MÁSODIK FEJEZET

 

Eljött a távozás ideje, és Jack O’Neill reménykedni kezdett, hogy ezúttal talán megússza az antarktiszi kirándulást. Hacsak a felszínre menet nem szenved egy liftbalesetet, akkor kivételesen a saját lábán fogja elhagyni Antarktiszt. Illetve ha Elizabeth Weir nem dumálja halálra, mielőtt eljutna a felvonóig. Daniel valószínűleg kiokosította a nőt. Jack egyre gyorsabban ment, arra kényszerítve ezzel az asszonyt, hogy szinte kocogjon mellette, de Weirt ez szemlátomást nem lombozta le. 

– Felfedezhetnénk egy teljesen új, ősi civilizációt – magyarázta lelkesen. – Legjobb esetben még igazi, segítőkész Ősökkel is találkozhatunk. De ha mégsem… – A nő kicsit lemaradt, arra kényszerítve ezzel a tábornokot, hogy megálljon és ránézzen. – Tábornok, szükségünk van a fickóra! 

Ki van zárva. Ebbe semmiképp se megy bele.

– Sajnálom, doki. Danielnek itt a helye a Földön! 

Vita lezárva.

Weir egy pillanatra zavarodottnak tűnt, majd megszólalt.

– De hát én Sheppard őrnagyról beszélek. 

– Hoppá. 

A főtiszt ahhoz a legényhez is ragaszkodott volna. Már alig várta, hogy Carter kicsit kipofozza a gyereket. Sheppard még kicsit csiszolatlan, de rengeteg tehetség rejtőzik benne, és Carter értett az ilyen katonák kezeléséhez.

– Nincs már most is legalább egy tucat embere, akik gond nélkül használni tudják az ősi technológiát? 

– Igen, sok gyakorlás után, izzadva az összpontosítástól – bólintott Weir, és a szeme felcsillant. – John Sheppardnak azonban ösztönösen megy. 

És Sheppard valószínűleg még Anubiszról is lebűvölné a zoknit. Feltéve, hogy Anubisz hord zoknit. Ez egy megfontolandó kérdés… Jack megállt a lift előtt, megfordult, majd a vele szemben álló nőre nézett. Amit most fog mondani, az afféle teszt lesz; kíváncsian várta, hogyan válaszol a nő.

– Nézze, átnéztem Sheppard aktáit. 

A nő bólintott.

– Tudok arról, hogy az őrnagy állítólag szerzett egy fekete pontot Afganisztánban – vágta rá egyből, olyan határozottan, hogy az lenyűgözte O’Neillt. – Csak három katonatársa életét próbálta megmenteni. 

– Bevetés közbeni parancsmegtagadás. 

Ez egy szakmai kérdés; az olyan civilek, mint amilyen Weir is volt, nehezen értenék meg.

De legnagyobb meglepetésére a nő csak elmosolyodott, és így szólt:

– Olvastam ám a maga minősítését is, tábornok. 

Ó! Szép ütés.

– Na de kérem! 

A lift ajtaja kinyílt mögöttük.

– Rendben, ez a maga kutatóútja! A maga döntése. Ha szüksége van a fickóra, kérdezze meg tőle. 

Belépett a liftbe, de Weir két szóval megállította.

– Már megtettem. 

Kevés dolog állította meg Jack O’Neillt, ha egyszer már elindult, de ez most igen.

– Ugye viccel? 

A nő megrázta a fejét.

– Reméltem, hogy majd maga beszél a fejével. 

Hihetetlen. Mit képzel ez a kölyök, hogy elutasít egy ilyen ajánlatot? Ez egyszerűen elképesztő. És tulajdonképpen elég furcsa is. Ahogy a lift felfele haladt, Jack minden szempontból átgondolta a kérdést, de sehogy sem találta az értelmét. Sheppardnak két választása maradt: vagy elpocsékolja a tehetségét az Antarktiszon, vagy részt vesz a világtörténelem egyik legnagyobb felfedezőútján. Bűnhődjön továbbra is, amiért Afganisztánban megpróbálta megmenteni a katonatársait, vagy tiszta lappal kezdjen egy új csapatban, egy új galaxisban? Ez az ember tényleg teljesen hülye lenne?

Sheppard egy pádon ücsörgött a helikopter mellett, a vájatot fedő kupola előtt. Amikor meglátta Jacket, intett neki, majd bemászott a gépbe, és a felszállásra készülődött. Ahhoz képest, hogy most fedezte fel a világ legnagyobb és legjobban őrzött titkát, valamint egy repülő lóról elnevezett galaxist, meglepően higgadtnak tűnt. Szinte magabiztosnak, élénknek. Senki se lehet ennyire higgadt, ismerte fel Jack, miközben bemászott a helikopterbe. Ez nem természetes.

