NEGYEDIK FEJEZET

Ne ess pánikba, ne ess pánikba!

Menni fog. Meg tudod oldani a helyzetet! A szavak zakatoltak Rodney McKay agyában, miközben felrohant az irányító terembe. Kábelek hada fogadta, próbálták rákötni a laptopokat és a megfigyelő szerkezeteket az ősi technológiára. Mintha egy gőzmozdonyt kötnének össze az űrrepülővel. Ám nem tehettek mást.

Grodin előtte járt, az arca mindent elárult. McKay mögött pedig Weir és a tengerészgyalogos csapat dübörgött.

– Kérlek, mondd, hogy ez most nem az én hibám – mondta Beckett a szokásos nyavalygós stílusában.

– Nem – vágta rá McKay. Az előtte világító képernyőkre meredt, és próbálta olvasó sebességen feldolgozni az információt. – Abból, amit eddig megtudtunk, kiderült, hogy a várost zéró pont modul látta el energiával. Kettő teljesen lemerült, a harmadik pedig… – itt megtorpant, és kétszer is ellenőrizte az adatokat –, a harmadik is nagyon a végét járja. Ha ez bekövetkezik, végleg ki fog égni, ez ellen nem sokat tehetünk.

Szerette egyszerűen közölni a tényeket. A világ jobban mutatott feketében és fehérben, a kétértelmű megfogalmazások csak zavarták a képet.

– Mi a legrosszabb eshetőség? – kérdezte Sumner.

McKay Weirre pillantott. A nő összeszorított ajkakkal hallgatott. Jellemző. Másra sincs szükségük, mint egy hatalmi harca, amikor bármelyik percben megfulladhatnak.

Visszafojtotta megjegyzését, és a kivetítő felé fordult, hogy rámutasson a megfelelő részre. Rég megtanulta, amikor katonákkal van dolga, jobb, ha mutatja, mint magyarázza a dolgokat.

– Az óceánt kordában tartó erőtér mára a legalacsonyabb elfogadható értékre csökkent – magyarázta röviden, a város térképének piros részére mutatva. – Nézzék! Itt és itt már megszűnt a pajzs, és a város víz alá került.

– Elöntötte a víz? – kérdezte döbbenten Weir. – Mit gondolt, mi más történhetne egy víz alatti városban?

– Ez még évekkel ezelőtt lehetett – vágta rá McKay. De az is lehet, hogy a múlt héten. A tudós körbenézett a teremben. Hirtelen olyan nyomasztóvá vált a hely. Mélyet sóhajtott, és elhessegette aggodalmait. Koncentrálj? – Ez a részleg a csillagkapu miatt védettebb lehet, de…

– Mi lesz, ha teljesen megszűnik? – John Sheppard úgy nézett körbe, mintha minden percben azt várná, hogy a víz áttöri a falakat. Valószínűleg nem kell sokáig várnia.

– Itt nem a „ha” a kérdés, hanem a „mikor”!

Az őrnagy szemlátomást nyugodtan fogadta ezt a hírt. Mindenesetre nyugodtabban, mint McKay, akit elrettentett a lehetőség, hogy egy idegen óceán ötszáz méteres mélyén fulladjon meg.

Weir mindenesetre komolyan vette a fenyegetést.

– Sumner ezredes azonnal utasítsa a biztonsági alakulatokat, hogy hagyjanak fel a város felderítésével. Mindenhol bekapcsol a szellőzés és a világítás, amikor belépünk, ez is fogyasztja az energiát!

Sumner bekapcsolta a rádióját.

– Minden biztonsági osztagnak, vissza a kapucsarnokba!

Ez körülbelül annyira lehetett hatékony, mintha egyetlen homokzsákkal védekeznének a szökőár ellen.

– Ez még nem lesz elég! – közölte McKay.

– Rendben. Mennyi időnk maradt? – kérdezte Weir.

– Nehéz megmondani. Órák, talán napok, ha sikerül minimalizálnunk az energiaszükségletünket.

