HATODIK FEJEZET

 

A falucskán lassan úrrá lett a pánik. Férfiak, asszonyok és gyerekek rohantak az éjszakában, helyenként gyereksírás nyomta el a fák közé menekülők dübörgő futásának robaját. Ezek az emberek már hozzászoktak a rettegéshez, tudták értékelni a csend jelentőségét. 

Az éjszakai égbolton nem fénylett hold, a legtöbb fáklyát és tüzet is eloltották. Az emberek tudták, mit kell tenniük. Az égen az idegen csillagok hűvösen ragyogtak. Sumner ezredes a halk zümmögésre felkapta a fejét. Mintha darázs döngicsélt volna, ám inkább motorzajnak hangzott.

– Fedezékbe! – parancsolta embereinek, és felemelte a fegyverét. – Maradjanak éberek! 

A csapata szétszóródott, és védekező pozíciót vett fel. Az ezredes örömére előkerült pár M-l60-as rakétavető is. Akárkik legyenek is ezek a lidércek, nem hitte, hogy felérnek az amerikai tengerészgyalogosokkal.

Az ezredes P-90-esét még mindig az égre szegezte. A zümmögés egyre hangosabb lett, végül süvítéssé alakult. Az emberek még mindig futottak, a rend kezdett megbomlani. Valaki jajongott, egy másik ember felsírt. Az ellenség megérkezett. Éles motorbőgés közepette egy fekete árny vágott át a fakoronákon. Hegyes volt, mint a nyílvessző. Két másik is követte. A település fölött repültek fel és alá, mintha keresnének valamit. A sátrak közül hirtelen egy férfi tört elő. Sumner felismerte Hallingot, az erdőben talált gyerek apját. Halling szeme vadul forgott, és egy menekülni próbáló telepest rázott két kézzel.

– Látta Jintót? Jinto! 

Teljesen kétségbeesett.

Fölöttük az egyik ellenséges hajó másodszorra repült el, ezúttal alacsonyan Halling és a többi menekülő mögött, a jobb oldalukon. Sumner géppuskatűzre számított, ám nem lőttek a hajóról. Helyette fényes fénycsóva söpörte végig a talajt a hajó alatt, mint valami keresőfény. Halling futni kezdett, kétségbeesését felváltotta a félelem. Ám ő és a többiek túl lassúak voltak, nem tudták időben elérni a fákat. A fénycsóva elérte őket, és…

Te jó ég! Eltűntek. Egyszerűen eltűntek, mintha a fény szétbomlasztotta vagy beszippantotta volna őket a hajóba

– Arra célozzanak! – üvöltötte Sumner, majd meghúzta a ravaszt, és a fél tárat kilőtte az űrhajóra. Ennyi erővel egy játékpuskával is próbálkozhatott volna. A hajó megfordult, hogy újabb kört tegyen. Most már a két szárnyból is jött a furcsa fény, ami eltüntetett mindenkit az útjában. Szó szerint learatták az embereket… 

Sumner mozgást érzékelt a szeme sarkából. Megfordult, és még épp látta, amint két sátor között egy árny elsuhan. Embernek tűnt, ám annál sokkal gyorsabban mozgott. Természetellenesen gyorsan. Sumner kifulladva előre lépett, ujját a ravaszon tartotta. Gyerünk, szarházi! Mutasd magad. Egy másik árnyék tűnt fel az éjszakában. Sumner lőtt. Hiába. Az árnyék addigra már köddé vált.

Sheppard alig tudta követni Teylát. A nő úgy rohant a fák között, mint egy árny az éjszakában, mint a vadászó leopárd.

– Teyla! – suttogta, mert nem akart kiabálni. – Várjon! 

A távolban egy lövést hallott, majd még egyet. A rádióján Bates pánikkal teli hangja szólalt meg.

– Ezredes, a földön is vannak! Körbevettek minket! 

Még több lövés hallatszott, most már sokkal hangosabban. Kétségbeesett lövések. A fenébe! Hirtelen valami óriási repült el fölöttük, a valami alsó része világított. Sheppard a földre vetette magát, ezúttal azonban szándékosan. A fölöttük elhaladó űrhajó szinte súrolta a fák koronáit. Óvatosan felállt, majd megmerevedett. Valami volt a fák között. Egy árny, ami túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy ember legyen. Sheppardnak zúgott a füle. Felemelte a fegyverét, és szilárdan tartotta. A fenébe! Mindenhol ott vannak körülöttük. Száraz falevél recsegéséhez hasonló zajt hallott. De lehetett volna valami idegen, rosszindulatú lény hangja is.