Pár percnyi csend után Jack oldalra fordította a fejét, és nézte, ahogy a legény a felszállás előtti rutint ellenőrzi. Óvatosan megválogatta a szavait.

– Ez nem lesz hosszú repülés, szóval próbálom rövidre fogni. 

Sheppard felemelte a fejét, Jack pedig mélyen a szemébe nézett.

A fickónak leesett a tantusz.

– Hát, veszem az adást – jelentette ki, miközben visszafordult az irányítófal felé. 

– Köszönöm. 

Sheppard hangosan kifújta a levegőt.

– Tudja, megmondtam dr. Weirnek, hogy még gondolkodok rajta. 

Gondolkodik rajta? Mi a fenéért?

– És? Tehát? Nos, mi a helyzet? – Nem jött válasz. Ennek semmi értelme. – Maga tapasztalt tiszt. Járt már csatában, ezért tudom, hogy nem ijed meg könnyen. 

Sheppard erre végre reagált.

– Minden tiszteletem az öné, uram, de épp az imént támadott meg minket egy idegen rakéta. Aztán kiderült, hogy valamilyen mutáns génállományom van. 

– Miért, én talán mutánsnak tűnök? 

Sheppard nem tudott mit kezdeni ezzel a kérdéssel, de gyorsan folytatta.

– Ott van még az a csillagkapu-dolog, meg ezek a felfedezőutak más galaxisokba. 

O’Neill végre megértette, hogy a fickóra hirtelen túl sok dolog zúdult egyszerre. Ideje, hogy kivonja a srác egóját az egyenletből.

– Tudja, ez most nem magáról szól, Sheppard – vágott vissza, szándékosan rájátszva az ingerültségére. – Itt valami sokkal többről van szó. 

– Most, itt, ebben a másodpercben, amikor döntenem kell, hogy részt veszek-e a küldetésben vagy sem, igenis rólam szól. 

A francba is, Jack le se tagadhatta volna, tetszett neki a pilóta hozzáállása. Carter megőrült volna Sheppardtól, és azt vicces lett volna végignézni.

– Hadd kérdezzek valamit! Miért lett pilóta? 

– Őrültnek tartom azokat az embereket, akik nem akarnak repülni – vágta rá gondolkodás nélkül Sheppard. 

– Szerintem pedig azok, akik nem akarnak átmenni a csillagkapun, legalább annyira ütődöttek. 

Erre mintha végre reagálna a srác. Most már csak egy ultimátumra van szükség.

– Ha addig nem mond igent, amire a McMurdoch-bázisra érünk, akkor nincs is magára szükségem. 

Sheppard rápillantott, de tekintete nem árult el semmit. Minden további szó nélkül bekapcsolta a forgólapátot.

Jack kinézett az ablakon, miközben a levegőbe emelkedtek, erősen jobbra dőltek, és a McMurdoch felé vették az irányt. Az út tényleg rövid. Csak reménykedni tudott, hogy a legény ugyanolyan gyorsan gondolkodik, mint amilyen gyorsan repül.

 

Az amerikai fővárosban, Washingtonban beköszöntött az ősz, a nyár utolsó napjait felváltották az első hűvös őszi napok. Elizabeth Weir a csípős levegő ellenére is érezte a füstöt a georgetowni barna homokkő házak között. Mindig is ez volt a kedvenc évszaka. A búcsúk és az új kezdetek ideje. Ilyenkor mindig hátat fordított a lusta nyárnak, és határozott léptekkel elindult a kristálytiszta tél felé.

Idén ez a változás még kézzelfoghatóbb lesz. Bár lélekben már a Pegazus galaxisban járt, szinte elviselhetetlennek találta a búcsúkat. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen élete során először vált nyilvánvalóvá, hogy esetleg sohasem tér vissza. Először gondolt arra, hogy ez valószínűleg az utolsó búcsú.

Ahogy ült a hosszú tölgyfaasztalnál, végignézett családján és közeli barátain, akik mind beszélgettek és nevetgéltek, ezredszerre is elgondolkodott azon, hogyan teheti ezt meg velük. Hiszen a kaland az övé lesz, a gyász viszont az összegyűlteké. És még csak el se mondhatja nekik. Ha bekövetkezik a legrosszabb, akkor hazudni fognak a családnak valami kitalált mesét, és majd egy üres koporsót temetnek el.

