HARMADIK FEJEZET

 

A parancsot kiadták, a küldetést véghez fogják vinni. Sumner ezredes nem lepődött meg, nem mámorosodott meg, és nem is félt. Nem hagyta, hogy csak úgy kizökkentsék. Afganisztán, Abidosz vagy Atlantisz, neki nem számított. Mind ellenséges terület, és neki meg kellett védenie az embereit. Ennyi az egész, nincsen duma vagy félreérthető dolgok.

Sheppardra nézett, és tizedszerre is eszébe jutott, hogy Weir bárcsak hallgatott volna rá, és nem vette volna be a csapatba ezt a kis pökhendi tacskót. Erre Weir mindig azt felelte, hogy a legény fontos, mert valami mutáns génállománya van. Vagy micsoda. De ha Sheppard csak egy másodpercig is habozik, hogy teljesítsen-e egy parancsot, Sumner szétrúgja a seggét. És ez nem vicc.

Mögötte a biztonsági osztag katonái kibiztosították a fegyvereiket. Senki se tudta, hogy mi vár rájuk a túloldalon, de bármibe fogadott volna, hogy az a valami nem lesz barátságos. A világ így működik, és Sumner kételkedett abban, hogy a Pegazus galaxis másmilyen lenne. Egy pillanatra megtorpant, hogy érezze a fegyvere súlyát a kezében, és összpontosítson. Majd ő is fellépett a rámpára, és elindult.

– Nyomás, emberek! – kiáltotta. – Nem tudjuk, mennyi energiánk van még! Egyes és kettes biztonsági osztag, maguk mennek előre! A személyzet többi tagja a jelzésünkre követ minket! – megfordult a rámpán, és az embereire nézett. – Ha átértek, haladjanak tovább! Ürítsék ki az érkezési területet! – Visszafordult a Csillagkapu felé, és elindult. – Utánam! 

– Várjon, ezredes! 

Weir hangját tisztán lehetett hallani a terem másik oldaláról is.

– Együtt megyünk át! 

Sumner nem mutatta ki ingerültségét, megállt, és még egyszer megfordult. Weir egy akkora táskával közeledett felé a tömegen keresztül, hogy csoda, hogy nem esett el vele. Mi a fene lehet benne? Hajsütő? Sumner egyszer csak érezte, hogy nézik. Sheppard figyelte.

– Amíg észben tartja, ki osztogatja a parancsokat. 

– Hát dr. Weir, nem? 

Aljas kis görény. Sumner megint Weirre figyelt. Mi a fene? Ha Weir azt szeretné, hogy elsőnek lőjék szét a seggét, ő aztán nem tartja vissza a nőt.

– Ahogy óhajtja. 

Sumner felemelt fegyverrel, mindenre felkészülve még egy utolsó pillantást vetett a teremre és a Földre, majd begyalogolt az eseményhorizontba, és részecskékre esett szét.

 

Daniel megpróbálta leküzdeni magában a feltámadó féltékenységet, amikor Elizabeth Weir a rámpa tetejére ért. A nő megállt, mint sokan, ha dönteni kell. Daniel látta, ahogy a nő mély levegőt vesz, és további habozás nélkül bátran átlép a kapun, majd eltűnik.

A férfi röviden elgondolkodott, hogy vajon viszontlátja-e még, de ez nem terelte el a figyelmét a görcsös féltékenységről. Weir Atlantiszra megy! Ezek az emberek mind Atlantiszra mennek, arra a helyre, amit Daniel évek óta lázasan keresett. Az Ősök városába! Végre megtalálta, erre ők mennek, neki meg itthon kell maradnia. Ez egyszerűen nem igazságtalan.

A csapat készülődését figyelő Jackre nézett. A tábornok arcán nem látszott semmi, de Daniel tudta, hogy a tiszt is bizonyos fokig hátrahagyva érzi magát. Mint mindig, Daniel már megint nem tudta befogni a száját.

– Jack, még nem késő… 

– Nem! 

– Csak fogom a… 

– Nem! 

A rádió recsegni kezdett, és Sumner hangja hallatszott.

– Minden tiszta. Rendben. 

– Rendben – válaszolta Jack. 

Eljött a végső pillanat. Daniel összeszorította a fogát, és kinézett az ablakon.

Mellette Jack kiadta a parancsot.

– Expedíció, indulás! 

