7. FEJEZET
„Pilóták, gépre!”

Miközben a japán hajók felé suhantak, George Gay hadnagy figyelte a hajók éles fordulatait, a kibocsátott füstöt, és azt hitte, hogy már támadják őket. Úgy látszott, mintha a 8. torpedóvető-század 15 gépe elkésett volna.

Ámde korántsem késtek el. Gay félelme azonban természetes volt. Ez a reggel tele volt a várakozás feszültségével, téves startokkal és mindezt betetőzte egy késői indítás a Hornetról. Ez azonban érthető, mivel a legfelsőbb parancsnokság még mindig a helyes elhatározás után tapogatózott, amelyet a legszűkösebb információ alapján kellett meghoznia.

A 6.30-kor délnyugat felé tartó 16. különleges feladattal megbízott köteléknek nem volt mire támaszkodnia a harcérintkezés felvételéről szóló első jelentéseken kívül – ezek percről percre érdektelenebbek lettek. Spruance törzse figyelte a PBY-ok rádióforgalmazását, de 6.02 óta semmi kézzelfoghatóval nem szolgáltak. A másik legjobb forrást – magát Midwayt – egyáltalán nem tudták fogni. A flotta és a támaszpont teljesen eltérő frekvencián dolgozott, így azt, amit Midway pilótái jelentettek, közvetlenül nem lehetett venni. Mindent Pearl közvetítésével kellett leadni, ami lassú „vagy sikerül, vagy nem” alapon folyt. A 16. különleges feladattal megbízott kötelék kérdést sem tudott feltenni – a rádiótilalom a beszélgetések lehallgatására korlátozta a flotta erőfeszítéseit.

De az elavuló információ is jobb a semminél, és Spruance törzsfőnöke, Miles Browning sorhajókapitány, feltételezve, hogy a japánok folytatni fogják Midway megközelítését, amint utoljára jelentették, sürgette, hogy reggel 7.00-kor indítsák meg a támadást. Browning, akit Spruance Halseytől örökölt, nehéz ember volt – akivel majdnem lehetetlenség kijönni –, de szellemi képességeihez nem fért kétség. Kiszámította, hogy Nagumo akkor 155 mérföldnyire lesz – tehát a hatótávolságon belül. Ez azt jelenti, hogy hosszú lesz az út a célig – gyakorlatilag nincs biztonsági ráhagyás –, de nagyon fontos, hogy a lehető legkorábbi időpontban támadjanak. Mindennek a kulcsa a meglepés … csapást mérni a japánokra, még mielőtt azok felfedeznék az Egyesült Államok erőit.

Spruance megértette. Eredetileg az ő elképzelése az volt, hogy 9.00-kor kezdi a gépek indítását. Akkor a 16. különleges feladattal megbízott kötelék körülbelül 100 mérföldnyire lesz, jóval a biztonsági határon belül, lehetőséget adva a gépeknek az ellenség megtalálására, a csapásmérésre és a visszatérésre. Browning azonban ragaszkodott a maga elgondolásához, és ha a törzsfőnök azt mondja, hogy 7.00, ő követi a tanácsát.

Mégis, ez kemény elhatározás volt. A vadászgépek hatótávolsága mindössze 175 mérföld, a torpedóvető gépeké sem sokkal több. Kevés lehetőség marad a manőverezésre, még kevesebb arra, hogy navigációs hibával pocsékolják el idejüket. Sok gép számára elkerülhetetlen a lezuhanás – remélhetőleg a rombolók meg tudják menteni a személyzetet –, ez olyan kockázat, amelyet vállalni kell.

Ugyanakkor Spruance egy másik, ugyanilyen vakmerő kockázatot is vállalt: minden rendelkezésére álló eszközzel fog csapást mérni a japánokra. Kísértésbe jött, hogy valamit visszatartson, mivel a harcérintkezés felvételéről szóló jelentések az ellenség négy anyahajója közül csak kettőt említettek. Lehetséges, hogy a többiek valahol másutt leselkednek. A csendes-óceáni flotta főparancsnokságának hírszerző szolgálata azonban állította, hogy az anyahajók összevontan tevékenykednek, ezért mindennél fontosabb a kemény csapás. Spruance elhatározta, hogy vállalja a kockázatot.

Az Enterprise 33 zuhanóbombázóval, 15 torpedóvetővel és 10 vadászgéppel, a Hornet 35 zuhanóbombázóval, 15 torpedóvetővel és 10 vadászgéppel fog támadni – tehát valamennyi rendelkezésre álló gépét beveti. Csupán néhány felderítőgép és vadászgép marad a tengeralattjárók felderítésére és a légi biztosításra. Ez is veszélyes dolog volt, de olyan kockázat, amelyet vallani kellett.

Közben a pilóták nyugtalanul várakoztak a különböző századok eligazító termeiben. Az 1 óra 30 perckor elköltött reggeli óta öt óra telt el, és senkinek a hangulata sem javult észrevehetően. Az sem segített, hogy közben két gyakorlóriadó volt, és mindenkinek fel kellett mennie a repülőfedélzetre, majd újra le, vissza a helyére.

Az egyik riadóztatás alkalmával azonban különös dolog történt. Amikor a 6. felderítőszázad tagjai felálltak, hogy felmenjenek, szinte elérzékenyülve kezet ráztak egymással. Eléggé meglepődtek egymáson, mivel a tettetett nyegleség íratlan törvénynek számított. Lehet, hogy ezúttal másként volt.

A dolgok normálisabbnak tűntek, amikor a riadót lefújták, és ők visszasereglettek az eligazító termekbe, és közben szidták a parancsnokságot. Megint várakozás, megint idegeskedés…

6.45 körül a telexgépek ismét kopogni kezdtek. Az emberek megint elővették ceruzájukat, amikor a „dumálok” a táblához mentek, és felírták az új adatokat: ellenséges helyzet a 6.02-kor adott jelentés alapján … irány … sebesség … Találkozási pont, ahol a saját anyahajó ismét megtalálható. A pilóták szorgalmasan jegyeztek, tervtáblájuk fölé hajoltak, mint a vizsgázó diákok.

„Remélem, készen vagy”, mondta a Hornet egyik pilótája Gus Widhelmnek, a 8. felderítőszázad egyik vidám tagjának. „Én igen – válaszolta Widhelm –, csak azt remélem, hogy a japánok is.”

Az Enterprise-on sok vadászpilóta még egy külön fogással is megtoldotta a felkészülést – felsorakoztak a vízhűtő kannáknál. Az volt az elméletük, hogy most teleisszák magukat; ha lelövik őket, sokkal tovább kibírják, amíg a szomjúság jelentkezik.

„Pilóták, gépre!” – hangzott harmadszor is e reggelen a hagyományos parancs a hangszórókon keresztül. A Hornet és az Enterprise repülőfedélzetén nyöszörögtek az önindítók, a motorok köpködtek és bömböltek, az enyhe reggeli szellő vitte a kipufogók kék füstjét. A két anyahajó elvált egymástól – a Hornet és kísérő hajói kiálltak a sorból, az Enterprise-csoport pedig folytatta útját a korábbi irányban. Aztán 7.00-kor mindkét hajó élesen a szélnek fordult (ezen a reggelen nem volt erős, és rossz irányból fújt), s elkezdődött a felszállás.

A vadászgépek és a bombázók már megkezdték a felszállást, amikor a 8. torpedóvető-század emberei elhagyták eligazító termüket. Miközben behúzták pilótazekéjük cipzárját, felkötötték sárga mentőmellényüket és feltették sisakjukat, Waldron fregattkapitány még néhány utolsó útmutatást adott nekik. Azt mondta, hogy véleménye szerint a japán hajók irányt fognak változtatni, mivel felfedezték az amerikai anyahajók jelenlétét; nem mennek Midway felé, mint ahogy mindenki gondolná. Így ne törődjenek a navigációval; ő tudja, merre kell menni. „Csak engem kövessetek. Odaviszlek benneteket hozzájuk.”

