A De Roo-ügy

Valójában voltak próbálkozások a Borgiák szerepének komoly és objektív értékelésére, ám a hivatalos szakirodalom határozottan elutasította ezeket a kísérleteket. Az 1920-as években egy belga pap, Peter De Roo monumentális művet jelentetett meg VI. Sándorról, családjáról és koráról (id. mű). Ez a valaha írt legátfogóbb könyv a Borgia pápáról. Az alapjául szolgáló, roppant impozáns dokumentációt olasz és egyéb levéltárak tucatjaiban gyűjtötte össze a szerző, aki emellett több száz nyomtatott művet is elolvasott a témáról. De Roo igen részletes rekonstrukcióval pontról pontra cáfolta mindazon közhelyeket, amelyektől hemzsegtek a VI. Sándorról és rokonairól szóló életrajzok. Kimutatta: semmiféle bizonyíték nem támasztja alá, hogy Cesare és Lucrezia Borgia a pápa gyermekei lettek volna,

Vannozza Cattanei pedig a szeretője. Épp ellenkezőleg: a korabeli követek − még az ellenséges hatalmak követei is − megbízóiknak küldött titkos leveleikben kizárólag úgy írnak Cesaréről és Lucreziáról mint a pápa unokaöccséről és unokahúgáról, nem pedig mint a fiáról és lányáról. De Roo aprólékos kutatással kiderítette, hogy Cesare és Lucrezia szülei Vannozza Cattanei és Guglielmo Raimondo Lançol de Borgia (a pápa unokaöccse) voltak, Vannozza Borgia nevű nőből pedig legalább még egy élt Rómában (De Roo, I. kötet 146. o.; Ferrara szerint, 128. o., három vagy akár négy is lehetett belőlük), akinek, amint Salaì is írja, semmi köze nem volt a pápához. De Roo felhívja a figyelmet, hogy VI. Sándor megválasztásakor, amikor a pápa hatvanéves volt, még egyetlen olyan dokumentum sem létezett, amelyben Vannozzához fűződő kapcsolatáról esett volna szó. Ellensége már ekkor is sok volt, és többen nevezték gőgösnek, képmutatónak, agyafúrtnak, de sem szeretőről, sem gyermekekről nem beszéltek. Amikor a firenzei követ jelentést tett városának a konklávé menetéről, rámutatott, hogy Ardicino della Porta bíborost nem választhatják meg, mert van egy fia, ám a végül megválasztott Borgia bíboros vélt vagy valós gyermekeire még csak halvány célzást sem tett.

De Roo azt is bebizonyította, hogy a konklávéra, amely megválasztotta VI. Sándort, egyáltalán nem vetült a szimónia árnyéka, sőt, egyhangú döntés született, amint azt az összes itáliai állam (Firenze, Ferrara, Lucca, Genova, Mantova, Milánó stb.) követe jelentette is urának. Ráadásul Borgia bíboros nem is számított rá, hogy megválasztják, olyannyira, hogy a két másik spanyol bíboros (egyikük az unokatestvére volt) nem is vett részt a pápaválasztáson. A szimónia meséje csak később jelent meg, s hamis dokumentumok segítségével a szélrózsa minden irányába eljutott (pedig a hamisítványok között olyan összecsapott, botrányos munkák is voltak, mint az a Pietro Martire d’Anghierának tulajdonított levél, amely azt állítja, hogy Borgia bíboros megvásárolta a pápai címet, ám a levél 1492. július 19-én kelt, a pápát pedig csak augusztus 11-én választották meg…), és elfogadták a modern történészek is, akiknek nem volt kedvük mélyebbre ásni. Ugyancsak a vádak megalapozatlanságát bizonyítja az a tény, hogy az újonnan megválasztott pápa nem annyira a barátait, mint inkább az ellenségeit halmozta el jótéteményeivel, hiszen meg akarta reformálni az egyházat, és ehhez a bíborosi testület teljes összefogására és támogatására volt szüksége.

