemlélte a jelenetet, aztán úgy látta, hogy ideje köhinteni egyet.

Lyubka nem jött zavarba, hanem kihívó arckifejezéssel lassan leengedte tükrös kezét, megfordult és kék szemét hunyorgatva, hangosan elnevette magát.

— Szerjózska Levasov sorsa ezekután teljesen világos előttem — mondta Ványa mély basszusán, — arany topánkát nyilván magától a királyasszonytól kell szereznie részedre …

— Tudod, Ványa, egyszerűen csudálatos, még téged is jobban szeretlek, mint ezt a Szerjózskát — mondta Lyubka némi zavarban.

— Őszintén bevallom, olyan rövidlátó vagyok, hogy minden lányt egyformának látok. Én a hangjuk után különböztetem meg őket és nekem olyan lány tetszik, akinek legalább olyan mély a hangja, mint a gyákonnak, a te hangod azonban olyan, mint a kisharang ! — mondta Ványa rendületlenül. —

Van valaki itthon nálatok?

— Senki. Anya Iváncovéknál van.

— Foglalj helyet. Tedd le a tükröt, idegesít … Lyubov Grigorjevna ! Súlyos napi gondjaid közepette gondoltál-e rá, hogy közeledik a nagy Októberi Forradalom huszonötödik évfordulója?

— Magától értetődik, — mondta Lyubka, bár az igazat bevallva, egyszerűen elfeledkezett róla.

Ványa a füléhez hajlott és valamit súgott neki.

— Eh, pompás ! Nagyszerű gyerekek ! Miket ki nem találnak ! — És tiszta szívből, minden teketória nélkül szájoncsókolta Ványát, aki zavarában majdnem leejtette pápaszemét.

— Anyukám, festettél te már valamikor ruhafélét?

Anyja ránézett Lyubkára, nem értette mit akar.

— Mondjuk, volt egy fehér blúzod és azt akartad, hogy . ..

kék legyen?

— Persze hogy festettem, kislányom.

— És pirosra is festettél már anyám?

— Az mindegy, hogy milyen színre.

— Taníts meg, anyukám, valamit esetleg meg fogok festeni.

— Maruszja néni, festettél-e te már ruhát egyik színről a másikra ! — kérdezte Vologya Oszmjuchin Litvinova nevű

nagynénjétől, aki gyerekeivel Oszmjuchinéktól nem messze lakott.

— Festettem, persze hogy festettem, Vologya !

— Tudnál-e nekem két-három párnahajat vörösre festeni?

— De azok nagyon visszafestenek, Vovocska, az arcod és füled vörös lesz tőlük.

— Nem, nem fogok aludni rajtuk, nappal fogom hordani, szép a vörös blúz.

— Apa, meggyőződtem róla, hogy te nagyszerű festéket készítsz nemcsak fára, hanem még fémre is. Tudnál-e vörösre festeni egy lepedőt? Tudod, ezek a földalattiak megint kérnek: „Adj egy vörös lepedőt!” — Mi a véleményed? — kérdezte Zsóra Arutyunánc apjától.

— Festeni, azt lehet. De … mégis, egy lepedőt! És anyád?

— kérdezte kissé szorongva az öreg.

— Végül ideje már, hogy tisztázzátok egymás közt, ki az úr a házban ! Végül! … A kérdés világos, egy teljesen vörös lepedőre van szükség …

… Azután, hogy Ványa Borc megkapta Szerjózska írásos üzenetét, a lány sohasem beszélt előtte erről az írásról és Szerjózska sem tette szóvá. De ettől a naptól fogva elválhatatlanok voltak. Alig kezdődött a nap, már keresték egymást. Legtöbbször Szerjózska mutatkozott a Fás-utcán, ahol nemcsak megszokták a cingár, drótüstökű, még ezekben az esős októberi napokban is mezítláb járó kisfiút, de meg is szerették, külö-

nösen a kis Lyusza, bár társaságban a fiú rendszerint hallgatott.

Lyusza egyszer meg is kérdezte tőle :

— Maga mért nem szeret cipőben járni?

— Mezítláb könnyebb táncolni, — mondta Szerjózska mosolyogva.

De attól fogva cipőben jelent meg, — eddig egyszerűen nem volt ideje, hogy kijavíttassa.

Azoknak a napoknak egyikén, amikor az „Ifjú gárdisták”

körében olyan hirtelen feltámadt a szenvedélyes érdeklődés a kelme-festés iránt, Szerjózska és Válya parancsot kaptak, hogy immár negyedik esetben terjesszenek röpiratokat a Nyári-színház mozielőadásán.

A Nyári-színház, — ezelőtt Lenin Klub, — magas és széles faépületben helyezkedett el. Színpada kényelmetlen, mindig huzatos volt, melyen az előadások idejére lepedőt feszítettek ki, — a nézőtér földbe cövekelt festetlen falócák hátrafelé emelkedő soraiból állott. Krasznodon elfoglalása után a németek itt saját filmjeiket mutatták be, leginkább harctéri krónikákat; olykor vándor cirkusz-társulatok léptek fel. A néző-

tér ülőhelyei számozatlanok voltak, a belépés díja egyforma mindenki számára — a színházlátogató erélyétől és találékonyságától függött, milyen helyet foglal el.

Válya mindig a kijárattal szemben, a nézőtér hátsó, Szerjózska a kijáraton innen a nézőtér első soraiban helyezkedett el. Abban a pillanatban, mikor a fény kialudt, de a padsorokban még folyt a harc a helyekért, széles legyezőben dobták a röpiratokat a közönség közé.

