TIZEDIK FEJEZET

Koronás főnek kemény a párnája. Csupán egy közmondás, gondolta Weir, de azért nem árt rajta elgondolkodni, mielőtt az ember elfogad egy hasonló beosztást. Az irányítás terhei… Miközben ideiglenes parancsnoki szobájából figyelte, ahogy ez a lenyűgöző város életre kelt előtte, e pillanatban egyre csak Sheppard őrnagyra tudott gondolni, és azokra az emberekre, akiket a lidércekhez küldött.

Ha meghalnak, haláluk az ő lelkén fog száradni. És nem ők az egyetlen ilyenek. A városban az összes férfi, nő és most már gyerek is az ő felelőssége alá tartozik. Az életük, a jólétük mind az ő felelőssége. Az ő emberei voltak, furcsa kis társadalom, aminek ő volt a kijelölt vezére. Nem volt teljesen bizonyos abban, hogy ebbe egyezett bele, vagy ha igen, akkor nem gondolta teljesen végig. Mi van, ha tíz évig maradnak itt? Húsz évig? Mi történik, ha soha többé nem mennek haza? Nem viselkedhetett úgy, mint egy diktátor, akit nem lehet számon kérni, senki sem jelölte ki erre a feladatra. A munkaköri leírásában ilyesmi nem szerepelt, de nem ám…

– Jelentések futnak be az egész városból. – McKay hangja visszafogott lelkesedést sugárzott, és kizökkentette a nőt a gondolataiból. Azt sem hallotta, amikor a férfi belépett. – Valami… igen érdekes dologról van szó. Még csak bizonyos részlegeknek tudtunk energiát biztosítani, de…

– Nem lett volna szabad elengednem őket – az embereit, akiket veszélybe sodort. Biztonságban kellett volna őket tartania, ott tartani, ahol szemmel tarthatja őket.

McKay egy ideig csendben maradt, hogy összeszedje a gondolatait.

– Ha ez jelent magának valamit – mondta végül szerintem helyesen döntött. – McKay tekintete követte a nőét. Elizabeth a jelenleg nem működő kaput bámulta. – Adjon nekik egy kis időt.

Persze. Miért is ne? Elvégre mást nem nagyon tudott nekik adni.

A barikád elég hatékonynak tűnt. Egy tucat lidércűrhajó a csillagkapu előtt. Harc nélkül képtelenség lett volna átjutni. John Sheppard nem volt megelégedve az esélyeikkel.

A pocsolyaugró végéből mozgolódást hallott. Teyla jött előre. Úgy tűnt, mintha az események egyáltalán nem hatnának rá. Sheppardot rettenetesen lenyűgözte a nő bátorsága. Teylának igen rossz napja volt, ám ezt ránézésre sose találná ki az ember.

– Mit tehetünk? – kérdezte higgadtan a nő, a csillagkaput figyelve. A lidérchajók olyanok voltak, mint az éles tőr vagy fogsor.

Ford zavartan fészkelődön.

– Amíg nem látnak minket, addig biztonságban vagyunk.

– Látni fognak – morogta Sheppard. Utálta, hogy ilyen vészjósló kijelentéseket kellett tennie, de a tények attól még tények maradtak. – Csak egyféleképpen juthatunk ki innen. Amint aktiváljuk a csillagkaput, tüzelni kezdenek, és ha közelebb megyünk, leszednek minket.

– Akkor mégis, hogy jutunk át?

– El kell csalnunk őket a kaputól – döntötte el Sheppard. Szinte hozzá sem ért a műszerfalhoz, a gép egyből ösztönösen reagált, mint egy jó szerető. – Elcsaljuk őket a kaputól, majd visszafordulunk.

Egyszerre látta és érezte az enyhe rezzenést, ami jelezte, hogy az álcát kikapcsolták. A lidércek is észrevették őket. Két hajót leszámítva mind feléjük indult. Sheppard élesen elkanyarodott, és távolodni kezdett a csillagkaputól.