A bűntudattól görcsbe rándult a gyomra. Mellette ülő partnere, Simon, érezte, hogy valami baj van, és az asztal alatt a térdére tette a kezét. Mindannyiuk közül őt lesz a legnehezebb hátrahagyni. Neki lesz majd a legnehezebb hazudni.

A nő megfogta a férfi kezét, és megszorította. Nem tudott azonban tovább ott ülni, arra a pillanatra várva, amikor majd átölel minden vendéget, és biztosítja őket, hogy hamarosan hazatér, minden rendben lesz, nincs miért aggódniuk. Jobb a lehető leggyorsabban túlesni az egészen. Minél gyorsabban tér vissza a Csillagkapu Parancsnokságra az egységéhez, annál jobb. Ezt a búcsúzást nem lehetett elviselni.

Hirtelen felállt, és elkezdte leszedni az asztalt. Ha a vendégek elmennek, befejezheti a pakolást és…

– Elizabeth, várj! – Simon megfogta a karját, és kedvesen mosolygott rá. – Kérlek, ülj le egy percre, szeretnék tósztot mondani. 

Jaj ne! Csak ezt ne!

– Csak ülj le! 

Engedelmeskedett. Nem akarta megnehezíteni a helyzetet. Mondjuk, ez tulajdonképpen lehetetlen lett volna, el se tudta képzelni, mi lehetne rosszabb, mint ez a helyzet. Simon megköszörülte a torkát és felállt, mire mindenki elcsendesedett. A férfi mosolyogva Elizabeth felé fordult.

– Akárhova is mész ezúttal, akármilyen nemzetközi egyezményt szegsz meg, amit még legközelebbi barátaidnak és családodnak se mondhatsz el… 

Te jó ég!

– Simon. 

A férfi azonban felemelte a kezét.

– Azt hiszem, mindenki nevében beszélek. Bármennyire is fogsz hiányozni, elengedünk, mert tudjuk, hogy mennyire keményen dolgozol azon, hogy jobbá tedd ezt a világot. 

Elizabeth nem tudott válaszolni, a torka annyira összeszorult. Zavartan mosolygott, miközben könnyek folytak le az arcán. Mindenki felemelte a poharát. Sajnálom. Sajnálom, hogy megtévesztelek, elhagylak titeket. Sajnálom, hogy ezek az őrült dolgok, ezek a kalandok fontosabbak nálatok.

– Elizabeth – szólalt meg Simon nyugodtan. Felemelte a poharát, és belekortyolt az italába. 

Annyira könnyű ezen az estén sajnálnia magát, sajnálnia a családját és Simont. De nem szabad elfelejteni, hogy nincs egyedül, hogy aznap este a világ többi pontján mások is búcsúzkodnak. A csapatának összes tagja tudta, hogy csak egyirányú útról lehet szó, és egyikük sem mondhatta el partnerének, férjének, szüleinek vagy gyerekének. Mindegyikőjük hajlandó feláldozni nemcsak az életét, de a családjuk boldogságát is az emberiség jövőjéért. Talán a faj fennmaradásáért. Ő a csapat vezetője, és egy másodpercig sem kérdőjelezhette meg az expedíció jelentőségét.

Határozott mozdulattal felemelte poharát, és koccintott Simonnal.

– A jövőre – szólalt meg. És komolyan is gondolta. 

 

Dr. Rodney McKay mindig is jól megvolt egyedül. Igazából kényszerből szokta meg a magányt, de ettől még nagyon élvezte, ha egy hideg sörrel ülhetett a tévé előtt, és egy kicsit kikapcsolódhatott. Az emberek általában feszültté tették. Nem értette őket, és ők se értették őt. Amikor épp nem annyira unalmas kérdésekkel bombázták, hogy belefájdult a feje, akkor teljesen ésszerűtlen érzelmi követelésekkel álltak elő, amitől végképp elveszettnek érezte magát. Ilyenkor nagyon utálta magát, hiszen okos pasas volt, és nem értette, hogy a buta emberek miként érik el, hogy ő is butának érezze magát.

Ezért a saját társaságát találta a legmegnyugtatóbbnak. A magány felfrissítette. Aztán nem is maradt teljesen egyedül, ott lakott vele a macska. A macskát értette, és az nem is igényelt nagyon mást, csak némi ételt, és néha egy kis fülvakargatást. Bárcsak az embereket is ilyen könnyű lenne kezelni…

Röviden összefoglalva, Rodney McKay ezért ült a lakásán, és bámulta a telefont. Holnap Coloradóba megy, majd onnan, számára is meglepő módon, a Pegazus galaxisba. Igazán fel kéne hívnia a nővérét, hogy… elbúcsúzzon? Ne haragudj, hogy elfelejtettem a születésnapodat az elmúlt három évben, de büszke lehetsz rám, mert átutazom az univerzumon, hogy megmentsem az emberiséget?