– Teyla? – kapart a torka, és kiszáradt a szája. 

Újabb zaj, ezúttal épp mögötte. Megfordult, és már majdnem lőtt. Semmi! A pokolba! Most a bal oldalán mozdult meg valami. Amikor odafordult, épp köddé vált egy árnyék. Mi az ördög lehetett ez? Valami hideg érintette meg az arcát, John megperdült. Ezúttal pont előtte volt. Valami fekete szellem jelent meg előtte, mintha maga volna a halál. Felüvöltött és lőni kezdett. A szellem szertefoszlott, mintha sosem létezett volna.

Nem kapott rendesen levegőt, és a keze nyirkos volt. Nem küzdhet árnyak ellen!

Egy ágacska kettétörő hangját hallotta maga mögött. Az ujja görcsösen rátapadt a ravaszra, és már emelte is a fegyverét. Megfordult, célzott, és…

– Teyla! 

A nő határozottan valósnak, sőt eltökéltnek tűnt.

– Igazából nincsenek ott, ahol látja őket. 

– Micsoda? – hördült fel a férfi. 

– Ne higgyen a szemének! – nyomatékosította a nő, és kezével eltolta a pisztolycsövet. – A lidércek olyan dolgokat is el tudnak hitetni, amik valójában nincsenek ott. – A nő visszairamodott az erdő felé. – Erre! 

Illúziók? Te jószagú ég! Sheppard pislogott egyet, majd Teyla után vetette magát. Ez most teljesen új játék volt, és csak most jött rá, hogy a csapata még a játékszabályokkal sincsen tisztában. Akkor hogyan próbálhatnák megnyerni a játékot? Az ellenfél annyival felettük állt, hogy ebben a játékban semmi szórakozásuk nem lesz.

Mintha a pokol elevenedett volna meg körülöttük. Mindenhol ott voltak. Az árnyakon is árnyak, suttogó és sziszegő alakok, akik hideg, karmokban végződő kezüket nyújtogatták, egyenesen a torka felé. Sumner kilőtt egy újabb tárat, bár semmi értelme nem volt. Szellemek ellen mi hasznát vennék a golyóknak?

A sátrak lángba borultak, vörös fényt és fekete árnyékokat vetettek az éjszakába. A lidérc hajók úgy köröztek, mint a dögkeselyűk, közben vékony energiacsóvákkal pásztázták a földet. Sumner nem tudta, hol vannak az emberei, vagy ki van még életben. Nem mintha számított volna, mind itt fognak elpusztulni.

Egyszerűen túl sokan voltak ezek a szarháziak, túl sok kísértet, túl sok…

– Ezredes! – Sheppard hangja recsegett a rádióban. – Amit a földön látnak, az csak illúzió. Koncentráljanak a tűzzel a hajókra! 

Illúzió… Sumner egy másodpercre becsukta a szemét. Illúzió, rendben, csak illúzió.

Amikor újra kinyitotta a szemét, új színben látta a világot. A lángoló sátrakat, az elszenesedett testeket, a lidérc fénycsóva fehér fényét, amit néha megszakított az energiafegyverük robbanása. És ezen túl látta Bates-t, aki M-160-assal a vállán, megdermedve bámult a sötétségbe.

Sumner ott hagyta a fedezékét, és odarohant a férfihoz.

– Bates! Bates, térjen magához! 

– Mindenütt ott vannak, uram – suttogta válaszképpen a kikerekedett szemű, halottfehér és megrémült Bates. 

A pokolba velük! Sumner hüvelykujjával a lidérchajó felé mutatott.

– Szedje le azt a valamit! 

Bates megrázkódott, és magához tért. Felemelte a rakétavetőt, és az ellenségre lőtt. Jól célzott, a lidérchajó látványosan felrobbant, és a földre zuhant.

– Egy – vigyorgott Sumner. – Akkor most… 

A világ ekkor egy fehér fénycsóvában tűnt el. Megszűnt minden érzés és gondolat… Azután minden elsötétült.

