ELSŐ FEJEZET

 

Végeérhetetlen hómező tárult eléjük, ahol még egy pingvin is megvakult volna, így Jack O’Neill tábornok nagyon örült annak, hogy napszemüveget visel. Az Antarktisz hegyei és völgyei fölött suhanó helikopterben ült. A nap egy órával ezelőtt jelent meg a látóhatáron, és a hó visszatükrözte a halvány fényét. Carter biztosan utálta volna ezt a helyet. 

O’Neill a pilótára nézett. A fiatal férfi lelkesen szövegelt, és nem tűnt fel neki, hogy Jack csak fél füllel figyel rá. Az jól látszott rajta, hogy nem egy könnyű eset. O’Neill úgy vélte, a gép vezetője legalább olyan makacs alak lehet, mint ő maga. Valószínűleg éppen a konokságáért került erre az isten háta mögötti bázisra a kölyök. Jack O’Neill tábornokot szolgálati évei során többször megfenyegették azzal, hogy száműzik a McMurdoch-bázisra. Azon töprengett, hogy vajon mit követhetett el ez a John Sheppard őrnagy, hogy idekerüljön. Meg kell kérnie valakit a parancsnokságon, hogy nézze meg a pilóta személyes aktáját…

– …Cobra, Apache, Sea King, Black Hawk, Osprey, Sea Harrier – hadarta Sheppard, miközben úgy vezette a gépet, mintha egész életében mást sem csinált volna, és már nem kell figyelnie a műszerekre. – Nincsen olyan madár a légierőben, amivel ne repültem volna már. 

– Kicsit túlképzett itt, az Antarktiszon. 

Jacknek feltűnt, hogy Sheppard elég kelletlenül válaszolt.

– Ez az egyetlen olyan földrész, amin még soha nem jártam. 

– Nem tartozik a kedvenc földrészeim közé. – Nem hazudott. Jack összesen háromszor járt itt, és mind a háromszor vagy hordágyon, vagy annak az idegen megfelelőjén vitték haza. Negyedszerre ezt már szerette volna elkerülni. 

– Én valahogy szeretek itt lenni – vallotta be Sheppard. 

Ebben a kölyökben érződött valami elszánt vidámság, ami őszintén szólva eléggé meglepte a főtisztet.

– Maga szeret itt lenni? 

Sheppard vigyorgott.

– Igen, uram! – rápillantott a navigációs műszerekre. – Tíz percen belül ott vagyunk, uram! 

A helikopter meredeken megdőlt, Jack gyomra felkavarodott. Próbálta lenyomni magában az adrenalinhullámot, és mint oly sokszor, elgondolkodott azon, hogy mi a csuda győzhette meg arról, hogy otthagyja az irodai munkáját, és kijöjjön ide…

 

Annak ellenére, hogy mit mondott dr. Weirnek, McKay kezdett attól tartani, hogy az ősi gén nem pusztán a genetikai valószínűség alapján oszlott el az emberiségben. Mind erősebben hitte, hogy ez is része annak az állandó világméretű játéknak, amit a sors űz vele. Gondoljunk csak bele, a bázis összes embere közül, azaz nem is – nehogy már éppen ő legyen szerény –, a bolygó összes embere közül, ő, Rodney McKay lett volna a legalkalmasabb arra, hogy hasznosítsa az ősi génállományt. Eléggé okosnak, elég tanultnak és elég kreatívnak tartotta magát mindehhez. Ha meglenne benne a génállomány, akkor a kutatás már mérföldekkel előrébb járhatna, mint jelenleg. Rápillantott az egyik robotvadásszal bíbelődő Grodinra, a tudósra, aki azon kevesek közé tartozott, akik túlélték az összetűzést Anubisszal. Ha McKay-ben is meglenne a génállomány, akkor ő bizony képes lenne szétszerelni azt a robotvadászt, kitalálná, hogyan lehet sokszorosítani, és újra feltöltenék a fegyverkészletüket. Sima ügy.

De nem. A sors másképp rendelte el.

Ahelyett, hogy egy olyan embernek jutott volna a mesés génállomány, aki fel tudná használni arra, hogy megfejtse az Ősök titkait, kinek adta ezt a „véletlen”? Jack „Okostojás” O’Neill tábornoknak és dr. Carson „Félek, hogy megharap!” Beckettnek. Nem létezik, hogy ez a véletlen műve lett volna. Minél többet gondolkodott rajta, annál inkább megerősödött benne a meggyőződés, hogy valamilyen rosszindulatú kozmikus erő halálra akarja frusztrálni…

– Gyógyítani jöttem – ellenkezett Beckett, és nyavalygása megszakította McKay gondolatmenetét, miközben a tudós elszántan vonszolta maga után Beckettet a folyosón. – Orvos vagyok! 

McKay megpróbált nyugtatóan beszélni hozzá, bár ez nagyon a nehezére esett számára.

– Nincs mitől félned. 

– Nem érted. – Beckett szinte már könyörgött. A férfi kezdett elég siralmasan festeni. – Ha velem próbálkozunk, semmi sem szokott sikerülni. 

Ó hogy az a…

– Ez a berendezés sértetlenül átvészelt több millió évet, téged is ki fog heverni. – Rodney odatuszkolta az orvost a székhez. – Ülj le, csukd be a szemed, és összpontosíts! 

