6. FEJEZET
A cél támad

Genda fregattkapitány nem lepődött meg azon, hogy Tomonaga újabb támadást kért. Egy korábbi jelentés alapján alapos gyanúja támadt, hogy erre esetleg szükség lesz. És mint Nagumo hadműveleti tisztje habozás nélkül javasolta ezt a lépést.

A japán csapásmérő erő már több mint egy hete a tengeren volt, és még egy figyelmeztetés sem érkezett az Egyesült Államok flottájáról. Ezen a reggelen a felderítőgépek két óra hosszat úton voltak, de ők sem találtak semmit. Még a Tone 4-es számú gépének – a legutolsónak – is nemsokára vissza kell térnie. Amikor nincs nyoma az amerikai flottának, ostoba dolog lenne tovább tartalékolni a légierőt. Fel kell használni arra, hogy elintézze Midwayt.

Kusaka tengernagy még tétovázott. Nagumo törzsfőnöke mindig kész volt újabb csapást mérni ha az Egyesült Államok flottája nincs valahol a közelben. Eddig mindenki feltételezte, hogy nincs, de valójában senki sem tudta. Mostanáig ez nem volt döntő. Ha a feltételezés helytelen, korrigálni tudták – de tovább már nem. Ezek az utolsó tartalékok. Hirtelen úgy érezte magát, hogy „kissé hasonlít ahhoz a vadászhoz, aki egyszerre két nyulat üldöz”. Itt van az amerikai flotta, amelyet el kell kapni … és most itt van ez a felszólítás a Midway elleni újabb támadásra.

Amikor erről Gendával és Nagumo tengernaggyal beszélt, a csapásmérő erő egy pont felé száguldott, amely mintegy 140 mérföldnyire volt Midwaytől északnyugatra. Itt várták, hogy nem sokkal 8 óra után megkezdődjék Tomonaga gépeinek visszatérése a fedélzetre. A hajók szabályos csatarendben haladtak: a repülőgép-anyahajók zárt négyzetet alkottak – jobb oldalon az Akagi haladt az élen, a Kaga követte, a bal oldalon a Hiryu és utána a Soryu – a csatahajók, a cirkálók és a rombolók fedezete mellett, amelyek nagy, laza körben bontakoztak szét körülöttük.

A legénység őrhelyén tartózkodott … 5 óra 32 perc óta, amikor a Nagara elsőnek pillantotta meg azt a PBY-t. Nem sikerült lelőniük sem ezt, sem a másikat, amely csatlakozott hozzá, így a felderítés eredményéről sok jelentésnek kellett Midwaybe eljutnia. Most nem volt mit tenni, csak várni és figyelni. Egyedül az Akagin 20 figyelő állt a parancsnoki híd tetején, és kémlelte az eget. (A japán hajók nem voltak felszerelve radarral – A ford.)

7 óra 5 perckor úgy látszott, hogy minden egyszerre történik: elől egy romboló zászlójelzést adott; a Tone fő ütege megnyitotta a tüzet, az Akagi kürtöse pedig légiriadót fújt…

Earnest hadnagy úgy tudta, hogy a hat TBF találkozni fog, csatlakozik a tengerészgyalogság bombázóihoz, vadászgépeihez, és mindnyájan együtt mennek – de egyáltalán nem így történt. Amint Midwayt elhagyta, a rámenős Fieberling százados északnyugatnak fordult, és torpedóvető gépeit egyenesen a japán armada felé vezette.

Öt perc múlva izgalmas pillanat következett, amikor egy Midway felé tartó ellenséges vadászgéppel találkoztak. A japán egyetlen sorozatot adott le, és folytatta útját. A TBF-ek még csak vissza sem lőttek, nekik is más dolguk volt. Az ellenség még itt van. Earnest és a mellette repülő Charles Brannon hadnagy úgy érezve, hogy „vérbeliek” és kiállták a próbát, a század jelével, ökölbe szorított kézzel, tréfásan üdvözölték egymást.

Siettek. Majdnem egy óráig semmi sem történt – nyugodt utazás 4000 láb magasságban, néha egy-egy gomolyfelhőn keresztül. 7 óra körül Earnest észrevett valamit, amely úgy nézett ki, mint valami cammogva haladó leírhatatlan külsejű gőzös. Utána még egy … és újabbak, vég nélkül. Még sohasem látott ilyet. A szó szoros értelmében ellepték az óceánt. A távolból meg tudott különböztetni két egymás mellett haladó anyahajót és mögöttük még több hajót, de túl messze voltak ahhoz, hogy megállapíthassa mifélék. Túl rövid ideje volt ahhoz, hogy mindent felfogjon. Még miközben jelentette a harcérintkezés felvételét, Jay Manning, toronylövésze figyelmeztette, hogy ellenséges vadászgépek közelednek. Ugyanabban a pillanatban Fieberling százados jelt adott, és teljes gázzal irányt vettek a két repülőgép-anyahajóra. Hosszú volt az út lefelé 150 láb magasságig, miközben a Zérók állandóan a nyomukban voltak.

Az ellenség második támadása közben Manning toronygépágyúja elhallgatott. Harry Ferrier rádiós, aki a szárnygépágyút kezelte, válla felett visszanézett. Megijedt, amikor azt látta, hogy Manning teste élettelenül süppedt az ülésbe. A 18 éves Ferrier még sohasem látott halottat, és itt, ebben a lesújtó helyzetben egy hullát bámult. Egyszerre nagyon ijedtnek és öregnek érezte magát.

Visszafordult saját fegyveréhez, hogy megállapítsa használhatatlanságát. Az ellenség eltalálta a TBF hidraulikus rendszerét, leszakította a farokkereket és elzárta a kilövést. Ekkor újabb lövéssorozat söpört végig a gépen, és egy golyó fúrta át baseballsapkája ellenzőjét. A golyó elszakította fejbőrét, és ő ájultan dőlt hátra.

Szorosan a TBF-ek mögött – olyan szorosan, hogy látta, amint támadásba indulnak – vezette Collins százados négy B-26-osát. ők szintén a maguk útját járták: nincs találkozás, nincs terv a TBF-ekkel, a B-17-esekkel vagy a tengerészgyalogság gépeivel való együttműködésre. Egyszerűen megkapták céljukat, és most itt vannak.

Az első, amit Muri főhadnagy látott, némi füst volt a láthatáron … utána sok romboló, mire elszállt az a reménye, hogy kellemes reggele lesz. Miközben a helyzetet tanulmányozta, kihúzott egy Chesterfieldet a lábánál levő dobozból és a szájába dugta.

Még gyufa után matatott, amikor valahonnan előkerült egy sereg Zero. Collins százados tartotta az irányt, egyenest az anyahajók felé repült, amelyeket a japán csatarend közepén látott. A baj csak az volt, hogy az anyahajókat a közeli oldalról igen jól fedezték. Ezért át kellett fordulni a menetirány szerinti jobb oldalra, hogy jól kilyukaszthassa őket. És ez azt jelentette, hogy a kísérő rombolók egész vonala felett mélyrepülésben
kell elhúznia.

De meg kellett tenni. Collins bal felé irányt változtatva elvezette csoportját a kíséret felett, a légvédelmi ágyúk tűzfüggönyén keresztül. Aztán újra erősen jobbra és egyenesen az anyahajóknak. Amikor 200 lábon rájuk rajtoltak, egy ismeretlen hang ezt ordította ki az egyik gépből: „Fiú, ha az anyám most láthatna!”

