ÖTÖDIK FEJEZET

 

A helyi tea édes volt és fűszeres. Illata megnyugtató melegséggel töltötte be az egész sátrat. Sumner pár perccel korábban távozott, hogy felderítse a körzetet. Távollétében a hangulat jelentősen javult. Annak ellenére, hogy valóban egy messzi-messzi galaxisban tartózkodtak, ezeknek az embereknek a társaságában John Sheppard meglepően nyugodtnak érezte magát. Persze, különböztek a jól megszokott átlagembertől, de a különbségek nem voltak jelentősek. Tekintetük nyíltan csillogott, így az őrnagy remélte, hogy általuk barátokra és szövetségesekre tehet szert. Elsősorban az őt humorral, kétkedéssel és érdeklődéssel szemlélő Teyla Emmagan keltette fel az érdeklődését. A nő viselkedése Sheppardnak határozottan tetszett.

Mindezek persze megnehezítették, hogy szándékaikat illetően továbbra is hitegesse őket. Kereskedők? Na ne! Katonai egyenfelszerelésük, amelyet Forddal viseltek, egyértelműen elárulta őket. Amint Ford megpróbálta rásózni ezekre az emberekre a felszerelésüket, egyre nagyobb zavarba jött.

– Ezt svájci bicskának hívják – magyarázta a hadnagy, és előhúzogatta a bicska pengéit. – Ezzel vágni lehet, ez pedig egy apró körömreszelő, na és az olló… 

Teylára szemlátomást nem tett mély benyomást a bemutató. Türelmetlenül közbeszólt:

– Ez meg micsoda? – kérdezte az egyik élelmiszercsomagra mutatva. 

– Á, ezt energiaszeletnek hívják – lelkesedett Ford, és csillogó szemmel Sheppardra pillantott. – Energiát ad. 

Odanyújtotta Teylának. A nőt szemlátomást lenyűgözte az ezüst csomagolás.

Energiát ad? Könyörgöm. Sheppard idegesen kitépte Ford kezéből az energiaszeletet, és dühösen nézett rá.

– Csak egyszerű élelmiszer, asszonyom – mondta Teylának. – Semmi különös. Tessék, próbálja ki, ha akarja. 

Teyla szemügyre vette az energia szeletet, majd megszagolta. Finnyásan elfintorodott. Sheppard meg tudta érteni. Nem véletlenül hívják ezt az ételt vésztartaléknak. A nő sötét tekintetét társára, Toranra emelte, akivel sokatmondó pillantást váltottak.

– Nem hinném, hogy maguk kereskedők – szólalt meg végül Toran. 

Sheppard megfigyelőképességből ötöst adott volna neki. Úgy tűnik, utazó kereskedő álruhájuk senkit sem téveszthetett meg. Épp magyarázni kezdte volna a helyzetet, amikor Sumner ezredes belépett a sátorba, jól láthatóan megvető pillantást vetett a jelenlévőkre, majd Sheppardhoz fordult.

– Sajnálom, de a bulinak vége – mondta, tudomást sem véve Teyláról. – Sheppard, a völgyben ígéretes romokat találtunk. Sokkal több fantázia van bennük, mint ezekben az emberekben, itt. Rengeteg búvóhely, szép kis völgy. 

– Nemzedékek óta nem lakik ott senki – vágott közbe Teyla. 

Sumner hirtelen rászegezte tekintetét.

– Miért nem? 

– Az Ősök városa nem biztonságos – vette át a szót Toran, és hűvös tónusú hangjában jól lehetett érezni az idegességet. 

– Tudunk magunkra vigyázni. 

– Jönnek majd a lidércek. 

A férfi hangjában valódi félelem csengett, olyannyira, hogy Sheppardon végigfutott a hideg.

– Már megint ezek a lidércek… – mondta az őrnagy higgadtan, egyenesen Sumnerhez intézve megjegyzését. 

Az ezredes értette a célzást, bár nem keltette fel túlzottan az érdeklődését.

– Kik ezek a lidércek? 

Teyla és Toran döbbenten bámult rájuk, mintha azt kérdezték volna, hogy ki az a Mikulás. Sheppard Fordra pillantott. A hadnagy megvonta vállát.

– Még sose találkoztunk olyannal, aki ne ismerte volna őket – kezdte óvatosan Teyla. 

– Akkor hát, most találkoztak. 

A nő arckifejezése hitetlenséget és irigységet tükrözött.