Beckett beletörődötten sóhajtott egyet, majd engedelmeskedett. Végre! Egy másodperc múlva azonban kinyitotta a szemét.

– Megint semmi. 

„Nyugalom, nyugalom!” McKay erőt vett magán, bár legszívesebben harapófogóval tépte volna ki Beckettből a génállományt. 

– Csak próbáld magad elé idézni, hogy hol vagyunk a naprendszerben. – Közben reménykedett, hogy az orvos valóban tudja ezt. 

– Rendben. 

– Rendben. 

Szünet következett. McKay észrevette, hogy elfelejtett lélegzetet venni.

– Azt hiszem, érzek valamit – jelentette ki az orvos. 

Végre!

– Nagyon jó. 

Érezte, menni fog, menni fog.

Beckett újra kinyitotta a szemét.

– Köze lehet az ebédemhez. 

– Fogd be, és összpontosíts! 

Hirtelen a szék alatti platform elkezdett világítani, mint egy karácsonyfa. „Köszönöm!” McKay agya zakatolt, miközben kereste a legjobb stratégiát. Ki tudja, meddig tudja Beckett fenntartani a…

A háta mögül egy puffanás és egy döbbent sikoly hallatszott. Megfordult, és döbbenten látta, hogy a robotvadász éltre kelt! Halvány aranyfényben úszva a halálos fegyver felemelkedett a munkaasztalról. Grodin és a munkatársai megpróbáltak elmenekülni a közeléből. A robotvadász süvítve a felszínre vezető nyílás felé száguldott, és eltűnt benne. Túl gyorsan ahhoz, hogy bárki is megpróbálja lelőni.

McKay megkövülve csak pislogni tudott. Döbbenten Beckettre nézett.

– Mit tettél? 

Beckett rémülten csodálkozott.

– Miért, mit tettem? 

 

Weir érezte, hogy a levegő egyre hidegebbé válik, ahogy a lift elkezdett emelkedni a vágatban, de ezúttal ez nem zavarta. Fontosabb dolgokkal foglalkozott, mint amilyen például a Pegazus galaxis lehetett. Ez a romantikus név alighanem megdobogtathatta volna a teljes emberiség reménykedő szívét. Nemcsak egy új világ, de egy új galaktika. Az emberiség meghódíthat egy új birodalmat, egy csodálatos helyet, amit nem sújtanak éhező világunk jelenlegi, háborús, betegséggel teli, kisstílű cselszövései. Reménysugár ragyoghat előttük, az utazáson a bolygó legjobbjai és legokosabbjai vesznek majd részt. És ami a leglényegesebb: most majd békével járnak. Nem hódítanak, nincsenek katonai céljaik, pusztán a felfedezés vágya hajtja őket. Azért kelnek majd útra, mert megtehetik.

Legalábbis remélte, hogy megtehetik. Idegesen összehúzta magán a kabátját, és felnézett a furatban. Valahol fölötte, O’Neill tábornok éppen a bázis felé közeledett, és a Pegazusra tartó expedíció sorsa, sőt létezése azon múlt, hogy mennyire tudja meggyőzni ezt a férfit. Meggyőzni arról, hogy megéri feláldozni a Föld egyetlen Zérópont Moduljának a maradék energiáját, azét az energiaforrásét, ami megmentheti a bolygót a Goa’uldok támadásától.

A nő mellett álló dr. Jackson gondolataiba merült. Összeráncolta a homlokát és az ajka mozogott, miközben némán beszélt magában. Talán az érveit ismételgeti? Mindenki tudta, hogy szeretne részt venni az expedícióban, és Weir nagyon szívesen magával vitte volna. De O’Neill tábornok már az elején megvétózta az ötletet, neki pedig nem lehetett ellentmondani. Nem mintha ez elriasztotta volna Jacksont. Weir úgy gondolta, hogy Jacksont nagyon nehéz elriasztani.

– Dr. Jackson? – zavarta meg a férfi elmélkedését. 

– Hűm? 

– Maga szerint igent fog mondani? 

Felhúzta a szemöldökét.

– Az ZPM használatára? Lehetséges. Valószínűleg igen. 

Weir elmosolyodott.

– És arra, hogy maga is csatlakozzon az expedícióhoz? 

– Nem tu.. – Élénk kék szeme hirtelen felvillant, és közelebb lépett a nőhöz. – Ha esetleg maga elmagyarázná neki, hogy milyen értékes tagja lennék a… 

Valami fényes és gyors húzott el mellettük, olyan erősen megrázva a liftet, hogy Weir azt hitte, a járművük leszakad a kábelről, és lezuhannak az akna mélyére. A tárgy felfelé haladt, áttörte a furat fölötti tetőt, és eltűnt.

– Mi a…? – mondta dr. Jackson. 

Weir azonnal rájött, hogy aznap reggel már látta ezt az átkozott tárgyat a munkaasztalon.

– Vigyen vissza minket! 

A lift süllyedni kezdett.

 

– Doki, mi történik? – Aiden Ford hadnagy reagált elsőként, átrohant a termen, és felnézett a liftaknába. A robotvadász már messze járt. Ford hadnagy fent a magasan látta a kék égnek egy darabkáját, és rájött, hogy a tető átszakadt. 

– Rendes irányítás nélkül – csattant fel dr. McKay – a fegyver önállóan fog magának célt keresni. 

