HETEDIK FEJEZET

Miután elmúlt a biztos és szörnyű haláltól való megmenekülés felett érzett eufória, kezdték felfogni a történteket. Atlantisz, az Ősök legcsodásabb városa a felszínre tört. Amikor legutoljára a felszínen volt, a várost lidércek ostromolták. Most, hogy találkozott velük, John Sheppard el tudta képzelni, hogy milyen lehetett az az ostrom. Az Ősök csak azzal tudták megvédeni Atlantiszt, hogy elsüllyesztették. Most a város megint a felszínen lebegett, és csupán maroknyi ember, valamint néhány P-90-es védte. Nem kellett nagy stratégának lenni ahhoz, hogy felismerje a helyzetet. Sheppard öröme a menekülés után így elég gyorsan félelemmé alakult át. Úgy érezte, mintha csak elhalasztották volna halálos ítéletüket. A vezérlőtermet elárasztották a kockafejű technikusok, akik a számítógépekhez ültek, és a válaszokat keresték. McKay, a főkockafej, épp beszámolót tartott nekik a helyzetről. Mintha nem tudtak volna így is mindent…

– Az utolsó Zéró Pont Modul is lemerült – közölte, közben gondterhelten fel alá sétált. – Némi energia azonban visszatért, ezt pedig annak tulajdoníthatjuk, hogy a generátorainknak már nem kell megfékezniük az óceánt. A létfenntartó rendszerek működnek, a bolygó légköre belélegezhető, a mindenütt jelenlevő allergének dacára.

Dacára? Ki használ ma ilyen szavakat?

– Akkor most már a Naquada-generátoraink is tudnak annyi energiát termelni, hogy a pajzsot védekezésre használhassuk? – kérdezte Weir, aki megpróbált rögtön a tárgyra térni. Sheppardnak ez a határozottság nagyon tetszett.

– Távolról sem – válaszolta McKay, és mellén keresztbe fonta a karját.

A pasas olyan önelégülten állt ott, mintha végre sikerült volna bebizonyítania, hogy a világ tényleg összeesküdött ellene.

– Pajzs nélkül a felszínen könnyű célpontot nyújtunk – jegyezte meg Sheppard.

– Tisztában vagyok ezzel, őrnagy, de köszönöm, hogy ön is rámutatott.

Szarkazmus. Milyen kedves. Minek is hívják a szellemesség legalacsonyabb formáját. Figyelmen kívül hagyva McKay megjegyzését, az őrnagy megkérdezte:

– Mikor tudja megmondani, hova vitték a lidércek Sumner ezredest és a többieket?

Név szerint nem említette Teylát, de a tudatába beleégett a jelenet, ahogyan a nőt eltünteti a világító fénycsóva. Gyűlölte, ha hátra kellett hagynia bajtársait.

McKay leereszkedően folytatta:

– Még a Ford hadnagy által megadott hat jelet használva is, több száz lehetséges változatot…

– Hétszázhúsz – vágott közbe Sheppard. Minek nézi őt ez a pasas? Valami kifutófiúnak?

McKay felhúzta a szemöldökét, és bár meglepődött, nem mutatta ki.

– Persze, ezt tudtam – válaszolta csak éppen meglep, hogy maga is.

Ó te kis pedáns balf…

– Vonja le a nem záródó koordinátákat, és egy marad

– Sheppard hangja parancsolóvá vált – Ha megtalálta, küldjön be egy szondát!

Ideje, hogy McKay rájöjjön, ki itt a főnök.

Sheppard legnagyobb meglepetésére a tudós nem ellenkezett, hanem elindult a tárcsázó felé. Az őrnagy ezt haladásként könyvelte el.

– Őrnagy, egy szóra. – Ahogy felnézett, Weirt látta meg. A nő a Teyla falujából származó túlélőket figyelte. Majd Ford felé fordult.

– Hadnagy, helyezze el valahol ezeket az embereket!

Ford hirtelen magához tért. Ez az ember valóságos energiabomba volt, még azok után is, amin keresztül mentek.

– Hová szeremé, hogy elhelyezzem őket, asszonyom?

A nő mosolygott.

– Valahol máshol. Köszönöm.

A nő most megint Sheppardra figyelt. Biccentésével magához hívta az őrnagyot. Tekintetével nyugodt helyet keresett, ahol kettesben tudtak beszélni.

– Jöjjön velem! – mondta, miközben kinyitott egy nagy üvegajtót, és kilépett a férfival egy széles teraszra.

