TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Napokig vonultak át Krasznodonon, a közeli városokon és falvakon a német haderők, harckocsi csapatok, gépesített gyalogság, nehézágyúk és tarackok, összekötő-zászlóaljak, egészségügyi és műszaki csapatok s egyéb kötelékek kisebb-nagyobb parancsnokságai. Motorok zakatolása robajlott szünet nélkül égen és földön. Város és sztyeppe fölött sötéten gomolygott a por.

A katonák és ágyúk mérhetetlen tömegéből mozgásuk üteméből láthatatlan rend áradt: — az Ordnung. Azt a látszatot keltette, nincs erő a földön, mely ellenállhatna ennek a vas-rendnek — az Ordnungnak.

Vagon-nagyságú magas tehergépkocsik színültig meg-rakodva hadiszerrel és élelemmel, lapos és nagyhasú benzin-tartályok félelmetes simán gördültek és mélyen felhasították óriási kerekükkel a földet. A katonákon, első pillantásra jóminő-

ségű, testhez szabott egyenruha feszült. A tisztek elegánsak.

A németek mellett ott vonultak a románok, magyarok, olaszok is. Ágyúikon, harckocsijaikon Európa valamennyi gyárának márkái. Aki az oroszon kívül más nyelven is értett, annak már a teher-és személygépek gyári jelzéseitől is káprázott a szeme és elszörnyedt azon, hogy Európa legtöbb országának termelőereje táplálja ezt a német hadsereget, mely most motorok ordításában, napot elsötétítő pokoli porfelhőkben törtet át a donyeci sztyeppén.

Még a katonai kérdésekhez keveset értő egyszerű ember is látta, megértette, hogy e rettenetes erő nyomása alatt a szovjet hadsereg kénytelen délre és délkeletre húzódni, Novocserkászk, Rosztov, a csendes Don, a Szálszki sztyeppe és Kubán irányába. Ki tudja, hol s merre járnak már … Csak a német harctéri jelentések és német katonák beszélgetéséből sejtheted, melyik frontszakaszon harcol, vagy fekszik a véres hazai rögön, édesegy fiad, apád, férjed, fivéred …

Mialatt a német csapatok egyre vonultak át a városon és mint a sáska-átok felettek mindent, amit az előttük ottjárt csapatok még meghagytak, Krasznodonban már otthonosan, szilárdan berendezkedtek az előnyomuló német hadsereg hadtáp-parancsnokságai, élelmezési és tartalék csapatai.

A helyi lakosság a német uralom első napjaiban egyáltalán nem érintkezett egymással. Az előttük hömpölygő ellenséges erő, már külső megjelenésével is megrendítette az embereket. Senki sem tudhatta, milyen német parancsnokságok maradnak ideiglenesen és melyek tartósan a városban, milyen rendszert vezetnek be, mit követelnek a lakosoktól. Minden bizonytalan volt, csak egy volt kétségtelen, hogy a házakban gazdaként jártak-keltek, parancsolgattak a német katonák.

A családok, miután megértették helyzetük szörnyű és reménytelen voltát, amennyire lehetett visszavonultak. Mindegyik a maga módján igyekezett alkalmazkodni az új, rettenetes viszonyokhoz.

Vera nagyanyó és Jelena Nikolajevna házában von Vencel tábornok vezetése alatt, annak segédtisztjével és egy rőthajú, szeplős tisztiszolgájával, egy német parancsnokság helyezkedett el. Házuk előtt állandó őrszem állott. A ház zúgott az otthonosan ki-bejáró, diskuráló, részegeskedő, lak-mározó német katonáktól, tisztektől. A szoba és konyha német beszéddel, német katonaindulókkal, német rádióleadások lár-májával volt teli. Vera nagyanyót és Jelena Nikolájevnát begyömöszölték az elviselhetetlen, meleg kicsi szobába: a szomszédos konyhában reggeltől késő éjszakáig égett a tűz a kemencében, mely a német tábornok és tiszt urak kosztját sütötte-főzte.

Báró von Vencel tábornokot annyira elfoglalták a háborús ügyek, hogy észre se vette Vera nagyanyót és Jelena Nikolajevnát. Ideje legnagyobb részét a parancsnokságon töltötte, vagy otthon ült, olvasott, — fölül, avagy alul — aláírásával látott el okmányokat, melyeket segédtisztje terjesztett eléje ; órák hosszat ült a térkép előtt és konyakozott a többi tábornokkal.

Olykor megharagudott valamin és ordított, mintha a gyakorló-

téren vezényelt volna, a többi tábornok meg vigyázzban, duplán vörösszalagos nadrágjukra szorított kézzel feszengett előtte.

Vera nagyanyó és Jelena Nikolajevna tisztában volt avval, hogy von Vencel tábornok parancsa és utasításai szerint vonulnak Krasznodónon át az ország mélyébe a német csapatok, harckocsik, repülőgépek, ágyúk, — hogy a tábornok szempontjából az a legfontosabb, ha idején érkeznek a kijelölt helyre s hogy ugyancsak idején vonuljanak onnan tovább. —

Ami gazságot a katonák átvonulásuk közben elkövettek, az nem érdekelte von Vencel tábornokot és az sem, hogy történetesen Vera nagyanyó és Jelena Nikolájevna házában lakott.