– Ha a lidércek még nem érintették meg a világukat, haza kellene menniük – folytatta halkan. 

Sheppard most már szabályosan remegett.

– Szeretnénk, de nem tudunk – jegyezte meg ridegen Sumner. Egy pillanatra megtorpant, azon tanakodva, hogy mennyit áruljon el. – Nézze, a lényeg az, hogy támadt egy kis problémánk, és menedékre lenne szükségünk, ahol egy ideig maradhatnánk. 

Teyla mindezt tudomásul vette, ám arcán bizonytalanság tükröződött.

– A népem körében hosszú ideje él az a hit, hogy ha valaki bemerészkedik az ősi városba, a lidércek előjönnek – magyarázta. – De… ezt a hiedelmet már jó ideje nem ellenőrizte senki – tette hozzá elszántan. 

Sumner nem válaszolt, tekintetét Sheppard felé fordította.

– Uraim… 

Minden további nélkül kivonult a sátorból. Sheppard bocsánatkérő mosolyt küldött Teyla felé. A nő enyhén bólintott, mire Sheppard a sátorból kilépő Ford után iramodott.

A kint váró ezredes leplezetlen elégedettséggel szemlélte az ébredező falut.

– Nézze, engem nem érdekel, mit mondanak, megéri körülnézni abban a városban – mondta halkan. – Arról nem is beszélve, hogy akár ZPM-ek is lehetnek abban a városban, amiről ezek nem is tudnak, esetleg nem érdekli őket. 

Az ezredes hozzáállása ismerős volt Sheppardnak, tucatszor látott már hasonlót a világ minden részén. Annyira egyszerű elutasítani a „primitív népség” hiedelmeit és tapasztalatait, és helyette egy tucat P-90-es tűzerejére hagyatkozni. Sumnernek fel kéne ébrednie. Már nem Kansasban vannak. Vagy Afganisztánban.

– És mi van, ha a lidércek azok az ellenségek, amikről az ősi hologram beszélt? 

– Eggyel több ok arra, hogy védhető állásunk legyen, ha el kell hagynunk Atlantiszt – válaszolta Sumner. 

Ennyit arról, hogy az ember hallgat a helyi…

– Maradjon itt, és próbáljon minél többet kideríteni! Ford, maga menjen vissza a kapuhoz, és jelentsen Weirnek! Mondja meg neki, hogy néhány órán belül mindenre megkapja a választ. 

Miután kiadta a parancsot, Sumner átsétált a romos táboron, hogy csatlakozzon a két biztonsági osztaghoz. Sheppard egy ideig figyelte magabiztos felettesét. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy óriási hibát követnek el. Sumner úgy kezelte a szituációt, mintha ez is egy hagyományos küldetés lenne, ám rosszul mérte fel a helyzetet. Ez itt egy új világ, egy új galaxis, és fogalmuk sem volt arról, hogy mibe vágtak bele.

Felsóhajtott, majd visszaindult a sátorhoz. Legalább most, hogy Sumner elment, tovább beszélgethet Teylával. Amíg az ezredes hasznos eszközök után kutatott, Sheppard úgy érezte, sokkal nagyobb szükségük lenne szövetségesekre. Jó lett volna egy kalauz, valaki, aki segít megérteni ezt a galaxist. Jelenleg Teyla Emmagan tűnt a legrátermettebbnek erre a feladatra.

A sátor előtt mély levegőt vett, magára erőltetett egy mosolyt, majd belépett. Teyla és Toran halkan beszélgetett, de amikor belépett, elnémultak, és óvatosan néztek rá.

– Nos, azt hiszem kettesben maradtunk – majd Toranra nézett, és helyesbített: – Úgy értem, hármasban. 

Teyla a poént figyelmen kívül hagyta.

– A vezetője egyszerűen átnéz rajtam, mintha itt sem lennék – mondta. 

Igaza volt. Felemelte a fejét.

– Én is? 

– Maga nem. Tényleg nem tudnak visszatérni a világukra? – kérdezte kis szünet után. 

– Nem. 

A nő bólintott.

– Akkor volna itt valami, amit látnia kell. 

Az a valami egészen messze volt a falutól. A sűrű erdőben burjánzott az aljnövényzet, Teyla azonban egy ragadozó kecsességével haladt benne. Ha a helyzet megkívánná, a nő akár köddé válhatna itt egy forró napon – gondolta Sheppard. Teyla sosem lépett rossz helyre, egyszer sem botlott meg, és folyamatosan pár lépéssel az őrnagy előtt haladt. Az az érzése támadt, hogy a nő csak a kedvéért megy lassabban a szokásos tempójánál, Sheppard azonban már így is zihált. Talán többet kellett volna edzenie…

– Milyen messze van még az a hely? – nyögte ki végre mászás közben. 