A friss szellő és a tengeri só illata egyből megcsapta Sheppard orrát. Fáradtsága nyomban elillant. Mindig is imádta az óceánt, bár ez a jelenlegi helyzetben elég furcsán hatott. Csendben elsétáltak a terasz korlátjáig, és kinéztek. Az óceán ragyogott a kék ég alatt. Egyik irányban sem látszódott szárazföld, mindenfelé csak végtelen óceán terült el. Sheppardnak eszébe jutott, mi lenne, ha vihar csapna le a városra. Sose volt jó matróz.

Mellette Weir a nap felé emelte az arcát, behunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. John egy ideig figyelte, mielőtt megszólalt volna:

– Hadd találjam ki! Nem fogja hagyni, hogy megmentsem az embereimet.

A nő kinyitotta a szemét. Mosolya szertefoszlott.

– Őrnagy! – a férfi felé fordult, arcára őszinte bizonytalanság ült ki. – Azt sem tudjuk, életben vannak-e egyáltalán.

Ez lényegtelen, és ezt Weir is tudja.

– Nem hagyhatja az embereit az ellenség kezén! – csattant fel Sheppard. – És az a tény, hogy ezt négyszemközt beszéljük meg, azt feltételezi számomra, hogy nagyon is tisztában van azzal, milyen helytelen a döntése. Ez alááshatja a vezetői tekintélyét. Így, mint rangidős katonai tiszt…

– Fogja már be, és figyeljen rám egy percre!

A nő kiáltása kibillentette mondandójából. Hogy fogjam be?

– Mondja, mit tudunk a lidércekről? – kérdezte Weir.

– A néhány ismert dolog egyike az, hogy ők az az ellenség, akik legyőzték az Ősöket. Ezért talán jobb, ha nem mérjük össze velük az erőnket, nem gondolja?

A férfi egyetértett, de ezt semmi áron nem vallotta volna be. Helyette inkább üres tekintettel bámult.

– Amikor először használni kezdtük a Földön talált csillagkaput, komoly bajba kerültünk. Miért?

– Nézze, nincs szükségem történelemórára…

– Azért, mert a vezetők nem mérlegelték kellőképpen a következményeket, mielőtt döntöttek.

– Elvitték az embereinket! – vágta rá a férfi. – Mégis, mit kellene tennem?

– Védtelenek vagyunk, őrnagy, ezt épp maga mondta! – erősködött Weir. – Honnan tudja, hogy egy átgondolatlan mentőakció nem hozza-e ide őket az ajtónk elé?

Átgondolatlan? Mégis mit képzel magáról ez a nő?

– Nem tudhatom, de ez a helyes cselekedet. Miért? Mert az! – válaszolta a férfi, mielőtt a nő még feltehette volna a kérdést.

– John…

– Ha ezt nem tesszük meg, most azonnal, akár sarkon is fordulhatunk, és kezdhetünk csomagolni, mert el fognak jönni így is, úgy is.

– Ezt nem tudhatja.

Ugye csak viccelt?

– Az embereink az ellenség kezére kerültek, parancsnok. Tudja mit jelent ez? – Itt hatásszünetet tartott, hogy a nőnek legyen ideje felfogni. – Csak idő kérdése, hogy a lidércek kiderítsék, hogy itt van a hadműveleti bázisunk. Ne felejtse el, hogy már régóta fenik a fogukat erre a városra.

Erezte, hogy meggyőzte a nőt. Látta, ahogy Weir gyanakodva méregeti sötét tekintetével.

– Több információra van szükségem. Ki tudja? Lehet, hogy tárgyalhatnánk egy békés…

– Békés? Maga viccel? – Sheppard majdnem felnevetett. – Nem voltunk ott többet egy pár óránál, amikor feltűntek. Maga szerint ennek mennyi esélye volt?

Weir zavartnak tűnt.

– Úgy érti, hogy miattunk jöttek? – A férfi bólintott, Weir pedig halkabban folytatta: – Nem lehetséges, hogy azok közül súgta be magukat valaki, akiket most idehozott?

A tekintetük találkozott, majd a férfi óvatosan megszólalt:

– Előfordulhat.

Weir csaknem toporzékolt idegességében.

– Látja, ez pont az a fajta elhamarkodott döntés…

– Nem mindegyikük rossz ember. És tudja, ha itt maradunk, kellenek majd a barátok – fojtotta bele a szót az őrnagy.

– Rendben van, megértem az álláspontját. És most maga is értse meg az enyémet. – A határozatlanságot elszántság váltotta fel a nő arcán. – Addig nem engedélyezem a mentőakciót, amíg be nem bizonyosodik, hogy legalább kis esély van a sikerre. Nem küldök több jó embert, magát is beleértve, a halálba.

