2. FEJEZET
A kód és a cél

A látogatókat sohasem fogadták szívesen. Ha valaki találkozni akart valakivel a haditengerészet Pearl Harbor-i harci hírszerző egységének tagjai közül, először csengetnie kellett egy pincelépcső lezárt ajtaján. Ekkor esetleg megjelent valaki, és ha a papírok rendben voltak, kinyílt az ajtó. A lépcső alján ismét volt egy zárt ajtó, ahol ugyanez az eljárás megismétlődött. Ha ez a második ajtó is kinyílt, a látogató végre bejutott.

Az első pillanatban a hely az összevisszaság látszatát keltette – vagy kéttucatnyi ember dolgozott egymás hegyén-hátán, papírtenger közepén. Az iratgyűjtő rendszernek még a nyomát sem lehetett fellelni. A dossziéhegyek egyszerűen az asztalokon és a székeken tornyosodtak, s aztán elárasztották a padlót is. Az egész gazdája egy magas, sovány, csípős humorú ember volt, aki vörös házikabátot és nemezpapucsot viselt – Joseph J. Rochefort, fregattkapitány.

Joe Rochefort már régóta foglalkozott rejtjelezett szövegek megfejtésével. A húszas évek elején segített egy másik tehetséges fiatal tisztnek, Laurence F. Saffordnak megszervezni a haditengerészet első központját. A harmincas évek nyomott hangulata idején azzal szórakozott, hogy megfejtette a külügyminisztérium „szürke” titkosírását. („Pokolian dühösek voltak.”) 1940 őszén segített megfejteni a legfőbb japán haditengerészeti rejtjelkulcsot, a JN-25-öt – és mostanra már jól beszélt japánul.

1941 májusában Pearl Harborban volt, ahol megszervezte harci hírszerző egységét. A forgalmazásban „Hypo” állomás néven ismerték, és a Cavite-ben levő másik állomással („Cash”), valamint a washingtoni hazai támaszponttal („Negat”) együtt figyelte a japán rádióforgalmazást. Technikailag Washington volt a főhadiszállás, de a három állomás valójában egy egységként működött. A rejtjelezett szövegek megfejtése külön világ volt; azok, akik ezen a területen működtek, éveken át együtt dolgoztak, megosztva egymással tapasztalataikat, ismereteiket, aggályaikat.

1941. december 7-én mindez nem sokat használt. A japán haditengerészeti rádióhíradás elhallgatott, ezenkívül Tokió megváltoztatta a JN-25 kulcsát, s ezzel mindenkit megzavart néhány napra. Ámde a forgalmazás nemsokára ismét megkezdődött. Az új rejtjelkulcsot december 10-ig sikerült megfejteni, és újra bőven volt mit hallgatni. Rochefort az őszt azzal töltötte, hogy figyelmét a japán flotta főparancsnokának rendszerére összpontosította; egysége most a JN-25 elleni akcióban csatlakozott a többi állomáshoz.

Ebből közvetlenül senki sem értett meg sokat. A desifrírozás tényleges folyamata ritkán eredményezett többet, mint az üzenet 10-15 százalékát. A többi mind elemzés volt: talán egy hajó neve sugallt valamit, ami rendszeresen együtt járt vele … vagy egy múlt hadművelet segíthetett legközelebb, amikor a helynevek ismét felbukkantak … vagy egy ismerős távírász stílusa elárulhatta a forrást; a hívójel megváltozhatott, de egy bizonyos távírász „keze” sohasem.

Mindezek kipuhatolásához a képességek érdekes kombinációjára volt szükség – elvileg az embernek egyenlő arányban kell lennie tengerésznek, nyelvésznek és rejtvényfejtőnek –, így nem meglepő, ha a harci hírszerző egységet úgy ismerték, mint individualisták gyülekezetét. Névleg a 14. haditengerészeti körzethez tartoztak, valójában azonban hagyták őket, hogy önállóan gyakorolják különleges tehetségüket. Munkájuknak éltek, és amint a japán támadás megindult, volt is tennivalójuk bőven. Fokozatosan tetemes mennyiségű különleges ismeretre tettek szert.

Április közepe táján egy napon teljesen váratlan üzenet érkezett Washingtonból. Valójában ez volt az első és egyetlen közlés, amelyet Rochefort valaha is közvetlenül kapott Ernest J. King tengernagytól, az Egyesült Államok flottájának főparancsnokától. A főparancsnok azt kívánta, hogy Rochefort a jelenlegi lehallgatások alapján adjon hosszú távú becslést a japán haditengerészet szándékairól.

Enyhén szólva szokatlan volt Kingtől, hogy ilyen mélyre nyúljon egy kérdés megválaszolásáért, ám ez az adott pillanatban érthető volt. A japánok épp most hajtottak végre támadást Ceylon ellen. Vajon ez azt jelenti, hogy a háborúban nagyobb eltolódás következik be India felé, vagy nemsokára visszatérnek a Csendes-óceánra? Nagyon sok függött a választól.

Rochefort egy négy pontból álló jelentést adott, amely csoportjának közös véleményét tükrözte: 1/ a japánok indiai-óceáni hadműveleteinek vége, a flotta útban van hazafelé; 2/ nem fogják megtámadni Ausztráliát; 3/ a már jelzett erőkkel hadműveletet terveznek Rabaultól délre; 4/ a jelek arra utalnak, hogy valami más is készül a Csendes-óceánon, de nem tudjuk megmondani, mikor és hol.

Április végére a hiányzó részletek kezdtek a helyükre kerülni. A Rabaultól délre jelzett hadművelet célja minden bizonnyal Port Moresby – amerikai egységek indultak a Korall-tengerre. A másik hadművelet titok maradt, noha a Csendes-óceán középső része komoly lehetőségnek látszott, és nehéz volt a térképre nézni anélkül, hogy ne ötlött volna szembe Midway. Midway különböző időkben volt szerelőállomás, kereskedelmi kábel alállomás és a Pan American Clipper bázisa, jelenleg nagyon hasznos, és erősen exponált támaszpont volt, amelyen a haditengerészet őrszolgálatot teljesítő repülőgépei állomásoztak. Két apró szigetből állt, a Sand-szigetből és a Keleti-szigetből, amelyek egymás közvetlen közelében feküdtek egy gyönyörű kék lagúnában. Ezer mérföldes körzetben semmi említésre méltó sem volt körülötte. Midway egyedül volt kinn a Csendes-óceánon – teljesen egyedül.

Nimitz tengernagy május 2-án rövid látogatást tett a szigeten, egy napot töltött a szolgálatot teljesítő tisztekkel, Cyril T. Simard fregattkapitánnyal és Harold Shannon tengerészgyalogos alezredessel. Nimitz nem beszélt különleges veszélyről, de megkérdezte, mire lenne szükségük ahhoz, hogy Midwayt megvédhessék egy esetleges támadással szemben. A két ember elkezdte a felsorolást.

„Ha én megadom mindazt, amire azt mondták, hogy szükséges, meg tudják védelmezni Midwayt egy nagy inváziós erővel szemben?”

„Igen uram.”

Eltelt egy hét, és Pearl Harborban Rochefort előtt kezdett kialakulni a kép. Mint mindig, most is arról volt szó, hogy összerakják a három állomás – Pearl Harbor, Washington és a Fülöp-szigetekkel elveszett állomást helyettesítő ausztráliai egység – által gyűjtött adatokat. De még így sem volt végső következtetés. Minden homályos volt … de mindazonáltal mondott valamit. Így például világos volt, hogy Kondo tengernagy 3. csatahajóosztaga sokat forgalmazott Nagumo repülőgép-anyahajós magasabb egységével… hogy bizonyos szállítóhajókat Saipanhoz rendeltek, és a 3. csatahajóosztag velük is forgalmazott … hogy a 7. cirkálóosztag szintén Saipan felé tart. Vajon van valami összefüggés ezek között a dolgok között?

A forgalmazás sohasem adott világos választ. A tárgyra vonatkozó közleményeket gyakran napok választották el egymástól. De Joe Rochefort képes volt mindegyiket észben tartani, és amikor a képet összerakta, az arra vallott, hogy egy nagyszabású hadművelet van készülőben, a császári egyesített flotta zömének részvételével.