Nem volt előzetes támadási terv és idő sem a feladatok kijelölésére – a négy repülőgép őrülten rárontott a vezető anyahajóra. Collins hol emelkedett, hol süllyedt, megakadályozta, hogy a japánok célozni tudjanak rá, és Muri minden tőle telhetőt elkövetett, hogy kövesse. Már a harcrend közepe fölött voltak, amikor Muri másodpilótája, Pete Moore hadnagy gyorsan körülnézett: a hajók szinte tűzlepelbe burkolóztak. A japán tüzérek a vízre lőttek, hogy lássák, hol csapódik be a lövedék. A loccsanástól majd a tüzet áthelyezik egyenesen a B-26-osokra.

Azok azonban valahogy mégis előretörtek. Collins végül 800 yardon kioldotta torpedóját, és jobb felé meredeken elhúzott. Muri szorosan mögötte volt, tőlük jobbra a Zérók berepültek saját flottájuk tüzébe, és kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy feltartóztassák őket. A lövedékek összezúzták a plexitornyot, egy eltévedt lövedék megsebesítette Gogoj őrmester homlokát.

Muri rákiáltott Moore-ra, hogy oldja ki a torpedót. Ám a rögtönzött kapcsoló azok közé a szerkezetek közé tartozott, amelyet valószínű, hogy Rube Goldberg talált fel – egy elsütő billentyű, egy kábel és egy kapcsoló számtalan villafoggal. Moore eszelősen rángatta a billentyűt, csavarta a kapcsolót, de még mindig nem tudta, hogy kioldódott-e a torpedó.

„Elment?” – kiáltotta Muri.

„Hogy az ördögbe tudnám?” – felelte Moore.

Muri egyik kezét a kormányon tartva szintén a kapcsolóval és a billentyűvel babrált. Nem érezték a boldog érzést, amikor a gép felemelkedik, miután megszabadult a torpedótól. Később megtudták, hogy a torpedó valahol mégis kioldódott.

Most azonban csak remélték már, nem sok idejük maradt. Az anyahajó fölé értek. Muri erősen megdőlve egyenesen a repülőfedélzet közepének irányította gépét. Bombavetője, Russ Johnson hadnagy megragadta az orrgépágyút, és golyózáporral árasztotta el a hajót. Közben futó pillantást vetettek a fedezéket kereső fehér ruhás matrózokra.

Miközben elhúztak, Muri oldalra pillantott Herbie Mayes hadnagy gépére, amely szintén célja felé tartott. Állandóan velük volt, majdnem eltalálta az anyahajót, és a tengerbe fordult mellette. A csoport tagjai közül soha, senki sem látta, hogy mi történt a negyedik B-26-ossal.

Bámészkodásra nincs idő. A Zérók újra rájuk csaptak. Szitává lőtték a futóművet, az üzemanyagtartályokat, a légcsavart, a rádiót és az egyik szárny felső szélét. Megsebesítették Ashley őrvezetőt a hátsó toronyban és az oldalgépágyúkat kezelő Mello őrmestert. A vértől borított Mello végső erőfeszítéssel előremászott a pilótafülkébe, jelentette, hogy a gép kigyulladt, és „hátul mindenkit eltaláltak”. Moore hadnagy hátramászott, eloltotta a tüzet, Ashleynak adott egy szulfonamid tablettát, és az egyik gépágyú mellé ült.

Muri mérlegelte a helyzetüket; a gép tönkrement és tanácsosabb egyet lubickolni, semmint égő géppel lelőjék. Már-már kényszerleszállásra gondolt, amikor a maradék kitartás, úgy látszik, győzedelmeskedett benne, és visszatartotta a kezét.

A vadászok végre eltakarodtak. Útban Midway felé Muri észrevette, hogy még mindig nem gyújtotta meg azt a cigarettát, amelyet akkor dugott a szájába, amikor a Zérók megtámadták. De már majdnem túl késő volt. Izgalmában kettéharapta a cigarettát, és a felét lenyelte.

Az eseményekre visszagondolva ironikusnak tartotta, hogy egyedül abban a pillanatban érezte magát biztonságban, amikor közvetlenül a japán anyahajó felett volt. A hajó repülőfedélzete felett egyszerűen túl közel volt ahhoz, hogy eltalálják. Még így sem volt kellemes látni a hajó árbocán lobogó nagy japán zászlót. A filmhíradók után most itt volt előtte a zászló. Sohasem látszott nagyobbnak.

Ogawa százados nem tudta túltenni magát azon, hogy milyen nagynak látszott a fehér csillag azokon a B-26-osokon. Sokkal nagyobb, semmint várta. Mielőtt ezek az amerikai torpedóvető repülőgépek megjelentek, kellemes reggele volt, egységének két másik Zérójával ellenőrizte a légteret a csapásmérő erő felett. A PBY-ok eltávoztak – legalábbis egy időre –, és nekik nem volt más tennivalójuk, mint a másik három anyahajó hasonló egységeivel együtt körözni.

Ekkor Ogawa 2-es számú embere váratlanul tüzelni kezdett géppuskáiból, hogy felkeltse a figyelmet. Ogawa körülnézett és két külön haladó torpedóvető-rajt látott, amelyek egy felhőhasadékon keresztül közeledtek. A légi őrjárat többi gépe szintén látta őket, és a Zérók minden irányból zuhanni kezdtek. Legtöbbjük a hat TBF-ből álló vezető rajt vette célba, a többiek, így Ogawa egysége is a másik négy amerikai gépet, a nagy fehér csillagot viselő B-26-osokat szemelte ki magának.

Az anyahajó személyzete izgatottan figyelte, amint a Zérók módszeresen leszedték a TBF-eket. Az Akagin minden loccsanásnál tapsvihar tört ki. Olyan volt, mint amikor egy színház közönsége nagyszerű előadást néz – és bizonyos értelemben ez is az volt. Egyik TBF sem tudott eléggé közel férkőzni, hogy hatásosan ledobhassa terhét, és a hat közül ötöt lelőttek az anyahajóktól jókora távolságban.

A B-26-osokkal azonban más volt a helyzet. A Zérók rájuk támadtak, de a B-26-osok sebessége nagyobb volt, semmint bárki sejthette volna, és tudták is, hogyan használják ki azt. Egyikük lezuhant, a többiek azonban jöttek … Egyenesen az Akaginak, amely a harcrend jobb szárnyát vezette. A Hiryu is veszélyben volt, és mindkét hajó legénysége lélegzet-visszafojtva figyelte, amikor a torpedók leestek. Szerencséjükre túl lassúak voltak. Különösen a Hiryu könnyen kikerülte őket – sőt a matrózoknak egyet sikerült géppuskával eltalálni.

A veszélynek erősen kitett Akaginak több baja volt. Aoki sorhajókapitány 7 óra 11 perckor a hajót erősen jobbra kormányozta, a közeledő repülőgépek felé. Amint az első gép ledobta torpedóját, a hajó jobbra teljes fordulatot tett, hogy kikerülje, utána újabb teljes balfordulat következett, hogy a másik torpedótól megmeneküljön. Mindez két percen belül történt.

