12. FEJEZET
Győztesek és vesztesek

Midwayen nem tudták elhinni, hogy túl vannak rajta. A reggeli támadás csak puhítás volt. A japánok visszajönnek.

Simard sorhajókapitány napnyugtakor heves bombatámadásra számított, ezért széttelepítette PBY-jait, a feleslegessé vált repülőszemélyzeteket eltávolította, és figyelmeztette az őrnaszádokat, hogy készüljenek fel egy éjszakai támadásra. Sweeney ezredes hét B-17-esét visszaküldte Hickambe; nem akarta, hogy a földön semmisítsék meg őket. A Keleti-szigeten egy öreg tengerészgyalogos fogta azt a pénzt, amelyet kockajátékon nyert, és bedobta a hullámokba – inkább így vesszen el, semmint a japánoké legyen.

Valójában kora délután az egyetlen tengeri „inváziós erő”, amely Midway felé tartott, két emberből állt egy gumicsónakban, mintegy 10 mérföldnyire a szigettől. Thomas Wood hadnagy és fedélzeti lövésze a Hornet 8. bombázószázadához tartozott, amely üzemanyag-feltöltésre jött, de tartályuk nem sokkal a támaszpont előtt kifogyott. A vízen kényszerleszállást hajtottak végre, felfújták csónakjukat, és evezni kezdtek a füst felé, amelyet a messzeségben láttak.

Már besötétedett, mire a midwayi korallzátonyt elérték. Ha átjutnak rajta, még mindig öt mérföldet kell evezniük, hogy szilárd talajt érjenek, de legalább a lagúna szelíd vizén lesznek. Már csak a zátonyon kellett átjutniuk.

De éppen ez volt nehéz. Mindössze egy helyen ment volna könnyen, de ezt egy nagy hím oroszlánfóka őrizte. Nem volt hajlandó tágítani, és nem vett tudomást sem a kiabálásról, sem a fenyegetésekről. Végül Wood felmászott hozzá és néhányszor jó alaposan oldalba rugdosta. Ez meggyőzte az oroszlánfókát. Beugrott a vízbe, de nem adta fel könnyen. Miután a két ember átcipelte a csónakot és megpihent a korallzátonyon, ott úszkált a zátony körül, rájuk ugatott, leplezetlen ellenszenvet tanúsított.

Végül biztonságban partot értek, Midwayt pánikhangulatban, kedveszegetten találták. A megmaradt tengerészgyalogos zuhanóbombázók éjszakai támadást szerveztek, de nem tudták megállapítani, hol vannak a japánok. Végül új parancsnokuk, Norris őrnagy kivételével visszatértek, aki nyilván légörvény áldozata lett. Közben a B-17-esek egymás után érkeztek haza délutáni támadásukról … némelyikük hajmeresztő történeteket mesélt a Zérókról. Lehet, hogy ezek árvák voltak (valóban azok), de az is lehetséges, hogy valahonnan egy ötödik anyahajóról jöttek. Aztán ott voltak nyugatra és délnyugatra azok a hajók – a legutóbbi jelentések szerint még mindig közeledtek.

Este 10 óra körül a B ütegnél egy tengerészgyalogos tengeralattjárót látott a Keleti-szigettől mintegy 2 mérföldnyire, amint óvatosan feljött a felszínre. Midway, nem tudva mi várható, nem lőtt rá. Shannon ezredes még nem kívánta felfedni lövegeinek tüzelőállásait. A félig felhőtakarta holdvilágnál az emberek figyelték, amint a tengeralattjáró halkan siklik a part mentén nyugati, majd déli irányban. Végül 10.21vkor eltűnt a sötétben.

A bizonytalanság fokozódott. A Sand-szigeten Leon Grabowsky hadnagy M-l-esét és 45-ösét tisztogatta, mert biztosan érezte, hogy partraszállás következik. A Keleti-szigeten Jim Muri hadnagy és B-26-osának személyzete minden fegyvert magára aggatott, amit csak sikerült összeszednie. Aztán gépük mellett beásták magukat a homokba, és állandóan figyelték a felhős, itt-ott csillagoktól pettyes eget.

Pearl Harbor nem tudta elhinni, hogy vége. A hajójavító műhely tetején a géppuskák tüzelőállásaiban még mindig ott voltak az emberek. Hickam-ben D. E. Ridings századost, a 73. bombázószázad parancsnokát este 10 órakor sürgősen hívták: szedje össze valamennyi elérhető B-17-est, és menjen át Midwayre. Hajnal előtt indult. A Ford-szigeten a 8. önálló torpedóvető-század pilótái hajnalban 4.00-kor gépre ültek — mindenre készen.

A nyugati parton hasonló volt a helyzet. Este 9.00-kor valamennyi rádióállomás beszüntette adását a 4. vadászrepülő-parancsnokság utasítására. A Seattle-i part menti forgalmat „a hivatalos és törvényes” forgalom kivételével leállították. Earl Warren, Kalifornia főügyésze figyelmeztette a polgárokat, hogy az államot a „támadás közvetlen veszélye fenyegeti”.

A tengeren a Hughes romboló egymagában őrködött az elhagyott Yorktown mellett. Ramsey fregattkapitány helyzetmegítélése szerint várható volt, hogy a japánok az éjszaka egy vagy két felszíni hajót küldenek, s ezek majd végleg elintézik. Tengeralattjárókra szintén számított és talán légitámadásra is, virradat után. Parancsa volt arra, hogy süllyessze el az anyahajót, hogy megakadályozza elfoglalását, a tűz terjedésére is számítani lehetett – mindenesetre süllyesszék el, mielőtt őt elsüllyesztenék.

Egész éjjel fel-alá cirkált a hajótest körül. A Yorktown kísérteties látványt nyújtott a sötétben. Néha úgy látszott, mintha fények villannának fel rajta, és a legénység közül néhányan úgy vélték, hogy még hangokat és furcsa neszt is hallanak, amikor a romboló közel volt hozzá. Ramsey már azon gondolkozott, hogy embereket küld a fedélzetére, hogy ellenőrizzék a helyzetet, de aztán jobb belátásra tért. Ez azt jelentené, hogy meg kell állni, le kell bocsátani egy csónakot, és világosságot kell gyújtani. Ezzel kihívná a bajt maga ellen egy ilyen éjszakán. Ezért a Hughes folytatta ideges virrasztását.

A 16. különleges feladattal megbízott hajóköteléknek szintén nyugtalan, aggodalmas éjszakája volt. A pilóták a fáradtságtól még gondolkodásra is képtelenek voltak, de senki sem tudta nem észrevenni azt a 29 üres széket a Hornet étkezdéjében. Az Enterprise-on a Yorktown egyik árvájának, Charles Lane hadnagynak, a 6. torpedóvető-század egyik pilótájának a kabinját adták, aki nem tért vissza. Amikor Lane belépett, az első, amit megpillantott, annak az embernek a családi képei és az íróasztalon a Biblia volt. Ezt már szinte alig lehetett elviselni.

Lent a legénység szállásán Snowden rádiós, a 6. felderítőszázadból a körös-körül látható üres hálóhelyeket bámulta. Rendkívül lehangoltnak érezte magát. Nem kérdezte, miért vannak itt, vagy hogy mi értelme a háborúnak. Csak mélységes ürességet érzett, amikor arra gondolt, hogy milyen sok jóbarátját elvesztette…

Odafent az őrségben levő tisztek az éjszakát kutatták. De nem a japánokat keresték. Miután a gépek a Hiryu elleni támadásból visszatértek, a kötelék 7.09-kor irányt vett keletnek, és egyre jobban eltávolodott az ellenségtől.

Halsey régi törzsének több embere meg volt döbbenve. Azt mondták, ő sohasem járt volna el így. Kitűnő alkalom kínálkozott, hogy Nagumo flottájának a maradványát leradírozzák a tengerről. A japánok légiereje nyilvánvalóan megsemmisült – erre minden pilóta esküdött. Itt volt tehát az idő az általános üldözésre. Talán egy éjszakai torpedótámadás vagy a zuhanóbombázók hajnalban megadhatnák a kegyelemdöfést. Mindkettő megtenné. Vajon Spruance miért nem látja ezt?

