2007: a legújabb támadás a Borgia pápa ellen

Alig pár hónap telik el az angyalvárbeli pohárköszöntő óta, s a világ újságai és tévéhíradói máris szenzációs hírrel állnak elő: állítólag sikerült végre megtalálni (már megint???) a VI. Sándor és Giulia Farnese közti szerelmi kapcsolat bizonyítékát. 2007 júniusában a New York-i Guggenheim Múzeumban kiállítanak egy Pinturicchiónak tulajdonított freskótöredéket, rajta a kis Jézussal, akit két kéz tart − feltehetőleg Mária keze −, lábacskáját pedig egy harmadik, ismeretlen személyhez tartozó kéz fogja. A töredéket, amelyet ettől kezdve „A kis Jézus a kezekkel” címen emlegetnek, 2004-ben fedezte fel egy műkerekedőnél Franco Ivan Nucciarelli professzor, aki ikonológiát tanít a perugiai egyetemen. A professzor állítólag rábeszélt egy olasz iparvállalatot, hogy vásárolja meg, restauráltassa és reklámozza a műalkotást (amely megtekinthető volt a http://www.margaritelli.com/fondazione/pinturicchio/eng/interna.asp?ln=62&:sez=6466/ címen)

De miért volt ez akkora szenzáció? Mantovában, egy magángyűjteményben őriznek egy meglehetősen rossz állapotban lévő XVII. századi festményt, amely valószínűleg a teljes Pinturicchio kép másolata (és szintén látható az előbbi internetcímen). Ezen a festményen jól látható, hogy a gyermek Jézus anyja ölében ül, a lábacskáját pedig nem más szorongatja, mint a Borgia pápa. Nucciarelli úgy véli, erről a képről ír Vasari, amikor 1568-ban, vagyis a pápa halála után 65 évvel bizonyos szóbeszédre hivatkozik, mely szerint Pinturicchio „egy szobaajtó fölé megfestette Giulia Farnese asszonyt a Szűzanya képében; s ugyanezen a festményen ábrázolta az őt imádó Sándor pápa fejét is”. Ugyanerre a szóbeszédre hivatkozik Rabelais 1532-ben (igen, a Gargantua és Pantagruel szerzője), valamint Stefano Infessura hírhedt naplója…

Infessura szerint az istenkáromló portré a vatikáni Borgia lakosztályokat díszítette, pontosabban a pápa hálószobájába vezető kis átjáró, a Cubicolo ajtaja fölött kapott helyet.

Rodrigo Borgia halála után állítólag annyira szégyenteljesnek találták ezt a súlyos blaszfémiát, hogy letakarták a képet.

Ám ez az intézkedés sem bizonyult elegendőnek. 1612-ben (vagyis több mint száz évvel a pápa halála után) a Gonzaga család egyik tagja, aki féltékeny volt a Farnesékre, megrendelte a kép másolatát egy ismeretlen (és nem túl tehetséges) festőtől, Facchettitől. Gonzaga azt akarta bebizonyítani, hogy a Farnesék felemelkedése mögött a történelem leggonoszabb pápája és Giulia közti, szégyenletes szerelmi viszony állt. Így született meg a másolat, amelyet még ma is Mantovában, a Gonzagák városában őriznek. De vajon hogyan jutott be Facchetti festő titokban a vatikáni Borgia lakosztályokba? Azt beszélik, hogy éjszaka lopózott be, miután egy pár selyemharisnyával megvesztegetett egy öltöztetőt. Nucciarelli, a Pinturicchio festmény felfedezője ezt el is hiszi.

A kép eredeti, Pinturicchio által festett változata állítólag ott maradt a Borgia lakosztályokban, mígnem a Chigi családból való VII. Sándor pápa (1655-1667), aki pedig névválasztásából ítélve nem viszonyulhatott túl negatívan elődjéhez, VI. Sándorhoz, a szóbeszéd szerint leszedette a falról, talán meg is semmisítette VI. Sándor és Maria-Giulia (feltételezett) portréját, a kis Jézus ábrázolását pedig magángyűjteményében őrizte tovább.

Eddig tart a hír, amelyet a hírügynökségek sietve világgá kürtöltek. A történet azonban valahogy nem áll össze, s ennek több oka is van.

