8.
FEJEZET
„Ne hagyjátok elmenekülni ezt az
anyahajót”
Tony Schneider üzemanyaga majdnem kifogyott … Bill Pittman tartályában egyre kevesebb volt belőle … és majdnem mindenkinek az idegei pattanásig feszültek, de Wade McClusky makacsul repült tovább. Biztos volt benne, hogy a japánok itt vannak, még akkor is, ha eddig semmit sem látott. Már 9.55 volt, és az Enterprise zuhanóbombázói felderítésre kijelölt területük északi határához közeledtek. Ha a következő öt percben sem találnak semmit, McClusky visszavezeti őket kelet felé – vagy egyáltalán sohasem térnek haza.
Egyszer csak messze alul egy magányos hadihajót pillantott meg, amely teljes sebességgel száguldott északkelet felé. Annak, aki ilyen dühösen fodrozza a vizet, sürgős dolga lehet. Úgy vélte, valamilyen összekötő hajó lehet a partra szálló egység és Nagumo csapásmérő ereje között. Tony Schneider irányt változtatott: felvette a hajó irányát, és a többi zuhanóbombázó követte.
Valójában a hajó nem futár, hanem az Arashi romboló volt, Nagumo kísérőhajóinak egyike. Leszakadt, hogy elbánjon az amerikai tengeralattjáróval, ledobott néhány mélységi bombát, és most megpróbálta utolérni a flottát. Bár McClusky okoskodása nem volt teljesen helyes, gyanúja százszázalékig beigazolódott – a hajó iránya el fogja vezetni őket egyenesen az anyahajókhoz.
10.05-kor Pittman hadnagy, aki McClusky mellett repült és egyik szeme állandóan az üzemanyagmérő órán volt, látta, hogy a parancsnok előre mutat. Ott, körülbelül 35 mérföldnyire és kissé balra, felfedezte az első hajó sodrát. Bill Roberts főhadnagy, aki mögöttük repült, szintén látta őket – először olyanok voltak, mintha „görbe fehér hasadékok lennének egy kék szőnyegen”, aztán hirtelen mindenütt hajók – életében még sohasem látott ennyit.
Schneider hadnagynak ez különösen örömteli látvány volt. Már alig volt üzemanyaga, és azt hitte, hogy saját hajók. Ez bizonyára logikusnak látszott: az Enterprise gépei már három órát a levegőben töltöttek, kelet felé repültek, mivel McClusky, a parancsnok nem tudja megtalálni az ellenséget, kénytelen hazavinni őket.
Ekkor motorja utolsót hörgött, és leállt. Amikor hosszan siklott lefelé az alatta levő flotta irányában, meglepődött, hogy van köztük egy csatahajó. Amerikai csatahajó nem volt a közelben. Tony Schneidernek több sem kellett. Élesen délnek fordult, és azt remélte, hogy olyan távol fog leszállni ezektől a hajóktól, amennyire csak lehetséges.
John McCarthy hadnagy volt a másik, aki először azt gondolta, hogy az „öreg” visszaviszi őket az Enterprise-ra. Most faroklövésze, E. E. Howel puhatolózva kérdezte: „Gondolod, hogy otthon vagyunk?”
McCarthy jobban megnézte őket – a kanyargó hullámcsíkokat, a pagodaszerű árbocokat, a hosszú, sárga repülőfedélzeteket. „Nem, mondta Howelnak, ezek nem a mieink”.
Wade McClusky most már jól láthatta őket. Olyan volt, mintha egy nagy kört alkotnának – a négy anyahajó laza alakzatban a közepén. Kettő meglehetősen közel egymáshoz … a harmadik kelet felé … a negyedik messze az északi láthatáron. Látcsöve majdnem odatapadt a szeméhez, de nem adott magyarázatot arra, ami a legjobban meglepte: senki sem lőtt rá. Nem voltak vadászgépek, nem volt légvédelem. Ámde a legtöbb hajó eszeveszetten forgolódott. Túl messze voltak ahhoz, hogy lássa, de bizonyára valamilyen folyamatban levő torpedótámadás elől tértek ki. Közben az ég itt fenn üres volt, a cél szélesre tárva.
Egy pillanat vesztegetni való idő sincs. McClusky megszegte a rádiótilalmat, az Enterprise-nak jelentette, hogy felvette a harcérintkezést az ellenséggel, és két századának kijelölte a célokat. Earl Gallaher 6. felderítőszázada tőle jobbra, vele együtt, Dick Best 6. bombázószázada pedig kissé alatta és mögötte repült.
McClusky délnyugatról közeledve kiszemelte az első két anyahajót a maga megközelítési vonalában. A közelebbit – a bal oldalit – Gallahernak és magának tartotta fenn. A másikat, a távolabb levő jobb oldalit – Dick Bestnek adta.
Best, nem tudni miért, nem kapta meg az üzenetet. Mint az alakzat hátsó százada feltételezte, hogy csoportja a szokásos gyakorlat szerint a közelebbi célt kapja. Miután a parancsnok feloldotta a rádiótilalmat, ő is bekapcsolt, és jelentette szándékát. De most McCluskyn volt a sor, hogy ne kapja meg a rádióüzenetet. A két század száguldott a cél felé – mindkettő azt tervezte, hogy ugyanarra az anyahajóra mér csapást.
Best már majdnem készen volt. Saját szakasza gépeit gondosan sorba rendezte, és ellenőrizte a század többi gépének a helyzetét. Mindegyik a helyén volt – mindkét oldalán egy-egy szakasz. Kieresztette a szárnyféket, megbuktatta gépét annyira, hogy majdnem átfordult és megindult lefelé.
Utána minden figyelmeztetés nélkül villámgyorsan elmosódott folt zúdult le felülről. McClusky és a 6. felderítőszázad húzott el zuhanórepülésben mellette. Best szerint az ő célját szemelték ki, de semmit sem tehetett ellene. Behúzta a fékszárnyakat, jelzést adott a 6. bombázószázadnak, hogy ismét zárkózzék fel – a következő anyahajóra kell csapniuk, amely távolabb van kelet felé.
Dick Best nem az egyetlen pilóta volt, akit McClusky zuhanása meglepett. A parancsnoktól jobbra, Bill Pittman szintén meghökkent. Pittmannál volt a század fényképezőgépe, és mivel neki fényképeznie kellett, feltételezte, McClusky fog utoljára zuhanni, hogy jobban lehessen fényképezni a bombázást.
De nem így történt. McClusky senkit sem volt hajlandó követni. 10.22-kor hirtelen megbuktatta gépét, amitől Pittman annyira meglepődött, hogy egy pillanatig nem tudta, mihez kezdjen. Miközben ő habozott, McClusky pilótája a bal szárnyon elfoglalta Pittman helyét, és zuhanni kezdett. De Jaccard kissé ideges volt. Ahelyett, hogy a szárnyféket nyitotta volna ki, rossz fogantyút ragadott meg, és kieresztette kerekeit.
Utána Pittman is elindult lefelé. Nem felejtette el bekapcsolni fényképezőgépét, de ez volt minden. Nem fényképezett mást, csak az eget és a láthatárt.
Earl Gallaher vezetésével a 6. felderítőszázad is zuhanni kezdett. Majd váratlanul a 6. bombázószázad második és harmadik szakasza szintén. Best pilótái közül néhányan nem látták, hogy parancsnokuk átállt a következő anyahajóra; arra zuhantak, amire eredetileg tervezték. Mások Joe Penland századost, a második szakasz vezetőjét követték. Nem volt biztos benne, hogy mit akart Best; látta, hogy alatta az anyahajó közelében egy sereg bomba robban, ezért saját elhatározásából csatlakozott McCluskyhoz. Összesen vagy 25 zuhanóbombázó süvöltött lefelé.
Hihetetlen. Másodpercekig úgy látszott, hogy az anyahajó megfeledkezik róluk. Korábban ide-oda fordult, de most szembefordult a széllel, a repülőgépek indítására készülve. Wade McClusky már félúton volt lefelé, amikor meglátták. A hajó légvédelme néhány lövést adott le rá, de ez volt minden.