– Készüljön fel! Ha jelzek, kezdjen tárcsázni! – szólt oda Fordnak.

Az egész terv a gyorsaságra épült. Ha a pocsolyaugró képes gyorsabban haladni a lidérchajóknál, akkor biztonságban hazaérnek. Ha nem…

Hátulról lövések záporoztak rájuk, néhány el is találta őket. A pocsolyaugró élesen elkanyarodott. Teyla majdnem elesett. Valami követte őket. A fene egye meg!

– Látott bármit, ami fegyverirányító pult lehet?

A kérdés felesleges volt. Istenem, imádta ezt a hajót! Még mielőtt végiggondolta volna, egy robotvadászt lőtt ki, pontosan olyat, mint amelyik majdnem lelőtte őket az Antarktiszon. A lidérceket vette célba.

– Ez nagyszerű volt! – üvöltötte Ford boldogan, látván, ahogy a robotvadász becsapódott az egyik ellenséges hajóba. A lidérchajó látványosan felrobbant. Eggyel kevesebb, de még így is túl sok maradt.

Sheppard ismét a kapu felé fordult. Most az összes repülő őt üldözte. Ideje volt eltűnni. Csakhogy nem tűntek el. Kétszer is eltalálták őket, az egész hajó beleremegett. Álcázó üzemmód! Válj láthatatlanná! Lopakodó üzemmód! Semmi. A fenébe! Érezte, hogy gyengülnek a pajzsok, minden egyes becsapódásnál egyre jobban rázkódott a gép. Még egy találat, és kiesik a székből. Káromkodva a műszerfalba kapaszkodott. Ezek a rohadt Ősök képesek voltak feltalálni a csillagkaput, de a biztonsági övét nem?

Ford üvöltve próbált kapaszkodni.

– Próbáljon újra láthatatlanná válni!

– Próbáltam, de megsérülhetett – még egy találat. A pajzs már majdnem leállt. – Tárcsázza a kaput!

El kell tűnniük, méghozzá gyorsan.

Ford gondolkodás nélkül tárcsázta az atlantiszi címet. A csillagkapu szinte egyből életre kelt, a peremén körbefutottak a fények. Aztán megtalálta a címet. Pár másod-percnyi, örökkévalóságig tartó habozás után végre megjelent a féregjárat. Sheppard félig azt remélte, hogy a kaput őrző két lidérchajót majd elnyelni a eseményhorizont, de pont a hatáskörén kívül helyezkedtek el. Nem véletlenül. Ahelyett, hogy eltűntek volna, a lidérchajók tüzet nyitottak.

Sheppard viszonozta a tüzet, újabb robotvadászt lőtt ki, mielőtt balra kanyarodott volna.

– Készüljön! A következő áthaladáskor üsse be a kódját!

A hadnagy előrántotta zsebéből a GANY-t.

– Mekkora lehet ezeknek a hatótávolsága?

Jó kérdés. Szégyellhette magát, hogy nem tudja a választ.

– Nem tudom, sosem használtam még ilyet korábban!

Megint ráfordult a kapura, épp hogy csak tartani tudta előnyét a lidérchajókkal szemben. Elég közel kell kerülnie ahhoz, hogy az átkozott azonosító működjön.

– Üsse be a kódját! – üvöltötte, amikor már elég közel voltak a kapuhoz.

Ford szorgalmasan nyomkodta a készüléket. Közben, mintha egy imát mormolt volna.

Sheppard megint elkanyarodott, de most újra ráfordult a csillagkapura. Ezúttal végleg át kellett jutniuk, keresztül az ellenséges tűzön. Ideges vigyorral hátraszólt:

– Kapaszkodjanak!

Most következett a java.

A csend valahogy nem stimmelt. A beszélgetések és a gépek alapzajának ellenére, Atlantisz túl csendesnek tűnt. Mintha mindenki lélegzet-visszatartva várna. Weir a szobájából jól látta a csillagkaput. Látta Grodint a vezérlőben, amint a komputerek fölé görnyed, és magában motyog valamit. Látta a kaput őrző katonákat. Az ő tekintetük is a megmagyarázhatatlan jelenlétet fürkészték.

