10. FEJEZET
Hajót elhagyni!

Peter Karetka jelző hangos, elnyújtott örömkiáltásban tört ki. A Hughes romboló jelzőhídjáról figyelte a mozdulatlan Yorktownt, amikor 2 óra két perckor leeresztették a hajó sárga zászlóját, amely az üzemzavart jelezte, és helyette új zászlót vontak fel: „Sebességem 5.”

A Yorktownon ez azt jelentette, hogy megnyerték a kazánházi csatát. Cundiff százados diagnózisa helyes volt. Az l-es számú kazán tüzét a minimálisra csökkentve Jack Delaney korvettkapitánynak sikerült 1 óra 40 percre újra üzembe helyezni a 4., 5. és 6-os számú kazánt, és húsz perccel később a hajó elindult. Delaney úgy gondolta, hogy kis idő múlva a sebességet sikerül 20 csomóra feltornászni, ami elég ahhoz, hogy repülőgépeket indíthasson, és újra tevékenykedjék.

Közben más kedvező események is történtek. A Pensacola és a Vincennes cirkálók, továbbá a Balch és a Benham rombolók, amelyeket Spruance a kíséret megerősítésére küldött, megérkeztek délkelet felől. A Yorktownon Aldrich fregattkapitány megfékezte a tüzeket; a helyzet 1 óra 50 percre elég biztonságos volt ahhoz, hogy a fedélzeten megkezdjék a vadászgépek feltöltését.

Mindezek a „felgyógyulás” komoly jelei voltak, ámde az, ami az emberekbe a legnagyobb lelkesedést öntötte, valami kevésbé kézzelfogható dolog volt. Buckmaster sorhajókapitány legalább olyan jó pszichológus volt, amilyen jó tengerész, és ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy a Yorktown előárbocára kitűzessen egy új, nagy amerikai zászlót. Aki látta, sohasem fogja elfelejteni. John d’Arc Lorenz hadnagyot, aki az ágyúsütegnél nemrég élte át a vérontást, hallatlanul fellelkesítette: „Sohasem fogom elfelejteni a látványt, ahogy a szélben lobogott, és azt, hogy mit jelentett számomra ebben a válságos időben. Új volt … ragyogó színek, csodálatos a napfényben. Első ízben tudatosodott bennem, hogy a zászló mit jelent: mindannyiunkat – millió arcot – minden erőfeszítésünket bátorító susogást.”

Erre szükség is volt 2 óra 10 perckor, amikor a radar északnyugaton a madárijesztők új támadó hullámát fedezte fel. „Készüljetek fel a légitámadás visszaverésére” – bömbölte a fedélzeti rádió. A kíséret szorosabban felzárkózott, „Viktor harcrendet” alakított egy szoros védő körben. A Yorktown igyekezett fokozni sebességét; 2 óra 18 percre már nyolc csomóval haladt.

Majd 10 csomó … 12 csomó … és 2 óra 28 percre 15 csomó. A Balch radarja azonban jelentette, hogy a madárijesztők már csak 37 mérföldre vannak. Worth Hare újra égető félelmet érzett belül és Donat Houle jelzőszolgálatos matróz azon morfondírozott, hogy mi az ördög keresnivalója van itt. A Benhamen Ivy League hadnagy azokról az első bálozó lányokról fecsegett, akiket a jobb napokban ismert.

Hashimoto százados tudta, hogy szorosan meg kell közelíteni őket. 2 óra 28 perc volt – körülbelül egy óra telt el azóta, hogy a Hiryut elhagyták –, most már meg kell pillantaniuk az amerikai hajókat. Felemelte hétszeres nagyítású látcsövét, és jobbra a tengert kémlelte. A közvetlenül az indulás előtt átnyújtott új helyzetleírásnak megfelelően itt kell lenniük.

Két perccel később már látta őket – vékony fehér vízfodrokat jobbra 80 fok, távolság 30 mérföld. Hajókból álló gyűrű, középen egy anyahajó. És úgy látszott, hogy kifogástalan állapotban van. A zuhanóbombázó-pilóták utolsó jelentése szerint az anyahajó, amelyet eltaláltak, „őrületesen ég”; ezek szerint ennek egy másik anyahajónak kell lennie. Nincs az az égő hajó, amely ilyen gyorsan magához tér.

Hashimoto felzárkózott Tomonaga mellé, a hajókra mutatott, majd újra visszatért saját helyére. Tomonaga élesen délkeletnek fordult, és 2 óra 32 perckor parancsot adott gépeinek, hogy fejlődjenek fel a támadáshoz. Két csoportra oszlottak, azt tervezte, hogy két oldalról mérnek csapást. A célt együtt közelítik meg; utána Tomonaga balról, Hashimoto jobbról támad. Harapófogóba veszik az anyahajót. Ha az megpróbál kitérni az egyik csoport elől, majd a másik kapja el.

Mintegy tíz mérföld után az amerikai vadászok lecsaptak rájuk. A magasból zúdultak le, és Tomonaga rajának egyik gépét lelőtték. Utána Mori százados hat Zérója betört az amerikaiak közé, és vad csetepaté támadt. Végül azonban a torpedóvető gépek átjutottak, és hátulról az anyahajó tatja felé száguldottak.

2 óra 40 perckor a kíséret valamennyi hajója tüzet nyitott. Sokkal rosszabb volt, mint ahogy Hashimoto várta – géppuskák, légvédelmi gépágyúk, 5 hüvelykesek, minden. Összehúzódott – úgy érezte magát, mint amikor az ember télen a meleg szobából kilép a hóviharba. Repeszdarabok kopogtak a gépén, mint amikor otthon jégeső veri a bádogtetőt.