Az sem igaz, hogy a pápa fizetett volna Ascanio Sforzának, amiért elősegítette megválasztását, s hogy e szimónia eszköze a Kancellária épülete lett volna. A dokumentumokból kiderül, hogy Rodrigo Borgia alkancellárként saját pénzéből építtette a Kancellária palotáját, mivel ilyen épület addig nem létezett Rómában, később pedig, miután pápává választották, átadta az új alkancellárnak, Ascanio Sforzának. A palota nem maradt a Sforzák tulajdonában, hanem átszállt a következő alkancellárokra, vagyis a két Della Rovere bíborosra, majd Giulio de Medici bíborosra. 1521-ben az akkori pápa, X. Leó úgy döntött, hogy Riario bíboros palotájába költözteti át a kancelláriát. A Rodrigo Borgia által építtetett palotát ettől kezdve „régi Kancellária” néven emlegették, és csak 1535-ben ajándékozta oda III. Pál pápa a Sforza család egyik ágának, a Sforza Cesariniknek (az épület ma is az ő nevüket viseli). VI. Sándor rágalmazóinak kapóra jött ez az ajándékozás − amelyre VI. Sándor halála után 30 évvel került sor −, mivel így fenntarthatták azt a hamis állításukat, hogy az épületet a Borgia pápa ajándékozta Sforza bíborosnak (vö. De Roo, II. kötet, XI. fej., 356. o.).

De Roo művének fő erőssége az, hogy szisztematikusan megvizsgálja Rodrigo Borgia életének minden korszakát, a bölcsőtől a pápai trónon át a váratlan és titokzatos halálig. Nyomtatott és kéziratos források százai alapján cáfolja azokat a mítoszokat, melyek szerint a pápa állítólag egymás után mérgezte meg politikai vetélytársait (a bíborosok esetében utóbb még vagyonukat is megkaparintotta); hihetetlen számú ágyasa volt, köztük prostituáltak is, akik tömérdek törvénytelen gyermeket szültek neki; ráadásul Lucreziával is összeállt, akitől fia s egyben unokaöccse született. Rodrigo Borgia ezenkívül a rágalmak szerint titkos egyezséget kötött a törökkel; a bíborosok lefizetésével vásárolta meg a pápai címet; politikai téren hűtlennek és hazugnak bizonyult, s elárulta szövetségeseit; behívta VIII. Károly francia király csapatait, hogy szállják meg Itáliát. Szívesen szentelte idejét az olyan világi hívságoknak, mint a táncmulatságok és az orgiák, ideértve azt a nevetségesen valószínűtlen mesét is, mely szerint prostituáltak tucatjait hívatta a vatikáni palotába, akik azután nem csupán testi örömökben részesítették az ünnepség résztvevőit, de azzal is szórakoztatták őket, hogy versenyt rendeztek, melynek során a földön szétszórt gesztenyéket kellett a vaginájukkal összeszedniük, s mindezt a pápa harsány kacagása kísérte. Mindezeken túl a pápa állítólag feloldozta bűnei alól fiát, Cesarét, aki (egy újabb rágalom, amelyet soha nem bizonyítottak) meggyilkolta saját fivérét, Juant; s végül VI. Sándor úgy halt meg, hogy egy lakoma során a mérget, amelyet az asztalánál ülő ellenségeinek szánt, tévedésből éppen Valentinónak (aki csodálatos módon utóbb felgyógyult hosszú betegségéből) és magának a pápának szolgálták fel.

De Roo joggal jegyzi meg, hogy az erkölcstelenséggel kapcsolatos vádak kizárólag arra az időszakra vonatkoznak, amikor Rodrigo Borgia már pápa volt. Abban a 36 évben, amikor bíborosként az alkancellári tisztet töltötte be (ez volt a pápa után a második legfontosabb tisztség), hihetetlen módon senki sem állította − még ellenségei sem hogy a későbbi VI. Sándornak szeretői, törvénytelen gyermekei stb. lettek volna. Még az a II. Piusnak tulajdonított, de valójában hamis levél sem merészkedett idáig, amelyet kifejezetten a Borgia pápa megrágalmazása céljából írtak (ld. a továbbiakban, a Pastor módszerei c. fejezetben).

Épp ellenkezőleg: az itáliai fejedelemségek követei, illetve Raffaele Maffei da Volterra (1451-1522) a Commentariorum Urbanorumban leírták, hogy Rodrigo asztalánál csupán egy fogást tálaltak fel, ezért Cesare Borgia és a többi bíboros nem is szeretett nála ebédelni, mert mindig éhesen keltek fel az asztaltól. Rodrigo Borgia öt pápa alatt szolgált, s mindannyian gyakran kikérték a tanácsait, fontos megbízásokkal látták el, felkérték, hogy tárgyaljon a nevükben a korabeli nagyhatalmakkal, és ragaszkodtak hozzá, hogy utazásaikra elkísérje őket. Így tett például II. Pius is, amikor keresztes hadjáratba indult. Ez utóbbi epizód egyébként jól mutatja, milyen rosszindulatúan viszonyult a történetírás Rodrigo Borgiához. II. Pius éppen hajóra szállt volna Anconában, hogy Konstantinápolyba induljon harcolni a török ellen, amikor pestisjárvány tört ki. A várost szó szerint megszállták a pápa keresztesei, akik hússzor annyian voltak, mint a helyi lakosság. A pápa maga is kénytelen volt egy aprócska házban megszállni, a bíborosoknak pedig néhány szobába kellett bezsúfolódniuk. Sokan elkapták a pestist, köztük a pápa is, aki sajnálatos módon bele is halt a betegségbe. Rodrigo Borgia is azt panaszolta, hogy fájnak a mirigyei, és hamarosan súlyos állapotba került. Az orvos nem bízott a gyógyulásában, mivel Rodrigo „nem egyedül aludt” {„non solus in lecto dormiverat”), s miután ily módon állandó kapcsolatban volt a többi megfertőződött bíborossal, félő volt, hogy nehéz lesz kiirtani a kórt a szervezetéből. A Borgiákra vonatkozó botránykrónikában az orvos megjegyzését rögtön úgy értelmezték, mint sikamlós célzást az alkancellár kisebb kihágására, a pestisből pedig nemsokára szifilisz lett, holott ennek a betegségnek a tünetei soha ne mutatkoztak a leendő pápán.