Megkezdődött az átvonulás. Tudósok, katonák, orvosok, szerelők, biológusok, régészek… A világ legszerencsésebb emberei, gondolta Daniel. Kettesével, hármasával mentek fel a rámpán, cipelték a felszerelésüket, és elindultak az emberiség legnagyobb kalandja felé – Daniel nélkül.

Valaki megfogta a vállát.

– Gyere – szólította meg Jack egy hatalmas üveg pezsgővel a kezében –, búcsúztassuk el őket! 

Daniel sóhajtva követte.

– Sosem fogom ezt megbocsátani neked – monda, miközben a keskeny lépcsőn sétált le a C-folyosóhoz. 

– Tudom – bólintott Jack –, de azt hiszem, túlélem. 

A lépcső alján Jack megtorpant, és nagyon komolyan Daniel szemébe nézett.

– Ne érts félre, amit ezek az emberek tesznek, az egyszerűen lenyűgöző. Nagyon fontos. És egy nap majd visszajönnek, és elmesélik a felfedezéseiket. De – szünetet tartott, hogy elengedjen pár pilótát – a mi dolgunk, hogy legyen otthonuk, amikor hazatérnek. Anubisszal még nincs vége a harcnak, és ezt te is tudod. 

Természetesen igaza volt. Ráadásul a ZPM nélkül még védekezni sem tudnak egy újabb támadás ellen. De akkor is…

– Daniel, nekik jutott egy feladat, és nekünk is jutott egy – mosolygott Jack. – Egyébként is, Teal’c hiányolna. 

Daniel halkan felnevetett.

– Teal’c? 

– Persze. Meg Carter. 

– Az összes buzdító beszéd közül azt hiszem ez volt a legkevésbé meggyőző. 

– Köszönöm, sokat törtem a fejemet rajta. 

Daniel nem válaszolt, de most már kevésbé érezte magát cserbenhagyva.

 

O’Neill tábornoknak igaza volt, amikor azt állította, hogy Sheppard nem ijed meg könnyen. Nem is félt, amikor fellépett a rámpára, és szemben állt az eseményhorizonttal. Csak éppen a repülést ismerte, és értette is. Ott volt a kezében a botkormány, és a vasmadár meg azt csinálta, amit ő akar. Tudta, hol van a talaj, és tudta, mi történik, ha túl erősen ütközik neki. De ez… maga a pokol. McKay részletesen leírta neki, hogy mi történik a Csillagkapun átlépve, kihangsúlyozva, hogy a teste minden részecskéje szétválik, átrepül a galaxison, majd újra összeáll a túloldalon.

Elég fájdalmasnak tűnt, de erről nem kérdezhette meg McKayt, mert az Egyesült Államok Légi Erejének őrnagya nem kérdezhet ilyet egy civil tudóstól. De attól még rágódhatott rajta, azóta is. Nem mintha félne a fájdalomtól… Csak tudni szerette volna, hogy mire készüljön.

Már egész közel járt a Csillagkapuhoz, érezte az elektromos szikrákat. Igen, ez a valóság. Ez tiszta őrület. Mellette egy fiatal hadnagy állt. Fordnak hívták. A Csillagkapu Parancsnokság képezte ki, és már rengetegszer csinált ilyet, legalábbis ő ezt állította. Talán arra vár, hogy Sheppard megtorpanjon?

Annak semmi esélye.

– Milyen érzés? 

– Pokolian fáj, uram. 

A gyerek halál komolynak tűnt.

A francba. Sheppard megtorpant. Ford elvigyorodott, mint egy gyerek a medence partján, megfordult, és háttal belépett a féregjáratba. Sheppardot csúnyán beugratták.

Mérgesen ő is átlépett a kapun, és 30000 láb magasról zuhanni, majd hihetetlen szögben emelkedni kezdett, és…

Kilépett egy sötét, tágas terembe. Pár másodpercig tartott, amíg magához tért. Ellenállt a csábításnak, hogy ujjongva még egyszer kipróbálja az új játékszert. A parancs az parancs, el kellett hagyni a kapu környezetét. Óvatosan haladt, próbált mindent szemmel tartani. Meglátta az osztag többi tagját. A hely lenyűgözte őket, annyira magasnak tűnt, hogy nem is lehetett látni a mennyezetet. Pöttyös kék fény szűrődött le fölülről, furcsa árnyékokat vetve a boltíves, elegáns formákra. Széles lépcső indult előtte. A feljáró különböző szintekhez és erkélyekhez vezetett, mintha egy palotában lennének. Sheppard nem egészen tudta, hogy mit is várt, de biztosan nem ezt. Talán valami háborús övezetet, de a hely leginkább egy bálteremre emlékeztette. A szűrt fényben meglátta Weirt, aki ugyanolyan döbbenten bámészkodott, mint a csapat többi tagja.