Az anyahajó élesen jobbra fordult, és Hashimoto hirtelen a hajó bal oldalán találta magát a jobb oldal helyett, ahogy tervezték. Tomonaga helyzete még rosszabb – ő balra volt a hajó mögött. Harcrendje felbomlott, a gépek külön-külön próbáltak olyan helyzetbe kerülni, ahonnan kioldhatják terhüket. A cirkálók és a rombolók tüzeltek.

Hashimoto számára ez nem a megfelelő oldal volt, de elhatározta, hogy valahogy rárajtol. Jobb helyzete úgy sem lenne. Megfordult, és irányt vett az anyahajóra. Csoportjának többi tagja követte. Laza „V” alakzatban repültek 150 láb magasságban a víz felett. Az anyahajó tüzet okádó bal oldala közvetlenül előttük volt. Hashimoto 800 yardon kioldotta torpedóját…

Buckmaster sorhajókapitány figyelte a Yorktown felé száguldó fehér vízfodrokat, és szeretett volna egy kicsivel több gőzt. A Korall-tengeren már került ki japán torpedókat – 19.000 tonnányi acéldobozával olyan kecsesen manőverezett, hogy a többieket csodálattal töltötte el – de akkor 30 csomó volt a sebessége. Most pedig csak 19, és ez nagy különbség. Mégis, az első két csíkot sikerült kikerülnie.

Amint a gépek ledobták terhüket, szorosan a hajó mellett változtattak irányt. Martin jelző, aki a fényszóróállásból figyelt, nem tudta, mi az a két vibráló narancsszínű fény, amelyet a gép hátsó ülésén lát. Hirtelen rájött, hogy tüzelő géppuska. Egy vitorlavászon szélvédő mögé bújt, és egészen másként kezdte látni a háborút. A bombák és a torpedók személytelenek, de ez a mélyrepülésből való tüzelés ellene irányult. Első ízben volt igazán dühös a japánokra.

Voltak dühös japánok is. Terhének ledobása után az egyik gép fordult, és a Yorktown bal oldala mellett repült, alig 50 yardnyira tőle. Közben a pilóta faroklövésze felállt az ülésben, és kihívóan rázta az öklét. A záporozó tűz apró darabokra szedte a gépet – mindenki ezt állította. Jefferson Mate tüzér azt mondta, „ez volt az egyetlen alkalom, hogy a csata alatt mosolyogtam”.

2 óra 44 perckor egy újabb fehér csík jelent meg a vízen, ezúttal közvetlenül a bal oldal felé tartott, közvetlenül a hajó közepe előtt. Joseph Adams írnok, aki a bal oldali keskeny folyosón állt, úgy érezte, hogy egyenesen felé tart. Megragadott egy ajtót, és belekapaszkodott.

A megrázkódtatás elképesztő volt. Mint amikor a macska rázza a patkányt, mint amikor az ember kiráz egy pokrócot – sokan békebeli emlékeik között kutattak, hogy valami hasonlót találjanak … de semmit sem találtak, ami összehasonlítható lett volna vele. A fedélzetről a megolvadt festék az arcukba folyt, a futófolyosó felgöngyölődött, mint a drótkerítés, a tüzelőolaj kiömlött, a hajó bal oldalára sárga köd telepedett.

Buckmaster sorhajókapitány 30 másodpercig úgy érezte, hogy megúszhatják. A hajó 6 fokkal balra dőlt, de még volt sebessége. A javítórészlegnél George Vavreck technikus altiszt gégemikrofonjába beszélt, utasította az első generátorteremben levőket, hogy hova küldjenek olajat a dőlés korrigálására.

Utána egy másik torpedótalálat – megölte azt az embert, akivel Vavreck beszélt, mindenkit megölt a generátorteremben … teljesen megszüntette az áramszolgáltatást, a hírközlést sőt még a szükségvilágítást is. A kormány balra 15 foknál beszorult, szürkésfehér füstgomba emelkedett fel a magasba. A Yorktown 17 fokkal balra dőlve megállt.

Walter Beckham hadnagyot émelygő érzés fogta el, miközben a Portland cirkálóról figyelte a történteket. Valamennyi légvédelmi löveg tüzelt; az öthüvelykes gránátok robbanófellegeitől minden elsötétült; a nyomjelző lövedékek bizarr alakzatokat rajzoltak az égre. Még a cirkáló 8 hüvelykes ütegei is tüzeltek abban a reményben, hogy a feltörő vízsugár lesodor egy gépet. Elképesztő volt a zaj és a fűst, és volt valami rémítő azokban a gépekben – ahogy makacsul kitartottak, bár mindent elkövettek megsemmisítésükre. Semmi sem használt és beviharzottak, „olyanok voltak, mint óriás madarak, amelyeket nem lehet megakadályozni zsákmányszerzés közben”.

Még több gép jött. Az Astoria tüzérei megint úgy üvöltöttek, mint a vademberek. A Benhamen egy Lytells nevű matróz 1 perc 45 másodperc alatt 54 öthüvelykes gránátot töltött be – egy gránát súlya 57 font. A Russellen egy 20 mm-es gépágyú kezelői még akkor is folytatták a tüzelést, amikor egy másik romboló akadályozta a kilövést. Roy Hartwig, a parancsnok kénytelen volt a sisakját a csőhöz vágni, hogy megállítsa a tüzet. Amikor a Portland 8 hüvelykesei rákezdtek, Donohoo tengerészgyalogos századost, aki fültőmirigy-gyulladással gyengélkedett, arra késztette, hogy otthagyja hálóhelyét. Betegség ide, betegség oda, felrohant posztjára. A Hugheson Houle jelző már nem töprengett azon, hogy mi az ördögöt keres itt. A híd egyik sarkán állt, és egy 45-ös Thompson géppisztollyal tüzelt.