Miközben a repülőfedélzetre vivő lépcsőn felkapaszkodott, fiatal navigátorához, Gay hadnagyhoz fordult, és figyelmeztette, hogy „maradjon szorosan mögötte”. Utána végső eligazításért felment a parancsnoki hídra, s elég hosszasan időzött a térképszoba mellett, biztosította barátját, Frank Akers fregattkapitányt, hogy egész úton vezetni fogja századát. Mitscher sorhajókapitánnyal csak néhány szót váltott – egyikük sem kívánt szónokolni. Amikor a parancsnok megígérte, hogy „találatokat ér el”, Mitscher gyengéden Waldron vállára tette kezét.

Átellenben az Enterprise repülőgépei szintén felszálltak; az volt a terv, hogy az anyahajó felett találkoznak, és utána együtt repülnek, hogy egyetlen, összehangolt csapást mérjenek. Elsőnek a zuhanóbombázók szálltak fel, 7.06-kor, utána felhúztak, köröztek, és egyre nagyobb csoportokat alkottak. Az ilyen felszállás közben a pilóta szíve mindig kissé gyorsabban dobog, de van ebben egy titkos gyönyörűség is. Amint az egyik pilóta megállapította, „ahhoz, hogy az ember egy anyahajó fedélzetéről felszálljon, egy sereg mechanikai előkészület szükséges a fedélzeten, és sohasem hiányzik a nézőközönség, ami azt jelenti, hogy minden csapás kezdetével teljesülnek a Walter Mitty-féle álmok. Én azt mondanám, hogy a felszállás valami önbizalmat és vakmerőséget önt az emberbe, nem úgy van, mint a gyalogságnál, ahol senki sem figyeli a katonát.”

Wade McClusky korvettkapitány, aki az anyahajó egész repülőcsoportját vezette, magasan az Enterprise felett körözött, várta torpedóvetőit és a kísérővadászokat. Tizenöt perc … egy fél óra telt el, és még mindig nincs nyomuk. Türelmetlenül kémlelte a mélyen alatta levő repülőfedélzetet: úgy látszik, az akció leállt. Közben egyre többet használt el az annyira szükséges üzemanyagból, csak körözött, és várt.

A késedelemnek több oka volt. Spruance elhatározásának, amely szerint „teljes töltettel” rá kell menni az ellenségre, megvolt az ára – egyszerre a gépeknek legfeljebb a fele tartózkodhatott a repülőfedélzeten. Tehát az utolsó alkalom volt, amikor még néhány gép bombarakományát ki lehetett egészíteni, és ehhez időre volt szükség. Ráadásul egy torpedóvető gép elromlott. Mindenekfelett a tapasztalatlanság miatt késlekedtek. A japánok számára az anyahajó-hadművelet – régi dolog, ezzel szemben az amerikaiaknak ezek voltak az első szárnypróbálgatásai. Szükségszerűen mindenféle zavarnak kellett előfordulnia, amikor az Egyesült Államok flottája az anyahajó-hadviselés ezen új ágában elkezdte a „munka közbeni kiképzést”.

7.28-kor újabb bonyodalom támadt. Spruance radarja valami gyanúsat fedezett fel. Utána az Enterprise ágyústisztje nagy teljesítményű távmérőjével meg is pillantott egy japán hidroplánt a déli láthatáron. Túl soká időzött ott, s így aligha remélhették, hogy nem vette észre a hajókat. Nem kétséges: felfedezte őket.

Úgy látszott, vége a meglepés lehetőségének – a gépeknek még csak a fele szállt fel. Mégis, senki sem gondolt a hadművelet lefújására. Amint Miles Browning megállapította, a japánok, legalábbis addig, amíg a Midway felett kapott csapást kiheverik, kénytelenek a mostani irányukban maradni. De a gyors indulásra még nagyobb szükség van, mint bármikor.

7.45-kor Spruance úgy érezte, nem tud tovább várni. Az Enterprise vadászgépei és torpedóvető gépei már a fedélzeten voltak, de az indítás elég soká elhúzódott. Ezért fel kellett adni az egybehangolt csapás tervét, és elküldeni azt, ami a levegőben van – a többi követheti őket. A hajó leadta a fényjelet McCluskynak: „Feladat végrehajtását megkezdeni.”

Amikor a zuhanóbombázók irányt vettek délnyugat felé, Jim Gray százados 6. vadászszázada már felszállt. Most a 6. torpedóvető-századon volt a sor. A megsebesült Gene Lindsey átbicegett kölcsönkapott TBD-jéhez. A gép kapitányának segítenie kellett neki felkapaszkodni, de a parancsnok ugyanolyan elszánt volt, mint mindig: ő fogja vezetni századát. A század 8.06-kor távozott.

A Horneten John Waldron 8. torpedóvető-százada körülbelül ugyanabban az időben indult el. George Gay és a többi „újonc” hadnagy számára ez vadonatúj tapasztalat volt. Találgatták, milyen nehéz lehet felszállni azzal az „ecetes uborkával”, ahogy a torpedót nevezték. Nemcsak, hogy azelőtt sohasem csinálták, de még csak nem is látták, hogyan kell csinálni. Ámde mindennek ellenére kiderült, hogy nem nehéz, és 8.06-kor ők is elindultak.

Ha valaki mindezek alapján azt hinné, hogy a Hornet és az Enterprise repülőcsapása valami módon egybehangolt hadművelet volt, az téved. Ez olyan mesterség volt, amelyet Amerikának még meg kellett tanulnia. Így egyik repülőcsoport sem tudta, hogy mit csinál a másik, még kevésbé, hogy mi a szándéka a Yorktown repülőgépeinek. És jóllehet a két torpedóvető-század valóban egy időben indult, a körülmények egész mások voltak. Az Enterprise 6. torpedóvető-százada az anyahajó zuhanóbombázói után haladt, ezzel szemben a Hornet repülőcsoportját, bár utoljára szállt fel, a 8. torpedóvető-század vezette.

Mitscher sorhajókapitány úgy gondolta, hogy lassú torpedóvető gépeit küldi előre, miközben a gyorsabb bombázók és vadászok felemelkednek, hogy magasan a hajó felett találkozzanak egymással. Ezek útközben utolérhetik őket, és mindnyájan együtt támadnak. Ez elméletben szép, de egyúttal kockázatos is. A torpedóvető gépek alul ezer láb magasságban repültek, a század többi része pedig 19.000 láb magasságban, s így könnyen megszakadhatott köztük az összeköttetés.

A 6. és a 8. torpedóvető-század egyedül indult el – külön, de mégis közel egymáshoz –, úgyhogy alig lehetett őket megkülönböztetni. Az egyik különbség a felvett irány volt. A 6. torpedóvető-század az aprólékosan pontos Gene Lindsey vezetésével pontosan az előírás szerint repült. Irány a 240 fok, vagyis általában délnyugat. A 8. torpedóvető-század viszont eltért jobb felé, s nyugatibb irányban repült. A liberális szellemű John Waldron azt mondta, felejtsék el a navigációt és csak őt kövessék, s ezt komolyan is gondolta. A másik különbség a gépek száma. A 6. torpedóvető-századból egy TBD hiányzott, csak 14 gépe volt; a 8. torpedóvető-század viszont teljes létszámú, 15 géppel.

Amikor Jim Gray százados felülről lenézett, 15 torpedóvetőt látott egymáshoz felzárkózni és vadászkíséret nélkül elindulni. Mint a 6. vadászszázad parancsnokának a 6. torpedóvető-század oltalmazása volt a feladata. Mivel nem tudta, hogy a századból hiányzik egy gép, úgy vélte, hogy ezek a kíséret nélküli TBD-k az övéi. Föléjük repült, és folytatta az emelkedést.

Ez összhangban volt a közte és Art Ely százados, a 6. torpedóvető-század hadműveleti tisztje közötti megegyezéssel. Nem sokkal a felszállás előtt megállapodtak abban, hogy Gray elég magasan fog repülni, hogy nemcsak a torpedóvető gépeket, hanem a zuhanóbombázókat is oltalmazni tudja. Végül is a bombázók szenvedtek nagy vereséget a Korall-tengeren. Ámde a torpedóvetőket sem volt szabad elhanyagolni; ha bármilyen segítségre szorulnának, Elynek azt kellett rádión bemondania, „Gyere le, Jim”.

Útközben Gray egy másik torpedóvető-századot is felfedezett, amely mögötte repült, és inkább délnyugat felé tartott. Egy ideig ezt is oltalmazni akarta, de a távolság köztük állandóan növekedett. Végül is feladta, és az alatta levőkre összpontosította figyelmét. Nem vette észre, de az a másik volt a 6. torpedóvető-század 14 gépe – azé a századé, amelyet neki szántak.

