1. FEJEZET
Egyetlen csapás

Heijiro Omi tengerész altiszt egy szót sem hozott fel mentségére. Mint a tengernagy főpincére, ő volt felelős azokért a fogásokért, amelyeket ezen az összejövetelen felszolgáltak – és ezek között szerepelt a tai, a gondosan kiválogatott, egészben megfőzött tengeri keszeg. Ez szerencsés ötlet volt, mert a sós vízben megfőzött tai Japánban jó szerencsét jelent. De ezúttal a szakács a halat babpürében – hogy pontosak legyünk, miso-ban sütötte meg, és mint minden babonás japán tudja, a szokástól való eltérés azt jelenti, hogy a jó szerencsét balszerencse követi.

Nyilvánvalóan csak figyelmetlenségről volt szó. A szakács nem gondolt rá, Omi pedig az estélynek valamelyik másik részletére figyelt. Mégis, a legkisebb tévedés is megalázó, ha valaki abban a kiváltságban részesül, hogy személyesen szolgálhatja Isoroku Yamamoto tengernagyot, a Japán Császári Haditengerészet egyesített flottájának főparancsnokát. Omi most némán és leverten állt, amikor hallgatta Noboru Fukusaki fregattkapitánynak, a tengernagy szárnysegédjének korholó szavait. Maga a tengernagy a háttérben járkált; afféle humortalan félmosoly futott át arcán.

De nem volt idő arra, hogy sokat tűnődjenek az eseten. A vendégek már gyülekeztek a Yamato zászlóshajó fedélzetén, amely kecsesen ringatózott vörös bójája mellett a hashirajimai kikötőben. A mintegy kétszáz tiszt hamarosan megtöltötte a tatfedélzetet – a sötét, mogorva tekintetű Nagumo tengernagy, a Pearl Harbor-i győző … egy tucatnyi fiatal rombolóparancsnok … a rendkívül népszerű Yanagimoto sorhajókapitány a Soryu repülőgép-anyahajóról … reményteljes törzstisztek, mint Sasabe fregattkapitány, akinek 1923-as haditengerészeti akadémiai évfolyama, úgy látszik, oly sok jó feladatot kap.

Yamamoto tengernagy azért hívta meg őket 1942. május 25-én, e tavaszi estén, hogy együtt ünnepeljenek meg egy nagyon sokat ígérő alkalmat. Arról volt szó, hogy egy nagy japán hajóhad készül átszelni a Csendes-óceánt, és célja összhangban van nagyságával: elfoglalni a midwayi amerikai haditengerészeti támaszpontot, tőrbe csalni és megsemmisíteni az amerikai flottát, és egyetlen csapással biztosan megnyerni a háborút Japán számára.

A jókedv vidám hangjai és éljen kiáltások szálltak a víz felett, a nyugodt kikötőben horgonyzó seregnyi hajó között. Ha egyáltalán észrevette valaki, hogy a tai-t miso-val szolgálták fel, már rég elfelejtette. Pohárköszöntőt mondtak a nemzetre, a flottára, a múlt győzelmére és a jövő reményeire. A meleg sake a határtalan dicsőség látomásait idézte fel a jelenlevők képzeletében, és még a virágdíszes csészék is szerencsés előjelnek tűntek – maga a császár ajándékozta őket Yamamoto tengernagynak.

A győzelem a levegőben volt … nemcsak most itt, Hashirajimában, hanem egész Japánban. A hat hónap alatt aratott győzelmek szakadatlan sora a legmerészebb képzeletet is felülmúlta – Pearl Harbor … a Repulse és a Prince of Wales … Hongkong … Manila … Singapore … Bataan. Chuichi Nagumo tengernagy nagy repülőgép-anyahajói áprilisig végigdúlták az Indiai-óceánt, lecsaptak Colombóra, elsüllyesztettek két angol cirkálót és Trincomalee alatt a Hermes anyahajót. Utána következett a Korall-tenger és még nagyobb dicsőség. Később hadászati vereségnek nevezik majd – állandóan tompította az Ausztrália felé szúró japán tőr hegyét –, ámde ki láthatta ezt akkor? A jócskán felnagyított hadijelentés az ellenség tetemes veszteségeiről számolt be: megsemmisített amerikai repülőgép-anyahajókról, csatahajókról és cirkálókról.

Mámorító dolog, megkönnyíti, hogy az emberek még többet higgyenek. A falusi hangszórók harsogták a hivatalos közleményeket, amelyek Amerika demoralizálásáról beszéltek.

Az újságok azt írták, hogy az Egyesült Államok városai az új elsötétítési törvény miatt „kísértetiesek”. Tudósítások arról számoltak be, hogy „az amerikai nőket akaratuk ellenére kirángatják otthonukból, és lőszergyárakba viszik”. (Évekkel később már minden amerikai tudta, hogy ez a tenyeres-talpas „Rosie the Riveterre” vonatkozott.)