1800 láb magasságban a bal keze feletti fogantyú után nyúlt, meghúzta a kioldót, és utána meglépett, amilyen gyorsan csak tudott. Egymás után mind a 25 gép ezt tette, és úgy látszott, mintha az egész világ a levegőbe repült volna alattuk. Egy tűzgolyó, repülőroncsok, rövid pillantás egy darabokra szétrobbant Zéróra – minden pilóta a saját benyomásával távozott, miután ledobta bombáját. Közben a következő ember elérte ugyanazt a pontot, és egy újabb robbanás teljesen átrendezte a színteret. Senki sem látta az egészet, és nem akadt két ember, aki ugyanazt látta volna.
Wade McClusky, aki a csoportot vezette, tiszta keményfa fedélzetet, érintetlen felépítményt látott a hajó menetirány szerinti jobb oldalán és néhány repülőgépet a hajó tatja felé húzni. Earl Gallaher, aki negyediknek érkezett, szökőkutakat látott, amelyek két, a hajó közelében robbant bomba nyomán emelkedtek a magasba, és látta saját bombájának vakító villanását, amely a parkoló repülőgépek közé csapódott be. Dusty Kleiss, aki hetediknek zuhant, a hajó hátsó végét lángtengerben látta, a festett vörös kör elöl még érintetlen volt, ámde az ő bombája megváltoztatta a helyzetet.
És így ment ez addig, amíg George Goldsmith hadnagyra, a huszonötödik és egyben az utolsó emberre került a sor. Addigra az anyahajó égő roncs volt, amely abban az igyekezetében, hogy kikerülje a további becsapódásokat, élesen jobbra fordult. Goldsmith megcélozta.
A hátsó ülésen James Patterson, a rádiós bekiáltotta a magasságot, amikor zuhanni kezdtek. A zuhanóbombázás gyakorlata szerint a bombát rendszerint körülbelül 2200 láb magasságban oldották ki. Ezúttal a magasságmérő már elhagyta a 2000-et, és még mindig egyenesen lefelé tartottak. Aztán 1500 lábnál Goldsmith végül is meghúzta a kioldót. Patterson megdöbbenve figyelte az eredményt: „Ő volt a világ legrosszabb zuhanóbombázó-pilótája a zuhanás gyakorlása során, amikor előzőleg vele repültem, de ezen a napon Goldsmith hadnagy minden belefektetett tízcentest megszolgált, amikor a bombánkat közvetlenül a hajó dereka mögött küldte a repülőfedélzetre.”
Dick Best 15.000 láb magasságban jobbra fordult, és a következő, a keletre levő anyahajó felé indult. Mivel nem kapta meg McClusky utasítását, úgy érezte, hogy a főnök „fenntartotta az elővételi jogot” a céljára, de az még rosszabb volt, hogy a 6. bombázószázad zöme csatlakozott a többiekhez. Mindössze saját szakaszának öt gépe állt rendelkezésére a támadáshoz. Nagyon jó, meg fogják csinálni.
„Ne hagyjátok elmenekülni ezt az anyahajót” – szólította fel rádió útján társait, miközben az új cél felé közeledtek. Még messzebb, kelet felé egy harmadik anyahajót is látott, és attól északra a negyediket is megpillantotta. Egy pillanatra az volt a benyomása, hogy a harmadik anyahajót éppen támadják, de az adott pillanatban minden figyelmét az alatta forgolódóra összpontosította.
Most már fölé értek. Hihetetlen, hogy McClusky támadása – amely jól látható volt – a hajót egyáltalán nem zavarta meg. Nem volt légvédelem, s tartotta az irányt, szél ellen haladva, felkészült a repülőgépek indítására. Best ismét sorba rendezte gépeit, kinyitotta szárnyfékeit, és ezúttal valóban zuhant…
Alig tudta elhinni. Hónapokon át képzelgett erről a pillanatról, és végre elérkezett – a sárga repülőfedélzet, a nagy vörös kör, minden pontosan úgy, ahogy elképzelte. Mindig tudta, hogy ez igazi háború, hogy valahol itt van az igazi ellenség. és igazi feladatra fogják küldeni, hogy vadásszon és rá is vadásszanak. Bár így volt, mostanáig igazán nem látszott közelinek ez a pillanat.
Az irányzékon keresztül nyugodtan méregette a repülőfedélzetet, háromszoros nagyítású teleszkópját egy pontra irányozta, amely éppen a parancsnoki híd előtt, a hajó közepén volt. 3000 láb magasságban egy repülőgép szállt el a lencse előtt – egy felszálló vadászgép. Jól van: még mindig úgy látszott, hogy odalenn minden a szokásos módon folyik.
Mögötte villámgyorsan suhant a négy másik gép, és ez nem könnyítette meg a helyzetet. A pilóták megegyeztek abban, hogy egyikük sem fog előbb és meredekebben zuhanni, mint Dick Best. De amikor már lefelé tartottak, azon tűnődtek, vajon a főnök egyáltalán kiveszi-e gépét a zuhanásból. Nyilvánvalóan abban a meggyőződésben, hogy nem, az egyik pilóta túl korán oldotta ki bombáját, a többiek azonban kitartottak. Ha a főnök meg tudja tenni, akkor ők is. Best mindaddig zuhant, amíg el nem érte a megfelelő helyzetet, aztán az utolsó másodpercben meghúzta a kioldó fogantyút.
De még mindig nem akart elmenni. Nem azért gyakorolt éveken át, hogy elmulassza megnézni az első bombatalálatát. Erősen visszahúzta gépét, a szó szoros értelmében oldalára és farkára tette, a rögtönzött „első sorban levő székén” ülve figyelt.
Bombája pontosan a híd mellett csapódott be. Két másik úgy látszott, hogy hátrább, a hajótat vége felé ért célba. A három bomba az anyahajó repülőgépeit tüzes csóvává változtatta; egymás után robbantak fel üzemanyagtartályaik, mint megannyi petárda.
Fantasztikus látvány volt. Itt ismét nem akadt két ember, aki ugyanúgy látta volna a jelenetet. A pillanat izgalmában a szemük alaposan megtréfálta őket, egészen a legegyszerűbb részletekig. Dick Best „nagyon tisztán és téveszthetetlenül” látta, hogy az anyahajó felépítménye a menetirány szerinti jobb oldalon van. Viszont a rendkívül jó képességű 5-ös számú embere, Bill Roberts ugyanúgy biztos volt benne, hogy a bal oldalon.
Végül távozás közben Best meglepődve látta, hogy az ellenkező irányból torpedóvetők közelednek. Bizonyára a korábbi TBD-támadás „utolsó Charlie-jai”. Utána egy pillantást vetett a távolabb, kelet felé levő harmadik anyahajóra, amelyet éppen a zuhanás megkezdése előtt vett észre. Ezt most szörnyen püfölték – a bombarobbanások felvillanása átlátszott a füstfalon. Valaki alapos munkát végzett, hogy kizsigerelje.
Max Leslie fregattkapitány megkopogtatta SBD-jének az oldalát, hogy figyelmeztesse a faroklövészét, Bill Gallaghert. Gallagher lenézett arra, amerre a főnök mutatott, és 15.000 lábbal alattuk egy anyahajót pillantott meg. A Yorktown repülőgépei már tizenöt perce közelítették a japán flottát, de Gallagher most látta először a tényleges célt, amelyet Leslie a 3. bombázószázad számára kiszemelt. Ez volt legkeletebbre a térségben látható három repülőgép-anyahajó közül.
Nagyon nagy volt, különösen az elöl a fedélzetre festett óriási vörös kör. Gallagher addig arccal előre ült – a parancsnok gyakran eltűrte ezt a szabálytalanságot –, most azonban gyorsan megfordult, hogy kezelni tudja nehéz géppuskáját.
Leslie még mindig próbálkozott, hogy rádió útján összeköttetésbe lépjen Lem Masseyvel a támadás összehangolása végett. De már egyáltalán nem hallotta a 3. torpedóvető-századot. Csak zörejt és kattogást hallott.
10.23-kor Gallagher, aki fél szemét az anyahajón tartotta, jelezte, hogy a hajó repülőgépeket indít. Ez rossz hír volt, mert mostanáig a magasban nem voltak vadászok. Leslie még egyszer megpróbálta elérni Masseyt – de megint csak hallgatás. Nem volt több vesztegetni való idő: egyedül kellett támadnia.
10.25 volt, amikor megveregette a fejét – ez volt a „kövessetek” állandó jele –, és 14500 láb magasságból zuhanni kezdett. A közvetlenül előtte levő célt szemelte ki, és miközben lefelé süvöltött, nem volt kétséges számára: ez élete legjobb zuhanása. Most még ironikusabbnak tűnt, hogy már útközben ledobta bombáját.
