HATODIK FEJEZET

Már második napja, hogy átvonultak Krasznodonon a menekülők, de a város fölött még mindig gomolygott a nehéz porfelhő, mely piszkos fekete-vörös réteggel borította be az emberek ruháját, a virágokat, az útilaput és a tök zöldjét.

Míg a város külterületein még mindent elárasztott a búcsúzás, menekülés izgalma, a város központjában, a parkkal határos utcákon csönd, szokatlanul nagy csönd ült.

A park mögötti vasúti sínen most robogott el az utolsó vonat-szerelvény, melyre — tárnáról-tárnára járva felrakták — a még összeszedhető felszerelést. A mozdony pöfögése és a váltóőr sípolása mellett, a vasúti átjáró felől izgatott emberi szó hallatszott, ezernyi portaposó láb kopogott s a hídon ágyú-

kerekek zsivaja zakatolt. Kisebb csapatok vonultak el. Amikor időnként elült a zaj, hol ebben, hol abban az irányban mordult fel a távoli ágyúdörej, mintha a halmokon tul, a sztyeppe végtelen messzeségén, égigérő óriás hordókat gördítenének egyik helyről a másikra.

A park bejáratába torkoló széles főutcán, a krasznodoni szénbányaüzem kétemeletes kőháza előtt még ott állt egy másfél tonnás tehergépkocsi, s az emberek : férfiak, asszonyok, a kitárt ajtókon át most hurcolták ki a tröszt utolsó holmiját és rakták fel a gépkocsikra.

Az emberek nyugodtan, szótlanul, iparkodva dolgoztak.

Komor, gondterhes arcuk és munkától kérges kezük izzadt, piszkos volt. Kissé oldalt, a tröszt ablakai alatt, egy fiatalember és fiatal lány beszélgetett egymással oly gondtalanul és elmerülten, hogy nyilvánvalóan sem a tehergépkocsi, se a verejtékes poros emberek, sem az, ami körülöttük lezajlott, nem volt olyan fontos, mint saját beszélgetésük.

A lány — rózsaszín blúzban, csupasz lábán fehér cipővel, — teltformájú, barnás - vöröses hajú teremtés volt, fel-felcsillogó mandulavágású fekete szemmel. Miután kissé kancsított, finoman formált fejét magasra emelve oldalról nézett a fiúra.

A fiatalember hosszú nehézkes, nyakigláb figura volt.

Kihajtott, rövidujjú, kék orosz inget viselt, melyet a derekán vékony szíjj szorított le, barnacsíkos szürke nadrágja szintén rövid volt. Mezítelen lábán sportszandált hordott. Hosszú, szá-

las fekete haja sehogy sem engedelmeskedett, ha beszélt, homlokába csapzott, fülére esett, amiért a fiú időnként feje egy-egy erélyes mozdulatával hátrarázta. Arca a sápadt arcok típusához tartozott, melyet sohasem barnít le a nap. Emellett észrevehetően szégyenlős is volt. De arckifejezésében annyi természetes humor lappangott s ugyanakkor annyi visszafojtott, kitörésre kész lelkesedés, hogy mindez mélyen izgatta a lányt és szünet nélkül arcába bámult.

Nem törődtek vele, néznek-e rájuk. Pedig valaki figyelte őket.

Rézsut az utcán, a standart-ház kerítése előtt, amelyben mult ősz óta a Kommunista Párt vorosilovgrádi kerületi bizottsága székelt, egy autó állott. Az alaposan megviselt, helyenként rozsdaszínűvé, másutt bádogfényűre vedlett öreg személyautó, oly kopott volt, mintha bibliai teveként sikerültvolna, — festék-máza feláldozása árán — keresztül bújnia egy tű fokán. A fekete, régi szerkezetű, négy kerekén magasan ülő gépkocsi, a szovjet autó-ipar elsőszülötte, a divatját mult és használatból kivont „Gazik” volt.

