KILENCEDIK FEJEZET
Az őrnagy húsz percet mondott. Tíz perc már eltelt, tíz volt még hátra. Ford az órájára pillantott, és csendben szitkozódott. Tizenöt perc. Ha Sheppard nem fordult még vissza, akkor nem fog időben ideérni. Ha viszont már visszatérőben van, akkor vajon miért nem jelentkezik?
A hadnagy idegesen álldogált a ketrec rácsai mellett. Látta, ahogy az idegen nő, Teyla, komolyan néz rá. Az az érzése támadt, hogy a nő pontosan tudja, mire is gondol.
– Már tizenöt perce eltelt. Reméltem, hogy mostanra kapunk valami jelzést.
– Menjen! – mondta finoman a nő, és a folyosó felé mutatott.
Pontosan ezt szerette volna, csakhogy épp ezt nem tehette meg.
– Ő a felettesem – magyarázta nyugodtan. – Határozott parancsot adott.
Teyla közelebb lépett a rácshoz, és megragadta a férfi kezét.
– Szüksége van a maga segítségére!
– De…
A nő szorítása erősebb lett, és egyenesen a férfi szemébe nézett. Fordot meggyőzte a tekintete. Senkit sem hagyunk hátra. Hallotta, amikor az őrnagy ezt mondta. Sheppard emiatt szegett meg egy parancsot, amikor visszament három társáért Afganisztánban. Akkor helyes döntés volt. És most is az.
Ford, félig-meddig köszönetként, biccentett a nő felé, majd csendben elindult a lidércerőd sötét folyosóin.
Sheppard a fájdalom hatására tért magához, amikor odavágták egy széles fa asztalra. A legnagyobb káoszban abszurd képeket látott: étel, tálak és ezüst evőeszközök repültek a levegőben. A tárgyak nagy csörömpölés közepette, a Sheppard ingét markoló lidérc harcos masszív, groteszk alakja mögött értek földet.
John alig kapott levegőt a lény kezének súlya alatt, és annyira szédült attól a valamitől, ami kiütötte, hogy csak nagyon nehezen volt képes összpontosítani. Azonban még az összemosódott képen keresztül is látta, hogy a lénynek, aki most odaszögezi az asztalhoz, nincs arca. A bestiának nem volt arca!
Undorodva visszahőkölt, de nem volt hova hátrálni. A bal oldalán halk sziszegést hallott, és ahogy odafordult, a lidércnőt látta, aki a kezét ápolta. Dőlt belőle a ragacsos, fekete vér. A nő üres tekintetét a másik lidércre irányította. Az arc nélküli szörnyeteg lefogta Sheppardot. Szorítása enyhült, így az őrnagy képes volt már levegőt venni. Ezt azonnal meg is bánta. Egyből megcsapta az orrát a rothadó lidércbűz, vissza kellett fognia magát, hogy ne kezdjen el öklendezni. Nem szabad gyengeséget mutatnia, nem szabad…
– Hogy van a keze? – sikerült kinyögnie.
A nő felhúzta az ajkát, vicsorogva felfedve förtelmes fogait, majd felemelte a karját, hogy a férfi jól lássa.
– Sokkal jobban – felelte gúnyosan.
– Ezt szomorúan hallom.
Döbbenten figyelte, ahogy a lövedék által okozott seb elkezd összehúzódni, míg teljesen be nem gyógyult. A nő úgy nyújtotta ki a karmait, mintha ki akarná tépni a férfi szívét. Ekkor azonban valami elterelte a lidérc figyelmét, és inkább a John zsebében lapuló követő eszközre összpontosított. Elővette, figyelmesen megnézte, majd a férfira pillantott.
– Hogy került ez hozzád?
– Nem emlékszem. És ennél nem vagyok hajlandó többet mondani, míg élek.
A kéz a mellkasánál fogva megint durván rávágta az asztalra, kiszorítva belőle a levegőt. Fuldokolva próbálta lefeszíteni a vasmarkot a torkáról. A lidércnő fölé hajolt, és bár John látása elhomályosult, azt még tisztán látta, hogy a szörnyeteg magasra emeli a karját, és valami aranyozott tárgy csillan meg a kezében. Valamilyen szerszám vagy fegyver.