De ismét felmerül a kérdés, hol?

A japánok sohasem említettek semmilyen határozott helyet, de fokozatosan egy név kezdett egyre gyakrabban felbukkanni – néha rendeltetési helyként, néha pedig olyan helyként, amelynek bizonyos felszerelésre van szüksége. A sifrírozott szövegben ez a hely mindig „AF”-ként szerepelt.

Rochefort kis csoportja törte a fejét. Végre valakinek eszébe jutott, hogy az „AF” a múlt év márciusában is szerepelt a közleményekben, amikor néhány japán hidroplán sikertelen támadást hajtott végre Pearl Harbor ellen. Röpködtek az iratok a levegőben, amikor az egész csoport beásta magát a lehallgatott táviratok halmaiba, hogy rábukkanjon erre a bizonytalan nyomra. Végre megtalálták. A japánok valóban említették „AF”-et. Azok a hidroplánok egy tengeralattjáróról vettek fel üzemanyagot a French Frigate zátonyról, egy kis korallszigetnél, amely Midway felé esik, és az egyik táviratban az áll, hogy elhaladtak „AF” mellett.

Rochefort számára ez eldöntötte a kérdést. „AF”-nek Midway térségében kell lennie … és az egyetlen hely, amely egyáltalán szóba jöhetett, maga Midway volt. Mostantól kezdve értékelései hangsúlyozni kezdték Midwayt, mint valószínű célt.

Nem mindenki látta ezt ilyen tisztán. A lehallgatott táviratok „AL”-t, „AO”-t és „AOB”-t is emlegették – mindegyiket határozottan az Aleutok térségében – és egyes magas rangú tisztek, különösen Washingtonban, azt gondolták, hogy az igazi cél Alaszka vagy a nyugati part. Maga King tengernagy egy ideig Hawaii felé hajlott, mint lehetőség felé, a szárazföldi haderő légiereje pedig mindig aggódott amiatt, hogy San Francisco ellen légitámadást intéznek.

Nehéz volt megváltoztatni véleményüket. Rochefort egysége szokás szerint egy lehallgatott üzenetből ritkán tudott 15%-nál többet „elolvasni”, és egy beavatatlannak 15% túl kevésnek látszott. A régi időkben, amikor a hivatalok még kisebbek voltak és az emberek jobban ismerték egymást, más volt a helyzet. Most óriási átszervezések voltak; a parancsnokságok új vezetési szintjei kapcsolódtak be, ahol olyan emberek ültek, akik keveset tudtak a rádiófelderítésről. Túl sok lett volna azt várni tőlük, hogy megértsék a rejtjeles üzenetek megfejtésének bonyolult mesterségét. Az is nehezítette a dolgot, hogy a rejtjeles üzenetek elemzői olyan titkolózók voltak. Természetesen, ilyennek kellett lenniük, ez azonban nem könnyítette meg, hogy elfogadtassák véleményüket a FŐPARANCSNOKSÁGON ülő nagyfejűekkel.

Ily módon a haditengerészeti minisztériumban voltak kétkedők … és a szárazföldi haderő légierejénél is … ugyanez volt a helyzet a Hawaiiban székelő főparancsnokságnál.

Rochefortnak azonban szintén voltak szövetségesei, akik közül az egyik Nimitz hírszerzőtisztje, Edwin T. Layton korvettkapitány volt. Ő is jól ismerte a japánokat és nyelvüket is. Közvetlenül a háború kitörése előtt két évet töltött a tokiói nagykövetségen, utána pedig Kimmel tengernagy felderítőfőnöke volt a Pearl Harbor-i katasztrófa idején. Akárcsak Kimmel törzsének többi tagja, Layton is szerette volna tudni, mi lesz vele, ha Nimitz veszi át a parancsnokságot, és a többiekkel együtt ő is roppantul fellelkesült, amikor Nimitz felkérte őket, hogy csatlakozzanak hozzá.

Nimitz azt mondta Laytonnak, hogy a hírszerzés olyan valami, amelyről ő semmit sem tud. Csupán egy javaslata van: reméli, Layton úgy fogja végezni munkáját, mintha ő lenne Nagano vagy Yamamoto tengernagy, vagy bárki, aki irányító szerepet játszik Tokióban. A rendelkezésre álló információval bele kell képzelnie magát a japánok helyzetébe, és a legjobb prognózist kell adnia terveikről és szándékaikról.

Ilyen utasításokkal könnyű volt Joe Rochefort bűvkörébe kerülnie. Layton teljesen beleásta magát a rádiófelderítésbe, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy Nimitzet is bevonja. A tengernagy csak félig volt meggyőződve, nem jobban.

Május 8. körül Layton végre kérlelni kezdte Nimitzet, hogy látogassa meg a harci hírszerző egységet. Akkor mindent saját szemével láthat. Layton biztos volt benne, hogy ha egyszer a tengernagy látja a csoportot működés közben – látja azt, hogy az információt milyen gondosan illesztik össze –, ő maga is igazhívő lesz.

Nimitz nem tudott elmenni. Nyakig merült a korall-tengeri ütközettel kapcsolatos munkába, túl sok volt az elfoglaltsága. De maga helyett elküldte L. D. McCormick sorhajókapitányt, hadműveleti tisztjét. McCormick azt mondta, hogy neki is sok dolga van, de végül hajlandó volt arra, hogy két órát feláldozzon. Lementek a lépcsőn, be az alagsori szobába, amelynek a kitakaríttatására ez egyszer a törzs gyenge kísérletet tett. Rochefort egy fűrészbakokból és deszkákból összetákolt ideiglenes asztalon kiteregette az összes lehallgatott táviratot. Türelmesen megmutatta, hogyan vezet az egyik a másikhoz, hogyan illenek össze, hogy egy határozott képet alkossanak.

McCormick el volt ragadtatva. Végül nem két, hanem három és fél órát töltött a helyiségben, összevissza forgatva az anyagot, makacsul ezernyi kérdést tett fel. Egyik fél sem viselt bársonykesztyűt.

„Honnan tudja, hogy a Kamikawa Maru most nem hazai kikötőbe tart?”

„Nos, ha ezt tenné, ez olyan lenne, mintha valakinek a manduláját a végbelén keresztül távolítanák el.”

Végül is McCormick teljesen meggyőzve távozott, és az ő megnyerése Nimitz megnyerését is jelentette. Ettől kezdve Rochefort és Layton a tengernagyot a leghűségesebb szövetségesüknek tekinthették.

Washington továbbra is kétkedő maradt. Egyrészt még nem volt bebizonyítva, mit értenek a japánok az „AF” betűkön. Rochefort már biztos volt benne, hogy Midwayt, ezt azonban be kellett bizonyítania. Május 10-e táján egy ötlete támadt, és felkereste Laytont. Nem lehetne Midwayt utasítani arra, adjon le egy megtévesztő rádióüzenetet rejtjelezés nélkül, angol nyelven, hogy elromlott a frissvízellátó berendezésük? Nimitz örömmel belement ebbe a cselbe… Midway követte az utasítást … és két nappal később lehallgattak egy japán rádióüzenetet, amely jelentette, hogy „AF”-nek kevés a friss vize.

Május 14-én Nimitz felkereste Delos Emmons vezérőrnagyot, a szárazföldi erők helyi parancsnokát, és bejelentette a „flotta által elhárítandó inváziós” állapotot. Május 15-én elkezdte összegyűjteni szűkös hajóállományát. Csak három repülőgép-anyahajója volt, és mindegyik sok ezer mérföldnyire távol, a Csendes-óceán déli részén. Frank Jack Fletcher ellentengernagy 17. különleges feladattal megbízott köteléke Tongatabunál nyalogatta a korall-tengeri ütközetben kapott sebeit. A Yorktown anyahajó nem süllyedt el, ahogy a japánok állították, de messze volt attól, hogy egészségesnek lenne nevezhető. Egy bomba kiszakította belső részeit, két közeli találat pedig felszakította a korlátot. William F. Halsey altengernagy 16. különleges feladattal megbízott köteléke a Salamon-szigetek közelében tartózkodott, az Enterprise és a Hornet anyahajókkal együtt túl későn ért a Korall-tengerre. Nimitz rádión utasította őket, hogy rohanjanak vissza.