De gépágyúi még megvoltak. 10.000 lábról fix gépágyújával tüzet nyitott, verette az anyahajó parancsnoki hídját. Utána 4000 láb magasságban gépágyúi elakadtak. Mivel bombáját elvesztette, így semmije sem volt, amit az ellenségre szórjon. De folytatta a zuhanást.
Max Leslie fregattkapitány egész úton lefelé vezette embereit. Amikor aztán látta, hogy többet nem tehet, kivette gépét a zuhanásból, és hagyta, hogy emberei ledobják bombáikat.
Lefty Holmberg főhadnagy, aki a 2-es számú gépen repült, most átvette a vezetést. Az anyahajót tanulmányozva úgy látta, hogy a repülőfedélzetre festett vörös kör jó célpont és megirányozta.
A hajó még tartotta az irányt, de Holmberg apró felvillanásokat kezdett látni a hajó repülőfedélzetének a szélén. Az otthoni születésnapi torta gyertyáira emlékeztették. Utána repeszdarabok kezdtek kopogni gépén. Nem kétséges: lőnek rá, és a lövedékek egyre közelebb robbannak.
2500 láb magasságban megnyomta az elektromos kioldógombot, és a biztonság kedvéért a kézi kioldót is meghúzta. Amikor gépét kivette a zuhanásból, faroklövésze, G. A. LaPlant letépte fülhallgatóját, ujjongva kiabálta, hogy találat, és sürgette, hogy nézze meg ő is. Holmberg kis fordulatot tett balra, és visszanézett. A hajó közepéről magas, narancsszínű, fekete és piszkosszürke füstoszlop emelkedett az ég felé.
A 3. bombázószázad tagjai egymás után vitték zuhanásba gépüket, kioldották bombájukat, és felhúztak. És egymás után kaptak el kis részleteket az alattuk levő színjátékból. Annyira különbözőek voltak, attól függően, az illető szeme pontosan mikor időzött elég hosszan a jeleneten, hogy a képet rögzíteni tudja.
Így Joseph Godfrey, az 5-ös számú gép faroklövésze számára ez az a Zero volt, amely megkésve éppen akkor bukkant fel, amikor a század elkezdte a zuhanást: „Olyan közel volt, hogy úgy éreztem, szembe tudom köpni a pilótát”. Dave Shumway százados számára az a vadászgép, amelyet Holmberg bombájának robbanása átröpített a hajókorláton. Charles Lane hadnagy számára a gép kiemelése a zuhanásból – amikor az ember két kézzel megragadja a magassági kormányt, és azt gondolja, hogy sohasem fog sikerülni. Philip Cobb hadnagy számára a repülőfedélzet darabjai és a levegőbe dobott gépek. Ha valaha is visszakerül a Yorktownra, tudni fogja, hogy emiatt a japán hajó miatt nem kell többé nyugtalankodnia.
A négy utolsó zuhanó pilóta szintén ezt gondolta. Az anyahajó most már teljesen lángokban állt, és úgy látszott, hogy nem érdemes több bombát vesztegetni rá. Ezért Elder és Cooner hadnagy egy közeli „cirkálót” (valójában rombolót) szemelt ki magának. Wiseman főhadnagy és Butler hadnagy pedig egy csatahajót követett. Mindannyiuknak megvolt az az elégtétele, hogy új céljuk tatja körül füstöt és lángokat láttak.
Max Leslie eltávolodott a hajóktól. A század gyülekezőhelyére, délkelet felé repült, és öt-tíz percig körözött, várta a többi gépet. Csak Adlen Hanson hadnagy érkezett meg, a többi valószínűleg önállóan ment haza. A várakozás közben Leslie elégtétellel szemlélte a robbanásokat a 3. bombázószázad által támadott anyahajó körül. Utána további nagy robbanásokat látott, amelyek két másik hajóról törtek a magasba úgy 10-12 mérföld távolságban, nyugatra. Ezek is anyahajóknak látszottak, és valaki alaposan puhította őket.
Az Enterprise és a Yorktown zuhanóbombázó pilótái sokáig fognak vitázni arról, ki mérte az első csapást Midwaynél. Különböző irányokból érkezve – és nem tudva a másikról – mindegyik csoport nagyjából ugyanazt mondta. Mindegyik sértetlenül találta Nagumo anyahajóit. Mindegyik ugyanabban a hatperces időközben támadott. Amikor elhúztak, mindegyik egyszer csak azt látta, hogy a másik tevékenykedik. És ehhez még hozzátehetnénk, hogy elég sok a bizonyíthatatlan állítás, s így nem kell attól félnünk, hogy a vita véget ér. Az igazságot soha, senki sem fogja megtudni.
Takayoshi Morinaga látta, amint jönnek. Az első három bomba közvetlenül a hajó orrának a bal oldala mellett robbant, de nem volt kétséges, hogy a negyedik is következik. Egyenesen a repülőfedélzet felé tartott … valójában egyenesen feléje.
Elvágta magát a fedélzeten, behunyta a szemét, és tenyerét fülére tette. A bomba recsegve-ropogva a hátsó emelődaru mellett csapódott be. Morinaga felemelte fejét, és körülnézett: a vele együtt álló nagy csoportból mindössze hárman maradtak életben.
Jisaku Okada sorhajókapitány valószínűleg sohasem szerzett erről tudomást. Majdnem ugyanabban a pillanatban egy másik bomba ölte meg, amely közvetlenül a parancsnoki híd előtt csapódott be. Véletlenül egy tartálykocsit talált el, amely ideiglenesen ott parkolt, hogy ellássa a Midwayről visszatért gépeket. A becsapódás következtében az egész felrobbant, s a gomolygó tűz égő benzinnel árasztotta el a parancsnoki hidat. Az ott levők közül senki sem menekült meg.
Amagai fregattkapitány, aki kissé hátrább, a repülőparancsnoki harcállásponton tartózkodott, lebukott a tűzáradat elől. Nem tudott a tartálykocsiról, és azt hitte, hogy az egész pokol „valamilyen félelmetes újfajta jenki bombától származik”.
Újabb találatok következtek. Amikor Yokochi zászlós megpróbált gépéhez eljutni, egy robbanástól megszédült, aztán egy második átdobta a hajó korlátja felett, mint egy labdát. Néhány másodperc múlva a vízben vergődve tért magához.
Yamasaki fregattkapitánynak, a hajó karbantartó tisztjének nem volt ilyen szerencséje. Amikor átrohant a repülőfedélzeten, hogy fedezze magát, úgy látszik egy bomba pontosan rázuhant. Egyszerűen eltűnt a villanásban – nyoma sem maradt. Amagai fregattkapitány, aki a repülőparancsnoki harcálláspontról figyelte, különös filozofikus módon reagált: „Azok, akik úgy tűnnek el, mint a harmat, biztosan boldogok lesznek.”
Az egészben volt valami végzetszerűség, és Amagai többé már nem félt. Rezignált közönnyel nézte a hulló bombákat, sőt úgy vélte, hogy még a rájuk festett színeket is meg tudja különböztetni.
Egyesek számára örökkévalóságnak tűnt, bár valójában néhány perc alatt vége volt. Amikor az utolsó sötétkék gépek is eltávoztak, a Kagát legalább négy bomba alaposan eltalálta, de valószínűleg még több is, mivel a felrobbanó repülőgépek és lőszer káoszában senki sem tudott pontos számvetést készíteni.
Teiichi Makishima az Akagin szorgalmasan dolgozott filmfelvevő gépével. Mint az egyetlen tudósító, akit magukkal hoztak, a zászlóshajón tartózkodott, és most a repülőparancsnoki harcálláspontról a Kaga haldoklásának minden szörnyű részletét felvette. Ehhez a cenzoroknak később majd lesz egy-két szavuk, de pillanatnyilag mindent megörökített.
Először azt gondolta, hogy a Kaga valahogy majd megússza. A közelben leesett bombák nyomán felszökő vízoszlopok biztatónak látszottak. Aztán elérkezett az a szörnyű pillanat, amikor hídjának egész eleje sárgára változott a lángoktól, és azon kapta rajta magát, hogy hangosan dörmögi, „végül is legyőzték”.