– Nincs már messze – válaszolt a nő. 

– Meg tudná fogalmazni pontosabban, hogy magának mi az a „messze”? 

A nő megfordult, mosolygott, majd felhúzott szemöldökkel visszaadta neki az energia szeletét.

– Tessék, energiát ad. 

John elvigyorodott. Teylának volt humora, és ez tetszett neki. Letépte a csomagolást, és odakínálta neki a szelet felét. A nő azonban megérezhette a mesterséges citromaroma illatát, mert elfintorodott, majd a vállán átvetett tarisznyából egy gyümölcsöt vett elő, és beleharapott. Meg kell hagyni, ő döntött jól. A köztük lévő csend egyre kevésbé tűnt kínosnak. A fák között egészen addig haladtak tovább, amíg az őrnagy egy alacsony sziklafalat pillantott meg.

– Ide bemegyünk? – kérdezte menet közben. 

Teyla megállt és bólintott, de a tekintete a sziklafelületet pásztázta. A homokszínű kő szögletesre töredezett, nagyobbik részét repkény nőtte be. A sűrű aljnövényzeten keresztül keskeny, alig látható ösvény vezetett felé. Teyla szó nélkül elindult Sheppard előtt.

– Évek óta nem jártam itt – vallotta be halkan. 

Sheppard követte, és egy idő után egy keskeny, kőbe vájt bejáratot pillantott meg. Úgy tűnt, mintha kibővítettek volna egy természetes barlangot. A bejáratot mostanra egy bokor rejtette el. Teyla átgázolt a növényen, majd belépett a barlangba, és eltűnt a sötétben. Sheppard habozott. Hiszen bármi lehetett ebben a barlangban. Fedezés nélkül bemenni elég nagy ostobaságnak tűnt. Persze, bízott Teylában, mégis, taktikai szempontból…

Taktikai szempontból csak a bizalom maradt. Megbízott Teylában? Igazság szerint, igen. Az ösztönei azt súgták, hogy bízhat a nőben és az embereiben. Ha pedig barátkozni akar, akkor annak valami jelét is kell adnia. Minden vagy semmi, ha ő megbízik Teylában, a nő is valószínűleg jobban megbízik benne. Sumner tán letépi a fejét, amiért megsérti a protokollt, de végül is, az ő parancsa volt, hogy tudjon meg mindent, amit csak lehetséges…

Mélyet sóhajtott, majd úgy döntött, hogy a gyanakvás helyett a bizalmat választja. Fegyverét felemelte, és Teyla után belépett a barlangba.

– Gyerekkoromban játszottam erre – ha észre is vette a férfi habozását, Teyla nem tette szóvá. – Azt hiszem, az utolsó nagy támadáskor itt rejtőztek el a túlélők a lidércek elől. 

Az egyetlen fényforrás Sheppard P-90-esének lámpája volt. Elnagyolt árnyakat rajzolt a kis teremre, megvilágítva a csiszolatlan követ és a port. A levegő poshadt és hideg volt. Sheppardnak még mindig fogalma sem volt, hogy kik ezek a lidércek, de azért el tudta képzelni a barlangban megbújó túlélők félelmét, amint attól rettegnek, hogy mikor fedezik fel őket. Szinte érezte a levegőben kétségbeesésüket.

Teylát szemlátomást nem hatotta meg saját népének szelleme. Talált egy régi fáklyát. Az ittenieknek egyértelműen nem volt más hatalma, mint a tűz. Jól jött volna a fáklya melege ezen a helyen, ezért Sheppard benyúlt a zsebébe az öngyújtójáért. Reménykedett, hogy lenyűgözi majd a nőt azzal, hogy képes azonnal tüzet csiholni.

– Hadd… 

Teyla rámosolygott.

– Már régóta tudunk bánni a tűzzel – mondta, és előhúzott egy ceruzaelemre hasonlító tárgyat. Gombnyomásra piros lézer jelent meg, ami azonnal meggyújtotta a fáklyát. 

– Meghiszem azt. 

