TIZENHATODIK FEJEZET

Vera nagyanyó és Jelena Nikolájevna még mindig a jázminbokrok mögött álltak és nézték, mint kúsznak elő a vasúti töltés feljárójára óriási, magas és hosszú teherkocsik, mint töltik meg magukkal és robajukkal az utcát. Szürke rövid kabátban, szürke-szennyes pilótasapkában, poros, izzadt szürke sorokban ültek bennük német katonák, lábuk közé helyezve puskájukat.

A kutyák vad ugatással vetették magukat a gépek elé és ugráltak a vastag, vöröses utcaporban.

Az első gépkocsik, amelyeken tisztek ültek, már elérték Kosevojék kiskertjét, amikor az asszonyok háta mögött veszett csaholás tört ki és a fekete bozontos kutya a napraforgón keresztül átvetette magát az alacsony kerítésen. Farkasüvöl-téshez hasonló vén, rekedt, mély ugatás közben ugrándozott az élen haladó gépek körül.

Az asszonyok iszonyattal néztek egymásra. Mindketten valami szörnyűségre voltak elkészülve. De semmi különös sem történt. A személykocsi továbbtartott a park felé és a Krasznodóni széntröszt épülete előtt megállt. A többi személykocsi követte. Ezalatt a katonákkal megrakott teherautók már teljesen megtöltötték az utcát. A katonák leugráltak az autókról és orosz fül számára szokatlan lármás, nyers beszéd közben szétszéledtek a házakban, kertekben, dörömböltek az ajtókon.

A bozontos, fekete kutyát ez a sok ember teljesen kihozta a sodrából, megállt a kerítésnél és bizonytalanul ugatta végig az egész utcát.

A tisztek a tröszt épülete előtt álltak, cigarettáztak, tisztiszolgák bőröndöket cipeltek be a házba. Egy kistermetű, pocakos tiszt, akinek olyan magas szabású volt a sapkája, hogy alatta a feje elvesztette minden jelentőségét, — intézte a ki-rakodást. Egy természetellenesen hosszúlábú fiatal tiszt mellett óriási termetű, nehézkes, lompos katona várakozott.

A katona lábán vaskos bakancs, szürke sapkája félrecsapva ült kirívóan szalmaszín fején. A tiszt az óriási termetű katoná-

tól kísérve átsietett az utcán és eltűnt a területi pártbizottság épületében. Néhány perc múlva kijöttek a házból és gyorsan befordultak a pártbizottsággal szomszédos lakóház kerítésajtaján. Ebben a házban laktak a területi pártbizottság alkal-mazottai, akik azonban már tegnapelőtt elutaztak. A tiszt, utána a katona, visszatértek és Kosevojék ajtaja felé tartottak.

Végre igazi ellenséggel állt szemben a fekete lompos házieb, egyenesen feléje tartott és üvöltve vetette rá magát a fiatal tisztre. A tiszt megállt, szétterpesztette hosszú lábát, arca kisfiús kifejezést öltött, halkan szitkozódni kezdett, aztán táskájából elővette revolverét és belelőtt a kutyába. Az öreg állat lebukott, orrát a földbe verte, vonítva kúszott közelebb a tiszthez, aztán elnyúlt mozdulatlanul.

— Megölték a kutyát … Mi lesz itt? — kérdezte a nagyanyó. A tröszt előtt álló tisztek és a katonák a lövés zajára felnéztek, de ahogy meglátták a lelőtt kutyát, tovább dolgoztak. Elszórt lövések dördültek hol itt, hol ott A tiszt, akit a szénaszínhajú tisztiszolga követett, kinyitotta Kosevojék kerí-

tésajtaját.

Vera nagyanyó merev-szikáran tartva mozdulatlan Dante-fejét. a tiszt elé ment, míg Jelena Nikolájevna ottmaradt a bokorban és mindkét kezével feltámasztotta haját.

A tiszt szétterpesztve hosszú lábait megállt nagyanyó előtt s bár nagyanyó se volt kistermetű, a tiszt hideg, fénytelen szemével mégis letekintett rá és megkérdezte : — Ki fogja megmutatni nekem az önök lakását?