– Mi van a saját generátorainkkal? – szólalt meg hirtelen Beckett.

– Dolgozunk rajta.

Itt persze megint a gőzmozdony-hasonlat érvényesült. A többiek tényleg nem fogták fel a helyzetet.

– De még a legfejlettebb Naquada-generátorainkkal sem tudjuk sokáig fenntartani.

– Tehát újabb ZPM-eket kell találnunk – állapította meg Weir. McKay szerint ez egyértelmű volt.

– Mégis hogyan, ha nem kutathatjuk át a várost? – mutatott rá Sumner.

Ez most nem számított. McKay a térképre mutatott.

– Ha itt lennének, már észrevettük volna őket. És egyébként is, nem az előbb mondtam, hogy csak három ZPM van?

– A csillagkaput használhatjuk?

Jaj, istenem.

– Távolról sincs elég energiánk, hogy féregjáratot nyissunk vissza a Földre.

– Akkor talán valahová ebben a galaxisban. – Ez a javaslat meglepő módon Sheppardtól jött.

– Az viszonylag egyszerű – látta be McKay. Jól megnézte magának az őrnagyot. Lehet, hogy nem egy átlagos tengerészgyalogos? – A galaxison belüli utazásokhoz szükséges energia csak töredéke annak, ami a galaxisok közti utazáshoz szükséges.

Sheppard mosolyra húzta a száját.

– A Pegazuson belül bárhová mehetünk, a Földre vissza viszont nem.

– Igen, mondtam már – mormogta McKay. – Szerencsére néhány ősi technológia még a jól bevált nyomógombos megoldást használja, így sikerült hozzáférnünk a csillagkapu vezérléséhez, és az adatbázisban szereplő ismert kapucímek jegyzékéhez.

– És ez még nem minden – tette hozzá Grodin. – Ezt nézzék!

Mielőtt McKay megakadályozhatta volna, Grodin a mellette lévő pulton megnyomott egy gombot. A statikai sistergés minden tekintetet a csillagkapura irányított. A kapu körül világító energiapajzs jelent meg. Grodin elmosolyodott.

– Olyan, mint az írisz a földi kapun.

Leütöm ezt a hülyét.

– Fogy az energia, egyre csak fogy, fogy…

Grodin csúnyán nézett McKay-re, majd lekapcsolta a pajzsot.

– Legalább nem kell hívatlan vendégektől tartanunk – jegyezte meg Weir.

Lehet, hogy McKay félreértette, de úgy tűnt, mintha a nő együttérzőn nézne rá. Rögtön utána azonban Sumner felé fordult.

– Ezredes, állítson össze egy csapatot! Biztos menedékre, de még inkább egy másik energiaforrásra lenne szükségünk.

Sumner bólintott, majd kiviharzott a teremből. Tette a dolgát.

– Ford hadnagy! – üvöltötte a rádióba menet közben.

– Szedje össze az egyes és kettes biztonsági osztagot! Mindenki legyen menetkész!

McKaynek feltűnt az ezredes Sheppard felé vetett, elutasító pillantása, ahogy az is, amint Sheppard nem követte felettesét. Weir is észrevette a dolgot. A parancsnoknő Sheppardhoz lépett.

– Őrnagy, szeretném, ha velük menne.

– Nem hívtak.

– Itt én adom a parancsokat.

Ennek mindenki nagyon örült.

Sheppard egy másodpercre megtorpant, de a mosoly máris visszatért az arcára.

– Igenis, asszonyom!

Már el is tűnt. Weir megint McKayre figyelt.

– Jól van, válasszon egy címet, és kezdje el tárcsázni! Zsákbamacska. McKay röviden konzultált Grodinnal, és próbált nem belegondolni a véletlenszerű választás esetleges katasztrofális következményeibe. Kiválasztott egyet. Tulajdonképpen a drámai helyzet ellenére az egész nagyon izgalmasnak tűnt.