Egy lövés csattant. A harcos kifejezéstelen arcán szivárgó, fekete lyuk jelent meg. Vasmarkának szorítása enyhült, és az őrnagy eléggé el tudott fordulni ahhoz, hogy meglássa a bejáratnál kuporgó Fordot. A hadnagy újra tüzelt. A harcos ezúttal összeesett.
– Uram, menjünk! – üvöltötte Ford.
Sheppard még mindig zavarodottan és szédülve, leugrott az asztalról, és beleüvöltött a rádiójába.
– Robbantás! – Majd földhöz vágta magát, a halott harcos mellé, akinek fekete vére a padlóra folyt, és gőzölgött a nyirkos levegőben. Sheppard éppen a vértócsát próbálta kikerülni, amikor hirtelen éles sikítás hasított a levegőbe. A lidércnő hátravetett fejjel hívott erősítést, mintha csak egy üvöltő farkas volna.
A talaj megremegett. Tucatnyi robbanás rázta meg az erődöt és a környékét. Sheppard büszke volt. Az ő emberei. Ezek az ő emberei. Felpattant, és megpróbált elfutni, ám nem bizonyult elég gyorsnak. A lidércnő megint felemelte a karját, és egy energiagolyót lőtt ki rá. A terem megremegett, a lidérc elesett. A robbanás épp akkor húzott el Sheppard füle mellett, amikor a földre vetette magát. A keze megcsúszott a halott harcosból szivárgó véren, de nem volt ideje elborzadni. A lidérc rá vadászott, arcát most már inkább az utálat, mint az éhség torzította el. Most is felemelte a kezét, ahogy közeledett.
Sheppard kétségbeesetten hátrált. Ford megint tüzelt. Egyre több lidérc érkezett a terembe, ám Sheppardnak nem volt fegyvere. A lidércnő pedig egyre csak közeledett. A nő szája kinyílt, mint egy ragadozó gyomra, és Sheppard semmit sem tehetett… Ekkor a szeme sarkából meglátta a halott lidérc harcos vasvillaszerű fegyverét. Felkapta, és beledöfte a nő gyomrába. Az megfeszülve üvöltött, és lassan térdre kényszerült. Sheppard undorodva addig szurkálta, míg a lény gyomra egy vérszökőkútra nem emlékeztetett.
– Ez már elég, hogy meghalj?
Elengedte a fegyvert, és hátralépett. Remegett az adrenalintól, percekig csak a saját, fújtató légzését hallotta. Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy a teremben csend honolt. Nem jött több lidérc. Még mindig nehezen vette a levegőt. Ford felé fordult, aki egyszerre elszörnyedve, és ámulattal bámulta a lábuknál heverő hullát.
– Hogy talált meg?
– Lábnyomok, bevett eljárás – próbált mosolyogni a kölyök. Ennyit az ősi nyomkövetőről. – Uram, menjünk!
Ez jó ötletnek tűnt. Sheppard nagy nehezen talpra állt. Gyengébbnek érezte magát, mint valaha. Lenézett a lidércre. Az még így sem pusztult el. A szájából vér folyt, fekete szeme homályos szürkévé vált, de még így is mosolygott.
– Nem is tudod, mit tettél – sziszegte. – Mi csak őrizzük a többiek álmát. Amikor meghalok, ők felébrednek – egyre nehezebben lélegzett, ám suttogása még így is győzelemittasan hangzott. – Mindannyian.
Mindannyian? A lidérc szavaitól Sheppard hátán felállt a szőr. Felvette a nyomkövetőt az asztalról.
– Ez miről beszél? – kérdezte idegesen Ford. – Mennyi maradt még belőlük?