Ennyit a lenyűgözésről…

Teyla még mindig mosolyogva átnyújtotta neki a szerkezetet. Kár, hogy nem valódi kereskedők, ez még tényleg hasznos lehetne…

Hirtelen odavonzotta valami a tekintetét, valami, ami az évtizednyi por alatt is csillogott. Lehajolt érte, és egy ízléses nyakláncot kihúzott a koszból.

– Ez meg mi? 

– Évekkel ezelőtt vesztettem el – hördült fel Teyla. – Hogyan tudta…? 

– Megcsillant a földön, biztos visszatükrözte a fáklya lángját. – Feltűnt neki Teyla őszinte öröme, és mivel úriembernek tartotta magát, előre tartotta a nyakláncot, és megkérdezte: – Szabad? 

A nő még szélesebben elmosolyodott, majd megfordult, és haját feltűrve hagyta, hogy a férfi bekapcsolja a láncot. Ez tényleg lovagias – gondolta Sheppard, miközben megpróbált ügyet sem vetni a nő finom ívű nyakára. Ehelyett inkább másra összpontosított.

– Ejha! Nem unatkoztak, mi? 

Az előttük lévő falat rajzok borították. Elsőre gyerekrajzoknak tűntek, de ha az ember jobban megnézte, akkor érthetővé vált, mit ábrázolnak. Ezek nem ártatlan gyermekrajzok voltak, hanem egy nép története.

– A barlangrajzok különböző korokból származnak – magyarázta Teyla higgadtan, és fáklyájával közelebb lépett a falhoz. – Nem egy közülük több ezer éves. 

Több ezer éves? Sheppard csatlakozott a nőhöz, és ujjaival végigsimította az egyik képet. A rajz egy nagyváros pusztulását ábrázolta. Sikító, menekülő embereket látott, és valami energiafegyvert, amit elsöpri a települést.

– Ez itt a városuk pusztulását mutatja be? 

Teyla megrázta a fejét.

– Ez a rajz jóval korábban készült. 

– Micsoda? – ennek nem volt semmi értelme. – Valaki előre tudta, mi fog történni? – Ez egyre inkább úgy hangzott, mint egy tudományos-fantasztikus mese. 

– Nem – felelte Teyla, és szembefordult a férfival. A villódzó fényben fekete szeme egy másodpercre felcsillant. Tekintetében büszkeség, szomorúság és beletörődés is tükröződött. – Azt hiszem, újra és újra megtörténik ugyanaz. A lidércek hagyják, hogy a fajtánk gyarapodjon. Aztán amikor a létszámunk elér egy bizonyos szintet, visszatérnek, hogy megritkítsák emberi nyájukat. 

Nyájukat? Emberi nyájukat? Most már kétségtelen volt számára, hogy a lidércek az a félelmetes ellenség, amit az ősi hologram leírt. És még mindig itt voltak valahol…

– Néha több száz év is eltelik, mielőtt újra felébrednek. Van, hogy több is. De a végeredmény mindig ugyanaz – magyarázta Teyla. 

Sheppard a képre koncentrált, a haldokló férfiak, asszonyok és gyerek karcolt képére. Összerázkódott. Borzongását nem csupán a barlang hűvös levegője okozta.

– Miért nem mennek el máshová? – kérdezte végül, tudatában annak, hogy kérdése valószínűleg ostoba. – Ha megtehetnék, már rég elmentek volna, ugye? 

– Sok-sok világot meglátogattunk már – sóhajtott Teyla. – Nem ismerek olyat, melyet ne fedeztek volna már fel a lidércek. – Egy ideig furcsán nézett a férfira, majd más hangon hozzátette: – Az utolsó nagy népirtás öt nemzedékkel korábban történt, de kis számban még mindig visszatérnek, hogy emlékeztessenek minket hatalmukra. Anyámat három éve ölték meg. 

Az anyját.

– Pokoli lehet így élni. 

A nő vállat vont.

– Vadásztáborainkkal vándorolunk. Megpróbáljuk úgy nevelni gyermekeinket, hogy ne éljenek félelemben, ám ez nehéz. 

A nehéz szó valószínűleg megközelítőleg sem írta le a helyzetet. Ezek az emberek nap, mint nap a fejük fölött lebegő népirtás fenyegetésével élnek. Gyerekeik úgy nőnek fel, hogy tudják, az egész világukat bármikor elpusztíthatják. Ez nem élet, pusztán túlélés.

– Néhányunk megérzi a lidércek közeledtét, ez figyelmeztetésül szolgál – tette hozzá Teyla immár vidámabban. Majd a barlang bejárat felé pillantott. – Mennünk kell, hamarosan besötétedik. 