McKay beütötte az első szimbólumot. A földi csillagkapuval ellentétben ez nem forgott. Helyette a kiválasztott szimbólum maga futott körbe a kapu peremén, majd megállapodott a tetején. Lenyűgöző.

– Egyes ékzár kódolva! – mondta McKay, talán megszokásból.

– Rodney! – Weir mintha nem értett volna egyet.

– Rendben – csattant fel a tudós, és gyorsan betárcsázta a többi szimbólumot. A szimbólumok olyan gyorsan forogtak, hogy mire az utolsót is beütötte, már meg is nyílt a kapu egy új, teljesen feltérképezetlen világ felé.

Sheppard megigazította a táskáját, és követte Sumnert meg Fordot a kapucsarnokba. A kellemes óceáni fényhez most még a csillagkapu fénye is hozzáadódott. Ettől kékbe fordult minden. A két biztonsági osztag már ott várakozott a parancsra. A féregjárat fénye furcsa szürkés árnyalatot adott az arcuknak.

Amióta Weir megparancsolta az őrnagynak, hogy csatlakozzék a küldetéshez, Sumner ezredes egy szót sem szólt Sheppardhoz, tekintete azonban mindent elárult. Az ezredes meg fogja keseríteni az életét, és nem csak az afganisztáni incidens miatt. Sheppard nem volt idióta, nagyon is jól érzékelte a feszültséget Weir és Sumner között. Zavarta, hogy a néma hatalmi harcuk középpontjában ő állt.

Fantasztikus.

Ami viszont előny, úgy tűnik, hogy Weir bízik benne, így legalább szert tett egy barátra a Pegazus galaxisban…

Megállt a kapu előtt, felnézett az irányítóteremre és látta, hogy Weir, arcán megfejthetetlen kifejezéssel, figyeli őket. Vajon félt? A nő üdvözlésképpen kicsit felemelte a karját. Sheppard egy bólintással viszonozta a gesztust, majd a csillagkapu előtt álló férfi felé fordult.

Peter Grodin magas volt, barna bőrű, tökéletes brit kiejtéssel. Egy doboz feküdt mellette, amiben Sheppard egyből felismerte az éjjel látó távcsöveket.

– A szonda adatai szerint az életfeltételek adottak – magyarázta Grodin. – A csillagkapu körül semmilyen tevékenységre utaló jel nem tapasztalható, ám koromsötét van.

Nagyon jó. McKay nem tudott volna olyan bolygót választani, ahol süt a nap? Sumner a felszerelések közé nyúlt, és Ford kezébe nyomott egy távcsövet. Hagyta, hogy Sheppard a sajátját maga vegye ki a dobozból. Cseles.

Miközben John a távcsövét tanulmányozta, Grodin folytatta, és kiosztott egy TV távirányítójához hasonló tárgyat.

– Mostantól a kipróbált, bevált rendszert fogjuk használni az érkező kapuutazók azonosítására.

Sheppard az ismeretlen tárgyat forgatta a kezében. Bevált rendszer…

– Mindenki tudja, hogy hogyan kell használni? – kérdezte Grodin.

Sheppard vonakodva felemelte a kezét. Szándékosan nem nézett Sumnerre, de azért így is magán érezte a tekintetét. Az ezredes élvezte a helyzetet.

– Ja igen, biztosan elfelejtettem említeni a tájékoztatáson.

– Ez egy GANY.

Így persze sokkal érthetőbb lett minden.

– Minek a rövidítése a GANY?

Grodin kicsit habozott, mielőtt válaszolt volna, majd körbenézett, és halkan közölte:

– Garázsajtó Nyitó, de ne mondja el senkinek.

Sheppard vigyorgott. Ez úgy hangzott, mintha O’Neill találta volna ki.

– Rádiójelet küld át a kaptán a személyes AK-jával, azaz azonosító kódjával. – Grodin most hangosabban folytatta. – Feltétlenül használja, különben a pajzs aktív marad, és maga…

Itt elhallgatott, de Sheppard kitalálta.