De ez még nem minden. Miközben a B-26-osok elhúztak, heves gépágyútűz árasztotta el az Akagi fedélzetét, megölt két embert, harcképtelenné tette a 3. légvédelmi üteget, elszakította az adóantennát. És amikor már úgy látszott, hogy vége a veszélynek, az utolsó B-26-os egyáltalán nem távozott el: helyette egyenesen az Akagi parancsnoki hídja felé száguldott. Senki sem látta, hogyan tudta elhibázni. Kusaka tengernagy biztosra vette, hogy végük. Ösztönszerűen levágódott, amikor a gép egyenesen feléje tartott. De nem csapódott be a gép, csak néhány hüvelyknyire kerülte el a parancsnoki hidat, és közvetlenül a hajó bal oldala mellett a tengerbe bukfencezett. Az egész parancsnoki híd megkönnyebbülten kiáltott fel, amely minden nyelven azonosan hangzik: „Tyüh!”

A megrendült Kusaka különös megindultságot érzett. Azt hitte, hogy erre csak a japán pilóták képesek. Fogalma sem volt arról, ki volt ez a rendíthetetlen amerikai, de ott, az Akagi parancsnoki hídján egy néma imát mondott érte.

Ogawa százados gyakorlatias szemének valójában egyik sem volt valami szakszerű eljárás. A TBF-ek és a B-26-osok között nem volt együttműködés … a torpedókat túl messze oldották ki … a gépek mind egy oldalról közeledtek. Nem csoda, hogy nem találtak.

A támadás azonban többet ért el, mint ahogyan Ogawa gondolta. Minden kétséget eloszlatott a Midway elleni újabb csapást illetően. Ezek a gépek onnan jöttek – Nagumónak nem volt szüksége több meggyőzésre. A tengernagy 7 óra 15 perckor megparancsolta a második támadó hullám újrafegyverzését: a torpedóvető gépekre bombákat szerelni, zuhanóbombázókat rombolóbombák helyett pillanatgyújtós bombákkal ellátni. Ez a Hiryu és a Soryu számára viszonylag könnyű volt – éppen akkor töltötték fel a zuhanóbombázókat –, az Akagin és a Kagán azonban izzasztó munka. A repülőszemélyzet előrerohant, leeresztette a torpedóvető gépeket a hangárfedélzetre, és elkezdte az átszerelést. Eszeveszett sietség közben az emberek remélték, hogy még mielőtt Tomonaga visszatér, sikerül a második hullámot felfegyverezni, és az még fel is tud szállni.

Nagyban dolgoztak, amikor egy meglepő hír érkezett a Tone 4-es számú gépétől, amely keleti irányban éppen 300 mérföldes felderítő járőrözését végezte. 7 óra 28 perckor ezt jelentette: „10 ellenséges felszíni hajót látunk, bemérési szög: 10 fok, távolság Midwaytől 240 mérföld. Irány 150 fok, sebesség több mint 20 csomó.”

Felszíni hajók. Ezek szerint kint vannak … és hatótávolságon belül. Ha Chuichi Nagumo inkább filozófus lett volna mint tengernagy, talán elgondolkodott volna a sorson, azon, .hogy a Tone repülőgépe a tervezettnél fél órával később indult. Ha nem lett volna baj a katapulttal – ha idejében indul –, már azelőtt tudomást szerzett volna az amerikai flottáról, mielőtt Tomonaga kérte, hogy mérjenek második csapást is Midwayre. Akkor döntését illetően nem lett volna kétség: egyenesen a hajókat támadják meg. Ámde a dolgok jelenlegi állása mellett ez már nem volt ilyen könnyű. A torpedóvető gépeket a fedélzet alatt éppen most töltötték fel bombákkal.

A tengernagy, menteni próbálta ami menthető, módosította terveit. A Midway elleni második támadást felfüggesztette, és 7 óra 45 perckor újabb parancsokat adott a csapásmérő erőnek: „Felkészülni az ellenséges flottaegységek megtámadására. Azokon a torpedóvető gépeken, amelyekre még nem szereltek bombákat, hagyják meg a torpedókat.”

A következő lépés attól függ, hogy az ellenségnek mije van. A Tone pilótája kétségbeejtően zavaros jelentést küldött. „Tíz felszíni hajó” – ez nem mond sokat. Vannak köztük anyahajók? Ha igen, akkor azonnal rájuk kell csapni. Ha nincsenek, akkor ez az ellenséges erő esetleg várhat. A torpedóvető gépeknek több mint a felét már átállították bombákra: ha az amerikaiaknak csak cirkálóik és rombolóik vannak, Kusaka úgy érezte, hogy jobb lenne újabb támadást intézni Midway ellen, mint a hajókra rácsapni. Ám döntéséhez ismernie kell, hogy milyen ellenséges erővel áll szemben. 7 óra 47 perckor Nagumo nyersen ezt az üzenetet adta a felderítőgépnek: „Hajótípusokat pontosítani, és a rádiókapcsolatot fenntartani.”

A kínos helyzet ellenére nem volt ok a pánikra. Bővében voltak az erőnek, mindössze egy kevés időre volt szükség. Idő arra, hogy visszaszereljék a torpedókat és a rombolóbombákat, ha anyahajók vannak. Idő arra, hogy befejezzék a „föld-levegő” bombák felszerelését, ha újra Midway ellen mennek. Idő arra, hogy újra harcrendbe állítsák a hajókat, amelyek az ellenség torpedótámadásaitól szétszóródtak. Idő arra, hogy újra fel töltsék az üzemanyagtartályokat, és megszigorítsák a légi őrjáratozást. Idő arra, hogy Tomonaga gépei visszatérjenek. És mindenekelőtt hogy értelmesen gondolkozzanak és tervezzenek, túl sok csűrés-csavarás és váratlan kényszer nélkül.

Nagumo még mindig további részleteket várt a Tone gépétől, amikor 7 óra 50 perckor a Soryu légi biztosítása azt jelentette, hogy „körülbelül 15” egymotoros zuhanóbombázó közeledik délkelet felől.

Eugene Card tizedes úgy érezte, mintha egy jéggel bevont ólomdarab ülte volna meg a gyomrát. Csak egy a vigasz: három óra múlva vagy így, vagy úgy, mindennek vége lesz. Az is jó, hogy Fleming százados a gépen van – aki olyan nyugodtan szundított a midwayi huzavona alatt, mielőtt a VMSB-241 elindult küldetésére, hogy bombázza a japán repülőgép-anyahajókat.

Végre úton voltak – Fleming százados a navigátora annak a 16 SBD-nek, amelyeket Henderson őrnagy vezetett. A század többi gépe – a 11 öreg Vindicator – külön megy Norris őrnagy vezetésével. Ezek túl lassúak voltak ahhoz, hogy együttműködjenek a többiekkel.

Henderson csoportjának máris elég problémája akadt. A 16 pilóta közül 13 csak néhány nappal azelőtt ült SBD-gépekre, korábban sohasem repült rajta. Tíz pilóta csak egy hete volt a században; alig ismerték egymást és kevés idejük volt, hogy együtt gyakoroljanak. Cardhoz hasonlóan a legtöbb lövész tapasztalatlan volt. Zöldfülűségük miatt határozott úgy Henderson őrnagy, hogy a japánokat nem zuhanásból, hanem siklórepülésben fogja bombázni. Ehhez kevesebb gyakorlat, ügyesség, de nem kevesebb bátorság kell, mivel a gépek hosszabb ideig vannak kitéve a veszélynek.