Sheppard a Csillagkapu felé fordult, és meglepődött, hogy ez a kapu másképp néz ki, mint a földi. Modernebbnek látszott, ha ez lehetséges. Az ékzárak kékes fénnyel világítottak, és a kapu pereme a terem padlója alatt helyezkedett el. Nem épült rámpa elé.

– Egyes és kettes osztag, biztosítsák a környező területet! – üvöltötte Sumner hangja a rádión keresztül, és ahogy Sheppard felnézett, látta, hogy az ezredes Weir mellé áll a lépcsőn. 

– Mindenki más keressen magának egy szabad helyet, és maradjon ott, amíg más parancsot nem kap! 

Sheppard elindult a lépcső felé. Valaki találhatott egy villanykapcsolót, mert ahogy lépett, apró fehér fények pislogtak mindenfelé.

– Ki csinálja ezt? – kérdezte Weir Sumnertől. 

– Biztonsági osztagok, idegen kapcsolat? – kérdezte az ezredes a rádióba. A válasz negatív volt, és Sheppard anélkül is pontosan értette, hogy mi történik, hogy hallotta volna a választ. 

– A fények maguktól gyulladtak ki – állapította meg higgadtan. 

Csak Rodney McKay figyelt rá. A tudós egyszer csak előbukkant valahonnan, ugyanis éppen semmibe vette Sumner parancsát, hogy ne mászkáljanak, amíg a biztonsági osztag vizsgálódik. Sheppard úgy döntött, hogy rajta tartja a szemét McKayen, és együtt mentek fel a lépcsőn egy olyan terembe, ami az atlantiszi megfelelője lehet a Csillagkapu Parancsnokság irányítótermének.

Mindent huzatok védtek a portól. Sheppard mosolygott magában. Ki hitte volna, hogy az idegenek is lepedőket használnak a por ellen? Furcsán megnyugtatta ez a tény. Szinte mintha várták volna őket. De az lehetetlen…

A felsőbb szintről Sheppard kiválóan rálátott a kaputeremre. Már ha így hívják. Éppen az utolsó biztonsági osztagok érkeztek meg, és az emberek kivétel nélkül, sorra elcsodálkoztak a helyen.

– Itt van mindenki – jelentette Sumner Weirnek. 

Weir bólintott, majd bekapcsolta a rádióját.

– O’Neill tábornok? – kérdezte. – Az Atlantisz-bázis üdvözletét küldi a Pegazus-galaxisból. 

Sheppard mosolyogva azon gondolkodott, hogy vajon mennyi idejébe került a nőnek, amíg kitalálta ezt a mondatot. „Kis lépés nekem…”

– Leállíthatják a kaput. Vége. 

Elsőre nem történt semmi, majd valami lassan átgurult a Csillagkapun, és Weir lábánál állt meg. Sheppard fentről nem látta, hogy mi lehet az, mert abban a pillanatban lekapcsolták a féregjáratot, és a teremben sötétebb lett. Ahogy a szemei hozzászoktak a sötétséghez, látta, hogy Weir lehajol a tárgyért. Egy nagy üveg pezsgőt kaptak.

„JÓ UTAT! Jack O’Neill tábornoktól” olvasta el a címkét. 

Sheppard vigyorgott. Kedves gesztus.

Weir vett egy mély lélegzetet, megfordult, majd a csapatára nézett. Még az irányítóteremből is lehetett érezni a tekintetének erejét.

– Nos, magunkra maradtunk – állapította meg nyugodt, mindenkiért gondoskodó hangon. 

Szavai sohasem lehetettek volna ennél igazabbak. Sheppard nem tudta eldönteni, hogy ez most ijesztő, vagy éppen élete legizgalmasabb pillanata. Valószínűleg mind a kettő.

 

Sokkal lenyűgözőbb, mint amilyet Weir valaha is el mert volna képzelni. Egyetlen másodpercig sem remélte, hogy Atlantiszt sértetlenül fogják találni. A legjobb esetben egy gigantikus romra számított, amit nem bolygattak fel a fosztogatók, és nem zúzott porrá az idő múlása.

De ez… Elizabeth Weir megpróbálta felfogni a látványt, ahogy felment a lépcsőn a felsőbb szintre. Látta, hogy Sheppard és McKay már ott áll. A hangjuk összekeveredett a teremben uralkodó állandó fecsegéssel és a rádióból jövő statikus zajjal.

