NYOLCADIK FEJEZET

 

John Sheppard a pocsolyaugróval egy fákkal körbevett, kis tisztáson szállt le. Ez a hely nem nagyon különbözött Teyla bolygójától. Az őrnagy agyán átfutott a gondolat, vajon mi lehet az oka annak, hogy egy teljesen más galaxis világa ennyire hasonlít a Földre. Lehet, hogy az Ősök jó kertészek is voltak, és az emberiség galaktikus térhódításával egy időben fákat ültettek? Am ennek most nem volt ideje arra, hogy ilyen problémákon töprengjen, ezért elhessegette az effajta gondolatokat. Levette a kezét az irányító műszerekről, mire a fülke kikapcsolt. 

Biccentett Fordnak, majd felkelt üléséből, és kiadta a parancsot a kiszállásra. A hátsó ajtó csendes suhanás közepette nyílt ki. A hajóba nyirkos falevelek és fenyő illata áramlott. Elővette a P-90-esét, előreengedte Stackhouse-t, majd követte. Mögötte Ford és a többi katona masírozott.

Amikor földet értek, a levegő hideg volt és nyirkos, az erdő csendes. Fegyverét felemelve körbe nézett, majd fülelt egy kicsit. Semmi. Eddig minden rendben.

– Rendben, kettes csapatokra válunk – mondta Stackhouse-nak. – Biztosítsák a környéket, és alakítsanak ki megfelelő védelmi állásokat! Ha muszáj, fel kell robbantanunk ezt a helyet. Két kattintással jelezzék a rádióban, ha beszélni akarnak. 

– Igen, uram. 

– Ne nyissanak tüzet az ellenségre! – tette hozzá. –Ford, maga velem jön. 

A kölyök egyből ott termett mögötte, alig leplezte lelkesedését. Ettől Sheppard egyből a koránál öregebbnek és bölcsebbnek érezte magát. Belévillant, vajon erről beszéltek-e olyan aktakukacok, mint O’Neill, amikor a parancsnokok felelőségét emlegették. Dr. Weirrel egyetemben ő is tisztában volt azzal, hogy elképzelhető, közülük többen nem térnek haza. Ugyan Weir adta meg az engedélyt, azt mégis csak John nyomására tette. Az ő tervét hajtották végre, és ennek a hét embernek az élete most az ő kezében volt.

Ettől bárki nagyon gyorsan felnőtt volna.

 

Az a baj a félelemmel, hogy nem lehet nem törődni vele. Nem lehet úgy tenni, mintha nem létezne, nem lehet emelt fővel menetelni tovább. Egy nap ugyanis, a létező legrosszabb pillanatban, előjön az összes elfojtott bénító félelem. Sumner ezredes most átélhette ezt. A félelmet el kellett fogadni. Ismerni kellett, mint az ellenséget, meg kellett érteni, hogyan érzünk, gondolkodunk a hatása alatt, és tudni kellett, mennyire zavarodik meg tőle az elménk. Ha ezt mind tudjuk, nem tud többé meglepni. Nem szabad, hogy a félelem irányítson, nekünk kell azt irányítanunk. Ahogy a végeérhetetlen, halálszagtól bűzös folyosókon vezették, Sumner ezredesnek minden létező önkontrolljára szüksége volt.

Mert igazság szerint rettegett.

Ezek a valamik, ezek a lények semmihez sem hasonlítottak, amivel valaha is találkozott. Ha hitt volna Jóban és Rosszban, akkor ördögöknek nevezte volna őket. Élettelen szemük, mint a tükör, bőrük egy hulláéhoz hasonlított. Démoni pofájuk haláltól és rothadástól bűzlött. Az ezredesnek hányingere támadt tőlük. Ezek nem kígyó-fejűek, nem olyanok, mint a Goa’uldok, akik legalább emberien hiúk, kapzsik és önzők voltak. Ezek a lidércek… közelebb álltak a szörnyekhez, mint az emberekhez, ravasz szörnyek, akik csak vadásztak és…

Gondolatmenete megszakadt, amikor bevezették egy óriási terembe. A sötétségben elvesztek a falak, a helyiség kupolája túl magasra emelkedett ahhoz, hogy ki lehessen venni. A terem méhkasszerű felülete aranyszínűén csillogott. Periférikus látásával mindenfelé mozgást vélt felfedezni. Sötét árnyak suhantak a terem szélén, árnyak az árnyak között.