Spruance látta. Nagy volt a kísértés, de más tényezőkkel is számolni kellett. Nimitznek rajtuk kívül nem volt semmije, és még nem tudták, mit szándékoznak tenni a japánok. Yamamotónak még szép gyűjteménye volt csatahajókból és cirkálókból, talán még egy másik anyahajója is van valahol a közelben. Az ellenségnek bizonyára elég ereje van ahhoz, hogy lesöpörje őt a tengerről … még mindig elég arra, hogy elfoglalja Midwayt, ha jól jönnek a lapok. Később jelentésében ezt írta Nimitznek:

Nem láttam igazoltnak, hogy egy éjszakai összecsapást kockáztassak meg valószínűleg fölényben levő ellenséges erőkkel, másrészt másnap reggel nem akartam túl messzire lenni Midwaytől. Olyan helyzetben kívántam maradni, amelyből akár üldözni tudom a visszavonuló ellenséges erőket, akár meg tudom akadályozni a Midway elleni inváziót…

Ezért irány – kelet. Tizenöt csomó kelet felé éjfélig … utána 45 percig észak … utána vissza délnek … utána ismét nyugat. Ily módon Spruance óvatosan tartotta a távolságot. Nem akart csapdába esni; azok a nagy japán csatahajók és cirkálók bizonyára rögtön rárontanának.

Kondo tengernagy inváziós erejének nagy hajói északkelet felé haladtak a sötétben. A tengernagy 11.40-kor rádión jelentette terveit: azzal számol, hogy reggel 3 órakor állásban lesz … utána keleti irányban kutat, remélve, hogy sikerül az amerikaiakat egy éjszakai vállalkozásba becsalogatni.

Éjfélkor ismét jelentkezett az éter hullámain, kijelölte az egyes feladatokat. Röviden: egységei vonalba fejlődnek és 24 csomóval északkelet felé haladnak, átfésülik a tengert az amerikai flotta után. Ennek a „fésűnek” sok „foga” lesz – 21 hajó, egymástól alig négy mérföld térközzel. Ezek a „fogak” a cirkálói és rombolói lesznek. Mögöttük haladnak csatahajói, a Kongo és a Hiei, készen arra, hogy ott teremjenek, ahol szükség van rájuk. Ily módon mintegy 75 mérföld hosszú vonal keletkezik, amely biztosan elég arra, hogy felhajtson valamit.

Yamamoto nem kívánhatott többet. Csak az a baj, amint utána rájött, hogy az ilyesfajta mutatvány ideje elmúlt. Öt órával korábban, igen. De most már tudta, hogy Nagumo mind a négy anyahajója elveszett, és Kondo 3 órára még csak el sem tudja foglalni állását. így alig valamivel több marad neki egy óránál, hogy megtalálja az amerikaiakat és megvívja az éjszakai harcot. Ha egyszer világos lesz, az amerikai anyahajók repülőgépei a torkának esnek.

Kurita tengernagy négy elsőrendű cirkálója – amelyeket előzőleg Midway lövetésére küldtek – szintén nem tehet semmit. Ezek azt a parancsot kapták, hogy 2.00-kor nyissák meg a tüzet, de itt újra elszámították magukat. Legfeljebb hajnal táján érhetnek oda. Akkor pedig védtelenül állnak a légitámadás előtt.

A törzs a lehetőségeket latolgatta. Mindegyik reménytelenül megalapozatlan volt, és Ugaki tengernagy, törzsfőnök, nyíltan kimutatta megvetését. Yamamoto még szóra sem méltatta őket. Végül valaki hisztérikusan megkérdezte: „De hogyan fogjuk megmagyarázni őfelségének ezt a vereséget?”

„Ezt bízza rám – intette le Yamamoto hűvösen. – Én vagyok az egyetlen, akinek magyarázkodnia kell őfelsége előtt.”

Éjjeli 2.15-kor, június 5-én, a főparancsnok lefújta az éjszakai támadás tervét, ehelyett megparancsolta Kondónak, Nagumónak és Kuritának, hogy vele találkozzanak, ő délelőtt 9 órakor Midwaytől 350 mérföldre északnyugatra egy adott ponton lesz. Öt perccel később ezt egy másik, külön Kuritának szóló parancs követte, amely hatályon kívül helyezte a támaszpont 2.00-ra elrendelt lövetését, és ismét utasította a találkozásra.

A zűrzavarban Yamamoto megfeledkezett arról, hogy az I-168 tengeralattjárónak szintén parancsot adott Midway lövésére. Tanabe fregattkapitány már néhány napja a korallzátony közelében ólálkodott, tökéletes helyzetben a segítéshez. A terv szerint neki kellett megnyitni a parádét, és tüzelni addig, amíg Kurita 2.00-kor át nem veszi szerepét. Csakhogy, amikor a cirkálókat visszarendelték, Tanabénak senki sem szólt. Most a felszínen van, antennája kidugva, és hiába figyeli, hogy további utasításokat kap. 1.20-kor nyugodtan tüzelőállásba siklott.

Délen egy villanás, és utána éles dörej töri meg Midway nyomasztó éjszakai csendjét. Egy gránát süvített át felette, és a lagúnában kötött ki. Utána egy másik. Jim Muri B-26-osánál a legénység felpattant, ki-ki megragadta automata browningját, és bevetette magát a lövészárokba. Mindenütt ugyanezt cselekedték – az emberek rohantak fegyverükért és a fedezékekbe. A legtöbb repülő már sok bombatámadást hajtott végre, de sohasem hallott gránátrobbanást. A hang minden volt, csak nem kellemes.

1.23-kor a C üteg világítógránátokat lőtt ki … 1.24-kor a 102. fényszóró 110 fokos irányban felfedezte a tengeralattjárót … 1.25-kor a B, D és E üteg mennydörögve működésbe lépett.

A párviadal három percig tartott. A tengerészgyalogság ágyúi 42 össztüzet lőttek, a tengeralattjáró meglehetősen találomra hét gránátot menesztett a lagúnába. Utána 1.28-kor alámerült, ugyanolyan váratlanul, mint ahogy tüzet nyitott. A Sand-szigeten egy matróz megkönnyebbülten nézte, és megesküdött, hogy mindent visszavon, amit korábban a tengerészgyalogosokra mondott.

Kurita tengernagy négy nagy cirkálója alig 80 mérföldre volt Midway-től, amikor megkapta a bombázást lefújó és helyette a Yamamotóval való találkozást elrendelő parancsot. Ez sok szempontból megkönnyebbülés volt számára. A vállalkozás egyre inkább öngyilkosságnak látszott. De egyesekben még mindig buzgott a tettvágy: egy önkéntes század készen állt arra, hogy a partra lopakodjék, és felrobbantsa a műszaki berendezéseket.

De most már visszafelé mennek, 28 csomóval északnyugat felé a homályos holdvilágnál. Az élen a Kumano zászlóshajó, utána a Suzuya, a Mikuma és végül a Mogami. A sor végén két romboló – az Arashio és az Asashio – dohogott.

2 óra 15 perc volt, amikor a Kumano közvetlenül a hajó orra előtt jobbra egy felszínre jött tengeralattjárót észlelt. Kisfeszültségű irányító jelzőlámpáját használva „Vörös! Vörös!”-et villantott – ami azt jelentette, hogy veszély van, 45 fokos fordulat balra. A Mogami parancsnoki hídján Masaki Yamauchi korvettkapitány, a navigátor, könyökével félretolta az ügyeletes, tisztet és átvette a kényes manőver irányítását. Miközben fordult, úgy látta, túl nagy a távolság közte és a sorban előtte haladó Mikuma között. Ezért az irányt kissé jobbra módosította. Hirtelen, rémületére, azt vette észre, hogy egyáltalán nem a Mikumát, hanem a kettővel előbbre levő Suzuyát nézte. A Mikuma kettőjük között volt, közvetlenül előtte.

„Kormánykereket balra … erősen balra … Teljes gőzzel hátra!” A vezényszavak gyorsan követték egymást, de már késő volt. A Mogami orra nagy szikraeső közepette belefúródott a Mikuma bal oldalába. A két hajó megrázkódott, majd szétvált. A Mikuma könnyebb sérülést szenvedett, csak egy üzemanyagtartálya repedt meg, de a Mogami elvesztett 40 lábnyit az orrából. Hátrafelé az első toronyig minden derékszögben balra görbült. Sebességét csak nagy nehezen tudta újra 12 csomóra fokozni.

Kurita tengernagynak már csak ez hiányzott. Találkozója volt Yamamotóval. Kikülönítette a Mikumát és kíséretnek a két rombolót, ő pedig a Kumanóval és a Suzuyával északnyugat felé sietett.

Yamamoto tengernagy számára, aki keleti irányban, a találkozási pont felé igyekezett, az összeütközés nem látszott nagy ügynek. Semmi sem hasonlítható ahhoz a lépéshez, amelyet 2.55-kor tett, éjfél után. Mert ez volt az az időpont, amikor végre szembenézett az elkerülhetetlennel, és rádió útján valamennyi parancsnoksággal közölte, hogy „AF elfoglalása visszavonva”. Nem volt tovább – már ami Midway elfoglalását illeti. Amikor Watanabe fregattkapitány kérlelni próbálta, egyszerűen azt válaszolta, hogy „Sashi sugi”, ami nagyjából azt jelenti, hogy „túl nagy az ár”.