Először is, Facchetti festő olyan pontosan, részletgazdagon másolta le a képet, hogy az emberben felmerül a gyanú: talán csodálatos módon fényképezőgép és vaku állt a rendelkezésére…

Tény ugyanis, hogy minden részlet, még az ujjak helyzete is, milliméterre megegyezik a Pinturicchio féle eredetivel. Ha a festőnek csak néhány lopott perce volt, hála a selyemharisnya-hiányban szenvedő öltöztetőnek, hogyan tudta elvégezni ezt a munkát, amely nyugodt körülményeket, nagy koncentrációt, alkalmas felszerelést és legfőképpen megfelelő fényviszonyokat igényelt?

De ez még nem minden. Ugyancsak a Borgia lakosztályokban, a Misztériumok termében, vagyis a feltételezett istenkáromló képtől mindössze pár méterre láthatjuk VI. Sándor Pinturicchio által festett portréját, itt azonban a pápa keze nagy és durva. A kis Jézus lábát fogó kéz viszont igen vékony és kecses, teljesen olyan, mint Máriáé, vagyis − amint a mantovai másolaton megfigyelhetjük − meglehetősen elüt a pápa erőteljes testalkatától. Nyilvánvalóan képtelenség, hogy Pinturicchio kétféleképpen, méghozzá ennyire eltérően festette volna meg Rodrigo Borgia kezét, de a kérdéssel foglalkozó művészettörténészek erről nem beszélnek.

„A pápa Vénusza”, vagyis Giulia Farnese neve tömérdek újságcikkben szerepel világszerte. Az egyesült államokbeli művészettörténeti folyóirat, az Artnews hasábjain azonban maga Nucciarelli is elismeri: az, hogy a képen látható Máriát Giulia Farnesével azonosítják, csupán „híreszteléseken” alapul, valójában nem lehet kideríteni, kit ábrázol a kép. Egyszóval, semmi sem bizonyítja, hogy Máriát csakugyan Giulia Farneséről mintázták volna; egyébként Giuliáról egyetlen hiteles portré sem maradt fenn. Van ugyan egy képmása (Hölgy egyszarvúval), ám az ezen látható arc semmivel sem hasonlít jobban a mantovai másolat Máriájára, mint Pinturicchio más madonnái, például az, amelyet a római S. Maria del Popolo templomban őrzött Madonna a gyermekkel című képen láthatunk.

Egyszóval, azokat a kétségbevonhatatlan tényeket, amelyek ez ügyben a Borgia pápához kötődnek, egy kezünkön meg tudjuk számolni, s közülük egy sem nyúlik vissza közvetlenül VI. Sándor idejébe. Vasari több mint 60 évvel, Rabelais pedig több mint 30 évvel a pápa halála után leírja, hogy a szóbeszéd szerint a képen látható Mária modellje Giulia Farnese volt. Ez egyébként nem meglepő, hiszen a rosszindulatú pletyka − mely mögött, mint tudjuk, nemzetközi politikai érdekek álltak − már a pápa életében szárnyra kapott. Mindenesetre, ha az efféle (utólag keletkezett) pletykákat valaki mindenáron bizonyítékként akarná felhasználni, végeredményben megtehetné ugyanezt minden pápával, aki Szűz Mária vagy a keresztre feszített Krisztus társaságában ábrázoltatta magát − ha már tényleg sületlenségeket akarunk beszélni.

Ám mindez jóval többről szól, mint arról, hogy a képen látható Máriát tévesen és rosszindulatúan Giulia Farnesével azonosítják. Legalábbis erre utal a kezekkel kapcsolatos probléma: Pinturicchio feltehetőleg valaki mást festett a Borgia pápa helyére, talán egy nőt, például egy szentet, vagy egy fiatalembert, mindenesetre egy sovány alakot, nem olyan testes embert, amilyen Rodrigo Borgia volt. Nem lehet kizárni, hogy utóbb rágalmazási célból másolatot készítettek a freskóról, ez a másolat azonban hamis volt, mivel a lábacskát tartó, karcsú kezű figura helyébe a pápa képmása került. Ez alapján készülhetett azután a mantovai másolat. De ki lehetett az eredeti alak? Ez itt a lényeges kérdés.

A hagyományos ikonológiában a gyermek Jézus lábacskájához csakis Mária érhet hozzá. Egyetlen kivétel van, legalábbis a felnőttek között: a Háromkirályok legidősebbike, akit gyakran ábrázolnak úgy, hogy kezével könnyedén megérinti a Megváltó lábacskáját.