Közvetlenül alatta a 8. torpedóvető-század 15 gépe cammogott – megfeledkezve a felettük levő vadászokról, a navigációról, mindenről, csak arról az elszánt emberről nem, aki vezette őket. Waldron gépei nagyjából két V alakzatban repültek; hat két gépből álló és egy három gépből álló köteléke volt, amely hátul haladt. Természetesen, ő repült az élen; Gay hadnagy a század harcrendjének utolsó gépét vezette.

9 órakor Waldron a fedélzeti rádióhálózatban figyelmeztette egységét, hogy felfedezték őket. Gay felnézett, és egy japán hidroplánt látott, amely távolból követte őket. A gép végül eltávozott, és a 8. torpedóvető-század folytatta útját. Közben az emberek azon törték a fejüket, hogy a hidroplán rádiója milyen fogadó bizottságot toboroz számukra. Pillanatnyilag semmit sem láttak – a 8. torpedóvető-század egyedül volt az üres kék tenger, a felszakadozott fehér felhők között.

Magasan a felhők felett egy kissé délre a Hornet 35 zuhanóbombázója és 10 vadászgépe elhagyta Waldron századát, és folytatta útját délnyugat felé. Nem tudni miért, a felhők vagy az eltérő irány miatt, de a találkozó nem sikerült. A 8. torpedóvető-század egyedül repült tovább.

Ekkor Waldron egy hosszú felderítő vonalba bontakoztatta szét gépeit. Érezte, hogy nemsokára látniuk kell valamit, és ez megkönnyítheti a dolgukat. Valóban, a jobb szárnya felett elnézve két füstoszlopot pillantott meg, amelyek a láthatár mögül szálltak fel. Jobbra fordult, és billegette szárnyait, hogy a többiek újra csatlakozzanak hozzá. 9.20-kor ott is voltak, szinte súrolva a hullámokat, teljes gázzal száguldottak Nagumo cirkálókból és rombolókból álló külső fedezete felé.

„Olyan egyenesen ment neki a japán flottának, mintha zsinóron húzták volna”, mondta később George Gay. Megbocsátható túlzás. Ha az ellenséges erők nem is pontosan ott voltak, ahol Waldron remélte, hogy megtalálja őket, nem sokat tévedett. Ámde a sziú intuíciónak is van határa, és a parancsnok okoskodása valahogy nem egészen vált be. Nagumo valóban északnak fordult, de csak úgy egy vagy két perccel ezelőtt, hogy Waldron odaért. Annak, hogy a japánok nem érték el a Spruance törzse által feltételezett helyet, különböző okai voltak. Nagumo azért nem ért oda, mivel az elmúlt két órában oly sok időt töltött a midwayi gépek kerülgetésével.

Mindenesetre Waldron megtalálta őket, és amint a 8. torpedóvető-század közelebb ért hozzájuk, nemsokára három anyahajót tudott megkülönböztetni, amelyek már megkezdték a kitérő mozdulatokat. A bal oldalon levőt – amelyik a három közül legdélebbire volt – kinézte magának, és rácsapott. Az anyahajó légvédelmi tűzfüggönyt vont maga köré. Ekkor Waldron átváltott a középső anyahajóra – ez kisebb volt, de úgy látszott, hogy könnyebb elérni.

A 8. torpedóvető-század többi gépe vele együtt suhant – Grant Teats hadnagy, a fatelepi munkás, Harold Ellison hadnagy, a biztosítási alkalmazott … Bill Evans hadnagy, a wesleyi értelmiségi … mindenki. Ezek a részben amatőrök sohasem haboztak, de nagyon messze kellett menniük – az anyahajó még kilenc mérföldnyire volt.

Egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül tíz-húsz vagy ki tudja mennyi Zero zúdult le rájuk valahonnan a magasból. Ezek a vadászok értették mesterségüket – a 8. torpedóvető-század vezérgépeire összpontosítottak. Az első Zero a távoli bal oldalon leszedett egy TBD-t. Waldron bekapcsolta a rádiót, és megkérdezte faroklövészét, Horace Dobbst, hogy „a mienk vagy az övék?” Gay, aki a maga helyzetéből, hátulról nagyszerűen láthatta az eseményeket, bekapcsolódott, és közölte, hogy az egy TBD volt.

A 8. torpedóvető-század folytatta a rárepülést, miközben a Zérók újra meg újra lecsaptak rájuk. A lövészek minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy visszaverjék őket, de még az új iker géppuskák is tehetetlenek voltak a japánokkal szemben. A Zérók túl gyorsak, a TBD-k pedig túl lassúak voltak. Waldron ismét bekapcsolta a rádiót, megpróbálta elérni Stanhope Ring fregattkapitányt, aki a Hornet többi gépét vezette: „Stanhope, itt Johnny egy, választ.” De nem jött válasz.

A Zérók folytatták az aprítást, és több gép lezuhant. Waldronnak azonban megvolt az elégtétele: végre támad, egyenesen nekimegy az ellenség torkának. Ezekben a hónapokban minden ennek a szolgálatában állt – az egész kiképzés, az egész pszichológia – és csak ezért élt. Most, amikor a nagy pillanat elérkezett, volt valami szenvedély azokban a szaggatott mondatokban, amelyek a rádióban recsegtek: „Figyeld azokat a vadászokat … Látod, az a vízbe esik! Hogy csinálom, Dobbs? … Azonnal támadni … Egy milliót adnék, hogy megtudjam, ki csinálta ezt.”

Aztán ő is megkapta a magáét. Egy lángnyelv – egy rövid pillanatra látni lehetett, amint feláll az égő pilótafülkében – és vége. Utána egy másik, majd ismét egy másik következett. A kép mindig ugyanaz volt, egy lángnyelv, a magasba emelkedő füst és a vízen sodródó roncsok. Amikor az amerikai pilóták ezekben a korai csatákban a lezuhanó gépeket figyelték, gyakran gondoltak a régi háborús filmekre, amelyeket valamikor láttak. Ez azonban egyáltalán nem olyan volt, mint azok a filmek. George Gay csak arra az időre tudott gondolni, amikor még gyermek volt, és narancshéjat dobált ki egy száguldó motorcsónak hátsó üléséről.

Nemsokára már csak három TBD maradt – Gayé és még két másik. Ez utóbbiak nemsokára lezuhantak, és már csak Gay gépe repült. Golyók csapódtak be gépébe, és kopogtak ülésének páncélzatán. Lövészét, Bob Huntingtont eltalálták, ő maga pedig éles fájdalmat érzett bal könyöke fölött. Összevissza matatott elszakadt kabátujján; a golyó fáradt volt és könnyen kinyomta. Nem tudva, mit csináljon vele, a szájába vette.

Szinte hihetetlen, de a gép még mindig repült. Most éppen a kísérő rombolóknál volt, egyenesen az anyahajó felé tartott. A hajót a jobb oldalán közelítette meg, és amikor már közel volt hozzá, élesen feléje fordult, abban a reményben, hogy így kisebb célt mutat. Ösztönösen (vagy pontosabban, a táblánál tartott foglalkozásoknak köszönhetően) Gay jobbra húzott, átrepült az anyahajó orra előtt, és visszalendült balra. Most a hajót a bal oldala felől közelítette meg.

A hajó valamennyi ágyúja tüzelt. A levegő tele volt körülötte a légvédelmi lövedékek robbanófellegeivel, de Gay folytatta a rárepülést.

800 yardnál megnyomta a kioldógombot. Semmi sem történt – a vezetékeket már rég ellőtték. Bal kezét nem tudta használni, ezért a botkormányt két térde közé szorította, és megrántotta a kézi kioldót. A gépen érezhető volt a várt megemelkedés; az „ecetes uborka” elindult útjára.

Most gyorsan meglépni. Túl közel volt ahhoz, hogy elforduljon. Azok a tűzfegyverek akkor közvetlen lőtávolságból szórnák a gép hasába lövedékeiket. Így azt tette, amit tehetett. Folytatta útját.