Sheppard nem válaszolt, figyelmesen tanulmányozta a nyomkövetőt. Mindenfelé fehér pontokat látott rajta, mintha esne a hó. Túl sok volt belőlük ahhoz, hogy elválassza őket egymástól. Mindenhol ott voltak. Körbevették őket! Egy teljes kört tett. Azt várta, hogy lidércek mindjárt mindenfelől előjönnek, ám nem történt semmi. Csak valami morajlást hallott, mintha az erőd mélyéről származott volna. Mintha az egész erőd megmozdulna, és újra életre kelne.
Zihálva vette a levegőt, a szíve vadul kalapált. Végre kitisztult a feje. Fegyverre volt szüksége, meg kellett találnia az embereit, és el kellett tűnniük innen. De hol az ellenség? Hol a fenében lehetett az ellenség? Semmi. Azaz… A zaj mintha felülről érkezett volna. Ahogy felnézett, elállt a lélegzete.
A méhkasszerű dóm életre kelt. Önálló sejtek százai, ezrei világítottak émelyítő narancssárga fénnyel és bennük… Úristen! Szörnyülködve hátrált, ám tekintetét nem tudta elfordítani a rettenetes látványtól. Minden sejtben vonaglott valami, mint valami életre kelő féreg. Több ezernyi féreg. Az egyik cellából hirtelen egy kar tört ki, egy lidérckar. Az egész terem ijesztő, éhes sziszegéssel telt meg.
Jó szagú ég, mit tettünk?
Zajt hallott maga mögött. Felugrott. A legyőzött harcosok felültek, és zombi módjára feltápászkodtak. Ford beléjük eresztette a fél tárat. Sikerült ismét kiterítenie őket, de vajon mennyi időre?
– Uram, mennünk kell! – üvöltötte Ford.
Ezzel a javaslattal csak egyetérteni tudott. Egy utolsó pillantást vetett az ébredő lidércfészekre, majd futni kezdett. Ford szorosan követte. A folyosókon még mindig sötétség uralkodott, az egyértelmű moraj ellenére is. Minél jobban távolodtak, annál nagyobb lett a csend. Csak saját dübögő lépéseit hallotta és ziláló lélegzetét, de így is tudta, hogy üldözik őket. Biztos volt ebben. Amikor egy pillantást vetett a nyomkövetőre, rájött, hogy Ford meg ő egyedül van. Pillanatnyilag. Ez jó, volt még egy kis idejük… Hirtelen kis létszámú, ellenséges csoport jelent meg a kijelzőn, pont előttük.
– Várjon! – súgta oda Fordnak, és fedezékbe vonult. Ford a folyosó másik oldalára tapadt. Talán meg tudják lepni a lidérceket…
A levegőt hirtelen távoli sikítás töltötte be, pont olyan, amilyen a lidércnő hangja volt, csakhogy ezúttal egész kórust lehetett hallani. Több ezer hangot. Jönnek. Érte és a csapatáért jönnek. Lépéseket hallottak maguk előtt. Intett Fordnak, és visszaszámolt. Három, kettő, egy. Nyomás!
Beugrottak a folyosóra, kezük a ravaszon és… Teyla állt előtte az embereivel, két biztonsági osztagos kíséretében. Mind megdermedtek.
Hála az égnek!
A helyzet ellenére Teyla összeszedettebbnek tűnt, mint Ford vagy akár Sheppard. Elsőnek is ő szólalt meg.
– Sumner ezredes? Toran?
– Negatív.
A nő meglepetés nélkül nyugtázta a hírt, nem is fűzött hozzá megjegyzést. Lehetséges, hogy végig tudta, a mentőakció hiábavaló lesz. Elindultak kifelé. Mintha árvíz elől menekülnének. Nem látod a vizet, de hallod és tudod, hogy pont mögötted van. Ha hagyod, hogy utolérjen, meghalsz. A folyosók üresek voltak, de a morajlás és a sikítás nem szűnt. Közeledtek a lidércek.
Végre Sheppard kitört a nyirkos folyosókról, hogy ismét a bolygó hűvös levegőjét szagolja. Az enyhe fenyő és komposzt illatától lényegesen nyugodtabb lelkiállapotban vezette lefelé a többieket a köveken, ugyanott, ahol pár órával előtte felmásztak. A lombok között meglátta a hegyi erőd mögött lemenőfélben lévő, óriási, piros napot. A fenébe.