Igen, „Gazik” ! Egyike azoknak az elaggott járműveknek, melyek tízezer kilométereket rohantak a Don, Kazachsztán és az Észak tundráin, melyek szinte vadkecske-ösvényeken törtek át a Kaukázus és a Pamir hegyláncain. Ezek hatoltak be az Altáj és Szihote-Alina szakadékos őserdeibe, szolgáltak a nagy dnyeperi zsilip, a sztálingrádi traktorgyár és Magnitogorszk építkezésénél, elvitték Csuchnovszkit és társait egy messzi északi repülőtérre, hogy kiszabadítsák Nobile expedícióját; hóviharokon és jégtorlaszokon át kúsztak a csonttá fagyott amuri utakon Komszomolszk város első építői segítségére, —

egyszóval a „Gázik”-ok egyike, amelyek úgyszólván hátukon vitték diadalra az első ötéves tervet és megoldva feladatukat, elöregedetten átengedték helyüket tökéletesebb gépkocsiknak, olyan gyárak szülötteinek, melyeket ők segítettek megteremteni.

A standart-ház előtt álló „Gázik” zárt gázik-limouzin volt. Belül a hátsó ülésen, a lábnál, hosszú nehéz láda feküdt; oldalt a ládán és keresztbe az ülésen két bőrönd, egyik a másikon; ezek fölött a tetőig — két szorosan megtömött hátizsák ; rájuk támasztva két golyószóró puska, kerek tölténytárral és még néhány hasonló lőszer. A szabad ülésen szőke, napbarnított, harminc év körüli, szigorú arcú asszony ült; testhezálló útiruhája a gyakori napsütéstől, esőtől határozha-tatlan színt öltött. Annyi hely se volt, hogy lábát kinyújtsa, azért váltogatva keresztbe rakta, de még így is alig fért el a láda és kocsiajtó közötti kis helyen.

Az asszony nyugtalanul tekintgetett kifelé a kocsi ablakrámáján, — üveg már rég nem volt az ablakon, — és hol a standart-ház lépcsőjét, hol a szomszédban rakodó autókat figyelte. Látszott, hogy várt valakit. Régóta várt és kellemetlenül érezte magát, hogy a rakodó emberek észreveszik úgy az autót, mint azt, hogy a területi pártbizottság épületénél várakozó automobilban nő ül. Szigorú arcán időnként nyugtalanság futott át. Majd odébcsúszva az ülésen — töprengve, figyelmesen nézte az ajtóhasadékon át a fiatalembert és leányt, akik a tröszt ablakai alatt beszélgettek. Szigorú tekintete lassanként megenyhült és maga se vette észre, amikor szürke szemére, keményrajzú szájára jóságos, de szomorú mosoly ült.

Harmincéves volt az asszony és az a jóságos, egyben bánatos érzés, mely a fiú és lány láttán át futott rajta, búcsú-

zás volt a saját ifjúságától.

Oda se hederítve, hogy mi zajlik le körülöttük a világban, a fiú és a lány szerelmet vallottak egymásnak. Nem lehetett tovább halasztani, mert el kellett válniok. Szerelmüknek úgy adtak kifejezést, ahogy fiatalkorban szokás — mindenről beszélgettek, csak szerelmükről nem.

— Úgy örülök, Vanyecska, hogy eljöttél, mintha mázsá-

nyi kő esett volna le a szívemről, — mondta a lány ragyogó szemekkel és azzal a kissé ferde fejtartással, ami a fiú számára legkedvesebb volt a világon.

— Már azt hittem, hogy elutazunk anélkül, hogy láthatnálak.

— De te most már megértetted, mért nem jöttem ezekben a napokban? — kérdezte a fiú tompa, rekedtes, mély hangon és fölülről nézett a lányra rövidlátó szemével, amelyben, mint hamuban a parázs, úgy lappangott a minden pillanatban kilobbanásra kész átszellemültség. — De én tudom, hogy te mindent, mindent megértesz … Már három nappal ezelőtt el kellett volna mennem. Mindent becsomagoltam, még ki is csinosítottam magam, mielőtt búcsúzni mentem volna hozzád — és egyszerre behívnak a komszomol kerületi bizottságába.