Közvetlenül „egy nagy légvédelmi ágyú csöve alatt” húzott el, átszökkent a repülőfedélzeten, éles fordulatot végzett, és a jobb oldalon a hajó vége felé repült. Vad pillanat volt, amikor a parancsnoki híd szintje alatt elsuhant a felépítmény mellett – „láttam, amint az apró japán kapitány fel-alá ugrált, őrült felfordulást csinálva”.

Amikor a repülőfedélzet hátsó része mellett elsuhant, rövid pillantást vetett rá, ami felkeltette benne a vágyat: bárcsak lenne elöl egy nehéz géppuskája. A fedélzet tele volt repülőgépekkel, amelyeket nyilvánvalóan újrafegyvereztek és tankoltak. Mindenütt benzines tömlők, néhány gyújtólövedék elszabadíthatta volna a poklot.

A másodperc egy töredékéig vágyat érzett arra, hogy belezuhanjon az összevisszaságba, de aztán úgy látta, hogy a dolgok nem is állnak olyan rosszul. A gép még mindig repült, s ő elég jól érezte magát. Talán ki tud kerülni a csávából, hazajut, és majd máskor mér rájuk csapást. Majdnem a víz szintjéig leszállt, és igyekezett eltávolodni a hajó farától.

A Zérók nem akarták engedni, hogy másodszor is eltűnjön. Egy sorozat zúdult rá felülről, aztán a második vagy a harmadik eltalálta. Egy robbanó lövedék elvitte bal oldali oldalkormányát, megégette a lábát. Már semmi sem működött, és Gay keményen az óceánba vágódott. A 8. torpedóvető-század tizenötödik – utolsó – gépe is elveszett.

A magasban köröző Jim Gray százados reggele viszonylag eseménytelen volt. A 6. vadászszázadnak az út nagy részén kevés baja volt a 15 torpedóvető gép követése közben. A legtöbb vadászpilótához hasonlóan az irányt rábízta azokra a gépekre, amelyeket kísért; elvégre nekik egy külön emberük van erre a célra. így csak „úszott a tömeggel”, amelyet még mindig a 6. torpedóvető-századnak vélt.

Amikor közeledett az idő, hogy meg kell pillantaniuk a japánokat, Gray nyugtalankodni kezdett a Zérók miatt. Nehéz lesz fedezni McClusky zuhanóbombázóit (ha megjelennek), és velük együtt azokat a torpedóvető gépeket is, amelyek mélyen alatta repülnek. Akkor, mintha csak válasz lenne egy imádságra, közvetlenül előtte egy alacsony felhőpadot pillantott meg. Nagyszerű. A torpedóvető gépek ezt fel tudják használni rejtőzésre, mint ahogy a Korall-tengeren tették, ő pedig arra tud összpontosítani, hogy biztosítsa a felső légteret a zuhanóbombázók számára. Ha alul valami baj történik, megvolt a 6. torpedóvető-századdal az előre megbeszélt jel, amelyre zuhanásba mennek át.

Nem sokkal 9.00 után a 15 torpedóvető gép eltűnt a felhők alatt, és Gray többé nem látta őket. De könnyen sejthető volt, hogy fel kellett venniük a harcérintkezést az ellenséggel, mivel a felhőtakaró távoli szélén hamarosan megpillantotta a japán hajók fehér sodrát. A 6. vadászrepülő-század körözni kezdett a magasban, figyelte a Zérókat, találgatta, hol lehet McClusky, és időnként egy pillantást vetett le, a hajókra. A torpedótámadás bizonyára jól megy, senki sem ejtette ki a varázsigét, hogy „Gyere le, Jim”.

Amikor Gay hadnagy TBD-je belepottyant a tengerbe, a jobb szárnya leszakadt, és a pilótafülke fedele benyomódott az ütődéstől. A gép kezdett megtelni vízzel. Gay elkeseredetten rángatta a fedelet. Megijedt. Más a japánok, és ismét más a megfulladás.

Végre mégis sikerült kinyitnia. Amikor kikecmergett, első gondolata Bob Huntington, a fedélzeti lövésze volt – mióta találat érte, egy szót sem hallott tőle. A gép gyorsan süllyedt, de Gay valahogy alámerült, és megpróbálta kihúzni. A roncs túl hamar elsüllyedt.

Gay felfújta mentőmellényét, és körülnézett. Felbukkant a gép gumicsónakja, amelyből kiment a levegő, és zsákjában … az a fekete párna, amelyen Huntington térdelni szokott. Gay a csónakot a hóna alá vette, és eszébe jutott, hogy a Zérók tüzelni szoktak a vízben vergődő tehetetlen pilótákra. Ezért a feje fölé emelte a párnát, és olyan alacsonyan tartotta, ahogy csak tudta. Ebből a szokatlanul előnyös helyzetből szemlélte az 1. csapásmérő anyahajó egység tevékenységét.

9.36-kor az Akagi elrendelte a „tüzet szüntess”-t; a vadászgépek az utolsó amerikai torpedóvető gépet is leszedték. Ezek eléggé megijesztették a Soryut, de ezenkívül semmi sem történt. A csapásmérő erő kritikus szakértői az amerikai taktikát nagyon primitívnek találták. Ami meglepő, hiányzott a vadászkíséret. Nem is tagolták a támadást, ahogy a japánok szokták. Ostoba módon egyetlen egységben haladtak, és egyszerűen rávetették magukat a Soryura. Mivel egy csomóban voltak, könnyű volt lelőni őket. Torpedóik (a Soryu emberei úgy vélték, hogy négyet láttak) elhaladtak az anyahajó mellett anélkül, hogy kárt tettek volna benne.

Ily módon a hatodik amerikai támadást is visszaverték. Ám kevés idejük maradt arra, hogy gratuláljanak maguknak, mert 9.38-kor – két perccel azután, hogy az Akagi elrendelte a „tüzet szüntess”-t, egy 14 torpedóvetőből álló újabb ellenséges köteléket pillantottak meg, amely rendületlenül rohamozott dél felől.

A füst és a hajók sodra távolabb volt észak felé, mint ahogy Gene Lindsey várta. Szerencsére a 6. torpedóvető-század 1500 láb magasságban repült – a felhők alatt, de mégis elég magasan ahhoz, hogy 30 mérföld távolságból észrevehesse azokat az árulkodó nyomokat.

Lindsey jelt adott, és a 14 gép széles ívben jobbra fordult, úgyhogy körülbelül délről közelíthették meg céltárgyukat. A japánok pillanatnyilag nyugat felé haladtak, és alakzatuk rendkívül laza volt – nyilvánvalóan valaki súlyos torpedótámadást intézett vagy éppen intéz ellenük.

De hol vannak az Enterprise saját gépei? Jim Gray vadászainak kéznél kellene lenniük, de az egész úton senki sem látta őket. Wade McClusky zuhanóbombázóinak az eltűnése még elképesztőbb volt. ők szálltak fel először, gyorsabbak is voltak, és itt kellene várakozniuk. De ők sem láthatók sehol. Gene Lindseynek nem volt elég üzemanyaga ahhoz, hogy sokat tétovázzon. Egyedül kell mennie.

Miután a legközelebbi anyahajót kiszemelte, 9.40 körül elkezdte a megközelítést. A hajó orrának a bal oldalán volt – kitűnő helyzetben – és 20 mérföldnél hetesével, kettéosztotta gépeit, azt remélve, hogy sikerül két oldalról megközelíteni.

Ennek az elméletnek egy hibája volt: a gépek TBD típusúak voltak. A szabályzat szerint óránként 134 csomóra képesek, de ezekben a napokban inkább 100 volt a mérték. Az anyahajók 25-30 csomóval haladtak, s ezért soká tartott, míg sikerült beférni őket. Annál is inkább, mivel a japán parancsnok a hajó tatját mutatta a gépeknek, és egyre szélesebb ívre kényszerítette őket, hogy a hajó orrát tudják célba venni. És ez szükségszerű volt, mivel egy 30 csomó sebességgel haladó hajó minden más szögnél könnyűszerrel ki tudta kerülni a 33 csomó sebességű torpedót. Emiatt a megközelítés 20 percet vett igénybe.

A Zérók jól kihasználták ezt az időt. 15 mérföldről indulva 25 Zero egymás után csapott le a 6. torpedóvető-századra. A fedélzeti lövészek tüzeltek, ahogy csak bírtak, a pilóták behúzták a nyakukat és reménykedtek. Nem tudtak kerülni, nem tudtak manőverezni, minden az irány tartásától függött. Pablo Riley … Tom Eversole … Gene Lindsey egymás után zuhant le lángoló cigánykereket hányva. Mások is követték őket, de a többi csak haladt előre – lassan, mindig csak lassan, a forduló anyahajó orrának tartva.