Tongatabunál Fletcher sebtében néhány javítást végeztetett, és utána elindult. Halsey a Salamon-szigetektől keletre helyi idő szerint május 16-án kapta meg az üzenetet, és azonnal elkezdte szétszórt hajóinak összeszedését. A legutolsókat 18-án szedte fel, amikor új üzenet érkezett Nimitztől. Mindössze két szóból állt: „Azonnali visszatérés.”

Miközben északkeleti irányban Pearl Harbor felé haladtak, az Enterprise navigációs tisztjét, Richard Ruble fregattkapitányt elégtétellel töltötte el egy gondolat. Eszébe jutott, hogy 15-én felfedeztek egy ellenséges járőrszolgálatot teljesítő repülőgépet, amely a nyugati horizonton húzott el. A látási viszonyok tökéletesek voltak, és a gépnek elég idő állt rendelkezésére ahhoz, hogy pontos jelentést adjon a japán főhadiszállásnak, amely szerint a 16. különleges feladattal megbízott köteléket mélyen a Csendes-óceán déli részén észlelte.

Otthon, Pearl Harborban a harci hírszerző egység teljes erővel dolgozott. Rochefort minden figyelmét a fordításokra összpontosította – oly sok függött a japán nyelv árnyalataitól, még akkor is, ha egy rádióbeszélgetést már megfejtettek. Naponta 20-21 órát töltött munkával, és néha lekuporodott az egyik sarokba, hogy egy keveset szundítson. Csak akkor ment haza, „amikor valaki azt mondta, hogy meg kellene fürödnie”. Az egység többi tagja ugyanilyen keményen dolgozott – Jasper Holmes a hajók helyzetén robotolt; Tommy Dyer marékszámra nyelte az élénkítő tablettákat; a nagyszerű Ham Wright ki sem látszott papírjai közül.

Az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának főparancsnokságán a törzstisztek gondosan bejelölték az információkat térképeikbe. Mostanáig Nagumo csapásmérő erejének állománya pontosan ismert volt – az 1. és a 2. anyahajóosztag, a 8. cirkálóosztag – mind ismerős nevek, az útvonal azonban bizonytalanabb volt. Egyes jelek arra utaltak, hogy toronyirányban jönnek, más jelek arra vallottak, hogy nem jócskán észak felé mennek, aztán kanyarodnak dél felé. Olyan elmélet is volt, hogy esetleg kelet felől fognak csapást mérni. Mindezek mellett az idő határozottan egy másik kérdőjel.

A délnyugat felől jövő inváziós erő körül nem volt olyan nagy a bizonytalanság. Az útvonal világos; az egyetlen kérdés, mikor fog megérkezni. Valaki kiszámította, ha a Goshu Maru szállítóhajó a Marshall-szigeteket május 17-én hagyta el, akkor Saipannál 22-én csatlakozhat a többiekhez, és az egész konvoj 30-án lesz Midwaynél. Viszont a rádióforgalomban sok szó esett gyakorlatokról, és ezek esetleg egy keveset késleltetik a hadműveletet…

Az egyre növekvő izgalomtól elragadtatva a csendes-óceáni flotta főparancsnokságának tisztjei nehezen tudták elképzelni, hogy egyesek még mindig kételkednek az egész dologban. Május 16-án vagy 17-én Nimitz levelet kapott Emmons tábornoktól, aki közölte, hogy nagyon becsüli a hírszerző szolgálatot, de úgy érzi, rá kell mutatnia valamire. Ezek a prognózisok inkább az ellenség szándékain, semmint lehetőségein alapulnak. Biztosabb, ha a lehetőség adta feltételek alapján tervezünk, és a japánok bizonyára képesek Hawaii megtámadására.

Nimitz hívatta Layton fregattkapitányt – a tengernagy kék szeme vidáman hunyorított, amint látta, hogy Layton majdnem megpukkad a méregtől. Mégis Emmons aggályait meg lehetett érteni. Mint a legtöbben, ő is keveset tudott Rochefort munkájáról. Ezenkívül ott volt Nimitz bejelentése a „flotta által elhárítandó inváziós” állapotról. Ennek értelmében az ő egész 7. bombázó légiereje a csendes-óceáni flotta főparancsnokságának az ellenőrzése alá kerül. Ám ha a haditengerészet téved, és a japánok Hawaiiba mennek, ő, Emmons és nem Nimitz lesz, aki a hadügyminisztériumtól a letolást kapja azért, hogy amikor rajtaütöttek, nem voltak kéznél a repülőgépei.

Nimitz nem volt hajlandó változtatni a dolgok menetén, de egy olyan gesztust tett, ami jellemző erre az igen gondos és békés természetű emberre. Törzsének egyik tagját, J. M. Steele sorhajókapitányt azzal a feladattal bízta meg, hogy tartsa egyik szemét a harci hírszerző csoport anyagán. Steele afféle „ördög ügyvédje” lett, aki szándékosan kétségbevont minden értékelést, aki Rocheforttól és Laytontól visszakérdezett minden mondatot.

Steele igazán bevetette magát a munkába. Layton megbánta a napot, amikor odahelyezték, de Nimitz szempontjából a kinevezésnek két hasznos célja volt. Először is tett valamit Emmons tábornok levelével kapcsolatban, anélkül, hogy a tervein bármit is változtatott volna, másodszor gondoskodott igazi ellenőrzésről arra az esetre, ha mindenki tévedett volna, és a japánoknak valóban lenne egy-két különleges trükkjük.

Nincs több idő a vitára. A legutolsó lehallgatott üzenetek arra utalnak, hogy a támadásra esetleg május 28-án kerül sor. Nimitz figyelmeztette Midwayt, és Pearl Harborban teljes erővel folytak az előkészületek. Órák alatt hoztak olyan határozatokat, amelyek meghozatala normális körülmények között napokig tartott volna. Mit tegyenek az aleuti mellékeseménnyel kapcsolatban? Nimitz elhatározta, hogy egy kis erőt fog odarendelni, amely leköti a japánokat, és biztosítja saját szárnyát. Hogyan alkalmazzák a tengeralattjárókat? Midwaytől nyugatra ív alakban fogják elhelyezni őket, hogy kipuhatolják és elkapják az érkező japán flottát. Mi történjék a nyugati parton levő csatahajókkal? Ott kell hagyni őket; csak ez a megoldás helyes. Mi legyen a sérült Yorktownnal? Meg kell kísérelni kijavítását Pearl Harborban; egy sürgős távirat felsorolta a szükséges dolgokat: arretáló berendezés … 50 préslégszerszám … és így tovább. Minden más haditengerészetnél különösnek tartották volna, hogy ezen az elsőbbségi listán egy új hűtőszekrény is szerepelt a szódavizes üvegek számára.

A szárazföldi haderő is teljes erővel rákapcsolt. Május 18-án a 7. légihadsereg különleges riadót tartott arra az esetre, ha támadás érné Midwayt, vagy (még élt a régi félelem) az ellenség Hawaii ellen légitámadást intézne. A B-17-esek beérkezése elkezdődött a nyugati partról. Egyidejűleg nagy, új PBY típusú repülőgépek érkeztek a flotta számára, ezek viszont Midwayhez siettek.

Mindezek részei voltak egy olyan rohammunkának, amelynek célja a támaszpont megerősítése – össze sem lehetett hasonlítani azokkal az időkkel, amikor úgy látszott, hogy Midway minden igénylőlista legvégén van. A tengerészgyalogosok hónapokon át képtelenek voltak szögesdrótot kapni, most viszont „százmérföldeket” kaptak belőle. Homokzsákok, légvédelmi ágyúk, impregnált ruhák, őrhajók és lőszer gyors áradatban özönlött. Amikor a Kittyhawk nevű nagy vasúti komp május 23-án elindult Midwaybe, fedélzete tele volt vadászgépekkel és zuhanóbombázókkal, sőt még öt könnyű harckocsi is volt rajta.