Néha találtak is. Volt egy gép, amelynek sehogy sem sikerült rárepülni a célra. Amikor áttört a kísérő hajók gyűrűjén, egy eltévedt lövedék (valószínűleg a Pensacoláról) eltalálta a torpedóját. Vakító villanás, és a gép egyszerűen eltűnt. Egy másik ledobta terhét, átrepült a Yorktown felett, és egyenesen a Vincennes felé tartott. F. L. Riefkohl kapitány éppen időben látta meg, és erősen jobbra fordította a kormányt. A repülőgépet egy gépágyú szitává lőtte, és a cirkáló orrától 50 yardnyira lezuhant. A pilóta katapultált. Egy másik gép rárepülés közben kisodródott – most távol balra körözött, és újra próbálkozott. Másodízben tüzet nyitott a Balch rombolóra, amely történetesen vonalába esett. A Balch minden fedélzeti fegyverével viszonozta a tüzet. A repülőgép darabokban zuhant a tengerbe. Az amerikai vadászgépek is ott voltak, nem törődve saját flottájuk tüzével, kétségbeesetten próbálták elhárítani a csapást. Az Enterprise és a Hornet gépei derekasan dolgoztak, de a legnagyobb segítség magától a Yorktowntól jött. Éppen a riadó elhangzásakor kezdte indítani a fedélzeten üzemanyag-feltöltést végző tíz vadászgépét. Még folyt az indítás, amikor a japánok megkezdek a rárepülést. A nyolcadik és az utolsó Milton Tootle hadnagy volt, aki már éppen hat napja teljesített anyahajó-szolgálatot. Ez volt az első nem gyakorló repülése. Felszállt, élesen balra fordult, összeakadt egy japán repülőgéppel, lelőtte, őt magát pedig „saját” lövedék találta el, mire ejtőernyővel kiugrott, „megfürdött”, és végül az Anderson kihalászta – mindez 15 perc leforgása alatt történt.

Mialatt felül tombolt a csata, a hajók belsejében az emberek figyeltek, és türelemmel várták a végét. A Pensacola 2. javítóbrigádjának emberei a harc alatti szükségvilágítás vörös fényénél az elsötétített étkezdében guggoltak. Érezték, amint a hajó erősen meginog, amint a torpedók eltalálták a Yorktownt, de akkor senki sem tudta, mi történt. A vívódás miatt – és azért is, mert nem lehetett visszalőni – gyakran odalent sokkal nehezebb volt, mint fenn, a fedélzeteken.

Az Astoria géptermében John Hayes korvettkapitány az ágyútűz hangja alapján kidolgozott magának egy hangskálát, amely érzése szerint igen jól eligazította. Az 5 hüvelykesek tompa dörrenése azt jelentette, „talán még nincsenek itt”, a gépágyúk fokozódó tűzüteme szerint „itt jönnek”, az 50-es kaliberű géppuskák állandó haragos kopogása pedig arra utalt, hogy „a padlólemezeket lövik!”. Most mindent egyszerre hallott.

Utána csend. Amilyen gyorsan a japánok megjelentek, ugyanolyan gyorsan távoztak. 2 óra 52 perckor a Portland szüntette be utoljára a tüzet – mindössze 12 perccel azután, hogy elsőként tüzet nyitott. Hihetetlen volt, hogy mindez oly gyorsan történt, és ugyanolyan hihetetlen az is, hogy oly hosszúnak tűnt. Az emberek a kimerültségtől leroskadtak lövegeik mellé. A csata felfokozott hangulata elmúlt, most mindenkin teljes kimerültség vett erőt. A tüzérek szemébe könnyek szöktek, amint átnéztek a Yorktownra. Ott feküdt több mint 20 fokkal megdőlve, és ringatták a szelíd hullámok.

Csak egy vigasztalta őket. Az ellenséggel kemény árat fizettettek. Legtöbben biztosra vették, hogy egyetlen japán gép sem menekült meg.

„Irány a hajó orra!” – ordította Hashimoto, amint torpedója célja felé tartott. Takahashi altiszt még mélyebbre merészkedett, és közvetlenül az amerikai anyahajó előtt siklott a víz felett. Alig lőtték őket; Hashimoto úgy vélte, hogy a légvédelmi lövegek nem tudják leszedni őket, ha ilyen alacsonyan repülnek.

„Találtunk?” – kérdezte Takahashi. Hashimoto megfordult, de hosszú ideig egyetlen jelét sem látta a robbanásnak. Aztán hirtelen egy nagy gejzír szökött fel olyan magasra, hogy azt az anyahajó túlsó oldaláról is világosan láthatta. Anélkül, hogy tudná, valójában mit jelentett ez, örömében felkiáltott.

Öröme azonban nem soká tartott. Körülnézve megpillantotta Nakane zászlós gépét, és ijedten látta, hogy még rajta van a torpedó. Nakane az Akagi „árvája” volt – talán megzavarodott, de erre semmilyen mentség sincs. „Te bolond – gondolta magában Hashimoto –, egyáltalán minek jöttél ide?”

Hátrahúzta a pilótaülés fedelét, felhívta Nakane faroklövészének a figyelmét, és hevesen a torpedóra mutogatott. A faroklövész intett – helyes, megértette –, és a torpedót a tengerbe ejtette. Hashimoto még dühösebben káromkodott, mint addig bármikor.