Úgy beszélt, mintha nagyon helyesen beszélne oroszul és tekintetét nagyanyóról a jázminbokorban álló, frizuráját fogó Jelena Nikolajevnára fordította, aztán megint nagyanyóra nézett.

— Mi lesz, Lénya : Eredj már, mutasd meg, — mondta nagyanyó zavart, rekedt hangon.

Jelena Nikolájevna hajfonatait tartva, a virágágyak között a ház felé tartott.

A tiszt néhány percig csodálkozva követte tekintetével, aztán újra nagyanyóra nézett.

— Nos? — mondta és felhúzta világos szemöldökét, miközben elkényeztetett ficsur-arca szeszélyes kifejezést öltött.

Nagyanyó szokatlan módon aprózva lépteit, majdnem szaladva ment a ház felé.

Kosevojék lakása három szobából és konyhából állott.

A konyha a nagyszobába nyílt, melyet ebédlőnek használtak és két ablakával a szomszédos Szádováj a-utcára nézett. Itt állt Jelena Nikolájevna ágya és egy diván, melyen rendesen Olyeg aludt. A balra fekvő szobában Nikoláj Nikolájevics lakott feleségével és kisgyerekével. Egy másik, jobbra nyíló ajtó nagyanyó parányi szobájába nyilt. Ennek a kis szobának közös fala volt a konyhával, a fal túloldalán állott a konyhakemence, aminek következtében nagyanyó szobája, különösen nyáron, elviselhetetlenül forró volt. De mint minden falusi asszony, nagyanyó is szerette a meleget s ha már nagyon tűrhetetlen volt a hőség, kinyitotta a kerti ablakot, mely alatt orgona-bokrok susogtak.

A tiszt belépett a konyhába, átfutotta tekintetével, aztán, hogy bele ne üsse fejét az ajtókeretbe, lehajolva bement a szobába és körülnézett. Látszott, hogy tetszik neki. A szoba fehérre volt meszelve, tiszta padlóján otthon szőtt, kemény-fonatú tiszta futószőnyegek, az asztalon hófehér terítő, ugyancsak kifogástalan tiszta takaró Jelena Nikolájevna ágyán és a jól tömött párnákat — nagy, kicsi, kisebb — könnyű csipkeféle borította. Az ablakdeszkákon cserepes virágok.

A tiszt újra lehajolt és gyorsan bement Korosztilevék szobájába. Jelena Nikolájevna, aki maga se vette észre, mikor és hogyan tűzte meg hajtűvel haját, ottmaradt az ebédlőben, az ajtófélfához támaszkodott és lehorgasztotta dús, világosszőke fejét. Vera nagyanyó a német után ment.

Ez a valamivel kisebb szoba íróasztalával, takaros író-

készletével, az asztal mellett, az ajtófélfán függő vonalzóval, háromszöggel és körzővel, szintén megnyerte a tiszt tetszését.

— Schön, — mondta megelégedetten.

Most észrevette a kissé összegyűrt ágyat, melyen Jelena Nikolájevna feküdt, amikor Mária Andréjevna hozzájuk jött.

Gyorsan odalépett az ágyhoz, két ujjával kelletlenül felhajtotta a takarót, aztán a lepedőt, végül a derékaljat, lehajolt és be-szívta orrába az ágy levegőjét.

— Poloska nem? — kérdezte arcfintorral nagyanyótól.

— Nem … Poloska nem, — mondta nagyanyó és igyekezett ugyanolyan tört nyelven beszélni, hogy a német megértse, miközben sértődötten rázta meg fejét.

— Schön, — mondta a német és az ajtó alatt lehajtva fejét, visszatért az ebédlőbe.

— Itt fog lakni a generál, Báron von Vencel, — mondta.

— Ezt a két szobát felszabadítani — az ebédlőre, valamint Korosztilevék szobájára mutatott. — Maguknak meg lesz engedve itt lakni — és nagyanyó szobája felé intett. Ami kell ezekből a szobákból, azonnal kivinni… Kivinni ezt, azt mondta és idegeskedve fogta meg újra két ujjal Jelena Nikolá-

jevna ágyán a hófehér takarót, lepedőt. — És azt a szobát szintén … Kitakarítani… nyomban ! — és Jelena Nikolá-

jevna mellett, aki ijedten adott utat neki, kiment a szobából.