Ez volt az a drámai pillanat, amikor kifogyott a filmje. Bebújt a térképszobába, és a következő két-három percet azzal töltötte, hogy kétségbeesve új tekercset fűzzön be. Utána visszament a fedélzetre, és pont akkor ért oda, amikor az Akagi figyelője elkiáltotta magát: „Zuhanóbombázók!”
Hihetetlen, de mindannyian meglepődtek. Kusaka tengernagy azt figyelte, hogyan száll fel az Akagi első vadászgépe az amerikai flotta elleni elkövetkezendő támadáshoz – még mindig az érdekelte a legjobban. Aoki sorhajókapitány az utolsó amerikai torpedóvető gépre összpontosította a figyelmét – néhány még körülöttük keringett. A mintegy 5000 yardnyira levő Kirishima csatahajó legénysége még látta is a gépeket az Akagi felett. A másodtiszt megragadta a mikrofont, de mire kapcsolatot talált volna, már késő volt.
Teiichi Makishima merészen repülőgépekre irányította felvevőgépét, amelyeket lefelé zúdulni látott. Hármat tudott megszámolni és a gépek minden másodpercben nagyobbak lettek. Ez elég volt neki – elvégre „szárazföldi patkány” volt és nem tengerész –, és elvágta magát a fedélzeten.
Fuchida fregattkapitány kissé tovább figyelte őket. Aztán hirtelen néhány fekete tárgyat látott leesni a bombázógépek szárnyairól. Ekkor neki is elege lett, és gyorsan fedezék mögé bújt.
Egy vakító villanás – az egész hajó megremegett –, amikor egy bomba derékba törte a rádióantennát, és a hajó orrának baloldali szélétől mindössze öt yardnyira robbant. Hatalmas, a hídnál kétszer magasabb mocskos víz-oszlop emelkedett a magasba, és visszahulltában elárasztotta az ott meghúzódó tiszteket. Sasabe fregattkapitány, Nagumo navigációs tisztje egy rövid, szörnyű pillanatig rámeredt erre a vízoszlopra, és azt hitte, hogy anyja arcát látja.
Rögtön utána – egyesek azt mondják, hogy előtte – egy másik bomba csapódott be a repülőfedélzeten, a parancsnoki híddal szemben. Ezúttal az ijedtség nem volt olyan nagy, de csak azért nem, mert a bomba könnyedén áthatolt a hajó közepén levő emelődarun, és alul, a hangárfedélzeten robbant. Itt mindent elintézett – a repülőgépeket, üzemanyagtartályokat, bombákat és torpedókat. Lángok csaptak fel, és átterjedtek a repülőfedélzeten álló gépekre.
Végül a harmadik bomba lenyeste a hajó farát, és egymásra dobálta az ott levő gépeket. De ami még rosszabb, összezúzta a hajó kormánylapátját, így az kormányozhatatlanná vált.
Ennyi volt az egész. Néhány másodperc múlva a gépek eltávoztak, és egy rövid pillanatig csak a lángok ropogása hallatszott. Mitsuo Fuchida lenézett az égő roncsra, és zokogni kezdett.
Körülbelül abban az időben, amikor Teiichi Makishima filmezett, Hirashi Ohara fregattkapitány a Soryu navigációs hídján állt és szintén figyelte amint a Kagát támadják. A hajót bombatalálatok érték és látta a keletkező tüzeket. Aztán saját hajójának figyelője hirtelen elkiáltotta magát: „Ellenséges zuhanóbombázók – a felhőnyílásban!”
Éppen időben nézett fel, hogy vagy tucatnyi gépet lásson, amelyek vijjogva csaptak le a Soryura. A következő pillanatban az első bomba eltalálta a repülőfedélzet bal oldalát, az első emelőszerkezet mellett … a következő pedig közvetlenül a híd előtt. A robbanás Oharát mintegy öt yardnyira hátradobta. Különösebb kárt nem tett benne – inkább úgy érezte magát, mintha gőzfürdőben botorkálna. Csak amikor szolgálati helyére visszatért és mindenki kezdett törülközőt dobálni az arcára, akkor vette észre, hogy milyen súlyos égési sebeket szenvedett.
Addigra egy harmadik bomba hátul csapódott be, és az egész repülőfedélzet égett. Lehet, hogy még több találat is volt, de nehéz volt megmondani – az egész hajón egymás után robbantak a repülőgépek és a rajtuk felfüggesztett bombák. A hajó három percen belül nyilvánvalóan megkapta a magáét, és néhány amerikai zuhanóbombázó a kísérő hajókat vette célba. Egy bomba az lsokaze romboló tatja közelében robbant.
Az egész olyan gyorsan zajlott le, hogy a Soryun sokan nem kaptak figyelmeztetést. Juzo Mori lent volt az eligazítószobában a Midway elleni csapásban részt vevő pilótákkal együtt. Senki sem akadt, aki hajlandó lett volna meghallgatni jelentésüket, és most ott henyéltek a nagy bőrfotelekben, rizsgombócot ettek és elégedetlenkedtek a parancsnoki híd titokzatos módszerei miatt. Ekkor megszólalt a riadókürt, és egy hang a hangszórón keresztül közölte, hogy a Kaga ellen támadást intéztek.
A fiatalabb pilóták közül egyesek felrohantak, hogy nézzék az eseményeket, a jó kedélyű Mori azonban azon a véleményen volt, hogy nem kell törődni vele. Ha majd szükség lesz rájuk, úgyis szólnak. Tucatnyi társával együtt még lazított, amikor minden előzmény nélkül szörnyű csörömpölés hallatszott. A hajó erősen jobb oldalára dőlt, nyilvánvalóan azért, mert kénytelen volt élesen balra fordulni. A következő pillanatban az eligazítószoba fala recsegve-ropogva megrepedt, és lángok csaptak be.
A pilóták vadul megrohamozták az egyetlen ajtót. Mori történetesen az utolsó volt, de eszébe jutott kedvenc játéka, a rögbi, és mire kijutottak, ő volt az első.
Tatsuya Otawa, a csoport egy másik pilótája felbotorkált a repülőfedélzetre, és már lángokban találta. Minden robbant – a repülőgépek, bombák, üzemanyagtartályok. Csak arra volt ideje, hogy egy rövid pillantást vessen a látványra, és emlékezetébe vésse. Utána egy süvítő robbanás átdobta a hajó oldalfalán. Még teljesen eszméleténél lévén volt benne annyi lélekjelenlét, hogy lábait maga alá húzta, és térd alatt kezével átkulcsolta őket. „Ágyúgolyó-stílusban” szállt a vízbe. A Hiryun Tomonaga és Hashimoto százados egy egész órán át szorgalmasan tevékenykedett, hogy előkészítse az amerikai flotta elleni csapást. Most már úgy látszott, hogy minden rendben, és Hashimoto kiszuszoghatja magát a torpedóvető-század eligazítószobájában. Néhány perccel később Yasuhiro Shigematsu százados, a Hiryu vadászrepülőinek parancsnoka berobbant a szobába: „Hé – az Akagi megsérült, a Kaga és a Soryu ég – mi vagyunk az egyetlen hajó, amely még nem kapott találatot!”
Hashimoto nehezen tudta elhinni. Felrohant a repülőfedélzetre, és körülnézett. Nem sokat láthatott: a reggeli manőverezés során a Hiryu valahogy elhúzott a többi anyahajótól. így azok talán 10.000 yardnyira is eltávolodtak tőle. De mégsem olyan messze, hogy Hashimoto százados ne láthatta volna a tornyosuló füstöt és a három tűzcsóvát a láthatáron.
Kanoe fregattkapitány, a Hiryu másodtisztje mindent látott a parancsnoki hídról. Szörnyű volt, hogy úgy látszott, minden egyszerre történik. A felemelkedő füstoszlopok nézésétől teljesen elfacsarodott a szíve. Csak magában suttogta: „Mi lesz velünk?”
Lefty Holmberg nem törődött vele, hogy mi lesz. Még ha soha nem térnek is vissza a Yorktownra, akkor is teljesítették a küldetésüket. Így nem tulajdonított túl nagy jelentőséget annak, hogy az olaj kezdte elönteni a pilótafülkét. Feltételezte, hogy egy lövedék eltalálta az olajvezetékét, és nemsokára lezuhan. Sebaj! Mégiscsak eltalálták. Ami a legrosszabb, úgy érezte magát, mint az a futballista, aki a döntő gól berúgása előtt eltöri a lábát.