A pokolba. Ford megragadta a rádióját.

– Itt Ford beszél, vészhelyzet van! 

És akkor még finoman fogalmazott.

 

John Sheppard őrnagy sohasem panaszkodhatott a szemére, ami igencsak hasznosnak bizonyult a különböző harcigépek pilótafülkéjében. Így amikor meglátta a határozottan és nyílegyenesen feléjük közeledő távoli pontot, tudta, hogy nem a szeme káprázott. Épp szólni akart a tábornoknak, amikor a rádió sercegni kezdett. Egy ismeretlen hang jelentkezett.

– Minden érkező légi járműnek, elszabadult egy önállóan célkereső robotvadászunk. 

Egy micsoda?

– Azonnal szálljanak le, és állítsák le a hajtóművüket? –folytatta a hang. – Ez nem gyakorlat. Ismétlem… – a hang elnémult. 

Sheppard a közeledő gépre összpontosított. Szinte mintha aranyból lett volna. Túl kicsi ahhoz, hogy harci repülő legyen, és nem is hasonlított a megszokott robotrepülőkre. És azok nem is képesek önállóan célt keresni. Vadászgépek esetén általában egy gép volt a cél. A mellette ülő O’Neill tábornok megfordult, hogy ránézzen. Nem tűnt nyugtalannak, helyette beletörődötten intett Sheppardnak, hogy szálljon le.

– Már túl késő! – bármi is legyen ez a robotvadász, határozottan befogta őket. – Kapaszkodjon! 

Bedőlt jobbra, keményen maga felé húzta a botkormányt. A robotvadász egy hajszállal eltévesztette a célt, de már jött is vissza megint. Sheppard sose látott légifegyvert így mozogni. Támadójuk gyorsan és nagyon jól manőverezett. Valamilyen automatizált rendszer lehetett, bár az őrnagy sose látott még ehhez hasonló rakétát.

– Térjen ki jobbra! – parancsolta O’Neill, miközben a nyakát nyújtogatta, hogy lássa a robotvadászt mögöttük. 

Sheppard azonnal reagált, és élesen kitért balra.

– Azt mondtam, jobbra! 

A támadó megint elhaladt mellettük, és harmadszorra is visszakanyarodott.

– Azon vagyok, uram. 

Ezúttal jobbra tértek ki, és a másik gép elhúzott mellettük. Azonban nem hagyta ott őket, és Sheppardot nem kísérte egy baráti gép, ami zárótüzet nyithatott volna az ellenségre.

Az az igazság, hogy Sheppard nem tudta, hogyan fog ebből kikeveredni. Csendben szitkozódva zuhanórepülésbe kezdett. Mi a fenével foglalkoznak azok ott a jég alatt?

 

Weir a laboron át az Ősök székéhez viharzott, ahol Beckett ült megdermedve, mint egy nyúl a teherautó fényszórójában. A bázis egyik tudósa, az angol Peter Grodin kétségbeesetten magyarázott McKaynek.

– Biztos voltam benne, hogy hatástalanítottuk. 

Beckett szenvedő hangon közbevágott:

– Mondtam, nem én vagyok a megfelelő páciens. 

– Most már mindegy. – Daniel Jackson határozott hangjában érezni lehetett, hogy az évek során sok tapasztalatot gyűjtött váratlan és megmagyarázhatatlan helyzetekben. Megőrizte nyugalmát. 

– Csinálj már valamit – jelentette ki Daniel. 

– Mégis mit? – kérdezte Beckett. Teljesen összeomlott, és ezért Weirt hibáztatta. 

– Összpontosíts a fegyver megállítására, mielőtt még valakinek baja esik! – Ennél többet nem tudott mondani, de úgy tűnt, nem is kell. 

Beckett szemlátomást megrettenve attól, amit tett, becsukta a szemét, és az arca eltorzult az erőlködéstől. Elizabeth Weirnek visszatartotta a lélegzetét.

 

A nyomukban járt! Sheppard ugyanúgy érezte az idegent, mint az áldozat sokszor a ragadozót. Az idegen vadászott rájuk. Hogy pontosan micsoda, azt még mindig nem tudta, de ez egyenlőre nem is érdekelte. Akármi is üldözte őket, rátapadt a hátukra, és semmi se állhatott az útjába.

Semmi, kivéve John Sheppard őrnagyot. Lehet, hogy nagyon fejlett technológia hajtja, de Sheppard még nem találkozott olyan géppel, ami jobban repült volna nála. Léteznek bizonyos ösztönök, amiket egyetlen rakéta sem ismerhet, bizonyos stratégiák, amiket nem tud kiszámítani, számítások, amik annyira összetettek, hogy még egy számítógép se fogta volna fel őket. Igen, előbb lesz hideg a pokolban, vagy meleg a McMurdoch-bázison, mielőtt őt legyőzné egy gép, bármennyire is ügyesen programozták.

Az öndicséret sokat segített, magasan tartotta az adrenalinszintjét. A tények azonban ettől még nem változtak.

– Nem látom. 

O’Neill tábornokhoz hasonlóan körbenézett. Hirtelen, pont előttük, meglátta. Egy apró kis aranypont a hómező csillogásában.

– Húzza fel a gépet! – üvöltötte O’Neill. Tipikus anyós az anyósülésen. 