Mindezek tetejében a sajtó arról írt, hogy az amerikai nép ingadozni kezd. Az egyik cikk elmondta, hogyan próbálta meg Cordell Hull kétségbeesetten felrázni a háborúba belefáradt népet, de „ez olyan, mintha valaki egy csökönyös lovat próbálna behajtani az arénába bikaviadalra”! Egy másik tudósítás arról számolt be, hogy a San Francisco-i rádió egyik bemondója dadogott, amikor a demokráciát próbálta védelmezni. „A SZÖVETSÉGESEK TÁBORÁBAN TOVÁBB NÖVEKSZIK AZ ELÉGE-DETLENSÉG” – jelentette boldogan a japán Times and Advertiser, Charles E. Coughlin atyát, a „derék és ismert amerikai katolikus misszionáriust” idézve.

Volt egy japán, aki mindezt nem vette be – Yamamoto tengernagy. 1884-ben született, a „Meiji forradalom”, a nagy nemzeti újjáébredés idején, a hős Togo tengernagy parancsnoksága alatt megsebesült Csuzimánál, és most, mint a haditengerészet apostola, Yamamoto minden erejét egy új Japán nagyságának szolgálatába állította. De Amerikát is ismerte. A Harvard egyetemen tanult, Washingtonban volt haditengerészeti attasé, és beutazta az országot. Ne vegyetek igénybe taxit, utazzatok autóbuszon, szokta mondani azoknak, akik újonnan érkeztek Japánból.

Amerika lendületét és optimizmusát is ismerte. Ellenségei később felfújták azt a „dicsekvését”, hogy a Fehér Házban köt majd békét. Valójában azt mondta, hogy Japán sohasem tud győzni, hacsak nem a Fehér Házban kötik meg a békét.

Ezenkívül ismerte az amerikai termelést. Talán nem tudta, hogy az Egyesült Államok 1940-ben 4.500.000 gépkocsit gyártott, ezzel szemben Japán csak 48.000-et; de ez sem lepte volna meg. Jól tudta, hogy Japán alulmarad, és csak idő kérdése, hogy az amerikai termelés kezdje éreztetni hatását. „Ha azt mondják, hogy harcoljak, és ne törődjek a következményekkel – mondta 1941-ben bizalmasan Konoye miniszterelnöknek –, akkor vadul fogok harcolni az első hat hónapig vagy egy évig, de nincs bizalmam a harc második és harmadik évében.”

Yamamoto számára csak egy megoldás volt: gyors és döntő győzelem, még mielőtt Amerika rákapcsol. Ha meg tudja semmisíteni az Egyesült Államok meggyengült flottáját – különösen pedig a Pearl Harbornál még megmaradt repülőgép-anyahajókat –, az egész Csendes-óceánt ellenőrzi. Akkor pedig lehetséges, hogy Washington hajlandó kedvező feltételekkel békét kötni Japánnal, semmint szembenézni a hosszú visszaút agóniájával.

Ez kétségkívül merész cél, de miért lenne ez baj? A tengernagy mindig hazárdjátékos volt. Amerikai tartózkodása alatt két kedvelt szórakozása a bridzs és a póker. „Szeret hazardírozni?” – kérdezte egyszer a washingtoni nagykövetség egyik másodtitkárát. Amikor a fiatalember habozva azt felelte, hogy még nem próbálta, rárivallt: „Azok az emberek, akik nem hazardíroznak, nem érdemlik meg azt, hogy szóba álljunk velük.”

Így megvolt a tét. A hiba csupán ott volt, hogy Chester W. Nimitz tengernagy, az Egyesült Államok Pearl Harborban állomásozó csendes-óceáni flottájának parancsnoka nem volt hajlandó beszállni a játékba. Nimitz jól tudta, hogy megtépázott erői egyelőre nem képesek vállalni a „mindent bele” próba kockázatát, ezért egyelőre megelégedett anyahajóinak meglepetésszerű csapásaival és az erkölcsi szellemet erősítő portyákkal. Yamamoto úgy vélte, hogy csak egy módon lehet őt kicsalogatni: ha valami olyant foglal el, aminek elvesztését az amerikaiak nem engedhetik meg maguknak. Amikor azután flottájuk felbukkan, szembeszállni a kihívással, mindent bevet, amije csak van.

Midway tökéletes csaléteknek látszott. Csupán egy kis amerikai előretolt állás volt a Csendes-óceán középső részén, de elfoglalása számos előnnyel kecsegtetett: erősítené az anyaország védelmét, hasznos támaszpont lehetne a járőrszolgálatot teljesítő repülőgépek számára, de mindenekelőtt kicsalogatná az amerikai flottát. Midway mindössze 1136 mérföldnyire van Pearl Harbortól, így olyan hely, amelyet az amerikaiaknak mindenképpen meg kell védelmezniük. Biztosan jönni fognak; ő pedig elkapja őket.

Az elgondolás 1942 februárja óta érlelődött. Japán közeledett annak a végéhez, amit hódításai „első szakaszának” nevezett, és most az volt a kérdés, hogyan tovább. Az egyik irányzat képviselői azt akarták, hogy nyugat felé menjenek – foglalják el Ceylont, végül vegyék fel a kapcsolatot Rommellel a Közel-Keleten. Mások – a haditengerészeti vezérkar íróasztali főokosai – déli irányban akartak megindulni, hogy Új-Kaledónia, Samoa és a Fidzsi-szigetek elfoglalásával elszigeteljék Ausztráliát.