Várta, hogy motorja köhög és leáll, de az simán járt, minden műszer rendben volt. Végre rájött, hogy a motorjának semmi baja, mindössze a hidraulikus rendszer sérült meg, amely a leszálló kereket és a fékszárnyat működteti.
Folytatta útját, biztonságosan kikerülte a japán kísérő rombolókat. Nemsokára a 3. bombázószázad gépeivel találkozott, és együtt indultak vissza a Yorktownra. Egész idő alatt a Zérókat figyelte, de egyetlenegyet sem látott belőlük.
Mások viszont könnyen megtalálták őket. Odalent a torpedóvető gépek felett tevékenykedő Zérók nem tudták megakadályozni a zuhanóbombázók támadását, viszont ahhoz tökéletes helyzetben voltak, hogy az eltávozó bombázógépekre csapást mérjenek. A három égő anyahajó látványától felbőszülve megpróbáltak kegyetlen bosszút állni.
A nyomjelző lövedékek zápora csapódott a vízbe Wade McClusky repülőgépe körül. Két Zero körözött felette, és lecsapott rá. Mivel sokkal gyorsabbak voltak, McClusky csak egyre gondolhatott. Valahányszor az egyik rázuhant, élesen feléje fordul. Így a japánnak kisebb célt mutatott, s ugyanakkor lehetővé tette, hogy saját lövésze, Chochalousek kipróbálja azt a jártasságot, amelyre a lövésziskolában nemrég tett szert.
Talán öt percig tarthatott a három gépnek az ide-oda játéka. Aztán egy sorozat eltalálta McClusky gépét. A pilótaülés jobb oldala összezúzódott, ő pedig úgy érezte, mintha bal vállát pörölycsapás érte volna. Biztos volt benne, hogy ez a vég; neki befellegzett.
A nehéz géppuska elhallgatott. Talán Chochalousekot szintén találat érte? McClusky átszólt neki, de nem kapott vadászt. Bár válla kegyetlenül fájt, de valahogy megfordult. Chochalousek ott volt – semmi baja, hátrafelé nézett, nehéz géppuskái tüzelésre készen. Végre leszedte az egyik Zérót, és a másik elintézettnek látta a dolgot.
Az SBD folytatta útját, és a párbaj számos emlékével dicsekedhetett. A gép 55 találatot kapott, nem számítva azt a néhány külön találatot, amely magától Chochalousektől származott. Miután felfedezte, hogy nehéz géppuskájának két csöve egymástól nyolc hüvelyknyire van, nem látta be, miért ne lőhetne egyenesen vissza egy időben a kormány mindkét oldalán. Szerencsére a kormányból elég maradt ahhoz, hogy haza tudjanak menni.
F. D. Adkins másodgépésznek, Pittman hadnagy lövészének másfajta kalandja volt nehéz géppuskájával. Zuhanás közben elvált tartójáról, de Adkinsnak sikerült elkapnia és megtartania. Utána, amikor felhúztak, egy Zero megtámadta őket. Adkins a nehéz géppuskát a gép törzsére támasztotta, tüzet nyitott, és valahogy lelőtte a vadászgépet. Soha senki sem tudta meg, hogy ez hogyan sikerült, a nehéz géppuska 175 fontot nyomott, ő pedig egy igen vékony fiatalember, aki később, amikor az Enterprise-ra. visszatértek, még csak fel sem tudta emelni a nehéz géppuskát.
Természetesen, olyanok is akadtak, akik egyáltalán nem tudtak kikerülni a csávából. Egy Zero kilyukasztotta Penland százados üzemanyagtartályát, és arra kényszerítette, hogy 30 mérföldnyire a japánoktól leszálljon. Mások egyszerűen eltűntek – néha nyom nélkül, néha pedig rádió útján röviden jelezték, hogy zuhannak. De azok, akiknek sikerült eltávozniuk – akik kikerülték az anyahajók egyfolytában tüzelő ágyúit. akik áttörtek a kísérő hajók záporozó tüzén, akik elmenekültek az utolsó leselkedő Zero elől –, úgy érezték, mintha újra születtek volna, amikor már biztonságban hazafelé tartottak. Olyan emberekben, mint John Snowden, Dusty Kleiss gépének faroklövésze, hirtelen fellángolt a hálaérzet – „jó érzés, hogy meleg van és süt a nap; hogy a repülőgép egy darabban van, és élve megúsztuk”.
Stan Ring, a Hornet repülőcsoportjának parancsnoka csak keserű kiábrándultságot érzett. Kutatása déli irányban eredménytelen maradt; most útban volt visszafelé, a hajóra, minden bomba még szépen eldugva gépeinek szárnyai alatt.
Ami még súlyosbította a helyzetet, a 8. bombázószázad gépeinek többsége nem tudta fogni a Hornet hazavezérlő jelét, és most csak keresgéltek, még a megmaradt kevés üzemanyagot is elfogyasztották. Szerencsére Midway csak 60-70 mérföldnyire volt; így a parancsnok, Ruff Jonson korvettkapitány úgy döntött, hogy mielőtt folytatják útjukat, ott feltankolnak.
Három gép számára már ez is késő volt. Guillory hadnagy gépének üzemanyagtartálya 40 mérföldnél kiürült … utána Wood hadnagy a szigettől 10 mérföldnyire szállt le … és végül Auman hadnagy magában a lagúnában ért vizet. A megmaradt tizenegy gép óvatosan közelítette meg a szigetet, jogosan gyanítva, hogy a midwayi helyőrség igen könnyen tüzelni kezd.
A zátonyra dobták le bombáikat, remélve, hogy ezt majd baráti gesztusként fogják fel – de majdnem az ellenkezőjét érték el vele. Shannon ezredes kedvenc elmélete volt, hogy az inváziós erő azzal kezdi tevékenységét, hogy rést robbant a zátonyban, és ez bizonyára olyasféle lehet. A szórványos légvédelmi tűz eltalált három gépet, csak utána fedezték fel éles szemek az SBD-k ismerős zömök körvonalait.
Stan Ruehlow százados, aki a 8. vadászrepülő-századot vezette vissza a Hornet felé, nem próbálkozott Midwayjel. Egy ugrás volt csupán – és tudta, hogy a század sohasem tud elérni a hajóig –, ámde a korallszirt feletti nagy füstoszlop túl veszélyesnek látszott. Mindent jelenthet – még azt is, hogy folyik az invázió.
Minél messzebb, hogy biztonságban legyenek, és minél jobban megközelíteni a Hornetet. Rádiója nem működött, és a YE-ZB önvezérlő készülék hatótávolsága korlátozott, de ha eléggé megközelítik, a hajó valahogy venni tudja hívásukat.
Így tovább repültek. Múltak a percek, az üzemanyag egyre fogyott, és végül az első gép leesett. Utána a második. Ruehlow látta, amint egymás után esnek le – egyenként vagy párosával –, végül már csak Pat Mitchell, a parancsnok, Dick Gray hadnagy és ő maradt. Aztán Mitchell és Gray szintén követte a többieket.
Ruehlow most már egyedül volt. Néhány perc múlva ő is mindenképpen lenn lesz, ezért nem sokáig töprengett, egy kört csinált, és Mitchell és Gray közelében keményen a vízre tette gépét. Délelőtt 11.00-re a 8. vadászrepülő század valamennyi gépe elveszett.
Csak egy vigasza volt. Úgy fél órával azelőtt Ruehlow észak felé nézett, és a távolban megpillantotta azt, amit egész reggel keresett: a japán flottát. Bármilyen nagy csalódás volt is, hogy csak most találták meg őket, amikor a 8. vadászrepülő-század üzemanyagtartályai már majdnem üresek voltak – „gyönyörű látvány” volt nézni az égő anyahajókat.
Öt másik amerikai sokkal közelebbről szemlélte az eseményeket. Tony Schneider, a 6. bombázószázadból jól tudta, hogy üzemanyaga a japán és nem az amerikai flotta felett fogyott ki. Lesiklott amilyen messze csak tudott, és közben figyelte a zuhanóbombázók támadását. Büszke volt a fiúkra, és bosszús önmagára, hogy nem gazdálkodott jobban az üzemanyaggal. A siklás azzal végződött, hogy a japánok látótávolságán kívül kényszerleszállást hajtott végre. Ám ahhoz elég közel volt, hogy láthassa a füstöt, és néha, úgy gondolta, a távoli robbanások nagyon is jóleső hangját hallja.