Sheppard úgy döntött, hogy lebukik. Egy olyan terv jutott az eszébe, amit az a bádogdoboz sose tudna előrelátni. A gépek nem elég őrültek ehhez…

Elment a végsőkig, az aerodinamika határait súrolta zuhanás közben. Persze nem egy F-16-os vadászgépet vezetett, de a zuhanás elég meredekre sikeredett, a jég egyre közeledett, amikor a robotgép félúton megfordult a levegőben.

– Mi lenne, ha most húzná fel? – érdeklődött O’Neill, a körülményekhez képest meglepően higgadtan. Sheppard rájött, hogy a főtiszt azért szagolhatott némi puskaport, mielőtt beültették volna egy íróasztal mögé. 

A hasadékok és a sziklák egyre csak közeledtek feléjük, ahogy továbbra is zuhanórepülésben haladtak. Lehet, hogy O’Neill nem tévedt.

– Most jó lesz – döntötte el Sheppard. 

Erősen magához húzta a kormányt, és a helikopter orra emelkedni kezdett. Mögöttük a robotvadász beleásta magát a jégbe.

Igen! Csak azért nem bokszolt bele a levegőbe örömében, mert mind a két kézzel a botkormányt kellett fognia. A gépet letette a jégre. Nesze neked, te nagy adag fém…

– Állítsa le a hajtóműt! – parancsolta O’Neill. 

Teljesítette a parancsot, és a hajtómű zúgása elhalt.

Kint minden csendes volt, leszámítva az ablakot ostromló szelet. Itt mindig fújt a szél.

– Uram, mi az ördög lehetett ez? 

– Várjon! – O’Neill nem tűnt túl boldognak, ahogy a kinti zajokat figyelte. 

Ahogy körbenézett, Sheppard nem látott semmit, csak vakító havat minden irányban, mérföldeken át. Ugye ezzel lezárták az ügyet? Egész kellemesen ücsörögtek a jégen leparkolva, a hajtóművek hűlnek…

Jobb kéz felől azonban… A robotvadász úgy tört ki a jég alól, mintha mi sem történt volna, még csak meg sem karcolódott. A pokolba! Gombszerű szemével őket figyelve egyenesen feléjük tartott.

Sheppard az öv csatjáért nyúl.

– Kifelé! 

A gép azonban túl gyorsan közeledett, nem lett volna idejük elég messzire kerülni helikoptertől. Kipattant az ajtón, és hóra vetette magát… És akkor a robotvadász megdermedt a levegőben. Egyszerűen leállt, kialudtak a fényei, és a jégre zuhant O’Neill tábornok kinyújtott karjától pár centire.

Mi a…? Sheppard alaposan megnézte a tárgyat. Nem is gép volt. Úgy nézett ki, mint valamilyen tintahal!

Hosszú percekig egyikük sem beszélt. Egy idő után a hó elég hidegnek bizonyult ahhoz, hogy Sheppard újra akcióba lendüljön. Ki tudja, hátha akad több is ebből a dologból. Visszamászott a helikopterbe, O’Neill is beesett mellé egy sóhaj közepette.

– Ez azért meglepett – jegyezte meg Sheppard, miközben újrainditotta a hajtóműveket. 

O’Neill kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá.

– Engem… nem annyira. 

A mai nap folyamán Sheppard sokadszorra állapíthatta meg, hogy nincs teljesen képben.

Dr. Weir figyelte, ahogy Beckett szeme felpattan. Mindenki őt bámulta, ő pedig csak nézett egy ideig, mire megszólalt.

– Azt hiszem, sikerült. 

– Mi sikerült? – tette fel a találó kérdést Daniel Jackson, de Beckettnek nem maradt ideje válaszolni, mert Ford rádiója recsegni kezdett. Ford egy pillanatig feszülten figyelt, majd elmosolyodott. 

– Sheppard őrnagy jelenti, hogy a robotvadász inaktívnak tűnik. O’Neill tábornok helikopterének semmi baja, újra felszállt. – Újabb csend, majd Ford bólintott egyet. 

– Hét perc múlva megérkezik. 

– Hála az égnek! – Weir el se tudta képzelni, hogy min kellett volna keresztülmennie akkor, ha az emberei véletlen hibája miatt meghalt a Csillagkapu Parancsnokság új parancsnoka, aki ráadásul a Föld egyik legnagyobb hőse. Sóhajtott egyet, majd bólintott a még mindig döbbent csapatának, és elindult az irodája felé. 

Csak lélegezz mélyeket, a katasztrófa elhárult.

A gyanú viszont még nem múlt el. Ha az ilyen jellegű baleset megtörténhet itt, a bázis viszonylagos biztonságában, mi minden történhet majd velük, amikor egyedül lesznek az univerzum túlsó szegletében?

 

Jack O’Neill tábornokot lenyűgözte a látvány. Ez nem történt meg vele túl sűrűn, ezért most nagyon figyelt. A mellette álló tejfelesszájú pilóta, aki most épp az ég eltűnő darabkáját figyelte fölöttük, ahogy a lift lassan jég alá süllyedt, határozottan csodálta. Nem is annyira a látványos repüléstechnikával, hanem azzal, ahogy megőrizte hidegvérét egy ilyen veszélyes helyzetben. Nem sokan lettek volna erre képesek. Még kevesebben tudtak a kaland után egyből visszatérni a normál kerékvágásba.