Az ellenség felé közeledve Hendersont kivéve zárt alakzatban repültek 9000 láb magasságban, ő külön repült, és összeterelte őket, mint egy derék juhászkutya. Card a nyakát kinyújtva látta a gépeket óriási lépcsőben felfejlődve. Új bizalom töltötte el, Al Tweedy hadnagy gépére pillantott, és leadta a régi ismert jelet Elza Raymond szakaszvezetőnek, Tweedy lövészének. Raymond vigyorgott, és visszaintett.

7 óra 50 perckor Dániel Iverson hadnagy elsuhant mellettük, és balra lefelé mutatott. Card lenézett, de semmit sem látott. Fleming belépett a hírrendszerbe: „Felvettük a harcérintkezést. Tíz óra irányban hajó.” Card újra lenézett, és egy felhőhasadékon keresztül nagy, karcsú, fekete hajót látott. Nagy sebességgel Midway felé haladt.

Az SBD-k folytatták útjukat a hirtelen egyre ritkábbá váló felhőtakaró felett. A felhők nyílásain keresztül Card egyre többet látott az ugyanabban az irányban haladó karcsú fekete hajókból. Azután olyasmit látott, amit sohasem fog elfelejteni. Egy nagy tiszta térségen át négy anyahajót majdnem egymás mellett, és közelükben egy csatahajót, pagodaszerű felépítménnyel. Megbűvölten nézte, ahogy a repülőgép-anyahajók egyszerre fordultak és elkezdték a gépek felbocsátását.

7 óra 55 perckor a rádióban Henderson nyugodt hangja hallatszott: „Támadás két ellenséges anyahajóra, bal oldalról az orr-rész felől …” Az SBD-k elkezdtek lefelé körözni.

„Itt jönnek!” lépett be Fleming százados a rádióhálóba. Card egy pillantást vetett a jobb oldali szárny melletti két füstcsíkra, utána egy vadászgép száguldott el mellette, majdnem függőlegesen emelkedve. Harold Schlendering hadnagy, aki a közvetlen közelben repült, hosszasabban szemlélődött és elcsodálkozott a Zérók fegyvereinek furcsa fehér füstkarikáin. Amikor az első gránátszilánkok belefúródtak Tom Moore hadnagy gépébe, Moore azt gondolta magában, hogy „jön az áldás a Sixth Avenue magasvasútjáról”.

Henderson őrnagy gépének bal szárnya kigyulladt. Minden módon küzdött ellene, de nemsokára elvesztette az uralmat a gép felett, és a tengernek rohant. Card tizedes jobbra lent más gépekről letört darabokat látott, amelyek úgy szálldostak a levegőben, mint a levelek a szélben. Egy ejtőernyő kinyílt, de az idő olyan rövid volt, hogy nem látta, kicsoda.

Elmer Glidden százados átvette a vezetést, és irányt vett egy sűrű felhőtömegre, amely ereszkedés közben nagyobb védelmet nyújthatott. A Zérók egész idő alatt üldözték őket, miközben a lövészek tőlük telhetően viszonozták a tüzet. McFeeley tizedes, aki Blain századossal repült, olyan izgatott lett, hogy saját gépének a farkát is keresztüllőtte. Charles Huber közlegény géppuskája reménytelenül elakadt, de Moore hadnagy kiabálva sürgette: próbálja megjavítani. Huber így cselekedett, és az elszántságnak olyan pantomimjét produkálta, hogy a Zérók tiszteletteljes távolságban maradtak.

Doug Rollow hadnagy lövésze, Reed Ramsey másfajta csellel próbálkozott. Tudta, hogy a japánok szerettek tőkét kovácsolni abból a gondatlanságukból, hogy az üres lőszeresdobozokat kidobják. Amikor ezt egy Zero látta, igyekezett gyorsan közel kerülni, mivel 30 másodpercre volt szükség ahhoz, hogy a lövész újratöltsön. Ramsey elhatározta, hogy eljátssza ezt a játékot. Géppuskája teljesen töltve volt, és kidobott egy konzervdobozt. A Zero szokása szerint rájuk csapott, és Ramsey közvetlen közelről eltalálta.

Nemsokára más bajaik voltak. Card tizedes hallott valami „Wuf” hangot (később elmondta, úgy hangzott, mintha valaki teljesen normális hangon kimondaná azt, hogy Wuf). Aztán újra meg újra hallotta. Nagy, fekete, puha füstpamacsok kezdtek feltünedezni. Ez azt jelentette, hogy most a légvédelmi lövegek hatótávolságán belül kerültek.

Egy pillanatnyi megkönnyebbülést jelentett, amikor a felhőtakarót elérték, de amikor a másik oldalán kiértek belőle, az mindennél rosszabb volt. 2000 láb magasságban orrukat lefelé irányították, és elkezdődött a támadás utolsó szakasza. Most már semmi sem volt köztük és az alul kacskaringózó ellenség között.

Amikor végre szemtől szemben voltak a japán anyahajókkal, mindnyájuknak megvolt a maga élénk benyomása. Moore hadnagy számára ez a ragyogó Felkelő Nap-jel volt a repülőfedélzeten. Rollow hadnagynak a szétspriccelő legénység. Iverson hadnagy számára pedig az az összefüggő tűzgyűrű, amely körülvette a repülőfedélzetet, amint az összes tűzfegyverek megnyitották a tüzet.

Fleming százados is eleresztette a maga csomagját, és látta, hogy egy löveg egész kezelőszemélyzete eltűnik. Card tizedes a vezető háta mögül nagyon keveset láthatott, de több mint eleget hallott. A légvédelem „Wuf”-jaihoz most a kisöbű lőfegyverek tüzének állandó ropogása járult. Az SBD megrázkódott. – „Valaki egy vödör szöget dobott a légcsavarba.” Kis lyukak keletkeztek mindenütt a pilótaülés felett, és ezer tű csiklandozta a jobb bokáját. A tengerészgyalogosok lecsaptak, és ledobták terhüket – Rollow 400 lábról … Schlendering 500 lábról … Fleming 300 lábról. Összesen tízen voltak. Füst- és vízoszlopok csaptak fel, és majdnem eltakarták az anyahajókat a szem elől. Valóban óvatoskodó volt az, aki nem gondolta, hogy legalább egy bombája a cél közelében robbant.

Utána majdnem a hullámokat súrolva húztak el, hogy megnehezítsék a Zérók és a hajóágyúk dolgát. Rollow hadnagy, alig néhány lábnyira a víz felett repülve egyszer csak azt látta, hogy víztornyok szöknek a magasba előtte. Egyenesen az egyik japán csatahajó ütegének repült. Visszavette a magassági kormányt, és az SBD 2000 láb magasságba emelkedett. Amikor ismét a kormányhoz nyúlt, ott termett egy Zero. Ez a végét jelenthette volna, de semmi sem történt. A japán pilóta, akinek a lőszere nyilvánvalóan elfogyott, csak a kezével intett neki.

Fleming százados még nagyobb bajba került. Amikor felhúzott, egy újabb „vödör szeg” találta el a légcsavart. Card tizedes bal lábát valami erősen megütötte, és még több lyuk tátongott a pilótaülés körül. Amikor a gép vízszintesbe ért, Card végre jól látta az anyahajót – ezt a „vonagló szörnyet”, rengeteg gyorstüzelő ágyúval, amelyeknek csöve mind felfelé áll, és mindegyikből állandó tűzsugár ömlik.

A gyomrában levő jég elolvadt, és felforrt benne a harag. A gépet eltalálták, őt is eltalálták, nem tudta, hogyan fognak ebből élve kikeveredni; csupán azt remélte, hogy néhány japánt magukkal visznek.