Éppen megérkezett az evakuációs rendelet és minden a fejetetejére állt. Kellemetlen, hogy a tanfolyamom elutazott, én meg itt maradtam, de a gyerekek folyton csak segítséget kérnek és magam is látom, hogy segítségre szükség van . ..

Olyeg tegnap, — tudod, milyen jó barátok vagyunk, — felajánlott egy helyet a bricskájukban, hogy Kámenszkbe utaz-zunk, de resteltem elutazni.

— Tudod, mintha mázsányi kő esett volna le a szívemről, — mondta a lány és szakadatlanul nézte homályosan csillogó szemével a fiút.

— Bevallom, titokban örültem is a helyzetnek, — gondoltam, hogy még sokszor-sokszor láthatlak. — A fenébe is …

mondta dörmögve és képtelen volt levenni tekintetét a lányról, kinek piruló arcáról, gömbölyű nyakáról és rózsaszín blúza alól kiérződő lányos testéből gyöngéd szeretet áradt feléje. — Képzeld csak el ! A Vorosilov nevét viselő iskola, a Gorkij nevét viselő iskola, a Lenin-klub, a gyerekkórház — minden az én vállamon ! Ezer szerencse hogy jó segítségem akadt — Zsora Arutyunánc. Emlékszel rá? A mi iskolánkból való ! Derék legény!

Maga jelentkezett. Nem is emlékszem rá mikor aludtunk utoljára. — Éjjel-nappal folyton talpon szekerek, autók, rakodás, takarmány, itt egy bolond autógumi pukkadt fel. ott egy bricskátkell elvinni a kovácshoz.Szóval — teljes megbolondulás…

Én persze tudtam, hogy te még nem utaztál el. Édes apádtól tudtam, — mondta szégyenlős mosollyal — Tegnap este, hogy elballagok a házatok előtt egyszerre megállt a szívverésem.

Mi lenne, gondolom, ha bekopognék? — Elnevette magát. —

Aztán magam elé képzeltem apádat. — nem, mondom magamban, tűrj még egy keveset. Ványa ! …

— Tudod, mintha mázsányi súly … szólt a lány.

De a fiú, beszédhevétől elragadtatva, nem engedte szó-

hoz jutni.

— Tegnap úgyszólván már köpni akartam az egészre. Eluta-zik, gondolom magamban és nem látom többé ! És mit szólsz hozzá ! Kiderült, hogy a gyerekotthon, melyet a télen alapí-

tottak árva-gyerekek részére, még nem evakuált. A gyerekotthon vezetőnője, — ott lakik a szomszédságunkban — egyenesen hozzám jön és majdnem hogy sír : „Zemnuchov elvtárs, segítsen !” Akár a komszomol bizottság útján, de szerezzek jármü-

veket. Én azt feleltem, hogy a komszomol bizottság már elment, forduljon a népoktatási osztályhoz. — De azt mondja, hogy az egész idő alatt összeköttetésben állt a népoktatási osztállyal, megígérték, hogy idejében elviszik a gyerek otthont. Ma reggel megint odaszaladok, hát még saját maguk részére sincs kocsijuk.

Amíg aztán ide-oda futkostam, eltűnt a népoktatási osztály is…

— „Hová tűnhetett, ha nincs közlekedési eszköze ? — Nem tudom, mondja a vezetőnő, — valahogy elpárolgott…” „A népoktatási osztály elpárolgott!” — Ványa Zemnuchov elnevette magát, de olyan vígan, hogy engedetlen, hosszú haja a homlokára és fülére hullott, azonban frizuráját egyetlen erélyes fejmozdulattal rendbe hozta. — Hát ilyen furcsa emberek vannak ! —

hahotázott. — Na gondolom, kútba esett az egész terv, Ványa !