Rokonszenvesnek találta ezt a repülőst, és újfent azon kezdett el gondolkodni, hogy Sheppard vajon kit idegesíthetett fel annyira, hogy kitegyék a szűrét a McMurdoch-bázisra. Majd felhívja Cartert, és megkéri, hogy keresse ki a pilóta személyes aktáját. Sheppard őrnagy jó befektetés lenne a Parancsnokság számára, sőt amióta Jack O’Neillt előléptették, a CSK1-ből hiányzott egy ember. Lehet, hogy most megtalálta a pótlást?

– Uram! – mondta Sheppard, megszakítva a csendet. –Tudnia kell, hogy nincs belépési engedélyem, amivel lejöhetek ide. 

O’Neill elnyomott magában egy mosolyt. Persze, Sheppard csak most szólt, amikor már majdnem leértek. Tetszett neki a fickó gondolkodása, saját magára emlékeztette. Jack futólag rápillantott.

– Ezek után? 

Az ő olvasatában, mindenkit megillet bizonyos jutalom, miután majdnem szétlőtte a feneket egy idegen rakéta.

– Most már van. 

Sheppard valószínűleg pontosan erre számított. Igen, Jacknek tetszett ez a legény. Határozottan jól jönne a Csillagkapu Parancsnokságnak…

A lift végre döccenve megállt a furat legalján. Sheppard még egy utolsó pillantást vetett az égre, és követte O’Neill-t, aki kiszállt a liftből.

Daniel alig leplezve türelmetlenségét már ott várta őket.

– Jack! 

– Daniel – válaszolt Jack, miközben körülnézett a jégvermet idéző csarnokban. – Meleg fogadtatásban volt részünk. 

– Nem miattam – mondta határozottan Daniel, mert tízből kilencszer miatta bolondultak meg az idegen technikai berendezések. Előreindult, ezzel mutatva az utat az érkezőknek a forgalmas bázison keresztül. 

– Hogyan sikerült…? 

– …megúszni, hogy szétlőjék a hátsómat a levegőben? 

– Jack a pilóta fele intett, aki igyekezett nem lemaradni, és közben mindent egyszerre szemügyre venni. – John Sheppard őrnagy rendkívüli repülési tapasztalatának köszönhetően. – Sokatmondóan Danielre nézett. – Kedveli ezt a helyet. 

– Rendkívüli… – ismételte Daniel, szemlátomást meglepődve a Jacktől szokatlan dicséreten. – Ez… 

Majd felhúzta a szemöldökét, és némileg hitetlenkedve nézett Sheppardra.

– Maga kedveli ezt a helyet? 

Jack azonban nem engedte meg, hogy két társa között különösebben intenzív eszmecsere alakuljon ki a sarkvidéki táj ezernyi szépségéről, mert ő – velük ellentétben – rühellt itt lenni.

– Mit szólnál, ha egyből a lényegre térnénk? Én pedig valami melegebb helyre mehetek. 

– Persze – bólintott Daniel, és elindult, tudván, hogy Jack követni fogja. – Weir itt vár, erre. 

Jack egy kicsit habozott, mielőtt visszafordult volna Sheppard felé. Az őrnagy még mindig csak bámult, mint borjú az új kapura.

– Csak ne nyúljon semmihez! 

Az őrnagy bólintott.

– Igenis, uram! 

O’Neill elégedetten követte Danielt. A barátja rájött valamire, ennyi kiderült az előző napi telefonbeszélgetésükből. Daniel azonban nem fejtette ki részletesen mit talált, hanem ragaszkodott ahhoz, hogy Jack személyesen jöjjön ide döntést hozni, ami miatt Jack csak még jobban gyanakodott. Akármit is akart Daniel, fontos lehetett. Valami olyan dologra bukkanhattak, ami fontos Jack számára is. Csak két ilyen dolog létezett: az egyik a katonai előny, amit ez az erődítmény jelentett a Goa’uldok elleni küzdelemben, a másik pedig harcostársuk, Jackson volt.

Az egyiket hajlandó lett volna feláldozni. A másikat viszont biztosan nem. Szó sem lehet róla.

 

Bár John Sheppardnak fogalma se lehetett arról, hogy merre jártak, mindenesetre meg kellett állapítania, hogy elég pofás egy helyre került. Az egész csarnokot a jégből vájták ki, a plafont és a falakat valami óriási gép szép egyenesre csiszolta. Szinte hihetetlen, mert ez semmiben sem hasonlított a légibázis betonsilójaira. A robotvadász alapján úgy gondolta, hogy ez valamilyen szupertitkos fegyverkutató központ, bár ez nem magyarázta meg, hogy miért kellett a jég alá temetkezni. Nukleáris fegyverek esetleg? Ám ez a hely cseppet sem hasonlított a nukleáris kutatóközpontok visszafogottságára. A levegő túlzottan pezsgett, ráadásul nagyon kevesen hordtak egyenruhát. Elsőre azt tippelné, hogy ez egy civil vállalat lehetne. De ha így lenne, akkor mit keresne ő meg O’Neill tábornok itt? És az az izé, ami üldözte őket a levegőben ugyancsak nem civil…

Észben tartva O’Neill parancsát, Sheppard sétálni kezdett, ügyelt, hogy semmihez se érjen hozzá. Emberek nyüzsögtek mindenfelé, de egyből felfigyelt egy sötét hajú férfira, aki egy széles, furcsa megjelenésű szék mellett állt. A férfi nagy lelkesen egy történetet mesélt a többieknek, és Sheppard közelebb húzódott, abban a reményben, hogy tud egy kicsit hallgatózni. Bár ezt magában szívesebben nevezte „információgyűjtésnek”.