Az emberei szétszéledtek, felfedezték és biztosították ezt a felettébb idegen helyet. Ők voltak az első emberek, akik ott állhattak. Szédítő érzés fogta el.

– Hajóknak tűnnek. Űrhajók! – szólalt meg egy izgatott, ismeretlen hang a rádióban. – Dr. Weir? Ezt látnia kell. 

Weir mosolygott a gyerekes lelkesedés hallatán, és tovább haladt a lépcsőn.

– Rengeteg látnivaló akad itt. Legyenek óvatosak! 

A lépcső tetején rájött, hogy mi nyűgözte le Sheppardot és McKayt. Megtalálták az irányítótermet. McKay úgy nézett ki, mint egy gyerek a játékboltban, sorra tépte le a lepedőket a műszerekről, és rohangált közöttük, miközben magában motyogott valamit. Nem mosolygott, de Weir elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, a férfi teljesen felvillanyozódott. A parancsnokságon megismert pléhpofa helyett egy lelkes napközis dühöngött a gépezetek között. Sheppard a maga részéről óvatosabbnak tűnt. Az őrnagy a vezérlőpultot tanulmányozta, amin sorra gyulladtak ki a műszerek.

Ahogy Weir belépett a terembe, a férfi ránézett.

– Nem nyúltam semmihez. 

– Csigavér, őrnagy – mosolygott Weir. – Olyan, mintha az egész komplexum valahogy megérezte a jelenlétünket, és életre kelt volna. 

Az már mind a kettőjüknek egyértelművé vált, hogy egy olyan technológiával találkoztak éppen, ami messze meghaladja a legvakmerőbb elképzeléseiket is. Pusztán egy töredékét fogják csak fel, el se tudták képzelni a maradékot.

– Ez biztosan a vezérlő – hadarta McKay, megszakítva Weir gondolatmenetét. McKay még mindig összevissza mászkált a teremben. – Nyilván ez az ő tárcsázójuk. 

– Nyilvánvalóan – helyeselt Sheppard. 

McKay azonban nem figyelt, már egy másik vezérlőpultnál állt.

– Ez a részleg lehetett az energiavezérlő rendszer, valószínűleg egy terminál vagy valami… 

– Ha talált valamit, akkor miért nem vesézi ki? – javasolta Weir. 

A férfi meghökkent, mintha az ötlet teljesen váratlanul érné, majd bólintott.

– Rendben. 

A nő még egy kicsit figyelte, ahogy McKay Grodint hívja, Grodint és a többi tudóst, majd elkezd csörömpölni egy csomó műszerrel, aminek a felét Weir fel se ismerte. Ez a látvány annyira lekötötte, hogy nem hallotta meg a közeledő lépteket.

– Dr. Weir! – Sumner ezredes érkezett. A főtiszt úgy sétált be a vezérlőbe, mintha az övé lenne. 

– Velem kell jönnie. 

Most már parancsolgat is?

– Ezredes… 

A férfi azonban már kiment az ajtón, és szinte el is tűnt a félhomályban. A franc essen belé. Weir felismerte saját bosszúságát Sheppard tekintetében is. Hirtelen rájött, hogy John Sheppard őrnagy személyében egy szövetségesre tett szert. Ez a tudat jobban megnyugtatta, mint amennyire bevallotta magának. Gyorsan biccentett Sheppard felé, majd kisietett az ajtón. Sheppard követte őket.

Sumner nem lassított, ezért Weirnek szinte futnia kellett, hogy utolérje. Sumner egyből beszélni kezdett, amint a nő hallótávolságon belül került. Nem vette a fáradtságot, hogy megforduljon, csak egyszerűen elkezdett beszélni.

– Eddig csupán a hely egy töredékét tudtuk biztosítani – jelentette. – Ez a hely hatalmas. 

Egyre jobb.

– Akkor tényleg ez lehet Atlantisz elveszett városa? 

Elképzelhetetlen érzés kiejteni ezeket a szavakat. Egy legendában érezte magát.

– Szerintem, erre igen jó esélyünk van – válaszolt Sumner ünnepélyes hangon. Weir már épp szólni akart, amikor átment egy sor díszített ajtón, ami mögött egy óriási ablak állt. Az ablakon keresztül pedig… 

– Istenem! 

Lassan közeledett az ablakhoz. Kint egy hatalmas város terült el, tele csavart tornyokkal és árkádos átjárókkal. Gyönyörű, elegáns város, amit egy vékony energiaburok vett körbe. Felnézett, és a távolban felfedezte a mindent bevilágító kékes fény forrását. A napfény volt az, amit megszűrt az óceán felszíne.