 

Végre elfogytak a fák. A távolban Sheppard látta Teyla falujának lángoló maradványait. És még valamit. Úgy látszik, Sumnernek sikerült kilőnie az egyik lidérchajót. Dárdát, ahogy Teyla hívta őket. Lidérc Dárda. Ez egy…

Mögöttük hirtelen felbődült egy motor, mire a férfi megfordult. Egy újabb Dárda jelent meg, olajos felületén az éjszakai égbolt tükröződött. Rájuk vadászott.

– Le a földre! – üvöltötte Sheppard, miközben egy széles fehér fénycsóva haladt feléjük. Jobbra vetette magát, és a földet érés minden levegőt kipréselt a tüdejéből. Levegő után kapkodva nézte, ahogy a fény elsöpör mellette, majd a hajó kanyarodik egyet, és felemelkedik. 

Felállt, és idegesen körbenézett.

– Teyla? 

A nő azonban eltűnt. Nem halt meg, de eltűnt. Elvitték. Azok a szarháziak elvitték.

– Uram? – Stackhouse hangja recsegett a rádióból. Mintha remegett volna. – Magukkal vitték az ezredest! 

A fenébe! A pokolba! Sheppard a rádióba vakkantott valamit, majd futva indult a falu felé. Ez rossz volt. Nagyon rossz, és egyre csak romlott. Most, hogy elvitték Sumnert, ő lett a rangidős tiszt. Ez azt jelentette, hogy neki kellett tervet kovácsolnia. Valahogy ki kellett mászniuk ebből a slamasztikából. Csak hát, Atlantisz éppen süllyed, hova a pokolba menekülhetnének?

Mielőtt kitalálhatott volna valamit, újra megszólalt a rádiója.

– Uram! – szólította Ford hangja. – A kapu megint működésbe lépett. Két ellenséges hajó közeledik felé. 

Mennek haza a trófeákkal.

– Hagyja őket elmenni, a mieink is ott vannak a fedélzeten! – adta ki a parancsot. Majd hirtelen támadt egy ötlete – Figyelje a tárcsázót! Vésse jól az agyába azokat a jeleket! 

– Igenis, uram! 

Ford hangja magabiztosnak tűnt, és ez tetszett Sheppardnak. Ford még csak kölyök, ám fényes jövő elé néz. Biztosan emlékezni fog a szimbólumokra. Ha viszont mégsem, akkor semmi esélye annak, hogy visszaszerezzék Teylát és Sumnert.

Megpróbálta ezt a gondolatot elhessegetni. Tovább futott, a lángoló falu világítótoronyként mutatta az utat. Hátborzongató csend telepedett a tájra, mintha az erdő is visszatartaná a lélegzetét. Újabb támadást várt, ám az ezúttal nem következett be. Amikor a falu széléhez ért, Sheppard lassított. Kimerültén, zihálva megállt. Bár semmi reménye nem volt, azért beleszólt rádiójába.

– Sumner ezredes. 

Semmi válasz.

Még mindig levegő után kapkodva a lidérc Dárda roncsa felé indult. Izzó fémcsomón és homokbuckán kívül nem maradt belőle sok. Megállt, ösztönösen felemelte a fegyverét. Még így is, mintha valami eredendően rossz sugárzott volna a roncsból. Talán a halál szagát érezte a levegőben. Undorodva, fintorogva körbejárta a roncsot, míg egyszer csak mozogni látott valamit a fémdarabok között. Ujja megfeszült a ravaszon. Közelebb lépett, és meglátott egy…

– Hogy az a… 

Egy kéz volt az, a bőre zöldes, ujjai végén óriási karmok. Még mozgott. A különös csak az volt, hogy a kéz már nem tartozott testhez.

Sheppardot kirázta a hideg. Néhány golyót eresztett a mozgó végtagba. A kéz megmerevedett, vonaglani kezdett, végül már nem mozdult. Az őrnagyon émelygés vett erőt. Mik ezek a lények?

Felugrott a zaj hallatára, de mire megfordult, rájött, hogy csupán a falusiak térnek vissza lassan az erdőből. Üres tekintettel néztek rá, és a lidérchajó roncsára. Nem volt itt minek örülni, szemükben puszta beletörődés tükröződött. Az őrnagy magán érzett egy tekintetet, és amikor megfordult, az egyik gyereket, a fa mögül előlépő Jintót látta meg. A gyerek arca holtsápadtnak tűnt a csillagfényben. Szeme kikerekedett a rettegéstől.