Napkelte előtt egy másik, majdnem ilyen kemény elhatározást hozott. 4.50-kor újra szembenézett a tényekkel, és megparancsolta, hogy süllyesszék el szeretett Akagijának a roncsát. Ez után az éjszaka után minden mindegy volt neki – még az a kudarc is, hogy legjobb cirkálói közül kettő ilyen ostobán összeütközött.

John W. Murphy korvettkapitány, a Tambor tengeralattjáró parancsnoka beállította periszkópját, és gondosan tanulmányozta az általa követett két cirkálót. Reggel 5 óra volt, és most sokkal jobban láthatta őket. Egyikük mintegy 40 lábnyit elvesztett az orrából.

Murphy közel három órán át bújócskát játszott ezekkel a hajókkal. English tengernagy tengeralattjáró fedezetéhez tartozott, és őrjáratot teljesített a felszínen, amikor 2.15-kor éjfél után első ízben megpillantotta őket. 89 mérföldnyire voltak Midwaytől, csak az zavarta meg, hogy éppen távolodtak tőle.

Ez volt minden, amit tudott róluk. Egyaránt lehettek japánok vagy Nagumót üldöző amerikai hajók. „Kormányt jobbra!” parancsot adott, és párhuzamosan kezdte követni őket. A percek múltak, de még mindig nem tudott bizonyosat. 3.00-kor végre jelentette a harcérintkezést, egyszerűen „sok nem azonosított hajónak” nevezte őket.

A napvilág megoldotta a talányt. Már csak kettőt látott belőlük, de 4.12-kor határozottan felismerte a japán hadihajók levágott kéményeit. A következő pillanatban úgy gondolta, felfedezték, és kényszerlemerülést végzett. 25 percig volt a víz alatt, majd újra feljött, hogy periszkópján keresztül tájékozódjon. Most már látta, hogy Mogami-típusú cirkálók, és ezt a hírt is közölte rádión. Ekkor vette észre, hogy az egyiknek az orra megsérült. És körülbelül ez volt minden, amit látott, mivel a hajók nyugat felé tartottak, és gyorsabban haladtak, semmint hogy követni tudta volna őket.

Midwayben okkal gondoltak a legrosszabbra. A Tambor jelentése nem szólt arról, milyen úton halad „a sok nem azonosított hajó”, de a „89 mérföld” rendkívül közel volt. Nagyon valószínűnek látszott, hogy az invázió még folyamatban van. 4.30-kor Brooke Allen nyolc B-17-essel elindult, hogy szembeszálljon a fenyegetéssel. De kora hajnalban oly párás volt a levegő, hogy a pilóták semmit sem láttak. 6 órától céltalanul köröztek Kure-sziget fölött.

Az első izgalmas információt egy PBY szolgáltatta. 6.30-kor jelentette, hogy „„két olajcsíkot húzó csatahajó” Midwaytől nyugatra mintegy 125 mérföldnyire nyugati irányban halad. Nyilvánvalóan visszavonulóban voltak, amitől mindenki megkönnyebbült a támaszponton.

Az első zuhanóbombázók 7.00-kor indultak dübörögve üldözésükre. A VMSB-24l-nek most mindössze 12 bevethető gépe volt; Marshall Tyler százados a kötelék harmadik parancsnoka két nap alatt, de az emberek ugyanolyan támadókedvűek voltak, mint azelőtt.

Negyvenöt perc múlva észrevették az olajcsíkot – ezt az egyenesen nyugatra vezető széles, hívogató nyomot. Húsz perccel később megközelítették őket. Két nagy hadihajó volt közvetlenül előttük, amelyek már eregették a légvédelmi gránátokat – egyikük olajcsíkot húzott maga után, a másiknak az orrát lenyesték. A közelükben két romboló körözött.

A tengerészgyalogság repülői 8.08-kor kezdték a támadást. Elsőnek Tyler zuhant a megmaradt hat SBD-vel, de nem értek el találatot. Ezután Fleming százados érkezett a Vindicatorokkal, és siklóbombázást hajtott végre. Ők sem találtak, de támadás közben Fleming gépe kigyulladt. Valahogy ura maradt gépének, rárepült céljára és ledobta bombáját. Utána mint egy lángoló üstökös – beleütközött a célhajó hátsó tornyába.

„Nagyon derék”, gondolta Akira Soji, a Mogami kapitánya, aki látta az amerikai bombázógépet a Mikuma tornyához csapódni. Az ő hajója közelében egy féltucatnyi bomba robbant, az egyik alig tíz yardnyira tőle. Repeszdarabok záporoztak a parancsnoki hídra és a kéményre, de komoly kárt nem okoztak.

A Mikuma rosszabbul járt. A hirtelen becsapódás tüzet okozott, amely hamarosan átterjedt a jobb oldali gépház szellőző berendezésére. A lehúzódó lángoktól és füsttől a gépészek megfulladtak.

A két cirkáló 12 csomóval haladt tovább nyugat felé. A Mikuma azonban levált a Mogamitól, nem tudta a sebességet tartani.

Spruance tengernagy szintén rajta tartotta szemét a japán cirkálókon. A Tambor első jelentése nem sokkal 4 óra után érkezett hozzá a csendes-óceáni főparancsnokság közvetítésével. Mint a legtöbben, ő is úgy érezte, hogy az invázió még folytatódik. 4.20-kor délnyugatnak fordult, és 25 csomóval szántotta a habokat Midway felé.

9.30-ra kiderült, hogy félelme alaptalan volt. Spruance most nyugat felé indult, és jó helyzetet foglalt el ahhoz, hogy akár ezeket a sérült hajókat támadja meg, vagy Nagumo megmaradt hajói nyomába szegődjön. Ebből az irányból fontos jelentést kapott. 8.00-kor egy PBY adta az üzenetet, hogy egy égő anyahajó követ két csatahajót, három cirkálót és négy rombolót. Valami oknál fogva a jelentés a 16. csapásmérő anyahajós egységhez csak késő délelőtt érkezett, de mivel Spruance megkapta, döntött. Az anyahajó 275 mérföldnyire volt, bár az információ már nem friss, az anyahajó még mindig „elsőrendű cél”. 11.15-kor északnyugatnak fordult, és megkezdte az üldözést. Ha az anyahajó reggel 8.00-kor ott volt, megkísérli utolérni.

Aiso fregattkapitány úgy határozott, legfőbb ideje elhagyni a Hiryu géptermét. Érzése szerint 8 óra körül lehetett – már órák óta nem volt összeköttetése a parancsnoki híddal. Közben a lángok kialudtak, a hajó torpedótalálatot kapott, és most Mandai hadnagy, aki felül, a következő fedélzeten néhány kigyulladt rizses zsákkal küszködött, lekiabált, hogy jöjjenek fel, mert a Hiryu süllyedni kezd.

Aiso mintegy 50 embert vitt fel egy fedélzeti nyíláson keresztül, s csatlakozott Mandaihoz és tűzoltó brigádjához. A hajó bal oldalán voltak, egy hosszú acélfolyosóban, amely sehova sem vezetett. Az egyetlen kijárat zárva volt, és ezenkívül csak egy kis nyílás volt a folyosó befelé néző falában – ezen a helyen nyilvánvalóan megrepedt a hegesztés varrata. A résen át ki tudtak lesni a hangárfedélzetre, amely üresen és idegenül fürdött a reggeli napsütésben.

Aiso véleménye szerint az egyetlen remény az, ha a kémlelőnyílásnál áttörnek a falon. Itt nagyon vékony volt az acél, s a napsütés menekülést ígért. Találtak egy kalapácsot meg egy vésőt, és munkához láttak. Lassanként kivéstek egy yardnyi széles nyílást – amely éppen elég nagy volt ahhoz, hogy az emberek egyenként átbújjanak rajta.

Miután átpréselték magukat, az elhagyott hangárfedélzetre jutottak. Elöl egy nagy kráter tátongott, annak a találatnak a nyoma, amely elvitte az elülső emelődarut – ezen át áradt be a napfény. Az emberek most feltornázták magukat a repülőfedélzetre, de azt is elhagyottnak találták. Amikor feltekintettek az árbocra, látták, hogy még a zászló is eltűnt. A reggeli szellő lazán lengette a zászló felvonó kötelét. Ez Mandai hadnagynak mindennél ékesszólóbban beszélt arról, hogy a hajót elhagyták.