Midway a flotta egyesített főhadiszállásának elgondolása volt, és ez a tény egymagában okot adott arra, hogy a haditengerészeti vezérkar féltékeny csipkelődésének a céltáblája legyen. Ám a fedélzeti és az íróasztali tengerészek közti hagyományos rivalizálástól eltekintve a terv ellen számos ellenvetés merülhetett fel. Midway távol van – a támadást nem támogathatja szárazföldi támaszponton állomásozó légierő. Ugyanakkor a Hawaiiban állomásozó amerikai repülőgépek hatósugarán belül fekszik. Sokak számára túl kicsinek és távolinak látszott ahhoz, hogy jó támaszpont legyen járőrszolgálatot teljesítő repülőgépek számára. Ahhoz, hogy tartani tudják, hajókat kell igénybe venni, amelyekre pedig másutt égető szükség van. Mindenekfelett pedig nincs elég idő ahhoz, hogy összegyűjtsék a készleteket és felszerelést, amely egy ilyen nagy ugráshoz szükséges – a javasolt júniusi határidő gyilkosan rövid.

Mégis, a Midwaynek volt egy olyan nagy előnye, amely minden másnál többet nyomott a latban: Yamamoto támogatta. Vele senki sem volt hajlandó nyíltan szembeszállni, így április 5-én a haditengerészeti vezérkar végre némi vonakodással áldását adta a tervre. Engesztelő gesztusként Yamamoto elkötelezte magát arra, hogy a következő lépés a fidzsi-samoai hadművelet lesz. Azonkívül, mivel a haditengerészeti vezérkar aggódott az Aleut-szigetekről várható bombatámadások miatt, a Midway-tervet kiegészítette az aleuti szigetek elleni támadással. Rengeteg hajója volt, és ez a támadás segíthet megtéveszteni az amerikaiakat.

A szolgálaton belüli rivalizálás azonban nehezen szűnik meg, és így április közepére világossá vált, hogy a haditengerészeti vezérkar még mindig csak ímmel-ámmal végzi ezt a munkát. Most azt akarta, hogy halasszák el egy hónappal a támadást.

Minden huzakodás véget ért április 18-án, egy tavaszi napon, amikor Hideki Tojo miniszterelnök reggel felszállt, hogy szokásos szemleútjára induljon. Amikor a társaság útban volt Mito, egy kis kikötő felé, hirtelen egy „nagyon különös” barna gépet láttak feléjük közelíteni. Egy pillanatnyi tűnődés … aztán kétségbeesetten állapították meg, hogy egy amerikai bombázógép. Tojo gépe ész nélkül kitért az útjából, amikor a feladata ellátására igyekvő bombázó elsuhant mellette.

Egész Japán meglepődött, amikor Jimmy Doolittle alezredes 16 darab B-25-öse a híres portyáján felbukkant. A japánok látták az Egyesült Államok különleges feladattal megbízott anyahajós egységét és valójában várták, hogy repülőgépeik megjelennek, amikor a repülőgép-anyahajók elég közel lesznek ahhoz, hogy könnyű gépeiket indíthassák. De senki sem álmodott arról, hogy az amerikaiak az anyahajók repülőfedélzetéről távolsági bombázókat tudnak indítani. A kár kevés, de az ijedtség és a sértett büszkeség rendkívül nagy volt.

Az esetet senki sem vette komolyabban, mint Yamamoto tengernagy. A császár biztonsága a rögeszméje volt. A rajtaütés után bezárkózott kabinjába a Yamatón, és egész nap egyedül töprengett. Omi, a főpincér még sohasem látta ilyen sápadtnak és levertnek.

Midwayt illetően most már semmi kétség. A hadművelet új fontosságra tett szert úgyis, mint Japán külső védelmi övezete erősítésének egyik módja, és Yamamoto elszántabb volt mint valaha: megvívja a csatát, amely végez az Egyesült Államok flottájával. A haditengerészet vezérkara abbahagyta a gáncsoskodást, és sürgette a tengernagyot az indulásra.

A Yamatón Kameto Kuroshima, a hadműveleti főnök az elmélkedés transzszerű állapotába esett. Az ő feladata volt az, hogy összehozza a hadműveletet, és mindenki egyetértett abban, hogy ő erre a munkára született. Csakis a hadműveletekért evett, aludt és élt. Amikor egy elgondoláson dolgozott, napokra eltűnt kabinjában. Néha tömjént gyújtott és tűnődött a sötétben, máskor íróasztalánál ült, beletemetkezve papírjaiba, és a csikkek halomba gyűltek mellette. Ezeket esővízzel félig megtöltött üvegbe dobta, mivel a személyzet nem gondoskodott számára hamutartóról. Amikor gondolataiba merült, minden mást elfelejtett – azt mondták róla, hogy cipőben aludt. A szolgálatosok meglehetősen tiszteletlenül boke-sambo-nak, „ködös törzstisztnek” nevezték – de Yamamoto jobban ismerte. A tengernagy minden rendellenes viselkedését eltűrte, mivel a kitűnő Kuroshima az egész törzs egyöntetű véleménye szerint „a hadműveletek istene”.