Már visszaért a találkozás helyére, Tomonaga százados rajára várt, hogy csatlakozzék hozzá, de senki sem jött közülük. Talán rossz irányba térítette őket az anyahajó manőverezése az utolsó pillanatban, az is lehetséges, hogy Tomonaga lehetetlen kockázatot vállalt. Azt mindenesetre tudta, hogy egy üzemanyagtartállyal sohasem érhet haza, így öt gépével együtt elveszett.

Ámde Hashimoto mind az öt gépe megúszta, ugyanígy Mori százados hat vadászgépe közül három. Együtt vánszorogtak vissza a Hiryura.. Három torpedóvető olyan súlyosan megsérült, hogy többé nem lesznek képesek repülni. De megtették kötelességüket. Hashimoto teljesen biztos volt benne, hogy nem azt az anyahajót találta el, amelyet előzőleg a zuhanóbombázók. Amint hazafelé közeledett, rádión előre jelentette az örömhírt: „Két biztos torpedótalálat egy Enterprise osztályhoz tartozó anyahajón. Nem azonos azzal, amelynek bombázását jelentették.”

Ed Forbes matróz figyelte a láthatáron a még sértetlen Enterprise-t és Hornetet, s ez már sok volt neki. „Ugyan mikor lép már harcba az a kettő?” – kérdezte hangosan, úgyhogy mindenki hallhatta. Ez nem volt szép tőle, s tudta is ezt, de meg volt rémülve. Mint az Anderson tüzére, aki kétségbeesetten próbálta fedezni a Yorktownt, abban a pillanatban mindössze azt kívánta, hogy egy másik nagy cél vonja magára a japánok figyelmét.

Az biztos, hogy a Yorktown megkapta a magáét. Öt perccel a támadás után a dőlésmérő a parancsnoki hídon 26 fokot mutatott. Buckmaster sorhajókapitány a megafonon keresztül alul is ellenőriztette a helyzetet, de csak rossz híreket kapott. Delaney korvettkapitány a gépházból jelentette, hogy minden tűz kialudt – energiaszolgáltatásra semmi remény sincs. A szükséggenerátor be van kapcsolva, de minden vezeték tönkrement, így semmi változás nem történt. Aldrich korvettkapitány lent a gépteremben azt mondta, hogy energia nélkül nem tudja működtetni a szivattyúkat, az egyensúlyozó szerkezetet, az üzemanyag-szállítást és egyáltalán semmit sem tud csinálni, amivel a dőlést helyrehozhatná. Fent a parancsnoki hídon úgy látszott, hogy a Yorktown esetleg átfordulhat.

Buckmaster sorhajókapitány végső kétségbeesésében néhány percig felalá járkált. Szavait senkihez sem intézve, csak úgy magának hangosan megjegyezte, hogy utál parancsot adni a hajó elhagyására. A körülötte álló tisztek némán meredtek rá. Az egyike volt azoknak a pillanatoknak, amelyek igazán megmutatják a parancsnok magányosságát.

Végül megszólalt: nem lehet mást tenni, el kell hagyni a hajót. Úgy látszott, hogy a Yorktown pusztulásra van ítélve, és amint később kifejtette: „Nem láttam értelmét annak, hogy 2000 ember vízbefúlása árán ragaszkodjam a hajóhoz.”

2 óra 55 perckor kiadta a parancsot – a kísérő hajók számára zászlójellel, élőszóval és a szócsövön az alul, a hajó belsejében levők számára. A gépházból, a gyengélkedőről, a javítóműhelyekből és a hírközpontból emberek áradata botorkált a sötét átjárókon keresztül felfelé az olajtól síkos lépcsőkön.

A dőlés, a sötétség és az olaj mindent megnehezített. Hajót még nem hagytak el ilyen fegyelmezetlenül. A zűrzavarban a legtöbben nem vették figyelembe a szokásos eljárást vagy megfeledkeztek róla. A hajónapló fennmaradt a parancsnoki hídon. A rejtjelző személyzet nyitva hagyta a páncélszekrényt, a rejtjel könyvek és a titkos dossziék szanaszét hevertek. A pilóták ugyanígy siettek: mintegy 70 rejtjelkulcs hevert elszórva a századok eligazítószobáiban.

Odalent a gyengélkedőn az orvosok és az egészségügyi katonák zseblámpafénynél dolgoztak, megpróbálták a mintegy 50-60 sebesültet feljuttatni a repülőfedélzetre. A lengő lépcsőkön és az olajtól síkos fedélzeti lemezeken nagyon nehéz volt cipelni a hordágyakat. Az elsősegélyhelyen W. D. Davis sorhajókapitány, a főorvos és fősebésze, French korvettkapitány folytatta egy sebesült matróz ellátását. Senki még csak meg sem mondta nekik, hogy el kell hagyni a hajót.

Az emberek százai nyüzsögtek a repülőfedélzeten, nem tudva, mitévők legyenek. Egyesek türelmesen vártak a beosztási helyükön a motorcsónakok mellett – megfeledkezve arról, hogy a csónakok lebocsátásához hiányzik az energiaellátás. Mások mentőtutajokat dobtak a vízbe – néha még összegöngyölt állapotban. Egyesek szomorúan jártak fel-alá a megdőlt fedélzeten, szívük nehéz volt attól a gondolattól, hogy el kell hagyni a hajót. Olyanok is voltak, akik nevettek és mókáztak, és ha a nevetés erőltetettnek látszott – mindenki tudta az okát.