Akkor látod meg Klávát, amikor a hátad közepét. És képzeld Zsora Arutyunanc-cal kezünkbe vettük a dolgot, öt szekeret szereztünk. Tudod honnan? A katonáktól. A vezetőnő elbúcsúzott tőlünk és bőrig áztatott hála-könnyeivel. Azt hiszed, ez minden? Ma azt mondom Zsorának : „Siess, szedd össze a holmidat, én is csomagolok !” Aztán valahogy megértetem vele, hogy nekem még dolgom van egy bizonyos helyen. — „Te mondom — gyere el értem, szükség esetén várj rám,” szóval ilyen és hasonló dolgokkal beszélem tele a fejét… Éppen, hogy nyakamba veszem a hátizsákot, hát beroham hozzám a tudod ki ? hát Tolya Orlov ! Akit úgy hívnak, hogy „Menydörög”

— Mintha mázsányi súly esett volna le szívemről, — tört ki végre a fiú szóáradatából Kláva elfojtott hangja, miközben szeme szenvedélyes tűzben csillogott. — Úgy féltem, hogy már nem találsz meg, magam csak nem mehetek hozzád, —

mondta és hangja gyöngéd volt, mint a bársony.

— Miért nem? — Kérdezte a fiú csudálkozva.

— Ugyan, hogy nem érted meg? — válaszolt a lány zavartan. — Mit mondtam volna apának?

Valóban ez volt a legjelentősebb a beszélgetésükben : tudomására kell hozni a fiúnak, hogy az egymáshoz való kapcsolatuk nem valami közönséges kapcsolat, hanem — titkos barátság. Végeredményben köteles emlékeztetni rá a fiút, ha maga nem akar beszélni a dologról.

A fiú hallgatott és úgy nézett a lányra, hogy Kláva nagy, pufók arca és hófehér nyaka lassan olyan színt öltött, mint a rózsaszínű blúz.

— Hidd el, apa nagyrabecsül téged, — mondta Klava sietve és hunyorgott kissé ferdevágású mandula-szemével, — már nem egyizben jelentette ki: „Ez a Zemnuchov okos gyerek…”

És tudod-e — folytatta a lány ellenálhatatlan bársonyos hangon — ha akarnád, velünk jöhetnél.

Ez a váratlanul felmerült lehetőség, hogy együtt elutazhat a szeretett leánnyal, eddig eszébe sem jutott. De a gondolat olyan csalogató volt, hogy zavarba esett. A lányra tekintett, ügyetlenül mosolygott, aztán arca hirtelen komollyá vált és szórakozottan nézett szét az utcán. Háttal állt a parknak és a délnek húzódó utca egész távlata, mely fölött forró verőfényben ömlött szét a nap és sütött az arcába, teljes nagyságban tárult fel a fiú előtt. Az utca valósággal beleveszett a messzeségbe, ahol távoli kék halmok játszottak a sztyeppén; mögöttük ismeretlen tüzek füstoszlopai álltak mozdulatlanul. Mindebből semmit sem vett észre, mert rövidlátó volt. Csak az ágyúdörej hullámait, a parkon túli mozdony tülkölését és a pályaőr meghitt — gyerekkora óta ismert — békés sípolását hallotta, mely frissen szállt a sztyeppe felé.

— Még a holmim, Kláva, sincs velem — mondta szomorúan — zavartan és széttárta karjait, mintha meg akarná mutatni fedetlen fejét, barnavörös bozontos üstökével, rövidujjú agyonmosott ingét, kurtaszárú, elviselt szürke nadrágját, valamint tornacipőjét is meztelen lábán — még a szemüvegem sem hoztam magammal. Voltaképen még téged sem látlak úgy, ahogy kellene — mondta szomorúan tréfálkozva.

— Megkérjük apát és oda hajtatunk a dolgokért — mondta Kláva csendes, de szenvedélyes hangon és féloldalt nézett rá.

Sőt olyan mozdulatot is megkísérelt, hogy megfogja a kezét, de mégse merte megtenni.

És mintha csak erre várna, a teherautó mögül hirtelen előre-bukkant Kláva apja, sapkában, csizmában, szürke elviselt kiskabátban. Valósággal fürdött a verejtékében. Két bőröndöt hurcolt magával és helyet keresett, hogy hová tegye. A teherautó zsúfolásig meg volt rakva holmival.