– Nem találom az apámat – mondta nagyon vékony hangon. 

Ez szívettépő volt. Mivel nem tudott mit mondani, hazudni viszont nem akart a gyereknek, Sheppard jobb híján kinyújtotta a kezét, összeborzolta a gyerek haját, aztán magához húzta, és átkarolta. A fák közül mindenfelől túlélők jöttek elő, és döbbenten nézték a romokat. Páran összeölelkeztek, mások összekuporodtak a földön, úgy zokogtak.

Most aztán mit tegyek? – gondolta John.

 

Atlantisz a tiszta vízben homályosan terült el alatta. Elizabeth Weir még sosem látott ilyen csodálatosat. Hamarosan bekövetkező halálának gondolata csak még gyönyörűbbé tette a várost. Tanúi voltak a végnapjainak, a régi nagyság elmúlásának, amit sohasem láthatnak többet. Hihetetlen szomorúság vett erőt rajta.

Mellette Peter Grodin állt. A nő ott találta a férfit az ablak előtt, amikor a vezérlőterembe igyekezett, hogy ellenőrizze a helyzetet. Csak egy perce állt oda a férfi mellé.

– Mindjárt bekövetkezik – mondta a férfi nyugodtan. 

– Miről beszél? 

Az ablakon keresztül ekkor látta, amint egy távoli tornyot védő energiapajzs felszíne megreped. Lassú morajlás következett, és a távolban látható volt, ahogy levegőbuborékok szabadulnak ki az elárasztott torony ablakából.

– Tessék, az energiapajzs megint megszűnt a város egyik részén – közölte a férfi rezignáltan. – Nem hinném, hogy túl sok időnk van. 

Túl könnyű lett volna feladni. Weir újra elindult a vezérlőterembe. Félúton visszanézett a férfira.

– Lehet, hogy nem kellene kinéznie az ablakon. 

Grodin meglepődött a feddésen, mire Elizabethnek bűntudata támadt. Nem csak neki szánta ezeket a szavakat. Megjegyzését megpróbálta mosolyával enyhíteni, majd a lépcső felé mutatott, hogy magával invitálja a férfit.

– Hogy állunk? – kérdezte, amint belépett a terembe. McKay elcsigázva rohangált két kijelző között. A nő reménykedett, hátha talált valamit, de a férfi csak megrázta a fejét. Elvesztették a csatát, ezt már mind a ketten tudták. 

– Nézze, ha valahogy még egy napig kihúznánk, akkor talán… 

– A város egymás után áldozza fel a többi részt a központi terület védelmében – csattant fel a férfi. – De a végzetes összeomlás elkerülhetetlen. 

Elkerülhetetlen? Inkább elképzelhetetlen.

– Még a legvadabb álmaimban sem képzeltem volna, hogy az Ősök elveszett városát ilyen érintetlen állapotban találhatom. 

A sors iróniája.

– Nincs más választásunk, csak a távozás. 

– Azért, hogy megőrizzük – vágta rá McKay. 

– Kinek akarjuk megmenteni? – kérdezte a nő, és érezte, hogy őt is kezdi maga alá gyűrni Peter Grodin kishitűsége. – Még üzenet küldéséhez sincs elég energiánk! A Föld számára pedig mindörökre elvesztünk! 

McKay még mindig a kijelzőket figyelte, de nem adta fel.

– Visszajövünk. Találunk egy energiaforrást valahol a Pegazus-rendszerben. 

– Meg kell vámunk Sumner ezredes jelentését – jegyezte meg komoran a nő. – Fogalmunk sincs, mi a helyzet odaát. 

McKay megtorpant, és Weirre nézett. Egy pillanatig nem szólalt meg. A nőt lenyűgözte a tudós higgadtsága. Mindannyiuk közül ő volt az egyetlen, aki nem adta fel.

– Nem várhatunk tovább. Most rögtön indulnunk kell! 

A nő bólintott. Igaza volt, tudta, hogy a férfinak igaza van, de ez volt az utolsó, amit megtett volna. Száját összeszorítva végignézett a kapucsarnokon. Oly rövid ideig volt az övék! A nő a rádiójáért nyúlt.