Von Vencel tábornok parancsára, vagy szenvtelen néma helyeslésével katonái száz és száz véres, gyalázatos gaztettet követtek el körülötte : elfogtak és megöltek ártatlan embereket, meggyalázták az asszonyokat, nem volt ház, amelyet ki ne raboltak volna. Elrabolták Vera nagyanyó és Jelena Nikolájevna szalonnáját, mézét, tojását és zsírját, hogy a tábornok kedvében járjanak, súlyos háborús nélkülözéseit enyhítsék. A tábornok falta a szalonnát, mézet, tojást és zsírt, és zavartalanul tovább is magasan hordta mozdulatlan deszka-fejét, melynek málnaszín ádámcsutkája mértani pontossággal helyezkedett el gallérja pálmalevelei között. Nyilvánvaló, hogy gyalázat és piszok nem érhetett fel a tábornok gondolatvilá-

gához.

A tábornok fölöttébb tiszta ember volt, naponta kétszer, reggel és lefekvés előtt, tetőtől-talpig, forró vízben mosakodott.

Száraz, ráncos nyakából kimeredő ádámcsutkája mindig borotvált és parfőmös volt. Külön árnyékszéket csináltak a részére, melyet Vera nagyanyó naponta lemosott, nehogy a tábornok kénytelen legyen lábbal állni rá. A tábornok reggelenként pontosan megállapított időben használta az árnyékszéket s ez idő alatt tisztiszolgája őrt állt az ajtó előtt. Amikor az őr meghallotta parancsnoka köhintését, külön e célra tar-togatott papírtekercset nyújtott át neki. De kínos tisztasága ellenére a tábornok egyáltalán nem restelte magát Vera nagyanyó és Jelena Nikolájevna jelenlétében ebéd után hangosan felböfögni s mikor egyedül volt szobájában, nagyokat eresztett, bár tudta, hogy Vera nagyanyó és Jelena Nikolájevna meghallják a szomszéd szobában.

A hosszúlábú segédtiszt mindenben utánozta tábornokát.

Úgy látszik, csak azért nőtt meg olyan irgalmatlan hosszúra, hogy ebben is nyakigláb tábornokához hasonlítson. És éppen úgy, mint parancsnoka, ő sem óhajtotta észrevenni sem Vera nagyanyót, sem Jelena Nikolájevnát.

A tábornok és segédtisztje nem vette emberszámba Vera nagyanyót és Jelena Nikolájevnát, azok számukra még tárgyak-ként sem léteztek. Az ő korlátlan hatalmú gazdájuk és parancsolójuk a szalmahajú, szeplős tisztiszolga volt.

Vera nagyanyó, miután felismerte az új helyzetet, már első

nap eltökélte, hogy nem nyugszik bele a dolgok ilyen elviselhetetlen rendjébe. A ravasz öregasszony észrevette, hogy a vörös tisztiszolga gazdái jelenlétében nem is olyan hatalmas, hogy kézzel hozzájuk merne nyúlni. Naprólnapra bátrabban szembeszállt vele s amikor a vörös kiabált, visszafeleselt. Egy alkalommal a legény dühében csípőn rúgta óriási bakancsával, de nagyanyó válaszképpen fejére vágott a serpenyővel, s akármilyen különös, de a tisztiszolgának ijedtében elállt a lélegzete. Ilyen furcsa és különös viszony alakult ki Vera nagyanyó és a szeplős tisztiszolga között. Jelena Nikolájevna azonban még mindig kábultan járt-kelt. Dús, szőke hajkoronás fejét kissé hátra hajtva, gépiesen, szótlanul teljesített mindent, amit követelnek tőle.

Egy reggel Jelena Nikolájevna vízért ment a szomszéd utcába, és ahogy „a szembe jövő szekérre pillantott, a szekér mellett ott ballagott Olyeg, a fia.

Jelena Nikolájevna tehetetlenül pillantott maga körül, aztán elejtette a vödröt, a vállfát és karját széttárva a fiára vetette magát.

— Olyecska, kisfiam .. . ismételgette s arcán csurogtak a könnyek. Reszketve simogatta végig tenyerével mellét, vállát, hátát és világosszőke aranyló haját.

Olyeg egy fejjel magasabb volt nála. Az utolsó napokon erősen lebarnult, megemberesedett. De minden férfiasságán keresztül — százszor erősebben mint valaha, — anyja szeme előtt annak a drága kisfiúnak az arca lebegett, aki első szavait gügyögte, kövér, lesült kis lábán első lépéseit tette, féloldalt csoszogva, mintha szél sodorná. Igazában most se volt más, csak egy nagyra nőtt gyerek. Hosszú, erős karjával átölelte anyját és ragyogó, tiszta, hűséges gyerekszemmel egyre ismé-

telgette :

— Mama … mama … mama …

Néhány pillanatig senki és semmi nem létezett számukra.

Sem az a két német katona, aki a szomszédos udvarból figyelte, nem esik-e csorba a szent és sérthetetlen Ordnungon, sem a szekér mellett álló rokonok, akik — mindenki a maga módján —

figyelték az anya és fia találkozását. Kolya bácsi — szomorú egykedvűen, Marina néni — szép, fekete, fáradt szemében könnyekkel, a hároméves kisfiú — szeszélyes csudálkozással, amiért nem őt öleli-csókolja elsőnek Jeléna néni s végül a bakon ülő nagyapó — öreg emberek tapintatosságával, — „lám, mik nem történnek e világon…” Azok az emberek pedig, akik lefüggönyözött ablakuk mögül titkon nézték végig az egymásra annyira hasonló, napsütötte fiú és a fiatal, dúshajú asszony találkozását, azt hihették, hogy nővér és fivér találkozott, ha nem tudták volna, hogy Olyeg Kosevoj tért vissza anyjához, aminthogy száz és ezer krasznodoni ember tér most vissza, akinek nem sikerült elmenekülni. Visszajöttek szülővárosukba, házaikba, amelyekben németek ültek.