A légvédelmi tüzérség szintén működött; a gépek egy 15 perces adagot kaptak tüzükből. Mint általában, kevés kárt okozott, de idegőrlő hatása volt. Arra kényszerítette a gépeket, hogy kissé távolabb repüljenek, és még jobban meghosszabbította ezt a kacskaringós utazást.

Sohasem kerültek jó indítási helyzetbe, ez azonban nem tartotta vissza őket a próbálkozástól. 9.58-kor a megmaradt TBD-k végre befordultak, és megkezdték kétségbeesett rohamukat az anyahajó menetirány szerinti bal oldala ellen. A nagy hajó – amely oly soká távol volt – most hirtelen nagyon közelinek tűnt. Ed Laub főhadnagy úgy találta, hogy meg tudja különböztetni a gépeket a repülőfedélzeten … a következő pillanatban pedig még a forgó légcsavarokat is látta.

És ez elég közel volt. 500-800 yardnál kioldotta a torpedót és érezte, hogy gépe megemelkedik, majd utána igyekezett kikerülni a csávából. Három másik TBD ugyanezt tette, a többi tíz elveszett.

Nem sokkal 10 óra után mindennek vége volt. A 6. torpedóvető-század emberei több mint húsz percig néztek farkasszemet az egész csapásmérő anyahajós legénységgel. Természetesen, megvolt az előre megbeszélt segélyjelük – „Gyere le. Jim” –, de sohasem használták. Talán leadták, de sohasem vették; talán Art Elyt túl hamar lelőtték; talán Gene Lindsey nem tudott róla; vagy talán mivel a 6. vadászrepülő-századnak egész úton nyomát sem látta, feltételezte, hogy senki sincs felette.

Magasan a felszakadozott felhők felett a 6. vadászrepülő-század 20.000 láb magasságban szünet nélkül körözött. A torpedóvető gépeknek még nincs nyoma, de ha segítségre lenne szükségük, hívnák őket. Közben Jim Gray egyre jobban nyugtalankodott McClusky zuhanóbombázói miatt. Hol vannak egyáltalán? Körözés közben dél felé tekintett, de nem volt szerencséje. Néhányszor rádióhívással próbálkozott, de nem kapott választ.

Egy pillantást vetett üzemanyagmérő órájára, és megrémült. A mutató körülbelül felén állt, ahogy kétórai repülés után szokott állni. Ez azt jelentette, hogy a 6. vadászrepülő-század még akkor sem tud sokat tenni, ha a zuhanóbombázók megérkeznek. Már nincs elég üzemanyag arra, hogy felvegyék a harcot a Zérókkal.

Gray 9.52-kor ismét megpróbált összeköttetést létesíteni McCluskyval. Jelentette, hogy a cél fölött van, de üzemanyaga fogytán, és ezért nemsokára kénytelen visszatérni a hajóra. Nem kapott választ.

10.00-kor újra próbálkozott, ezúttal vázolta a helyzetet, ahogy láthatta: az ellenséges flotta nyolc rombolóból, két csatahajóból, két anyahajóból áll … irány észak … vadászoltalmazás nincs. Ismét nem kapott választ.

Addigra csak annyi üzemanyaga maradt, hogy az semmire sem volt elég. Talán majd mélytámadást hajt végre az ellen a japán anyahajó ellen, amelyet a felhőkből kikerülve tisztán lát. Viszont ez esetben olyan alacsonyan lesz, hogy nem tudja igénybe venni az Enterprise önvezérlő szerkezetét a hajóra való visszatéréshez. Mindent egybevetve a mélytámadásból származó nyereség nem éri meg azt a kockázatot, hogy esetleg elfogy az üzemanyag. Halsey tengernagy egyszer azt mondta, hogy a vadász első dolga a flotta fedezése.

Gray úgy vélte, az egyetlen okos dolog, amit tehet, ha visszamegy üzemanyagért. Néhány perccel 10.00 után – éppen abban az időben, amikor a 6. torpedóvető-század végső, magányos rohamát intézte az 1. csapásmérő anyahajós egység ellen – a 6. vadászrepülő-század elindult haza.

Okada sorhajókapitány minden ügyességére szükség volt ahhoz, hogy a Kaga tatját fordítsa az amerikai gépek újabb csoportja felé. Egyszer erősen balra kellett fordulnia, hogy a menetirány szerinti jobb oldalán kikerüljön néhány torpedót, utána pedig rögtön élesen jobbra, hogy a bal oldala felé tartók elől kitérjen.

De sikerült. 10.00-re úgy látszott, hogy minden rendben, és a csapásmérő erő 24 csomóval száguldott északkelet felé. Nagumo tengernagy még tervezte, hogy 10.30-kor csapást mér az amerikai anyahajóra, és elérkezett az idő, hogy megközelítse az ellenséget.

Nagumo egy új jelentést is küldött Yamamoto tengernagynak, összefoglalta a reggel eseményeit. Röviden jelentette a Midway elleni támadást, a partvédő repülőerők ellene intézett meghiúsult támadását. Ismét megemlítette, hogyan találták meg az Egyesült Államok anyahajóval kiegészített harci egységét. „Miután ezt megsemmisítettük – jelentette –, azt tervezzük, hogy megismételjük AF (Midway – A ford.) elleni támadásunkat.”

Azt nem említette, hogy éppen az imént kapott két TBD támadást, vagy talán feltételezte, hogy azok is szárazföldi támaszpontról indultak. Elvégre is mit számít ez? Hét különböző amerikai támadást visszavert. Nagumo tengernagy nagyon elégedett volt.

Thomas Wood hadnagy kezdett rájönni, hogy szeretné visszaszívni szavait. A tiszti étkezdében azzal kérkedett, hogy ő egymaga fogja elsüllyeszteni az Akagit, de a Hornet 35 zuhanóbombázója és 10 vadászgépe már egy óra óta kereste az ellenséget, és egyre inkább úgy látszott, hogy egyáltalán nem fogják megtalálni a japán flottát, és még kevésbé fogják elsüllyeszteni a zászlóshajót.

Mindez meghökkentő volt. Stan Ring fregattkapitány pontosan az előírás szerint – 239 fok, 155 mérföld – vezette gépeit, de semmi sem ment elég jól. Először is nem vették fel útközben a kapcsolatot a 8. torpedóvető-századdal. Ráadásul, amikor 9.30 körül elérték a harcérintkezés feltételezett helyét, semmiféle hajót sem láttak.

A hajóknak azonban valahol lenniük kell. Jobbra vannak, észak felé? Ez lenne az eset akkor, ha váratlanul irányt változtattak volna, és az anyahajóknál ez elő szokott fordulni. Vagy balra vannak? Már elhaladtak a találkozási pont mellett, és most a Hornet gépei és Midway között tartózkodnak? Lehet, hogy nem így van, de nagyon kínzó gondolat. A csata lényege a támaszpont megvédelmezése. Stan Ring balra fordult, és délnek tartott. A 8. felderítőszázad, a 8. bombázószázad és a 8. vadászrepülő-század követte.

Mire elérték Kurét, ezt a Midwaytől 60 mérföldnyire nyugatra fekvő kis korallszigetet, világos volt, hogy ebben az irányban nincsenek a japánok. De ezt az irányt választották, és most kitartottak mellette. Köröztek; és azt remélték, hogy néma rádiójuk útján eljut hozzájuk valamilyen segítő szó, és közben egyre fogyott az üzemanyaguk.

Végül is Ring úgy látta, hogy az egésznek nincs értelme. Vissza kell térniük a Hornetra. Ott feltankolhatnak, és újra indulhatnak. A csoport felkerekedett, és minden század külön indult vissza. Másokra vár az a feladat, hogy ezen a reggelen megállítsák Nagumót.

Bill Pittman hadnagy egyre jobban nyugtalankodott. Az Enterprise zuhanóbombázói már több mint két óra óta úton voltak – és a japánoknak még mindig nincs nyoma. Üzemanyagmérő órájának mutatója a félutat jelző pontra ért, és Wade McClusky tovább vezeti őket „át a Csendes-óceánon”.