De hogyan használják fel ezt az egyre növekvő erőt? És miként lehetne legjobban összehangolni azzal a három értékes repülőgép-anyahajóval, amelyek gyorsan közeledtek a Csendes-óceán déli részéről? Nimitz tengernagy 23-án megkérte Pat Bellinger tengernagyot, a járőrgépek főnökét és A. C. Davis kapitányt, törzsének repülő összekötő tisztjét, hogy azonnal tárgyaljanak a szárazföldi haderő parancsnokságával, miként lehetne legjobban felhasználni a rendelkezésre álló repülőgépeket – a szárazföldi haderőét és a haditengerészetét egyaránt. Azt kell szem előtt tartaniuk, hogy esetleg öt japán repülőgép-anyahajóval kell számolni, és sietni kell. „AZ IDŐ MINDEN.”

A tengeralattjárók már mozgásban voltak. A nagy Nautilus szárazdokkban volt, amikor parancsnokát, Bili Brockman korvettkapitányt megkérdezték, milyen hamar tud elindulni. Brockman azt mondta, hogy körülbelül 48 óra múlva. Mindenki éjjel-nappal dolgozott, és a hajó május 24-én reggel 9 órakor lesiklott a csatornán, és elindult, hogy elfoglalja helyét az ívben, Midwaytől nyugatra. Rajta kívül még tizenegy másik tengeralattjáró tartózkodott ott; további hét keleten járőrszolgálatot végzett arra az esetre, ha Nagumo váratlan támadást szándékozna intézni Hawaii ellen.

Május 25-én újabb izgalom támadt Pearl Harborban. Ezen a napon a harci hírszerző egység a legizgalmasabb jelentést produkálta – egy lehallgatott hosszú japán üzenet teljesen felbolygatta a kedélyeket. Ez a távirat kikopogta a szalagra a különböző egységeket, a hajókat, a parancsnokokat, az irányt, a megindulási időt – egyszóval mindent.

Rochefort keményen dolgozott a fordításon, amikor Nimitz üzent érte, hogy személyesen keresse fel egy megadott időben. Mivel teljesen el volt merülve munkájába és be akarta azt fejezni, fél órával később ment el a tengernagy hivatalába. Ez még a higgadt Nimitznek is sok volt, s így enyhén szólva hűvös volt a modora. Ám hamarosan felmelegedett, amint Rochefort pontról pontra elmondta neki a japán csapásmérő erő csatarendjét és hadműveleti tervét.

Nimitz azonnal új üzenetet küldött Midwayre, és közölte az összes részleteket. Az üzenetnek csak két kedvező pontja volt:

A Zuikaku anyahajó már nem volt Nagumo erőinek állományában, és a támadás időpontja később lesz, mint ahogy eredetileg gondolták – valamikor június 3-5. körül.

Washingtonban még mindig voltak kétkedők. Most attól féltek, hogy a japánok cselt szőnek; lehet, hogy az ellenség csak azért eteti Nimitzet ezekkel az üzenetekkel, hogy elleplezzen egy nagy rajtaütést Hawaii vagy a nyugati part ellen. Mindenesetre közvetlenül a Pearl Harbor elleni támadás előtt is leadtak félrevezető rádióüzeneteket, hogy megtévesszék az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának főparancsnokságát. Lehet, hogy most is ugyanezt teszik. Nimitznek ezt szem előtt tartva kell megterveznie a védelmet.

Ebben az érvelésben volt valami. A japánok Pearl Harbor előtt valóban alkalmaztak rádió-megtévesztést. Ezenkívül a rádióforgalom elemzése sem csalhatatlan. A december 7-i meglepetésszerű támadás előtt az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának főparancsnoksága egy japán anyahajóosztag tartózkodási helyét a Csendes-óceán déli részére tette, mivel a rombolók, amelyek szokás szerint fedezték, ott tartózkodtak – de amint később kiderült, ez a feltevés nagyon is rossz volt.

Nimitz hírszerzői azonban azzal érveltek, hogy most más a helyzet. Pearl Harbor előtt csak elszigetelt üzenetek voltak, most pedig halomszámra vannak információk. Ezenkívül megvan a japán inváziós erő összetétele – ez világosan arra utal, hogy partraszállásról van szó. Mindezeket a csapatokat és szállítóhajókat nem viszik magukkal egy San Francisco elleni légitámadás esetében.

A vita unalomig elhúzódott. Alapjában véve az ellenség szándékaira és lehetőségeire vonatkozó régi ellentétről volt szó. A haditengerészet haditanácsa számára szent volt az a felfogás, hogy minden elhatározásnak azon kell alapulnia, mire képes az ellenség, és nem arra, hogy valószínűleg mit akar tenni. Nimitz, mint bárki más, ismerte a japánokkal kapcsolatos találgatás kockázatait, de amint gyakran mondogatta Laytonnak, érzése szerint a haditengerészeti tervezésnek nagyobb súlyt kell helyeznie arra, aminek bekövetkezése a legvalószínűbb, mintsem a legrosszabbra, ami megtörténhet.

Ezenkívül most olyan információforrása van, amelyről sohasem álmodtak azok, akik a tankönyveket írták. A lehallgatott üzenetek felmérhetetlen előnyhöz juttatták, amelyet nem szabad elvesztegetni. Biztos volt abban, hogy a japánok Midwaybe mennek, és minden ellenintézkedésnek ezen a feltételezésen kell alapulnia. Keményen állt a lábán – és nyert.

És éppen jókor. Az a kulcsfontosságú üzenet, amelyet május 25-én sikerült lehallgatni, az utolsó JN-25 kód szerint leadott üzenet volt, amelyet Rochefort csoportjának sikerült megfejtenie. A japánok rögtön utána megváltoztatták rejtjelzési rendszerüket, és minden elsötétült. Hetek kellettek hozzá, amíg a harci hírszerző csoport ismét „olvasni” tudta a közléseket. Közben csak bizonyos hézagokat sikerült kitölteni és folytatták a hajók közti rádióforgalmazás megfejtését – ez hasznos volt, de nem adott átfogó képet. Értesüléseik hiányos volta ellenére már minden eldőlt. Nimitz ott helyezhette el hajóit és repülőgépeit, ahol akarta.

„Tételezze fel, hogy 4 CV, mindegyik 36 VF-fel plusz 27 VSB-vel (mindegyiken 63 repülőgép) közelről, mondjuk 50-100 mérföldről megtámadja Balsát, azzal a szándékkal, hogy egyszerre kiüti a légvédelmet” – írta a tengernagy egy sürgős feljegyzésében Davis sorhajókapitánynak. „Képzelje el olyan világosan, ahogy csak tudja, tevékenységének módszerét és a MI legjobb ellentaktikánkat. Adjon erről nekem egy rövid kézzel írt emlékeztetőt, utána majd megvitatjuk.” (A hivatalos feljegyzések, természetesen, tele voltak rövidítésekkel és fedőnevekkel. „CV” a hadi-tengerészet zsargonjában repülőgép-anyahajó, „VF” – vadászrepülőgép, „VSB” – felderítő-bombázó. „Balsa” Midway fedőneve – A ford.)

A meggyötört törzset gyakran bombázta olyan kérdésekkel, amelyek a legapróbb részletekig hatoltak, Nimitz ugyanis nemcsak tervező, hanem gondos, aprólékos harcász is volt. Hol lenne a legjobb tüzelőállása annak a további tizenkét 3 hüvelykes légvédelmi ágyúnak, amely éppen útban van Midway felé? Hol kell az Egyesült Államok repülőgép-anyahajóit elhelyezni, hogy a legnagyobb támogatást nyújthassák? Hol tartózkodjanak a tengeralattjárók, miután a támadás megkezdődött? Mitévők legyenek a midwayi repülőgépek; kerüljék a japán bombázók elleni harcot, és mindannyian támadjanak rá a repülőgép-anyahajókra? Több repülőgép állomásozzék Midwayen?