Sok nehéz napjuk volt azoknak, akik otthagyták szülő-

helyüket, házukat, rokonaikat. Akinek sikerült kiszökni a német gyűrűből, legalább ott barangolhattak saját édes szovjet-hazájukban. Százszorta keservesebb azok sorsa, akik minden erőfeszítésük dacára kudarcot vallottak s miután szemtől-szembe látták a halált, most visszatértek. Most megtűrt kol-dusként élhetnek saját szülőhelyükön, hol német lett azúr, —

falat kenyér nélkül, födél nélkül, összetört lélekkel, kényre-kedvre kiszolgáltatva az első jött-ment németnek, aki nem lát bennük mást, mint gonosztevőt.

Amikor a világos sztyeppén, a fehéren izzó ég alatt Olyegék meglátták az egyenesen feléjük tartó német tankokat, érezték, hogy a halállal állnak szemben. De a halál kikerülte őket.

Német motorkerékpárok körülvették azokat, akiknek nem sikerült átkelniök és odaterelték a Donyec folyóhoz.

Itt újra összetalálkoztak : Olyeg a pajtásaival, Ványa Zemnyuchov Klávával és anyjával és az 1. számú tárna igazgatójá-

val, Valykóval. Valykó olyan vizes volt, hogy nadrágját, kabátját ki lehetett volna csavarni, csizmájában szotyogott a víz.

Az általános zűrzavar e perceiben az emberek nem figyelték egymást, de Valykó láttára mindenkinek az jutott eszébe: „Hát ennek se sikerült átúszni a Donyecen”. Valykó dühös elszántsággal kemény, borostás cigány-arcán, leült a földre, lehúzta a jó bőrcsizmáját, kiöntötte a vizet, kicsavarta kapcáját, újra felhúzta csizmáját és a fiúk felé fordította komor tekintetét. Titokban, — nem hogy talán kacsintott volna rájuk, —

úgy húzta fel fekete szemét, mintha azt mondaná nekik, —

ne féljetek, itt vagyok veletek !

Egy német tankista-tiszt, fekete sisakban, olyan sötét, gonosz arccal, mintha megfüstölték volna, tört orosz nyelven elrendelte, hogy a katonák lépjenek ki. A vöröskatonák, immár fegyvertelenül, csoportokban vagy egyenként, kiléptek a tömegből. Német katonák puskatussal oldalt terelték őket. Nemsokára egy kisebb, katonákból álló tömeg verődött össze nem messze a sztyeppén. Az emberek arca és tekintete mozdulatlan, szomorú volt. Piszkos, színehagyott zubbonyaikban, poros csizmáikban egymás hegyén-hátán szorongtak a ragyogó verőfényben úszó sztyeppe közepén.

A katonákat sorakoztatták és felfelé terelték a Donyecen, a polgári lakosságot hazaengedték.

Az emberek elindultak és szerteszéledtek a sztyeppén.

Nagyobb részük nyugat, a Lichája irányába vezető országút felé vette útját, mely azon a tanyán húzódott át, ahol Ványa és Zsora éjszakáztak.

Viktor Petrov apja és az öregember, aki Kosevojékat és rokonságukat vitte kocsiján, amikor megpillantották a német harckocsikat, szekereikkel odacsatlakoztak övéikhez.

Az egész csoport, Klava Kovályovot és anyját is beleszámítva, emberek és járművek áradatába zuhant, mely Lichája irányá-

ban nyugat felé tartott.

Egy darabig senki sem hitte el, hogy minden alattomos számítás nélkül hazaengedik őket — éppen ezért félve meredtek az úton szembejövő másik áradatra, a német katonákra. De a német katonák fáradtak voltak, izzadt és portól csatakos arccal azon töprengtek, — ugyan mi várja őket elől és rá sem néztek az orosz menekülőkre.

Amikor az első ijedtség elmúlt, valaki bizonytalanul megjegyezte :

— A német parancsnokság alighanem elrendelte, hogy a helyi lakosságot nem szabad bántani.

Valykó, aki a napsütésben úgy gőzölgött, mint egy izzadt igásló, keserűen mosolygott, odanézett a vad, sárosarcú német katonák menetoszlopára és azt mondta:

— Nem látod, hogy nem érnek rá! Máskülönben megmutatnák neked, mitől köhög a bolha !

— Neked, úgy látszik, már megmutatták, hogy mitől köhög? — szólalt meg egy jóízű hang, egyike azoknak, melyek sohasem csüggednek el és amelyek az élet legszörnyűbb pillanataiban is mindenütt föltétlenül felhangzanak, ahol orosz emberek összetalálkoznak.

— Már megmutatták, — csatlakozott Valykó komoran hozzá. Elgondolkozott, aztán hozzátette. — De nem egészen !

Voltaképen mi is történt Valykóval, amikor otthagyta a gyerekeket és a pontonhídhoz ment? Ijesztő, vad külseje végre rákényszerítette az átkelést szabályozó egyik tisztet, hogy szóba álljon vele. Valykó megtudta, hogy a révparancs-nokság a folyó túlsó partján állomásoz, mert ezen az oldalon minden pillanatban felbukkanhatnak a németek. „Kiszedem a belét, de rákényszerítem, hogy naplopóival rendet teremtsen itt” — mondta magában dühöngve Valykó és a hídon vonuló gépek mellett egyik pontonvégről a másikra ugrott. Ekkor jelentek meg a német zuhanó-bombázók és Valykó a vele ugráló többi emberrel együtt kénytelen volt hasravágódni.