— Poloska van-e, azt kérdezte?, Ilyen az ellenség ! …

Vén korodra ezt kellett megérned, Vera nagyanyó ! — mondta éles hangon az öregasszony. — Lenya ! Elájultál, vagy mi? —

szólt méltatlankodva. — Ki kell takarítani a szobákat a báró részére, folyjon ki a szeme ! Kicsit szedd össze magad. Talán szerencse, hogy bárót szállásoltak hozzánk, lehet, nem olyan átkozott, mint a többi . .

Jelena Nikolájevna szótlanul szedte össze az ágyneműt és átvitte nagyanyó szobájába, ahonnan aztán nem is jött ki többé.

Vera nagyanyó rendbehozta fia és menye szobáját, leszedte a falakról és az íróasztalról fia meg Olyeg fényképeit és akomódba tette, („nehogy még megkérdezzék, hogy ki ez, vagy amaz”) átvitte szobájába a maga és lánya fehérneműjét, ruháját („nehogy hozzányúljanak, a nyavalya törje ki őket !”).

A kíváncsiság úgy bántotta, hogy nem volt képes nyugodtan ülni a helyén. Kiment az udvarra.

A kertajtóban megint megjelent az óriási tisztiszolga szal-mavörös feje, szeplős, zsíros arca. Hosszú, széles, tömött bőröndöket cipelt két kezében. Egy másik katona fegyvereket hozott, három golyószórót, két Mauser-puskát, ezüsthüvelyű kardot, aztán két katona újabb nehéz bőröndöket, egy negyedik pedig rádiókészüléket. Rá se néztek Vera nagyanyóra, úgy mentek be a házba.

Ebben a pillanatban a kertajtóban megjelent maga a tábornok. Roppant sovány, nyurga ember, kecsegeorrú fényes cipő-

ben, melyen finom porfátyol ült; nagyon magas, szemére húzott sapkában. Vén, ádámcsutkás, ráncos arca tiszta volt. A tábornok lassú léptekkel jött az udvarba s a nyakigláb tiszt, három lépéssel mögötte, tiszteletteljesen és oldalt hajtott fejjel követte.

A tábornokon kifogástalan seviot nadrág volt, vörös sávval a Waffenrockján halvány aranygombok, vörösszélű, fekete gallér, melyet arany pálmaág ékített. A tábornok felfelémeredt fejjel, mely a halántéka körül már ősz volt, merev nyakkal, lassan ment a ház felé és recsegve mondott valamit. A tiszt hátul követte és fejét oldalt konyítva, tiszteletteljesen leste minden szavát.

A tábornok megállt a kertben és lassan forgatva a fejét hosszú, málnaszín nyakán, körülnézett. Ez a mozdulat gúnárhoz tette hasonlóvá, annál is inkább, mert mélyen szemébe nyomott sapkájának ernyője libacsőrszerűen ugrott elő. A tábornok körülnézett, de hideg arca nem fejezett ki semmit. Keskeny kezefejét, melyen szárazon fehérlettek az ujjak, félkörben járatta és úgylátszik azt jelezte, hogy „el mindennel”, ami körülötte látható, aztán morgott valamit. A tiszt még alázatosabban hajtotta le fejét.

Nehéz parfümillattal árasztva el Vera nagyanyót, a tábornok egy pillanatig rámeresztette kiégett, vizes, fáradt tekintetét, aztán bement a házba. Ő is behúzta fejét, nehogy megüsse az ajtófélfába. A katonák „hátraarcot” csináltak, összecsapták csizmájuk sarkát s libasorban kivonultak a kertből. A tiszt visszatért a házba.

A napraforgók egészen nyugat felé hajtották arany tányérjukat s már hosszú árnyak feküdtek a virágágyakra. Túl jáz minbokrokon, az utcán, hangos, idegen beszéd és nevetés hallatszott, jobbfelől, a vasúti átjárónál motorok berregtek.