Talán mégsem. Akkor se hívta fel, amikor Oroszországba száműzték egy évre (és ezért még mindig nem bocsátott meg teljesen O’Neillnek), akkor ez most miért lenne más? Talán azért, mert lehet, hogy sose jön vissza? Komolyan elgondolkodott azon, hogy ez vajon egyáltalán feltűnne-e a nővérének. Kicsit értelmetlenné tenné a telefonhívást. „Szia, csak azért hívlak, hogy közöljem, meghatározatlan időre elutazom valahova, de nem árulhatom el, hogy hova, és olyasmit fogok csinálni, ami annyira titkos, hogy meg kéne, hogy öljelek, ha kiszivárogna bármilyen információ.” Jó vicc. Egyébként se hinné el. Mindig is úgy gondolta, hogy a testvérkéje a világ legnagyobb pancsere. Rodney azon se lepődne meg, ha kiderül, a nővére szerint az ideje nagyobbik részét azzal tölti, hogy ragasztott tündérfüllel járkál, és azzal szórakozik, hogy a tévéből ismert Entreprise űrhajót próbálja meg felépíteni a lakásában.

Pedig McKay nem is szerette a sci-fit. Jobban szerette a saját tudományát, bár ezt a nővére nem tudhatta.

Erezte, hogy egyre feszültebbé válik attól, hogy csak halogatja a hívást. Ironikus, hogy a tudat, hogy fel kéne hívnia a nővérét, jobban megrémisztette, mint hogy átlépjen a Csillagkapun, és átrepüljön egy másik galaxisba. Persze az is eszméletlenül ijesztő, de az csak holnap lesz, most pedig ma van, és a telefon úgy nézett rá, mintha meg akarná harapni.

Végül felemelte a kagylót. Izzadt a tenyere, és ahogy a számot tárcsázta. Az ujja megcsúszott az első számon. Biztos nem is lesz otthon, gondolta. Vagy már alszik. Elvégre későre járt. Túl későre. Nővére ingerült lesz, hogy ilyen későn hívja, és tényleg fogalma sincs, hogy mit fog mondani azon kívül, hogy elutazik. Persze ez nem érdekli majd a nővérét, és Rodney már megint hülyén fogja magát érezni, majd csak hebeg-habog és…

Ledobta a telefont az asztalra, és felállt.

A szomszéddal megegyezett, hogy majd eteti a macskát. Mi is a neve? Donna? Dawn? Denise? Valami ilyesmi. Valami D-betűs. Tök mindegy. Elvállalta a macskát, és ha nem viszi át most, akkor már aludni fog, és holnap nagyon korán indul a gépe, szóval… A telefonra sandítva felkapta a macskát, a tálját és egy zacskó macskaeledelt, és elment az ajtóig.

Majd felhívja, ha visszajött. A nővére sose fogja megtudni, hogy egyáltalán elment, és akkor talán már mesélhet neki Atlantiszról. Addigra lehet, hogy hős lesz belőle, és a nővérét érdekelni is fogja, hogy mit művel. Igen, később telefonál majd. Az jó lesz. Ez a megoldás. Majd felhívja, ha hazaért.

 

Már éjszaka volt, majdnem éjfél, az óra mindjárt jelzi egy új nap kezdetét. Az utolsó nap, amit Elizabeth a bolygón tölt. Ez a tudat bárkit megrémített volna. Próbálta kiűzni az agyából, de csak addig jutott, hogy a perifériára szorította.

Nehezebb bátornak lenni, amikor egyedül vagy.

Nagyot nyelt, és a bepakolt bőröndjére nézett. A Parancsnokságon majd át kell pakolnia az egészet egy katonai táskába, de ha úgy indul el otthonról, mint Rambo, akkor csak még jobban felhívja magára Simon figyelmét. Már így is eleget szenvedett szegény. Olyan lett, mint egy kétlábon járó…

Hirtelen valami színes tűnt fel neki a ruhák között. Ajándék. Jellemző Simonra, mindig becsempészett valamit a táskájába, mielőtt elutazott volna. Elizabeth szomorúan mosolygott, ahogy forgatta az ajándékot a kezében. Simon azt szeretné, ha várna, ha csak akkor nyitná ki, amikor megérkezik. De a katonai táskájában nem lesz hely ajándékoknak, fejenként egy személyes tárgyat engedélyeznek. Ez a szabály, és rá ugyan úgy vonatkozott, mint bárki másra a csapatban.