Mandai szórakozottan nézte azt a lyukat, ahol azelőtt az emelődaru állt. Víz örvénylett a hangárfedélzeten, elborította azt a helyet, amelyet nemrég hagytak el. Mandai figyelmeztette erre Aiso fregattkapitányt, aki összehívta az embereket. Aiso közölte velük, hogy a helyzet reménytelen, és ő csak egyszerűen meg akarta köszönni nekik, hogy olyan híven teljesítették kötelességüket.

Az emberek többsége lerogyott a repülőfedélzetre, mondván – ez is jó hely arra, hogy a véget bevárják. Mandai elszundított, és egyszer csak arra ébredt, hogy oldalba rúgják. Meglepetésére néhány további életben maradott jött fel az alsó fedélzetről – egy repülőgép-szerelő és négy-öt fűtő. Ők jóval korábban menekültek alulról, és izgalmas híreket hoztak.

Ügy tűnt, hogy amikor felértek a fedélzetre, egy romboló éppen távozott. Eszeveszetten jeleztek neki, és az visszajelzett. A kódot senki sem értette, de talán azt jelentette, hogy majd később segít. Még izgalmasabb: 6 óra 30 perc körül egy japán gép repült át felettük – egy repülőgép kieresztett kerekekkel. Csakis a Hosho anyahajóról jöhetett … ami azt jelenti, hogy Yamamoto közel van. Egyszerre érdemes lett megkísérelni az életben maradást.

Aiso az embereket levezette a hátsó csónakfedélzetre. Itt talált két nagy csónakot és egy 30 láb hosszú mentőhajót, amely már a vízen volt, a hajófar mögött. Talán a víz felszínén tudják tartani magukat, amíg a segítség megérkezik. A Hiryu azonban az orránál gyorsan süllyedt, és Aiso hamarosan rájött, hogy a hajó elsüllyedése előtt nem tudják leengedni a csónakokat. Ezért gyorsan két csoportba osztotta az embereket és felszólította őket, hogy ugorjanak a vízbe, és másszanak be a mentőhajóba.

Mandai hadnagy olyan messzire ugrott, amennyire csak tudott, és megragadott egy himbálózó kötelet. A kötél azonban semmihez sem volt hozzáerősítve, és így a hadnagy a tengerbe esett. Amikor feljött a felszínre, megfordult, és visszanézett a Hiryura. Magasan fölötte voltak az anyahajó hatalmas bronz propellerei, amelyekről csepegett a víz, és csillogtak a napsütésben. Úszott, hogy mentse az életét … egy nagy robbanást hallott … újra megfordult, és csak az örvénylő vizet látta.

Amikor az emberek később órájukra néztek, úgy találták, hogy mindegyik 9 óra 7 perc és 9 óra 15 perc között állt meg – így rögzítették azt az időt, amikor a Hiryu elsüllyedt. De most az volt a legnagyobb gondjuk, hogy elérjék a mentőhajót, amíg az a közelben lebeg a vízen. Harminckilencüknek sikerült, köztük Aiso fregattkapitánynak és Mandai hadnagynak is. Aiso átvette a parancsnokságot, és kijelentette, hogy megvárják, amíg segítség érkezik. A repülőgép figyelmeztetni fogja a flottát; Yamamoto tengernagy útban van feléjük.

Yamamotónak valójában nem állt szándékában menni. Megijedt attól a jelentéstől, amelyet a járőrgéptől kapott. Úgy látszott, mintha valaki megakadályozta volna a Hiryu elsüllyesztését, és annál rosszabbat el sem tudott képzelni, mint hogy a hajó amerikai kézre kerüljön. Ezért rádión utasította Nagumót, bizonyosodjon meg arról, hogy a hajó valóban elsüllyedt.

Közben egy másik gazdátlan hajó vonta magára Yamamoto figyelmét. 6 óra 52 perckor – alig néhány perccel a Hiryura vonatkozó jelentés előtt – egy érdekes jelentés érkezett a Chikuma 4-es számú repülőgépétől, amely keleten az amerikai flotta után fürkészett: „Ellenséges Yorktown-osztályú jobbra megdőlt anyahajó sodródik, irány 11 fok, távolság 240 mérföld felszállási pontomtól. Egy romboló van a közelében.”

A még mindig Midway körül cirkáló I-168 parancsot kapott, hogy hagyja ott állását, és semmisítse meg ezt a célt. Tanabe fregattkapitány elővette térképeit, és számvetést készített. Megállapította, hogy az anyahajó mindössze 150 mérföldnyire van – minden nehézség nélkül elérhető. Az egyedüli kényes dolog a megközelítés. Nyugatról akart érkezni hajnalban. Akkor az anyahajó körvonalai jól kirajzolódnak, ő pedig rejtve marad a sötétben. Gondosan kiszámította az irányt és sebességet, majd az I-168 hátat fordított Midwaynek, s elindult észak-északkelet felé.

A Hughes rombolón valójában senki sem látta a japán felderítőgépet. Csak egy visszavert jel volt a radar képernyőjén, amelyet a készülék 6 óra 26 perckor fogott, miközben a hajó egyedül őrizte a Yorktownt. Ramsey fregattkapitány megparancsolta a legénységnek, készüljön fel az ellenség légitámadásának visszaverésére, de semmi sem történt. A radarjel mintegy tíz percen át az ernyőn lebegett – 20 mérföld, nyugat. Aztán fokozatosan elenyészett.

Az idegfeszültséget még fokozta egy incidens közbejötte; 7 óra 41 perckor a Yorktown bal oldalán géppuskalövedékek kezdték verni a vizet. Peter Karetka jelző biztos volt benne, hogy egy japán lopakodott oda, hogy mélytámadást hajtson végre, de amikor nem látott repülőgépet, tudta, hogy erről nem lehet szó. Ramsey fregattkapitány azt gondolta, hogy valahol a lappangó tűztől felmelegedett egy géppuska, és az sült el.

Újabb loccsanások, és az emberek hirtelen rájöttek, hogy még valaki van a Yorktownon, aki így akarja felhívni magára a figyelmet. A Hughes közelebb ment. Biztos, hogy ott egy ember van, aki a hangárfedélzet bal oldaláról integet. Ramsey lebocsátotta mentőcsónakját, és hamarosan megtalálta Norman Pichette matrózt, aki most eszméletlenül hevert géppuskája mellett. Csúnya gyomorsérülése volt, és lepedőbe volt csavarva. 8 óra 35 percre mindnyájan a Hughes-on voltak, és néhány pillanattal később a hajóorvos szétvágta a lepedőt. Úgy látszik, ettől Pichette eszméletre tért, és nagy nehezen, félszavakkal elmondta, hogy még van valaki a Yorktown-on, aki a gyengélkedőn fekszik.

A mentőcsónak újra átpöfögött. Ezúttal George Weise matrózzal tért vissza, akit egy robbanás lesodort a kémény mellől, és betört a koponyája. Weise nem tudta, hogy került a betegszobába. Csak arra emlékezett, hogy homályosan hallotta a rádiót és a felhívást, hogy mindenki hagyja el a hajót. Sötét volt, a Yorktown erősen megdőlt, a felső létra rossz szögben lógott. Emlékezett rá, hogy amikor megpróbálták elszállítani a sebesülteket, az alakok és árnyékok zűrzavarában valaki odament hozzá, hogy segítsen. Akkor hallani vélte, hogy egy hang ezt mondja: „Hagyjuk, és menjünk – ennek vége.”

Az utolsó, amire emlékezett az, hogy felült hálóhelyén és kiadósan káromkodott … de addigra már mindenki elment. Órákon át tehetetlenül feküdt a sötétben, félig öntudatlan állapotban és mozgásképtelenül. Végül halványan tudatosodott benne, hogy Pichette is a szobában van, őt is ugyanúgy hagyták ott. Pichette nagyon rossz állapotban volt, de legalább tudott mozogni. Végül is annyira összeszedte magát, hogy felkeljen, becsavarja magát egy lepedőbe, és három fedélzeten át felbotorkáljon segítségért.

Vajon voltak még mások is? A mentőcsónak matrózai úgy gondolták, hogy igen. Furcsa kopogó hangokról tettek jelentést, amelyek mélyről, az anyahajó belsejéből jönnek, mintha ott emberek lennének bezárva. Ramsey újra visszaküldte a csónakot – ezúttal azzal a paranccsal, hogy mindent vizsgáljanak át. Találtak is fontos kódanyagokat, de embereket nem. Kiderült, hogy a rejtélyes hangok a hajó belsejéből, az összekoccanó roncsdaraboktól származtak, annak következtében, hogy a hullámok ringatták a Yorktownt. A hajón nem volt egyéb jele az életnek.