– Teljes személyzet, figyelem! Itt Weir beszél. 

Egyszer csak az egész terem megremegett. Ez most valóban remegés volt. És ezúttal nem maradt abba. Weir a korlátba kapaszkodott, és a hullámzó padló ellenére is egyenletes hangon, tovább beszélt.

– Készüljenek fel az azonnali kiürítésre! 

McKayre pillantott.

– Tárcsázzon! 

A férfi szó nélkül az ősi tárcsázóhoz ment, és elkezdte beütni a koordinátákat. Az ékzárak kigyulladtak, és a kapu fölötti pajzs működésbe lépett. Weir egy pillanatig döbbenten állt, majd McKay felnézett, és összeráncolta a homlokát.

– Valaki féregjáratot nyitott hozzánk. 

Sumner!

McKay egy másik pulthoz rohant, és megnyomott pár gombot.

– Ford hadnagy azonosítási kódját veszem. 

Igen! Végre!

A pajzs fehéren világított, ahogy a kapu működésbe lépett mögötte.

– Engedjék be! – parancsolta meg Weir, és a lépcsőhöz szaladt. Lerohant rajta, kettesével vette a lépcsőfokokat. Éppen akkor érkezett a kapu elé, amikor a pajzs hirtelen megszűnt. Úgy tűnt a pillanat örökké tart, de végre Sheppard őrnagy lépett ki a eseményhorizontból. Már éppen megkönnyebbülten üdvözölni akarta, amikor észrevette, hogy az őrnagy egy gyereket is magával hozott. Őt Ford követte, utána pedig egy csoport szakadt, megrettent ember következett. Az idegenek félve néztek körbe. Néhányan megsebesültek, többen zokogtak, és voltak olyanok, akik mintha sokkos állapotba kerültek volna. 

Weir tudta hogyan érzik magukat.

– Sheppard őrnagy! 

– Megtámadtak minket – jelentette John, miközben a kapu kikapcsolt, és a terem újra félhomályba borult. – Sumnert és pár embert a biztonsági osztagból elvittek. 

Weir megszédült. Sumnert elvitték? Hiszen még csak alig egy napja vannak itt!

– Kik ezek az emberek? – kérdezte, aggodalmát félretéve. 

– Annak a falunak a túlélői, ahol ránk támadtak – magyarázta Sheppard. Az őrnagy kimerültnek és megrendültnek tűnt. 

– Őrnagy, most nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bárkin is segíthessünk – közölte a nő halkan. 

Újabb remegés rázta meg a termet. Az újonnan érkezettek összekapaszkodtak, és ijedten nyüszítettek. Maga mögött Weir más zajokat is hallott. Az emberei teljesítették evakuációs parancsát.

Sheppard is észrevette őket. Kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Mi az ördög folyik itt? 

– Épp készülünk elhagyni a várost. 

A férfi megrázta a fejét.

– Nagyon rossz ötlet lenne oda visszamenni. 

A nő válaszát már nem hallotta, mert megszólalt egy sziréna. A rengések egyre erősödtek.

– Sheppard őrnagy, a pajzs hamarosan megszűnik, akkor pedig az óceán betör, és elpusztít minket – üvöltötte túl a nő a szirénát. – Tud valami jobb helyet, ahová mehetnénk? 

Sheppard hirtelen a gyerek felé fordult, és megragadta a karját.

– Jinto, ismered más kapuk címét is? 

– Igen, sokét – válaszolt büszkén a fiú. 

Sheppard a nőre nézett, miközben a város kezdett szétesni. Nos?

– Hiszen csak egy gyerek! 

A fiú a nőre nézett.

– Jinto vagyok. 

Sheppard nem várta meg a választ, felkapta a gyereket.

– Nagyon örül, hogy megismerhetett – mondta neki, és felrohant vele a lépcsőn. 

A fények villogni kezdtek. Weir felpillantott, még pont időben, hogy láthassa, amint kialszanak a lámpák. Már csak az óceán kék fénye maradt. Az újonnan érkezettek sikoltoztak félelmükben. Weir saját emberei csendben maradtak, amire a parancsnoknő nagyon büszke volt. Jól választotta ki őket. Egyszerűen nem hagyhatja őket itt meghalni. Megfordult, és utánuk iramodott a vezérlőterembe.