Óvatosan leszedte a csomagolópapírt. Egy elegáns ékszerdobozt takart, benne egyszerű ezüst nyaklánc. Gyönyörű volt. A férfi figyelmessége nagyon meghatotta, így megint felébredt benne a bűntudat. Szerették egymást. De nem eléggé ahhoz, hogy maradjon, és nem eléggé, hogy visszautasítsa az esélyt, hogy megtehesse azt, amit előtte még senki.

Rossz ember lenne?

– Dél-Korea? 

A férfi higgadt hangja Weir háta mögül jött. Felnevetett, de nem fordult meg.

– Nem. 

– Liechtenstein. 

– Liechtenstein? 

– Már minden mást mondtam, nem? – A nő megfordult és a férfi rámosolygott. Majd a nő kezében tartott nyakláncra mutatva hozzátette. – Azt még nem lett volna szabad kinyitnod. 

– Tudom. De nem tudtam ellenállni. – El fogja vinni magával, ha az egyenruhája alatt kell hordania, akkor is. 

– Köszönöm. 

A férfi zsebre tett kézzel jött Weir felé.

– Valamit biztosan tudsz mondani, arról, hogy mikor jössz. 

– Tényleg nem – sóhajtott. – És ha tudnék mondani is valamit… – Abban a pillanatban a fél karját odaadta volna, hogy elmondhassa az igazságot. Csak abban reménykedett, hogy az Elnök engedélyezi, hogy Simon megnézze a videofelvételt, amit neki készített. Akkor legalább tudni fogja az igazságot. 

A férfi megérezte a nő szorongását, mindig is úgy olvasott a gondolataiban, mint egy nyitott könyvben. Szó nélkül magához szorította. Hosszú percekig csak ölelte, majd halkan megszólalt.

– Azért azt még elmondhatod, hogy mit érzel, ugye? 

A nő tudta, hogy mit akar hallani, de nem lett volna helyénvaló most mondani, amikor elhagyja, talán örökre, és ezt még csak nem is gyanítja. Szeretlek, de nem eléggé ahhoz, hogy feladjam ezt érted. Nem eléggé ahhoz, hogy maradjak. Nagyot nyelt, és egy másféle igazság mellett döntött.

– Félek – suttogta. – Nagyon félek. 

A férfi nem válaszolt, csak átölelte, amilyen erősen csak tudta. Weir megpróbált minden jó érzést megőrizni ebből az ölelésből. Sokáig kell majd kihúznia vele.

 

A Csillagkapu Parancsnokság zsongott. Az izgatottság érezhetően pattant vissza a falakról, és összekeveredett az állandó, húsz nyelven folyó fecsegéssel. Az egész elég energiát termelt ahhoz, hogy beüzemeljenek egy csillagkaput, ZPM nélkül.

Jack O’Neill imádta az ilyen napokat. Az egyetlen kellemetlenség, hogy nem az ő csapata áll indulásra készen. De a dolgok változnak, ez nem az ő dicsőségének a pillanata. Ez a pillanat dr. Weiré és az általa összeállított csapaté, ami, lássuk be, csak pancserokból áll. O’Neill csak remélni tudta, hogy Weir tudja, mit tesz. Szerencsére John Sheppard abbahagyta a vacakolást, és elfogadta a küldetést. Így legalább valaki tudni fogja, hogyan kell fogni egy pisztolyt. Akármit is mond Weir a békéről és a felfedezésről Jacknek, elég tapasztalatot gyűjtött ahhoz, hogy tudja, a galaxisban a diplomáciai ügyeket gyakran egy pisztoly oldja meg. Ez a Pegazus se lehet másmilyen.

Ahogy Jack lement az irodája és az irányítóterem között a lépcsőn, látta, hogy Weir már ott áll, és a tárcsázót készíti elő. Csak egy esélyük lehetett, nem csoda, hogy a feszültséget vágni lehetett a teremben. A nő Daniellel beszélgetett (ha már a pancserokat emlegette), de fél szemmel az ablakon keresztül figyelte, hogy mi történik a kaputeremben.

Jack kíváncsian követte a tekintetét, és rádöbbent, hogy a nő Marhal Sumner ezredest, a küldetés katonai osztagának harcias vezetőjét nézi. Jack ismerte és tisztelte ezt a típust. Igaz, neki csak a torka fájdult meg, ha mindenért üvöltött, de akadt katona, akinek bejött ez a módszer. Sumner is közéjük tartozott. Jack közelebb lépett az ablakhoz, és figyelte, ahogy Sumner a tekintetével követi Weir egyik emberét, ahogy az babrál az egyik FRED tartalmával. Jack felismerte Carson Beckettet, az orvost, aki majdnem szétlőtte a hátsóját az antarktiszi égen.