Az elkészült terv méltó volt ehhez az emberhez. Olyan volt, mint valami bonyolult tengeri balett, amelyben nem kevesebb, mint tizenhat különböző hajócsoport tökéletesen egybehangoltan szerepelt. Minden az „N”-nap – a midwayi partraszállás tervezett napja köré épült. Az „N-3” napon Hosogaya tengernagy nyitja meg a „show”-t az Aleut-szigetek elleni támadással. Utána az „N-2” napon Nagumo tengernagy pompás, hat anyahajóból álló csapásmérő ereje északnyugat felől támad Midwayre, és megpuhítja a könnyű partraszálláshoz. Magán az „N”-napon nyugat felől megérkezik a Nobutake Kondo altengernagy 2. flottája által támogatott inváziós erő. Közben a főerő – Yamamoto tengernagy csatahajókból álló nagy csoportja – a kettő között fog tartózkodni … 300 mérföldnyire a háttérben áll lesben, várva, hogy rávesse magát az Egyesült Államok flottájára, amint az kifutott, hogy felmentse Midwayt. Északon Hosogaya néhány támogató hajója elég közel fog tartózkodni, hogy csatlakozzék Yamamotóhoz, amint az elindult a csapásmérésre.

Hogy semmit se kockáztasson, Kuroshima a felderítésről is gondoskodott. Hawaii és Midway között két kordont fognak alakítani tengeralattjárókból. Ezek észlelik és jelentik, amint az Egyesült Államok flottája kifutott támaszpontjáról, és esetleg egy keveset gyakorolják is a célok leküzdését.

Mindez, természetesen, a tennék csupán a váza volt. A színhely Kuroshima kabinjának illatosított homályából áttevődött a hadműveleti terem világos linóleumára, ahol a vezérkar majd hozzáadja a maga szakértelmét. Yoshiro Wada fregattkapitány, a híradófőnök, azon fáradozott, hogy kidolgozza a jól működő hírközlő rendszert … Yasuji Watanabe fregattkapitány a harcászati problémákon dolgozott … Akira Sasaki fregattkapitány a repülőgépekkel és a pilóták felszerelésével kapcsolatos teendőket tervezte … Mások attól kaptak fejfájást, hogyan szervezzék meg az üzemanyag-ellátást, a navigációt és a partra szálló csapatok támogatását.

Yamamoto tengernagy gyakran felkereste őket. Végső soron ez az ő terve volt, és ő nem afféle vezető, aki törzsét tanácsadásra használja; a törzs azért volt, hogy végrehajtsa az ő döntéseit. Amikor széles körű megbeszéléseket tartottak, a hadműveleti teremben összetolták az íróasztalokat, hogy tárgyalóasztalt alakítsanak belőlük; amikor csak szűkebb körű megbeszélések voltak, négyszögben egy asztal köré húzták a barna bőrkanapékat. Középen, az asztalon mindig volt egy doboz Sakura cigaretta, némi sajt és győzelmeik nagy szimbóluma – egy üveg vörös címkés Johnnie Walker whiskys üveg, amelyet Singapore-ból „szabadítottak fel”.

Yamamoto maga nem ivott, nem dohányzott, de nem volt aszkéta, sem nagyképű. Tudott együtt tréfálkozni törzsével, és mindig figyelmes volt a legénységgel szemben. Foglalkozás közben eléggé tartotta a formaságokat (soha senki sem látta, hogy levetette volna zubbonyát), de szolgálaton kívül lebilincselően emberi volt. Szerette az édességeket, lelkesedett a shogi-ért (A sakkjáték japán neve. – A szerk.), gyengéje volt a Hechima kölnivíz, és mindez sokkal inkább hús-vér emberré tette, mintsem azzá a nemzeti emlékművé, ahogy most a köztudatban él.

Április vége felé közvetlenül a hadműveleti terem mögötti vörös kárpitos dolgozószobájában fogadta két főparancsnokát, Nagumo és Kondo tengernagyot. Az Indiai-óceánról tértek vissza, semmit sem tudtak Midwayről. Most azért jöttek, hogy tájékoztatást kapjanak. Nagumo közömbös volt – az ő anyahajói mindenre képesek –, Kondo azonban elkezdte néhány régi ellenvetés felsorolását. Yamamoto azonban röviden leintette – mindez már rég eldöntött kérdés.

Elérkezett a május elseje, és túl voltak a tervezés napjain. Ezen a reggelen a különböző feladatokkal megbízott harccsoportok parancsnokai a Yamato fedélzetére sereglettek, hogy részt vegyenek a négynapos eligazításon és hadijátékokon. Amint a terepasztalon ellenőrizték a tervet, a Vörös Fél (az Egyesült Államok flottája) váratlanul rajtaütött a Kék Félen (Nagumo repülőgép-anyahajóin), mialatt az anyahajók repülőgépei távol voltak, hogy Midwayt bombázzák. A szabályok értelmében hét találat érte őket, az Akagi és a Kaga elsüllyedt. Matome Ugaki ellentengernagy, Yamamoto éles eszű törzsfőnöke gyorsan megváltoztatta a játékvezetői döntést; hat találatot töröltek, és az Akagi újra úszóképessé vált.

Miután a siker ily módon biztosított volt, a sokszorosítógépek működni kezdtek. Május 5-én a császári főhadiszállás 18. számú haditengerészeti parancsa utasította az egyesített flottát, hogy „a hadsereggel együttműködve hajtsa végre a Midway-szigetek és a nyugati Aleut-szigetek kulcsfontosságú pontjainak elfoglalását”. Ezt más parancsok követték, és végül megszületett a végső elnevezés, amely minden katonai tervet álomból valósággá változtat, a hivatalos fedőnév. Ettől kezdve a tervet „MI hadműveletnek” nevezték, amelyben az Aleut-szigeteket az „AO”, magát Midwayt pedig az „AF” betűk jelezték.