Kiáltozás, halk sikolyok. Szerjózska és Válya megállapodás szerint a nézőtértől számított negyedik pillérhez vonultak, mely alátámasztotta az épületet. Mint rendesen, több nép volt, mint hely. Szerjózska és Válya a bejárat mögött tolongó állóközönség közé fúrták magukat. Abban a pillanatban, mikor a szerelőfülke rálövelte kék, szikráktól porzó fény-pászmáját a lepedőre, Szerjózska könyökével meglökte Válya könyökét és szemével a lepedőtől balra mutatott. A színpad felső részén, a fél teret betakarva, nagy sötétvörös zászló lengett, fehér körrel, a körön belül fekete horogkereszt. — Német fasiszta zászló, mely meg-meglobogott a nézőtér meleg levegő-

áramlásától.

— Én a színpadra megyek, te a nép között tarts lassan kifelé és beszélj a pénztárosnővel … Ha takarításhoz akarnak fogni, legalább öt percig tartóztasd őket, — súgta Szerjózska Válya fülébe.

Válya szótlanul bólintott.

A színpadon a film német felírása fölött, fehér betűs orosz szöveg jelent meg : „Első élmények”.

— Aztán hozzád? — kérdezte kissé félve Szerjózska.

Válya újra szótlanul bólintott.

Alig aludt el a fény az utolsó rész előtt. Szerjózska eltávozott Válya mellől és eltűnt. Olyan hirtelen tűnt el, amilyen hirtelenül csak ő tudott eltűnni. A padsor szélén tolongó álló-

közönség körében a legcsekélyebb mozgás sem volt észlelhető.

Mégis kíváncsi volt, hogy csinálta ezt Szerjózska? Válya lassan a kijárat felé ment, de közben folyvást szemmel tartotta a kis ajtót, mely a színpadtól jobbra szerénykedett, mert Szerjózska csakis ezen az ajtón surranhatott észrevétlenül a színpadra. Az előadás véget ért, a közönség zajongva tódult a kijárat felé, a nézőtér világos lett és Válya nem láthatott meg semmit.

A tömeggel együtt ment ki a színházból és megállt a kijárattal szemben levő fák alatt. A park sötét, hideg, nyirkos volt, a még le nem hullt falevelek a nedves levegőben úgy suttogtak egymással, mintha lihegnének. Már az utolsó nézők is elhagyták a színházat. Válya odaszaladt a pénztárosnőhöz, lehajolt, mintha a földön keresne valamit abban a fénynégy-szögben, mely a nyitott ajtajú nézőtérről esett a színház elé.

— Nem talált itt egy kézitáskát, kicsi bőrkézitáskát?

— Ugyan kislány, volt is időm rá, amikor a közönség éppen hogy távozott! — mondta az élemedett pénztárosnő.

Válya a föld felé hajolva, hol itt, hol ot keresgélt ujjaival a letaposott piszokban.

— Itt kell lenni valahol … Kijövök, a zsebkendő után nyúlok, kissé tovább megyek és látom — nincs kézitáska.

A pénztárosnő szintén kutatva nézett körül.

Ugyanebben az időben Szerjózska nem a kisajtón, hanem egyenesen a zenekari korláton át a színpadra mászott és teljes erejével rángatni kezdte a zászlót. Le akarta tépni a felső

rámpáról, de a zászló nem engedett. Szerjózska kissé magasabban kapaszkodott bele, felugrott és egy pillanatig meggörbített kezével tartva a zászlót, a levegőben lógott. A zászló leszakadt és Szerjózska zászlóstól együtt majdnem belezuhant a zenekarba.

Ott állt egyedül a színpadon, a félig elsötétült, üres színház-teremben melynek szélesen kitárt ajtói a parkra nyíltak, állt és gondosan, sietés nélkül összehajtogatta az óriási zászlót előbb felére, aztán négyrét, aztán nyolcrét, azért, hogy a zubbonya alá rejthesse.

Az őr, aki kívülről bezárta a gépészfülke ajtaját és a sötétből belépett a nézőtérről kiáradó fénybe, a pénztárosnő és a még mindig keresgélő Válya felé tartott.

— Égnek a lámpák ! Mintha nem tudnád, mi jár ezért!

— morgott mérgesen, — csavard el, zárunk.

Válya odaszaladt hozzá és megfogta kabátja hajtókáját: — Bácsi, egy pillanatig ! — mondta könyörögve ! — El-ejtettem a kézitáskámat, egy pillanatig csak, senki nem veszi észre, — ismételte de nem engedte el a kabátját.

— Hol a fenébe találod meg itt, — mondta az őr, akit Válya könyörgése engedékennyé tett és maga is körüljáratta a szemét.

Ebben a pillanatban egy feltűnően pocakos, hasához arányítva rendkívül vékony lábakkal bíró fiú, mélyen szemre húzott sapkával kiszökött a színházból, nagyot ugrott, ugrás közben megrázta vékony lábát, aztán .fájdalmasan elbégette magát.

— M-e-e-e…

És eltűnt a sötétben.

Vályának még sikerült kétszínűen felsikoltania : — Ah, miféle modor! …

De a nevetés annyira erőt vett rajta, hogy kezével eltakarta arcát és föl-sikoltva, szinte rohanvást szaladt el a színházból.