Pittman, a 6. felderítőszázad fiatal pilótája McClusky egyik oldalán repült. Átellenben a másik oldalon Dick Jaccard, és hármuk mögött lépcsőzve a 6. felderítő- és a 6. bombázószázad többi 28 SBD-je. Kettő kivételével mindnyájan megvoltak – ezek motorhiba miatt kénytelenek voltak kiválni közülük. Tony Schneider úgy érezte, hogy ő lesz a következő – motorja kegyetlenül füstölt, és zabálta az üzemanyagot. Mégis tökéletesen az alakzatban repült, mintha a világ minden üzemanyaga az övé volna.

Pittman hadnagy úgy számított, hogy már majdnem „a kötél végén” vannak. Egy pillantást vetett a túloldalra, Dick Jaccardra, aki szintén azt latolgatta, mikor fordul vissza „az öreg”, ha egyáltalán visszafordul.

Wade McClusky folytatta útját, biztos volt benne, hogy mindent jól csinált, de érthetően csodálkozott azon, hogy még mindig nincs szerencséjük. Pontosan az utasítás szerint repültek – irány 240 fok, távolság 155 mérföld –, mégis, amikor 9.20-kor elérték a találkozási pontot, a tenger üres volt. Egy hajó sem volt a láthatáron. McClusky ellenőrizte a navigációt, de nem követtek el hibát.

Az időt sem okolhatták. Csodálatos nap volt. Alul csak néhány gomolyfelhő – semmi olyan, ami el tudta volna takarni a japán flottát. És az egész úton használta látcsövét; lehetetlen, hogy ne látta volna meg őket.

De mégis itt kell lenniük valahol. Talán balra, ő maga és Midway között? Nem: feltételezve, hogy maximálisan 25 csomó sebességgel haladnak, McClusky biztosan érezte, hogy még nem mentek el mellettük. Akkor tőle jobbra kell lenniük – letértek kelet vagy nyugat felé, vagy ami a legvalószínűbb, megfordultak.

Elhatározta, hogy egy bizonyos területen fogja keresni őket, és jobb felé annyit fed le a területből, amennyit csak tud. Először további 15 percig délnyugatnak tartott. A többi pilóta kötelességtudóan követte, nem tudva, mit akar a parancsnok. Mivel rádiótilalom volt, találgatásra voltak utalva.

35 mérföldnél még mindig semmi jele sem volt a japánoknak. McClusky meg volt győződve róla, hogy errefelé nem lehetnek messzebbre. Ezért, jobbra, északnyugatnak fordult, és Nagumóval ellentétes irányban kezdett repülni. A többi gép szintén fordult, és a pilóták még mindig találgattak.

McClusky nagy problémája most az volt, hogy milyen messzire tud eljutni. A gépek már hosszú ideje a levegőben voltak. Súlyos teherrel 20.000 láb magasságra kapaszkodtak fel. A kevésbé tapasztalt pilóták valószínűleg több üzemanyagot fogyasztottak, mint ő – és ő is bőven fogyasztott. Elhatározta, hogy 10.00-ig északnyugat felé repül, utána északkeletnek fordul, mielőtt meghozná végleges, szomorú elhatározását, hogy feladja a vadászatot és visszatér az Enterprise-ra.

A 31 gép folytatta útját. Sem balra, sem jobbra sehol semmi. Tony Schneider gépében az üzemanyagmérő óra mutatója az üres felé tartott.

Miközben a Hornet és az Enterprise zuhanóbombázói eredménytelenül kutattak, Fletcher tengernagy a Yorktownon korántsem volt tétlen. A 16. különleges feladattal megbízott harci köteléket előre küldte, miközben felvette a felderítés céljából észak felé kiküldött gépeit. Ezek azonban 6.45-re visszatértek, és a Yorktown követte az Enterprise-ot és a Hornetet.

Fletcher azon töprengett, hogyan támogathatná a legjobban a másik két anyahajót. Minden gépét bevesse-e ugyanazon cél ellen, amelyet támadnak? Vagy visszatartson valamit? Még mindig azzal bajlódott, hogy a PBY-ok csak két ellenséges anyahajót derítettek fel. Pedig négynek kellene lennie, ez azt jelenti, hogy a többiek valahol másutt vannak. A Yorktown gépei voltak az egyetlenek, amelyeket bevethetne ellenük. Úgy határozott, hogy egy ideig visszatartja őket, azt remélve, hogy a helyzet idővel világosabbá válik.

Az idő azonban semmit sem tisztázott. A PBY-ktől nem érkeztek további hírek, és ha valaki mást jelentett, az információ nem jutott el hozzájuk. 7.00 körül jelentés érkezett, hogy az Enterprise és a Hornet indítja gépeit, és a Yorktown pilótái egyre nyugtalanabbak lettek.

A századparancsnokok végső megbeszélésre gyűltek egybe. Sebtében áttekintették, hogyan tudják végrehajtani támadásukat, amennyiben arra valaha sor kerül. Ez egybehangolt vállalkozás lesz: a 3. vadászrepülő-század először mélyrepülésben lövi az ellenséget, utána a 3. bombázó- és az 5. felderítőszázad következik, és utoljára a 3. torpedóvető-század. Remélhetőleg az első gépek annyira megbénítják a célt, hogy a lassú mozgású torpedók el tudják végezni munkájukat. Ami az indulást illeti, ez Thach fregattkapitánytól függött – az ő gépeinek a hatótávolsága volt a legkisebb. Thach azt mondta, hogy 175 mérföldet akar repülni, amit Leslie „elég soknak” érzett. Gyakorlatilag semmilyen biztonsági rátartás sem maradt.

Hogy minél több üzemanyagot takaríthassanak meg, Oscar Pederson, a Yorktown repülőcsoportjának parancsnoka olyasféle sorrendet javasolt, mint a Horneton. A századok útközben találkozzanak. A torpedóvető gépek indulnak elsőnek, a többi majd utoléri őket.

Ezután áttértek a találkozási pontra. A legutóbbi jelentés szerint Nagumo egyenesen széllel szemben Midway felé tart. Ez a légi hadműveletek szempontjából ideális volt, és Nagumo valószínűleg ragaszkodni fog ehhez az irányhoz, ameddig csak lehetséges. Ugyanakkor az ellenség megpillantásáról szóló jelentés már nagyon régi volt, és Murr Arnold fregattkapitány, a Yorktown repülőfőnöke úgy érezte, hogy a japánok nem akarnak túl közel menni az első csapásukhoz. Ő és Pederson elhatározták, hogy az ellenség előrenyomulását illetően megállapítanak egy maximális távolságot, és ha a repülőgépek a harcérintkezés helyénél semmit sem találnak, északnyugatnak fordulnak, és a japánok irányában visszafelé repülnek.

Közben Fletcher tengernagy a parancsnoki hídon bosszankodott, hiába remélve, hogy egy újabb jelentés pontosan megjelöli, hol vannak azok az elveszett anyahajók. Végre 8.38-kor úgy érezte, hogy nem tud tovább várni. Elvégre ő maga is célpont volt. A japánok tudják, hogy az amerikaiak itt vannak a közelben, és süvöltő zuhanóbombázóik bármely pillanatban lecsaphatnak az égből. Nem szerette volna, ha akkor kap támadást, amikor minden gépe a fedélzeten van.

Az elveszett anyahajók azonban még mindig nyugtalanították. Egy hónapja sincs, hogy a Korall-tengeren ugyanilyen helyzetbe csalták. Egy rossz jelentés alapján egész repülőcsoportját bevetette egy kísérő anyahajó, a Shoho ellen, miközben a nagy Zuikaku és a Shokaku észrevétlenül hatótávolságon belül tartózkodott. Csupán a jó szerencsén múlt, hogy alaposan el nem döngették. Nem akarta újra vállalni ezt a kockázatot. A tengeri csata mindig sötétben való tapogatózás volt, és az is maradt.

Végül úgy döntött, hogy két oldalról biztosítja magát. Elküldi a 3. bombázó-, a 3. torpedóvető-századot és a 3. vadászrepülő-század hat gépét. Végszükség esetére azonban megtartja az 5. felderítőszázadot és a többi vadászgépet. Az otthon maradottak ebbe nehezen nyugodtak bele, Fletcher azonban szilárd volt.