„A midwayi probléma az ellenségre való csapásmérés problémája, mielőtt az ránk csapott volna” – írta Bellinger tengernagy, aki Tinkerrel, a 7. légihadsereg tábornokával közösen egy kutatótervet terjesztett elő. Ebben a tervben az állt, hogy 700 mérföldes körzetben mindennap járőrszolgálatot kell teljesíteni, amely Midwaytől nyugatra egy 180 fokos legyezőt alkot. Ehhez a munkához 23 PBY-ra van szükség … nyolccal többre, mint amennyivel már rendelkeztek. Amikor Davis sorhajókapitány május 26-án aláírta ezt a tervet, egy érdekes megjegyzést fűzött hozzá: „A terv Midwaytől északkeletre kitűnő oldaltámadási területet hagy anyahajóink számára.”

És a hajók kezdtek beérkezni. Aznap reggel a délnyugati láthatáron feltűnt egy petty … aztán 2 … 5 … összesen 21, amint Halsey tengernagy 16. különleges feladattal megbízott köteléke a Salamon-szigetekről errefelé dübögött. Visszafelé izgalmas volt az út, tele találgatásokkal. Egyeseknek, mint Ed Creehan fregattkapitánynak, a Hornet műszaki tisztjének, jó információs csatornái voltak – Marc Mitscher kapitány, régi tengerésztársa előre tájékoztatta. A többieknek csak sejtéseik lehettek. Az Enterprise-on Lewis Hopkins a 6. bombázószázadból megjegyezte, hogy még a repülőgépek rádióadói is ki vannak kapcsolva – valóban nagy dologról lehet szó. A Balch romboló tengerészei nem tudták, hogy Tiemroth fregattkapitány miért dolgoztatja meg őket olyan keményen a mentőkötelek és a mentőhálók felszerelésén – bármi volt is, az ok veszélyesnek látszott.

Az az ember, aki a legtöbbet tudott, nem volt olyan hangulatban, hogy bárkit is fogadjon. Halsey tengernagy egy bőrbetegséggel érkezett meg, és a viszketés az őrületbe kergette. Mindent megpróbált, még a zablisztes fürdőt is, de semmi sem segített. Nem tudott sem enni, sem aludni. Most teljesen kimerülten feküdt kabinjában, idegesen, és félig magánkívül.

11 óra 33 perckor az Enterprise befutott a Pearl Harbor-i csatornába, és hamarosan lehorgonyzott a Ford-sziget mellett. Dr. Hightower betegállományba helyezte Halseyt, de a tengernagy – aki sohasem volt jó beteg – valahogy átment a csendes-óceáni flotta főparancsnokságára. Nimitz egy pillantást vetett rá, és azonnal kórházba parancsolta. Bár előbb azt kívánta, hogy Halsey javasoljon valakit, aki az elkövetkező ütközetben átveszi a 16. különleges feladattal megbízott kötelék parancsnokságát. A normális körülmények között élettől duzzadó Halsey egy másodpercnyi habozás nélkül megnevezte azt az embert, aki talán az egész csendes-óceáni flottánál a legkevésbé hasonlított hozzá – Raymond Ames Spruance ellentengernagyot, cirkálóinak és rombolóinak nyugodt, módszeres parancsnokát.

Spruance nem is gyanította, miről van szó. Miután zászlóshajója, a Northampton lehorgonyzott, az Enterprise-ra ment, hogy a szokás szerint jelentést tegyen Halseynek. Csak ott tudta meg, hogy a tengernagyot kórházba szállították. Csatlakozott a többiekhez, akik a parancsnoki kabinban ültek, és izgatottan várták, hogy ki veszi át a parancsnokságot.

Ekkor megérkezett William H. Ashford százados, Halsey segédtisztje, akit a tengernagy küldött, hogy Spruance-ot tájékoztassa. A hely túl nyilvánosnak látszott, ezért Ashford Halsey hálókabinjába vitte az új parancsnokot, és ott közölte vele mondanivalóját. Spruance-ot a közlés teljesen meglepte. A számos egyéb lehetőséghez képest fiatal volt, nem volt repülő, és soha egy napot sem szolgált repülőgép-anyahajón. Az volt a feladata, hogy kövesse Halseyt a Csendes-óceánon, és ott volt Halsey kitűnő törzse, amelytől minden támogatást megkaphatott.

Rohant a csendes-óceáni flotta főparancsnokságára, ahol Nimitz hivatalosan közölte vele kinevezését. Ezután egy gyors eligazítás következett a japánok közeledéséről, majd a két ember leült, hogy megtervezzék az Egyesült Államok ellenintézkedéseit. Spruance-nak egy tennivalója van: fogja a repülőgép-anyahajókat és Midwaytől északkeletre várakozzék. A normális az lett volna, hogy északnyugat felé indul – egyenesen neki a japánoknak – és valahol, a korallszigettől nyugatra felveszi velük a harcot, a kockázat azonban túl nagynak látszott. Még ha el is fogadják a csodálatos hírszerzői teljesítményt, a japánok esetleg módosíthatják terveiket és Hawaii vagy a nyugati part ellen mennek. Akkor a nem megfelelő oldalon lenne, a harctól távol, és semmi hasznát sem lehetne venni. Ha északkeleten várakozik, az két szempontból is előnyös: biztosítva lesz az oldaltámadással szemben, és nagyszerű lehetősége van leshely elfoglalására.

Nimitzcel jól megértették egymást.

Az Enterprise-on Clarence E. Dickinson százados észrevette R. J. Oliver századost, régi akadémiai évfolyamtársát, amint az feljött a kikötőhídra. Oliver Spruance segédtisztje volt a Northamptonon – mi keresnivalója van itt? Kiderült, hogy a tengernagy személyes holmijainak az átszállítását intézte. A hírek így vagy úgy, gyorsan elterjedtek a magasabb egységnél: Spruance átvette a parancsnokságot; Halsey a parton marad.

Ezt nehéz volt elhinni. Az elmúlt hat hónapban Bill Halsey nagyon is hozzájuk nőtt. A Pearl Harbor-i katasztrófa után magukhoz térítette őket – mind a beijedt újoncokat, mind az illúzióikat vesztett öregkatonákat –, új hitet öntött beléjük. Fokozatosan mást is adott nekik – jártasságot, erőt, szívósságot és erkölcsi tartást. Ezt mindenki tudta, s ezért szerették őt. Még most is maguk előtt látták, amint a csónakdaru mellett ül és figyeli a felszállásokat – azt mondják, minden repülőgépet ismert. Szinte elképzelhetetlen volt elgondolni, hogy most nem lesz velük.

Nem azért mert nem szerették Spruance-ot – hiszen alig ismerték –, de most igazán gondban voltak. Mesélték, hogy az „ágyúklub”-hoz, a csatahajó személyzetnek ahhoz a konzervatív részéhez tartozik, amely lenézi a vidám repülőket és sportos barna cipőjüket. Ez rossz hírként hatott. Ahogy az Enterprise egyik régi másodgépésze később elmesélte: „Semmi kifogásunk sem volt ellene, de tudtuk, hogy egy fekete cipős tengernagy van köztünk.”

Jó, majd lesz valahogy. Jelenleg túlságosan el voltak foglalva ahhoz, hogy tűnődjenek. A készülődés izgalma mindenkit hatalmába kerített. Az emberek beosztását rögzítették. Még Marc Mitscher sorhajókapitány is, akit tengernagynak szemeltek ki, megmarad parancsnoknak a Hornet-en. Charles Perry Mason sorhajókapitány, aki az utóda lett volna, szemlélőként felment a fedélzetre és figyelmeztette Mitschert, „Jól vigyázz rá – ez az én hajóm.”

A kikötő a munka lázában égett. Az üzemanyagot és lőszert szállító bárkák türelmetlenül szirénáztak, miközben azon ügyeskedtek, hogy a hajók mellé kerüljenek. Az Aylwin romboló teljes személyzete egész éjjel dolgozott, berakta és elhelyezte a friss készleteket. A Hornet-en J. E. Hoy másodgépész beleizzadt, miközben a konyhába hordta az élelmiszereket. Amikor egy doboz húskonzerv hiányzott, a szakács nem volt hajlandó nyugtázni az átvételt, a munka leállt és dühös veszekedés kezdődött. A hangok elhallatszottak a parancsnoki hídra és Marc Mitscher kirobbant – ha nem intézik el az ügyet, mire odaér, az egész társaságot hadbíróság elé állítja. Az emberek megértették; a szakács nyugtázta az átvételt, és a munka újra elkezdődött – „Mitscher olyan fickó, akivel nem lehet a bolondját járatni.”