 

Rodney McKay elborzadva bámulta a képernyőn az energiapajzs állapotát. Most már minden terület pirosán villogott. Vége.

– Összeomlott a pajzs! – üvöltötte túl a haldokló város moraját. 

Ő is meg fog halni a várossal együtt. Meg fog fulladni egy idegen városban, egy másik galaxisban, ráadásul senki sem fogja megtudni. Bárcsak felhívta volna a nővérét! Fel kellett volna hívnia!

Egyszer csak erős lökés rázta meg az egész várost, a mozgás a földre taszította a felszerelést és az embereket is. Az emberek üvöltöttek, a kapu villogott, majd elsötétült. Elképzelhetetlen zaj uralkodott, a rázkódás annyira felerősödött, hogy McKay még a fogtöméseit is rezegni érezte.

Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni!

Az irányítópultba kapaszkodott. Hullámzott a föld a lába alatt. Annyira félt, hogy alig kapott levegőt. Még a szemét is képtelen volt lehunyni. Épp ezért tűnhetett fel neki, hogy a kijelzőn elszabadult a pokol. A pajzs összeomlott, de történt valami más is. Valami más is folyamatban volt ebben az átkozott városban!

Végül életösztöne erősebbnek bizonyult a pániknál. Feltápászkodott, és odatámolygott a tárcsázóhoz

– Tárcsázok egy címet – jelentette be. 

Bármelyik címet. Nem hajlandó itt meghalni. Nem hajlandó megfulladni, mint egy nyamvadt patkány a csapdában.

– Ne, várjon! – esett be Weir a terembe. 

A férfi keze az első szimbólum fölött megállt.

– Ha most tárcsáz, csak elhasználja az összes maradék energiánkat! – üvöltötte a nő a zajban. – Ez az egész előbb fog elsüllyedni, mint hogy ki tudnánk menekülni. 

– Nem maradhatunk! – üvöltötte vissza a férfi. 

A nő megragadta a tudós karját. Ujjai hidegen markolták a csuklóját.

– Valami történik, hát nem érzi? 

Igazából nem. A rengéseken kívül nem érzett semmit.

– Elindultunk! – mondta Sheppard, aki végre felért a lépcsőn a gyerekkel. 

Elindulni? Képtelenség! Hogy indulhattak volna el? És hova mennének?

Sheppard betántorgott a vezérlőbe, és McKay megpördült. Hirtelen változást érzékelt a fényekben. Világosodott. Még a zaj is másként hangzott. A moraj vízcsobogássá változott. Elárasztotta volna őket a víz? Nem, ez a hang nem belülről jött. Hanem kívülről.

Most már ő is érezte, a gyomra szabályosan liftezett. Tényleg mozogtak. Emelkedtek! Az egész város emelkedett!

McKay annyira megdöbbent, hogy szinte nem is tudta értelmezni amit látott: az óceán eltűnt az ablakokból. Helyette vízesések keletkeztek, ahogy a víz lezúdult a tetőkről. A napfény diadalmasan tört át a vízsugarakon, és szivárványként omlott be a terembe. Csoda történt. Igazi csoda.

Nem fogok meghalni! A gondolat oly erősen tudatosult benne, hogy szabályosan felkiáltott. Érezte, hogy a térde megroggyan a megkönnyebbüléstől. Nem fogok meghalni!

Sheppard a legközelebbi ablakhoz rohant, és amikor kinézett, vigyorgott, mint egy gyerek. Weir lassabban követte, döbbenten nézett ki ő is. Végül McKay, még mindig remegő lábakkal, csatlakozott hozzájuk.

– A felszínen vagyunk – suttogta Weir, mintha el sem hinné. 

Sheppard vigyora még szélesebbre húzódott.

– Valóban. Honnan tudta? – kérdően McKayre nézett. 

Bárcsak tudta volna…

– Nem tudtam. 

Weir halkan felnevetett.

– Én csak egy újabb napban reménykedtem. Úgy tűnik, ennél sokkal, de sokkal többet kaptunk. 

Elizabeth mosolygott. Egyszerre elszántnak és jókedvűnek tűnt.

– Csak el ne pocsékoljuk! 

Ha egy kicsit megerőltette magát, kifejezetten vonzó tudott lenni.