— Add ide, Kovalyov elvtárs, majd én helyet szorítok nekik — mondta a ládák és zsákok tetején álló munkás, aki egyik kezével az autó szélébe kapaszkodva féltérdre ereszkedett és egymásután átvette a bőröndöket.

Ekkor odajött Ványa Zemnuchov apja is, körüljárta a teherautót, csontos inas, leégett karjaiban hatalmas batyút cipelt, mely úgy volt összekötve, mintha mosodából került volna ki.

Nyilván fehérnemű volt benne. Nagyon nehezére eshetett a batyú: kinyújtott két karján hozta s alig vonszolta meggörbült, csoszogó lábait. Megnyúlt, napégette, ráncos arca verejtékben úszott a megerőltetéstől, sápadt arcából szörnyen meredt elő

egészségtelen fényű szeme, melyben kínosan szigorú tekintet ült.

Ványa apjának, Alexandr Fjodorovics Zemnuchovnak, a tröszt éjjeli őrének közvetlen elöljárója volt Kovalyov, Kláva apja, a bányavezetőség gazdasági főnöke.

Kovalyov azok közé a gazdasági főnökök közé tartozott, akik normális időkben angyali nyugalommal viselik el a gazdaságifőnököknek kijáró emberi méltatlanságot, gúnyt és lenézést, megtorlásként azokért a gonoszságokért, melyeket igen kisszámú — de becstelen kollégáik az egész emberiségnek okoznak.

Ö azonban olyan gazdasági főnök volt, aki csak az élet nehéz perceiben árulja el, hogy mit jelent a világon az igazi gazdasági főnök.

Attól a pillanattól fogva, hogy igazgatójától parancsot kapott a tröszt ingóságainak evakuálására, hozzáfogott a munkához. Oda se hederített hivataltársai könyörgésére és pana-szaira, figyelembe se vette a különböző főnökök hirtelen jelentkező hízelgő barátságát, — akik rendes időben egy szemétsep-rőnél nem becsülték többre — hanem mint mindig, most is nyugodtan, megfontoltan és iparkodva csomagolt és szállított el minden valamire való értékes holmit. Ezen a reggelen kora hajnalban a tröszt arra utasította evakuációs meghatalmazottját, hogy egy percig sem késlekedjen. Az iratoknak azt a részét, melyet nem tud elszállítani, semmisítse meg, aztán haladéktalanul induljon el keleti irányban.

A parancs birtokában Kovályov nagy nyugalommal és gyorsasággal indította útnak holmijával — elsősorban magát a meghatalmazottat. Aztán ki tudja hol és miként téve szert mindenféle szállító eszközre, zavartalan biztonsággal bocsá-

totta útra a tröszt még hátramaradt javait. Lelkiismerete nem engedte meg, hogy mást tegyen. Attól félt leginkább, hogy ezen a tragikus napon azzal vádolhatják meg, hogy elsősorban a maga bőrét igyekezett menteni, éppen ezért úgy határozott, hogy családjával az utolsó gépen indul útnak, amely gépről minden eshetőségre készen, előre gondoskodott.

Az öreg Zemnuchov Alexandr Fjodorovics, a tröszt éjjeli őre, mivel nagyon öreg és beteg volt, nem utazhatott el. Néhány nappal ezelőtt, mint minden alkalmazott, aki nem tudott eltávozni, ő is megkapta a kétheti felmondást és a végleges elszámolást. Ezzel véget ért a tröszttel való szolgálati viszonya.

De ezeken a napokon és éjtszakákon is — maga után vonszolva reumától meggyötört csoszogó lábait — segitett Kovalyovnak csomagolni és elszállítani a tröszt javait, mert az öreg megszokta, hogy magáénak tekintse a tröszt vagyonát.

Alexandr Fjodorovics régi donyeci bányász, kitűnő ács volt. A tambovi kormányzóságban született és már fiatal le-génykorában bányákba szegődött. A donyeci föld mélyén, a legszörnyűbb bányaomlások, csuszamlások elhárításánál nagy munkát végzett az ő kis ács szekercéje, mely játszott, énekelt a kezében és kipegett-kopogott, mint egy ezüstharkály. Ifjú kora óta örök nyirkosságban dolgozott és olyan kegyetlen reumát szerzett, hogy nyugdíjba ment. Beállt éjjeli őrnek és olyan jól őrködött, mint amilyen jól dolgozott, mint ács.