Itt-ott puskalövések dördültek, utána kutyaugatás, vagy ijedt kotkodácsolás.

A kertajtóban két katona jelent meg. Vera nagyanyó már ismerte őket. A kezükben szélespengéjű hosszú szurony. Nagyanyó még ki se találhatta, mit akarnak ezekkel a hatalmas békanyúzókkal, amikor a két katona — egyik jobbról, másik balról — vágni kezdték a jázminbokrokat a kertajtónál.

— Mit csinálnak az istenért, ez a jázminbokor is zavarja magukat? — szólt rájuk nagyanyó és rátámadt a katonákra.

— Hiszen ez a virág nagyon kellemes virág ! Vagy a szaga zavarja magukat? — kérdezte indulatosan és hol az egyik, hol a másik katonához futott. Alig tudta megállni, hogy a hajukba ne kapjon.

A németek rá se hederítettek, hanem szótlanul, szuszogva vagdosták a bokrokat. Aztán egyik odaszólt valamit a társá-

nak és mindketten elnevették magukat.

— Még nevetnek is, — szólt nagyanyó megvetően.

Az egyik katona egyszerre kiegyenesedett, zubbonya ujjá-

val letörölte izzadt homlokát és mosolyogva mondta németül nagyanyónak :

— Felsőbb parancs. Katonai szükségesség. Látja, mindenütt vágják a bokrokat, — és széles szuronyával a szomszé-

dos kertre mutatott.

Nagyanyó nem értette meg, mit mondott, de arrafelé nézett és látta, hogy a szomszédban és tovább, mindenütt kivágják a fákat és bokrokat.

— Partizánen … piff-paff! — igyekezett a német meg-

értetni magát nagyanyóval, leguggolt és vastagkörmű piszkos mutatóujjával megmutatta, hogy lőnek a partizánok.

Nagyanyó, akit egyszerre gyöngeség fogott el, legyintett kezével, odébbállt a katonáktól és leült a tornácra.

Most szakácssipkás katona tűnt fel a kertajtóban, fehér köpenye alól kikandikált szürke nadrágszéle és fatalpú, ormótlan bakancsa. Egyik kezében kosarat cipelt, melyben konyhaedé-

nyek csörömpöltek, a másikban hatalmas alumíniumserpenyőt.

Zsíros, szürke kabátban egy másik katona követte, aki egy maga elé tartott nagy edényben hozott valamit. Nagyanyó előtt elhaladva bementek a konyhába.

Váratlanul, mintha idegen világból tört volna elő, a ház-ból muzsikaszó, ropogás, pisszegés, német beszéd, aztán megint topogás, pisszegés és megint zene hallatszott ki az udvarra.

Végig az egész utcán mindenütt katonák irtották a kis kerteket és jobbról-balra, az átjárótól le a sarkig, valósággal meztelenné vált az utca, amelyen német katonák sürögtek-forogtak és motoros kerékpárok rohantak el.

A szobából, nagyanyó háta mögött, egyszerre távoli, gyöngéd zene szivárgott. Valahol, Krasznodontól messze, nagyon messze, megszokott nyugalommal folyt az élet, mely szörnyű

idegen volt mindattól, ami itt köröskörül lezajlott. Azok az emberek, akiknek ezt a muzsikát szánták, távol éltek a háború-

tól, az utcán nyüzsgő német katonáktól, akik a kis kerteket irtották és távol voltak magától nagyanyótól is. Ugy lehet, ez az élet a katonák részére is távoli és idegen volt, mert egykedvűen vagdosták ki a bokrokat, fel se figyeltek, nem hallgatóztak és egy árva szavuk se volt a távoli, gyöngéd muzsikára.

Kivágták az összes fákat, bokrokat Vera nagyanyó szobá-

jának ablakáig, amelyben egyedül és szótlanul üldögélt Jelena Nikolájevna. Aztán hozzáfogtak, hogy gyökerestül kivágják a napraforgókat is, melyek nyugatra fordították arany fejü-

ket. Kivágták a napraforgókat is. Köröskörül egészen kopár lett minden és a partizánoknak nem volt hová bujniok, hogy piff-paffokat csináljanak.