– Nem tudom, honnan jött – magyarázta a férfi. Valamilyen akcentussal beszélt. Talán ír? – Csak próbáltam összpontosítani, és a robot kikapcsolta magát… 

A robot? A férfi hirtelen Sheppardra nézett. Mivel az őrnagy kicsit kényelmetlenül érezte magát, amiért lebukott hallgatózás közben, úgy döntött, hogy a legjobb védekezés a támadás.

– Szóval maga volt az? 

A férfi idegesen pislogott.

– Én? 

– Maga próbálta meg kilőni a seggemet a gépemből? 

– Nem! – ellenkezett egyből a férfi, miközben hátrált. Majd egy arcrándulással hozzátette. – De igen, sajnálom. 

Sheppard elkomorodott. Nem tudja, hogy ki ez az ír (vagy talán skót?) fickó, de senki se lődözhet rá büntetlenül.

– Nézze, kutatást végzünk – nyögte ki a férfi. – Olyan technológiával dolgozunk, ami fényévekkel előttünk van, és néha hibázunk. Borzasztóan sajnálom. 

Hmm… Nehéz egy ennyire feltétlen bocsánatkérésbe belekötni.

– Azért lehetne óvatosabb is – morogta Sheppard. 

– Én is ezt mondtam! 

– Egyáltalán mi a fene volt az az izé? 

A férfi ezúttal zavartan pislogott.

– Úgy érti a robot? 

Mivel Sheppard tekintete üres maradt, a skót (időközben Sheppard eldöntötte, hogy biztosan skót) óvatosan hozzátette.

– A fegyver, amit az Ősök építettek, hogy megvédjék ezt az állomást? 

Na jó, a dolgok kezdenek kicsit furcsák lenni.

– Kik? 

A férfi arcán pánik futott végig, már-már kétségbeesés. Körbenézett, mintha azt várná, hogy az ég villáma lesújtson rá bármelyik pillanatban.

– Ugye magának van biztonsági engedélye, hogy itt legyen? 

– Igen, igen – nyugtatta meg lazán Sheppard. – O’Neill tábornok épp az imént adta meg nekem. 

Az az igazság, hogy egyáltalán nem volt laza. Ősök? Fegyverek? Fényévekkel előttünk járó technológia? A szíve úgy vert, mint amikor 20000 láb magasan üldözték a gépét.

– Az imént? 

– Igen, öt perccel ezelőtt. 

A fickó nem tűnt túl nyugodtnak.

– Akkor – kezdte – maga a Csillagkapuról se tud? 

Sheppard csak bámult rá.

– A… miről? 

 

Dr. Jackson kutatólaborjában zűrzavar uralkodott, mint mindig. Mikroszkópok, könyvek és papírok borították a rendelkezésére álló teret. Weir azonban nem figyelt a szobában eluralkodó, épp hogy kordában tartott káoszra, helyette a középen lévő nagy asztalra összpontosított.

Megérkezett O’Neill. A tábornokot láthatólag egyáltalán nem rázta meg a robotvadásszal való találkozása. Amikor Weir megpróbált bocsánatot kérni, legyintett, és csak annyit mondott, hogy legalább a pilóta meg tudta mutatni, hogy mire képes. Weir nem teljesen értette a katonai gondolkodást, ezért annyiban hagyta a dolgot. Őszintén szólva nehezen tudott másra összpontosítani, mint a kibontakozó ügyre. A tábornok ma dönt az Atlantisz-terv sorsáról, és a dolgok most nem álltak jól.

– Pegazus? – O’Neill meglepett jókedvvel mondta ki a nevet. 

– Igen, ez egy törpegalaxis neve – magyarázta dr. Jackson, akit nem zavart meg a tábornok szemmel látható közömbössége. 

O’Neill rápillantott az asztalon előtte kiterített térképre, és felhúzta az egyik szemöldökét.

– Nincs rajta a térképen. 

– Nincs, mert végtelenül messze van – helyeselt Daniel. 

– Valahol errefelé van – és bizonytalanul kifelé intett a szobából. – Még csak nem is a jó környéken kerestük. Úgy gondolom, az Ősök úgy 5-10 millió évvel ezelőtt fogták az egész városukat, és elmentek. 

O’Neillre nem hatott Jackson ragályos lelkesedése.

– És a városuk csakúgy elrepült? 

– Igen – Daniel hirtelen megakadt, összeráncolt homlokkal. – Mi a baj? 

A tábornok nem egyszerűen hitetlenkedett.

– Egy repülő városról beszélünk? 

– Nos, azt azért ne felejtsük el, hogy ez a faj építette a csillagkapukat is. Mindent nagyban csináltak! 

Weir megpróbált elképzelni egy olyan civilizációt, amely képes megismerni egy egész galaxist, majd egyszer csak szó nélkül bezárta a boltját, és eltűnt a nagy semmiben.

– Miért? – kérdezte, amikor úgy tűnt, senki se akar megszólalni. 