– Mint egy szúnyogirtó lámpa. Értem.

Sumner hirtelen átvágott közöttük, véget vetve ezzel a beszélgetésnek. Nem nézett senkire, tekintetét a kapura szegezte.

– Mozgás!

Sheppard zsebre vágta a GANY-t, és még egy utolsó pillantást vetett Weirre. A nő sápadtnak és nyugtalannak tűnt a gyér fényben. Most először küldte az embereit ilyen veszélyes helyre, és ez mindenkinek nehéz döntés volt, főleg ha polgári személy az illető. Sheppard feltartott hüvelykujjával próbálta enyhíteni a parancsnok feszültségét. Halvány mosoly futott végig a nő arcán, mire a Sheppard megfordult, és követte Sumnert, Fordot és a két biztonsági osztagot a csillagkapun keresztül.

Az utazás most is nagyon vad volt, de rövidebb, mint otthonról jövet. Mielőtt észrevette volna, már ki is lépett a másik oldalon a koromsötétbe. Minden idegszála megfeszült, miközben a száraz leveleken taposott. Egy erdőben jártak. Távcsövén keresztül fákat látott, na meg a csapat többi tagját, amint a sötétben kuporognak.

Sumner csendben intett nekik, hogy szóródjanak szét, majd induljanak el. Sheppard összegörnyedve jobbra bukfencezett, és követte Sumnert, amint az ezredes elindult a sötét erdőben.

Sumner hirtelen felemelte az öklét, mire mind megmerevedtek. Vártak. Ahogy hallgatóztak, hirtelen valami megütötte a fülüket. Egyre közeledett. Valaki vagy valami az aljnövényzeten keresztül gázolt. Háromfejű idegenek jelentek meg Sheppard lelki szemei előtt. Felemelte a fegyverét. Békések a szándékaink. Hát persze. A zörej most mögülük jött, mire dobogó szívvel megfordult. Az idegenek többen voltak.

És egy már ott is volt! Harminc méterrel előtte egy árnyék robbant ki a fák mögül, de csak egy homályos fekete alapon lévő fekete foltnak látszott. Kicsi, gyors és ijesztő. Sheppard jelzett Fordnak, mire kettéváltak, hogy bekerítsék az árnyat.

Az őrnagy egyedül maradt. Zihált, fülében hallotta a szívdobogását. Valahol előtte egy gally eltört, ezt dulakodás hangja követte, majd egy sikoltás. Sheppard futni kezdett.

Egy kis tisztáson meglátta Fordot, amint küszködik, hogy levegye a távcsövét, miközben a sikoltozó, alacsony alak, előtte kuporgott.

– Psszt, minden rendben – suttogta Ford. – Minden rendben van, én…

Hirtelen egy másik alak jelent meg a fák közül. Az illető fekete ruhát, és valami ijesztő maszkot viselt. Odament a visító alakhoz, és földre dobta a maszkot.

– Kérem, ne bántsanak minket! – cincogta vékony hangon.

Ford döbbenten bámult, és mielőtt bármit is mondhatott volna, Sheppard felemelt fegyverrel megjelent a tisztáson.

– Kik ezek?

A fekete ruhás alak is levette a maszkját.

– Csak egy pár kölyök – mondta Ford.

Ennyit a háromfejű idegenekről. Mindössze egy gyerek, egy körülbelül tizenkét éves fiú, aki félelemtől kitágult szemekkel meredt rá. Egészen pontosan két gyerek. A másik feltápászkodott a földről, és a barátjába kapaszkodott.

Egyszer csak még valaki kifutott a tisztásra, ezúttal egy férfi. Az idegen Sheppard, Ford és a fegyvereik láttán megtorpant.

– Kérem! Csak játszottak!