Sumner szíve veszettül kalapált, ahogy követte a lidércet a terem közepén álló, hosszú asztalhoz. Az asztalon egzotikus lakomát tálaltak. Az egyik magas támlájú, gótikus stílusú székben egy ember ült. Úgy tűnt, már régóta halott. Arca elszáradt, a végtagjain már csak a bőr feszült a csontokra. Sumner úgy gondolta, vagy két éve lehetett halott. Aztán meglátta a férfi ruházatát. Pulzusa hirtelen a magasba szökött. A kiszáradt holttest ugyanis Torané volt! A férfi szíve fölött látható öt apró szúrásból még mindig szivárgott a vér. A testen ezek voltak az egyetlen látható nyomok.

Az adrenalintól keserű lett a szájíze. Idegesen perdült egyet saját maga körül, miközben a suttogó árnyakat figyelte. Szeretett volna üvölteni, hogy ne bujkáljanak tovább, ne tűnjenek el folyton a látóköréből, de a torka kiszáradt és…

Egy árny ugrott le a plafonról, éppen mögötte. Megfordult, és a fegyveréért nyúlt, csakhogy az már nem volt a helyén. Igazi rémálommal találta magát szemben. Egy újabb lidérc állt előtte, fehér ruhás, szinte már groteszk nőstény. Az aszott test az ezredes felé lendült, pokoli szája gyilkosságtól bűzlött.

Sziszegő hangja törte meg csendet.

– Biztosan éhes vagy már. 

Sumner rámeredt, nyelni próbált. A szavakat kereste, ám még soha életében nem félt ennyire. Meg kellett feszülnie, hogy ne hátráljon, amikor a lidérc megindult felé. A lény sápadt arcával és halott szemeivel halálra rémisztette.

Halott vagyok. Máris halott vagyok…

 

Szinte egyből megtalálták. A lidércerődöt (nem talált rá jobb kifejezést) a hegyoldalba építették, és az alatta lévő törmelékre könnyen fel tudtak mászni. Szinte már túl egyszerűnek tűnt. Sheppard biztos volt benne, hogy a dolgok hamarosan sokkal nehezebbé válnak. Most az erőd nedves katakombáiban kuporogtak. A levegő áporodott volt és nehéz. Úgy tűnt, évek óta nem járt erre senki.

Egyszer csak lépéseket hallottak. Éppen a detonátort szerelte rá a C-4-esre, most felemelte a kezét, hogy Ford nyugton maradjon. A kölyök megdermedt. Mind a ketten hallották, ahogy a lépések közelednek. Egyre közelebb. Sheppard, Fordot figyelve, visszafogta a lélegzetét. A hadnagy szeme elkerekedett, a levegőt is csak lassan, a száján keresztül vette, nehogy zajt csapjon.

A lépéseket rothadó hús szaga kísérte. Kitekintett rejtekhelyükről, hogy lássa, ahogy elhalad a lény. Óriási volt, szélesebb és magasabb, mint egy ember. Nehéz lesz lepuffantani a dögöt. Egyenes, hosszú hajat viselt, arcát eltorzították a szájából kilógó fogak, vagy inkább agyarak. Farkasemberek és vámpírok képe rémlett fel Sheppard képzeletében. A fenébe is, hol van Bufíy, amikor szükség lenne rá?

A lidérc megtorpant, beleszagolt a levegőbe. Sheppard még szorosabban markolta a pisztolyát. Egy kis idő után azonban a lidérc újra elindult. Lépései visszahangzottak a folyosón, ahogy eltűnt az árnyékban.