Három másik amerikainak nem volt ekkora szerencséje. A 6. felderítőszázad egyik pilótáját és faroklövészét a Makigumo romboló halászta ki a vízből, a 3. torpedóvető-század egy fiatal hadnagyát pedig az Arashi szedte fel. Arról, hogy utána mi következett, nem sokat tudunk, de nem lehetett nagyon kellemes. Addigra Nagumo reményei szertefoszlottak, hajói pedig tönkrementek; biztos, hogy a kihallgatás nem volt udvarias. Az emberek mindenesetre kezdtek beszélni.
Volt még egy másik amerikai tanú is. George Gay hadnagy a 8. torpedóvető-századból, kikukucskálva a fekete párna alól, amely ártalmatlanul hányódott az úszó roncsok között, nagyon elevennek és szabadnak érezte magát.
Mielőtt a zuhanóbombázók jöttek, idejének nagy részét azzal töltötte, hogy majdnem klinikai érdeklődéssel szemlélte a közeli anyahajót. Éppen a leszálló Zérókat fogadta, és Gay gondosan megfigyelte, hogy azok messziről és magasról (1000-1500 láb magasságból) közelítik meg a hajót, és egyenesen a tatja felől szállnak le. A leszállások időköze nagyobb volt, mint az amerikaiaknál, de nagy hatással volt rá a fékező-berendezés.
Vizsgálódását egy kísérő cirkáló szakította félbe, amely 500 yardnyira haladt el mellette. A hajóról nem látták meg, így folytatta a figyelést.
Megérkeztek a zuhanóbombázók. Gay ezeket is szakmai érdeklődéssel figyelte, és azok sohasem néztek ki jobban. Az SBD-k mintha gyorsabban és mélyebbre zuhantak volna, mint ahogy ő látta őket gyakorlat közben. Minden találatnál éljenzett és torkaszakadtából üvöltött.
Ryusaku Yanagimoto sorhajókapitány azon vergődött, hogy kormányozhatóvá tegye a Soryut. Három találat tönkretette a szócsöveket, a parancsnoki híd távbeszélő-készülékeit és a gépterem hangszóróját – egyszerűen lehetetlenség volt bármilyen parancsot adni.
Ohara fregattkapitány, bár súlyos égési sebeket szenvedett, átvette a tűzoltás irányítását. Mivel a parancsnoki híd hírrendszere üzemképtelen volt, egy fedélzettel lejjebb ment a repülőparancsnoki harcálláspontra, remélve, hogy onnan könnyebben tevékenykedhet. De hiába – a tűzoltó-berendezés tönkrement. Visszatért a repülőfedélzetre, ahol végül is az égési fájdalmaktól elvesztette eszméletét. Ekkor vagy magától esett a vízbe, vagy a légnyomás dobta át a hajó korlátján. A vízben magához tért. Egy egészségügyi odaúszott hozzá, és arcát paskolta, hogy ne ájuljon el újra, és ne fulladjon bele a vízbe.
10.40-re a gépterem megbénult, és az egész hajó lángokban állt. A tűz elérte a torpedóraktárt, és a robbanás majdnem kettészakította a Soryut. 10.45-kor a súlyosan megsebesült Yanagimoto sorhajókapitány kiadta a hajó elhagyására a parancsot.
Mori zászlós a parancs elhangzásakor az eligazítószoba többi pilótájával együtt a csónakfedélzet egy kis zugában szorongott a parancsnoki híd alatt. Annyira szorosan voltak, hogy még a kezüket sem tudták felemelni. Amikor még többen zsúfolódtak be, egymás vállára másztak, hogy több hely legyen. A lángok egyre közelebb értek hozzájuk.
Valaki megpróbált leereszteni egy csónakot, de az megakadt a csónakrúdban. Nemsokára sokan a vízbe ugrottak. Mori még maradt, túl nagynak látszott lent a távolság. Végül észrevette, hogy a hullámok alkalmasint közelebb hozzák, biztonságosabban elérhetővé teszik a vizet. Gondosan időzítve leugrott a fedélzetről, és megragadta az egyik üres csónakdaru csigasorkötelét abban a reményben, hogy majd szépen leereszkedik a vízbe. A kötél másik vége azonban semmihez sem volt odaerősítve, így egyszerűen átszaladt, és Mori egyenesen lezuhant.
Amikor feljött a felszínre, igyekezett minél messzebb kerülni a hajótól. A következő pillanatban a közelben egy csónak pottyant a vízbe, amelyet valahonnan eloldottak. A csónak aljával felfelé fordulva esett le, de Mori segített néhány sorstársának visszafordítani, és repülőcsizmájával kimerte belőle a vizet. Mindnyájan bemásztak, és evezni kezdtek. Ez igen lassan ment, mivel csak egy evezőjük volt.
Otawa törzszászlósnak, aki tőlük nem messze taposta a vizet, még ennyi sem jutott. De volt neki valami más, talán jobb. Pilótazekéje zsebében még mindig ott őrizte a Tokió közelében levő Narita-szentély szerencsét hozó talizmánját.
Kitartóan úszott – egyedül, és mégsem egyedül. A hullám állandóan felemelte, s ilyenkor le tudott nézni a „hullámhegyről”, és a fejek százait látta körös-körül, megannyi pontot a vízen. A távolban látta a Soryut, és még messzebb az égő Kagát.
A tűz már olyan forró volt a Kagán, hogy Amagai fregattkapitány nem bírta tovább a repülőparancsnoki harcállásponton. Senki sem volt a közelben, aki utasításokat adhatott volna, így a saját kezdeményezésére egy munkásbrigádot vitt az alsó fedélzetre, hogy megkísérelje és megszervezze a tűz oltását.
Óriási robbanások tépték fel a hajó oldalát, és úgy szórták ki az embereket és a repülőgépek darabjait, mint a lövedékeket. Amagai nem tudott eljutni a hangárfedélzetre, ahol a legnagyobb volt a tűz, és olyan volt, mint a pokol.
Az is volt. Amikor Morinaga zászlós hallotta, hogy ég a hangárfedélzet, rögtön a bombázás után odarohant, de a helyzet már reménytelen volt. Egyik tűzcsap sem működött. Morinaga elkeseredésében vödörbrigádot szervezett a fedélzet mellett levő latrina vödreinek felhasználásával. Az eredmény olyan siralmas volt, mint ahogy várni lehetett. Utána megpróbálták az „éghető” anyagokat kidobni, de egy anyahajón majdnem minden éghető. A tüzek és a robbanások állandóan terjedtek, és végül egy közvetlenül a parancsnoki híd alatti kis nyitott fedélzeten utolérték.
Felül minden lángokban állt. Lefelé még szabad volt az út, ha sikerül lejutni a következő fedélzetre, megmenekült. A létra vörösen izzott, de ott volt egy nagy csónak, a hajó oldalához erősítve. Megragadta a feszes vitorlavászon-kötelet, és kézzel kapaszkodva leereszkedett. Kínosan dolgozta le magát a csónak oldalán, amíg végül lendületet vett, és leugrott az alatta levő fedélzetre. Még most sem tudja, hogyan sikerült.
Végre egy pillanatra biztonságban volt, és ami még ennél is jobb – barátai között. Ott volt Amagai fregattkapitány, és még sok pilóta. A Kaga repülőfőnöke minden reménnyel felhagyott, hogy a tüzet sikerül eloltani. Most főként az érdekelte, hogyan lehetne megóvni pilótáit a jobb napokra. Nem hallott parancsot a hajó elhagyására, de mit számít ez? Saját kezdeményezésére azt mondta embereinek, hogy „ugorjatok a tengerbe”.
Morinaga lehúzta nyári pilótaruháját, pilótacsizmáját, és még senin bariját is. Alsó nadrágra vetkőzve olyan messze ugrott, amennyire csak bírt. Az újoncok közül néhányan azt mondták, hogy nem tudnak úszni, de Amagai őket is rábírta az ugrásra – mondván, hogy jobb, mint ott maradni. Csak Ogawa százados, a repülőfőnök helyettese nem ment. Az első bombatalálatok egyike súlyosan megsebesítette. Istenhozzádot mondott Amagainak, és visszabicegett a tűz felé.