Sheppard már épp készült volna megnyugtatni a férfit, amikor annak szeme elkerekedett. Az őrnagy már-már azt várta, hogy valami félelmetes dolog jelenik meg mögötte, ám csak Sumner volt az. Az ezredes fegyverével az ismeretlen férfira célzott.

– Minden rendben, Sheppard?

– Igen, uram – válaszolta gyorsan. – Csak egy pár kölyök.

Visszafordult az ismeretlen férfihoz. Talán a gyerekek apja?

– Nem azért jöttünk, hogy bárkit is bántsunk – tekintete Sumner fegyverére tévedt. – Ugye, uram?

Az ezredes egy pillanatig nem mozdult, Shepparddal nézett farkasszemet. Újabb kihívás. De egy idő után visszalépett, így John megint az idegenre figyelhetett. A férfi körülbelül negyvenéves lehetett, haja és szakálla, mint a vizes szalma. A ruházatát kézzel készítethették, nem utalt semmilyen előrehaladott technológiára. Sheppard nem tudta eldönteni, ez vajon jó jel-e, vagy sem. Ha ZPM-et keresnek, nem tűnt valószínűnek, hogy ezeknél az embereknél találni fognak.

– Halling – mondta a férfi.

– Sajnálom, fogalmam sincs, hogy ez mit jelenthet – válaszolt bocsánatkérően Sheppard.

Sumner nem tudta türtőztetni ingerültségét.

– Ez a neve – épp, hogy csak nem tette hozzá, „maga barom.”

– Halling – ismételte Sheppard, figyelmen kívül hagyva Sumner epés megjegyzését. – Örülök, hogy megismerhetem.

Halling gyanakodva figyelte őket, leginkább a fegyvereiket és az egyenruhájukat.

– Kereskedni jöttek?

– Kereskedni? Igen, kömyékbéli barátságos kereskedők vagyunk – vágta rá Sheppard, miközben egy pillantást vetett az ezredesre. Végül is, teljesen jó álca. Legrosszabb esetben eladhatja a dehidratált konzervjeit.

Úgy látszik, jó választ adott, mert Halling szemlátomást megkönnyebbült. Mosolyogva előrelépett, és mind a két fiút felsegítette a földről. Az egyiknek, egy sötét hajú vékony nagy szemű gyereknek, megfogta a kezét, és homlokát a gyerekéhez érintette.

– Jinto, hányszor mondtam már, hogy sötétedés után ne játsszatok az erdőben? – Halling hangja megenyhült, ahogy a gyerek engedelmesen lehajtotta a fejét. – Örülök, hogy nem esett semmi bajotok.

Kiegyenesedett, de még mindig szorította a gyerek kezét.

– Jöjjenek! – mondta Sheppardnak, majd Fordra és Sumnerre nézett, jelezve, hogy rájuk is vonatkozik az invitálás.

– Teyla találkozni akar majd magukkal.

Teyla biztosan a főnök, gondolta Sheppard.

Halling minden további ceremónia nélkül sarkon fordult, és visszasétált a fák közé, maga után hurcolva a két gyereket. Sheppard még épp hallotta, ahogy Jinto odasúgja a barátjának:

– Legközelebb én leszek a lidérc. 

De Sumner nem mozdult, csak figyelte, ahogy távolodik a férfi. Arca nem tükrözött semmilyen érzelmet.

– Uram? – Sheppard megijedt, hogy esetleg szem elől tévesztik a kis csoportot az erdőben. – Azt hiszem követnünk kéne őket. 

– Micsoda fantasztikus ötlet, Sheppard! – morogta az ezredes. – Nem is tudom, mit kezdenénk maga nélkül. 

Sheppard csak bámult, de az ezredes elfordult, és bekapcsolta a rádióját.

– Parker, Smitty őrizzék a kaput. Hívják fel az atlantiszi bázist, és mondják meg a jó doktorunknak, hogy kapcsolatba léptünk a helybéliekkel! 

Jó doktorunknak? Kedves. Tiszteletteljes.