Fuchida fregattkapitány nem tudta megérteni, miért jönnek így az amerikai gépek. Zuhanóbombázáshoz túl alacsonyan, torpedóvetéshez pedig túl magasan vannak. Ezzel a hosszú, lomha aláereszkedéssel olyan napot szereznek a Zéróknak, mintha a gyakorlótéren lennének.

De az bizonyos, hogy sohasem haboztak. A Hiryu bal oldalát támadva egymás után csaptak le, és dobták le terhüket. Teiichi Makishima, egy polgári híradófilmes az Akagin aggódva figyelte, amint a Hiryu eltűnik a sűrű fekete füstfelhőben. Mintha az örökkévalóságig tartott volna, de végül előbukkant. Még mindig teljes sebességgel haladt, fehér orrhulláma csillogott a napsütésben. Az Akagiról figyelő emberek megkönnyebbülten kiáltottak fel.

A Hiryun izgalmas pillanatokat éltek át, amikor Tomeo Kaku sorhajókapitány megpróbált kitérni a támadó gépek elől. 8 óra 8 perckor négy bomba teljesen befogta a hajót. 8 óra 12 perckor egy másik bomba közvetlenül a hajó bal oldala mellett robbant. Lent, a gépteremben Hisao Mandai hadnagy megtántorodott, amikor a hajó szörnyen megrázkódott. Azok, akik odafent voltak, jókora golyózáport kaptak – négy ember meghalt, sokan megsebesültek.

Miközben Amagai fregattkapitány a Kagáról a jelenetet figyelte, saját figyelője hirtelen elordította magát: „Ellenséges gépek, riadó!” A figyelmeztetés éppen jókor jött. A három utolsó amerikai bombázó – vagy mint külön csoport, vagy mint a kijelölt célt elvétő gépek becsúsztak a bal fedélzet felől, ledobtak három bombát közvetlenül a hajó tatja közelében.

Aztán vége volt. A csapásmérő erő ismét megtette a magáét: a harmadik amerikai támadást is visszaverte, anélkül, hogy akár egy karcolást szenvedett volna. Nagumo tengernagy elégedett volt, de pillanatnyilag más járt az eszében. Még mindig szerette volna tudni, hogy a Tone 4-es számú gépe miféle hajókat látott. Az amerikai bombatámadás alatt állandóan várta a választ. Végre 7 óra 58 perckor újra jelentkezett a felderítőgép, de még mindig nem azonosította az ellenséges hajókat. Csupán azt jelentette, hogy irányukat 150 fokról 180 fokra változtatták.

A törzsbeliek magukon kívül voltak. Mit kezdhetnek ezzel az értesüléssel, ha egyszer nem tudják, mivel állnak szemben? 8 órakor a felbőszült Nagumo ismét megpiszkálta a pilótát: „Jelentse a hajótípusokat.” 8 óra 9 perckor végre megkapta a választ. A Tone repülőgépének új jelentése így hangzott: „Az ellenség öt cirkálóból és öt rombolóból áll.”

Ezek szerint nincsenek repülőgép-anyahajók. A zászlóshajó parancsnoki hídján állók megkönnyebbültek. Ono fregattkapitány, a felderítőtiszt azt mondta, hogy ő ezt egész idő alatt tudta. Kusaka tengernagy úgy érezte, hogy most már nyugodtan mérhetnek újabb csapást Midwayre.

Ez azonban új bonyodalmat okozott. A három amerikai támadás nem okozott kárt, de szétzilálta a flottát. A szép négyzetalakzat felborult, az anyahajók szétszóródtak. Megfelelő oltalmazásukhoz sokkal több vadászgépre volt szükség. Mivel Shindo százados, a harci őrjárat parancsnoka, felhasználta tartalékait, kezdte igénybe venni a második támadó hullámba kijelölt vadászokat. így senki sem maradt, aki a csapást támogatni tudta volna.

Ezen, természetesen, lehetett segíteni. Mindössze egy kis időre volt szükség a flotta átcsoportosításához – a tömör négyzetalakzat helyreállításához –, s utána egy kicsit több idő azoknak a vadászoknak a feltankolásához, melyeket kivonnak a légi oltalomból. A törzs még vitatkozott, amikor 8 óra 14 perckor a Tone bal oldali ágyúi tüzet nyitottak – teljesen új veszélyt jelezve az égből…

„Most meglátjuk őket" – mondta Bill Adams, a fakereskedőből lett navigátor, miközben Walter Sweeney ezredes 15 B-17-esét Nagumo hajói felé vezette. 7 óra 32 perc volt, és több mint egy óra múlt el azóta, hogy elirányították őket a szállítóhajók elleni újabb támadásról, hogy helyette a repülőgép-anyahajókat támadják.

Adams nem időzíthette volna jobban szavait. A következő pillanatban Sweeney a felszakadozott felhőkön keresztül lemutatott, és ott, a távolban látható volt a hajók keltette hullámcsík a vízen. Don Kundinger százados számára, aki az egyik gépet vezette, ez ijesztő látvány volt: „a felszíni hajók legnagyobb serege, amelyet valaha láttunk – úgy tűnt, mintha egyik láthatártól a másikig érne”.

De melyek voltak az anyahajók? Sweeney, a csoport vezetője erősen figyelt … és semmit sem látott. Az egész olyan nehéz volt. A szárazföldi haderő pilótái közül kevésnek volt tapasztalata a hajók azonosításában. A felszakadozott felhőzet még jobban megnehezítette a látást. A hajók előbukkantak, majd ismét eltűntek, mielőtt még bárki alaposabban szemügyre vehette volna őket.

A legfontosabb azonban a magasság kérdése volt. A szállítóhajók elleni, 8000 láb magasságból szerencsésen végrehajtott támadások után Sweeney úgy érezte, hogy emberei könnyű célpontot jelentenek, ha az anyahajók ellen is ugyanezt próbálnák tenni. Ezért most 20.000 láb magasságban repültek, ami egy gyakorlatlan szem számára elég nagy távolság ahhoz, hogy bármit is kivehessen.

Azt azonban látták, hogy a japánok tevékenykednek. Az ellenség hajói manővereztek. De nem volt légvédelmi tűz. Sweeney repülőinek kissé meg kellett erőltetni szemüket, mire végre megértették, hogy mi történik. Ott, mélyen alattuk, Henderson őrnagy zuhanóbombázói támadtak.

A B-17-esek folytatták a keresést. Akkor Cecil Faulkner százados hirtelen észrevett valamit. Egy vékony felhőfoszlány alatt egy hajó haladt – nem közönséges, hanem téglalap alakú hajó, lapos, sárga fedélzettel, közepén a Felkelő Nap jelképével. Aztán látott egy másik ugyanilyet … és még kettőt. Nem kétséges, hogy milyen hajók.

Nem volt vesztegetni való idejük. Sweeney messze előttük repült, északnyugati irányban kémlelt, ezért Faulkner jelt adott köteléke másik két bombázójának, mire azok elhagyták az alakzatot, hogy a saját szakállukra támadjanak. Addigra Carl Wuertele százados is megtalálta az anyahajókat, és Paul Payne százados is, a Yankee Doodle-ban. Végül Payne értesítette Sweeneyt, aki még mindig északnyugat felé fürkészett. Az ezredes azt mondta neki, hogy kezdje meg a támadást, amíg a többi géppel a helyszínre siet.