A parton, a Hornet személyzete egy másik tagjának másfajta ellátási problémái voltak. John Waldron korvettkapitány, a 8. torpedóvető repülőszázad parancsnoka ostrom alá vette a légierő gazdasági hivatalát. Hallotta, hogy vannak nekik új mintájú ikergéppuskáik, ezért elhatározta, hogy szerez belőlük néhányat lassú, rendkívül sebezhető torpedóvető repülőgépei számára. A géppuskákat valójában a zuhanóbombázóknak szánták, de volt valami ebben a szenvedélyes, majdnem hogy misztikus emberben – ez másoknak is feltűnt –, és Lyon százados végül is megpuhult, s neki adta a géppuskákat. Waldron az örömtől annyira mámorosan rohant ki, hogy megfeledkezett repülőkesztyűiről.

Az Enterprise-on május 27-én elég hosszú ideig szünetelt a munka egy rövid szertartás miatt, amelyet a repülőfedélzeten tartottak. Lassú dobpergés és a fedélzetmester sípjelei közben Nimitz tengernagy érkezett a fedélzetre, hogy kitüntessen három pilótát. Miközben Roger Mehle százados mellére tűzte a Repülő Érdemkeresztet, a tengernagy egy kis szünet után egyenesen a szemébe nézett: „Azt hiszem, a következő néhány napon alkalma lesz arra, hogy újabb kitüntetést szerezzen” – mondta.

Ezen a délutánon újabb pontok jelentek meg a délnyugati láthatáron. Fletcher tengernagy 17. különleges feladattal megbízott egysége szintén megérkezett. Nehéz út volt, tele izgalommal és bizonytalansággal, mert a sérült Yorktown áruló jelként egy hosszú olajcsíkot húzott maga után. De végül is biztonságban voltak, és a legénység hangulata kitűnő. Bizonyára nem örültek az „öreg hölgy” betegségének, de a bombától eredő sérülés miatt hosszú ideig szárazdokkban kell tartózkodnia, és a tengeren töltött 101 nap után jólesett egy kis szabadság. Amint a nagy anyahajó végig araszolt a csatornán, az emberek már szinte szájukban érezték a Hotel Street sör ízét.

Az 1-es számú szárazdokknál külön fogadóbizottság várta őket. Cyrill Williams hajóépítő munkás és társai az elmúlt éjszakát azzal töltötték, hogy támasztó tuskókat készítettek és szereztek, felkészültek a Yorktown fogadására. A munkával éppen időben végeztek, és elégedetten nézték, amint a nagy anyahajó bedugja orrát a kapun.

A fedélzeten az emberek kétségbeesve vették tudomásul, hogy egyáltalán nem lesz szabadság. Sőt, a rakodómunkások friss élelmiszerkészletét és lőszert raknak be. Senki sem tudta, hogy mi van; a tengerészgyalogosok ironikusan állapították meg, hogy „a navigátor elvesztette az amerikai vizek térképét”.

Még mielőtt a dokk vizét teljesen leeresztették volna, egy kis csoport járta körül a hajót, vizsgálgatta a sérült lemezeket. A javítóműhely vezetője, Claude Gilette sorhajókapitány a hajótest szakértőjével, H. J. Pfingstag korvettkapitánnyal és más műszakiakkal tanácskozott. Maga Nimitz tengernagy is velük volt, s a többiekhez hasonlóan ő is magas szárú csizmát viselt

Világos volt, hogy a sérülés nagyon súlyos. A két nem közvetlen találat csekély kárt tett – a lyukakat gyorsan be lehetett foltozni, de nem úgy a közvetlen találat. Négy fedélzetet ütött át, a rombolás 100 láb körzetre terjedt (1 láb 30,48 centiméter – A szerk.), a fedélzetek felhólyagosodtak, az ajtókat és a nyílászárókat letépte a légnyomás, a válaszfalak átszakadtak, a keretek és a függőleges tartóoszlopok meggörbültek. Hetekbe telik, mire kijavítják őket.

„Ezt a hajót három nap múlva vissza kell kapnunk” – mondta Nimitz a csoportnak. Megjelenése komoly, hangja igen-igen nyugodt volt. Az emberek megdöbbentek, egymásra néztek, és végül Pfingstag nyelt egyet, majd megszólalt: „Igen uram.”

Nimitz visszatért a tengeralattjáró-támaszponton levő hivatalába, ahova nem sokkal utána Fletcher tengernagy állított be. Talán azért, mert olyan jól ismerték egymást Fletcher nyomban megérezte, hogy főnöke – aki normális körülmények között a legnyugodtabb ember – most feszült hangulatban van. Azzal kezdte, hogy megkérdezte Fletchert, hogy érzi magát. „„Eléggé fáradt vagyok” – hangzott a válasz. Nimitz bólintott; igen, megértette, és máskor talán visszaküldte volna a nyugati partra, de ezúttal nem tehette. A japánok útban voltak Midway felé; a 17. különleges feladattal megbízott osztagnak nemsokára indulnia kellett.

Nimitz ezután részletesen, hajóról hajóra elmondta a japán hadműveletet. „Tudod – tette hozzá némi ingerültséggel hangjában –, azok már azt a tisztet is kijelölték, aki augusztus elsején ott majd átveszi a haditengerészeti támaszpontot.”

Mindenről tájékoztatta Fletchert: Halsey kórházban van … az Enterprise és a Hornet most Spruance alárendeltségébe tartozik … a hajók nemsokára indulnak … Fletcher követni fogja őket a Yorktown-nal … a két erő egyesül egymással, és Fletcher, mint rangidős tiszt, átveszi mindkettő parancsnokságát … utána Midwaytől távolabb várakoznak majd.

Fletcher megértette. Csupán egy aggálya volt. A Yorktown számos pilótát vesztett a Korall-tengeren, és aggódott az új bombázó- és torpedóvető-századok miatt, amelyeket Nimitz adni szándékozott neki. A minőség nem volt kétséges – biztos volt benne, hogy kitűnők – de korábban nem dolgoztak hajón. Nem kaphatná vissza régi csoportját, feltöltéssel kiegészítve? Nem, felelte Nimitz; az öreg repülőknek pihenésre van szükségük, és az új, teljes létszámú századoktól jobb együttműködés remélhető.

Itt tartottak a beszélgetésben, amikor Spruance is bekapcsolódott, és felmerült a kérdés, vajon a Yorktown valóban képes lesz-e a feladatra. „Csatlakozni fog hozzád” – mondta Nimitz meggyőződéssel.

A látszat ellene szólt. A Yorktown még a szárazdokkban állt. Hajójavító munkások nyüzsögtek körülötte, csattogtak a kalapácsok, és az egyre növekvő sötétségben lánghegesztők villogtak. Este egy futár érkezett a fedélzetre, átmászott a drótokon és a kábeleken, s egy vaskos dokumentumot nyújtott át John Greenbacker főhadnagynak, a hajó parancsőrtisztjének. Greenbacker nyugtázta az átvételt és így ő lett az első ember a hajó fedélzetén, aki látta a csendes-óceáni főparancsnokság 29-42. számú hadműveleti tervét, a hivatalos tervet, amely az elmúlt két hét minden elgondolását és elhatározását tartalmazta.