Micsoda?

– De hiszen a nap csak hat órával ezelőtt jött fel – értetlenkedett Sheppard. Ám megmosolyogta saját tudatlanságát, amikor Teyla furcsa pillantást vetett felé. Hát jó… 

– Idegen bolygó. 

Teyla kissé zavartan elmosolyodott, majd elindult a kijárat felé. Ezúttal Sheppard gondolkodás nélkül követte. Pillantása még a sötétségben eltűnő képekre esett, amitől ismét kirázta a hideg.

Ez az ellenség, ezek a lidércek ott várakoztak valahol, és bármiben fogadott volna, hogy Atlantiszra fenik a fogukat.

 

A teremben pattanni látszott a felszültség. Senki se mozdult, mindenki suttogva beszélt, mintha attól félnének, hogy a hangjuk is értékes energiát használ el. Vagy talán mindenki hallgatózott, hogy mikor hallják meg a katasztrófa első hangjait, amikor a város elkezd recsegni, ropogni.

Elizabeth Weir megcsóválta a fejét, elhessegette a komor gondolatokat, és még elszántabban figyelte a néma csillagkaput. Amióta Ford hadnagy utoljára bejelentkezett, semmi hír. Sumner csapata kapcsolatba lépett a bennszülöttekkel, és hamarosan visszajelez, hogy biztonságos-e a hely. Weir amiatt aggódott, hogy ha a többiek nem térnek vissza időben, nem marad idő más lehetőség után nézni. Biztos volt benne, hogy valahol majd csak találnak menedéket, annak esélye azonban, hogy ez mindjárt az első, kiszemelt világban lesz, igen kicsi volt. Viszont az idő múlik, elképzelhető, hogy nem marad majd más lehetőségük. Ki hitte volna, hogy ez lesz a vége? Megtalálták azt, amiről álmodtak, majd órákon belül kénytelenek távozni. Hogy hagyhatta, hogy ez megtörténjen? Amióta átlépett a csillagkapun, Weir nem először gondolkodott azon, hogy valaki más, dr. Jackson például, jobb vezetője lett volna a küldetésnek. Olyan valaki, aki taktikai tapasztalattal is rendelkezik, akinek most lenne valami elképzelése arról, mihez is kezdjenek…

Hirtelen közeledő lépésekre lett figyelmes. Megfordult, és felismerte Dr. McKay jellegzetes járását. Noha érthetően kételkedett magában, kötelességtudata visszatartotta attól, hogy ennek az érzésnek mások előtt is jelét adja. Az embereinek vezetőre van szükségük, ezt a szerepet pedig rá osztották.

McKay a kis szoba előtt állt, ahova Weir visszavonult. A tudós komor arccal figyelte a parancsnoknőt. Mellette dr. Grodin állt, hasonlóképpen gyászos arckifejezéssel.

– Mondjon valami jó hírt, Rodney! – szólalt meg a nő. 

A férfi összerezzent, majd belépett a szobába.

– Nem tudok. 

Nem köntörfalaz, ez szimpatikus – gondolta Weir.

– Sikeresen beépítettünk két kiegészítő generátort, de az messze nem lesz elég – mondta Grodin kevés meggyőződéssel a hangjában. 

A fenébe!

– A pajzs évszázadok óta tartja vissza az óceánt… – kezdte a nő. 

– És ez valószínűleg még évekig így maradt volna – vágott közbe McKay. – Ám az érkezésünk mindent felborított. Az épületek és a víz közötti pajzs mára nem több egy vékony héjnál. 

– Hiszen abbahagytuk a felderítést! – vetette közbe Weir. 

– Csakhogy addigra a kár már megtörtént – vágta rá a férfi. – Úgy egy órával ezelőtt a város újabb része került víz alá. 

– Még az is energiát fogyaszt, hogy ebben a szobában vagyunk – egészítette ki Grodin. 

Jöttünk, láttunk, pusztítottunk.

McKay idegesen ácsorgott, tekintete a kapu és a nő között cikázott, mintha rettegne attól, amit mondani kell.

– Azonnal evakuálnunk kell, amint Sumner ezredes jelenti, hogy biztonságos. 

Úgy tűnt, mintha szavai sokáig visszhangoznának a levegőben.

– Azt mondja, el kell hagynunk a várost? – kérdezte végül Weir. 

– Minél előbb elmegyünk, annál tovább tart a pajzs. 

– Potyára jöttünk ilyen messzire! – sóhajtott Grodin. 