Ford ellazult.

– Azt hittem, bejutni lesz a nehezebb – suttogta. – Ez volt az első, akit láttunk. 

– Szerencse, hogy ő nem látott minket – mondta Sheppard, miközben előhúzta a zsebéből a pocsolyaugróból magával hozott életjel-kijelzőt. A képernyő közepén egy fehér pontot lehetett látni, egy másik pedig távolodott. Egy ideig tanulmányozta a műszert. – Ez a mozgó pont lehet a szörny – mondta, Fordra pillantva. – Lépjen arrébb! 

A kölyök csak ráncolta a homlokát.

– Lépjen oda! 

Ford megvonta a vállát, és engedelmeskedett. Sheppard elmosolyodott, amikor a központi pont kettévált.

– Igen, ez maga. 

Ford vigyorgott.

– Akkor van egy életjel-érzékelőnk? 

– Majd később elnevezzük – döntötte el Sheppard. Ő inkább valamilyen „követőre” gondolt. – Úgy látom, épp itt vannak előttünk. Gyerünk! 

Sheppard vezetett a csendes, kihalt folyosókon át. Olyan érzése volt, mint Halloweenkor, vagy valamelyik horrorfilm nézésekor. Ha maga Freddie Kruger ugrik most elő, akkor sem lepődött volna meg túlságosan. Végre egy sarokhoz értek. A szerkezetet visszatette a zsebébe. Nem volt már szüksége rá. Pont előttük egy cellát vett észre. Emberek mozogtak benne. Igazi emberek. Ahogy a folyosó mentén osontak, látta, hogy valaki odament a rácsokhoz. Az illető sötét szeme világított a szürke fényben. Teyla volt az. Sheppard megkönnyebbült a nő látványától.

Ford kicsit lemaradt, Sheppard pedig kilépett az árnyékból, és odarohant a cellához. Teyla döbbenten pislogott rá, szeme hatalmasra kerekedett.

– Őrnagy! 

– Jól vannak? – kérdezte suttogva a férfi. 

– Hogy találtak meg minket? 

Még mielőtt válaszolni tudott volna, Halling nyomkodott előre, arca rettegéstől torzult el.

– A fiam! Életben van? 

– Jól van, már nagyon várja magát – felelte Sheppard mosolyogva. – Hol van Sumner ezredes? 

Kellemetlen csend támadt. Jaj, csak azt ne!

Végül Sumner biztonsági osztagából szólalt meg valaki. A katona sebesülten feküdt a földön. Hangja elgyötörtén és dühösen csengett.

– Elvitték a lidércek. 

Teyla arcáról le lehetett olvasni véleményét. Azt, hogy Sumner ezredest halottnak gondolta. Mondani csak ennyit mondott:

– Az nem tudjuk, hová. 

Sheppard összenézett Forddal.

– Mikor? 

– Nem sokkal ezelőtt. 

John felsóhajtott.

– Tudtam, hogy nem megy majd minden simán – a rádió után nyúlt, kétszer belekattogott, majd várt. 

– Itt Stackhouse! Hallgatom, uram! – recsegte a hang. 

– Szükségünk lenne itt némi figyelemelterelésre – suttogta Sheppard. – Csapjanak egy kis zajt odakint! 

– Igenis, uram! 

Na jó, akkor a nehezebbik utat kell választaniuk.

– Ford, szereljen fel egy adag C-4-et! Ha jelzek, robbantsa fel, és vigye ki ezeket az embereket! – Egy ideig a követőt tanulmányozta. – Addig ezzel megkeresem az ezredest. Nincs túl sok lidérc a környékén – most egyenesen Fordra nézett. – Valószínűleg meg tudom csinálni, de ha húsz percen belül nem vagyok itt, robbantsák ki a cellát és tűnjenek el innen! 

Ford elkomorodott. Valahogy nem tudta rávágni az „igen, uramat”.