A német tüzérség munkába fogott, a pontonokon pánik tört ki. Valykó ingadozni kezdett. .

Szolgálati helyzete nemcsak jogot adott rá, de egyenesen megkövetelte, hogy az utolsó lehetőséget is felhasználva vergődjön át a Donyec túlsó oldalára. A nagyon kemény és megfontolt embereknél is, — akikben forró vér buzog, — elő-

fordul néha, hogy egy közeli, kisebb jelentőségű cél pillanatnyilag fontosabbnak tűnik fel a fő, de távolabbi célnál.

Alig gondolt rá Valykó, mint vélekednek majd róla munkásai, Grigori Iljics Sevcov — a barátja, a komszomol gyerekek, akik mind odaát maradtak a nyugati parton: a vére egyszerre elöntötte lebarnult arcát és — visszafordult. Ember-lavina hömpölygött vele szemben a hídon, mire ruhástól vízbe vetette magát és kiúszott a partra.

Miközben a németek már lőtték és körülzárták a Donyec ismerős partját s az emberek eszüket vesztve rohantak a pontonokon a túlsó partra, verekedtek a hídfeljárónál és százával igyekeztek úszva a másik partra jutni, — Valykó erős karjaival hasítva a vizet, visszaúszott az innenső parthoz. Tudta, első

lesz, akiket a németek elintéznek, de visszaúszott, mert lelkiismerete nem engedte, hogy másként cselekedjen.

A németek szerencsétlenségükre, nem voltak ennyire körültekintők, nem ölték meg Valykót, hanem hazaeresztették a többiekkel együtt. Most ahelyett, hogy keletnek, Szaratovnak menne, ahol szolgálatából kifolyólag jelentkeznie kellene s ahol felesége és gyerekei várják, Valykó bevágta magát a vissza-menekülők tömegébe és nyugatnak tartott.

A menekülők tarka oszlopa még el sem érte Licháját, amikor kezdett szerteszéledni. Valykó azt ajánlotta a kraszno-doniaknak, váljanak ki a tömegből és a nagy országutat elkerülve, mezei ösvényeken toronyiránt menjenek Krasznodonba.

Népek és országok sorsának válságos perceiben mindig megismétlődik, hogy a legegyszerűbb ember lelkében is szorosan összekapcsolódik az egyéni sorsért való aggódás az egész nép és ország sorsának gondolatával.

Az átélt szörnyű események súlyosan nehezedtek rá a felnőttekre és gyerekekre. Az emberek nem igen beszéltek egymással. Nemcsak az a kérdés nyomta őket, hogy mit hoz a holnap, hanem az is, mi lesz az egész nagy szovjet földdel?

Mindenki a maga módján töprengett a dolgokon.

Csupán Marina hároméves kisfiának lelki egyensúlyát nem zavarták ezek a kérdések. Nem kételkedett annak a világnak szilárdságában, amelyben élt, mivel anyja és apja mellette voltak. Igaz, átélt egy rettenetes pillanatot, amikor valami iszonyú nagyot bődült és dörgött az égen, aztán vad robaj következett és az emberek szétfutottak. De megszokta már, hogy köröskörül mindig dörgött, ropogott valami és az emberek ide-oda rohantak. Sírt egy darabig, de aztán megnyugodott.

Most már minden jó volt. Csak az utazás nyúlt kissé hosszúra.

Különösen dél felé már nagyon elfáradt, a meleg is eltikkasz-totta. Pityeregni kezdett és azt kérdezgette, még soká érnek-e haza, nagyanyóhoz? De mikor egy rövid pihenőre megállapodtak, elég volt bekapni egy kis kását, bottal megkotorászni az ürge-lyukakat és óvatosan, féloldalt hátrálva tisztelettel körüljárni a tarka lovakat, amelyek mindegyike majdnem mégegyszer olyan nagy volt, mint az ő kis pej-lovacskájuk, aztán anyja ölében édesen aludni egyet — és minden rendbe jött. A világ újra telistele volt szép és csodás dolgokkal.

A bakon ülő nagyapó úgy gondolta, hogy az ő életét, egy jelentéktelen szürke ember életét aligha fenyegeti veszedelem a németek részéről. Csak attól félt, hogy a németek még útközben elszedik a lovát. Aztán arra gondolt, hogy a németek alighanem megszüntetik a nyugdíját és nemcsak hogy meg-fosztják három frontharcos fia után járó hadisegélytől, hanem valószínűleg zaklatni is fogják, miért van mind a három fia a Vörös Hadseregben? Legjobban az a kérdés nyugtalanította, győz-e majd Oroszország? Azokután, amit látott, mélységesen féltette Oroszországot. Az öreg, kis nagyapó, akinek tarkóján, mint ázott verébnek, vöröskés hajcsomók ágaskodtak, nagyon sajnálta, hogy nem halt meg a múlt télen, amikor — mint a doktor mondta — „rohama” volt. Eszébe jutott egész élete, a sok háború, melyben maga is résztvett. Eszébe jutott, hogy Oroszország nagy és gazdag, az utolsó tíz egynehány évben még gazdagabb lett, nem is lesz annyi ereje a németnek, hogy legyőzze Oroszországot. Miközben így elgondolkozott, ideges lett, megvakarta feketére sült bokáját, aztán száját gyerekmód összecsucsorítva rácuppantott kis lovára és megrántotta a gyeplőszíjat.