A gyermek Jézus mint Rex Mundi tehát a Királyok imádásának tárgya volna? Cristina Acidini Luchinat művészettörténész (Pinturicchio, Firenze 1999) azt feltételezi, hogy a töredék egy elveszett Királyok imádása részlete, amelyet Pinturicchio a Santa Maria del Popolo kerengőjében festett. Ezt a kerengőt 1811-ben, amikor Valadíer megépítette a mai Piazza del Popolót, lebontották.

Ám a töredéken van valami, ami még ennél is furcsább: a lábacskát egy bal kéz érinti meg. Ez aztán csakugyan istenkáromlás, ilyennel egyetlen más képen sem találkozhatunk. A Háromkirályok legidősebbike természetesen mindig jobb kézzel illeti Jézust. A festők jól láthatóan gondosan ügyeltek rá, hogy semmit se tegyen bal kézzel: ne adja át az ajándékot, és ne is érintse meg a kis Jézust. Botticellinél például az ajándékot a földre teszi, mielőtt megsimogatná a Megváltó lábacskáját; ugyanezt láthatjuk Gentile da Fabrianónál vagy Soglianinál a fiesolei San Domenico templomban; Ghirlandaiónál, akárcsak azon a tondón, amelyet Filippo Lippi és Beato Angelico valószínűleg közösen festett, a király jobb kézzel érinti meg a lábacskát, az ajándék pedig nem látszik, amiből a néző arra következtet, hogy talán valamelyik figura eltakarja; Peruginónál a király jobb kézzel adja át az ajándékot, viszont nem érinti meg a gyermek Jézus lábát stb. Egyetlen festő sem vetemedett arra, hogy olyan alakot fessen, aki bal kézzel ér hozzá a Megváltóhoz.

De van itt valami, ami még bonyolultabbá teszi a kérdést. Kétségtelen, hogy a Háromkirályok egy király keresésére indultak, s ennek meg is felelne, hogy a kis Jézus uralkodói jelképet: országalmát tart a kezében. Csakhogy egyetlen Királyok imádása ábrázolást sem ismerünk, amelyen a kis Jézus országalmát tartana, legfeljebb az egyik király ad át neki egy fedeles kelyhet.

Néhány ritka kora középkori kivételtől eltekintve − ilyen például a Santa Severina-i Basilica Metropolitana Madonna ábrázolása (XI. század) − a quattrocento és a cinquecento művészetében az országalma csakis olyan képeken tűnik fel, amelyek Máriát mint a Regina Mundit ábrázolják (ezeket szokták Maestának is nevezni). Mária ilyenkor trónon ül, fején koronával, és a fiát az ölében tartja. A legnagyobb számban éppen a XV. század végén fordul elő ez a típus (ekkor keletkezett például Craveggia Maestája, Gentile Bellini 1475-1485 között festett Regina Mundija, az aufkircheni faszobrocska, Collepardo Regina Mundi)a, a puglianói passzionista atyáké, a Gránátalmás Regina Mundi, amely ma a londoni National Galleryben van, Filippino Lippi 1498-as és Macrino d’Alba 1499-es Regina Mundija és így tovább). De számításba vehetjük például Silvestro Arnorti 1597-ben festett Regina Mundiját is. Csak 1650-ben jelenik meg az első olyan ábrázolás, amelyen Mária trónon ül, de nincs koronája, az ölében ülő gyermek Jézus pedig országalmát tart a kezében (Tomaso Ortolino szobra a genovai Santa Chiara kolostorban). Az alma időnként aranyból van, tetején a kereszttel (ez a tulajdonképpeni országalma, az isteni eredetű királyi hatalom és − nem véletlenül − a Német-római Birodalom jelképe), máskor egyszerű alma, kereszt nélkül, vagy éppen gránátalma, amely a keresztre feszített Krisztus sebeit, vagyis a passiót szimbolizálja.

Ez a fajta Madonna-ábrázolás azonban soha nem fordul elő a Királyok imádását ábrázoló képeken. Azt a hipotézist tehát, hogy a kéz a Háromkirályok egyikéé, korántsem erősítik meg az ikonográfiái források.