– Nem, ha máshol találunk valami megoldást – vélekedett McKay, még mindig a csillagkaput figyelve. Minden idegessége és csalódottsága ellenére egyszer életében próbálta a dolgok jó oldalát nézni. Még mindig volt remény. Ameddig életben vannak, addig remény is van. 

Egyszer csak remegés rázta meg a padlót. Weir kénytelen volt megkapaszkodni a falban, hogy el ne essen. Tekintete találkozott McKayéval. A tudós ijedtnek, de elszántnak tűnt.

– Egyetértek – mondta a nő határozottan. – Fölöslegesen pusztulnánk a várossal együtt. 

Nem hagyhatta, hogy elpusztuljanak. Akármi is történik, ki fogja menekíteni az embereit, és együtt megtalálják a módját, hogy visszaszerezzék a várost. Bármennyi időre is legyen szükség ehhez.

Ford hadnagynak kétszer is ellenőriznie kellett az óráját. Nem tévedett, valóban hat órával ezelőtt kelt fel a nap, most viszont viharos gyorsasággal süllyedt a látóhatár felé. Parkerre és Smittyre pillantott, akik vele együtt strázsáltak a csillagkapu közelében.

– Ejha, de rövidek itt a napok. 

Parker épp készült volna válaszolni, amikor Ford rádiója recsegni kezdett. Sumner ezredes hangját hallották.

– Sheppard őrnagy, itt Sumner ezredes. Válaszoljon! 

Nem jött válasz. Egy idő után Ford a saját rádiója után nyúlt.

– Ezredes, itt Ford hadnagy. Sheppard őrnagy jelenleg nincs az adókörzetben. 

Sumner egy ideig nem felelt. Ford megesküdött volna, hogy elfojtott káromkodást hall a rádió recsegése közepette. Végül az ezredes ismét megszólalt.

– Hol a pokolban van? 

Hát, ezt nem lesz könnyű megemésztenie.

– Azt hiszem Teyla mutatni akart neki valamit. 

A csillagkapu most minden előzetes jel nélkül életre kelt. A szimbólumok gyors sorrendben villantak fel, sokkal gyorsabban, mint ahogy Ford azt valaha tapasztalta volna a földi csillagkapun.

– Fedezékbe! – adta ki a parancsot, és a földre vetette magát. 

– Ezredes, a kaput aktiválták. 

Ford egy kidőlt fa mögé kúszott, és fegyverét a csillagkapura szegezte. Smitty és Parker a balján helyezkedett el. Másodperceken belül megjelent az ismerős esemény-horizont. Lehet, hogy dr. Weir kénytelen volt evakuálni… Fordnak nem volt ideje mindezt végiggondolni, mert ekkor egy csillogó, fekete gép robbant át a kapun. Csak úgy suhant a levegőben, hegyes volt, mint egy szurony, és életveszélyesnek tűnt.

Ford szinte érezte, ahogy az adrenalin szétterjed a mellkasában. Fegyverével követte a hajót. Az egyenesen Teyla faluja felé tartott. Még két hajó jelent meg, mintha csak a kapu köpte volna ki őket. Mind a falu felé vették az irányt.

– Ezredes! Három támadó tart maguk felé. 

 

De gyorsan megy itt le a nap. Sheppard ingerülten fújtatott, és a sötétben hunyorgott. Teyla után ment, vissza a falu felé. Az út már nappal is hosszúnak és fárasztónak tűnt, de a vaksötétben kétszer olyan nehéz volt. Egyszer már elvágódott a sárban. Megesküdött volna, hogy a gyökerek mindjárt utána nyúlnak, hogy megragadják a bokáját. Máskülönben nem esett volna el, azt csak akkor szokott, ha eggyel több tequilát ivott a kelleténél. Az ivást pedig elég jól bírta, tehát…

Teyla olyan hirtelen állt meg, hogy Sheppard majdnem beleütközött. A nő csendben, felemelt fejjel figyelte a sötétséget.

– Mi az? – suttogta John, és hirtelen kellemetlen érzés vett rajta erőt. 

A nő elsőre nem válaszolt, de végül a férfi felé fordult, és szembenézett vele. Arca sápadt volt, düh és ijedtség tükröződött rajta. Érdes hangon szólalt meg:

– A lidércek. 

Azzal futni kezdett, mintha a pokol démonai üldöznék. Lehet, hogy éppen erről van szó – gondolta Sheppard, és a nő után iramodott.