„Várható, hogy az ellenség a közeli jövőben megkísérli Midway elfoglalását” – állt a tervben. „Az ellenség ebből a célból feltételezhetően a következőket fogja bevetni: 2-4 gyors csatahajót, 4-5 repülőgép-anyahajót, 8-9 cirkálót, 16-24 rombolót, 8-12 tengeralattjárót, továbbá egy partra szálló erőt hidroplán-üzemanyagellátó hajókkal …”

E dermesztő részletek felsorolása után az amerikai válasz következett: a csendes-óceáni főparancsnokság elfogadásra javasolt haditervének a vázlata. A különböző amerikai erők mindegyike különleges feladatokat kapott. A repülőgép-anyahajók „felőrlő taktikával a lehető legnagyobb veszteséget okozzák az ellenségnek”. Az elhatározás szerint Midwaytől északkeletre fognak tevékenykedni, remélve, hogy meglephetik a japánokat. A tengeralattjárók az ellenség repülőgép-anyahajóira támadnak; maga Midway a védelemre és a járőrszolgálatra összpontosítja erőfeszítéseit; Hawaii távol-sági bombázóerővel járul hozzá a közös tevékenységhez. A terv csak általánosan sorolta fel ezeket a feladatokat (Midway elsőrendű feladata egy-szerűen az volt, hogy „tartsa Midwayt”), de nem kétséges, hogy mindenkinek bőven volt tennivalója.

A 29-42. számú hadműveleti tervből 86 másolat készült, és amint ezeket a különböző parancsnokságok között szétosztották, az erre kiszemelt tisztek lelkesen tanulmányozták a részleteket. E kiválasztottak számára majdnem hihetetlennek látszott a japán hadmozdulatokra vonatkozó aprólékos felderítő munka. Nem tudva, honnan származik és talán mert túl sok hátborzongató kémregényt olvasott, Ruble fregattkapitány, az Enterprise navigátora csak ennyit tudott mondani: „Az az ember, aki a mieink közül Tokióban van, a fizetése minden centjéért megdolgozik.”

Másnap reggel, május 28-án a ragyogó napsütésben szikrázott a víz, amikor a 16. különleges feladattal megbízott osztag rombolói hajóláncaikat eloldották és egymás után végigsiklottak a Pearl Harbor-i csatornán a nyílt tenger felé. Mögöttük néhány tartályhajó, majd a cirkálók, végül az Enterprise és a Hornet szelte a hullámokat.

Az Enterprise parancsnoki hídján a „fekete cipős tengernagy”, Raymond Spruance gondokba merülve figyelte, hogy az első ízben parancsnoksága alatt álló anyahajók hogyan haladnak a kikötőben. A terv szavai szerint útban volt afelé, hogy „a legnagyobb veszteséget okozza az ellenségnek”. És vezérfonalként az utolsó percben kapott egy levelet, amely Nimitznek két parancsnokához szóló utasításait tartalmazta: „A 29-42-es számú had-műveleti terv által kijelölt feladatuk végrehajtása során tartsák magukat az indokolható kockázat elvéhez, és ne tegyék ki erőiket a fölényben levő ellenség csapásainak, hacsak nincs esélyük arra, hogy komoly veszteséget okozhatnak neki.”

Ezzel a kényes feladattal kellett most megbirkóznia. Az Enterprise 11 óra 59 perckor elhagyta a csatornát, és irányt vett a Barbers-fok felé, hogy elérje a most különösen távolinak tűnő vizeket, Midwaytől északkeletre.

Otthon, Pearl Harborban egy lázadozó, de tehetetlen beteg a Haditengerészeti Kórház egyik balkonjáról figyelte az eseményeket. A véglegesen csalódott Halsey számára rosszabb volt, mint a viszketés, amikor látta őket nélküle távozni.

A kórház antiszeptikus nyugalmának ellentéte volt az l-es számú szárazdokknál levő bolondokháza. Az emberek százai szorgoskodtak a Yorktown-on, amely a vízből kiállva még elevenebbnek látszott, mint úszó állapotban. Füstfelhők szálltak fel a lánghegesztőkből, amelyek kivágták a megsérült lemezeket. A fúrók zúgása és a kalapácsütések zaja egy pillanatra sem szünetelt.

Mélyen, a hajó belsejében a 26-os műhely pocakos főnöke állta a sarat 150 hajólakatosból álló brigádjával. A haditengerészeti javítóműhely-főnökök tulajdonságai közé tartozik, hogy nekik még szívósabbnak kell lenniük, mint embereiknek, és Bennett könnyedén állta ezt a próbát. Állandóan a helyén volt, mialatt emberei azon fáradoztak, hogy eltüntessék a hajóról a pusztító találatok nyomait.

Tervezésre vagy vázlatok készítésére nem volt idő. Az emberek közvetlenül a hajóra vitt vasgerendákkal és rudakkal dolgoztak. Amikor egy sérült bordázathoz értek, a hegesztők kivágták a legjobban megrongálódott részeket, a lakatosok kijelölték az új részt, a sérült résznek megfelelően leszabták, mire munkához láttak a műmesterek és a hegesztők, és a helyére „fércelték” az új darabot. Utána jött a következő munka – úgy látszik, sohasem lesz vége a lélekölő robotnak.

Ezenkívül odalent olyan meleg volt, mint a pokolban – 120°Fahrenheit (60^oCelsius), kevés fény és sűrű füst. Amikor valakin látszott, hogy mindjárt összeesik, Bennett felküldte, hogy kapjon be egy szendvicset, és szívjon friss levegőt. Ő maga ilyesmikkel nem törődött. Néha elszopogatott egy narancsot, és egyfolytában 48 órán át dolgozott.

Az egész hajón ugyanez volt a helyzet. Ellis Clanton, a 31. műhely csoportvezetője három napig nem hagyta el a hajót, miközben azon fáradozott, hogy kijavítsa a rendkívül változatos tartozékokat, amelyek egy nagy anyahajó elengedhetetlen részei – az emelőpapucsokat, a fogaskerék-rögzítő karmokat, és így tovább. Ed Sheehan, aki a hajótesten dolgozott, annyira elfáradt, hogy végül elaludt az állványzaton.

Az egyik hegesztő csoport emberei már eljutottak arra a pontra, hogy összecsuklanak. De akkor valahonnan előkerült egy tengerésztiszt, és kérte, szedjék össze magukat. A japánok, mondta, útban vannak Midway felé … azt hiszik, hogy a Yorktown elsüllyedt … így aztán bizonyára meglepődnek, ha épnek és harcképesnek találják. Ez a lélektani fogás használt, az emberek rohantak vissza munkájukhoz.

28-án egész éjjel folytatódott ez a tempó, a Yorktown szikrákat és kék lángokat lövellt, ahogy a hegesztők dolgoztak rajta. Ez lidércnyomás volt a hajó legénysége számára, kevésnek volt ideje ahhoz, hogy valamicskét pihenjen. Jefferson Vick irányzóhelyettes tipikus eset volt – 48 órán át hurcolta a bombákat a fedélzetre, és közben mindössze öt órát pihent.

Mialatt folyt a munka, különös dolog történt Honolulu közelében. Először a Kahala körzetben aludt ki a villany. Miután ezt rendbe hozták, a Nuuanu Valley következett. Időről időre ugyanez történt a város más kerületeiben is. A helyi lakosok hozzá voltak szokva a Hawaiian Electric Companynál előforduló áramkimaradásokhoz, de ezúttal nem hibáról volt szó. Mivel a haditengerészeti javítóműhelynek a rendkívüli mennyiségű javító-berendezés üzemeltetéséhez külön elektromos energiára volt szüksége, felvette a kapcsolatot Leslie Hicks-szel, a társaság elnökével, és bizalmasan közölte vele a rendkívüli helyzetet. Hicks azt mondta, hogy tud segíteni, a kerületekben egymás után nagy lelki nyugalommal „hibákat” produkáltatott, és a szükséges elektromos energiát a hajójavító műhelybe irányíttatta.

29-én délelőtt lejárt a kitűzött határidő. 11 órakor kinyitották a zsilipeket, a szárazdokkot elárasztották, és a Yorktownt visszavontatták a kikötőbe. Ez lassú és kényes munka volt, túl lassú a vontató számára, amely állandóan adta a fényjeleket, hogy „Gyorsan! Gyorsan!” A hajón még sok száz ember dolgozott. Bill Bennett hajólakatosai már elmentek, de a villanyszerelők és a gépészek még mindenütt ott voltak.