A bal kéz merészsége és a kép szokatlan volta − hiszen az országalma jelenléte miatt Királyok imádásáról sem lehet szó − e ponton, úgy tűnik, egy másik hipotézist támaszt alá: azt, hogy a képet VI. Sándor halála után rendelték ugyanazok a rágalmazók, akik akkor már évek óta végtelen türelemmel építették a pápa negatív mítoszát − hogy megalapozzák Luther purifikátori szenvedélyét, hogy legyen mivel megtölteniük a röplapokat, s végül hogy a tömegeket elidegenítsék az egyháztól. Pinturicchio tíz évvel VI. Sándor után, 1513-ban halt meg, tehát bőven lett volna ideje, hogy elkészítse a rágalmazó képmást. Mindazonáltal nem állítjuk, hogy személyesen őt bízták volna meg az istenkáromló kép megfestésével: köztudott, hogy a vatikáni Borgia lakosztályokban nemcsak Pinturicchio, de műhelyének számos kiváló tagja is dolgozott.

Ez a hipotézis azonban még mindig nem ad választ arra a kérdésre, hogyan festhettek a pápának olyan karcsú, nőies kezeket, amelyek olyannyira mások, mint a híres, Pinturicchio által a Borgia lakosztályokban, a Misztériumok termében festett portré nagy, erős, durva kezei. Tény, hogy a mantovai másolaton a pápa profilja rendkívül erősen hasonlít a misztériumok termebeli portréra, tehát akárki festette is a rágalmazó másolatot, nagyon ügyelt rá, hogy pontosan rekonstruálja a Borgia pápa meglévő portréját, mivel ezzel hitelesebbé tehette a maga képét. Ha nem olyan nagy kezekkel ábrázolta, amilyeneket a Misztériumok termében láthatunk, az azért van, mert nem tehette: a Megváltó lábacskáját megcirógató, finom bal kéz eredetileg egy másik alaké volt, s a festő nem tehetett mást, mint hogy a pápa portréját hozzáillessze valaki másnak a kezéhez. De vajon kié lehetett az a vakmerő kéz?

Talán Valentinóé vagy húgáé, Lucreziáé, akikről tudjuk, hogy vékony kezük volt, vagy valaki másé, akit meg akartak támadni? Ez esetben az, hogy az illető bal kézzel érinti a kis Jézus lábát, eredetileg is istenkáromló rágalmazás akart lenni, de nem a pápa ellen irányult. Csak később, valamikor az egyházfő halála és Rabelais, illetve Vasari beszámolója között történt, hogy valaki kicseréltette a figurát a Borgia pápa alakjával, mivel a vallásháborúk idején ő bizonyult a leghasznosabb célpontnak.

De térjünk vissza a mantovai másolathoz, e pillanatban ugyanis az az egyetlen kép, amely nem tartogat megfejteden rejtélyeket. A festményt kétségkívül gúnyos, rágalmazó szándékkal készítették. Miközben az ujjak helyzete tökéletesen követi az eredetit, a gyermek Jézus arcát szántszándékkal eltorzította a festő: durva sasorral ábrázolta (míg Pinturicchiónál helyes, pisze orrocskája van), ami egyébként nem is fordulhat elő egy ekkora kisgyermeknél, és általában is erősen emlékeztet a pápára, még arcmimikája is a pápáét utánozza, mintha a nézőre kikacsintva azt sugallná, hogy Rodrigo Borgia és Giulia Farnese zabigyerekét látjuk. De Mária arca is igen furcsa: nem a Madonna szokásos, szűzies meghatottsága tükröződik rajta, hanem kacéran mosolyog. És ez még nem minden: a pápa nem a kisdedre néz, pedig az éppen megáldja őt, sőt, nem is az áldást osztó kezet nézi. Az egyházfő tekintete a gyermek kezében lévő országalmára szegeződik, mintha azt mondaná: sokkal jobban érdekel a tőled kapott hatalom, mint az áldásod… Egyszóval, ez nem szentkép, hanem a Borgia pápa elleni pamflet. A művészettörténészek azonban sajnos hallgatnak.

Vonjuk le a konklúziót: a mantovai képről kiderült, hogy VI. Sándor rágalmazása céljából készült, s a Borgiák befeketítésére irányuló nagy, átfogó hadművelet része. A kis Jézus és a kezek című képről viszont azt mondhatjuk − miután több ezer, különböző helyen és időben készült képet vizsgáltunk meg −, hogy a fent említett karcsú, merész bal kéz miatt (amely nem VI. Sándor keze) igazi unikumnak számít a középkori és a modern festészet történetében. Igen valószínűtlen, hogy e kép mögött is nyíltan istenkáromló szándék állt volna, ám a rejtély még megfejtésre vár.