De volt valaki a vízben, aki nagyon is élt. Miközben a mentőcsónak távol volt, hogy felderítse, mi van a Yorktownon, a Hughes emberei meglepetten látták, hogy egy sárga gumitutajon valaki eszeveszetten evez feléjük. Kiderült, hogy az illető Harry Gibbs hadnagy, a 3. vadászrepülő-századból. Gibbst előtte való nap lőtték le, miközben a Yorktownt védte. Egy hosszú éjszakát töltött tutaján, és napkeltekor megpillantotta az anyahajót. Hat mérföldet evezett, hogy visszajusson hajójához.

10 óra körül megjelent a Vireo aknaszedő hajó, és Ramsey megszervezte a vontatást. Az anyahajót vontatókötélre vette, és kora délutánra már el is indultak, mintegy két csomó sebességgel kelet felé tartottak. A Yorktown szörnyen himbálózott. Ügy látszott, nem akarja elhagyni a csatateret. Időnként mintha visszahúzta volna a Vierót.

Megjelent két romboló – a Gwin és a Monaghan. Egy erős emberekből álló lomtalanító brigád ment át a Yorktownra és a mozgatható tárgyakat a tengerbe dobálta, hogy segítsen a hajót kiegyensúlyozni. Délután Ramsey a csendes-óceáni főparancsnokságnak is üzenetet küldött, sürgette egy mentőosztag szervezését. Az anyahajó vontatható, szerinte biztosan meg lehet menteni.

Fletcher tengernagynak és Buckmaster sorhajókapitánynak nem kellett biztatás a csendes-óceáni főparancsnokságtól. Saját szakállukra keményen dolgoztak a Yorktown megmentésén. De ez nem ment egyszerűen. 5-én reggel a 17. különleges feladattal megbízott kötelék keleti irányban 150 mérföldnyire tartózkodott az anyahajótól; és több mint 2000 életben maradott volt szétosztva hat különböző rombolón. Idő kell hozzá, hogy egy megfelelő mentőbrigád megszervezéséhez kiszemeljék a szükséges szakembereket, és utána visszavigyék őket a helyszínre.

A rombolók egymás után az Astoria mellé álltak, és a szükséges embereket mentőbójával átszállították a cirkálóra. Itt megszervezték, eligazították a csoportot, és utána ismét átvitték őket a Hammann rombolóra, amely majd gondoskodik átszállításukról. Többnyire mérnökök és technikusok voltak, de a szakácsok és az írnokok között sem volt hiány önként jelentkezőkben. Mindenki menni akart. Végül is őröket kellett állítani, hogy megakadályozzák a felesleges emberek átszivárgását, akik eltökélték magukban, hogy visszamennek az „Öreg Hölgyhöz”.

A Hammann késő délután elindult. Fedélzetén volt Buckmaster sorhajókapitány és a mentőbrigád, amely a Hughes néhány emberével együtt 29 tisztből és 141 főnyi legénységből állt. A Balch és a Benham rombolók kíséretében 6-án nem sokkal hajnali 2 óra után elérték a Yorktownt.

Messze nyugatra Spruance folytatta a japán flotta üldözését, de a 16. különleges köteléknek csüggesztő napja volt. A nyom eléggé régi, az üldözés hosszú volt, és amikor végre délután 3 órakor a csapásra sor került, még mindig 230 mérföldnyire voltak az ellenségtől. Ami reményteljes, a támadásban hatalmas csapásmérő ököl vesz részt: 32 zuhanóbombázó az Enterprise-ról és 26 a Hornetról.

Két óra telt el, de semmit sem láttak maguk alatt. Három óra – még mindig semmi. A benzin fogytán … sötétedett … a pilóták fáradtak és éhesek voltak. A rádióban egy hang állandóan azt ismételgette, hogy „Menjünk haza”.

Végre 6 óra 20 perckor valaki felfedezte egyetlenegy hajó sodrát, amely a sűrűsödő sötétségben nyugati irányba húzódott. Nem nagy cél, de vagy ez, vagy semmi. Az 58 zuhanóbombázó Dave Shumway vezetésével lecsapott magányos zsákmányára.

Egyenlőtlen harcnak látszott, de nem volt az. A hajó, amelyről kiderült, hogy egy romboló, fantasztikus ügyességgel manőverezett. Ötvennyolc bombázó záporozott le rá – de egyikük sem talált. Ami még ennél is rosszabb, egy légvédelmi gránát robbanása elkapta Sam Adams százados gépét, amely a tengerbe zuhant.

Amikor a többiek hazafelé mentek, nagy zavar támadt. Már teljesen besötétedett, és a pilóták nem nagyon tudták, hogyan kell éjjel anyahajóra leszállni. George Murray sorhajókapitány az Enterprise-on bekapcsolta a fedélzeti világítást, hogy segítsen rajtuk. Robin Lindsey, a jelzőtiszt az integetésről áttért a kivilágított botokra. Egymás után segítette le a gépeket, és úgy látszott, hogy a parádé sohasem akar véget érni. Végre írnokához fordult, és megkérdezte, hogy még hány van. „Átkozott legyek, ha tudom – felelte a matróz –, több van, mint amennyire számítottunk.”

Kiderült, hogy a Hornet gépei közül öt szintén ideérkezett. A teljesen tapasztalatlan pilóták boldogok voltak, hogy az első útjukba kerülő anyahajóra leszállhattak. Viszont az Enterprise egyik gépe a Horneten szállt le.

Ruff Johnson százados, aki a 8. bombázószázadot vezette, egyetlen anyahajót sem tudott találni. Vezérlőberendezése nem működött, és a benzintartályok majdnem üresek voltak. Megkérdezte faroklövészét, McCoyt, tud-e úszni. Az „nem”-mel felelt, így a parancsnok azt mondta neki, vegye elő mentőmellényét, és tanulja meg gyorsan, mit kell csinálni. Az utolsó pillanatban azonban megpillantották hajóikat, és Johnson kérte a Hornetet, villantsa fel oldalsó fényeit.

Marc Mitscher ennél is többet tett. Ezek veszélyes vizek voltak – ellenséges tengeralattjárók leselkedhettek a közelben –, de a pilóták szentek voltak Mitscher számára, és egy percig sem habozott. Két fényszóró fénykévéje hasított az égbe. Johnson annyi benzinnel szállt le a repülőfedélzetre, amennyi egy taxinak sem lett volna elég. Miközben a „stop” vonal felé gördült, szerelője vidáman felugrott gépe szárnyára: „Kapitány te kurvapecér … örülünk, hogy látunk – óh, bocsásson meg.”

A B-l7-eseknek is sikertelen napjuk volt. Kora reggel Allen ezredes nyolc bombázógépe végre bemérte a két sérült hajót Midwaytől nyugatra. Amikor 8 óra 30 perckor megérkeztek, összesen 39 bombát dobtak le 20.000 láb magasságból, de még a jelentések írói is kevés lelkendezni valóról számolhattak be. Maguk a pilóták, ahogy egyikük később megállapította, a támadást „szörnyű csalódásnak” tekintették.

Ez azonban nem riasztotta el a B-17-eseket, délután újra támadásra indultak. Először Allen ezredes csoportja, majd Ridings százados vezetésével egy másik kötelék eredt ugyanazon „égő anyahajó” után, amelyet Spruance üldözött. Nekik sem volt nagyobb szerencséjük, mint a tengernagynak. Akárcsak a flotta gépei, ők is hiába kutattak messze, északnyugati irányban. És a flotta gépeihez hasonlóan végül ők is a magányos rombolónál kötöttek ki. 9000 és 16.000 láb között különböző magasságokból támadva több mint 79 bombát dobtak le a célra. A japán parancsnok ugyanúgy kisiklott kezükből, mint előzőleg.

Motomi Katsumi fregattkapitány a legjobbak közé tartozott a szakmában, irigylésre méltó ügyességei manőverezett a Tanikaze rombolóval, miközben felülről az amerikai bombák záporoztak. Ez Katsumi számára egy elvesztegetett nap betetőzése volt. Kora reggel Nagumo kiküldte, hogy ellenőrizze azokat a jelentéseket, amelyek szerint a Hiryu még úszóképes. Semmit sem talált, és éppen visszatérőben volt, hogy csatlakozzék a flottához, amikor a zuhanóbombázók és a B-l7-esek megtámadták.

A rengeteg bomba mind egy rombolóra. De Katsuminak sikerült mindegyiket kikerülnie. Az egyetlen kárt egy közelben robbant bomba repeszdarabja okozta, amely átütötte a 3. tornyot, robbanást okozott a torony belsejében, amelynek következtében hat ember meghalt. A Tanikaze folytatta útját, és nem sokkal napnyugta után csatlakozott a flottához.