Amagai a vízben hatalmas karcsapásokkal húzott el a hajótól, ami aligha volt összhangban hírnevével, hogy ő Nagumo egyik legrámenősebb repülőtisztje. Éppen jókor tette ezt. Visszanézett, és azt látta, hogy a Kaga jobb oldalán égni kezd a festék. Előtte a messzeségben ő látta meg elsőnek, hogy az Akagi is ég.
„Mindenki, aki nem dolgozik, jöjjön le!” – ordította Masuda fregattkapitány az Akagi parancsnoki hídján uralkodó általános zűrzavarban. A tűz az útban levő bámészkodók nélkül is elég bajt okozott. Fuchida fregattkapitány, aki a vakbélgyulladás után még túl gyenge volt ahhoz, hogy sok hasznát lehessen venni, lement az eligazítószobába. Ugyanezt tette a teljesen megrendült Teiichi Makishima is, aki abbahagyta a filmezést.
Az eligazítószobában azonban nem lehetett tartózkodni. Már zsúfolva volt égési sérültekkel, gyorsan megtelt füsttel, meleg volt benne, és ez Fuchidát és Makishimát is visszakergette a repülőparancsnoki hídra. Világos volt, hogy a tűz gyorsan terjed.
Ezt Dobashi fregattkapitánynál, az Akagi kárfelmérő tisztjénél senki sem tudta jobban. Kihúzta a tömlőket, de nem volt áram, és a szivattyúk nem működtek. Megpróbálta vízzel elárasztani a lőszerraktárakat, de a rendkívül fontos hátsó részeken a szelepek erősen megrongálódtak. Tehetetlen dühében szamurájkardjába dőlt, ha már semmi mást nem tehet, legalább a régi hagyomány szerint hal meg.
Az Akagi parancsnoki hídján Miura fregattkapitány, a navigátor úgy látta, hogy a hajó kormányozhatatlan. Az a bomba, amely hátul, a hajótat végénél robbant, 20 fokkal balra görbítette a kormánylapátot, és a hajó sebessége fokozatosan csökkent. Állandóan körben járt. Csengetett, hogy állítsák le a gépeket, de semmi sem történt. Mivel a szócsövek és a távbeszélő-készülékek mind használhatatlanná váltak, végre leküldött egy embert, nézze meg, mi baj van.
A gépek teljesen rendben voltak, de kiderült, hogy a jobb oldali gépteremben mindenki meghalt – megfulladtak a szellőztető rendszeren keresztül beáramló füsttől. A gépek még, minden felügyelet nélkül, kísérteties módon jártak.
Miura az egyetlen dolgot tette, amit tehetett. Mivel kormánylapátja beszorult és a gépészek fele elpusztult, 10.42-kor kieresztette a gőzt, és megállította a hajót.
Amint az Akagi megállt, előretörtek a lángok. 10.43-kor egy közvetlenül a parancsnoki híd alatt parkoló Zero tüzet fogott, és a lángok nemsokára a hídra is átterjedtek. Bekúsztak az ablakokon, és a hőség elviselhetetlenné vált.
Kusaka tengernagy világosan látta, hogy az Akagi nem lehet tovább a zászlóshajó. Kormányozhatatlan, a tűz egyre terjed, a rádió nem működik, és az égő parancsnoki hídról lehetetlenség a csatát szemaforokkal és jelzőzászlókkal irányítani. Ezért sürgette Nagumo tengernagyot, hogy költözzék át egy másik hajóra.
„Még nem érkezett el az ideje”, mormogta Nagumo, aki kővé meredve állt az iránytű közelében.
Megjelent Aoki sorhajókapitány. Könnyes szemmel kérlelte a tengernagyot: „Hagyja nekem az Akagit; át kell helyezni a zászlót.” Nagumo még mindig nem volt hajlandó.
Ez túl sok volt a szabályzathoz makacsul ragaszkodó Kusakának. Helyes a szamuráj szellem, de egy égő zászlóshajóról lehetetlenség a flottát irányítani. „Ön az 1. csapásmérő anyahajós egység és egyúttal az Akagi főparancsnoka” – korholta a tengernagyot. „Az ön kötelessége a csata folytatása …”
Hosszú csend következett, utána egy alig észrevehető biccentéssel Nagumo beleegyezett abba, hogy megy.
Nem volt vesztegetni való idő. A Nowaki romboló a közelben tartózkodik, oda fognak menni. Kusaka utasított egy jelzőt, hogy közölje a döntést és megparancsolta, hogy a romboló küldjön csónakot. Egyidejűleg szólt Nishibayashi fregattkapitány flotta-szárnysegédnek, nézzen körül, hogyan lehetne legkönnyebben kijutni ebből a kemencéből. Nishibayashi nemsokára visszarohant: alul minden átjáró ég.
Az egyedüli menekülési lehetőség az ablak volt. 10.46-kor a szélmentes oldalon kinyitottak egy ablakot, kidobtak rajta néhány kötelet, és elkezdték a kimászást. Nagumo ment elsőnek. Mint kiváló judózó könnyedén leszökkent a repülőfedélzetre. Kusaka volt a következő, egy másik kötélen. Az esetlen és mindennek, csak fürgének nem nevezhető ember számára ez túl sok volt. Eleresztette a kötelet, és lezuhant a fedélzetre. Az eséstől mindkét bokája kificamodott.
Abban a pillanatban észre sem vette, hogy mi történt vele. A lőszer felrobbant, mindenütt repeszek röpködtek, s ami a legrosszabb, elvesztette az egyik cipőjét. Az talajt érés közben leröpült, és a fedélzetnek egy már égő részén kötött ki. Mi a kellemetlenebb, megpróbálni visszaszerezni, vagy fél cipővel a lábán a többiek után rohanni a vörösen izzó fedélzeten?
Néhány pillanatig habozott, miközben a törzs többi tagja – akik most a horgonyfedélzeten várakoztak – kiáltottak neki, hogy siessen. Végül is utánuk vetette magát … félig rohanva, félig bicegve, miközben úgy, ahogy arra számítani lehetett, lábát sütötte a forró fedélzet.
A Nowaki motorcsónakja a hajó mellett várakozott és mindnyájan beszálltak. De nem a rombolóra mentek, hanem a Nagara könnyű cirkáló felé indultak. Ez is odajött, nagyobb volt és jobban felszerelt. Ámde bárhova mentek is, a fájdalom nem hagyta el őket. Amikor eltávolodtak az égő Akagitól, amelyet minden pillanatban egy újabb robbanás reszkettetett meg, Chuichi Yoshioka fregattkapitány úgy érezte, mintha a szívét hagyta volna a hajón.
11.30-kor a Nagara ledobta hágcsóját és Nagumo törzsével együtt felkapaszkodott rajta a fedélzetre. A tatfedélzeten Susumu Kimura ellentengernagy fogadta őket, a 10. romboló hajóraj parancsnoka, aki a cirkálót parancsnoki hajónak használta.
„Kimura, ön szerint a Nagara tudná vontatni az Akagit” – ezek voltak Nagumo első szavai.
„Ez nehéz lenne” – felelte Kimura tapintatosan válogatva meg szavait –, tekintettel az Akagi mostani helyzetére.”
Kusaka azonnal a parancsnoki hídhoz ment, hogy Nagumo számára kitűzzön egy altengernagyi zászlót. De kiderült, hogy ilyen zászló nincs a fedélzeten, ezért fogta azt a zászlót, amelyet Kimura mint ellentengernagy használt. Ez ugyanolyan volt, mint a Nagumóé, azzal a különbséggel, hogy alján egy vörös keresztcsík szegélyezte. Ezt leszakították, és ami megmaradt, felhúzták az árbocrúdra. Kissé rongyos volt, de bizonyára nem rosszabb, mint maga a flotta.
Isoroku Yamamoto tengernagy nyilvánvalóan sokkal jobban érezte magát. Az előző napi rosszullét után ezen a reggelen a szokásos reggelijét fogyasztotta – főtt rizst, miso (bab) levest, tojást és szárított halat. Láthatóan hiúsága is a régi. A törzs tagjainak többsége gyakorlóruhát vagy a szabályos kéket viselte (néhány piperkőc angol divatú sortot), de a főparancsnok törzsfőnökével és Takayanagi sorhajókapitánnyal együtt kikeményített fehérben pompázott. Yamamoto még kesztyűt is viselt.