Ennyi. Arckifejezéséből ítélve nyilvánvaló volt, hogy minden további érvelés fölösleges lenne. És az igazat megvallva, megértette a nő álláspontját. Fogalmuk sem volt, hová vitték Sumnert meg a többieket. Valamilyen lidérctámaszpontra esetleg? Megbízható információ nélkül a sötétben tapogatóztak, és senki, még ő sem szerette volna halálba vinni az embereit.

Bólintott, majd otthagyta Weirt, és visszament az épületbe. Nem fogja feladni, de Weirnek igaza van. Információra volt szükségük, tényekre, és el kellett intéznie, hogy ezekhez hozzájussanak.

A fájdalom véget ért, mintha egy fénnyel töltött, forró medencébe merítették volna. Teyla emlékezett arra, hogy hangtalanul sikított. Derengett, hogy addig futott, amíg a talaj kicsúszott a lába alól, és emlékezett a félelemre, a lélegzetelállító félelemre. Azon gondolkodott, vajon az anyja is így érezte-e magát, amikor elvitték.

Később minden tökéletes sötétségbe borult. A homály csak most kezdett oszladozni. Ijedt suttogást hallott, sajogtak a végtagjai, érezte a kemény a padló nyomását és az áporodott a levegő szagát. Erőlködve próbálta kinyitni a szemét.

Először csak árnyakat látott maga körül, kék árnyakat. Ekkor egy kéz ragadta meg a karját, majd meglátott egy arcot is. Toran volt az. A férfi sápadtnak látszott, mintha máris halott volna.

– Jól vagy? – suttogta.

Teyla bólintott.

– Hol vagyunk?

Fölösleges kérdés volt, Toran nem is tudta rávenni magát, hogy válaszoljon. Egyszerűen csak megrázta a fejét, és hátradőlt, mint valami préda a vadászat végén.

Teyla nagy nehezen felült, és körbenézett a zárkában. Sumner ezredes, pár emberével együtt a fal mentén ült. Azt örömmel nyugtázta, hogy Sheppard őrnagy nincs köztük. Remélte, hogy a férfi megmenekült. Öt saját embere az szemben lévő sarokban hevert, felismerte köztük Halling magas alakját. A fia azonban szerencsére nem volt velük. Halling dühösen és ijedten figyelte Sumnert és az embereit. Az idegeneket okolta, amiért lecsaptak a lidércek, és talán magát is, amiért elvezette az idegeneket a faluba.

Teyla újfent Sumner ezredes felé fordult, aki, mintha megérezte volna a nő tekintetét, visszanézett rá. Arca komor volt, nagyképűsége némiképp lelohadt. Ő is félt, de azért elég jól leplezte.

– Van valami elképzelése? Mire számíthatunk?

– Nincs. Még soha, senki sem tért vissza, akit valaha elvittek.

Sumner Toran felé bökött.

– A barátja volt az, aki azt mondta, a lidércek eljönnek, ha bemerészkedünk a romok közé.

– Talán meg kellett volna fogadniuk a tanácsát – morogta Halling.

– Honnan tudhatjuk, hogy nem ő mondta el nekik?

Halling erre már nem tudott válaszolni. A sötét folyosón lépések visszhangzottak. Három alak közeledett. Teyla dobogó szívvel feltápászkodott, és kiállt ijedt népe elé. Meglepetésére Sumner mellette termett. A férfi zihálva lélegzett, ám arca elszántságot tükrözött. Meg se rezdült, amikor a lidércek megérkeztek.

A lidércek arca fehér volt, mint a mész, szemük fekete és élettelen. Leheletük rothadástól bűzölgött. Egyikük néma parancsára kinyílt a ketrec ajtaja. Teyla hallotta maga mögött az emberei nyüszítését. Ereiben meghűlt a vér.

Sumner hirtelen előrelépett.

– Marshall Sumner ezredes vagyok…

A lidérc lőtt egyet a fegyverével, átrepítve Sumnert a szobán. Az ezredes nekiütközött a túlsó falnak, és a földre csúszott. Két embere a segítségére sietett. A lidérc nem törődött vele, tekintetét Teylára szegezte. Végigmérte a nőt, mielőtt Toranra nézett volna.

Toran remegve hátralépett. Elkerekedő szeme lassan könnyekkel telt meg. Anélkül, hogy bármilyen parancs elhangzott volna, a kint várakozó két lidérc belépett a ketrecbe, és megragadta Torant.

– Ne! Kérem! – a férfi a félelemtől alig tudott beszélni.