Miközben a vezetők vitatkoztak – és a pilóták idegeskedtek –, a fedélzeti lövészek még egyszer ellenőrizték a repülőfedélzetre kiállított gépeket. Ez már megszokott dolog volt Bill Gallagher rádiós számára, aki Max Leslie-vel, a 3. bombázószázad parancsnokával repült. Amikor elérkezik az ideje, az „öreg” mindent elmond neki, amit tudnia kell, és néha még egy kicsit többet is.

Ezen a reggelen is úgy ment a géphez, mint szokott, amikor a riadó elhangzott. Tudta, hogy a Yorktown komoly dolog miatt van itt, de semmit sem tudott arról, hogy ezen a napon mit fognak támadni. Ez nem az ő dolga volt. De mindent ellenőrzött, és újra ellenőrzött (ez volt a dolga), és a gép mellett állt, miközben a gép pilótája melegítette a motort. Utána újabb várakozás. Előbb-utóbb vagy pihenőbe mennek, vagy Mr. Leslie feljön az eligazítószobából. Ezúttal nem mentek pihenni. 8.30-kor a hangszórók az ismerős felhívást bömbölték: „Pilóták, gépre.”

Amikor a pilóták kiözönlöttek a fedélzetre, Gallagher felmászott a gépre, és Leslie néhány másodperc múlva követte. Beszállás közben a parancsnok mondott valamit a „„japán harcérintkezésről”. De nem említette az anyahajókat, és Gallaghernek még mindig nem volt pontos elképzelése arról, hogy mit is fognak lőni. Az ember azonban néhány évi szolgálat után képes felismerni a helyzetet, és biztosan éreztem, hogy ez az a „valami”.

8.45-kor Lem Massey 12 torpedóvető gépe süvöltve a levegőbe emelkedett. Utána Max Leslie vezette el 17 zuhanóbombázó-gépét. Paul Holmberg főhadnagy, aki közvetlenül a parancsnok után következett, a légörvénytől majdnem a vízbe bukfencezett. További nehézséget jelentett a nagy, 1000 fontos bomba, amelyet vitt – ez volt az első eset, hogy ilyen nagy teherrel szállt fel.

A bombázógépek tizenkét percig emelkedtek a magasba és köröztek a Yorktown felett, utána pedig a torpedóvető gépek után indultak. Végül 9.05-kor Jimmy Thach hat vadászgépe következett. Amikor elhúztak, az anyahajó személyzete integetett nekik, az Astoria cirkáló jelzője pedig búcsúüdvözletet adott: „Jó vadászatot és szerencsés visszatérést.”

Alig telt el öt perc, amikor Jimmy Thach meglepetésére egy óriási robbanás okozta vízkitörést látott közvetlenül a 3. vadászrepülő-század előtt. Hajók nem voltak a közelben, így csak arról lehetett szó, hogy valaki „felül” véletlenül kioldotta bombáját.

Felül a magasban Max Leslie fregattkapitány egy bosszantó kudarc miatt az öklét rázta. Épp az imént adott jelt századának, hogy élesítsék bombáikat, ámde amikor saját pilótafülkéjében meghúzta az új elektromos élesítő berendezés kapcsolóját, az élesítés helyett valami rossz érintkezés miatt a bomba oldódott ki.

Megütögette a gép oldalát – így szokott jelezni a hátul ülő Bill Gallaghernek –, és hangosan megkérdezte, van-e elég idő arra, hogy visszamenjenek és egy másik bombát vegyenek fel. Gallagher a közlegény parancsnoka iránti egészséges bizalmatlanságával azt mondta, hogy ha ezt teszik, valószínűleg a hajón fogják tartani őket. Leslie azt felelte, hogy ezt aztán igazán nem akarja, ezért folytatták útjukat.

Néhány perc múlva egy második bomba is elment, amikor egy másik pilóta megpróbálta meghúzni az elektromos kapcsolót. Ez már túl sok volt. Leslie most veszedelmes bűnt követett el azzal, hogy elég hosszan megszegte a rádiótilalmat, és figyelmeztette a pilótákat, ne használják az új szerkezetet – helyette térjenek vissza a régi kézi módszerre. Saját lelki nyugalma érdekében, szerencsére akkor nem tudta, hogy rajtuk kívül még két pilóta vesztette el bombáját ugyanígy. A 3. bombázószázadnak még 17 gépe volt, de közülük csak tizenháromnak volt mit ledobnia az ellenségre.

Leslie, a vezető számára ez különösen ironikusnak tűnt. A többiek jobbára fiatal tartalékosok voltak, ő azonban ennek az emelkedett pillanatnak a kedvéért húsz évig tanult és gyakorolt – s most útban van az ellenség felé, és nincs bombája.

Ám egy pillanatra sem jutott eszébe az, hogy kiálljon. A zuhanóbombázó-század bonyolult gépezet, amelynek a másodperc töredékére időzítenie kell munkáját, ha jól akar működni. A 3. bombázószázad hozzászokott Leslie-hez, és ahhoz a módhoz, ahogy ő tevékenykedett. Ha más venné át a vezetést, bármennyire jártas is az illető, felborulna az összhang, ami elég ahhoz, hogy mindent halomra döntsön. Ezért Leslie elhatározta, hogy mindenképpen vezetni fogja századát; ő lesz az első, aki zuhanni fog, pontosan úgy, mintha még meglenne az 1000 fontos bombája.

Mélyen alattuk Jimmy Thach repült – önbizalmát kissé megzavarta az a négy robbanás, amely felkorbácsolta a tengert körülötte. 9.30 körül megnyugtató érzés fogta el, amikor megpillantotta Lem Massey közvetlenül előtte repülő torpedóvető gépeit. Tizenöt perc múlva Leslie SBD-i is utolérték őket.

Együtt folytatták útjukat függőlegesen tagolt alakzatban. Alul, természetesen a torpedóvető gépek, amelyek ragaszkodtak az 1500 lábhoz … utána a vadászgépek, elég alacsonyan, hogy oltalmazni tudják őket … és végül a zuhanóbombázók, apró pettyekből álló ék formájában, 16.000 láb magasságban. Mostanára majdnem minden felhő eltűnt az égről, csak néhány gomolyfelhő látszott a láthatáron. Néhány fehér vattacsomó a csillogó kék világban.

10 órakor Lem Massey éles szeme három füstoszlopot látott az északnyugati láthatáron, mintegy 30-40 mérföldnyire tőlük. A 3. torpedóvető-század azonnal jobbra fordult, és kissé feljebb emelkedett, hogy jobban lásson. A 3. vadászrepülő-század és a 3. bombázószázad szintén követte, jóllehet még egyikük sem tudta, mit látott Massey. Max Leslie ismét megkockáztatta a rádiótilalom megszegését, rejtjelezve megkérdezte Masseyt, hogy megpillantotta-e az ellenséget. Nem kapott választ. Folytatták útjukat, és 10.05-kor Leslie maga is felfedezte őket. Először a füstöt, utána pedig Bill Gallagher mintegy 35 mérföldnyire egyenesen előttük megmutatta a hajók sodrát.

10.15-kor Leslie elvesztette a torpedóvető gépek nyomát. Azok valamivel előbbre, 1500 láb magasságot tartva repültek, s a távolság és az elszórt felhők miatt többé nem láthatta őket.

Ámde annál jobban hallotta. Massey bekapcsolta rádióját, és kétségbeesetten kérte a vadászok támogatását.

A 3. torpedóvető-század már majdnem elérte a külső kíséretet – 14-18 mérföldnyire megközelítve az anyahajókat –, amikor az első két Zero lecsapott rájuk. Észrevétlenül jöttek, felülről és bal felől, és mielőtt Wilhelm Esders, a polgári légoltalom pilótája felfogta volna, hogy mi történik, golyók ütötték át pilótaülését, és felrobbantották a két lába közé dugott szénsavas palackot.

Mindenütt gáz – nem látott –, nem tudta elképzelni, hogy mi történt. Egy pillanatig azt gondolta, kigyulladt a gépe. Amikor azután rájött, hogy a széndioxid ömlött ki, felrántotta a fülke fedelét, és szinte nyelte a friss levegőt.