Most a nagy Yamato parancsnoki hídján áll, jelentéseket fogad, kémleli a tengert, és alkalmasint egy pillantást vet a főerő 18 hajójára is. Reggel 7 óra, és mintegy 450 mérfölddel Nagumo anyahajói mögött vonulnak.
Eddig nem sok izgalom volt. Nagumo még mindig rádiótilalom mellett tevékenykedett, és a Yamatón levők csak azt tudták, amit a repülőgépek lehallgatása útján el tudtak csípni. Értesültek róla, hogy egy PBY megtalálta az anyahajókat … hogy Tomonaga újabb csapást akart … hogy a Midwayen állomásozó gépek támadtak. És 7 óra 28 perckor hallották a Tone 4-es számú gépének a jelentését, amely szerint az amerikai hajók már megjelentek a térségben.
Figyelembe véve azt, hogy minden tervük pontosan az ellenkező feltételezésre épült, a tengernagy és törzse meglepően könnyen alkalmazkodott az új helyzethez. Korántsem riadtak meg, sőt elégedettek voltak. Ha az amerikai flotta már kifutott, annál hamarabb elintézik. És amikor a Tone gépe azt jelentette, hogy „… az anyahajónak látszik”, még izgatottabbak lettek. Kuroshima sorhajókapitány mindenkit megnyugtatott, hogy Nagumónak pontosan erre az eshetőségre van tartalékban egy torpedóvetőkből álló csoportja.
„Minden úgy történt, ahogy kívántuk” – gondolta Watanabe fregattkapitány, a hadműveleti törzs tagja. Semmi, ami a következő két óra alatt történt, nem változtatott véleményén. Mostanára Nagumo bekapcsolta rádióját, és bár csak két ízben volt közvetlen összeköttetésben Yamamotóval, a helyzet teljesen biztató volt: sok csapást kapott, nem szenvedett sérülést, szorosan az ellenséges flotta nyomában van.
Aztán nem sokkal 10 óra 30 perc előtt egy teljesen váratlan üzenet érkezett a rádiószobából. Watanabe vette a beszélő csövön keresztül – ezzel kapcsolatban nem volt semmilyen formális előírás – éppen az imént lehallgattak valamit, amiről a rádiószoba úgy gondolta, hogy azonnal értesíteni kell a parancsnoki hidat. Egy hadaró hang jelentette: „Az Akagi ég!” Watanabe a parancsnoki harcálláspontra rohant, és a hírt magával Yamamoto tengernaggyal közölte. A tengernagy megkérdezte Kuroshima sorhajókapitányt, nem lenne-e bölcs dolog megtudni, hogy az anyahajók végrehajtották-e az amerikai flotta elleni torpedócsapásokat. Ha ezt nem tették meg, akkor baj lehet.
Erre nincs szükség, mondta Kuroshima. A támadást, természetesen, végrehajtották. Ez mind benne van az ő tervében.
További rádióforgalmazást hallgattak le – tűz a Kagán és a Soryun is. Mégis, Yamamoto törzse nem aggódott különösebben. Nincs ok feltételezni, hogy a sérülés komoly … a hajók tevékenységük közben szükségszerűen találatokat kapnak … Hiryunak nincs baja … az igazi csata még csak most kezdődik.
10 óra 50 perckor a Yamato híradófőnöke felrohant a hídra, és egy újabb üzenetet nyújtott át Wada fregattkapitánynak, Yamamoto jelzőtisztjének. Az egy pillantást vetett rá, majd némán átadta Ugaki tengernagynak, a törzsfőnöknek. Az ugyanígy tett, és ugyanolyan némán átadta a főparancsnoknak.
Az üzenet Abe Hiroaki ellentengernagytól, a Tonéról jött. Mint a csapásmérő erő rangban következő parancsnoka automatikusan átvette a parancsnokságot, mialatt Nagumo zászlóját áthelyezte a Nagarára. Abe nem kertelt:
A Kaga, a Soryu és az Akagi fedélzetén tűz tombol, azoknak a támadásoknak a következtében, amelyet szárazföldön és anyahajón állomásozó támadó gépek hajtottak végre ellenük. Azt tervezzük, hogy a Hiryut bevetjük az ellenséges anyahajók ellen. Jelenleg ideiglenesen visszavonulunk észak felé, és rendezzük erőinket…
Yamamoto szó nélkül visszaadta. Olyan volt, mintha kábult lenne. Noda, az írnoka, aki arcát vizsgálta, hogy leolvasson róla valamit, úgy érezte, hogy teljesen „fagyos” – még a szempillája sem rebbent.
Abe tengernagy a főparancsnoknak küldött rádióüzenettel egy időben Yamaguchi tengernagynak is üzenetet küldött a Hiryura, amely észak felé már eltűnt a láthatáron. „Támadja meg az ellenséges anyahajókat” – így szólt a parancs.
Ezt Yamaguchinak nem kellett mondani. Ezt akarta tenni egész délelőtt. Miután egy pillantást vetett a távolba, a hajó tatja mögött gomolygó füstre, már kiadta a parancsokat. Egyszerűen visszajelzett Abénak: „Most minden gépünk felszáll, hogy megsemmisítsék az ellenség anyahajóit.”
A Hiryu fedélzetén az emberek ide-oda rohangáltak, hogy felkészüljenek. Ha volt valaki a legénység között, aki nem tudta, milyen válságos helyzetben vannak, hamarosan megkapta a felvilágosítást. A hangszóró tömören ismertette a másik három anyahajót ért kárt, és bejelentette, hogy „most a Hiryun a sor, hogy folytassa a harcot Japán nagyobb dicsőségéért”
Kawaguchi fregattkapitány, a repülőfőnök elkészítette a támadás tervét. Az ideális, természetesen, az lenne, ha mind a zuhanóbombázók, mind a torpedóvető gépek együtt mennének, hogy egybehangolt csapást mérjenek. Ámde ahhoz, hogy a Midwaytől visszatért gépekre visszaszereljék a torpedókat, egy órára lenne szükség, és nincs idő az ilyen játékokra. A zuhanóbombázók készen voltak, így rögtön indulnak. A torpedóvető gépek majd később követik őket. A legfontosabb a támadás – bármilyen támadás – olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetséges.
Michio Kobayashi százados ezt jól megértette, ő fogja vezetni a zuhanóbombázókat, és személye szerencsés választás volt. Pearl Harbor-i veterán, és az első napok óta a repülőknél szolgált. Magas termetű, hallgatag ember, magabiztos parancsnok, olyan, akiben Kawaguchi megbízhatott. Csak az a baj, hogy kis egységében mindössze 18 zuhanóbombázó volt.
Vadászkíséret szempontjából még rosszabbul álltak. Túl sokat használtak fel belőlük az anyahajók fedezésére a reggeli támadások alatt. Most Kawaguchi mindössze hat Zérót tudott összekaparni.
10 óra 50 percre minden készen állt. A zuhanóbombázók pilótái kirajzottak az eligazítószobából, mint mindig, utána azonban szokatlan lépés következett. Mielőtt gépre ültek volna, egybegyűltek a repülőfedélzeten a parancsnoki híd alatt, és Yamaguchi tengernagy rövid beszédet intézett hozzájuk. Elmondta, mindnyájan tudják, milyen „kritikus” a helyzet – már csak ők maradtak meg –, ezért minden az ő erőfeszítéseiktől függ. Éppen ezért – hangsúlyozta – kíméletlennek kell lenniük. Lehet, hogy kísértésük lesz meggondolatlan cselekedetek elkövetésére, de Japán reményei az ő hidegvérüktől és jártasságuktól függnek.
A kis csoport szétoszlott, és a 18 ember elindult gépéhez, amint a motorok járni kezdtek. Kawaguchi fregattkapitány ösztönösen odarohant akadémiai évfolyamtársához, Takenori Kondo századoshoz, az egyik bombázó rajparancsnokához. Kezet ráztak, miközben Kawaguchi buzdította barátját. „Megteszem, ami tőlem telik” – mondta Kondo mosolyogva. Utána visszaintett, és felszállt.
10 óra 54 perckor az első Zérók dübörögve elhagyták a fedélzetet, és 10 óra 58 percre minden gép a levegőben volt. Nem vesztegették az időt arra, hogy felhúzzanak és körözzenek; minden perc számított, gyorsan távoztak kelet felé.
Kawaguchi fregattkapitány, aki a repülőparancsnoki harcálláspontról figyelte őket, bosszúért imádkozott.