Sumner minden előzetes figyelmeztetés nélkül belépett Beckett és az FRED közé.

– Itt már mindent kétszer-háromszor ellenőriztünk, felkészültünk az indulásra! Fejezze be! 

Jack legnagyobb szórakozására Beckett egyáltalán nem tűnt megszeppentnek.

– Nézze, ezredes, maga nekem nem parancsol – ezzel visszafordult az FRED-hez. 

Sumner gyilkos pillantást vetett a biztonsági tisztre, akinek az előkészületeket kellett volna felügyelnie. A fiatal katona legalább ugyanannyira dühösnek látszott, mint az ezredes.

– Nekem is ugyanezt mondta, uram. 

– Mire való a pisztolya? – morogta Sumner, egyenesen Beckettnek intézve a fenyegetést. 

Az orvos megdermedt, Sumner meg elsétált. Még Jack se volt benne biztos, hogy a tengerészgyalogosok ezredese csak blöffölt. Megfordult, és látta Weir szemében az aggodalmat. A nő nem szokott hozzá a katonasághoz, és az olyan férfiakat, mint Sumner, tudni kell kezelni. Jack jól értette, hogy a nő miért aggódik.

– A nyolc szimbólumból álló cím jelzi a kapunak, hogy valahol a galaxison túl lévő pontot keressen – fontoskodott Daniel, visszaszerezve ezzel Weir teljes figyelmét. 

– Tehát nem tudjuk, amíg le nem zár… 

Jack odasétált.

– Kezdhetünk? 

– Már csak dr. McKayre várunk – válaszolt Weir, miközben tekintete visszavándorolt Sumnerre. 

Jack nézte egy ideig a nőt, majd melléállt.

– Ne kételkedjen – tanácsolta. – Lesz még idő, amikor pontosan egy Sumner-féle fickót szeretne majd maga mellett tudni… 

– Ameddig nem téveszti szem elől, hogy ez egy civil küldetés és nem katonai. 

Szóval ez zavarta.

– Az ezredes tudja, hogy ki a főnök – nyugtatta meg Jack mint ahogy én is. 

– Köszönöm – bólintott a nő, majd oldalra fordította a fejét. – Ugye rám gondolt? 

O’Neill mosolygott. Igen, Weir rendben van. Nem lesz vele semmi baj.

 

A Csillagkapu Parancsnokság a szó szoros értelmében lenyűgözte. Ki hitte volna, hogy a Cheyenne-hegység alá rejtették? Szinteken át csak titkos laborok, kutatóegységek, és itt maga, a Csillagkapu. Ez az elképesztő technológiával megalkotott kapu, ami csak úgy kinőtt a földből, és ami távoli bolygókat kötött össze. Ki hitte volna?

Már egy hete ott tartózkodott, de John Sheppardnak még mindig remegett a lába. Nemcsak a technológiától, hanem azoktól az ijesztően okos emberektől, akik itt megfordultak. Kezdte megismerni őket. McKay tűnt a fő okostojásnak. Az Antarktiszon ő mondta neki, hogy gondoljon a Naprendszerre. Nagyon értette a dolgát, de kb. annyira tűnt barátságosnak, mint egy veszett tarajos sül, ha rossz napja volt. Ugyanakkor McKay mindig őszintén beszélt, és ezért Sheppard nagyon tisztelte. Bájolgás nélkül megvan az ember, őszinteség nélkül nem.

Ahogy áthaladt a zsúfolt folyosón, Sheppard meglátta a kaputerem ajtajait. Ez az, ma van az a nap, amikor ugorhat a majom a hideg vízbe. Vagy nem. Amikor legutoljára látta McKayt, a pacák az ZPM-mel szöszölt, és a maradék haját készült kitépni.

Sheppard belépett a kapucsarnokba. A terem kicsinek tűnt, és a Csillagkapu szinte teljesen betöltötte. Az emberek összevissza rohangáltak. Olyan érzés fogta el, mint valami nemzetközi piactéren járt volna, ahol hol franciául, hol németül, hol más nyelveken hangzott el egy-egy szó. Egy alacsony, szemüveges alak rohant el mellette valami szlávos nyelven káromkodva. Sheppardnak feltűnt, hogy a szíve gyorsabban ver a szokottnál, és adrenalin árasztja el az egész testét. Ez az élet, gondolta, miközben körbenézett. Bárki, aki nem akar részt venni ebben, nem lehet normális.