Éles kifakadások is előfordultak. Az egyik piszkos, könnyektől szántott arcú parancsnok, nyilvánvalóan sokkos állapotban, felfedezte, hogy James Patterson rádiós az utolsó SBD-ben ült, amely a támadás előtt szállt le. „Te vezetted ide őket!” – ordította, és meg akarta ütni Pattersont.

Már elmúlt 3 óra. A rombolók biztatóan közeledtek, és az emberek végre elindultak. Ralph Arnord fregattkapitány már tudta, hogyan kell csinálni, beszélt azokkal, akik a Lexington személyzetéből életben maradtak. Magával vitte kését, néhány kesztyűt, és különösen ügyelt arra, hogy cipője meglegyen. Ha kifogják a vízből, legyen mit viselnie.

A legénység közül többen azt tették, amit George Bateman gépész. Gondosan összehordott a fedélzeten egy csinos kis kupacot, amely cipőjéből, ingéből, kesztyűjéből, sapkájából és villanylámpájából állt. Fokozatosan párba rakott cipők sorakoztak az egész fedélzeten, elvágólag, kifelé mutató orral.

Eleinte csak néhányan szivárogtak, de utána megindult az emberáradat lefelé, a hajó menetirány szerinti jobb oldalára. A csomós kötelek tucatjai lógtak a korlátról, és William Crenshaw százados úgy érezte, itt az idő, hogy hasznosítsa a Tengerészeti Akadémián kötélmászásban szerzett ismereteit. Gondosan, fogást váltva kell leereszkedni, mondta az oktató, de amikor Crenshaw megpróbálta, egyenesen belepottyant a tengerbe. Ez a kötél más volt, mint az annapolisi, és a különbség az olajtól származott – olaj volt mindenütt, és majdnem lehetetlenné tette a fogást.

A többieknek is ugyanaz a bajuk volt. Worth Hare tenyere lesiklás közben megégett. Helvin Frantz matróz jól csinálta; utána a felette levő megcsúszott, az ő vállára esett, és mindketten a tengerbe pottyantak. C. E. Briggs fedélzetmester szintén elvesztette az egyensúlyát, és úgy érezte, hogy sohasem jön fel a felszínre. Megfeledkezett róla, hogy valakinek odaadta mentőmellényét, és cipő, pulóver, pisztoly, két tölténytár van rajta az egyenruhán kívül. Csoda, hogy egyáltalán a felszínre evickélt.

Olyanok is akadtak, akik jól csinálták. William Lancaster írnok felvett egy garbó nyakú pulóvert, magára erősítette mentőmellényét, és gondosan leereszkedett az egyik kötélen. Amikor a végére ért, nem eresztette el. Nagy meglepetésére megállt, tartotta magát a kötélen, és ösztönszerűen elnyújtotta a lábát, hogy kitapasztalja a víz hőmérsékletét.

Egyesek a saját egyéni stílusuk szerint csinálták. „Jug” Rav fregattkapitány leereszkedés közben elválhatatlan hangagyökér pipáját szorongatta. Grew főrádiós leereszkedés előtt utoljára megpödörte híres vikszos bajuszát. Egy fiatal kazánfűtő engedélyt kért Bennet rádióműszerésztől, hogy a repülőfedélzetről leugorhasson – mindig vágyott erre, mióta a hajóra került. Az engedélyt megkapta.

Az úszókra most újabb veszély leselkedett. A megsérült bal oldalról az olaj lassan körülfolyt a jobb oldalra, vastag réteget alkotott a víz felszínén, amely fokozatosan terjedt. Az emberek öklendeztek és hánytak, miközben a tiszta víz felé átküzdötték magukat. Adams írnokot, aki a jelenetet a repülőfedélzetről figyelte, ez arra emlékeztette, amikor egy sereg teknősbéka vagy rák egy félig kiszáradt iszap- és trágyatóban úszik.

Külön problémát jelentettek azok, akik nem tudtak úszni. A megértőbb emberek odaadták saját mentőmellényüket, hogy segítsenek rajtuk, de kevesen voltak olyan határozottak, mint Patterson rádiós. Amikor eligyekezett a hajótól, egy matróz megragadta vállát, mondván, hogy nem tud úszni. Patterson 30 másodperces bemutatót tartott neki a kutyaúszásból – egy felesleges szót sem ejtett –, és a két ember együtt indult el.

Egy másik különleges eset az a matróz volt, akit a torpedótalálattól felgöngyölődött futólépcső tartott fogva. A drótháló a Yorktown oldalához szorította mintegy börtönbe zárva. Ez a hajó alacsonyabb oldalán volt, ami mindenféle kellemetlen következményekkel járhatott, ha a hajó átfordul. Bajtársai mindent elkövettek annak érdekében, hogy kiszabadítsák. Ez végül sikerült, de ő közben állandóan kérlelte őket, hagyják magára, és saját magukat mentsék.

Odalenn a műtőben Davis sorhajókapitány és French korvettkapitány még mindig a sebesülttel bajlódott, és közben mindenről megfeledkeztek. Amikor befejezték, Davis kiment és hívta a betegszállítót, hogy vigye el a beteget. Senki sem jelentkezett. Ekkor a hordozható adó-vevővel megkérdezett egy tengerészt, hol a betegszállító. „Ó, nemrég kiadták azt az utasítást – felelte a tengerész –, hogy mindenki hagyja el a hajót.” Hozzátette, hogy ő is éppen menni készül.

Davis és French az embert felvitte a repülőfedélzetre; utána Davis visszament, hogy újra ellenőrizze a helyszínt. Körülnézett, és kiáltozott, de senki sem válaszolt. Végül megnyugodva felkapaszkodott a fedélzetre.