Kiderült, hogy a többi hajónak is volt néhány aggasztó pillanata. Délután 2 óra 30 perckor a rádiófelderítés figyelmeztette őket, hogy ellenséges repülőgépek vannak a magasban. Vakriadó volt, de ugyanolyan idegtépő, mintha igazi lett volna. 5 óra 25 perckor a Nagara néhány nyugat felé repülő nehézbombázót fedezett fel. Ezek valóban gépek voltak, de a barátságos felhőtakaró jóvoltából nem látták meg a flottát.

Az amerikaiak egy különleges alkalmat mulasztottak el. Yamamoto nagy armadájának főereje találkozott Midwaytől 350 mérföldre északnyugatra, és tucatnyi hajó állt mozdulatlanul a szürke tengeren, miközben a mentőhajók ide-oda jártak, szállították át az életben maradottakat a Haruna, a Kirishima, a Mutsu és a Nagato csatahajókra a rombolókról.

A flotta egész délután és este mozdulatlan volt, és sebeit gyógyítgatta. Az éjszaka folyamán Yamamoto még messzebbre eltávolodott nyugat felé, hogy kikerüljön az anyahajók hatósugarából. Június 6-án kora reggel Kurita tengernagy is csatlakozott hozzá a Kumano és a Suzuya cirkálókkal. Ez azt jelentette, hogy most már a flotta minden nagy egysége biztonságban volt a sérült Mogami és Mikuma kivételével, amelyeket a két romboló kíséretében hátrahagytak. Nekik saját maguknak kellett megvédelmezniük magukat.

Spruance tengernagy június 5-én egész éjjel és 6-án a hajnal előtti órákban is folytatta útját nyugat felé, mérsékelt, 15 csomó sebességgel. Miután északnyugat felé nem sikerült utolérnie a hajókat, nem akart túlrohanni a délnyugati irányban haladó sérült rombolókon.

Hajnali 5 óra 10 perckor az Enterprise 18 felderítőgépet küldött ki nyugatnak, hogy 200 mérföldes körzetben fésüljék át a tengert. 6 óra 45 perckor két jelentés érkezett az ellenséggel való harcérintkezés felvételéről. Az első csapásmérő csoportot a Hornet indította – 26 zuhanóbombázót és 8 vadászgépet –, és ezek 9 óra 30 perckor megpillantották maguk előtt a japánokat, két nagy cirkálót, rombolóval, amelyek megpróbálták fedezni őket. 9 óra 50 perckor Stan Ring rádión adta az utasítást: „Ha készen vagytok, támadás”, és Gus Widhelm kedvenc csatakiáltásával válaszolt: „Widhelm kész; készítsük ki a japánokat!”

Vijjogva csaptak le, mindkét cirkálón és az egyik rombolón is találatokat értek el. De a japánok keményen védekeztek, és az erős légvédelmi tűz leszedett egy SBD-t. A Hornet-csoport hazaindult, hogy újra feltöltse a bombakamrákat.

Most az Enterprise-on volt a sor. 10 óra 45 perckor 31 zuhanóbombázót, 12 vadászgépet és 3 torpedóvetőt indított. A csoportot Wally Short százados vezette. Könnyen megtalálták a cirkálókat, de egy fél órát pocsékoltak el tőlük negyven mérfölddel távolabb egy nem létező csatahajó keresésére. 12 óra 30 perckor már hajlandók voltak kevesebbel is beérni. A múlt győzelmektől megittasodva, zsákmányra éhesen és végre a gyűlölt Zéróktól mentesen vadul rontottak rá a japánokra. Rádióik elmondták a történteket:

Itt Wally, aki most lecsap a hátsó hajóra.

Zárkózz fel.

Hé, fiúk, van bombátok? Itt hátul van egy Mogi-osztályú cirkáló.

Ó, bébi, tűzre tettük ezt az átkozott konzervdobozt.

Ügy látszik, mintha az a csatahajó is felrobbant volna…

A kurva anyjukat! Kapjuk el újra őket. Oké, ez pompás.

Még egyet nekik – küldjük őket a pokolba.

Ebből a tűzből sohasem másznak ki.

Rúgjuk mindegyiket fenéken.

Ez is felrobbant. Alaposan megkapta a magáét. Remek.

Fiú, ez klassz. Fiú, hé, fiú. Te csirkefogó!

Te is levegőbe repülsz … bárcsak lenne fényképezőgépem.

Tojó, a kurva anyádat, ezen a héten összecsinálod magadat.

És ha mindez még nem lett volna elég, 2 óra 45 perckor visszajöttek a Hornet gépei az újabb rakománnyal. Addigra mindkét cirkáló kikészült, és az egyiket akkor hagyta el a személyzet. Egy romboló állt mellette, és vette fel az embereket, amikor a bombázógépek zuhanni kezdtek. Megpróbált távozni, de Clayton Fisher százados azt is megszórta.

Utána a Hornet nyolc vadászgépe következett. Mivel nem volt légvédelem, a gépek egész alacsonyan szálltak, és géppuskáikkal végigverették az egyik cirkálót. Amikor J. J. Sutherland főhadnagy odasuhant, észrevette, hogy a hajó tatján egy sereg ember zsúfolódott össze, akik dühükben öklüket rázzák. Hirtelen rokonszenv ébredt benne tehetetlenségük láttán, és visszarepült a Hornetra, és közben az járt a fejében, hogy a gyűlölt ellenség milyen hamar át tud változni sajnálatra méltó emberré.

Az utolsó kapcsolat. Késő délután az Enterprise-ról két fényképezőgépekkel felszerelt repülőgép szállt fel, hogy megörökítse a nap eredményét. Amikor a gépek elérték a helyszínt, Cleo Dobson főhadnagy, a parancsnok, azt látta, hogy a cirkáló még mindig ég és mozdulatlan. Emberek úszkáltak körülötte. 100 lábnyira leereszkedett, és nem siette el a dolgot.

Kristálytiszta képei megörökítették a hajó haláltusáját – a hajó dereka felszakadt és parázslik, egy matróz mászik le kötélhágcsón, egy másik kis tutajon a tatnál.

Távolabb, nyugatra látta a másik cirkálót és a két rombolót, amint igyekeztek elvánszorogni, amilyen gyorsan csak tudtak. Gyönyörű aranyló naplementében tért vissza az Enterprise-ra, miközben arra gondolt, hogy milyen kicsi az a különbség, amely a nyerteseket a vesztesektől elválasztja. Ezen az estén ezt írta naplójába: „Még mindig azon töprengek, mennyire nem szeretnék azoknak a vízben úszkáló fickóknak a helyében lenni.”

Kenichi Isikava fűtő több száz embert látott úszni a vízben, neki, szerencséjére sikerült elérnie a tutajt. Miután rákapaszkodott, kimerülten végigfeküdt rajta, és visszanézett a süllyedő Mikumára. A hajó gyorsan süllyedt, bár nem olyan gyorsan, mint a lenyugvó nap. Már sötétedett, mikor bal oldalára fordult, és eltűnt a Csendes-óceánban.

Még így is megfelelt hírnevének – egyike volt Japán legkorszerűbb nagy cirkálóinak. A legelső támadás leszakította parancsnoki hídját, halálosan megsebesítette Sakiyama sorhajókapitányt, de Takagi fregattkapitány, a másodtiszt, átvette a parancsnokságot, és folytatta a küzdelmet. A második támadás végzett vele – öt találat érte, és felrobbant a torpedókészlete.

Takagi elrendelte a hajó elhagyását. Miközben az emberek a hajó oldalán távoztak, Nasao Koyama százados kivonta kardját, és harakirit követett el. Az Arashio romboló a hajó mellé állt és felvette az életben maradottakat, amikor a harmadik támadás következett. Sokan meghaltak, egy bomba telibe találta a romboló tatját.

A Mogamin majdnem ugyanilyen rossz volt a helyzet. Összesen öt találatot kapott, az utolsót a hajó derekán, amitől sokan bennrekedtek a gépházban. Egy közelben robbant bomba a hajó bal oldalát is átlyuggatta – később valaki 800 lyukat számolt össze rajta. Összesen mintegy 90 ember pusztult el. Soji sorhajókapitány és tisztjei azonban megbirkóztak a helyzettel – Saruwatari százados a kárelhárításnál ragyogó munkát végzett. Napnyugtáig a tüzeket sikerült eloltani, és a támfalak kitartottak. A hajó a két megrongálódott romboló kíséretében elvánszorgott Truk és a biztonság felé.

A biztonságot a Yorktown számára Pearl Harbor jelentette, és június 6-án hajnalban a hazatérésre jobbak voltak a kilátások, mint valaha. Napkeltekor a viharvert anyahajó még mindig tartotta magát a szelíd és kápráztató tengeren.