Nikoláj Nikoláj evicset, Olyeg nagybátyját leginkább az bántotta, — Nikoláj fiatal szovjet geológus volt, aki már pályafutása első éveiben kitűnt eredményes földtani kutatásaival — hogy a trösztben megindult munkája ilyen váratlanul és szörnyű módon megszakadt. Feltételezte, hogy a németek azonnal megölik, de ha nem ölik meg, akkor nagyon furfangos-nak kell lennie, hogy kivonhassa magát a német szolgálat alól. Azt tudta, hogy semmi körülmények között nem dolgozik a németeknek, nekik szolgálni éppolyan természetellenes és visszataszító, mint négykézláb járni.

A fiatal Marina néni meg azt számolhatta, milyen jövedelmi forrásokra támaszkodott eddig az életük. Kiderült, hogy a németek betöréséig a következő jövedelmi forrásaik voltak: Nikoláj Nikolájevics keresete, Jelena Nikolajevna nyugdíja, mely boldogult férje, Olyeg mostohaapja után járt neki, Vera Vasziljevna nagyanyó nyugdíja, a tröszttől kapott lakás és veteményeskert a házuk körül, mely utóbbit maguk művelték meg. Nyilvánvaló, hogy a németek megszüntetik a három első jövedelmi forrást és lehetséges, hogy a többitől is megfoszt-ják. Egyre maga előtt látta a hajóhíd előtt fetrengő gyerekhullákat, a csöpp áldozatokon érzett sajnálkozását átvitte saját kis fiára és sírva fakadt. Eszébe jutottak a beszélgetések, hogy a németek kíméletlenül kikezdenek a nőkkel, erőszakot követnek el rajtuk és mert csinos asszony volt, elszörnyedt, hogy vele is megtörténhet ez. Azzal vigasztalta magát, hogy öregesen fog öltözködni, egyszerű hajviseletet hord majd, így lehet, hogy baj nélkül ússza meg a dolgot.

Petrov Viktor apja, az erdész, tisztában volt, hogy visszatérte halálos veszedelemmel fenyegeti nemcsak fiát, aki komszomol, hanem saját magát is, akiről a környéken jól tudták, hogy 1918-ban a németek ellen harcolt. De mikor felvetette a kérdést, hogy mit tegyen, nem lelt választ. Tudta, hogy a földalatti szervezet felépítésére és a partizán-harc vezetésére valaki okvetlen visszamaradt a pártemberek közül. Jómaga azonban idős, pártonkívüli ember, távolról sem az a harcos lélek már, mint valamikor fiatalságában. Egész életében becsületes, egyszerű erdész-ember volt és megszokta a gondolatot, hogy az is marad élete végéig, hogy taníttatja fiát és lá-

nyát s emberré neveli őket. De amikor arra gondolt, hogy a múltja esetleg titokban marad és a németek alatt is erdész -

kednie kell — a nagydarab embert keserves bánat és utálat fogta el. Legszívesebben sírva fakadt és szétütött volna maga körül.

Ugyanakkor fia Viktor halálosan megbántottnak, sőt meggyalázottnak érezte magát éspedig — a Vörös Hadsereg részéről.

Gyerekkora óta egyszerűen istenítette a Vörös Hadsereget és parancsnokait. A háború első napjától arra készült, hogy mint a Vörös Hadsereg tisztje, maga is részt vesz a nagy harcokban. Az iskola katonai önképző körének vezetője volt, ő szervezte a katonai és torna testgyakorlatokat esőben, fagyban egyaránt — amint ezt még Szuvorov előírta. A vereségek nem rendítették meg a Vörös Hadsereg tekintélyét Viktor szemében. De bántotta, hogy nem lehetett a Vörös Hadsereg tisztje, mert ha most vörös parancsnok lenne, a hadsereg egészen bizonyosan nem jut ebbe a keserves helyzetbe. Ami a németek alatti sorsát illeti, arra nem is gondolt. Ebben a kérdésben teljesen bízott apjában és Anatóli Popov barátjában, akik eddig az élet legszövevé-

nyesebb pillanataiban is mindig találtak valami váratlan, de célszerű megoldást.

Anatóli nevű barátja azonban szíve mélyéből kesergett hazája sorsán, hallgatva rágta körmét és egész úton egyébre se gondolt, mint arra, hogy mihez fogjon? Bár a háború alatt komszomol-üléseken sok előadást tartott a szocialista haza védelméről, de egyetlen egy előadásban sem volt képes a haza fogalmát olyan mértékben kifejezni, ahogy anyja, Taiszja Prokofjevna, ez a hatalmas testű, pirospozsgás asszony kifejezte csudálatos régi kozák-dalaival, amiket bölcsője fölé hajolva énekelt. Ez a haza élt szívében és facsart könnyeket a szeméből, ha e dalokat hallotta, vagy amikor a letaposott búzaföldeket és leégett házakat látta. Ez a haza volt most veszélyben, olyan szörnyű veszélyben, hogy összeszorult a szíve. Tenni kell valamit, haladéktalanul, tüstént, — de hogyan, hol, kivel ?

Többé-kevésbbé ezek a gondolatok foglalkoztatták társait is.