Még egy utolsó simítás. Kuroshima kapitány a hadijátékokra gondolva úgy érezte, hasznos lenne egy kicsit többet tudni arról, hogy mit csinál az Egyesült Államok flottája. Ezért május 8-a körül külön óvintézkedést dolgozott ki: tengeralattjárókról utántöltött hidroplánok egy héttel a támadás előtt felderítik Pearl Harbort, hogy percre pontos információt adjanak az ellenség hadmozdulatairól.

A kikötőkből kifutottak a hajók. Május elején több tengeralattjáró elindult dél felé, és mindegyik vitt magával egy törpe tengeralattjárót. Remélhetőleg képesek lesznek megtévesztő támadásokat végrehajtani Sydney és Madagaszkár ellen, még jobban elaltatva ezzel az ellenség éberségét. Más tengeralattjárók kelet felé siklottak – ezek fogják majd üzemanyaggal ellátni a Pearl Harbor felderítésére küldendő hidroplánokat. Ismét mások azért indultak útnak, hogy megalakítsák a kordonokat, amelyek majd figyelmeztetni fogják a flottát, ha az amerikaiak megjelennek. Egy további tengeralattjáró egyedül indult keletre – a leleményes Yahachi Tanabe korvettkapitány I-168-asát egészen az ellenség torkába viszi. Neki magát Midwayt kellett felderítenie, és jelentenie az ottani helyzetet.

Ő volt felelős a partraszállás kidolgozásáért, de kiábrándítóan keveset tudott Midwayről. Amint később bevallotta, „csak egy pont volt az óceánon”. Nem voltak fényképfelvételei. Azt a gépet, amelynek az lett volna a feladata, hogy légi fényképeket készítsen, lelőtték, amint a szigethez közeledett. Térképei vázlatosak és régiek voltak. Minden alap nélkül úgy döntött, hogy délen szállnak partra, ahol a zátony közel van a parthoz. Sohasem tudta meg, hogy észak felé egy rés van a zátonyban.

De nem volt világosabb elképzelése arról sem, mit fognak találni, ha majd ott lesznek. A haditengerészet becslése szerint 750 amerikai tengerészgyalogost; a szárazföldi hadsereg úgy vélte, hogy 1700-at. A legtöbb forrás megegyezett abban, hogy Midwayen 50-60 repülőgép, talán tíz légvédelmi ágyú és körülbelül ugyanennyi partvédő löveg lehet. Ezenkívül semmi más.

Mindenesetre a japánok eleget vittek magukkal. A deszanthadművelet a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet közös vállalkozása lesz, összesen vagy 4600 fővel. Ichiki ezredes 28. gyalogezrede bárhol megállja helyét, ugyanígy műszaki alakulata és gyorstüzelő ágyús százada is. Ota kapitány 2. vegyes különleges partra szálló egysége szintén kemény emberekből állt, ugyanígy a haditengerészet műszaki alakulata és a meteorológiai szolgálat is. Mindnyájan bőséges tűzerővel rendelkeztek – a haditengerészet egymagában 94 ágyút vitt magával.

Az egyetlen igazi problémát a partraszállító járművek jelentették, és itt volt a legnagyobb nehézség. Shiro Yonai fregattkapitány, a haditengerészeti állomány törzsfőnöke tudta, hogy lapos fenekű csónakokra lenne szükség, amelyek át tudnak jutnia korallzátonyokon, de ilyen az egész japán flottánál egy sem volt. Végül is félretette büszkeségét, és a szárazföldi hadsereg gyalogsági kiképző iskolájától kért kölcsön néhányat.

Május 15-én a haditengerészet megszálló ereje is elindult Saipan mellett kijelölt behajózási körlete felé. Ichiki ezredes május 18-án felkereste a Yamatót, hogy megkapja a személyes eligazítást Yamamoto tengernagytól. Utána ő és csapata is elindultak.

Ugyanezen a napon Takayoshi Morinaga zászlós, a Kaga torpedóvető pilótája színlelt támadást hajtott végre néhány cirkáló ellen, amelyek a beltengeren manővereztek. A repülők számára ez amolyan utolsó simítás volt, és Morinaga jó példa arra, hogy ezek az emberek miért voltak legjobbak a maguk szakmájában a világon. 1937-ben a kínai incidensnél kezdte, és azóta öt éve egyfolytában harcirepülő.

Az Akagin, a repülőgépanyahajó-flotta zászlóshajóján Nagumo tengernagy törzse a készletek, a repülőgépek és a pilóták összeszedésén szorgoskodott. A támadás napját véglegesen június 4-re tűzték ki, de Nagumo tömzsi törzsfőnöke, Ryunosuke Kusaka ellentengernagy véleménye szerint a dátum túl korai. A pilótáknak 40-50 nap szárazföldi pihenőre lenne szükségük, és egyúttal segíteniük kellett volna az újonnan érkezettek kiképzésében. De mint mindenkit, aki halasztást javasolt, őt is gyorsan leintették az egyesített flotta főhadiszállásáról.