A támadás 8 óra 15 perckor kezdődött, de még a vártnál is kevesebb volt benne az összhang. A három gépből álló csoportok eléggé a maguk szakállára bombáztak, és a gépek számos esetben szólóban támadtak. A hiányzó jártasságot lelkesedéssel pótolták. Amikor a Hel-En-Wings kioldotta bombáit, Wuertele százados legénysége örömujjongásban tört ki.

A japán tüzérek azonnal válaszoltak. Az első gránátok közvetlenül Sweeney gépe mellett robbantak, és összezúzták a másodpilóta ablakát. Wessman hadnagy, másodpilóta számára ez azt bizonyította, hogy milyen bölcs dolog az ilyen magassági bombázás. „Mostantól kezdve – mondta később – mindnyájan sajnáltuk, hogy 20.000 lábnál megálltunk."

Nemsokára néhány Zero tűnt fel. Három közösen támadta Faulkner százados gépét, felszakította törzsét, és üzemképtelenné tette negyedik motorját. Egy másik Payne századossal viaskodott, de valójában sohasem bocsátkozott vele közelharcba. A Zérók pilótái mindig respektálták a B-17-et, és a mai nap sem volt kivétel.

Mindez tíz meleg percet okozott, de nem jelentett komoly veszélyt. Az egyetlen sebesült Faulkner százados faroklövésze volt, akinek a mutatóujja sérült meg.

A szárazföldi hadsereg pilótái örültek. Az ár valóban kicsinek látszott. Úgy tűnt, hogy az anyahajóknak végük. Faulkner százados úgy vélte, hogy csoportjának legalább két találata van; Wuertele százados és Brooke Allen alezredes azt állította, hogy egy-egy találatot ért el. Sweeney ezredes saját legénysége legalább ennyire optimista volt: biztosan érezték, hogy mind a nyolc bomba célba talált, és az anyahajó tatja felszakadt. Sweeney, aki jól ismerte az emberi természetet, hivatalos jelentésében mérsékelte ezeket az állításokat, de úgy érezte, hogy legalább egy anyahajót biztosan találat ért.

Aoki sorhajókapitány ijedten figyelt az Akagiról. A Soryu körül annyi vízoszlop csapott a magasba, hogy egyáltalán semmit sem látott. Azt gondolta, hogy a hajó elsüllyedt. A Hiryu szintén bajbajutott, eltűnt a párában és a füstben. Természetesen mindegyik tüzelt, de a B-17-esek túl magasan voltak ahhoz, hogy le tudják szedni őket. A csapásmérő erőnek ki kellett várnia a dolog végét.

Ez senki számára sem volt keservesebb, mint a Midway elleni támadásról visszatérő pilóták számára. Véletlen folytán éppen ebben a pillanatban értek vissza. Anyahajóiknak integetve hasztalanul keringtek fölöttük, és azon imádkoztak, hogy a bombák célt tévesszenek. Tomonaga századosnak még egy külön problémája is volt: nagyon kevés volt az üzemanyaga, mivel Midwaynél egy találat kilyukasztotta szárnytartályát.

8 óra 20 percre elmúlt a veszély. A B-l7-esek eltávoztak, a Soryu és a Hiryu előbukkant. Egyiknek sem történt baja, így a köröző gépek várták a jelzést a leszállás megkezdésére. Az Akagin Nagumo tengernagynak jó oka volt arra, hogy elégedett legyen. Az amerikaiak négyszer támadtak, és négyszer verték vissza őket. Több mint egy órán át a csapásmérő erő mindent kapott, amit az ellenség adni tudott – és hajóik sértetlen maradtak.

Ebben a pillanatban új üzenet érkezett Nagumo számára a Tone 4-es számú gépétől, amely még mindig az Egyesült Államok flottáját figyelte: „Az ellenséghez hátvédként valami olyan csatlakozott, ami repülőgép-anyahajónak látszik.”

Ez megdöbbentő volt. Ezt várták a legkevésbé. Eredetileg – amikor a Tone gépe először jelentette az amerikai erőt – Kusaka tengernagy gyanította, hogy esetleg van ott egy anyahajó. Ez azonban 52 perccel azelőtt volt. Ha lenne, biztos, hogy a pilóta meglátta volna – senki sem tudja eltéveszteni, hiszen olyan nagy és hosszú. Ámde a fickó azóta számos jelentést küldött, és bennük egyszer sem utalt anyahajóra. Most pedig azt mondja, hogy mindenesetre egy van.

Ezek után szóba sem jöhet a Midway elleni újabb támadás. Helyette az anyahajóra kell csapást mérni. Az egyetlen kérdés: mikor? Rögtön? Vagy megvárják, amíg a második támadó hullámra visszaszerelik a torpedókat és a rombolóbombákat? Vagy amíg Tomonaga gépei visszatérnek? Vagy amíg az oltalmazó vadászgépeket feltankolják? Vagy elképzelhető e lehetőségek valamilyen kombinációja?

Alighogy Nagumo törzse latolgatni kezdte e változatokat, ismét váratlan esemény történt. Egy újabb amerikai repülőcsoportot – ezen a reggelen az ötödiket – pillantották meg feléjük repülni.

Ringblom hadnagy számára, aki Norris őrnagy 11 Vindicatorból álló csoportjával 13.000 láb magasságban közeledett, minden távolinak és valószínűtlennek látszott. Most végezte el a repülőiskolát, frissen érkezett az Egyesült Államokból, és nehezen tudta elhinni, hogy itt van, hogy igazi ellenség ellen vezetheti gépét. Ahhoz is túl tapasztalatlan volt, hogy értékelni tudja a veszélyhelyzetet, amikor ezt az ócska gépet a félelmetes japán csapásmérő anyahajós magasabbegység ellen vezeti.

Ám a lecke hamarosan megkezdődött. 8 óra 17 perckor felszakadozó felhőkön keresztül megpillantotta a japán hajókat, és majdnem rögtön három Zero tűnt fel. Úgy látszott, mintha játszanának a Vindicatorokkal. Ügyet sem vetve rájuk függőlegesen köröztek a kötelék körül.

Aztán munkához láttak. Egyikük néhány sorozatot eresztett Daniel Cummings gépébe, amely a csoport végén haladt. Cummings hallotta, hogy lövésze abbahagyja a tüzelést, szólította, de nem kapott választ. Nem is kaphatott. Az illinoisi Springfieldbe való Henry I. Starks valójában szerelő volt és nem lövész. De a felkészülés alatt, amikor Kimes ezredes lövészeket keresett, Starks önként jelentkezett. Azt megelőzően, hogy reggel felkapaszkodott Cummings gépére, még sohasem lőtt géppuskával a levegőben, és mindössze háromszor ült repülőgépen. Nem volt rá lehetősége, hogy jó lövésszé váljék vagy megvédje magát, és most halott.

Amikor még több Zero érkezett, Norris őrnagy gépével vesztve a magasságból a felhők felé vezette embereit. A túlsó oldalon megannyi hajó látszott – senki sem tudta megmondani, milyen típusúak. Miközben lehúzott a felhőtakaróba, rádión parancsot adott a támadásra és nyugodtan kioktatott mindenkit, hogy az útirány hazafelé 140 fok; várhatóan 9 óra körül fognak hazaérni.