Sumner elindult Halling után. Arrogáns barom. Ha azt gondolja, hogy epés megjegyzéseivel és a parancsnoknővel szembeni leplezetlen tiszteletlenségével meg tudja félemlíteni John Sheppardot, akkor nagyon…

Egy kéz nehezedett a vállára. Ford állt mellette. A hadnagy nem szólt semmit, ám a tekintete jelzett. Menjünk, mondta szemével. Igaza volt, ideje indulni.

De komolyan, ha ez a fontoskodó szarházi nem száll le róla, gondolta Sheppard, akkor felveszi a kesztyűt. És nem érdekli majd a hierarchia. Az olyanok, mint Sumner, nem érdemelnek tiszteletet.

 

Marshall Sumner ezredes nem volt boldog ember. Nem elég, hogy a nyakába varrtak egy civil nőt, mint küldetésvezetőt, de ez a nő, akinek egyértelműen semmi fogalma a katonai osztagok működéséről, rátukmálta még ezt a szakadárt is.

Sumner nem szerette Sheppardot, és az sem érdekelte, ha ez nyilvánvaló. Kinn a terepen, ahol azon múlik az ember élete, hogy a katonák szóról szóra követik-e a parancsokat, nincs szükség olyan emberekre, mint Sheppard. Veszélyesek, rombolják a csapat morálját, ráadásul iszonyatosan idegesítőek. Ha Sumneren múlik, Sheppard sose léphetett volna át a csillagkapun. De nem rajta múlt, ezért most itt ragadt ezzel a seggfejjel.

– Uram? Nem zavarja, ha kérdeznék valamit? – Ford hadnagy hangja váratlanul megszakította az ezredes gondolatait. Ebben a gyerekben meg lehetett bízni, még sokra fogja vinni. 

– Észrevettem, hogy nem jönnek ki jól Sheppard őrnaggyal. 

Kiváló megállapítás. Sumner nem nézett Fordra, tekintetét továbbra is Hallingra szegezte. Halling leginkább parasztnak tűnt. Az ezredes nem fűzött túl sok reményt ahhoz, hogy ezek az emberek a segítségükre lehetnének.

– A bajom, hadnagy, a szolgálati jellemzésével van. Nem szeretem azokat, akik nem tisztelik a parancsnoki hierarchiát. 

– Igenis, uram! – érkezett a rövid válasz, mégis, a hadnagy kicsit mintha meglepettnek tűnt volna. Ez idegesítette Sumnert. A másik probléma az olyanokkal, mint Sheppard, hogy összességében nagyon szavahihetőnek, nagyon sármosnak tűnnek. Az emberek bíztak az ilyen alakokban, holott erre semmi okuk nem volt. Ők voltak ugyanis az utolsók, akikben bízni lehetett, azért, mert nem voltak csapatjátékosok. A Sheppardhoz hasonlóak. 

Ford kicsit hátramaradt, minden bizonnyal, hogy csatlakozzon az őrnagyhoz. Sumner elengedte, de egyfolytában fülelt. Sheppard a két gyerekkel beszélt. Lehet, hogy az őrnagy végre hasonló értelmi kapacitású beszélgető-partnerre talált. Annyi azonban biztosnak látszott, hogy ezektől semmilyen fontos információt nem tud meg. Már megint az önimádat diadalmaskodott az értelem felett. Sheppard valósággal szerelmes volt a saját hangjába.

– Mi volt az a maszk rajtad? – kérdezte az egyik fiú. Jintonak hívják, jutott eszébe Sumnemak. Valószínűleg Halling fia. 

– Segít, hogy lássak a sötétben. Próbáld ki! – Sheppard átnyújtotta a távcsövét. Az a távcső 20000 dollárjába kerül az adófizetőknek… 

– Hűű! 

– Hadd nézzem! – szólt a másik gyerek. 

Mintha csak egy játék lenne, Sheppard hagyta, hogy a gyerekek egymásnak adogassák a felszerelését. Remélhetőleg nem törik el…

– Hűű! Megtarthatom? – kérdezte a másik fiú. 