Addigra a legtöbb úszni tudó, a csónakok és a tutajok mind eltávolodtak a Yorktowntól. Davis körülnézett, és már senkit sem látott a hajón, csak a nagy, üres repülőfedélzet nyújtózkodott előtte. Fegyverét ráakasztotta a mentőkötélre, és mint előtte oly sokan, cipőjét gondosan a fedélzet szélére helyezte. Utána felfújta mentőmellényét, és egy kötéllétrán leereszkedett a tengerbe, biztosan érezve, hogy ő az utolsó.

Buckmaster sorhajókapitány és másodtisztje, Dixie Kiefer figyelte távozását. Mindketten a parancsnoki híd jobb oldalán álltak – Buckmaster arra várt, hogy eleget tegyen a régi hagyománynak, amely szerint a kapitánynak kell utoljára elhagynia a hajót. Most Kieferen volt a sor. Átlendült a hajó oldalán, és egy kötélen elindult a víz felé. De korábban megégette a tenyerét, és sok sorstársához hasonlóan elvesztette a fogást. Esés közben nekiütközött a hajó páncélfalának, és eltörte bokáját. Ámde az erőtől duzzadó Kiefernek ez meg sem kottyant; feljött a felszínre, és elindult a távoli mentőhajók felé.

Buckmaster most már egyedül elindult, hogy utoljára körüljárja a hajót. Először a jobb oldali folyosón az 5 hüvelykes ágyúk emelvénye felé tartott. Utána vissza a repülőfedélzetre az l-es számú darunál … le a kötözőhelyen át … előre az árboctéren; keresztül a kapitány kabinjába … át a hajó bal oldalára … le a lépcsőn a hangárfedélzetre.

Már egészen sötét volt. A felépítményen néhány szükséglámpa világított, de itt lenn semmi – csak az üres sötétség. Még zseblámpája sem volt – valaki rég elemelte tőle.

Átbotorkált az átjárók és a hálófülkék útvesztőjén, miközben a dőléssel küszködött, megpróbálta megvetni lábát az olajtól síkos fedélzeten. Beleütközött a nyílásfedelekbe, megbotlott a heverő hullákban, beverte lábát egy éles vasdarabba. De csak ment és ment, kereste az élet jeleit, és időnként bekiabált a sötétségbe.

De nem kapott választ, csak néha hallatszott valamilyen pufogó hang, amikor valamelyik válaszfal meglazult, és a betóduló víz kipréselte a levegőt a hajófal rekeszeiből. Vagy néha egy ajtó csapódott be vagy a vas csikorgott, amint a hajó fel-alá himbálózott a lágy hullámokon.

Jó mélyre lemerészkedett. Miután senkit sem talált, elindult felfelé, és a hajó tatja felé tartott. Rövid időre megállt, hogy még egy utolsó pillantást vessen a hajóra, utána Elliot Buckmaster átlendült a hajófarkorláton, megragadott egy kötelet, és leereszkedett rajta a vízre.

„Igen, húsz év prédikációs jegyzetei pusztulnak el”, sóhajtott a Yorktown egyik lelkésze, amikor tutaja eltávolodott a hajótól. Buckmaster sorhajókapitány is talált egy sebesültekkel teli rajt, és rákapaszkodott a kötélhágcsóra. Jött egy motorcsónak, átdobott egy kötelet, és vontatni kezdte őket. Amikor a kötél megrándult, egy éttermi felszolgáló elvesztette az egyensúlyát, és hátrabukott. Kétszer is alámerült, és segítségért kiabált. Valaki a vízbe vetette magát, és kimentette. Buckmaster volt.

Dr. Davisnak nem volt mibe kapaszkodnia. Még mindig egymagában úszott, ami talán még nyugtalanabbá tette, amikor körülnézett, és azt hitte, hogy egy nagy hal orrát látja. Megfordult, de a hal követte. Minden bátorságát összeszedte, és utána nyúlt, hogy megragadja – és saját táskáját tartotta kezében.

Hartwig korvettkapitány alig tudott hinni szemének. Hajója, a Russell torpedóromboló egy sereg embert halászott ki – ezek minden elképzelhető módon jöttek a fedélzetre. Egyik motorcsónakja, amely feléje tartott, pereméig tele volt emberekkel, talán háromszor annyian voltak benne, mint amennyit elbírhatott. Még egy mentőtutajt is vontatott, amely annyira megtelt, hogy a tutaj nem is látszott, és még a tutaj is húzott egy hosszú kenderkötelet, amelybe méhrajként egy sereg ember kapaszkodott és a kötél legvégén a Yorktown ellátótisztje, Ralph Arnord fregattkapitány, aki sapkáját magasra tartotta. Mint kiderült, Arnoldot nemrég nevezték ki fregattkapitánynak, és felesége küldött neki egy vadonatúj sapkát, amelyet nem akart tönkretenni az olajos vízben. Ekkor Hartwig lekiabált neki, hogy a Yorktown egyetlen tengerészének sem kell levenni a sapkáját azért, hogy a Russell fedélzetére kerüljön.

A hajó bal oldalán Harold Tiemroth korvettkapitány a Balchen megvalósította azokat a mentési terveket, amelyeket a korall-tengeri ütközet után gondosan kidolgozott. Emberei kidobták a különleges előkészített teherhálókat, és nemsokára tucatjával halászták ki az olajtól átitatott embereket. Lewis matróz és Prideau fűtő, a két gondosan kiválasztott mentőúszó azokon segített, akik annyira kimerültek, hogy nem tudták elérni a hajót. Weber hadnagy egyik utat a másik után tette meg a motoros mentőcsónakkal, és egy-egy alkalommal 50 embert is begyűjtött.