Amikor 2000 láb magasságban kitörtek a felhőből, Norris úgy látta, hogy egy csatahajó és egy cirkáló van közvetlenül alatta. Egy anyahajó is volt a láthatáron, de a japánok mindent bevetettek ellene, és kiszámította, hogy sohasem tudná elérni. Helyette kiszemelte a csatahajót, és lefordulva meredek zuhanásba kezdett. A többiek követték. Fejest rohanva, Ringblom hadnagy narancsszínű torkolattüzeket látott az egész hajón. Nyomjelző lövedékek süvítettek el mellette, és mindenütt fekete robbanófellegek. Rémületére azt látta, hogy mindkét csűrőlapjában azonos, körülbelül hat hüvelyk átmérőjű lyuk keletkezett. Az ellenség tüzére a gránátokat rossz magasságra időzítette, így azok átütötték a csűrőfelületet, anélkül, hogy robbantak volna.

A tengerészgyalogság repülői 500 láb magasságban egymás után kioldották bombáikat, aztán közvetlenül a víz felett elhúztak. Közben Sumner Whitten hadnagy egyszeriben a japán hajók oszlopai között találta magát. Kétfelől heves tűz, néhány hajó ütegei tüzét a tengerre irányította, hogy a robbanások nyomán keletkező vízfal elsodorja az alacsonyan repülő gépeket. Frank Zelnis őrmester, a gép lövésze úgy érezte, hogy Whitten túl sokáig időzik köztük – úgy látszott mintha valami látványosságot bámulna. Végre felkiáltott: „Ha ledobtad a bombádat, menjünk innen a pokolba, amíg el nem találnak bennünket.”

A pilóták még mindig szorosan a víz fölött repülve elindultak hazafelé. Ringblom hadnagy 20 percig nem emelkedett 50 lábnál magasabbra. Egy Zero követte, időnként leadott rá egy sorozatot, de Ringblom valahogy megmenekült. Bizonyára szerencséje volt, mert egyáltalán nem kísérletezett manőverezéssel. Állandóan egyenes vonalon repült. Most már gyakorlottabb volt a harcban, de mint pilóta még túlságosan begyulladt, és tudatlan volt, aki még csak hátra sem nézett.

Tamotsu Takama kapitány gyönyörűen vitte a Harunát. Az amerikaiak támadtak, de az öreg csatahajónak mindent sikerült kikerülnie. 8 óra 29 perckor két bomba a közelében robbant, de Yoshino korvettkapitány, a sérülések megállapításával megbízott tiszt jelentette: aggodalomra nincs ok.

Kusaka tengernagy az Akagi parancsnoki hídján újabb megkönnyebbülést érzett. Ötödször is sértetlenül úszták meg az amerikaiak támadását. És micsoda változatosság! Torpedóvető gépek, B-26-osok, B-17-esek, azok a különös zuhanóbombázók. És ha mindez még nem lenne elég, jelentés érkezett arról, hogy egy tengeralattjáró ólálkodik körülöttük. Mindez arra késztette Kusakát, hogy Hiruko-Daikokutenre, a legendás japán démonra gondoljon, akinek három feje és hat karja volt.

Nehéz volt más dolgokra koncentrálni, de a Tone 4-es számú gépétől érkezett új jelentés még halaszthatatlanabbá tette, hogy tegyenek valamit a kelet felől leskelődő amerikai anyahajó ellen. 8 óra 30 perckor a felderítőpilóta a korábban látott hajóktól kissé nyugatabbra további két cirkálót jelentett, amelyek mintegy 20 mérföld távolságban követik őket. Fennállt a lehetőség, hogy ez egy újabb ellenséges kötelék. Ámde a második támadóhullám gépeinek többségén még mindig földi célok elleni bombák voltak; a torpedóvető gépek még mindig a fedélzet alatt; Tomonaga gépei még mindig a leszállásra várnak; a vadászgépek még csak éppen hogy elkezdték az üzemanyag-feltöltést. Mi lenne a legjobb?

„Tekintsék ajánlatosnak a gépek azonnali indítását” – jelezte Tamon Yamaguchi ellentengernagy a Hiryuról nem sokkal 8 óra 30 perc után. Yamaguchi vezette a 2. anyahajós osztályt (Hiryu és Soryu), és hihetetlennek tartotta, hogy Nagumo még mindig nem tett semmit. Tudta, hogy ő mit tenne: azonnal csapást mérne valamennyi repülőgéppel. Mindegy, hogy a gépeken a megfelelő bombák vannak-e, mindegy, hogy van-e torpedójuk vagy sem, hogy van-e vadászkíséretük vagy sem – mindez semmit sem számít, a fő az első csapás.

Az ő döntése kiszámítható volt. Yamaguchi azoknak a fiatal, agresszív vezetőknek egyike volt, akik a császári flotta új szellemét testesítette meg. Kezdettől fogva a kiválasztottak közé tartozott, és gondosan egyengették karrierjét – Washingtonban teljesített külszolgálatot, és az egyik amerikai egyetemen (Princeton) továbbképző tanfolyamokon vett részt. Az a hír járta, hogy egyszer majd a nagy Yamamoto helyébe lép, ő lesz a flotta főparancsnoka. Még ha így is van, a tekintélytisztelő japán flottánál nagyfokú önállóság – és elkeseredés – kellett ahhoz, hogy valaki ilyen nyíltan megmutassa az elöljárójával szembeni elégedetlenségét.

Ő kész volt vállalni ezt a kockázatot is. A Hiryu jelzője leadta üzenetét, amelyet a Nowaki romboló gyorsan vett … továbbította az Akaginak … és az üzenet eljutott Kusaka tengernagyhoz, a törzsfőnökhöz.

Nem, gondolta Kusaka, ha Yamaguchi tanácsát követnénk, elveszítenénk repülőgépeinket. Az azonnali támadás azt jelentené, hogy bombázógépeinket egyedül küldenénk, mert a vadászgépeket mind az anyahajók oltalmazására használjuk fel, és a bombázógépeket vadászkíséret nélkül kiküldeni valóban a végzet kihívása. Lám, mi történt a kíséret nélküli amerikai gépekkel az elmúlt másfél óra alatt.

Ahelyett, hogy félmunkát végeznénk, bölcsebb lesz, gondolta, ha várunk egy keveset, és tisztességesen elvégezzük a munkát. Először felszedjük Tomonaga gépeit és a második támadóhullám vadászgépeit, amelyeket légi harcbiztosításra osztottak be … utána pedig újrafegyverezzük és feltankoljuk őket. És mialatt mindez megtörténik, a második hullámot át lehet állítani torpedókra és rombolóbombákra. Megfelelő együttműködés esetén aztán mindent egyszerre lehet bevetni egy mindent elsöprő támadásba az Egyesült Államok flottája ellen. Ezt a javaslatot tette Nagumo tengernagynak.

Végül is Nagumo, mint mindig, Genda fregattkapitányhoz fordult. Mit gondol? Genda nagyon aggódott azok miatt a gépek miatt, amelyek épp akkor tértek vissza Midwayről és most az anyahajók körül keringtek. Már négy óra óta a levegőben voltak – majdnem mindegyiknek fogytán volt az üzemanyaga. Ezeket fel kell szedni, még mielőtt bármi történik – és ez ennek az új támadásnak a megindítását is magában foglalta.