– Maga az egyetlen, aki az ugróval el tudja vinni ezeket az embereket – mondta végül ehelyett. 

– Igen, és mindannyian el is fogunk menni innen, még az ezredes is. 

– Úgy értettem, hogy maga helyett nekem kellene menni, uram. 

Nem volt idő érvelni, ezért Sheppard egyszerűen Ford kezébe nyomta a készüléket. Az egyből kikapcsolt. Az őrnagy ekkor visszavette tőle, mire a készülék a kezében ismét bekapcsolt. Fordnak nem voltak ősi génjei.

– Húsz perc. Meg fogom találni. 

Ford aggódva bólintott. További megbeszélnivalójuk nem volt, így Sheppard visszaindult a sötétségbe. Sumner eszméletlenül meg fog lepődni, amikor majd meglátja. John már előre élvezte, hogy felettese tartozni fog neki egy szívességgel. Ettől remélhetőleg minden sokkal egyszerűbb lesz majd…

 

Sumner ezredes vigyázzállásban egyenes vállal állt, tekintetét a terem sötét széleire meresztette. Rájött, hogy ha nem nézett egyenesen a lidércre, akkor könnyebb volt elviselni. Nem sokkal, de elviselhetőbb volt. A lény az ezredes körül járkált, karmaival időnként megsimogatta az egyenruháját. Vérvörös haja, ami olyan sokkolóan elütött a hullaszínű testétől, folyton odavonta a férfi tekintetét.

– Minden újdonságról értesülünk – sziszegte. – Minek nevezed magad? 

– Marshall Sumner ezredes. Egyesült Államok, Tengerészgyalogság – nem esett nehezére kimondani a nevét, még kiszáradt torka ellenére sem. 

A nő megállt, és felemelte a fejét.

– Milyen kevés benned a félelem! – lehelte hullaszagú bűzzel. – Ez vajon bátorság, vagy tudatlanság? 

Sumner elfojtotta a késztetést, hogy befogja az orrát. A távolba meredve válaszolt.

– Békés felfedezőként keltünk át a csillagkapun. 

– Éhes vagy – suttogta a nő, mit sem törődve az ezredes szavaival. – Mégis elfojtod az éhségedet. Miért? 

Sumner egyenesen a szemébe nézett. Mintha egy mély kútba meredt volna.

– Miért ejtették foglyul az embereimet? 

A nő arca fintorrá torzult. Talán mosoly volt? Nem tudta megállapítani.

– Behatoltatok a vadászmezőnkre. 

– Vadászmező? – legnagyobb meglepetésére még mindig volt ereje szörnyülködni. 

– Minden ezredik világ ilyen – sziszegte a nő, egy karommozdulattal legyintett a férfi borzalmára. – Minden élő dolognak ennie kell, ebben biztosan hasonlítunk. 

Amennyire az ember hasonlít a cápára.

A lidérc közelebb húzódott, büdös leheletétől az ezredes majdnem öklendezni kezdett.

– Most is éhes vagy, érzem. Mégis ellenállsz. Miért? 

– Miért érdekli ez magát? 

– Az éhség visszataszító dolog – a lény megint kicsit odébb ment, újra körbesétálta. 

Sumner pillantása ismét Toran testére terelődött. A holttest az asztalnál álló székben ült. Vajon megetették, mielőtt megölték?

– Én úgy látom, az étel nem értett egyet vele. 

A lidérc a hullára meredt, majd üres tekintetét megint Sumnerre szegezte. Ajkai ezúttal is mosolyszerű fintorrá húzódtak.

– Ebben nagyon különbözünk, Sumner ezredes – suttogta. – Nekünk ugyanis nincs szükségünk a táplálékunk beleegyezésére. 

Jézus Mária, csak nem megette Torant?

Valami távoli zaj terelte el a figyelmét. Fölnézett, de nem látott semmit. Mire visszanézett a lidércre, a lény már hátralépett. Mögötte két sokkal nagyobb lidércet pillantott meg. Harcosokat. A nő hangja megváltozott. Most jóval több megvetéssel tekintett a férfira, mint azelőtt.