A nő tudta jól, megeshet, hogy a kaput sosem aktiválják. Akkor Sheppard és csapata sosem fog visszatérni. Az is lehetséges, hogy az ellenség lesz az, aki aktiválja a kaput, és akkor visszatér az Ősök sorscsapása. Az is lehet, hogy…

Hirtelen egy szimbólum gyulladt ki a kapun. Majd még egy. És még egy.

– Külső aktiválás! – üvöltötte Grodin a vezérlőteremből.

Weir már akkor elindult, mielőtt a férfi megszólalt volna. Kifulladva érkezett a vezérlőbe, ahol majdnem összeütközött McKayjel.

– Pajzsot bekapcsolni! – üvöltötte Weir.

Fehér energiaburok képződött a kapu körül. A féregjárat megnyílt.

– Van már azonosítókódunk? Könyörgöm, Sheppardék legyenek azok! Könyörgöm…

De Grodin csak a fejét rázta.

– Még semmi.

– Eltart pár másodpercig, amíg bármilyen jelzés elér hozzánk – mondta McKay, Grodin mögött sündörögve. – Vámunk kell pár…– az ujjával hirtelen rámutatott a képernyőre. – Ford hadnagy azonosítóját veszem!

Igen!

– Kapcsolják ki a pajzsot!

Egy surranással eltűnt a pajzs. Csak a csillagkapu meztelen, kék fénye maradt. Weir lélegzet-visszafojtva várta, hogy Sheppard kilépjen, vagy kirepüljön a kapun.

A csillagkapuból most egy lövedéksorozat érkezett. Fülsiketítő zajjal töltötte el a termet.

– Hogy az a…

Weir lebukott a vezérlőpult mögé, mellette halálsápadtan McKay guggolt. A tudós éppen kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, amikor még egy robbanás következett. A levegő szikrázott, és megtelt füsttel és ózonnal.

– Adjunk nekik még néhány másodpercet! – üvöltötte Weir válaszképp a kimondatlan kérdésre. Már itt vannak. Egészen közel vannak. Nem fogja rájuk vágni az ajtót.

Rögzítette a célpontot, a nyitott kapu hívta haza. Ki volt zárva, hogy John Sheppard őrnagy ezek után pályát változtasson. Mindenhonnan lőttek rájuk, a gép rázkódott, de azért képesek voltak tartani az irányt. A helikopter-vezetéssel ellentétben, itt szellemileg kellett erőlködni. Nem volt botkormány, amit meg kellett ragadni, nem voltak kapcsolók. Semmi más nem tartotta őket a levegőben csupán puszta akaratereje.

Mindenesetre úgy nézett ki, hogy működik a dolog.

– Túl gyorsan megyünk! – üvöltötte Ford, de a hangja a távolból jött.

– Tudom – tisztán emlékezett O’Neill figyelmeztetésére, hogy ugyanazzal a sebességgel lép ki az ember a Csillagkapuból, mint amilyennel belépett.

A kapucsarnok kicsi volt, de ennek a gépnek biztosan jó fékei vannak. Legalábbis nagyon remélte. Most már úgyis túl késő aggódni, a kapu az orruk előtt volt, a pajzsuk kezdte felmondani a szolgálatot, ha most nem mennek…

A féregjárat bekapta, majd villámgyorsan szétszedte őket. Minden irányból egyszerre rázkódtak, végül a kapu kiköpte őket a túloldalon. A kaputerem először csak ködösen jelent meg. Ekkor valami megfogta őket. A repülőgép anyahajók fékező hálóinak megfelelője. Mögöttük a védőpajzs fehéren, egyszer, kétszer, háromszor felvillant. Három lidérchajó – többé már nem zavarnak soha senkit. Végül, szinte megkönnyebbülve, a csillagkapu lekapcsolt. Sheppard Fordra nézett. Az őrnagy örömében vigyorgott, majd öklüket egymáshoz ütötték. Fáradt testének és lelkének örömtánc gyanánt most csak ennyire futotta.