Ha Tomonaga gépei üres üzemanyagtartállyal a vízbe esnek, egész sereg kiváló pilóta odavész, ami nemcsak Midwayt, hanem a hónapokkal előre elkészített hadműveleti tervet is veszélyezteti. Mindössze 30 perccel kell késleltetni a dolgokat ahhoz, hogy erőiket megóvhassák. Utána elindulhatnak a második támadásra az addigra felkészült vadászok támogatásával. így ő is ellenezte Yamaguchi javaslatát.

Mint általában, amikor Genda beszélt, nem volt ellenvélemény.

„Íme, újra megyünk” – mondta nevetve Shogo Masuda fregattkapitány, az Akagi repülőfőnöke, amikor megérkezett a parancs, hogy ürítsék ki a repülőfedélzetet, és hajtsák végre az újrafegyverzést. A T-inget és rövid nadrágot viselő hangárfedélzeti személyzet mind a négy anyahajón a gépek körül nyüzsgött, leszerelték az imént felszerelt bombákat. Újra targoncák gördültek a torpedókkal és a rombolóbombákkal, és elkezdődött visszaszerelésük. A rutineljárásra nem volt idő, de még csak elővigyázatosságra sem. Amikor a robbanóbombákat leszerelték, senki sem vitte őket vissza a raktárba. Egyszerűen elhengerítették őket az útból, és ott maradtak a fedélzeten.

A négy anyahajó üres repülőfedélzettel a szélnek fordult. 8 óra 37 perc-kor minden árbocon lobogtak a jelzőzászlók, mondván, hogy Tomonaga gépei megkezdhetik a leszállást. A Hiryun az egyik bombázó félkeréken billegett le, a pilóta elájult, amikor a gép megállt. Bár egy amerikai vadászrepülő megsebesítette a lábszárán, Hiroharu Kadano századosnak valahogy mégis sikerült a harcrendben maradnia, feladatát végrehajtania és hazavergődnie.

Egy másik bombázó a Kaga körül cirkált, futóművét még nem eresztette ki. A legénység vörös zászlókkal, mindennel integetett a pilótának, de az valahogy nem akarta megérteni. Végre megértette, kieresztette futóművét, és leszállt. Amikor a gép megállt, Tanaka altisztet félig eszméletlen állapotban, fejlövéssel találták a pilótaülésben. Egyedül a lelkierő hozta vissza.

És, természetesen, olyanok is voltak, akik egyáltalán nem tértek vissza – összesen 11.

Amikor Juzo Mori zászlós a Soryun kimászott bombázógépéből, csatlakozott társaihoz, akik a repülőfedélzeten, közvetlenül a parancsnoki híd alatt álltak. Kicserélték egymással tapasztalataikat, miközben az osztályparancsnok, Abe százados Yanagimoto sorhajókapitányhoz ment jelentéstételre.

Senkinek sem volt ideje arra, hogy odafigyeljen. Minden tiszt az amerikai anyahajó elleni támadás előkészítésével volt elfoglalva. A Midway-jelentés várhat. A Soryun a repülőfőnök egyszerűen azt mondta Tatsuya Otawa zászlósnak, jobban tenné, ha enne valamit … nemsokára szüksége lesz rá.

Még Tomonaga százados, az egész támadás parancsnoka is lehetetlennek találta a jelentéstételt. Hashimoto századossal együtt a Hiryu parancsnoki hídjára ment, s ott találta Kaku sorhajókapitányt és Yamaguchi tengernagyot, akik az új támadás tervével voltak elfoglalva. Yamaguchi egy vállrándítással fogadta, hogy Nagumo nyersen elutasította tanácsát, és most megpróbálta a Hiryu és a Soryu (Midwayről az imént visszatért) bombázógépeit újra felszerelni torpedókkal. így ezek egy újabb támadóhullámként vethetők be az Egyesült Államok hajói ellen.

Egy harchelyzetjelentés meghallgatására nem volt idő. A tengernagy Tomonagát és Hashimotót gyorsan bevonta a tervezésbe, s azok elrohantak, hogy mozgásba hozzák a gépezetet. Remélték, hogy sikerül a gépeket újrafegyverezni és feltankolni, úgyhogy 11 órára menetkészek lesznek.

Nagumo tengernagy az Akagin fellélegzett. A zárt négyszögalakzatot sikerült helyreállítani, és így a légi oltalmazásra beosztott vadászgépeket fokozatosan elengedték. Ezek most feltankoltak, és lőszert vételeztek. A torpedók átszerelése jól haladt. A Midway elleni támadásban részt vevő gépek simán leszálltak. A Chikuma négy felderítőgépet küldött ki, hogy felváltsák a Tone 4-es számú gépét, és rajta tartsák szemüket az ellenségen.

Közben a Tone pilótája még tevékenykedett. 8 óra 55 perckor rádión azt adta, hogy „tíz ellenséges torpedóvető tart ön felé”, de ez nem keltett különösebb hatást. Nagumo túlságosan el volt foglalva saját, következő lépésének megtervezésével. Abban a pillanatban az Akagi jelzője a tengernagy üzenetét továbbította az anyahajós csapásmérő erő többi egységének: „A visszarepülési műveletek befejezése után irány észak. Tervünk felvenni a harcérintkezést az ellenséggel és megsemmisíteni.”

Nagumo szándékait rádió útján Yamamoto tengernaggyal is közölte, aki a főerővel mintegy 450 mérfölddel mögötte haladt. Nagumo a Tone gépének jelentéseit leegyszerűsítve továbbította: „8 órakor (de.) 1 anyahajóból, 5 cirkálóból és 5 rombolóból álló ellenséget észleltek 10 fokos irányban: távolság 240 mérföld AF-től (Midway). Feléje tartunk.”

Minden kezdett rendbe jönni. Nem sokkal 9 óra után Tomonaga utolsó gépe is leszállt, és 9 óra 17 perckor a csapásmérő erő 70 fokos irányváltoztatást hajtott végre északkeletnek. Időmegtakarítás céljából a hajók nem fordultak alakzatban, hanem balra kanyarodtak nyomvonalukon – így az anyahajók négyszögében a Hiryu az Akagit vezette a jobb oldalon, a Soryu pedig a Kagát a bal oldalon.

Nagumo tengernagy már majdnem készen volt. Minden hajó jelentett; minden rendben. A második hullám a 4-es számú terv alapján alakul meg: 18 torpedóvető az Akagiról, 27 a Kagáról; 36 zuhanóbombázó a Hiryuról és a Soryuról; 12 vadászgép a négy hajóról – mindegyikről 3. Szeretett volna kissé több Zérót, de mindez, úgy, ahogy volt „nagyszabású légitámadást ígért”, ahogy óhajtotta. Pontosan 10 óra 30 perckor indítja a gépeket. Yamaguchi bosszankodhat, de sokkal jobb egy keveset várni és tisztességes munkát végezni.

Hirtelen 9 óra 18 perckor a Tone közelében egy romboló füstfüggönyt kezdett húzni. A Tone is ugyanezt tette. Repülőgépek megpillantását közlő zászlójelek lobogtak hajóról hajóra. A géptermi hangszórók a tengeri ütközetnél kötelező maximális sebességet jelezték. A keleti láthatáron, mintegy 20 mérföld távolságban a Chikuma figyelője 16 torpedóvetőt számolt meg. Eggyel elszámolta magát – csak tizenöten voltak –, a zavar azonban érthető: a számolásra nem volt sok idő. A gépek egyenesen közeledtek, anélkül, hogy szétváltak vagy elfordultak volna – egyenesen az 1. csapásmérő anyahajós egység felé.