– Mi a világod neve? 

Na, azt sose fogja megmondani.

– Föld – a szavak maguktól csúsztak ki a száján. 

– Nem a mi csillagaink között van. 

– Nem. 

A nő megint közelebb jött. Éhes, gondolta Sumner, a nő éhes.

– Mesélj a Földről! – közben Sumnert szaglászta. – Hányan élnek ott a fajtádból? 

Nem fogom elmondani.

– Ezrek? Milliók? 

Többen. A szó megjelent a fejében, és mindenáron kikívánkozott a száján. De nem fogja kiejteni. Nem fogja kiejteni!

– Több? –a lidérc szemei leírhatatlan gyönyörrel csillogtak. – Mennyi? 

A lidérc a fejében volt. Milliárdok. Nem, nem mondom ki. Nem mondom ki! A fejében volt, és kényszeríti, hogy kiejtse a szavakat. Beszélteti. Az izzadság már a tarkóján és a halántékán folyt.

Nem mondom ki.

A lidérc csak mosolygott.

– A vadászmezőnk már tízezer éve nem volt ilyen gazdag. 

Sumnemek remegni kezdett a térde. Egész teste roskadozott a fejében kotorászó lidérc erejétől.

– Erős az akaratod – sziszegte a lény, és a múmia felé mutatott, aki valaha Toran volt. – Ez a másik az életéért könyörgött. 

– Így… – meg kellett erőltetnie magát, hogy ki tudja ejteni a szavakat, hogy az állkapcsát mozgásra bírja. – így fog bánni velem és az embereimmel is? 

A nő tekintette elkalandozott a harcosok felé.

– Mint már mondtam, minden élőlénynek ennie kell. 

– Akkor befejeztük a beszélgetést. 

Egyre jobban érezte a fejében a szörnyeteg jelenlétét. Mint egy sötét mancs, ami az elméjét markolja.

– Szerintem meg nem – suttogta. Sumner ökölbe szorította a kezét. Legszívesebben megütötte volna a démon arcát, hogy a földön láthassa, vérbe fagyva. Mozdulni azonban nem tudott, még a kisujját sem tudta megmozdítani. Alig kapott levegőt. – Térdre! – kiáltott rá a lidérc. 

Nem fogok, nem fogok, nem fogok, nem… A térdét mintha kirúgták volna alóla, úgy esett össze. A lidérc kinyújtotta karmos ujjait, és megragadta a fejét. Hideg, nyirkos és gyomorforgató érzés volt. Próbált elfordulni, de nem tudott megmozdulni. Egyáltalán nem. A lény keze most már a mellkasán volt. Simogatta, mint egy szerető. Hányni, üvölteni akart, és megölni ezt a szajhát.

– Hosszú ideje nem ízleltem ekkora erőt – a szörnyeteg ujjait az ingébe akasztotta, majd egy mozdulattal letépte róla a ruhát. 

– Menj a pokolba! – nyögte az ezredes minden erejét összeszedve. 

A nő közelebb hajolt. Annyira közel, hogy a férfi látta, ahogy agyarszerű fogain csöpög a nyál.

– Előbb a Földre! – suttogta. 

Aztán az ujjai mélyen belevájtak a mellkasába, és már csak fájdalmat, félelmet és szörnyűséget érzett. Örökkévalóságig tartott ez az érzés, teste pedig kezdett elgyengülni.

Ne így! Hátravetette a fejét, és üvöltés hagyta el a torkát. Ne így!

– Hány évet kell elvennem tőled, mire elárulod, amit tudni akarok? – sziszegte arcába a lidérc. 

Gyengének és erőtlennek érezte magát, szörnyű kínok gyötörték, ahogy a nő szívta ki belőle az életet. Úgy érezte, mintha a vére folyna a padlóra. Látott már embereket így meghalni, elvérezi ott helyben, ahol feküdtek, a mocsokban.