Massey zuhanórepülésbe kezdett, igyekezett minél jobban kihasználni a sebességet és a csekély magasságot. Esders az egyik, Harry Corl pedig a másik oldalán repült, ők hárman alkották a 3. torpedóvető-század első kötelékét. A többi gép is hármasával követte őket.

Már a kísérő hajók felett voltak, és elkezdték a megközelítést. Tíz mérföldnél két újabb Zero támadta meg őket, utána még újak jöttek. Hat-nyolc állandóan rájuk ragadt, felváltva csapott le, miközben a faroklövészek minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy viszonozzák a tüzet. A gépek 150 lábra ereszkedtek és ez volt az alsó határ; ettől kezdve a századnak tartania kellett a magasságot.

Massey kiszemelte magának a vezető anyahajót – amelyik legmesszebbre volt északra –, és a század két hatos szakaszra oszlott. Az egyik a menetirány szerinti jobb oldalon, a másik a bal oldalon támad. Amikor közelebb értek, a hajóágyúk is megnyitották a tüzet. A légvédelmi tűz igen heves volt, és a Zerók sohasem voltak jobb formában.

Az egyik ellőtte Corl magassági kormányát, és a gép elindult a víz felé. Amikor Corl látta, hogy már majdnem belezuhan, kioldotta a torpedót. Amikor a súlytól megszabadult, észrevette, hogy a kiegyenlítő lap segítségével újra fel tud emelkedni. Visszatért a korábbi helyzetbe, remélve, hogy legalább segíteni tud elkergetni a Zérókat.

Utána elérkezett az a pillanat, amely mindnyájukat lesújtotta. Az anyahajótól úgy egy mérföldnyire Lem Massey gépe találatot kapott, és kigyulladt. Esders, aki még mindig mellette repült, látta, amint a parancsnok kimászik a szárnycsonkra, amikor a már lángoló TBD lezuhant a tengerbe. Masseynek sohasem volt szerencséje.

Esdersben, miközben a parancsnok pusztulását nézte, felrémlett, hogy most ő a század parancsnoka. A helyzet olyan kritikus volt, hogy nem lehetett a szokásos módon átadni a parancsnokságot a rangidősnek. Bár nem ő a rangidős, az út további részén neki kell vezetnie a támadást.

Amikor a vezetést átvette, körülnézett, hogy mi folyik körülötte. Hátborzongató látvány volt: „Minden irányban, szemhatáron belül öt, hat vagy több égő repülőgépet láttam, dugóhúzóban lepörögni vagy egyszerűen irányíthatatlanul őrült módjára keringeni”.

Látva, hogy Esders elkezdi a rárepülést, Corl északnak fordult, hogy megszabaduljon a flottától. Minden tőle telhetőt megtett; most még géppuskái is beragadtak. Faroklövésze, bár mindkét lábán megsebesült, 45-ös pisztolyával pufogtatott.

Esders nyílegyenesen támadott, amikor faroklövésze, Mike Brazier bekapcsolódott a fedélzeti távbeszélő-rendszerbe. Közölte, hogy eltalálták, és többé nem tud segíteni. Ennek ellenére egy darabig jelezte, valahányszor a Zérók a gép nyomában voltak.

Végre Esders 600-800 yardnál ledobta torpedóját, élesen jobbra fordult, és néhány száz yardra eltávolodott az anyahajótól. További négy TBD szintén végrehajtotta a torpedóvetést, közben az egyik közvetlenül a hajó orra mellett lezuhant. Esders nem látta, mi történt a többivel, de bármi történt is, nem menekültek meg. A támadás végére Lem Massey 12 gépéből 10 elveszett; csak Esders és Corl maradt meg, és még nekik is haza kellett érniük.

Ezer lábbal felettük Jimmy Thach nem sokat tudott tenni. Hallotta Massey segítségkérését, csakhogy abban a pillanatban egy hordányi Zero vetette rá magát a 3. vadászrepülő-századra. „Olyan volt, mint egy méhkas belsejében” – emlékezett vissza később, és emberei nem tudtak mást tenni, mint az életüket menteni.

„Főnök, egy Zero van a gépem farkánál, szedd le” – kiáltott fel a Thach mellett repülő Ram Dibb. Dibb a japánt Thach elé vezette, s így kitűnő célt nyújtott neki. Thach tüzet nyitott rá, és a Zero orsóban pörgött lefelé, a tengerbe. Ez azonban az alul repülő Lem Masseyn nem segített. Nem volt elég vadászgép, hogy el tudják látni feladatukat. A 3. torpedóvető-századnak egyedül kellett szembenéznie Nagumóval.

Raita Ogawa, aki az Akagi felett vadászoltalmazást végzett, úgy érezte, hogy ezen a reggelen e két utolsó torpedótámadás volt a legkellemetlenebb. A gépek jobban manővereztek, mint a korábbi bombázók, és hosszabb ideig tartott lelövésük. A támadás után is a hajók körül kószáltak. Ez bosszantó volt, mert azt jelentette, hogy még több időt kellett fecsérelni az utánuk való portyára.

Ez az új csapás tovább növelte Ogawa kétségeit. 10.10 tájban délkelet felől csupán 12 TBD és néhány vadász jött, de véget érni nem akaró zavart okoztak. Mind a négy anyahajó oltalmazó erőit igénybe kellett venni, hogy elbánjanak velük. Közben senki sem maradt, hogy a magasban a járőrözést ellássa.

Mostanára ismét felborult az anyahajók alakzata. Az Akagin Aoki sorhajókapitány már nem is látta a Hiryut – valahol északon tartózkodott, és eltakarta a füst. A Kaga és a Soryu még a közelben haladt, de az előírt 1300 yard távolság 4500-6000 yardra növekedett. 10.10-kor a csapásmérő erő parancsot kapott, hogy vegyen irányt keletnek, az Akagi azonban egy percen belül élesen északnyugatnak fordult, hogy a farát fordítsa a 12 TBD felé. Végső soron észak felé haladtak, a Hiryu felé, de ki sejthette ezt? Az alakzat egyre jobban összezavarodott.

A bajt még az is tetézte, hogy egy ellenséges tengeralattjáró ólálkodott körülöttük. Az Arashi romboló adta az első figyelmeztetést, amikor 9.10-kor feléje irányuló torpedónyomokat pillantott meg. Azonnal mélységi bombákat küldött utána, és hátramaradt, amikor a csapásmérő erő többi része északkeletnek fordult. Az Arashi még mindig valahol hátul volt, reménykedve leste a tengeralattjárót, de erről senki sem tudott.

Mindennek ellenére jól sikerült reggel volt. 10.15-re a torpedóvető gépek utolsó csoportja is a többi sorsára jutott. Ez azt jelentette, hogy három óra leforgása alatt nyolc támadást vertek vissza. Közben a fedélzet alatti munka is a vége felé közeledett – 93 repülőgépet újrafegyvereztek vagy feltankoltak, és éppen most szállítják őket a repülőfedélzetre. Az 1. csapásmérő anyahajós egység elég méltatlanul szenvedett; az amerikai flotta elleni általános támadás 10.30-kor kezdődik, úgy, ahogy tervezték.

10.20-kor, éppen mielőtt az ellenség torpedótámadását teljesen elhárították, Nagumo tengernagy kiadta a parancsot, hogy amint készen vannak, indítsák a repülőket. Talán a tervezettnél kissé előbb, de az Akagi repülőgépei már a helyükön voltak, és a Zérók indultak elsőnek. A hajó kezdett szembefordulni a széllel. A többi három anyahajó vette Nagumo jelzését és követte példáját.

A Kagán Morinaga zászlós a pilóták egyik csoportjával a repülőfedélzet közepén állt, közvetlenül a második emelődaru mögött. Mindegyikük ki volt szemelve a következő csapásban való részvételre, és miközben várakoztak, hogy gépre szálljanak, azt a parancsot kapták a hídról, hogy külön figyelőként álljanak a fedélzeten. Most az eget kémlelték, amely derült volt, csak itt-ott látszott rajta néhány felhőfolt.

Senki sem tudja, ki látta meg őket először. Minden pilóta egyszerre kiáltott fel. De nem volt kétséges, hogy mit láttak alázúdulni a kék égből, úgy ahogy a kis fekete üveggyöngyök hullanak le a zsinegről. Egy emberként üvöltöttek fel a hídra: „Ellenséges zuhanóbombázók!”