– Segíts! – mondta, és egyenesen Teyla szemébe nézett.

Teyla ettől magához tért, és a lidérc elé vetette magát.

– Vigyenek engem helyette!

– Nem – csendült fel Sumner hangja. Az ezredes nagy nehezen lábra állt. – Engem vigyen! – A lidérc kifejezéstelen tekintettel odafordult. – Ránk pályáztak, nem? Én vagyok a vezetőjük.

A lény egy pillanatig még figyelte Sumnert, majd megfordult, és kilépett a ketrecből. Torant a két másik lidérc kicipelte a szobából. A férfi nyüszített félelmében. Teyla nem tudott a szemébe nézni, nem tudott elbúcsúzni tőle. Toran agyát lebénította a félelem, és miközben elvonszolták, üvölteni kezdett. Teyla remegett dühtől és a lelkiismeret-furdalástól. Semmit sem tehetett, hogy megmentse társát, az ő embere volt, mégsem tehetett érte semmit.

Sumner döbbenten bámult a nőre. Nem lehetett tudni, mit is várt a lidércektől, ám agresszív embertelenségük szemlátomást még a kőszívű harcost is megrázta. Lehet, hogy arra számított, majd méltó ellenfélként kezelik? A nő megrázta a fejét.

– Nekik nincs szükségük magyarázkodásra.

– Ezt észrevettem – felelte halkan az ezredes. Hangját elnyomta Toran üvöltése.

Valójában sokkal rövidebb ideig tartott, mint azt eredetileg gondolta. Rodney McKay a hétszázhúsz lehetséges kombináció közül hamar megtalálta azt az egyet, ami működött. Ami azt illeti, eléggé büszke is volt magára. Nem mintha bárki megdicsérte volna. Ezt azonban már megszokta. Valószínűleg sok zseni sorsán osztozott, amikor nem ismerték el a tehetségét.

Mindezek ellenére, megtette a kötelességét, most pedig készen állt, hogy beküldje a szondát, hogy az felmérje a terepet. Őszintén szólva, a mentőakciót hihetetlen rossz ötletnek tartotta. Akármik is legyenek ezek a lidércek, elég erősek ahhoz, hogy egy egész galaxisnyi Őst kiirtsanak. El sem tudta képzelni, hogy Sheppard és pár izmos haverja mit tudna tenni ellenük. Ellenben elég tiszta elképzelése akadt arról, hogy mit fognak a lidércek tenni, amint felfedezik, hogy Atlantisz megint üzemel.

Nem kérdezzük, hogy miért, a mi dolgunk megtenni, vagy meghalni. McKay sóhajtott egyet, elindította a szondát, majd Shepparddal és Weirrel végignézte, ahogy a robot bemászik a nyitott féregjáraton, és eltűnik. Azonnal a kijelző felé fordult. A zavaros kép hirtelen teljesen fekete lett, ami furcsa volt.

– Vesszük a képi adást – jelentette a technikus kicsit zavartan.

– Nem látok semmit – jegyezte meg Weir, arra az esetre, ha a többiek esetleg nem vették volna észre, hogy a képernyő teljesen sötét.

McKay türelmetlenül közelebb hajolt.

– Egyáltalán nincsenek légköri adatok sem. – Ennek semmi értelme, hacsak… Egy fénycsóva tűnt fel egy másodpercre.

– Mi volt ez? – kérdezte Sheppard.

– Forgassa el a kamerát! – parancsolta McKay a technikusnak. Ha helyes az elképzelése… A kamera lassan fordult, mire a fekete képernyő hirtelen kifényesedett. Egy bolygó úszott át méltóságteljesen a képernyőn. A csillagkapu űrpályán lebegett.

– Nos – sóhajtott ingerülten McKay –, ennek a szondának lőttek.

Hosszú percekig mindenki csendben maradt. Időre volt szükségük, hogy feldolgozzák, amit láttak. Sheppard szólalt meg elsőnek.

– Az űrben van.

Fantasztikus! Ötöst érdemel, amiért kimondja azt, ami egyértelmű.

– Orbitális pályán kering a galaxis túloldalán egy bolygó körül – tette hozzá McKay, csak hogy mindenki tisztában legyen a tényekkel.

– Biztos, hogy ez a helyes cím? – szegezte neki a kérdést Weir.

A tudós megvonta a vállát.

– Ez volt az egyetlen tárcsázható.