A rádiója sisteregett.
– Őrnagy! – szólalt meg Stackhouse az űrhajóról. A férfi idegesnek tűnt. – A pocsolyaugró még biztonságban van, de van egy nagy problémánk.
– Tudom. – Sheppard a saját szemével is látta, ahogy az erőd minden pontjáról lidérchajók szálltak fel a vörös naplementében. Fekete Dárdák, csak azt várták, hogy pusztíthassanak. – Már úton vagyunk.
Nem kellett parancsot kiadnia, mindenki a lehető leggyorsabban követte a fák között. Tudta azonban, hogy nem lesznek elég gyorsak, hiszen a lidércek nem voltak emberek. A szörnyetegek gyorsabbnak, erősebbnek és gyilkosabbnak bizonyultak náluk. Utol fogják érni őket, még mielőtt elérnék a pocsolyaugrót. Védelmi vonalra volt szükségük.
– Ford! – üvöltötte. – Maradjon itt a hat emberünkkel! – mintha öngyilkos feladatot adott volna a kölyöknek. Csakhogy nem volt választása. – Én visszaviszem őket a pocsolyaugróhoz. – Ő volt az egyetlen, aki képes volt irányítani a hajót.
A hadnagy habozás nélkül teljesítette a parancsot.
– Maga mögött leszünk!
Ahogy tovább csörtetett előre, Sheppard érzékelte, hogy Ford lemarad. De nem csak Ford. Szeme sarkából látta, ahogy Teyla is megáll. Majdnem ráüvöltött, hogy tartsa az iramot, csakhogy a nőnek nem kellett engedelmeskednie. Ráadásul tudta, hogy mit tesz. Ismerte a lidérceket, ez pedig akár a megmenekülésüket is jelenthette. Hagyta, hogy a nő hátra maradjon segíteni az embereinek, miközben ő maga biztonságos helyre vezeti a többieket. Remélte, hogy sikerül.
Csend volt, csak lépteiket lehetett hallani a fák között. Még az állatok is csendben maradtak. Sehol egy madár vagy zörgő falevél. Lehet, hogy nem is léteznek ezen a bolygón, vagy talán, mint ő maga, érezték, hogy valami készül. Mindenhova beférkőzött a veszély. Fölöttük egy magányos lidércűrhajó szállt el, de nem fordult meg Nem vette észre őket. Ford követte a fegyverével, mégsem lőtt. Most menekülniük kellett, nem az ellenséget támadni.
Felgyorsított, örült, hogy… Ekkor a szeme sarkából mozgást érzékelt. Csípőből tüzelt a fák közé. A lövések visszahangzottak a kísérteties csendben. Érezte, ahogy a szíve a torkában dobog. Ez minden egyéb hangot elnyomott. Az ellenségét is. Az az érzése támadt, mintha mindenütt ott lennének, a fák között kúsznának. Mintha becserkésznék őt. Hullafehér arcuk, bűzölgő szájuk… Görcsösen kapaszkodott a fegyverébe. Legszívesebben az egész területet átfésülte volna, hogy kiirtsa őket. Hirtelen megfordult, mintha egy tekintetet érzett volna a hátán. De semmi nem volt ott. Csak fák és árnyak.
Kezdett összezavarodni. Honnan jött? Melyik irányban vezetett az út a pocsolyaugróhoz? A fenébe. Ennél okosabb volt. Tudta…
Egy árny jelent meg, éppen előtte. Dobogó szívvel kilőtte rá a fél tárat. Ekkor egy kéz csapott le a fegyverére. Harciasan felüvöltött, készen arra, hogy ráugorjon az ellenségre, amikor…
– Nincs ott semmi! – Teyla állt előtte, a fegyverét fogta. A nő egyenesen a szemébe nézett.
– Biztos, hogy láttam valamit a fák között – lihegte Ford.
– Csak amit a lidércek elhitettek magával. Ha nekiáll lövöldözni, csak felfedi a helyzetünket. – Visszaadta neki a P-90-est és elindult. – Jöjjön! – szólt hátra.