– Nem – válaszolta az őrnagy. Legalább ennyi józan esze még maradt. – És te milyen álarcot viselsz? 

– Ez? Lidérc – válaszolta a gyerek. Sumner másodszorra hallotta ezt a nevet. Talán úgy értette, hogy szellem? 

– Lidérc? – ismételte Sheppard. – Az meg micsoda? 

Jinto elképedve nézett rá.

– Nem tudod? 

– Milyen világból jöttetek? – kérdezte a másik, hasonlóképp lenyűgözve. 

Sheppard habozott.

– Egy messzi galaxisból érkeztünk. 

Ha-ha. Szerencsére Sumner figyelme elterelődött Sheppard olcsó poénjáról, mert a fák egyre ritkábbak lettek körülöttük, és már látszottak a civilizáció első jelei. Ha ugyan ezt civilizációnak lehetett nevezni. Fáklyák lobogtak a hajnalodó sötétségben, egy kis falut világítottak meg. A település leginkább egy átmeneti tábornak nézett ki, sátrak és rozoga viskók alkották, bármelyiket elfújta volna az első szél. A levegőben tábortűz füstje, mosdatlan emberek szaga és állatok bűze keveredett. Néhány helyi lakos kóválygott a sátrak között, ők is éppolyan szakadtak voltak, mint lakóalkalmatosságaik. Óvatosan figyelték az érkezőket.

Sumner nem érzett fenyegetést, de nem erre volt szükségük. Itt nem találnak technológiát vagy fegyvert, semmit, amit használni tudnának. A küldetés kudarcba fulladt. Minél gyorsabban térnek vissza a kapuhoz, annál jobb.

Csalódottan Sheppard felé fordult. Az őrnagy érdeklődve vette szemügyre a szedett-vedett tábort. Ez csak még jobban idegesítette Sumnert. Nem ezért jöttek ide. Atlantisz hamarosan víz alá kerül, az egész küldetés a kudarc felé sodródik, Sheppard pedig a bennszülöttekkel parolázik.

– Ezek az emberek nem tudnak segíteni nekünk, ne pocsékoljuk tovább az időnket! 

Sheppard csak mosolygott. Az ezredes legszívesebben orrba verte volna.

Korán volt még. Teyla Emmagan nemrég kelt fel, és épp a teáját itta, miközben az elkövetkezendő nap teendőin gondolkodott. Hamarosan ideje lenne a nyári legelők felé áthelyezni a táborukat, csakhogy Toran tegnap jelentette, hogy a folyó még mindig árad. A napok egyre csak teltek, és egyre sürgősebbé vált, hogy mozogjanak. Talán használhatnák az északi utat, ha elolvadt a hó. A levegő még mindig hideg volt, még itt az erdőben is, de hamarosan…

Gondolatait valami mozgás szakította meg jurtája bejáratánál. Halling mászott be, őt pedig négy egzotikus megjelenésű utazó követte. Halling egyből odalépett hozzá, és a fülébe súgta:

– Ezek az emberek kereskedők. 

Teyla bólintott, felállt, és közelebb lépett az érkezőkhöz. Olyan fegyvereket hordtak, amilyeneket még nem látott korábban. Ruházatuk szokatlannak tűnt, és szemlátomást semmi nem volt náluk, amivel kereskedni lehetett volna, hacsak nem az eszüket akarták eladni.

Ahogy közelebb lépett, az egyik férfi levette a kalapját, és rámosolygott.

– Örvendek. 

Volt valami idegen a kiejtésében, mint ahogy az öltözetében is, ám szemében melegség és őszinteség tükröződött.

– Teyla Emmagan vagyok, Tegan lánya – kezdte a formális bemutatkozást, ahogy illik. De további szavait belé fojtotta egy másik férfi az érkezők közül. 

– Esetleg beszélhetnénk az apjával? 