– Jól van – mondta a nő. Nem lehetett tudni, hogy csalódott, vagy megkönnyebbült. – Kapcsolja le! – Bocsánatkérően Sheppardra pillantott, és kisétált a vezérlőből. Az őrnagy fortyogva csak bámulta a lekapcsolt csillagkaput. Amennyire őrült, márpedig teljesen őrült, ez az ember tényleg ki akar oda menni, hogy visszahozza a barátait. McKay szerint Sheppard csodálni való volt. Őrült, de csodálni való. Rodney egy pillanatig elgondolkodott a következő lépésen. Még mindig úgy hitte, a lidérceket illetően a legjobb stratégia az, ha mind meghúzzák magukat. Ám nem ő hozta a döntéseket. Reménykedve, hogy nem fogja megbánni, így szólt:

– Jöjjön velem, őrnagy!

Nem tartott sokáig, míg odaértek, és McKay útközben makacsul megtagadott minden választ Sheppard idegesítő kérdéseire. Énjének egyik fele annak örült, hogy most ő irányíthat, a másik fele annak, hogy eldicsekedhet valamivel. Amikor elérték a céljukat, McKay megtorpant az ajtók előtt, és elvigyorodott. Sheppardot maga elé terelte.

Az őrnagy egy utolsó gyanakvó pillantást vetett rá, mielőtt belépett volna a terembe.

– McKay – morogta –, esküszöm, ha ez…

Megtorpant, majd fülig érő vigyor ült ki az arcára.

Egy óriási teremben álltak, ami olyan magas volt, hogy szinte nem lehetett látni a plafont. Körülötte, akárcsak egy óriási hangárban, hat űrhajó sorakozott. Sheppard úgy viselkedett, mint egy gyerek karácsonykor, és McKaynek szabályosan meg kellett löknie, hogy újra elinduljon.

– Jöjjön, az egyikbe be tudunk szállni.

A pilótafülkében pont elég hely volt egy pilótának és egy másodpilótának. Még mielőtt a vészhelyzet kialakult, McKay többször próbálkozott, ám nem sikerült elindítania a szerkezetet. Érdeklődéssel és némi féltékenységgel figyelte tehát, ahogy Sheppard úgy ül bele a pilótaszékbe, mintha erre teremtették volna. Az őrnagy megérintette a műszerfalat. A fülke egyből reagált. A világítás felgyulladt, és halk zümmögéssel az egész gépezet életre kelt.

– Maga szerint el tudja ezt vezetni? – kérdezte McKay.

Sheppard csak vigyorgott rá.

– Mit szólna hozzá, ha kiderítenénk?

Az igazság az volt – és Elizabeth Weir szégyellte is magát ezért –, hogy nagyon megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy képtelenség mentőakciót szervezni. Így kivették a döntést a kezéből. Bármennyire is megértette, és maga is osztotta Sheppard őrnagy kívánságát, hogy hazahozhassa az embereit, még mindig erősen kételkedett abban, hogy ajánlatos megtámadni egy olyan ellenséget, amelyik legyőzte az Ősöket.

Így azonban eldőlt a kérdés, nem tudtak eljutni a lidércbolygóra. Félt, hogy Sheppard megérezte megkönnyebbülését. Mielőtt elhagyta volna a vezérlőtermet, tisztán látta a tiltakozást a férfi szemében. Talán beszélnie kellene vele erről. Weirnek maga mellett kellett tudnia Sheppardot, és ha a férfi kételkedett abban, hogy Weir száz százalékosan támogatta őt és az embereit, akkor nem fog köztük kialakulni a szükséges bizalom. Bizalom nélkül pedig… Itt csak egymásra számíthattak. Úgy döntött, hogy később még beszél vele. Talán majd a vacsoránál, a szokásos zűrzavarban. Nem hivatalosan. Jelenleg viszont mással kellett foglalkoznia. A legfontosabb dr. Carson Beckett hívása volt, a lidérc testrésszel kapcsolatosan. Ezt Sheppard találta a kilőtt gép roncsainál.

Beckett a kaputeremhez közel eső üres szobában rendezte be a laborját és a gyengélkedőt. A Földről hozott felszerelés idétlenül mutatott az ősi tervezés letisztult és elegáns vonalai között, ugyanakkor megnyugtatóan ismerősen is hatott. Furcsa kombináció, gondolta Weir, ahogy belépett.

Az orvos az egyik hordágynál dolgozott, de azonnal felnézett, amikor meghallotta a parancsnok közeledését. Weir mosolygott.

– Dr. Beckett! Mi volt az, amit mutatni akart?

Hirtelen észrevette, hogy még mindig a lidérckaron dolgozik. A testrész óriási volt, az ujjak pedig – vagy karmok voltak inkább? –, kétszer akkorák, mint a sajátja, a lény bőre émelyítően zöld. Beckett azonban nem vette észre az undort a nő arcán. Izgatottan beszélni kezdett.