Ford zavartan követte Teyla vékony alakját a fák között, és már saját szemének is nehezen hitt. A nő határozottan haladt, ő egyszerűen csak követte. Az ilyen pillanatokban egy kis helyismeret sokat javított a helyzeten.
Sheppard szinte el se merte hinni, hogy elérték a célt, és sikerült a kis tisztásra kilyukadniuk a sok fáradt szökevénnyel. A pocsolyaugró ott állt, Stackhouse és emberei vették körbe. A katonák idegesen szorongatták fegyvereiket. Amikor Sheppard megékezett, Stackhouse előjött a rejtekhelyéről, és üdvözlésképpen az őrnagy felé biccentett. A pocsolyaugróhoz közelebb érve, Johnnak feltűnt, hogy Halling és a többiek lemaradnak. Döbbenten vagy talán megszeppenten nézték a hajót. Akárhogy is, erre most nem volt idő.
– Befelé! – parancsolta.
Nem kellett nekik kétszer mondani, ám ahogy a megtört férfiak és nők bemásztak a pocsolyaugró kis rakterébe, Halling hirtelen aggódva nézett körbe.
– Hol van Teyla?
Sheppard arra pillantott, ahonnan jöttek. Magában elszámolt ötig, de ekkor sem történt semmi. A helyzet kezdett kritikus lenni, mégis, elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy bárkit is hátrahagyjon ebben a pokoli világban. Még egy kutyát sem hagyott volna itt a lidérceknek. Stackhouse-ra pillantott, a kezében tartott géppuskára esett a tekintete. Elkérte a katonától a fegyvert. A nehéz és erős fegyver jó érzéssel töltötte el. Egy P-90-essel nem biztos, hogy ki tudott volna lőni egy lidércet, ám e fegyver ellen még nekik sem volt esélyük.
– Mindenki a hajóra! – parancsolta. – Zárkózzanak be, és várjanak! Mindjárt visszajövök – bármi is történjék, el fogja vinni innen ezeket az embereket.
Nem törődve saját fáradtságával, Sheppard visszarohant a fák közé, ahonnan érkeztek. Feje fölött hallotta a lidérchajó sivítását, de a fák alatt fedezéket talált, így nem vették észre. Az árnyakat továbbra is látta, a látószöge sarkában jelentek meg. Eszébe jutott Teyla tanácsa, ezért nem foglalkozott velük. Az elme játéka az egész. Csak játék. Továbbhaladt. Minél jobban távolodott a hajótól, annál óvatosabb lett. Nem lehetnek túl messze, Ford végig fedezte őket. Elég közel maradtak egymáshoz. De ha bajba keveredtek…
Egy lidérchajó repült el alacsonyan fölötte. A motorzajtól megremegtek a falevelek, és hirtelen a fehér fénycsóva jelent meg a fák között. Sheppard összerezzent. Ha a fénycsóvának célja volt, az csak Ford vagy Teyla lehetett. A fenébe! Kukacformájú lidércek képe árasztotta el az agyát. Felrémlett neki, ahogyan mozgolódnak a sejtjeikben. Futni kezdett. Nem hagyhatja, hogy még egyszer a karmaikba kerüljön valaki. Inkább lelövi az embereit, mielőtt Sumner sorsára jutnak.
A fénycsóva továbbra is az erdőt pásztázta. Amikor elhaladt mellette, Sheppard bevetette magát egy vastag farönk mögé. Megfordult, követte szemével a csóva irányát, és ekkor meglátta a Ford felé, oldalt vetődő Teylát. A nő ellökte a férfit az útból. A hajó ekkor megfordult, és újabb kört kezdett. Teyla és Ford próbált lábra állni, ám a csóva ismét közeledett. Semmi esélyük nem volt. Semmi remény, hacsak…
Sheppard előrohant a fedezékéből, és a géppuskával a barátai feje fölé célzott. Kevés esélye volt, mivel a hajó messze járt felettük, és túlságosan gyorsan haladt. John Sheppardnak azonban mindig is jó szeme volt. Tüzet nyitott. A lőszerhüvelyek csak úgy potyogtak körülötte. Végre eltalálta. Hála az égnek, eltalálta! A gép megremegett, és bedőlt. Fénycsóvája kialudt.