Ennek a férfinak kemények voltak a vonásai, és úgy tekintett Teylára, mintha csupán egy anyja szoknyája mögé bújó gyerek lenne. Ez felingerelte. Nem bántak vele ennyire tiszteletlenül, amióta nővé vált.

– Apám meghalt – válaszolta hűvösen. – Velem beszélhetnek. 

Az idegen mintha átmenetileg zavarba jött volna, végül a barátságosabb férfira tekintett.

– Rendben – mondta aztán, bár a hangja ugyanolyan rideg maradt. – Marshall Sumner ezredes – mutatkozott be, és magára mutatott. Majd a két másik férfi felé intett. 

– Aiden Ford hadnagy, John Sheppard őrnagy. – Kis szünetet tartott. – Szükségünk lenne néhány dologra. 

Ebből az egyik az illem lenne.

– Nem üzletelünk idegenekkel. 

– Ez a helyzet? 

Maga mögött Teyla érezte Toran ingerültségét. Ez a Marshall Sumner ezredes az egész népüket megalázta nyers, egyenes kéréseivel. Már épp ki akarta adni a parancsot, hogy vigyék ki őket a jurtából, amikor a másik férfi megszólalt.

– Nos, talán csak jobban meg kellene ismernünk egymást – mosolygott, és Teyla érezte, hogy elszáll a haragja. 

John Sheppard őrnagy. Furcsa név.

– Én – mondta, amikor a nő nem válaszolt – szeretem az óriáskerekeket, a főiskolai focit és mindent, ami 300-nál gyorsabban megy. 

Ez nem mondott semmit a nőnek, a szándékot azonban felfogta. A férfi barátságos hangja valódi érzelmeket árult el. A vezető rossz modora ellenére ez az ember tiszteletet mutatott, és őszintén barátkozni próbált.

– Uram, nem hinném, hogy ez sokat mondott nekik – vélekedett a harmadik férfi. Fiatalabb volt, egyértelműen alárendelt. 

– Mondja csak nyugodtan! Éppen a feszültséget próbálom oldani – suttogta John Sheppard őrnagy. 

– Ezek az emberek nem tudnak segíteni nekünk, ne pocsékoljuk tovább az időnket! – szólt közbe Marshall Sumner ezredes ugyanolyan modortalanul, ahogyan az előbb Teylával beszélt. 

A nő végignézett az idegeneken. Most már elég kíváncsi volt ahhoz, hogy többet akarjon megtudni róluk. Abban biztos volt, hogy nem kereskedők, ám úgy érezte, népének érdekében áll, hogy kiderüljön, kik is az idegenek valójában.

– Minden reggel, még mielőtt beköszönt a hajnal – szavait egyenesen John Sheppard őrnagyhoz intézte –, népünk egy kiadós teával készíti fel magát az eljövendő napra… – kicsit habozott, óvatosan méregette Sheppardot és a csoport vezetőjét, döntését azonban ekkorra már meghozta. – Csatlakoznának? 

– Imádom a jó teát! – lelkesedett Sheppard. Majd vigyorogva hozzátette: – Na, ezzel most egy újabb dolgot tudott meg rólam. Gyakorlatilag már barátok is vagyunk. 

A nőnek nem esett nehezére hinni neki, így kénytelen volt mosolyogni, miközben az asztalhoz kísérte őket. Apja gyakran figyelmeztette, hogy ne tévessze meg az idegenek bája, ezért próbált résen lenni. Ahogy hátranézett, látta, hogy a másik férfi – Marshall Sumner ezredes – elégedetlenül rázza a fejét. Ha nem lenne elég oka a gyanakvásra, az egyértelmű konfliktus az utazók körében önmagában elég lenne.

Ám Teyla Emmagan réges-rég megtanulta, hogy ne szalassza el egy esélyét sem, hogy új barátokra tehessen szert, bármilyen formában is érkeznek. Egy olyan világban, amit a halál uralt, csak az őrültek fordítottak volna hátat új szövetségeseknek.