Minden rombolón nagyjából ez volt a helyzet. A Benham egymaga 721 embert szedett fel. 4 óra 46 percre, amikor a Balch még egyszer körüljárta a helyszínt, a kis flottilla összesen 2270 embert mentett meg. A lényeg azonban nem a statisztika, hanem maguk az emberek. A Yorktown egyik szakácsa odaadta mentőmellényét társának, ezer yardot úszott a Benhamig, s miután felkapaszkodott a fedélzetre, megkérdezte: „Hol a hajókonyha? A szakácsoknak ma este minden lehető segítségre szükségük lesz.” Ott volt Laing fregattkapitány, a Royal Navy tisztje, akiről csepegett az olaj, amikor a Morris fedélzetére került, de feltette brit tengerészsapkáját, tisztelgett a zászló előtt, és így szólt: „Isten óvja a királyt. Isten óvja az Amerikai Flottát.” Volt egy sebesült matróz – szintén a Morrison –, aki segítség nélkül kapaszkodott a fedélzetre, és ott azt mondta: „Segítsetek azoknak a szegény fiúknak, akik valóban megsérültek.” Térdből elvesztette az egyik lábát.

Fletcher tengernagy az Astorián figyelte a japán torpedóvető repülőgépeket. Még sohasem érezte magát ilyen levertnek. Azok biztosan tudták, hogyan találják meg a Yorktownt, ő azonban még mindig semmit sem tud róluk. Hol van az a negyedik anyahajó? Három óra telt el azóta, hogy az 5. felderítőszázadot kiküldte, hogy északnyugat felé kutasson, de még mindig nincs hír róluk.

Fletcher „Poco” Smith ellentengernagyhoz fordult, aki házigazdája volt az Astorián, és azt mondta neki, küldjön sürgősen két cirkáló hidroplánt Midwayre, és mondják meg az ottani parancsnoknak, hogy „az Isten szerelmére küldjön felderítőket, és állapítsa meg, hol az a másik anyahajó”.

Ha Fletcher kínosan érezte magát, nem ok nélkül tette, de a válasz már útban volt. Még mielőtt az első torpedó eltalálta a Yorktown oldalát, az egyik felderítőgép megoldotta a rejtélyt.

Sam Adams százados az 5. felderítőszázaddal együtt szállt fel, és egy 2 gépből álló rajt vezetett, amelynek feladata a legnyugatibb szektor felderítése volt. A csoport többi tagjához hasonlóan három hosszú órán át semmi mást nem talált, csak az óceán kékeszöld vizét látta maga alatt. 2 óra 30 perckor már visszafelé repült – félúton volt –, amikor hirtelen megpillantotta azokat az árulkodó fehér vízfodrokat.

Gondosan számolt. Tíz van alul. A két SBD közelebb repült; most Adams már meg tudta különböztetni őket – négy romboló, három cirkáló, két csatahajó … és igen, ott van az anyahajó. Mindegyik észak felé tart, sebességük 20 csomó. Megállapította a helyzetet, élőszóval jelentette, de megmondta fedélzeti rádióslövészének, Karrolnak, hogy morzéval is billentyűzze le.

„Egy pillanat, Mr. Adams. Először egy Zérót kell elintéznem.”

Adams annyira belemerült a hajók azonosításába, hogy egyáltalán nem vett tudomást az ellenséges vadászgépről. Ő és a másik SBD is valahogy lerázta magáról, és 2 óra 37 perckor irányt vettek hazafelé.

A jelentés éppen a torpedótámadás elején futott be a Yorktownra. A TBS-rádió útján siettek közölni a 16. különleges feladattal megbízott kötelékkel, de ez az áramszolgáltatás megszűnése előtt nem sikerült. Ekkor fényjelzéssel közölték az Astoriával, hogy az továbbítsa, és Fletcher tengernagy végre megtudta, hogy kutatása a negyedik anyahajó után sikerrel járt.

Nem sokkal 3 óra után Spruance tengernagy az Enterprise-on megkapta a jelentést, és törzsével együtt mindent összegyűjtött, amit csak tudott: nem voltak torpedóvetők és vadászgépek, csak három különböző zuhanóbombázó-század maradványai. A 6. bombázó- és a 6. felderítőszázadnak mindössze 11 gépe maradt, de a 3. bombázószázad ehhez 14 menekült géppel tudott hozzájárulni a Yorktownról, és ez már valami. Earl Gallaher százados a 6. felderítőszázadból fogja vezetni a támadást.

Lent az eligazítószobákban a pilóták idegesen várakoztak. Addigra elmúlt a reggeli csapás izgalma; a legtöbb ember rettenetesen fáradt volt, és nem tudtak nem nézni azoknak az üres székeire, akik nem tértek vissza.

3 óra 15 perc körül a telexgépek elkezdtek kopogtatni; a „beszélők” működésbe léptek, megélénkültek a szobák. Előkerültek a tervtáblák, az emberek ismét föléjük hajoltak, és navigációjukon dolgoztak.

„Pilóták, gépre!” Az Enterprise 3 óra 30 perckor a szél ellen fordult, és Gallaher elvezette vegyes csoportját. Egyiküknek motorhibája volt, és majdnem rögtön visszatért. A többi azonban folytatta útját, 24 gép repült a délutáni napsütésben.