Elliott Buckmaster sorhajókapitány kabinjában a milliónyi utolsó részleten dolgozott. Dixie Kiefer fregattkapitány, a hajó népszerű másodtisztje egyszer csak betoppant hozzá, és sürgette, hogy szállíttassa partra személyes holmijait. Nem – mondta Buckmaster, aki már túl öreg tengeri róka volt ehhez –, az ember sohase váljon meg személyes cókmókjától.

A munka a parton és a hajón egyaránt folyt. A Yorktown jelzőtisztje, Norwood Campbell százados azért harcolt, hogy fedélzeti leszállásra alkalmas repülőszázadokat kapjon. A pilóták jórészt a Saratogáról jöttek. Ezt a hajót januárban megtorpedózták, és azóta a repülők jó ideig hányódtak. Max Leslie fregattkapitány 3. bombázószázada értette a dolgát – ez váltotta az Enterprise bombázóit a Doolittle portyán. Ám Lance Massey korvettkapitány 3. torpedóvető százada berozsdásodott, és John S. Thach korvettkapitány 3. vadászrepülő-százada nagyon vegyes felvágott volt, egyesek a Yorktown veteránjai, mások hónapokon át nem láttak repülőgép-anyahajót, ismét mások pedig még sohasem szolgáltak rajta.

Pillanatnyilag Kaneohében, a sziget másik oldalán tartózkodtak. Legtöbbjük még mindig nem tudta miről van szó, csak azt látta, hogy hirtelen rengeteget gyakorlatoztak. De ezen a napon a parancs kezdett közismertté válni. Leslie fregattkapitány félrevonta W. E. Gallaghert, a rádiósát, és közölte vele, hogy új beosztásuk van: csatlakoznak a Yorktownhoz, és elindulnak a japánok fogadására. Azt nem mondta neki, hogy hova, de Gallaghernek másnap reggelre készen kell lennie.

Szombaton, május 30-án ragyogó nap virradt Pearl Harborra. A Yorktownon egy fedélzetmester sípjának éles hangja sokak számára az első jele volt annak, hogy Nimitz tengernagy a fedélzetre jön. Megnyerték a hajó előkészítéséért vívott harcot; most itt volt az ideje annak, hogy „jó szerencsét és jó vadászatot” kívánjanak nekik. A tengernagy Buckmaster-hoz fordulva közölte, hozza mindenki tudomására: sajnálja, hogy még nem térhetnek vissza az anyaországba. Van egy megoldandó feladatuk. Ám ha mindenen túl lesznek, vissza fogja küldeni a Yorktownt a nyugati partra szabadságra, és ezt komolyan mondja.

9 órakor forogni kezdtek a gépek. Mélyen lent Fred Rodin szerelő és brigádja még mindig néhány újonnan beállított cső szigetelésével foglalkozott. Hirtelen valaki lekiabált az aknába, „oké, fiúk, mindenki menjen ki a partra – mi kihúzunk”. Rodin és társai felrohantak – ez olyan utazás volt, amelyben nem szándékoztak részt venni. A Yorktown már az áramlás irányában siklott, amikor közülük a legutolsó is leugrott egy bárkába, és himbálózva elindultak a part felé. A Yorktown egyre növelte sebességét, amint lefelé haladt a csatornán. A repülőfedélzeten a hajózenekar – talán egy kis nosztalgiával – vidáman harsogta a „California, Here I Come” című dalt.

Aznap délután felszedte repülőcsoportját – amely a szokásos módon a támaszpontról szállt fel, és alkonyatra az anyahajós egység már messze látótávolságon kívül volt. Csodát műveltek – a Yorktown elkészült –, de a bizonytalanság még mindig nagy volt ezen a ragyogó, holdfényes éjszakán. A legjobb felderítésnél is nagyobb munka megtervezni és meghatározni a Yamamoto nagy armadájára mérendő csapást. Ezt a csendes-óceáni flotta főparancsnokságán is tudták, és még rengeteg teendő volt a randevú helyének a kijelölésével kapcsolatban, ahol Spruance és Fletcher majd találkozni fog. A térképnek ezt a pontját, a végtelen óceánnak ezt a titokzatos helyét „Point Luck”-nak, a Szerencse Pontjának nevezték el, kívánva, hogy így legyen.

Toshitake Ueno fregattkapitány számára ugyanez a holdfényes éjszaka csak rossz híreket hozott. Mialatt az elsötétített amerikai hajók észak felé tartottak, tengeralattjárója, az I-123 tétlenül és hasztalanul vesztegelt French Frigate zátony közelében, néhány száz mérföldnyire nyugatra. A japán terv végleges változata szerint az l-123-nak az lett volna a feladata, hogy feltöltsön üzemanyaggal két hidroplánt, amelyek Kwajaleinról szállnak fel, hogy egy utolsó pillantást vessenek Pearl Harborra – de ezen az éjszakán nem lesz feltöltés. Egy nagy amerikai járőrgép horgonyzott a lagúnában.

Ez pech volt. Amikor először próbálták márciusban, a „K” művelet (ez volt a fedőneve) nagyon jól ment. Akkor a két nagy hidroplán felszállt Kwajaleinról, üzemanyagot vételezett a tengeralattjáróról, és minden bonyodalom nélkül elrepültek Pearl Harbor felé. Igaz, nem sokat végeztek, ez azonban nem az előkészítés hibája volt. A tengeralattjáró készenlétben állt; a rádió működött, a feltöltés simán ment, és ami a legfontosabb, senki sem zavarta őket French Frigate mellett.

Ezúttal minden másként történt. Amikor az I-121 – az első tengeralattjáró – május 26-án megérkezett a zátonyhoz, azt látta, hogy ott már egy amerikai hidroplán-üzemanyagellátó hajó horgonyoz. Nemsokára az I-122 és az I-123 is megérkezett, és a következő három nap azzal telt el, hogy periszkópjukon át kukucskáltak, türelmesen várták, hogy a töltőhajó távozik. De nem távozott, és május 29-én éjjel történnie kellett valaminek. Holnap lesz a nagy nap: a gépek éjjel felszállnak Kwajaleinról azzal, hogy 30-án alkonyatkor megérkeznek, és üzemanyagot vesznek fel. Mint rangidős tiszt, Ueno fregattkapitány még egyszer körülnézett – most két hajó volt ott –, és rádió útján kelletlenül közölte a helyzetet Kwajaleinnal. Eiji Goto altengernagy megértette; azt felelte, hogy a műveletet egy nappal elhalasztják, 31-én várják a gépeket.

Nos, elérkezett 30-a éjjele, és megint ugyanaz a helyzet. Amikor Ueno fregattkapitány a holdfényben úszó horgonyzóhelyét vizsgálta, nem látta az üzemanyagellátó-hajót, de egészen biztos, hogy az amerikaiak még mindig ott vannak. Éjfél tájban ismét összeköttetésbe lépett Kwajaleinnal, közölte, hogy a helyet őrzik. Ezúttal a válasz Goto főnökétől, a 11. légihadsereg parancsnokától, Nishizo Tsukahara altengernagytól érkezett: a gépek egyáltalán nem mennek, a „K műveletet felfüggesztik”.

Ez azt jelenti, hogy nem lesz felderítés Pearl Harborban, de ez mit sem számít: Nimitz hajói biztosan horgonyzóhelyükön tartózkodnak. És ott is fognak maradni, amíg a támadás le nem sújt Midwayre; akkor majd kirohannak és beleesnek Yamamoto nagy kelepcéjébe.

Pearl Harborban minden furcsán üresnek látszott, miután a flotta távozott. A csendes-óceáni flotta főparancsnokságán azonban még mindig lázas tevékenység folyt. Layton fregattkapitány, amikor ezen az estén dolgozni ment, magával vitte sisakját, első ízben december 7-e óta (a Pearl Harbor-i japán rajtaütés napja – A szerk.). Rochefort lehallgatott rádióüzeneteiből tudta, hogy ez a „K művelet” éjszakája. A French Frigate zátonyt erősen figyelik, de ha esetleg valami baj történik, egy sereg légvédelmi ágyú áll készenlétben. Természetesen, semmi sem történt, csupán az, hogy Laytont ugratták kollégái: semmi értelme sem volt annak, hogy sisakját magával hozta a munkába.