Csak Ulyában nem volt annyi erő, hogy szülőföldje, vagy saját sorsára gondoljon. Minden amit attól fogva átélt, hogy meglátta az összeomló 1. számú tárna tornyát : anyjától és legjobb barátnőjétől elvált, a letaposott izzó sztyeppén való út, a hajóhíd előtt megcsonkított, vöröskendős, véres asszony-tetem, a kifolyt szemű kisfiú egyetlen iszonyatos vízióvá folyt össze lelkiszemei előtt és hol éles tőrként szúrta, hol mázsányi malomkő gyanánt gyötörte vérző szívét. Egész idő alatt szótlanul, látszólag nyugodtan gyalogolt a szekér mellett csak szemé-

ben és száján kirajzolódó komorság árulta el, milyen vihar dúl a lelkében.

Ezzel szemben Zsora Arutyunyáncnak egészen mindegy volt, hogyan él majd a németek alatt.

— Emberevők ! Ilyenekkel meg se értheti magát a mi népünk, igaz? A mi népünk fegyverhez nyúl, aminthogy előbb fegyverhez nyúltak a németektől megszállt más országok népei, föltétlenül ! Apám csendes ember, de fegyvert vesz kezébe!

Anyám pedig, olyan a vére, hogy okvetlen megteszi. Ha így viselkednek az öregjeink, akkor nekünk, fiataloknak mi a kötelességünk? Az, hogy számba vegyük, illetőleg előbb ki kell kutatnunk — javította ki magát Zsóra — és csak aztán tarthatjuk számon az összes gyerekeket, akik nem utaztak el, azután haladéktalanul meg kell teremteni az összeköttetést a földalatti szervezettel. Vologya Oszmjuchin és Tolja Orlov Krasznodonban maradtak — azt hiszitek, ölbetett kezekkel fognak ülni? És Lyusza, Vologya nővére, nagyszerű lány, —

mondta Zsóra mély meggyőződéssel — semmiesetre se fog tétlenül ülni.

Ványa megragadta a pillanatot, amikor Kláván kívül senki sem hallhatta meg és odaszólt Zsórához.

— Ide figyelj — abrek! Becsületszavamra, mindenben igazad van. Csak . .. fogd be a szád! Először, mert ebben a kérdésben mindenki saját lelkiismerete szerint jár el. Másodszor — nem kezeskedhetsz mindenkiért. Tegyük fel, valamelyik akaratlanul kikotyog valamit, mi lesz akkor — veled és valamennyiünkkel ?

— Mért neveztél abreknek? — kérdezte Zsora és lelkes szemében elégedett láng villant fel.

— Mert fekete vagy és úgy viselkedsz, mint egy valódi hegyilovag.

— Tudod, Ványa, ha a föld alá megyek, feltétlenül fel-veszem az Abrek nevet, — mondta Zsora suttogva.

Ványa osztozott Zsora Arutyunyánc e nézeteiben és hangulatában. Mégis, bármire gondolt Ványa, minden gondolatának alján ott volt a boldogságérzés, hogy Kláva mellette van.

Büszke volt, hogy Kovalyevrája bízta családját, újra hallotta Kovalyev szavait: „Ványa, mentsd meg őket” és ő Kláva és anyja megmentőjének tartotta magát. Boldogsága teljes volt, mert Kláva viszonozta érzelmeit. Ha apjáért való gondja, anyja keserves könnyei nem nyugtalanítanák, Kláva egyszerűen boldog lett volna, hogy itt van szíve szerelme közvetlen közelé-

ben, az arany napsütésben izzó donyeci sztyeppe közepén.

Boldog lenne, bár a láthatár szélén hol itt, hol ott feltüne-deztek a német tankok bástyatornyai, légvédelmi ágyúk felmeredő csövei és német katonák sisak százai, melyek fülhasító motor-puffogással, porfelhők szelében törtek át az aranyló búzán.

Az emberek között, akik — mindegyik a maga módján —

tulajdon sorsuk és népük jövője felett töprengtek, volt két ember, jellemre és korra nagyon különbözőek egymástól, de lelkük nemességében, izzó tettvágyukban csodálatosan hasonlóak.

Az egyik Valykó, a másik — Olyeg.

Valykó kevésbeszédű ember volt és soha senki nem tudta, hogy cigányos külseje alatt mi lappang a lelkében. Személyes sorsa úgy látszott, a legrosszabbra fordult, de még sohasem látták ennyire jókedvűnek és mozgékonynak. Az egész idő

alatt gyalog járt, mindenkiről gondoskodott, a fiúkkal szívesen elbeszélgetett, hol az egyikkel, hol a másikkal, mintha ki akarná próbálni őket. Sokat tréfálkozott.

Olyegnek nem volt türelme a bricskában ülni. Alig várta, hogy viszontláthassa anyját és nagymamáját. Nagy gyönyörű-

séggel dörzsölgette ujjai hegyét, miközben Zsora Arutyunyáncot hallgatta, aztán hirtelen nagyot nevetett Ványán és Kláván. Félénk dadogással vigasztalgatta Ulyát, dajkálta hároméves kisöccsét, szerelmet vallott Marina néninek, vagy hosszú politikai vitába merült nagyapóval. Aztán szótlanul ballagott a bricska mellett, homlokára éles ráncok ültek s míg gyerekesen makacs, duzzadt ajkán rejtett mosolygás ült, szeme szigorú töprengéssel merült a távolba.

Egynapi járóföldre voltak Krasznodontól, amikor egy elkalandozó német csapat rajtuk ütött. A németek tárgyilagos nem is túlságosan durva igyekezettel átvizsgálták a szekereket, magukhoz vették Marina és Ulya bőröndjeiből az összes selyemholmit, Viktor apjáról és Valykóról lehúzták a csizmát és elvették Valykó öreg aranyóráját, mely a Donyecben történt fürdő ellenére kitűnően ketyegett.