Az általános hangzavarban lassan megfordult, és hirtelen Sumner ezredes előtt találta magát. Az ezredes nem nézett rá túl barátságosan, de Sheppardot sosem lehetett könnyen megfélemlíteni.

– Ezredes – üdvözölte hűvös hangon. 

Sumner nem válaszolt, de ha a tekintettel ölni lehetne… Sheppard elfordult, pont, amikor dr. Weir belépett a terembe. Eltörpült az óriási gépek és katonák mellett, akik ellepték az egész Parancsnokságot. Ám nem nézett ki elveszettnek, és ezt tetszett Sheppardnak. Ahhoz képest, hogy civil, elég határozottnak tűnt.

– Kérem, mindenki figyeljen rám! 

A terem azonnal elcsendesedett, még a folyosón állók is közelebb jöttek, hogy hallják a nő mondanivalóját.

Sheppard eldöntötte magában, hogy a nőnek határozott személyes varázsa van.

– Megpróbáljuk létrehozni a kapcsolatot. – Mindenki elkezdett izgatottan pusmogni. – Nem tudtuk tökéletesen meghatározni, mennyi energiát is igényel az eljárás, és lehet, hogy nem lesz rá több esélyünk. Ezért, ha sikerül egy stabil féregjáratot felépítenünk, nem fogjuk megkockáztatni a kapu lekapcsolását. Beküldünk egy MALP robotszondát az életfeltételek ellenőrzésére, és megyünk is utána. Mindent egy csapásra. 

Ejha!

Weir egyik lábáról a másikra helyezte a súlyt.

– Mindenki önként jelentkezett erre a küldetésre. – Sheppardnak feltűnt az őszinte melegség és büszkeség a hangjában. – A világ több mint egy tucat különböző országát képviselik. Maguk a legjobbak az egész Földön, a legragyogóbb elmék! És az előttünk álló kaland fényében maguk a legbátrabbak is. – Ez a nő tényleg jól csinálja, állapította meg Sheppard. 

– Remélem, egy nap mindannyian úgy térhetünk vissza, hogy felderítettünk az emberiség számára egy új világot. Amint azt azonban mindnyájan tudják, lehet, hogy soha nem térhetünk haza. 

Teljes csend honolt a teremben. Weir nem mondott semmi újat, mégis hangosan kimondva hallani ezt, a kaland kapujában…

– Szeretnék mindenkinek adni egy utolsó esélyt, hogy meggondolja magát. 

Senki se mozdult, de Sheppard érezte Sumner ezredes pillantását a bőrén. Hasonlóképp nézett vissza, válaszolva a provokációra. Egyikőjük se mozdult.

Weir újra megszólalt.

– Kezdjék a tárcsázást! 

Egy kattanás visszhangzott az egész teremben, és a kapu elkezdett forogni. Lenyűgöző volt a gyorsasága és az ereje, és Sheppard kényszerítette magát, hogy ne lépjen hátra egy lépést. Természetesen ismerte a berendezés működési elvét, de most látta először élőben. Elállt a lélegzete, mert most jött rá, miközben minden ékzár beállt a helyére, hogy ez az a pillanat, ami meghatározza az egész hátramaradó életét, életüket.

Figyelte, ahogy Weir felment a teremből az irányítóterembe. Sumner is a nőt nézte, majd átvágott a tömegen, és Sheppard mellé állt.

– Hadd legyek őszinte magával kapcsolatban – mondta halk, és kifejezetten éles hangon. – Nem én döntöttem úgy, hogy maga is jön. 

Szíjjál gázt.

– Biztos vagyok benne, hogy jól össze fogunk melegedni, ha majd jobban megismer, uram. 

A Sumnerhez hasonló főtisztek sose nyűgözték le, és Sheppard úgy érezte, hogy ezt jobb, ha Sumner is tudja.

Sumner elsétált, de búcsúzóul még hozzátette

– Jobb, ha észben tartja, ki osztogatja a parancsokat. 

Aljas, kis mocsodék.

Sheppard nézte, ahogy az ezredes távolodik, majd a lehető legutolsó pillanatban megjegyezte:

– Hát dr. Weir a főnök, nem? 

Az ezredes visszanézett, de Sheppard állta a tekintetét, egészen addig, amíg az ezredes kénytelen volt félrenézni, és továbbmenni.

Sheppard elmosolyodott, és figyelmét újra a forgó csillagkapunak szentelte. Hát ez vicces lesz.