Mögöttük Teyla emberei, utazástól összerázva, döbbenten néztek körbe. Meg tudta érteni őket.

– Hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket Atlantiszon – mondta mosolyogva. – Kérem, maradjanak a helyükön, amíg a pocsolyaugró teljesen meg nem áll.

Ford felnevetett az olcsó viccen. Sheppard hátradőlt a székében. Aztán a hajtóművek lassan megálltak. Túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy valaha is megmozduljon. Azon gondolkodott, vajon megengednék-e neki, hogy itt aludjon…

Persze, nem engedték. El kellett még viselnie rengeteg lelkes hátba veregetést, be kellett számolnia küldetéséről, és várt még rá egy hosszadalmas orvosi kivizsgálás. Végül, amikorra már olyan fáradt volt, hogy semmi sem érdekelte, valaki bevezette egy kis, egyágyas szobába. Hasra vágódott a katonai takarón, még a cipőjét sem vette le. Mégsem tudott elaludni, bármennyire is szeretett volna. Az agya túlságosan tele volt. Vagy talán a lelke…

Sumner meghalt, és Sheppard tudta, hogy az ezredes halála örökre üldözni fogja. Ő húzta meg a ravaszt. Lehet, hogy nem volt más választása, de attól még ő tette. Meghúzta a ravaszt, az ezredes pedig halott. És akármennyire is arrogáns mocsok volt, de valahol neki is volt anyja, apja, felesége, gyereke. Valakije, aki soha többet nem fogja látni. Valaki, aki gyászolni fogja. Sheppard ölt már embert, de most először kellett saját bajtársát megölnie. Az első ember volt, aki a szemébe nézett, és halálért könyörgött.

John Sheppard nem szokott imádkozni, most mégis azért imádkozott, hogy soha többé ne kelljen ezt a tekintet látnia, senki szemében.

Akadtak más emlékek is. Látta, amint Teyla biztonságba tereli a népét Atlantiszon, látta a szívből jövő köszönetét a nő mosolygó tekintetében. Látta a gyereket, Jintót, amint lerohant a lépcsőn, és az apja karjaiba vetette magát. Látta Halling arcán a végtelen megkönnyebbülést, szemében az örömkönnyeket.

Jó vég következett egy rossz napra. Tudta, jönnek még rosszabb napok is, olyan napok, amelyek nem végződnek majd ilyen jól. A jövőt azonban nem lehet előre elképzelni, talán nem is érdemes megpróbálni. Magában azt hajtogatta, hogy helyesen cselekedett.

Valóban. Elment az embereiért, és a legtöbbjét haza is hozta. Akiket pedig nem tudott megmenteni, azokat legalább megszabadította. Sumner elhunyt, de úgy halt meg, ahogy mindig is akart. Küzdelemben. Sheppard valószínűleg ezért tud majd aludni éjszakánként. Most őszintén, egy hozzá hasonló legénynek egy gyors gépen, egy felfedezésre váró galaxison és egy kiadós alváson kívül mi másra lett volna még szüksége?

Az élet kezd érdekes lenni – gondolta, és közben elszenderedett.

Az ünnepség az ő ötlete volt. Parancsnokként az első olyan döntése, amely senki életét sem veszélyeztette. Szükségük volt az összekovácsolódásra, és nemcsak az expedíció tagjainak, de az athosziaknak is, Teyla népének. Dr. Elizabeth Weir nem véletlenül foglalkozott egész életében nemzetközi kapcsolatokkal. Megtanulta, milyen fontos egy jó buli a barátságok megalapozásában.

Volt ennivalójuk, zenéjük és valami athoszi italuk, amitől mindenki fejre állt. Az emberek nevetgéltek, kezdték otthon érezni magukat. Hidakat építettek egymás között. Lehet, hogy ezeknek egész életükben ki kell tartaniuk. Jól sikerült az este – gondolta, ahogy kilépett az óceánra néző, széles teraszra. – Határozottan jól sikerült.