Még Kusakának sem voltak túlzott aggályai. A felkészülésre valóban nagyon kevés idejük volt, de ő abból is túl sok időt töltött a Pearl Harbornál elesett haditengerészeti repülők posztumusz előléptetésének az elintézésével. Az igazság az volt, hogy úgy érezte, semmiség az egész: „A jenkiket egy csapással laposra verhetjük.”

Nemsokára itt lesz az alkalom. Május 20-án Yamamoto tengernagy megállapította erőinek végleges harcászati csoportosítását, és most, a flotta szíve – 70 nagy hadihajó – utoljára gyűlt össze a hashirajimai kikötőben. Mindegyik eltörpült a 64.000 tonnás Yamato mellett, amely Kuréból érkezett vissza, ahova készleteket ment vételezni. A világ legnagyobb csatahajója, amelynek 18,1 hüvelykes ágyúi több mint 25 mérföldre tudtak sortüzet lőni. Ámde bármennyire nagy volt is, a figyelem középpontjában Nagumo tengernagy hatalmas anyahajókból álló csapásmérő ereje volt – az Akagi, az anyahajóflotta 30.000 tonnás csúnya királynője … a Kaga, az összes közül a legerősebb … a korszerűbb Hiryu és Soryu, amelyeket a régi londoni haditengerészeti egyezmény kijátszása céljából 10.000 tonnásnak jegyeztettek be, de a valóságban mindkettő legalább 18.000 tonnás volt.

Emellett még kettővel többnek kellett volna lenni belőlük. A Shokakuról és a Zuikakuról, e két kitűnő anyahajóról van szó, amelyek azonban a korall-tengeri csatára voltak kikülönítve, és egy kis baj történt velük. A Shokaku május 17-én visszavánszorgott Kuréba, amerikai bombatalálatokat kapott, amelyek szétzúzták repülőfedélzetét, eleje pedig kiégett. A Zuikaku két nap múlva sértetlenül követte, de repülőcsoportja súlyos veszteségeket szenvedett. A két hajónak mindössze hat torpedóvető repülőgépe és kilenc zuhanóbombázója maradt.

Ezért szóba sem jöhetett, hogy a két hajót magával vigye a flotta. Négy anyahajó mindenképpen elég lesz. Az amerikaiaknak kevés maradt. A Saratoga biztosan elsüllyedt a Korall-tengeren, és valószínűleg a Yorktown is. Még ha megmaradt is, ez sem jelentene semmit. Ha a Skokaku nem tudja Midwayt elérni, hogy tudná akkor a Yorktown?

A Korall-tenger egyáltalán nem késztetett habozásra, hanem valójában mindenki magabiztosságát növelte. Elsősorban is azt a harcot az 5. repülőszázad vívta meg, amelyet a flottánál általában a legrosszabbnak tartottak. Ha ez a zöldfülűekből álló csoport helyt tudott állni a legjobbal szemben, amit az amerikaiak nyújtani tudtak, akkor a most elinduló 1. és 2. repülőszázadnak ez gyerekjáték lesz – a két század volt a japán haditengerészeti légierő elitje. „Az ágyas fia győzött – járt szájról szájra a kissé nyers mondás a hadihajók kabinjaiban –, így a törvényes feleség fiának nem lesz vetélytársa a világon.”

E meggyőződésében az egyik parancsnokság arra utasította a yokosukai haditengerészeti támaszpont postahivatalát, hogy postáját egyenesen Midwayre továbbítsa. Az egyesített flotta új nevet adott a szigeteknek: „Június Dicsőséges Hónapja”. Azok a tisztek, akik Pearl Harbor idején a partra vitték személyes holmijaikat, most ismét mindent magukkal cipeltek a fedélzetre – fényképezőgépeket, mindenféle csecsebecsét, bekeretezett családi képeket, a táblajátékokat és a sakk-készleteket. Morinaga zászlós arra gondolt, mennyire más volt a háború elején. Akkor egész éjjel ébren hevert. Most pedig kitűnően aludt. Midway egyszerű dolog lesz … „olyan könnyű, mint egy csecsemő karját kicsavarni”.

Nem csoda, hogy május 25-én az indulás előtti gálaestén igen emelkedett volt a hangulat. Nem csoda, hogy koccintottak a császár csészéivel és harsogták a pohárköszöntőket. Ezzel szemben huszonhatodika a nyugodt eligazítás napja volt, az utolsó lehetőség arra, hogy sorra vegyék a milliónyi részletet, amely hozzátartozik egy nagy győzelem kivívásához. Messze délen a szállítóhajókat már összevonták Saipannál. A csapatok szorgalmasan gyakorolták a partraszállást, a partra tocsogva a hullámverésen keresztül. Az aknaszedő hajók, a tengeralattjáró-vadászok és az őrnaszádok ezen a délután kezdtek el kirajzani a kikötőből; korábban indultak, hogy Wake-nél üzemanyagot vehessenek fel. Ominato északi kikötőből az aleuti erő első egységei szintén útnak indultak. A Ryujo és a Junyo könnyűcirkálók vezetésével eltűntek keleten, belevesztek a gomolygó ködbe.

Május 27-én, szerdán, reggel hatot mutat az óra a hashirajimai kikötőben. Egyszerre csak jelzőzászló jelenik meg Nagumo zászlóshajójának, az Akaginak az árbocán: „Indulás a terv szerint.”