Buckmaster sorhajókapitány a hajó fedélzetére vitte a mentőbrigádot. Elsőnek ő kapaszkodott fel egy kis csoporttal az erősen megrongálódott repülőfedélzetre, ahol sok halott hevert még. James Wilson gyógyszerész valamilyen utasítást akart adni, de a kapitány egy kézmozdulattal csendre intette. Sapkáját levéve imádkozott, hálát adott a győzelemért és kívülről elmondta a tengerész temetési szertartás gyönyörű, de ritkán hallható szövegét.

Az áhítatnak ezt a pillanatát hamarosan felváltotta a kalapácsütések zaja és a lánghegesztők sercegése. A munkásbrigádok kezdték levágni a sérült szerelvényeket, hogy könnyítsenek a hajón. Mások két repülőgép roncsát, a bomba- és torpedókészletet dobták a tengerbe. Greenbacker százados elkezdte az elszórt titkos iratok összeszedését.

A Hammann odaállt a hajó jobb oldala mellé, hogy gondoskodjék áramról, hordozható szivattyúkról és tűzoltótömlőkről. A hajó gyomrában az emberek küzdöttek a tűzzel. Megkezdték a hajó jobb oldalán a rekeszek elárasztását. Fontos művelethez érkeztek, amikor a hajó bal oldalán az első 5 hüvelykes ágyút leszerelték, és a vízbe dobták. A súlytól megszabadult hajó megrázkódott … és úgy látszott mintha megkönnyebbülten kissé kiemelkedne a vízből.

Délután 1 óráig 2 fokot helyesbítettek a Yorktown dőlésszögén. Ideje volt szünetet tartani, és a Hammann gyümölcsöt meg szendvicseket küldött át a munkásoknak. Bizonyos távolságban a többi öt romboló lassan cirkált az anyahajó körül. Tengeralattjárók után kutattak, de ez meglehetősen nehéz dolog volt. A visszhangos bemérés feltételei kedvezőtlenek voltak – ahogy a rombolók személyzete mondta – a „hőkorlát” miatt.

Ez csendes napokon gyakran előfordul, és semmi sem utalt arra, hogy valami baj lenne. 1 óra 30 perc volt, és a Yorktown emberei éppen készülődtek, hogy visszamenjenek dolgozni…

Tanabe fregattkapitány kidugta periszkópját, hogy egy utolsó pillantást vessen rajta keresztül a helyszínre. Az anyahajó most mintegy 1300 yardnyira volt tőle. Még mindig vontatókötélen, de alig mozgott. A romboló még mellette. A többiek mit sem sejtve lassan cirkáltak. A hidrofon kezelője azt mondta, még úgy hallja, mintha az ellenség hangfelderítő rendszere működne. Tanabe tréfásan megjegyezte, hogy az amerikaiak mind ebédelni mentek.

Az I-168 keményen megdolgozott ezért a tökéletes lesállásért. Közel nyolc óra múlt el azóta, hogy a figyelő elkiáltotta magát: „Fekete objektum a láthatáron!” Ez, természetesen, az amerikai anyahajó volt, pontosan ott, ahol Tanabe várta, hogy hajnalban találja.

Csak 5 óra 30 perc volt, és az első 10 vagy 20 percben a felszínen tartózkodott. Mivel nyugat felől közeledett, még eltakarta a sötétség. Aztán nagyon világos lett a felszínen való tartózkodásra, mire alámerült, és minden negyedórában dugta ki periszkópját.

7 órakor az I-168 mintegy hat mérföldnyire volt az anyahajótól, és Tanabe kitűnően áttekinthette a helyzetet. Első ízben látta az anyahajót őrző rombolókat. Hogy még jobban megnehezítse a bemérést és a felderítést, sebességét három csomóra csökkentette, és óránként csak egyszer-kétszer dugta ki periszkópját.

Egyre óvatosabban lopakodott közelebb. Hogy biztos találatot érjen el, elhatározta, hogy négy torpedóját a szokásos hatfokos oldalszög helyett mindössze két fokon lövi ki. Ez növeli a torpedók rombolóerejét a hajó derekán, de azt is megköveteli, hogy annyira megközelítse, amennyire csak lehet.

Még mélyebbre alámerült, remélve, hogy átjut a kísérő rombolók gyűrűjén. Amikor legközelebb körülnézett, azt látta, hogy biztonságban átjutott, de most meg túl közel volt. Az anyahajó mindössze 700 yardnyira hegyként emelkedett ki előtte a vízből. Ennyire szüksége volt ahhoz, hogy a torpedó megbízhatóan működjön. Lassan egy nagy kört írt le a hajó jobb oldalához kerülve, és felkészült a kilövésre. Ezúttal minden simán ment…

„Hé, nézzétek, delfinek!” – hallotta Joseph Kisela zászlós valakinek a kiáltását, aki a Yorktown menetirány szerinti jobb oldalán a távolba mutogatott. Néhányan meredten nézték a tengert. „A fenét delfinek!” – horkant fel egy matróz.

A parancsnoki hídon megszólalt egy géppuska. Veszély esetén ez volt az előre megbeszélt jel. Mindenki hanyatt-homlok felfelé igyekezett. Cundiff hadnagy, aki a gépteremből jött, jobbra nézett, és négy fehér torpedócsíkot látott egyenesen a hajó felé közeledni. Szenvedélyes fotóamatőr lévén felsóhajtott: „Az életben csak egyszer adódik ilyen felvétel, és nincs nálam fényképezőgép!”

Greenbacker százados már éppen készült átvinni néhány iratköteget a Hammannra, „völgynek” menekült a hátsó fedélzet bal oldalára. Akkor eszébe jutott, hogy erről az oldalról is jöhetnek torpedók. Erre felküzdötte magát „hegynek” a hajó közepéig, amely nagyjából semleges helynek látszott. Itt várta, hogy a torpedók becsapódjanak, a néhány másodperc kész örökkévalóságnak tűnt.

Egy nem talált … egy eltalálta a Hammannt … a másik kettő átment a romboló alatt, és derékba találta a Yorktownt. Megint az a fogvacogtató rázkódás, amely csak torpedótól származhat. A robbanás lesöpörte a háromlábú árbocot, a rögzítő szegecsek elnyíródtak. Ledöntötte a hajó harangját, és teljesen összetörte. Fellökte Aldrich fregattkapitányt, a kárelhárító tisztet, és eltörte bal karját. Elsöpörte Davis fregattkapitányt, leszakította az 5 hüvelykes ágyúkat, és egyenesen a tengerbe szórta őket. Ray fregattkapitány majdnem elharapta pipája szopókáját.

W. E. Wright, fő elektrotechnikus, látva, mi következik, vadul szökellt át a Hammann fedélzetére. Ez azonban nem segített, mivel azt majdnem abban a pillanatban szintén találat érte. A robbanás Wrightet magasan feldobta a levegőbe, s a vízben kötött ki.

Arnold True fregattkapitány kétségbeesetten próbálta hátrafelé irányítani a Hammannt, mire a torpedók becsapódnak. Végül tüzérei lőtték a csíkokat, remélve, hogy sikerül felrobbantani a torpedók robbanófejét. True-t a robbanás elsodorta a parancsnoki hídon, és egy térképasztalon kötött ki. Két bordája eltört, és elállt a lélegzete. Néhány percig nem tudott beszélni.

Kevés szóra volt szükség. A Hammann sorsa nyilvánvalóan meg volt pecsételve. A Yorktownt ért két találat miatti ütközés beszakította az oldalát, a közvetlen találat pedig majdnem kettészelte. Olyan volt, mint egy játékhajó, amelyet nagyon magasról ledobtak – egyenesen áll, de el van törve.

Az elülső fedélzet két percen belül víz alatt volt, és Ralph Elden százados, másodtiszt, elrendelte a hajó elhagyását. Amikor a hajó orra víz alá került, a legénység nagyobb része úszva menekült. Berlyn Kimbrell, fő torpedókezelő azonban a hajó emelkedő tatján maradt, hogy megpróbálja „biztosított”-ra állítani a mélységi bombákat és kiosztani a mentőmellényeket. Amikor Raymond Fitzgibbon kazánkovács arra ment, Kimbrell kezet rázott vele, és a churchilli „V” (Victory – Győzelem) jelet mutatta neki.

Azután a hajó elsüllyedt, de a java csak ezután következett. A mélységi bombák – bár feltételezhetően „biztosított” helyzetben voltak – valahogy felrobbantak. (Egy tucat elmélet van erre vonatkozóan.) Hatalmas robbanás keletkezett a víz alatt, éppen ott, ahol mindenki úszott. A robbanás ereje fantasztikus volt: az egyik matróz fém öngyújtója teljesen összelapult a zsebében. A robbanás hatása az emberi testre ennél pusztítóbb erejű volt.