Számos olyan dokumentum maradt fenn, amelyben az öt pápa, akik alatt szolgált, dicsérőleg nyilatkozott Borgia alkancellárról. Lássunk néhány példát:

– „Jelenleg Rodrigo Borgia irányítja a kancelláriát; évei számát tekintve kétségkívül fiatal még [25 évesen nevezték ki], de értelme egy idős embernek is becsületére válna” (II. Pius, vagyis a híres Enea Silvio Piccolomini véleményét idézi Leonetti: Papa Alessandro VI, I. kötet, 166. o.);

– IV. Sixtus dicséri „szokott óvatosságát, becsületességét, buzgalmát és komoly viselkedését” (IV. Sixtus aláírásával ellátott megbízólevél, 1477. augusztus 7.) továbbá „tartós, kiváló és buzgó erényeit, pontosságát és szorgalmát” („Multis annis eximia virtutis solertissima et exactissima diligentia”, 1482. június 13-én kelt bulla, Vatikáni Titkos Levéltár, Sixtus IV, LXXV. kötet, 620. regeszta, 145. f.). Figyelemre méltó, hogy ha csakugyan kétségek merültek volna fel Borgia bíboros viselkedését illetően, a pápa valószínűleg nem emelte volna ki dicséretében komoly viselkedését…

– Végül VIII. Ince, az utolsó pápa azelőtt, hogy Rodrigo Borgia került Szent Péter székébe, egy 1486. áprilisi bullában váratlanul elhagyja a protokolláris stílust, s hosszú, lelkes és informális dicséretben részesíti Borgia alkancellárt, aki harminc éve dolgozik neki, illetve elődeinek: „Mindezen idő alatt fejedet az örökös munka igájába hajtván, mindennek ellenálló szorgalmaddal, melyet kivételes körültekintésed, éles elméd, bölcs belátásod, a hitben fogant becsületességed, tapasztalatod és minden más, általunk elismert erényed támogatott, segítségünkre voltál abban, hogy el tudjuk viselni az egyház iránti kötelességeink terhét. Nem volt olyan alkalom mindmostanáig, hogy ne lettél volna hasznunkra” (Vatikáni Titkos Levéltár, Innocentius VIII, 682. reg., 251. f.; De Roo teljes egészében idézi ezt a bullát művének II. kötetében, 455-456. o.). Ilyen szavakkal ritkán találkozunk az egyház történetének hivatalos dokumentumaiban. Ez idő tájt Rodrigo Borgia 54 éves volt. Lehetséges, hogy alig hat évvel később csakugyan olyan szörnyeteg lett belőle, amilyennek általában bemutatják?

Talán egész Róma vak volt? Vagy esetleg az szította fel az emberek képzeletét és a pletykákat, hogy a spanyol bíboros váratlanul került a pápai trónra?

A Borgia pápa elleni vádak közül csak egyet ismer el De Roo: a nepotizmusét, hiszen a pápa csakugyan kegyeivel halmozta el unokaöccsét, Cesarét − amint egyébként valamennyi pápa tette a rokonaival VI. Sándor előtt és után. A többi vádpontot egyenként elemezte és cáfolta a belga történész, aki egyben a vádak alapjául szolgáló hamis dokumentumok hihetetlen tömegét is bemutatta.