— Klávka, készülj, segíts anyádnak! — kiáltotta Kovalyov és poros, dagadt, olajos kezével letörölte az izzadtságot homlokáról. — Ványa! — mondta egykedvűen, amikor meglátta Zemnuchovot. — Látod, mi megy itt végbe. — Dühösen megrázta fejét, de ugyanakkor kezével a batyú után kapott, melyet Alexandr Fjodorovics cipelt maga előtt és segített feltenni az autóra. — Mondhatom szép időket értünk el — folytatta és kifújta magát. — Hej, gazemberek! — és arcát arrafelé fordí-

totta, ahol vadul zakatoló robajjal gurult végig a láthatáron az a rettenetes hordó. — Hát te nem utazol, vagy mi ? Mi legyen vele, Alexandr Fjodorovics?

Alexandr Fjodorovics nem válaszolt. Nem a fiára, hanem újabb batyu után nézett. Féltette a fiát és haragudott, hogy miért nem utazott el már néhány nappal előbb Szaratovba, a vorosilovgrádi jogi fakultással együtt, melynek hallgatója volt.

Amikor Kláva meghallotta apja kérdését, szemével titkos jelet adott Ványának, meg is érintette könyökét és már — épen szólni akart apjának, mikor Ványa megelőzte.

— Nem — mondta — én most nem utazhatok! Kocsit kell szereznem Vologya Oszjmuchin részére, aki vakbéloperációval fekszik.

Kláva apja füttyentett egyet.

— Most aztán szerezhetsz! — mondta gúnyos-tragikusan.

— Különben nem vagyok egyedül — mondta hirtelen elfehé-

redett szájjal és kikerülte Kláva tekintetét. Itt van az elvtársam is, Zsora Arutyunánc, együtt vesződtünk itt vele és meg-fogadtuk, hogy együtt megyünk el gyalog, ha mindent elinté-

zünk.

Ezzel végleg elvágta a visszavonulás útját és Klávára nézett, akinek ködös lett a szeme.

— Szóval így van! — mondta Kovalyov teljes egykedvű-

séggel Ványa. Zsorka Arutyunyánc és a köztük történt megállapodást illetően. — Szóval viszontlátásra. — Ványához lépett és miközben egy ágyúdörej kissé megremegtette, feléje nyújtotta széles, izzadt kezét.

— Kámenszknek, vagy Lichájának mennek? — Kérdezte Ványa nagyon mély hangon.

— Kámenszknek? A németek rövidesen elfoglalják Ká-

menszket! — kiáltotta Kovalyov. — Lichajára, csakis Lichajára! Bjelokalitvenszkájáig, ott át a Donon, aztán bottal üthetik a nyomunkat.

— Az utak … túlzsúfoltak és olyan torlódás van mindenütt, hogy remélem a Donec-átkelőnél utólérjük magukat, — mondta Ványa, de ezt a reményét Klávának címezte és férfias fejmozdulattal csapta hátra szétesett sörényét.

— Ne adj Isten ! — jegyezte meg Kovalyov. E szavak természetesen az utak zsúfoltságára vonatkoztak és nem arra, hogy Zsóra Arutyunanc és Ványa utolérhetik őket.

A fejük fölött csöndes zörgést, nyikorgásfélét hallottak, aztán szemét hullott a nyakukba.

Feltekintettek. A második emeleten megnyílt annak a szobának az ablaka, melyben a tröszt terv-osztálya volt és egy kövér, kopasz málnaszínű fej, melynek arcáról és nyakáról patak-zott az izzadtság, hajlott ki rajta, — félő volt, hogy a következő pillanatban az emberek fejére szakad ez a verejtéközön.

— Hát maga még nem utazott el Sztecenkó elvtárs —

kérdezte csodálkozva Kovalyov, aki a terv-osztály főnökére ismert a fejben.