A távolban az ég színes volt, McKay szerint egy csillagköd miatt. Weirt nem igazán érdekelte, hogy pontosan mi az, sokkal élvezetesebb volt, ahogyan kinézett. Lenyűgöző látvány volt. Az ég mintha tükrözte volna Atlantisz szépségét. A várost megvilágító, ősi fények az óceánon tükröződtek. Földöntúli szépséggel bírt ez a hely. Elizabeth nem hitte, hogy ezt a szépséget valaha meg lehet szokni.

Végül elszakította tekintetét az égről, és szemével megkereste azt a két férfit, akikkel beszélni akart. John Sheppard és Aiden Ford, Sheppard pártfogoltja – gondolta a nő mosolyogva. Olyan sokat tettek, annyira rövid idő alatt! Barátságokat szőttek és ellenségeket szereztek. Kiálltak az alapvető emberi értékek mellett, mint amilyen a szabadság, az igazságosság és a remény.

Kezdetnek jó volt, ünneplésre is elég ok. A nő vigyorogva bádog bögréikre pillantott. Fontossági listájukon nem az elegancia nem állt az első helyen. Egy kicsit még várt mondandójával, hallgatta a két férfi nyugodt szavait.

– Azt hiszem, most már ez az otthonunk – vélekedett Ford, és a várost nézte.

– Szerintem is – helyeselt Sheppard. Az őrnagy mintha elgondolkodott volna.

– Egy jó kis helyre gondoltam, óceánra néző kilátással. Valami félreeső helyen.

Weir mosolyogva közelebb lépett.

– Őrnagy! Hadnagy! – mondta, és egy-egy pohár pezsgőt kínált feléjük. – O’Neill tábornok üdvözletét küldi.

Sheppard szélesen elmosolyodott, és boldogan koccintott Weirrel.

– Egészségére!

Egy húzásra kiürítette a poharát. Elizabeth megérezte, hogy az őrnagy nincsen ünneplő hangulatban.

– Helyesen cselekedett, John – mondta, és közelebb lépett hozzá.

A férfi elnézett az óceán felé

– Ebben én nem vagyok ennyire biztos.

Kételyek? Ki hitte volna, hogy Túlzott Önbizalom Őrnagynak kételyei támadnak?

– Sumner ezredest már nem lehetett megmenteni.

– Ezzel együtt kell élnem.

Nekem is – gondolta Weir, de nem szólt semmit. Ez az ő keresztje volt.

Egy idő után Sheppard megrázta a fejét, és ránézett.

– Kezdem azt hinni, igaza volt, hogy csak rontok a dolgokon – sóhajtotta. – Nem túl sok barátot szereztem odakint.

– Tényleg? – mosolygott a nő – Nézzen csak körül!

Kicsit odébb Hallingot, az athoszi férfit láthatták, amint éppen összeérinti a homlokát a fiával. Valószínűleg valamilyen üdvözlési forma lehetett, vagy az érzelmek kimutatására szolgált ez a gesztus. Mögöttük kis csoportokban álldogáltak az athosziak, és az expedíció tagjaival beszélgettek. Barátkoztak.

– Ezzel én is egyetértek, Sheppard őrnagy – szólalt meg a hozzájuk csatlakozó Teyla. Sheppardra nevetett, kivette a kezéből a poharat, és a korlátra helyezte. Majd nagyon közel lépett a férfihoz, kezét a vállára tette, homlokát az őrnagyéhoz érintette. Meghitt mozdulat volt ez. Weir a szeme sarkából észrevette McKayt. A tudós dr. Beckett társaságában állgodált. Mindketten magasba emelt szemöldökkel figyelték a jelenetet. Weir épp azon gondolkodott, vajon lezavarja-e McKayt és a többieket az erkélyről, amikor Teyla fennhangon megszólalt.

– Kiérdemelte az én és a népem barátságát.