A Benham és a Balch rombolók kiváltak a kíséretből, mentették azokat a szerencséseket, akik megmenekültek, meg még azokat is, akik a Yorktown-on voltak. Egy ember odaúszott a Benhamhez, és segítség nélkül felmászott a fedélzetre. Ugyanaz a hajószakács volt, akit 4-én megmentettek, és aki csak a hajókonyhán akart segíteni. Ezúttal egyszerűen ezt mondta: „Tudom, hol a hajókonyha, megyek dolgozni.”

Jóval azután, hogy mindenkit kihalásztak, a Balch a roncsok között egy magányos úszót fedezett fel. Az illető kétségbeesetten próbálta két másik ember fejét a víz felett tartani. True fregattkapitány volt, a Hammann parancsnoka, ő maga, félig eszméletlen állapotban küzdött közel három órán át, hogy két fuldokló emberét életben tartsa.

Elérkezett az idő a Yorktown másodszori elhagyására. A jobb oldalát ért két találattól a hajó kiegyenesedett, ez azonban csalóka volt. Határozottan mélyebbre merült a vízben. A Vireo a jobb oldala mellé húzott, és a mentőbrigád ledobta a mentőköteleket.

Amikor úgy látszott, hogy már mindenki távozott, váltott fogással Buckmaster sorhajókapitány is lemászott. Akkor az utolsó pillanatban Delaney fregattkapitány és egyik mérnöke jelent meg, akik odalenn még utoljára ellenőrizték a helyzetet, és ők is elhagyták a hajót. Buckmaster rendkívüli haragra gerjedt amiatt, hogy megfosztották attól a kiváltságától, hogy ő legyen az utolsó ember. Újra fel akart mászni a kötélen, hogy még egyszer megérintse a Yorktownt, de mielőtt ezt megtehette volna, a Vireo elindult.

Miközben folyt a mentés, a Gwin, a Hughes és a Monaghan mindenütt kereste a tengeralattjárót. A három romboló számos mélységi bombát dobott le, de öt órán át nem értek el sikert. Azután 6 óra 45 perckor a Hughes egyik figyelője hirtelen füstöt pillantott meg a láthatáron. Látcsővel ellenőrizték és kiderült, hogy egy tengeralattjáró tartózkodik a víz felszínén mintegy 13 mérföld távolságban. Diesel-motorjai füstölnek, nyugat felé rohan, igyekszik eliszkolni a helyszínről.

A Hughes és a Monaghan üldözőbe vette, és 7 óra 5 perckor tüzet nyitottak rá. A gránátrobbanásoktól közrefogott tengeralattjáró hamarosan eltűnt a víz alatt. A Monaghanon Edward Creighton tűzmester biztos volt benne, hogy eltalálták. Azon az estén ezt írta naplójába: „15-20 perces tűzharc, és az (a tengeralattjáró – A ford.) végül elmerült. Életben maradottak nem voltak.”

Tanabe fregattkapitánynak volt még egy utolsó ütőkártyája. Saját füstjében alámerült, és egyenesen az őt üldöző rombolók alá fordult. Azok átrobogtak felette, és a válságos helyzet elmúlt.

Első ízben lélegzett fel megkönnyebbülten azóta, hogy az anyahajót megtorpedózta. A lelkesedés rövid pillanatát – az éljenzést kivéve, amikor háromszoros „hurrá”-t kiáltottak az uralkodóra – az egész délután pokol volt. Tomita százados összesen 61 mélységi bombát számolt. Az I-l68-nak végül 6 óra 30 perckor fel kellett jönnie a felszínre, de szerencsére az amerikai rombolók már messze mögötte voltak. Elég hamar abbahagyták az üldözést, Tanabe azonban olyan sokáig maradt a felszínen, amilyen sokáig csak lehetett, szívta a friss levegőt, és feltöltötte akkumulátorait. Arra is felhasználta az alkalmat, hogy rádión jelentse Yamamotónak az anyahajóra vonatkozó jó hírt.

A Yamatón a tengernagy éppen egy nagyobb játszmán törte a fejét. Rádiója egész délelőtt a Mogami és a Mikuma bajait recsegte. Nyilvánvaló, hogy az amerikai erő állandóan nyugat felé tart, egyre jobban távolodik hazulról. Talán most sikerül tőrbe csalni. Déltájban Kondo tengernagyot a Zuiho anyahajóval, hat cirkálóval és nyolc rombolóval délre küldte. Feladatuk: csatlakozni a Mogamihoz és a Mikumához, és éjszakai ütközetbe csalogatni az amerikaiakat.

Délután 3 óra 50 perckor Yamamoto összehangolt támadási tervvé bővítette az elgondolást. A Yamato a főerővel és Nagumo flottájának maradványával szintén délre vezényelte. A Marshall-szigetekről szárazföldi bombázógépeket irányított Wake-re. Ezek a saját repülőgépeivel együtt újra ütőképes légierőt jelentenek. A többit elvégzik nehéz hajói. Ehhez csak az kell, hogy az amerikaiak besétáljanak a kelepcébe.

Spruance tengernagy úgy érezte („talán intuíció volt”), hogy eléggé próbára tette szerencséjét nyugat felé. Több mint 400 mérföldnyire volt Midwaytől és elhatározta, hogy kívül marad a Wake-en állomásozó japán repülőgépek hatósugarán. Ezenkívül üzemanyaga fogytán, nem volt elég rombolója, és pilótái közül sokat elvesztett. A repülőfedélzeten tett hosszú sétáiból azt is megérezte, hogy a többiek mennyire fáradtak.

Nem sokkal délután 7 óra után – amint a haldokló Mikumát fényképező két repülőgép visszatért – a 16. különleges feladattal megbízott kötelék megfordult, és elindult kelet felé. Mögötte a meghiúsult japán remények, előtte csupa jó dolog – olaj, alvás és végül az otthon.

Midway számára is véget ért a megpróbáltatás. A B-17-esek utolsó repülőraja június 6-án délután azt jelentette, hogy 15 másodperc alatt elsüllyesztettek egy ellenséges „cirkáló”-t; de kiderült, hogy a Grayling amerikai tengeralattjáró volt, amely hirtelen alámerült, hogy megmeneküljön a bombáktól. Az este folyamán Clarence L. Tinker vezérőrnagy – egyenesen Hawaiiból érkezve – négy Liberátort hozott azzal a távlati elképzeléssel, hogy semlegesítik Wake-et, ez azonban hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult. A bombázók sohasem találták meg céljukat, és Tinker odaveszett.

Június 7-én hajnalban Midwayen újra teljes volt a nyugalom.

„Úristen, felborul” – mondta Forest Lunsford fedélzetmester levegő után kapkodva J. T. Andrews hadnagynak, miközben a Benhamon álltak, és június 7-én felkelő nap első sugarainál figyelték a Yorktownt. A romboló személyzete számára az anyahajó hajnali látványa minden reményt szertefoszlatott a mentés lehetőségét illetően.

A Yorktown éjszaka egy időre erősen visszadőlt a bal oldalára, és 4 óra 30 perckor a repülőfedélzet víz alá került. Nagy buborékok szálltak fel a felszínre, és valahonnan a hajó belsejéből hangos csikorgás hallatszott. A felhúzókötelekről utolsó jelzőzászlója csüngött alá – „Sebességem 15 csomó.” Buckmaster sorhajókapitány nemzeti lobogója még mindig lengett, de majdnem érintette a vizet.

4. óra 43 perckor a hajó bal oldalára billent, és szabaddá vált a jobb oldali fenékrészen tátongó nagy lyuk – az előző napi tengeralattjáró-támadás következménye. A vég közel volt, és 4 óra 54 perckor valamennyi hajó fél árbocra eresztette zászlóját, mindenki levette sapkáját, és vigyázzba merevedett. Két járőröző PBY jelent meg a hajó felett, és üdvözletként megbillegtette szárnyát.

5. óra 1 perckor a tat felé erősen lesüllyedt Yorktown lassan eltűnt a szem elől. A szokásos zajok hallatszottak gyér füst- és gőzfelhő kíséretében, de az emberek többsége számára nyugodtan és roppant méltósággal távozott – mint amilyen komoly hölgy volt –, ahogy valaki megjegyezte.

A Hughes-on Karetka jelző alig tudta visszatartani könnyeit. Nagyon fiatal volt, és felnőttnek akart látszani. Akkor azt látta, hogy még az idősebbek is zokognak, így nem érezte magát nagyon rosszul, amikor ő is sírt.