Csörögnek a horgonyláncok, és a csapásmérő erő mozgásba jön: elsőnek a Nagara könnyűcirkáló, amely a fedező erők 11 rombolóját vezeti … utána a Tone és a Chikuma cirkálók … a Haruna és a Kirishima csatahajók különös pagoda-árbocaikkal … és végül az Akagi, a Kaga, a Hiryu és a Soryu.

Amikor oszlopban elhaladtak a még mindig horgonyon ringatózó hajók – Yamamoto és Kondo csatahajókból és cirkálókból álló hajói – mellett, a tengerészek felsorakoztak a korlátoknál, és sapkájukat lengetve vidám kiáltásokkal üdvözölték őket. Ragyogóan sütött a nap, s ez jó előjelnek látszott az elmúlt felhős, fülledt napok után. Ámde mint mindenki tudta, a legjobb előjel maga a dátum volt. Mert ez az 1942. május 27-e a haditengerészet napja volt – annak a nagy győzelemnek a 37. évfordulója, amelyet Togo tengernagy Csuzimánál aratott az oroszok felett.

A hajók lassan úsztak lefelé a beltengeren, a Bungo-szoroson keresztül, és végül kijutottak a nyílt Csendes-óceán dagadó kék hullámaira. Az anyaország fokozatosan ködbe veszett; elkezdődött a hajófedélzet szokásos élete; egyesek az Akagi repülőfedélzetén szabadgyakorlatokat végeztek. A gépek gyorsabban dübörögtek … útjukon voltak.

Hashirajimában, a kikötőben ezen az estén Yamamoto tengernagy szokása szerint visszavonult a Yamatón levő kabinjába. Ez volt az az idő, amikor leveleket szeretett írni, és ez mindig olyan volt, mint valami szertartás. A tisztiszolga az asztalra tette az ecsetet és a tust; Yamamoto pedig a papírt ügyesen kiterítette a szőnyegre, letérdelt és gyönyörű kínai írásjelekkel írni kezdett. Ezek között a levelek között mindenféle volt – sok szólt a gyermekeinek –, de egyeseket különleges papíron írt, amelyet más célra nem használt. Ezeket a leveleket Chiyoko Kawainak, egy tokiói gésának írta.

Ezen az estén a neki írt levél komoly volt; még világosabban tudatában volt a „mindent vagy semmit” kockázatnak. Azt írta a lánynak, hogy szeretne mindent otthagyni, elvonulni a világtól és egyedül vele lenni. De most ismét elmegy, az egész csendes-óceáni flotta az ő parancsnoksága alatt van. A következő napok kritikus napok lehetnek – „Úgy gondolom, hogy kevés lesz a nagyon kellemes pillanat.”

Május 28-án az attui és kiskai inváziós erők elhagyták az ominatói kikötőt. Lent, Saipannál a midwayi inváziós erő szintén indulóban volt. Pontosan délután 5 órakor a Jintsu könnyűcirkáló a 12 kormos szállítóhajót és az Akebono Maru tartályhajót kivezette a kikötőből. Néhány őrhajó csatlakozott hozzájuk, és a Chitose és a Kamikawa Maru hidroplán-üzemanyagellátó hajó zárta be a sort. Ezeknek később ki kell majd válni a kötelékből, remélve, hogy elfoglalják a Midwaytől nyugatra fekvő kis Kure-szigetet, ahol majd hidroplán-támaszpontot rendeznek be az invázió támogatására.

Ugyanaznap délután Kurita tengernagy nehézcirkálókból álló támogató csoportja kifutott Guamból. Nagyszerű hajók voltak ezek – a Kumano, a Suzuya, a Mikuma és a Mogami –, és fontos szerep várt rájuk a partraszállás fedezésében.

Hashirajimában a főerő még nyugodtan ringatózott horgonyán. A Yamatón a zenekar délelőtt 11 óra 50 perckor a szokás szerint felállt a törzs étterme előtt. Öt perccel később szertartásosan, kikeményített fehér egyenruhában beléptek a tisztek, és elfoglalták helyüket. Utána pontosan délben Omi, a főpincér kopogtatott Yamamoto tengernagy ajtaján, és a zenekar rázendített az indulóra. A tengernagy megjelent – ő mindig készen volt –, és a folyosón át hosszú léptekkel bement az ebédlőbe. A törzs tisztjei tiszteletteljes főhajtással fogadták. Ez volt a napi szertartás, amikor a zászlóshajó kikötőben tartózkodott, és a mai nap sem volt kivétel – bár hosszú, hosszú időre ez lesz az utolsó.

Május 29-én pirkadatkor a többi hajó is kifutott. Elsőnek Kondo tengernagy hatalmas ereje, amelyet arra szántak, hogy még nagyobb lendületet adjon az inváziónak: két csatahajó, öt erős cirkáló, a Zuiho könnyűanyahajó és egy torpedóromboló.

És végül maga a főerő. Pontosan reggel 6 órakor feldübörögtek a gépek, és Yamamoto tengernagy 34 hajója – az egyesített flotta szíve – megindult. A hatalmas Yamato vezetésével hét nagy csatahajó átsiklott a Bungo-szoroson, és irányt vett a Csendes-óceánra. Körülöttük sürgölődött a rombolók és a cirkálók szokásos fedezete, továbbá a Hosho kis repülőgép-anyahajó repülőgépei. Nekik utolsónak kellett indulniuk, de éppen ez volt a dolog lényege – ezek voltak azok a hajók, amelyeknek lesben kellett állniuk a szárnyakon, miközben Nagumo és Kondo kicsalja az ellenséget, akkor beavatkoznak és megsemmisítik azt.