– Vagy az összeset elvegyem? 

Ujjai még mélyebbre vájtak, a fájdalom megsokszorozódott. Sumner ismét felüvöltött. Azért sem adja ki az információt. Nem, addig nem, amíg életben van.

– Hol van az új vadászmezőnk? – kérdezte a szörny, és érezni lehetett a hangjában a tehetetlen dühöt. A félelmet. 

Most már mindent egy távoli, szürke fátylon keresztül látott. A halál már ott ólálkodott, csak rá várt. De még nem. Erőlködött, hogy nyitva tartsa a szemét. Dacosan krákogta:

– Nem fogom… 

Csak ennyi maradt.

Az üvöltést visszaverték a folyosófalak. Sheppardot elöntötte a félelem. Egy férfi üvöltése volt, és az a férfi csak Sumner lehetett. Nem akarta megtudni, hogy mitől üvölthet így egy olyan ember, mint az ezredes, de nagyon szerette volna, hogy abbamaradjon.

Miközben a hang felé rohant, Sheppard egyszer csak egy erkélyen találta magát. Az erkély egy óriási teremre nézett. Fölötte a mennyezet kaptárszerűen kicsúcsosodott. Tekintetét azonban most a lent játszódó jelenet ejtette foglyul.

Sumner térden állt, és az egyik lidérc kezét a mellkasán, vagyis inkább a mellkasában tartotta. A férfi fejét hátravetette, és jól láthatóan fájdalmak közepette üvöltött. A lidérc nőstény arca eltorzult a kéjtől. A szörnyeteg bestia… Sheppard tanakodva felemelte a fegyverét, átállította egyes lövésre, majd belelőtt hármat a lény hátába. Bum, bum, bum.

A lidérc összeesett. Mozdulatlan testével fedezte Sumnert. Sheppard a harcosok felé fordult, és egyet közülük lelőtt. A másik…

Förtelmes, idegenszerű visítás hangzott fel. A nőstény lidérc felállt. Mintha karmait Sumner mellkasába mélyesztette volna. A megkínzott férfi egyre csak üvöltött, már-már embertelenül. Sheppard ereiben megfagyott a vér.

Hogyhogy nem pusztult el? Három golyót eresztett a hátába és a mellkasába! Ahogy aztán figyelt, észrevette, hogy – a fenébe! – a sebek maguktól begyógyultak. Spontán regenerálódik! Sumner pedig… Az ezredes remegett, közben arca Sheppard szeme láttára változott át. Egész teste egyre öregedett, ahogy a szörny kiszívta belőle az életet. Sheppard szömyülködve újra célzott. Ezúttal el kell pusztulnia!

Sumner táskás, öregemberes szemmel nézett fel. Ne így! – könyörgött a tekintete. – Ne hagyd, hogy így haljak meg!

Sheppard megértette. Megrázva bár, de fegyverét a lidércről Sumner felé fordította. Meg fogok ölni egy embert… A saját bajtársaim közül ölök meg valakit. Más választása azonban nem volt. Tüzelt. Figyelte, ahogy a lövedék átmegy a lidérc kezén, majd belefúródik Sumner mellkasába.

A lidérc egy sikoly kíséretében elrántotta a kezét, Sumner pedig előredőlt. Halott volt. Legalább kilencven évesnek nézett ki, egész életét elszívta a szörny. A lidérc áldozata mellett állva a kezét ápolta. Most üres tekintettel felnézett, egyenesen Sheppardra. John még ebből a távolságból is érezte a szörny erejét és a dühét, amikor az újra felsikított és…

Valami éles és elektromos állt bele a hátába. Agyát hirtelen forróság öntötte el. A csapástól lassan elalélt. Elméje egyre sodródott a sötétség felé. Csak árnyak maradtak, és a távolban a lidérc felháborodott sziszegése. Mintha valami dühös kígyó volna.

– Hozd ide! – hallotta még John. 

Azután minden elsötétült.