Ez az első közvetlen érintkezés a németekkel zavarba hozta őket, mert az igazat megvallva, rosszabbnak képzelték el.

Az általános zavar csudálkozássá változott, aztán természetellenes jókedvbe csapott át. Valamennyien utánozni kezdték a németeket, mint motozták meg a szekereket, ugratták Marinát, aki nagyon szomorkodott selyemharisnyái elvesztésén. Valykó-

nak és Viktor apjának se kegyelmeztek, akik szörnyen rosszul érezték magukat csizmátlan térdnadrágjukban és papucsaikban.

Csak Olyeg nem vett részt ebben a hamis vígságban, arcán sokáig komor harag sötétlett.

Éjszaka értek Krasznodon alá. Valykó tanácsára, aki föltételezte, hogy a városban tilos az éjszakai járás-kelés, elhatározták, hogy nem mennek be a városba, hanem a völgyben töltik az éjszakát. Sütött a hold. Nyugtalanok voltak és az álom elkerülte szemüket.

Valykó elindult, hogy körülnézzen, mi van a völgyben.

Hirtelen lépteket hallott maga mögött. Megfordult, megállt és a harmatos, csillogó holdfényben megismerte Olyeget.

— Valykó elvtárs, beszélnem kell magával. Nagyon, —

mondta Olyeg csöndesen, kissé dadogva.

-—Jó — mondta Valykó. — Csakhogy állva kell ám beszélgetnünk, mert a fű nedves. — Elnevette magát.

— Segítsen, hogy megtaláljak valakit a földalatti embereink közül — mondta Olyeg és merőn nézett Valykó bozont os szemöldöke alá.

Valykó felrántotta fejét és néhány pillanatig szótlanul figyelte Olyeg arcát.

Új ember, a legfiatalabb nemzedék képviselője állt előtte.

Mintha a legkülönbözőbb, soha össze nem egyeztethető, ellentétes jellemvonások formálták volna ki ezt a nemzedéket; Álmodozás, magasan szárnyaló ábrándozás és gyakorlatiasság, kíméletlen elszántság, az emberi örömök szenvedélyes szeretete és kíméletlen önfegyelem — íme az új nemzedék arca.

Valykó, az igazat megvallva, — eléggé rosszul ismerte ezt a nemzedéket. De hitt benne.

— Földalatti emberfélét, azt hiszem, hogy már találtál is — mondta kissé nevetve Valykó — s hogy mi a tennivalónk, arról itt mindjárt beszélgethetünk.

Olyeg szótlanul várt.

— Úgy látom, nem ma határoztad el magad erre? —

szólt Valykó.

Igaza volt. Alig került Vorosilovgrád közvetlen veszedelembe, Olyeg — most hallgatta el anyja előtt első ízben lépését — elment a komszomol kerületi bizottságába és kérte, küldjék munkára valamelyik földalatti csoportba.

Nagyon megbántották, mert minden különösebb indokolás nélkül körülbelül ezt mondták neki :

— Hát, kislegény, szedd össze a holmid és utazz el jó-

egészségben, de minél hamarább !

Nem tudta, hogy a komszomol kerületi bizottság nem szervezett különleges földalatti csoportot, azok a komszomolok pedig, akiket a földalatti mozgalom rendelkezésére bocsátottak, már régebben kaptak értesítést. Éppen ezért a kerületi bizottságban nyert válasz egyáltalán nem volt gorombaság, ellenkezőleg, bizonyos figyelmeztetést jelentett. El kellett utaznia.

Amikor Olyeg meggyőződött róla, hogy nem sikerült elmenekülnie, egyszerre felgyúlt benne a gondolat : most végre teljesül, amire vágyott. Az a keserű érzés, amit az anyjától való elszakadás, a menekülés szörnyűsége és sorsa egész bizonytalansága okozott, egyszerre megszűnt. Lelke minden ereje, szenvedélye, vágya, reménye, ifjú élete minden törekvése hirtelen szárnyra kapott.

— Szóval, összeszedted magad — folytatta Valykó —

és határoztál. Látod, az én természetem is ilyen. Még tegnap — megyek és egyre az jár az eszemben, hogy a tárnát .fel-robbantottuk, meg hogy a hadsereg visszavonul, menekülők gyötrődnek, gyerekek pusztulnak. A szívemben meg sötét bánat, sűrű sötétség ! — sóhajtotta el magát egészen különös őszinteséggel Valykó. — Örülnöm kellett volna, hogy viszontlátom a családomat, a háború kitörése óta nem láttam, a szívem meg egyre azt dobogja : „Azám, ha eléred a csalá-

dod. Ha eléred …” És magamban azt gondolom : „Na jó, eléred őket és aztán !” így gondolkodtam tegnap. És ma? Hadseregünk a Don mögé vonult. Minket meg nyakoncsípett a német. A csalá-

dommal nem találkozom. Lehet, hogy sohasem. A szívem mégis könnyebb lett. Miért? Mert most, mint a krimi fuvarosnak, csak egy út áll nyitva előttem. Ez pedig a legfontosabb a mi fajtánk szempontjából.

Olyeg érezte, hogy a holdfénytől csillogó, harmatos krasznodoni völgyben olyan őszintén beszél vele ez a kemény, zárkózott, cigány képű ember, mint talán még senkivel sem.