„A főágyústiszt lelkesítő beszédet mondott”, írta Takeo Ikemoto, a főerő egyik fiatal tengerésze. „Örökre megőrizzük emlékezetünkben.”

„Gyönyörű nap, a legmegfelelőbb egy ilyen vidám induláshoz” – írta naplójába a Fuso egyik mérnöke, majd így folytatta: „Az egész legénység emelkedett hangulatban van.”

Miért is ne? Hogy is veszíthetne egy ilyen nagy armada? Szám szerint – 11 csatahajó, 8 repülőgép-anyahajó. 23 cirkáló, 65 romboló, 83 segédhajó – ez összesen 190 hajó. A Csendes-óceánon kelet felé haladva 1800 mérföldes nagy ívben bontakoztak szét a Kurili-szigetektől Guamig. Ebben az egyetlen hadműveletben gépeik több olajat fogyasztottak, mint a japán haditengerészet békében egy év alatt. A légi hadviselésnek ebben az új korszakában 700 tengeri és szárazföldi telepítésű repülőgép támogatta őket – ezek közül egyedül Nagumo anyahajóiról 261. A személyi állomány 100.000 főből állt, köztük 20 tengernagy – elkápráztató sereg. A parancsnok maga Isoroku Yamamoto tengernagy.

És mi állt velük szemben? Az egyesített flotta becslése szerint az Egyesült Államok flottája 2-3 repülőgép-anyahajóból (továbbá valószínűleg még 2-3 kisebb anyahajóból), talán 2 csatahajóból, 11-13 cirkálóból és esetleg 30 rombolóból állt. Nem sok, és a legutóbbi jelentések szerint még ennél is kevesebb. Május 15-én egy őrjáratot teljesítő repülőgép két amerikai repülőgép-anyahajót észlelt lent, a Salamon-szigeteknél.

Ez azt jelenti, hogy a midwayi térségben esetleg egyáltalán nincsenek anyahajók. Akkor a hadművelet még könnyebb lesz, mint ahogy várták, bár így ők is elvesztik annak az esélyét, hogy anyahajókat zsákmányoljanak.

Az Egyesült Államok flottájának nem marad más választása, mint azt tenni, amit ők elterveztek. A flottának Pearl Harborban kell lennie, aztán előjön onnan, és csapdába esik. Természetesen, így kell történnie. Még a parancsok is így rendelkeztek. Amint a 94. számú császári haditerv kifejtette: „Meg fogjuk semmisíteni az ellenség flottáját, amely meg fog jelenni, amint hadműveletünk megkezdődött.”

Ámde mi van akkor, ha az amerikaiak tudják, mi van készülőben? Ezt kihagyták a számításból. Nagumo tengernagy kizárta ezt a lehetőséget, miközben anyahajói a megindulási pont felé száguldottak. Felderítő jelentésének d pontja világosan leszögezte: „Az ellenség nem tud terveinkről.”

Körülbelül ugyanebben az időben 7000 mérfölddel keletre Washingtonban, a haditengerészeti minisztérium egyik térképszobájában egy kis tiszti csoport az utolsó simításokat végezte a Csendes-óceán térképén. Nagy, nyomtatott betűs felirat állt rajta:

„AZ AF ÉS AO HADMŰVELET VIZSGÁLATA, 1942. MÁJUS 29."

Az aleuti erő útvonala most már világos volt, és rózsaszínű ceruzával gondosan bejelölték a térképre ezzel a megjegyzéssel: „Feltételezett indulás május 26. 0800.” Az inváziós erő mozdulatai szintén világosak voltak – egy vörös vonal indult ki Saipantól, gondosan bejelölve, mellette a megjegyzés: „Indulás május 28.” Nagumo tengernagy csapásmérő ereje kissé több zavart okozott. A május 27-i indulás dátuma elég világos volt, de az északnyugatról Hawaii felé húzódó zöld vonal mellett ez a megjegyzés állt: „Ez az irány elejthető.” Egy másik vonal közvetlen kelet felé futott, egyenesen neki Midwaynek.

Pearl Harborban, az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának főhadiszállásán a tisztek egy hasonló térképen dolgoztak. Mindkét hely szakértői állandó kapcsolatban voltak egymással, kicserélték az adatokat, összehasonlították feljegyzéseiket, amelyek értelmezés tekintetében néha eltértek egymástól. Pearlben, például, Nagumo tengernagy útvonala északabbra haladt tovább, majd lekanyarodott délkeletnek Midway felé, mintegy 135 fokos irányban.

Ám itt is voltak bizonytalanságok. Senki sem volt biztos abban, mit terveztek a japánok június 2-án reggel 6.00-ra egy bizonyos ponton, amely Midwaytől 650 mérföldnyire nyugatra fekszik. Bizonyára valami találkozás-féle lehetett, de azt, hogy pontosan mi, nehéz volt megmondani.

Úgy látszott, hogy van néhány részlet, amelyeket még a legkitűnőbb felderítő csoport sem tud kibogozni.