– Ezek a sejtek nem tartalmaznak semmilyen rendes, az emberi szervezetben megtalálható proteint – magyarázta, miközben a kezet forgatta. – Hihetetlen mértékben képesek regenerálódni.

Regenerálódni? Ez elég rosszul hangzott.

– És mi a helyzet a Sheppard őrnagy által megfigyelt mozgással?

Egy kéz, ami saját magától mozog, test nélkül. Mint egy rossz horrorfilmben.

Beckett bólintott.

– Ami az önálló mozgást illeti – magyarázta –, azt hiszem, amit az őrnagy látott, azért a megcsonkolt idegvégződésekben visszamaradt parancskészlet a felelős.

Aha. Az a lényeg, hogy Beckett értse.

– Jól van. Még valami?

Beckett egy ideig nem válaszolt, mintha azt próbálná felmérni, hogyan reagál majd a nő arra, amit mondani fog. Ez Weirt kicsit idegesítette, de azért biztatóan nézett az orvosra. Az folytatta.

– Az a lény, akihez ez a kar tartozott, le merném fogadni, hogy öregnek mondható. Nagyon, nagyon öregnek.

Weir megborzongott.

– Mennyire öregnek?

– Amíg a sejtek tápellátása megfelelő, nem hiszem, hogy egy ilyen életforma hozzánk hasonlóan végelgyengülésben hal meg. Ráadásul iszonyúan nehéz lehet megölni őket.

Egy örök életű ellenség?

– Hát, ez nem hangzik túl jól.

A férfi bólintott

– Hát nem nagyon.

A parancsnoknő meg akarta kérdezni, nincs-e valami javaslata, hogyan lehetne hatékonyan elpusztítani ezeket a lényeket, ám ekkor elkezdett recsegni a rádiója. McKay izgatott hangja hadart valamit. Most azonnal látnia kell valamit – mondta, és semmi áron nem volt hajlandó elárulni, hogy mit fedezett fel. Lelőné a poént, mondta. Weir eljátszott a gondolattal, hogy parancsba adja, árulja már el, mi folyik itt, azután inkább úgy döntött, egy kis fesztelenség a vezető munkatársakkal talán célratörőbb, mint a szigorú fegyelem. Ezért elbúcsúzott Beckettől, és elindult a város egyik felsőbb szintjére. Még nem járt arra korábban, így már épp kezdett az az érzése támadni, hogy elveszett, amikor McKay kikukkantott két ajtó közül. A tudós integetett.

– Ide!

Ahogy közeledett, furcsa, zúgó hangra lett figyelmes. Talán egy motor? McKay diadalmasan vezette be az óriási, kerek szobába. Itt benn hangosabbá vált a zaj, szinte már fülsüketítőnek tűnt, de még mindig nem látta, honnan származik.

– Mi ez a zaj? – üvöltötte.

McKay diadala zavarrá változott.

– Nem… nem tudom – zavartan forgott körbe-körbe, mintha keresne valamit. – Az előbb még itt volt. Őrnagy!

Hirtelen, szabályosan a semmiből, egy űrhajó jelent meg, a terem közepén lebegett. Kicsi volt és kompakt, akárcsak egy autó. A pilótafülkében John Sheppard őrnagy ült, és szemlátomást nagyon jól érezte magát. Az őrnagy.

McKay a torkát köszörülte. Dicsősége hirtelen odavolt. Weir csak bámult. Találtak egy hajót, amit méretei és formája alapján pont arra terveztek, hogy átrepüljenek vele a csillagkapun. Ha valamit el lehet mondani Sheppard őrnagyról, az az volt, hogy nem adja fel egykönnyen. Sajnos ez csak még inkább megnehezítette a nő helyzetét.

Sheppard még a pilótafülkéből is látta dr. Weir arcán a vegyes érzelmeket. Az biztos, hogy sikerült lenyűgöznie, ám azért arcán gyanú és aggodalom is tükröződött. A labda most Weimél volt, neki kellett döntenie. John leszállt, lekapcsolta a motort, és kimászott a gépből, közben pedig azon gondolkodott, hogyan győzze meg a parancsnoknőt. Abban biztos volt, ha Weir nem szervez mentőakciót, azzal megingatja saját vezetői szerepét. Az embereknek az kellett, hogy érezzék, valaki mögöttük áll, aki a legrosszabb esetben is védelmezi őket.

Egyetlen embert sem hagyunk hátra.