A számtalan példa közül említést érdemel az a hamis bulla, amelyet Salaì mutat meg Lionardonak. Ez a dokumentum, amelyben „romanus”-ként említik Cesare Borgiát, csakugyan létezik: De Roo részletesen ismertette az összecsapott hamisítványt (I. kötet, 477. skk. o.), a többi, korábbi, illetve későbbi híres szerző (Pastor, Oliver, De l’Epinois) azonban hihetetlen módon úgy tett, mintha az irat körül minden tökéletesen rendben volna. A bulla Osuna hercegének jól ismert spanyolországi archívumából származik, ahonnan számos olyan dokumentum került ki, melyekről több szerző is kimutatta, hogy hamisak, és kifejezetten VI. Sándor befeketítése céljából készítették őket.

Ez utóbbi tényen érdemes egy kicsit elgondolkodnunk. Többtucatnyi olyan hamisítványt számoltak össze, amelyek azért jöttek létre, hogy rontsák a Borgia pápa imázsát. Ezeket nem egyetlen elszigetelt őrült alkotta, hanem több hamisító, akik előtt valószínűleg egyazon cél lebegett. De ki vesztegetné az idejét és az erejét arra, hogy jól sikerült hamisítványokkal besározza egy olyan pápa emlékét, akit már saját korában is széles körben istentelennek és erkölcstelennek tartottak? Ki készítene hamis iratokat, hogy rossz hírét keltse egy maffiavezérnek, egy terroristának vagy egy köztudottan korrupt politikusnak? A történészek és a valódi, hiteles dokumentumok majd úgyis gondoskodnak róla, hogy ezek az emberek megkapják a nekik járó helyet a kollektív emlékezetben, hamisítványokra semmi szükség. Rágalmazni nem a romlott, hanem a becsületes embereket szokták.

Van itt egy másik kikerülhetetlen kérdés is: miért van az, hogy még azok a történészek sem idézték munkáikban De Roo érveit és bizonyítékait, akik pedig védelmezni próbálták a Borgia pápát a nyilvánvalóan megalapozatlan vádak ellen? Még a Borgiák démonizálóival szembeszálló Soranzo vagy Susanne Schüller Piroli (Borgia. Die Zerstörung einer Legende. Die Geschichte einer Dynastie, Olten 1963; Die Borgia-Päpste Kallixt III. und Alexander VI., Wien 1979) sem hivatkozik soha a belga előd meghatározó munkásságára.

Az ok igen egyszerű: a tudományos kultúra alapja a vita, az összecsapás. Minél hevesebbek a nézeteltérések, annál több a publikáció; ha egy egyetemi tanszékről mind több könyv és egyéb kiadvány (és esetleg diplomás) kerül ki, több támogatást kap az állami és a vállalati szférától, s ettől megnő a tanszéket vezető professzorok hatalma (és/vagy önteltsége). Ezért a tudományos kultúra, főképp a humán tudományok területén, irtózik a végleges megoldásoktól, amelyek lehetetlenné tennék a további szószaporítást. Ezzel egyébként más értelmiségi kategóriák is így vannak. Amint egy ismert újságszerkesztő, Claudio Rinaldi írta, „az újságírás nagyrészt fecsegésből áll”. Vannak tehát olyan szakmák, amelyek, ha jobban megnézzük, nem tűrik a cáfolhatatlanul dokumentált tényeket, a támadhatatlan állításokat, amelyekre csak kétféleképpen lehet reagálni: hallgatással vagy hasonló alaposságú válasszal. Ha mindenki meg akarja mutatni magát, a vita egyszerűen nem érhet véget. The show must go on. Jobb tehát, ha csak amolyan tessék-lássék módon védjük meg a pápát, lehetővé téve, hogy ellenfeleink újabb ellenvetésekkel éljenek, s ily módon a disputa tovább folytatódjon. Soranzo és társai − még azok is, akik készen álltak, hogy megvédjék Rodrigo Borgiát − ezért gondosan tartózkodtak attól, hogy idézzék (s ezzel vita tárgyává tegyék) De Roo cáfolhatatlan bizonyítékait, s így jó időre bebiztosították a maguk kényelmes kis helyét az akadémiai szócséplés színpadán.

De Roo műve tehát végleg megfosztotta a történetírást egyik kedvenc áldozatától, ám az utókor a legcsekélyebb mértékben sem foglalkozott a belga pap érveivel: egyszerűen tudomást sem vett a létezésükről. Túl fárasztó, sőt talán egyenesen lehetetlen lett volna pontról pontra cáfolni azt az aprólékos elemzést, amely a belga történész több évtizedes munkájának eredménye volt. Az ilyen esetekben, amikor egy eszme, egy esemény vagy egy személyiség megsemmisítése a cél, a hivatalos tudomány az egyetlen olyan fegyvert használja a rebellisekkel szemben, amely nem kerül semmibe, mégis igen hatékony: a hallgatást. Így aztán De Roo művét még ma is alig idézik a Borgiákról szóló művekben, vagy (amint Maria Bellonci tette Lucrezia Borgiáról szólói híres életrajzában) néhány sorral elintézik De Roo monumentális, ötkötetes művét, mivel az „nem eléggé kritikus szellemű”. Csak egyetlen szakfolyóiratban {The American Historical Review, 31. évf., 1. szám − 1925. október, 117-120. o.) jelent meg róla egy recenzió, jobban mondva egy roppant negatív hangú bírálat, amelyben elfogultsággal vádolták a szerzőt, ám érveivel érdemben itt sem foglalkoztak. Persze, hogyan is foglalkozhattak volna? Hiszen a recenzió mindössze három oldalt tesz ki.