Éppen amikor felszálltak, csoda történt a Horneton. 3 órára a legénység feladta a reményt, hogy a hajó elveszett századai visszatérnek. Aztán váratlanul délről érkező repülőgépeket észleltek. Japánok? Nem, SBD-k voltak. A bánat örömre fordult, és mindenki megkönnyebbült, amikor 3 óra 27 perckor a 8. bombázószázad 11 elveszettnek hitt gépe megkezdte a leszállást. Ruff Johnson korvettkapitány Midwayn feltöltötte üzemanyaggal gépeit, és visszatért a hajóra, hogy ismét részt vegyen a harcban.

Most újra feltankoltak, és 4 óra 3 percre már a levegőben voltak. Néhány repülőképes géppel együtt a Hornet összesen 16 zuhanóbombázót indított. Az Enterprise gépei fél órával előbb indultak, ez azonban nem izgatta azokat a fiatal zöldfülű hadnagyokat, akikből a Hornet csoportja állt. Egy Edgar Stebbins nevű tartalékos hadnagy vezetésével tőlük telhetően részt fognak venni a mutatványban.

„A 16. harci kötelék repülőcsoportjai csapást mérnek arra az anyahajóra, amelyet az ön felderítőgépe jelentett” – közölte Spruance tengernagy rádión Fletcher tengernaggyal, amikor a zuhanóbombázók elindultak. Utána hozzátette: „Van valami utasítása számomra?”

„Nincs. Egyetértek intézkedéseivel.” Fletcher számára ez volt az egyetlen értelmes dolog, amit tehetett, ő volt a főparancsnok, de bízott Spruance-ben és Spruance törzsében. Ugyanúgy fognak cselekedni, ahogy ő maga cselekednék. Két anyahajójuk van, neki egy sincs. Így elköszönt, és mostantól kezdve a csata sorsa Raymond A. Spruance kezében volt.

„Ezt a csatát még meg lehet nyerni”, gondolta Kanoe fregattkapitány, a Hiryu másodtisztje. „Legrosszabb esetben egyenlő az állás.” Yamaguchi tengernagynak is ez volt a véleménye: az egyik amerikai anyahajót szétbombázták, a „másodikat” megtorpedózták, így újra egy az egyhez az arány. Hashimoto századost, aki éppen az imént tért vissza a torpedótámadásból, gyorsan megbízta az amerikai erőkre mérendő harmadik csapás irányításával.

Csak az volt a baj, hogy oly kevés gépe maradt. Legjobb esetben csak öt zuhanóbombázó és négy torpedóvető volt repülőképes állapotban. Egyáltalán nem voltak vadászgépek – a megmaradt hat Zérónak a Hiryut kellett oltalmaznia. Hashimoto és Shigematsu százados kivételével valamennyi pilótatiszt elveszett. Mindenki halálosan fáradt; Hashimoto például hajnaltól kezdve repül – ma már ez lesz a harmadik bevetése.

Mégis végre kell hajtani, és nincs vesztegetni való idő. Ha az amerikaiak mérnek először csapást, minden elveszett. Yamaguchi úgy döntött, hogy azonnal indulni kell – 4 óra 30 perckor –, és a pilóták újra felsorakoztak a parancsnoki híd alatt. Ezúttal Kaku sorhajókapitány szólt hozzájuk. Elmondta, tökéletesen bízik bennük, de amint ellépett a sor előtt és mindenkinek a vállát megveregette, láthatta, mennyire kimerültek az emberek.

Végül az egyik szerelőt leküldte a gyengélkedőre, hogy hozzon néhány élénkítő tablettát. Az ember néhány perc múlva visszatért egy üveggel, amelyen ez a megtévesztő felirat állt: „Repülőtabletta-A”. Kawaguchi fregattkapitány azt mondta, hogy ezek inkább altató tabletták lehetnek, és Kaku sorhajókapitány már a gondolattól is dühbe gurult. A szerelőhöz fordult, bolondnak nevezte, és a legkeményebb büntetést helyezte kilátásba számára. Egy gyors telefon a gyengélkedőre mindent tisztázott – nincs tévedés, ezek valóban élénkítő tabletták. A vihar elmúlt, de az esetből kiderült, hogy nemcsak a pilóták idegei vannak rossz állapotban.

Annyira világos volt mindenki kimerültsége, hogy Yamaguchi tengernagy úgy döntött: a csapást délután 6 órára halasztja. Így értékes 90 percet veszítenek, de a nyereség megéri. A legénység kaphat valamit enni – reggeli óta senki semmit sem evett. A változás azt is jelentette, hogy szürkületkor mérnek csapást az ellenségre; így a maroknyi japán repülőgépnek sokkal jobb esélye lesz az amerikai védelemmel szemben.

Lent a gépteremben csengett a telefon: küldjenek fel néhány embert, hogy a többiek számára elhozzák a harci adagot. Mandai hadnagy látta őket, amint jönnek – szájában már szinte érezte a rizsgömböcskéket. Hashimoto százados az eligazítószobában annyira fáradt volt, hogy még enni sem tudott. Ledőlt az egyik barna bőr kanapéra, hogy néhány percig pihenjen. A repülőfedélzeten a szerelők többsége szintén pihent, de néhányan folytatták a munkát, a Soryu kísérleti felderítőgépét készítették elő, ez megy majd az élen, hogy pontosítsa az amerikaiak helyzetét. A repülők parancsnoki harcálláspontján Kawaguchi korvettkapitány éppen akkor dugott a szájába egy rizsgombócot…

Pontosan 5 óra 3 perc volt, amikor egy megdöbbent figyelő elkiáltotta a legrettegettebb szavakat: „Ellenséges zuhanóbombázók közvetlenül felettünk!”