Ha viszont Weir hajlandó feláldozni Sumner ezredest, mindjárt az első ütközetben, azzal a bázis minden egyes tagjának meginog a bizalma. Az pedig katasztrófa lenne. Erre szerette volna valahogy rávezetni Elizabethet. Weir az őrnagy elé ment, majd mosolyogva a folyosó felé biccentett, hogy egy beszélgetésre hívja. Kezdetben némán sétáltak csak, mind a ketten tisztában voltak azzal, hogy ennek a beszélgetésnek kettejük között kell maradnia. Sheppard nem ismerte túl jól Rodney McKayt, de úgy tűnt, a fickó nem tudja tartani a száját. Végre elhagyták a hangárt, és kettesben maradtak az óriási városban.

John a nőre pillantott. Észrevette, hogy Elizabeth komor arccal, összeszorított szájjal álldogál.

– Taktikai előnyt szeretett volna? – kérdezte végül halkan.

Weir felsóhajtott.

– Tegyük fel egy pillanatra, hogy el tudja vezetni azt a vacakot – sóhajtott Weir.

– A génjeimben van.

A nő önkéntelenül is elmosolyodott.

– Ez még nem garantálja a mentőakció sikerét.

– Rendben, akkor fogjuk fel felderítésnek. Azt biztosan tudnunk kell, hogy milyen erőkkel rendelkeznek, és hogy ismerik-e a helyzetünket.

Legalább a látszata legyen meg annak, hogy teszünk is valamit!

A nő lassított, és ravaszul tekintett a férfire.

– És mi van, ha az embereinket élve találja?

– Akkor azt teszem, amit tennem kell.

Hosszú, zavart csend következett. Sheppard úgy érezte, mintha az egész küldetés sorsa most dőlne el, mintha ez az egy döntés befolyásolná a sikerét mindannak, amit a Pegazusban végre akarnak hajtani. Lélegzet-visszatartva várta a választ.

– Rendben van, Sheppard őrnagy – mondta végül a nő.

– Menjen!

John már ott sem volt.

Hát ez van – gondolta Aiden Ford, miközben odament a kapuhajó hátuljában ülő hat, talpig felszerelt katonához. Rengetegszer ment már keresztül a csillagkapun, ám az űrben még sosem járt. Az űrben! A legvadabb gyerekkori álmaiban sem képzelte volna, hogy egy idegen űrhajón fog repülni egy messzi, messzi galaxisban… Talán meg kéne csípnie magát, csak, hogy biztos legyen benne, nem épp otthon van, és álmodja az egészet.

Sheppard őrnagy már a pilótaszékben ült. Ford jelentett neki, miközben beült a mellette lévő székbe.

– Kapuhajó-1 indulásra kész.

– Kapuhajó-1? Nem, nem – tiltakozott az őrnagy.

Ford kissé megütközve ráncolta a homlokát.

– Ez egy hajó, ami átmegy a kapun. Kapuhajó-1 – próbálta magyarázni.

– Ez a kis pocsolyaugró? – nevetett fel Sheppard.

– Dr. McKay jó ötletnek tartotta.

Sheppard mosolyából Ford rájött, hogy őrnagy szemében McKay szava nem jelent túl sokat ebben a kérdésben.

– Na figyeljen! – mondta Sheppard. – Utasítás: maga soha, semmit sem nevezhet többet el. – A kommunikációs műszer után nyúlt. – Irányítás, itt a Pocsolyaugró. Kilövésre készen állunk.

Pocsolyaugró? Milyen név ez egy hajónak?

Egy idő után McKay hangja hangzott fel a hangszóróból. Még a szokottnál is ingerültebbnek tűnt.

– Itt az irányítás. Azt hittem, megállapodtunk a Kapuhajóban.

Sheppard égnek emelte a szemét.

– Irányítás! Negatív.

– Felkészülni – mondta McKay. A hangja épp hogy csak hallható volt a mikrofonban. – Ez egy olyan hajó, ami a kapun át közlekedik. – Majd egy sóhaj kíséretében folytatta: – Rendben – visszatért a mikrofonjához. – Kezdheti a tárcsázást, hadnagy.

Ford még mindig kiválóan emlékezett a szimbólumokra, így gyorsan betáplálta őket a közte és Sheppard őrnagy között elhelyezett kis tárcsázóba. Amint ezt megtette, a gép felemelkedett a levegőbe, majd lebegni kezdett. Alatta megnyílt a talaj. Lassan, és ember által épített repülő által soha el nem érhető kecsességgel kezdett el süllyedni az alatta lévő kapucsarnok felé.