— Nem, válogatom ezeket az iratokat, nehogy valami fontos dolog kerüljön a németek kezébe — mondta mély hangon s mint mindig, nagyon halkan és előzékenyen Sztecenkó.

— Maga burokban született, Isten bizony ! — kiáltotta Kovalyov. — Hiszen mi tíz perc múlva megyünk.

— Maguk csak menjenek, valahogy én is kikászálódok — mondta Sztecenkó. — Mond csak Kovalyov, nem tudod, kinek a gépe áll ott a pártbizottság előtt.

Kovalyov, lánya, Ványa, Zemnuchov és a teherautón rakodó munkás mind egyszerre fordították fejüket a területi pártbizottság háza előtt várakozó Gazik felé.

A személyautóban ülő asszony hirtelen felcserélte helyét és előre hajolt, hogy ne láthassák.

— Ezek nem viszik el magát, Sztecenkó elvtárs, elég nekik a maguk holmija ! — kiáltott fel hozzá Kovalyov.

— Nincs szükségem a kegyükre, — mondta Sztecenkó és Kovalyovra nézett az éltes italkedvelők vöröses, hunyorgó tekintetével.

Kovalyov most hirtelen zavarba jött és oda pislogott a teherautón rakosgató munkásra, — még valahogy félre érti Sztecenkó szavait.

— Én, lelkem egyszerűsége miatt feltételeztem, hogy ezek már régesrég elutaztak, hát egyszerre csak látom — áll egy személyautó, hát gondolkozni kezdtem : ugyan miféle lehet ? — magyarázta szelíd, jó mosollyal Sztecenkó.

Néhány percig nézték a Gázikot.

— Következésképpen még nem mindenki utazott el! —

mondta Kovalyov elkomorodva.

— Hej Kovalyov, Kovalyov! — mondta Sztecenkó elkeseredetten. — Nem szabad szentebbnek lenni a pápánál, — mondta kissé változtatva a közmondáson, melyet Kovalyov egyáltalán nem ismert.

— Én Sztecenkó elvtárs, kis ember vagyok, — mondta Kovalyov rekedten. Kiegyenesedett, de nem az ablakba tekintett, hanem a teherkocsin levő munkásra, — én kis ember vagyok és nem értem a maga célzásait…

— Csak nem haragszol ? Semmi olyat nem mondtam …

No, szerencsés utat, Kovalyov ! Szaratovig már aligha látjuk egymást! — szólt Sztecenkó és becsapódott odafent az ablak.

Kovalyov máshol tévelygő, Ványa pedig értelmetlen tekintettel néztek egymásra. Aztán Kovalyov egyszerre úgy elpirult, mintha valaki megbántotta volna.

— Klávka, készülj ! — ordította és a teherkocsit megkerülve a tröszt épületébe ment.

Kovalyov valóban megsértődött, de nem saját magáért. Az bántotta, hogy ez nem a hozzá hasonló, egyszerű közlegényi sorból való öreg Zemnuchov, akinek az ügyekben való járatlansága miatt talán joga is lenne elégedetlenkedni, panaszkodni — hanem ez a Sztegenko, aki elég közel állt a hatalomhoz és nem egy alkalommal evett-ivott a hatalom képviselőivel s nemegyszer hízelgő szóval árasztotta el őket, most, ebben a pillanatban el-

ítéli ezeket az embereket, amikor már nem állhatnak helyt magukért.

Kláva, aki semmit sem értett-hallott abból, ami körötte történt, állt a helyén és mandulavágású szeme, mint a delejes vas úgy szegeződött Zemnuchovra.

— Ez igen, ez az ember, ez a te apád! — mondta Ványa nevetős, egyben boldog arckifejezéssel, mintha mindent meg-

értett volna, ami Kovalyov lelkében forrott és úgy rázta a fejét, hogy haja legyezőként repült szerteszét.

A Gázikban ülő asszonyt nyugtalanította, hogy magára vonta az emberek figyelmét és elpirulva haragosan nézett a területi pártbizottság kitárt ajtajára.