– Víz alatt vagyunk. 

– Inkább azt mondanám, hogy több száz méternyi óceán nehezedik ránk – helyesbített Sumner színtelen hangon. 

Az ezredes biztosan taktikai szemszögből mérte fel a helyzetet ahelyett, hogy lenyűgözte volna a város embertelen szépsége, gondolta Weir.

– Ha nem tudunk tárcsázni, ez gondot jelenthet. 

Ha nem tudunk tárcsázni…

– Ezredes! Dr. Weir? – McKay rontott be a terembe. 

– Víz alatt vagyunk – üdvözölte a szokásos közönyös stílusában Sheppard őrnagy. 

– Igen, épp el akartam mondani. Szerencsére valami erőtérféleség visszatartja a vizet. – McKay kinézett az ablakon, és pár pillanatra teljesen elterelődött a figyelme. 

– Lenyűgöző, nem? – majd hirtelen magához tért. – Dr. Beckett talált valamit, amit érdemes lenne megnézniük. 

 

McKay gyorsan vezette őket az atlantiszi folyosókon. Amerre csak mentek a fények egymás után felgyulladtak fel. Akármerre néztek, mindenhol csodákat láttak, megfejtendő titkok vártak rájuk. Nehezen tudtak mindent egyszerre befogadni, és Weir attól félt, hogy lemarad valami létfontosságú dologról, a nagy rohanásban nem vesznek észre valami apró információt, ami…

– Ide – kiáltotta McKay egy kétszámyas ajtó előtt. Maga elé engedte Weirt és az ezredest. Weir nem tudta, hogy mire számítson. Amikor belépett, egy gyönyörű nőt pillantott meg. 

A hosszú fehér ruhát viselő nő egy alacsony emelvény közepén állt, és eltartott egy ideig, amíg Weir rájött, hogy nem valóságos, amit lát. Egy hologram, amely beszél hozzájuk.

– …abban a reményben, hogy életet hozhatnak egy eddig élettelennek tűnő galaxisba. Hamarosan kihajtott az új élet csírája… 

Weir érezte, hogy Sheppard idegesen fészkelődik mellette.

– Nem kéne köszönni vagy valami? – suttogta. 

– Ez egy hologram – suttogta válaszul Weir, miközben le se vette a szemét a nő arcáról. Az ősi nő arcáról. Az Ősök arcát látta, egy olyan távoli múltét, amire már az ókorban sem emlékezett egyetlen földlakó sem. 

– A felvétel ismétlődik. Már másodjára nézem – magyarázat dr. Beckett, szemlátomást nagyon büszkén. 

Ahogy soha, Sumnert most sem nyűgözte le a pillanat magasztossága.

– Mit hagytunk ki? 

– Nem sokat, most jön a lényeg. 

– Itt, ahogy korábban is, felépítettük a csillagkapuk rendszerét – folytatta a hologram –, így a kezdeti lépéseiket taposó civilizációk eljuthattak a csillagok közé, hogy megosszák tudásukat, és barátokra leljenek az űr… 

– Vissza lehet tekerni? – kérdezte Sumner. – Kezdje az elejéről. 

Ó, hogy az a…

– Inkább várjon – suttogta Weir. 

Hirtelen, a fejük fölött megjelent a forgó galaxis.

– Idővel világok ezrei hordozták az élet gyümölcsét ebben a galaktikában – magyarázta az Ős. Miközben beszélt, apró kék pöttyök jelentek meg a csillagokon, míg az egész galaxis ragyogásba nem borult. Megjelentek a bolygók, ahol az Ősök elvetették az életet. A látványtól elállt a lélegzetük. 

– Aztán egy nap népünk egy olyan sötét világra tévedt, hol szörnyű ellenség aludta álmát. 

A galaxis egyik szélén felvillant egy piros pont. Mintha egy hűvös fuvallat söpört volna végig a termen.

– Még sosem találkoztunk olyan lényekkel, akiknek ereje a miénkhez fogható lett volna. Túlzott magabiztosságunkban nem készültünk fel kellőképpen, és alulmaradtunk. 

Egy másik piros sebhely, majd még egy. A kék ragyogás helyét, akár a fröccsenő vér áradata, vörös fény vette át a galaxisban. Weir visszatartotta a lélegzetét, és a teremben síri csend honolt. Még Sumner se szólalt meg. Mindannyian feszülten figyeltek a hologramra.