Weir hangja recsegett a rádióban:

– Vigyázzanak magukra!

Sheppard nem válaszolt, de Fordnak feltűnt az őrnagy mosolya, mielőtt a hajó gyorsítani kezdett volna a féregjárat felé. Annyira gyorsan mentek, hogy a szokásos jeges utazásnak szinte előbb lett vége, mintsem elkezdődött volna. Hirtelen már a fekete űrben voltak. Egy kékesfehér bolygó csillogott előttük. A lélegzetük is elállt a gyönyörűségtől. Épp olyan volt, mint otthon, a Földről készült űrfelvételek. Ostoba módon azt kívánta, bárcsak hozott volna fényképezőgépet. Az apja biztosan értékelné.

Valami fodrozódott a szélvédőn: rájött, hogy Sheppard őrnagy bekapcsolta a lopakodó üzemmódot. Ford feléje fordult.

– Úgy látom, kezd ráérezni.

– Mondok valamit, hadnagy – mondta Sheppard, aki képtelen volt palástolni az érzelmeit. – Nagyon sok vadászpilóta ölni tudna, hogy egy ilyennel repülhessen. Olyan, mintha olvasna a gondolataimban.

Minden további nélkül felbukkant egy kijelző, ami a bolygó felszínén található célpontra fókuszált.

– Ezt maga csinálta? – kérdezte a döbbent Ford.

– Csak azon gondolkodtam, merre menjünk tovább.

– Vagyis igen. – Lenyűgöző! Persze ha egyszer leszállnak, már nem lesz ott a hajó, hogy helyettük gondolkodjon. Akkor lehet, hogy nem megy minden ilyen simán. – És hogy fogjuk megtalálni őket, ha leszálltunk?

Az őrnagy biccentett.

– Hát ezen is gondolkodtam. – Sheppard mellett, a pilótafülke falán hirtelen egy kis életjel-kijelző kezdett el világítani. Óvatosan levette a falról, és tanulmányozni kezdte. Elismerő pillantást váltottak Forddal. Egy idő után újra megszólalt: – Most viszont egy jó kis pulykás szendvicsen jár az eszem. Reménykedve nézett körbe, ám ezúttal hiába.

– Azért érdemes volt megpróbálni – mosolygott Ford.

Sheppard zsebre vágta a készüléket, és süllyedni kezdett az ellenséges idegen világ felé.

Alattuk, a lidércketrec mélyén Teyla csendben ült. A véget nem érő sötétségben elveszítette az időérzékét. Toran üvöltései már rég véget értek. Senki sem szólalt meg, amióta elvitték. Teyla halálosan biztos volt abban, hogy soha többé nem fogja látni a férfit, éppúgy, ahogyan az anyját sem látta viszont. A szoba másik felében Sumner ezredes egyenes háttal, frusztrált arccal ült. Megpróbálta puszta kézzel feltörni az ajtót, szétfeszíteni a vasrudakat, de hiába. A szökés lehetetlennek tűnt. Ezt Teyla is megmondhatta volna neki, de tudta, hogy a férfi úgysem hinné el. Azt is sejtette, hogy ez segített az ezredesnek kordában tartania rettegését. A félelem a levegőben úszott, a halál szaga körbevette őket. Korábban is látott már embereket megmerevedni a félelemtől. Ilyenkor bénán hagyták, hogy a lidérc fénycsóva lekaszálja őket.

Csakhogy Teyla Emmagan nem volt hajlandó beletörődni. Sosem fog behódolni a félelemnek, nem adja meg ezt az örömöt a lidérceknek! Megölhetik, de megtörni nem fogják. Nem láthatják megremegni!

Ismét lépések riasztották fel őket. Az adrenalintól dobogott a szíve, amikor a lidérc visszatért. Ezúttal, ahogy belépett, a lény, egyből Sumner ezredesre pillantott. A férfi dacosan nézett vissza. Teyla remélte, ha majd érte jönnek, ő is képes lesz ilyen arccal fogadni. A lidérc és Sumner sokáig farkasszemet nézett, a lidérc csak hosszú idő után fordult sarkon, és ment ki a cellából. Nem szólt semmit, az ezredes mégis tudta, mi a tennivalója. Búcsúpillantást vetett az embereire, majd követte a lidércet a halálba.

Teyla egész életében nem látott még embert ilyen büszkén, ilyen méltóságteljesen viselkedni. Elszégyellte magát, amiért valaha rosszat gondolt az ezredesről. Tekintetével követte, míg el nem tűnt az árnyak között. Aztán elmormolt egy imát a lelkéért.