És ez még nem minden. De Roo rendkívül értékes, a mai napig meg nem haladott művét idővel kivonták a forgalomból. Az egész világon csupán néhány példány létezik belőle, amelyeket csak az internet segítségével lehet fellelni, s amelyek a világháló elterjedése előtt csaknem megszerezhetetlenek voltak. Először is, a használt könyvek piacán egyetlen példány sincs. A fellelhető példányok Ohióban találhatók (öt példány öt különböző egyetemen); hihetetlen módon egyetlen darab sincs sem a világ legjobban ellátott könyvtárában, a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban (noha a könyv angol nyelvű, s egyszerre jelent meg Belgiumban és az Egyesült Államokban), sem pedig a szinte mindentudó párizsi Nemzeti Könyvtárban. Két további példányt Belgiumban őriznek, hármat Angliában, kettőt Kanadában, egyet Spanyolországban, kettőt Németországban, kettőt pedig Rómában (a Vatikáni Könyvtárban, illetve a Pontificia Università Gregorianán). Összesen tehát tizenhét példány van belőle, mintha valami rendkívül ritka XIV. századi ősnyomtatvány volna. Ha viszont bármely más XX. századi könyvet keresünk a www.ubka.uni-karlsruhe.de/kvk.html címen (ez a könyvtárak és az antikváriumok könyvállományának legjobban kereshető adatbázisa), látni fogjuk, hogy példányok tucatjai, sőt egyenesen százai léteznek belőlük, sok közülük kereskedelmi forgalomban is van, főként ha az adott könyv, mint De Roo esetében is történt, a fejlett világ legelterjedtebb nyelvén, angolul íródott. Összehasonlításképpen: a Borgiák szigorú bírálójának, Ferdinand Gregoroviusnak Lucrezia Borgia című könyvéből világszerte − összeadva az eladásra kínált használt könyvek és a könyvtári példányok számát − nem kevesebb mint 415 példány lelhető fel. Egyenlőtlen küzdelem folyik tehát De Roo és ellenfelei között, hiszen a Borgia-ellenes művekből több tucat vagy több száz példány maradt fenn, míg a Borgia-párti műveket egy kezünkön meg tudjuk számlálni.

Peter De Roo monográfiája ismeretlen, egyszerre elképesztő és zavarba ejtő képet tár elénk: évszázadokon át egyetlen történész sem tanulmányozta a Borgiákról szóló dokumentumokat, nem idézte pontosan a forrásokat, nem elemezte kritikusan és pártatlanul a tényeket. Kezdettől fogva az volt a lényeg, hogy megteremtsenek egy szörnyet (ez volt a teljes Borgia család), és kimondják rá a megfellebbezhetetlen ítéletet. Pastor, Picotti és sok más tudós figyelmeztetett is: senki ne merészelje megkérdőjelezni VI. Sándor sötét legendáját, mivel az egyfajta dogma, amelyhez nem férhet kétség. Ha valamely mű megpróbálta vitatni a hivatalos verziót, durván leszólták, figyelmen kívül hagyták vagy egyenesen eltüntették. Valóságos szellemi fasizmus volt ez, amelynek ma is aktív részese minden modern kori történész, aki a Borgiákkal foglalkozva szolgaian másolja a „hivatalosan engedélyezett” műveket.

E sorok írói feltették maguknak a kérdést: hogyan vethetnénk véget az ötszáz éve zajló hazug színjátéknak? A végén, amint mondani szokták, a szarvánál ragadtuk meg a bikát: beszkenneltük és feltettük az internetre De Roo teljes művét, amely − mint már említettük − angol nyelven íródott. Bárki megnézheti a www.attomelani.net/english/deroo címen, és megtalálhatja a választ valamennyi, a Borgia pápával kapcsolatos kételyére. S fájdalmas csodálkozással fedezheti fel – ahogy mi is tettük −, hogy a hazugság győzedelmeskedett az igazság felett.