– Iszonyatos csatákban maradtunk alul – folytatta most már mélységesen szomorú hangon a nő. – Az ellenség úgy falta fel a védtelen emberi világokat, mint valami gigászi fenevad, míg végül csak Atlantisz maradt. 

Csak egy kék gyémánt maradt. Egy kék fénycsóva a véres tengerben.

– A város pajzsa elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy ellenálljon szörnyű fegyvereiknek. De itt éveken át ostromzár alatt tartottak minket. 

A nő hirtelen felemelte a kezét, mire egyszerűen eltűnt a terem fala és a mennyezete. Weir levegő után kapott, mert most egy nagy udvar közepén álltak. Sumner és Sheppard előrántotta a fegyverét, míg McKay és Beckett egyszerűen csak döbbenten figyelte, ahogy egy sötét árny gomolygott felettük. Egy óriási páncélozott, idegen hajó haladt el a város fölött. Weir felhördült, mert egy olyan ellenséggel kellett szembenéznie, aki a Kapuépítőket is le tudta győzni. Egyszer csak egy fényrobbanás söpört végig az udvaron. Valaki felüvöltött és…

Visszatértek a terembe.

– Annak érdekében, hogy fajtánk maradékát megmentsük, hatalmas városunkat az óceán mélyére süllyesztettük. 

Sheppard idegesen fészkelődött. Ahogy Weir ránézett, látta, hogy az őrnagy a fejét csóválja. Na akkor annyi a békés felderítő missziónak. Rossz ómen, amit hallottak.

– Az atlantiszi csillagkapu maradt ebből a galaxisból az egyetlen kapcsolat vissza a Földre. És akik még életben voltak, felhasználták, hogy visszatérhessenek arra a világra, melyen egykor otthon érezhették magukat. – A nő leírhatatlanul szomorúnak tűnt, mégis irigylésre méltó higgadtság áradt a hangjából. – Ott aztán életük hátralevő részét Atlantisz utolsó túlélőiként élték le. Itt pedig a város álomba merült, remélve, hogy egy nap fajtánk még visszatér. 

A halvány reménysugár felvillantása után a hologram villogni kezdett, majd kialudt.

Jellemző módon McKay szólalt meg elsőnek.

– Tehát Atlantisz története igaz – jegyezte meg kételkedő hangon. – Az elsüllyedt város… 

– Csak nem a Földön történt – tette hozzá Beckett. 

McKay bólintott, majd elkezdett fennhangon gondolkodni.

– Hát, az ősi görögök biztosan az egyik túlélő Őstől hallották a legendát. 

– Nem tetszik nekem az, hogy csakúgy tönkreverték őket – morogta Sumner. 

Tömör és célratörő megfogalmazás, látta be Weir. Neki se tetszett a helyzet.

Megint csönd uralkodott a teremben, amit csak Peter Grodin szakított meg. A tudós berontott a terembe, és McKay fülébe suttogott valamit. Weir nem figyelt a beszélgetésükre, túl sok egyéb dolog foglalkoztatta. A történet, amit az imént hallottak, mindent megváltoztatott, minden elvárását felforgatta. Atlantisz már nem a csodák városa, telis tele ősi tudással, hanem egy szellemhajó. Egy ősi civilizáció utolsó menedéke, amit lerombolt az ellenség. A szörnyetegek ellen semmilyen technológia nem védte meg az Ősöket. És amennyire Weir tudta, az ellenség még mindig ott leselkedett, várakozott a sötétben. Nagyot nyelt, és épp ki akarta kérni Sumner értékelését, amikor Beckett megszólalt.

– Egy perc múlva újrakezdődik – magyarázta, az üres emelvény felé bökve. – A frász jött rám az első alkalommal. 

Valóban, kicsit később a nő újra megjelent.

– Állj! Kapcsold ki! – üvöltőt fel váratlanul McKay. 

Beckett megdöbbenve elugrott az emelvénytől, és a nő eltűnt.

– Az energiaszint csak úgy zuhan az egész városban – magyarázta McKay, miközben lendületesen megindult az ajtó felé. 

– És ez mit jelent? – csattant fel Sumner, még mielőtt Weirnek lett volna ideje bármit is mondani. Menjen a fenébe. 

McKay valahogy egyszerre tűnt diadalmasnak, beletörődöttnek, és pokolian ijedtnek.

– Azt, hogy ha nem kapcsolunk ki mindent, akkor itt fogunk elpusztulni.