– Úgy érti, hogy miért távoztak? – kérdezte Daniel, elfordítva tekintetét a gyanakvó O’Neillről. Megvonta a vállát. – Ki tudja? Ismert tény, hogy az Ősöket a Földön valamilyen járvány sújtotta. Talán megpróbáltak újra kezdeni, új életet keresni egy másik galaxisban. Lehet, hogy ezt tették. – Közben visszafordult O’Neill felé, lelkesen, égő tekintettel, mint a magnéziumláng. – A lényeg az, hogy tudjuk, hová mentek. 

Weir mellett McKay mocorogni kezdett. O’Ncill gyanúsan csendes maradt eddig, és Weir azt gyanította, hogy McKay kicsit megijedt O’Neill jelenléte miatt. A részletekről nem tudott mindent, de Weir hallotta, hogy McKay többször találkozott a tábornokkal a Csillagkapu Parancsnokságon.

– Ennyi idő után van még rá bármi remény, hogy találkozzunk velük? – kérdezte McKay Jacksontól. 

Weir nem tudta eldönteni, hogy ez a lehetőség felvillanyozta vagy megrémítette a férfit. Talán egy kicsit mindkettő.

Jackson újra megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs. Ki tudja? De ez nem elég ok az indulásra? 

És ezzel Weir nem akart ellenkezni.

– Hát, én már hónapok óta válogatom az expedíció tagjait, doktor. 

A nő elkapta O’Neill tekintetét, és mélyen a szemébe nézett. – Nem engem kell meggyőznie.

– Engem meggyőzött. Jó szórakozást! – O’Neill mosolya nem sugárzott semmilyen emberi melegséget. 

Dr. Jackson mély levegőt vett.

– Azért ez egy kicsit összetettebb ennél. 

– Szükségünk van a zed pi emre a kapu energiaellátásához – vágott közbe McKay. Úgy tűnt, örül, hogy ő is hozzászólhat. 

De O’Neill értetlenül pislogott.

– Mire? 

– A ZPM-re… – javította ki Daniel. – Kanadai a kolléga – tette hozzá bocsánatkérően. 

– Sajnálom – motyogta O’Neill. 

Weir megállapította, hogy néha hasznos, ha az embernek vastag a páncélja. McKaynek nem tűnt fel a gúny, és lelkesen folytatta.

– A Zéró Pont Modul, tábornok. Az az ősi energiaforrás, amit Proklarush Taonasról szereztek, és ami most az állomás védelmét táplálja. 

Mivel O’Neill nem válaszolt, McKay folytatta, és bár próbált szerénynek tűnni, persze nem sikerült neki.

– Azóta sikerült megállapítanom, hogy a berendezés óriási energiamennyiséget képes előállítani a szubtér-idő egyik különálló területének vákuum-energiáját megcsapolva. 

Hosszú szünet után O’Neill megszólalt.

– Kár ezért elpocsékolni egy ilyen szép magyarázatot. 

A tekintete végigsöpört Jacksonon, majd megállapodott Weiren.

– A válaszom, nem. 

Nem? De hisz az lehetetlen! Weirnek elakadt a lélegzete. Nemet mondott? Ezt nem teheti! Nem akadályozhatja meg őket, hogy az emberiség történelmének legnagyobb lépését tegyék meg, csak azért, mert…

– Jack! Tudod, milyen óriási energiamennyiségre van szükség ahhoz, hogy kaput nyissunk egy másik galaxisba. 

– Dr. Jackson nem adta fel. Nagyon helyes. Ő sem fogja feladni. 

– Igen, tudom – bólintott O’Neill. – Találj ki valami mást! 

– Nincs más megoldás, és ezt te is tudod – erősködött Daniel. Higgadt külseje ellenére kezdett előtűnni az elfojtott ingerültsége. Mielőtt még O’Neill válaszolni tudott volna, gyorsan folytatta. – Tudom, hogy mit fogsz mondani. Az állomás energiaforrásában épp csak annyi energia maradt, hogy megvédje a Földet egy újabb támadás esetén. 

O’Neill vállat vont.

– Igen, pontosan ezt akartam mondani. Csak hadarás nélkül. 

– Épp ezért kellene mennünk – vetette fel Jackson. 

A tábornok gyanakodva fordult most feléje.

– Úgy gondolod, találhatunk még több ilyen N-izét Atlantiszban? 

– Igen! És még ki tudja, mi másra bukkanhatunk? – Jackson sugárzott a lelkesedéstől. – Most nem csak egy másik civilizációról beszélünk. Megtaláljuk azokat, akik a Csillagkapukat építették. 

O’Neillen látszott, hogy lenyűgözte az érv, és Weir úgy döntött, hogy ideje neki is beleszólnia a játszmába.

– A lehetséges tudományos és technikai nyereség túltesz mindenen, amit azóta találtunk, hogy átléptünk a Csillagkapun. 

– Ez egy elég komoly kijelentés. 

Weirnek esze ágában se állt visszavonni.

– Igen, az. 

O’Neill egy pillanatig rámeredt, mintha felmerné a nő erejét és értékét. Weir elbizonytalanodott. Aztán a férfi nagyon halkan megszólalt.

– Nos, a szükséges energiamennyiséget figyelembe véve igen valószínű… hogy egyirányú lesz az út. 

Ezzel áldását adta rá. Amit mondott, persze nem volt újdonság.