Ford zihálva levegőért kapkodott.
– Köszönöm, uram! – mondta, miközben talpra állt, és Teylát is felsegítette.
Sheppard leengedte a fegyverét. A keze egészen elzsibbadt ahogy a fegyver visszaütött. Nem vesztegette az idejét, elindult.
– Azért erre ne szokjunk rá! – szólt vissza a válla fölött.
Ford csak vigyorgott. Teylával együtt fűtött az őrnagy után, vissza a tisztásra.
Sheppard tüdeje már lángokban állt, mire visszaértek a géphez, Ford is nehezen kapott levegőt, Teylán azonban semmi sem látszott. Mintha csak a közeli parkban sétált volna egyet. A nő a tisztásra érve lassított. Ámulattal csodálta a pocsolyaugrót. Sheppard azon gondolkodott, vajon hogyan reagálna a nő, ha meglátna egy Fekete Héját.
– Ez az Ősök egyik gépe – mondta halkan. – Láttam őket a rajzokon. – Elkerekedett szemmel fordult Sheppard felé. – Ez azt jelenti, hogy…?
– Nem – felelte a férfi röviden. – Pont olyanok vagyunk, mint maguk. Csak sokkal elveszettebbek. Sokkal, de sokkal…
– Támadnak! – üvöltötte Stackhouse. Egy lidérc Dárda támadta meg őket.
– Szálljon be a gépbe! – üvöltötte Sheppard, és szinte belökte a nőt maga előtt az ugróba. Fel kellett szállniuk. Most, azonnal! Átverekedte magát az ijedt utasok tömegén, majd beült a pilótaszékbe.
– Rendben – morogta az irányítóberendezésnek. – Oké, és most mire gondolok?
Lopakodó üzemmód. Lopakodó üzemmód. Lopakodó üzemmód.
Látta, amint az ablakon átfut valami remegés. A lidérchajó elhúzott mellettük, majd megfordult, hogy újabb kört tegyen. Szem elől veszítette őket. Most először Sheppard egy pillanatra felsóhajtott.
– Hátul mindenki jól van? – kérdezte, miközben hátrapillantott.
A gép végében az emberek összezsúfoltan ültek, de hálásak voltak, hogy életben maradtak. Az arcunkon nyilvánvaló volt a döbbenet, a sokk és a hála keveréke. Egyedül Teyla tűnt higgadtnak. Köszönet gyanánt a férfi felé biccentett.
– Egész jól megvagyunk.
Sheppard lenyűgözve rámosolygott. Döbbenetes nő.
Biztosan visszamosolygott volna a nő is, Ford azonban megtörte az idillt, amikor beült a másodpilóta székébe. Sheppard magában elraktározta, hogy később beszéljen erről Forddal, ám most mégis örült, hogy nem egyedül kellett elöl ülnie. A kölyök a székbe süppedt, és hangosan felsóhajtott.
– Remélem, ez volt a nehezebb része.
Határozottan úgy hangzott, mint holmi híres utolsó mondat. Na, erről is beszél majd vele. Majd amikor mind biztonságban hazaértek. Azaz visszatértek Atlantiszra, ami ebben az esetben ugyanazt jelentette.
Mire a pocsolyaugró kilépett a légkörből, és átért az űr sötétségébe, Sheppard légzése a normális ütemre lassult, szinte már elengedte magát. De csak majdnem. Aztán meglátta a csillagkaput. Gyönyörű volt, úgy lebegett a bolygó felett, mint egy varázsgyűrű. A napfény tükröződött a felszínén.
Sokkal jobban nézett volna ki a tucatnyi lidércűrhajó nélkül, amelyek sziszegő kobrákként zárták el az útjukat. A fenébe! Sheppard jelentőségteljesen Fordra nézett.
– Azt hiszem, a java még hátravan!