 

Az irányítóteremben a hangulat annyira feszültté vált, hogy Weir szinte már érezte, ahogy lassan égnek áll a haja. Dr. Jackson, O’Neill tábornok és Rodney McKay is ott állt vele, és ugyanúgy átszellemülten bámulta a csillagkapu tárcsázóját. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy hamarosan átszelik az univerzumot, és egy új galaxisba érkeznek meg. Valószínűleg Kolumbusz és Magellán érezhette így magát hajója fedélzetén, mielőtt először jutott volna el egy új világba.

– Hatos ékzár kódolva – jelentette a technikus. 

Weir gyomra görcsbe rándult, McKayre nézett. A férfi kifejezéstelenül bámult egyenesen maga elé. A nő nem volt benne biztos, hogy McKay még mindig lélegzett.

– Ez az – állapította meg a nő nyugodtan. McKay nem válaszolt, még mindig a csillagkaput figyelte. 

– Komolyan, doktor, nyugodjon meg – csattant fel Weir az idegességtől feszült hangon. – Engem is zavarba hoz. 

A férfi még mindig nem mozdult, és az arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt.

– Soha életemben nem voltam ilyen izgatott. 

Weir még sose látott senkit lefagyni az izgatottságtól, de elfogadta, hogy létezik ilyen. Minden lehetséges.

– Minden rendben lesz. 

– Őszintén szólva nem hittem volna, hogy ilyen messzire jutunk. 

Valóban? Hát ez érdekes. Weir O’Neillre nézett, aki megvonta a vállát, de nem fűzött hozzá semmit.

A hetedik ékzárt is kódolták. Ez az. Ez a pillanat, amikor…

A Csillagkapu megállt. Az egész terem elcsendesedett, mindenki visszatartotta a lélegzetét. Senki se mert még pislogni se. Az ékzár megállt a Föld szimbólumánál, majd a kapu megremegett, és…

A kapu közepén megjelent az eseményhorizont.

– Nyolcas ékzár lezárva. 

A technikus hangja diadalittasan zengett. Megnyílt a kapu egy új galaxishoz.

Weir kérdőn O’Neillre pillantott, aki bólintott.

– Küldjék a szondát! 

Végignézték, ahogy a szonda felmászik a rámpára, majd egyszerűen eltűnik a fényben.

Mint mindenki más, Weir is odafurakodott a technikus asztalához, és várta az adást, amely eldönti, hogy követhetik-e a szondát.

Könyörgöm, működjön! – imádkozott csendben.

Semmi se történt. A monitoron csak statikus csíkok jelentek meg, nem jött át adás. A francba. Már jönnie kellett volna.

– Elég messzire megy – jegyezte meg McKay nagyon nyugodt hangon, sokkal nyugodtabban, mint Weir. Hogy a fenébe tud ilyen higgadt maradni? 

Most elbukni, most, amikor ilyen közel járnak… Ilyen rohadt közel! Weir nem hitte, hogy tudná kezelni a helyzetet. A szonda egyszerűen felszívódott, és ha Weir nem kap választ az agyát elárasztó több ezer kérdésre, akkor…

Hirtelen életre keltek az érzékelők, és a monitorról eltűnt a statikus hóesés – helyette egy homályos kép jelent meg.

– Megvan a szonda képe. 

– Mit látunk? 

McKay a képernyőre tapasztotta a tekintetét, miközben az egyik vezérlőpulthoz állt.

– Átváltok infrára – szólalt meg a technikus, és a kép kivehetőbb lett, de nem sokkal. 

– A radar jelzése szerint ez egy nagy terem – felelte McKay, a képernyőt tanulmányozva. 

– Látszólag sértetlen – tette hozzá dr. Jackson. 

McKay-en most először érződött, hogy izgul. Vagy talán reszketett?

– A szenzorok oxigénállományt észlelnek. Mérgező gázok nincsenek benne. Az életfeltételek megfelelőek. 

Itt megállt és Weirre nézett.

Igen, gondolta a nő, határozottan reszket. – Úgy néz ki, nem ússzuk meg.

A nő szeretett volna mosolyogni, de előbb még O’Neill felé fordult, hogy megtudja a tábornok döntését.

A férfi vett egy mély lélegzetet, és mintha enyhe sajnálkozást lehetett volna felfedezni az arcán.

– Dr. Weir! Indulhat. 

Az élete perceken belül örökre megváltozik. Weir körbenézett a teremben. O’Neill és Dr. Jackson bólintott, míg McKay csak állt, kővé dermedve, idegesen. Ki ne lenne ideges ilyenkor? Weir szinte el se tudta képzelni, hogy mi fog történni. Mindenesetre odaszólt McKaynek.

– Írjunk történelmet!