– Igen, tudjuk. De az emberiség többet nyerhet rajta, mint amekkora a kockázat, tábornok. És ezt a veszélyt az expedícióm minden tagja vállalja. 

McKayre pillantott, aki érdeklődve figyelte a vitát, reménykedve, hogy néha ő is beleszólhat. De most zavarodottnak tűnt. Amikor a nő ránézett, a kanadai megkérdezte tőlük:

– Nincsen visszaút? 

Weir O’Neill-re nézett, pont időben, hogy lássa a férfi mosolyát, mielőtt az elkomorodott volna.

 

A történet elképzelhetetlennek tűnt. Lenyűgözte. Pedig Afganisztán után John Sheppard azt hitte, hogy mindent látott már. De Csillagkapuk, idegenek kígyókkal a hasukban és kis szürke emberkék, hogy az Ősökről már ne is beszéljen, akik energialényekké változnak, és városokat repítenek át a fél galaxison… Ez… Nos, tulajdonképpen, ha nem látta volna azt a repülő tintahalat reggel, akkor azt hinné, hogy ez egy átkozottul nagy átejtés.

– Úgy véljük, hogy ezt a génállományt egyfajta genetikai kulcsként használták – magyarázta Beckett. Így hívták, Carson Beckett, a doki. És a kiejtése skót, nem ír. – így aztán, csak a fajtájuk tudott bizonyos nagy erejű, veszélyes technológiákat üzemeltetni. 

Sheppard nem nézett a férfira. Helyette körbejárta a furcsa, idegen széket. Idegen!

– Tehát néhány ember génállománya azonos az Ősökével? – Ebben az esetben lehet, hogy mégsem az idegen szót kellene használni a székre. 

– Ez a különleges génállomány nagyon ritka – magyarázta tovább Beckett a falnak támaszkodva. – De végeredményben nagyon hasonlítottak ránk. Igazából, ők voltak az elsők – folytatta, belemelegedve a magyarázásba. – Mi csak ezen biológiai alak második evolúciói vagyunk. Az Ősök évmilliókkal ezelőtt felderítették ezt a galaxist… 

Félbeszakította magyarázatát, mert Sheppard már ott közvetlenül a szék előtt állt. Az őrnagy úgy vélte, ha már ott volt az orra előtt, miért ne próbálhatná ki?

– Őrnagy – Beckett egy lépéssel közelebb lépett –, kérem, ne tegye! 

Sheppard azonban semmi kincsért sem hagyott volna ki egy ilyen mókát, beleült.

– Nyugi! Mennyi esélyem van arra, hogy a génállományom ugyanolyan, mint… 

A szék megmozdult, hátradőlt, Sheppard lába a levegőbe emelkedett. Halvány arany fény csillogott mindenhol, és gyengéd rezgést érzett az egész testében. A szék mintha zümmögött volna. Sheppard visszafogta a lélegzetét, és kikerekedett szemmel bámult a sokkos állapotban lévő Carson Beckettre. A francba.

– Igazából… elég kevés – jegyezte meg ez utóbbi elhaló hangon. Majd kicsit hangosabban hozzátette: – Dr. Weir! 

Már épp rohant volna el, amikor visszafordult Sheppard felé, és ujjával megfenyegette.

– Meg ne mozduljon! 

Mozogni? Sheppard levegőt is alig mert venni!

Másodperceken belül Sheppard hirtelen egy kisebb, döbbent tömeg közepén találta magát. Egyedül O’Neill tábornok haragos arcát ismerte fel.

– Ez meg ki? – tette fel egy vékony, sötét hajú nő a kérdést. Más körülmények között Sheppard vonzónak találta volna a nőt, de most egyszerűen dühösnek tűnt. 

– Azt mondtam, ne nyúljon semmihez! – csattant fel O’Neill. 

Sheppard szükségét érezte annak, hogy megvédje magát, annak ellenére, hogy egy izmát se merte megmozdítani.

– Csak leültem – saját maga is érezte, hogy elég gyatra védekezés. 

Aztán egy másik alak kezdett el hozzá beszélni. Hadarva. Ezek a tudósok aztán nem vesztegetik az idejüket.

– Őrnagy! Képzelje el a helyünket a Naprendszerben! – parancsolta a hang. 

He? A Naprendszerben? Sheppard küszködött, hogy visszaemlékezzen arra a kis makettra, amit évekkel ezelőtt, még gyerekkorában készített, amikor idegen robotokat még csak a filmekben látott. Harmadik szikla a nap felől, ugye?

Hirtelen valaki bekapcsolt egy fényjátékot, pont a feje fölött. Tökéletes részletességgel ki tudta venni a Napot és a többi bolygót, ahogy lassan keringenek. A lenyűgöző látvány a jelenlévők elakadt lélegzetvétele alapján nem csak Sheppardot bűvölte le.

Aztán egy sokkal fontosabb gondolat merült fel az agyában. Már nem is törődött a látvánnyal.

– Ezt én csináltam? 

A kérdését fogadó csend ugyanolyan árulkodó volt, mintha megtapsolták volna, és John Sheppardba belenyilallt a felismerés, hogy ezek az emberek most galléron ragadják, zsebre vágják, és gyökerestül felbolygatják az életét.

Nagyon nem szerette, amikor emberek ilyenekkel próbálkoznak.