— Idehallgass ! Ezekkel a gyerekekkel tartsd fenn az összeköttetést. Ezek a gyerekek a mieink, — mondta Valykó. —

Ne áruld el magad, de tarts velük összeköttetést. Aztán nézz körül, keress még gyerekeket, akik alkalmasak a munkára, keményeket persze. Csak aztán úgy csináld, hogy tudtom nélkül semmibe se fogj bele, lebukhatsz ! Én majd szólok, mikor mit csinálj …

— Tudja, ki maradt a városban? — kérdezte Olyeg.

— Nem tudom, — ismerte be Valykó őszintén. — Nem tudom, de megtalálom.

— És én hogy találom meg magát ?

— Arra nincs szükség, hogy te engem megtalálj. Ha volna lakásom, sem mondanám meg, de, őszintén bevallom, egyelőre nincs.

Bármilyen szomorú feladat elsőnek adni hírül a férj és apa pusztulását, Valykó mégis úgy határozott, hogy Sevcovéknál fog elrejtőzni, ahol ismerték és szerették. Lyubka elszánt kislány volt, akinek segítségével akarta az összeköttetést megteremteni s valamilyen elhagyott helyen lakást találni.

— Inkább add a te lakásod címét, én megtalállak.

Valykó néhányszor fennhangon elismételte Olyeg címét, hogy jól eszébe vésse.

— Ne félj, megtalállak — mondta Valykó csendesen.

— Ha egy ideig nem hallasz rólam, ne nyugtalankodj, várj . ..

Most pedig eridj — mondta Valykó és széles tenyerével könnyedén megütötte Olyeg vállát.

— Köszönöm — mondta alig hallhatóan Olyeg.

Kifejezhetetlen izgalomban, szinte repült a harmatos füvön, mikor visszatért a táborba. Mindenki aludt már, csak a lovak ropogtatták a füvet. No meg Ványa Zemnyuchov volt ébren.

Rongyos sapkáját tarkójára gyűrte, két karjával átfogta hegyes térdét és így virrasztott az alvó Kláva és anyja mellett.

„Ványa, drága barátom” — morogta magában Olyeg, teljesen eltelve minden ember iránt érzett mélységes szeretettől. Odament barátjához és felindultan melléje telepedett a nedves fűre.

Ványa odafordította a holdfénytől fehér arcát.

— Nos, mi van? Mit mondott neked? — kérdezte élénk érdeklődéssel.

— Miről beszélsz? — válaszolta Olyeg csodálkozva és egyben zavartan is.

— Mit mondott Valykó? Tud valamit?

Olyeg határozatlanul nézett rá.

— Vagy bújócskát akarsz játszani velem ? — kérdezte Vászja elkeseredve. — Végeredményben nem vagyunk gyerekek.

— H-h-honnan tudtad meg ? — kérdezte suttogó hangon, csodálkozva Olyeg és kimeredt szemmel nézett barátjára.

— Nem nagyon nehéz kitalálni a te földalatti összeköttetéseidet, nem különbek az enyémeknél-jegyezte meg Ványa mosolyogva. — Vagy azt hiszed, hogy én nem foglalkoztam az üggyel ?

— Ványa! .. . — Olyeg erős kezével keményen megragadta és megszorította Zemnuchov kezét, aki ugyancsak kemény kézszorítással válaszolt. — Szóval együtt dolgozunk.

— Persze, hogy együtt.

— Mindvégig.

— Mindvégig — mondta Ványa halkan és nagyon komolyan. — Végig, az utolsó csepp véremig.

Egymásra néztek és a szemük felragyogott.

— Tudod, egyelőre még ő maga se tud semmit. De azt mondta, hogy megtalálja. És bizonyosan megtalálja, — tette hozzá büszkén Olyeg. — Te meg úgy csináld a dolgot, hogy soká ne maradj Nizsni Alexandrovkában.

— Nem, emiatt ne nyugtalankodj — mondta Ványa eré-

lyesen megrántva fejét. — Csak elhelyezem őket. —

— Szereted ? — kérdezte suttogva Olyeg és egészen a füléhez hajolt.

— Ilyesmiről nem beszél az ember.

— Csak ne restelkedj. Hiszen az ilyesmi szép, nagyon szép.

A kisleány egyenesen csudás … Ami pedig téged illet, nem is találok megfelelő szavakat, — mondta Olyeg és arca meg hangja őszinte boldogságot sugárzott.

— Igen sokat kell átélnünk, de az élet mégis nagyon szép — mondta a rövidlátó Ványa.

— I-i-gaz, szszent igaz — válaszolta Olyeg, erősen dadogott és szeme könnyel telt meg.

Alig egy hét múlt el azóta, hogy a sors kidobta a sztyepébe ezeket a különböző embereket, fiatalokat — öregeket.

A sztyeppe fölött úszó nap utoljára sütött rájuk és úgy érezték, hogy hosszú, közös múlt van a hátuk mögött s amikor el kellett válniok, mély bánattal és szeretettel telt meg szívük.

— Na fiúk, leányok ! … — kezdte Valykó s meglendítette vaskos kezét, de többet nem mondott. Lovaglónadrágban és papucsban állt a völgy közepén.

Kicserélték címüket, megígérték, hogy tartják az összeköttetést és elbúcsúztak egymástól. Hátra-hátra fordulva még sokáig nézték egymást, amíg el nem nyelte őket a sztyeppe.

Itt-ott valaki meg-meglobogtatta kendőjét, intett a kezével.

Aztán egymásután tűntek el a domb mögött, a völgymélyedé-

sekben. Szörnyű, közös kálváriájuk az izzó sztyeppenap alatt mind-mind csak álomnak tűnt.

így lépte át Olyeg Kosevoj szülői házát, melyet németek szálltak meg.