Weir örült a nyilvános és a személyes gesztusnak is. Igen, Sheppard őrnagy határozottan szerzett barátokat.

– Én miért nem tudok soha ilyen barátokra szert tenni? – a panasz a terasz túloldaláról, Carson Beckettől jött.

Mellette McKay vállat vont, és még egyet harapott az athoszi finomságból. Valamilyen nyárson sült hús volt, Weir nem tanulmányozta még túl közelről.

– Többet kellene kirándulnod – javasolta McKay két harapás között.

– Egy másik galaxisban vagyunk. Innen még hová kirándulhatnék? – rökönyödött meg az orvos.

McKay válasz helyett hirtelen rettenetesen elfintorodott. Nem tudta lenyelni, ami a szájában volt, úgy nézett ki, mint aki mindjárt öklendezni kezd.

– Ebben citrom is van? – kérdezte döbbenten.

Weir próbálta leplezni mosolyát. McKayre aztán lehetett számítani! Az első idegen konyha-különlegességre, amit kipróbál, biztosan allergiás lesz.

Nem törődve McKay panaszaival, Teyla ellépett Sheppardtól, és mosolyogva Weir felé fordult. Szép a mosolya – gondolta Elizabeth. Nyílt, őszinte és megbízható.

– A segítségünkkel még több barátra tehet szert – mondta az athoszi nő, majd visszafordult Sheppardhoz. Jöjjön, a népem szeretné megköszöni magának, amit tett.

Kézen fogva vezetni kezdte az őrnagyot, ám Weir megállította őket.

– Még valami, őrnagy.

Az őrnagy megtorpant, mire a parancsnoknő halkan folytatta:

– Olyasmi, amire aludnia kell egyet. Nekem is van egykét gondolatom ezzel kapcsolatban, de…

– Gondolatok? Miről?

Weir megint Teyla felé pillantott.

– Hogy kik lesznek a csapatának a tagjai.

– A csapatom? – úgy tűnt, a gondolat őszintén mulattatja.

– Hát, most már maga a rangidős tiszt, vagy erre külön emlékeztetnem kell? – Isten őrizz, már így is elégszer emlékeztette. A nő felemelte a fejét, és komolyan ránézett. –Vissza kell térnünk ahhoz, amiért jöttünk.

– Hát nem vette észre, hogy mindenféle bajba sodrom magunkat?

Weir mosolygott, mire a férfi visszavigyorgott rá. Működni fog – jött rá hirtelen Elizabeth. Ez a kapcsolat működni fog, és ha ez működik, akkor minden más is rendben lesz. Bízhatott ebben az emberben, ráadásul tiszteletet látott a szemében. Az őrnagy tisztelte őt és közös küldetésüket.

– Jó éjt, őrnagy.

– Jó éjt.

Weir figyelte, ahogy az őrnagy Teyla Emmagan társaságában távolodik. Aztán tekintetét újra a gyönyörű, idegen városra emelte. Ez volt a kezdet, egy új élet kezdete. Szert tettek immár új barátokra és új ellenségekre, ezen kívül egy egész, felfedezésre váró galaxis terült el előttük. A Föld most távolinak tűnt. Mostanra olyan élményekkel lett gazdagabb, amilyeneket senkivel sem oszthat meg. Ez a hely volt most már az otthona, ezek az emberek képviselték élete munkáját. Remélte, hogy együtt még óriási felfedezésekben lesz részük.

Atlantisz. Egyszerre jelentette a múltat, a jelent és a jövőt. Nemcsak neki, de minden ember számára. Az egész emberiségnek. Ő pedig eleget fog tenni feladatának. Ha ilyen emberek állnak mellette, egyszerűen nem ronthatja el.

Először mosolygott, majd nevetett, és végül már hangosan kacagott. Soha nem érezte még magát ilyen életvidámnak. Az emberiség az új jövő kapujában állt, és ő, Elizabeth Weir, lehet az előőrs.

Alig várta, hogy belevághasson.

VÉGE

.