Leonardo és a görögök

Az sem pusztán a képzelet gyümölcse, hogy Leonardo sokat merített a hellenisztikus korszak tudományából; ma már széles körben elfogadott az a tézis, hogy a toszkán zseni ókori görög kódexekből másolta a „találmányait”, amint azt Salaì is megsúgja Machiavellinek. A tudományos kutatás legmodernebb irányzataiban már rég háttérbe szorult a „látomásos” tudós figurája, aki a jövő gépezeteivel kapcsolatos, bizonytalan megérzéseit önti tervekbe. Leonardo sokszor kutatott fel görög kéziratokat, melyeket rendkívül nagy becsben tartott. Közvetlenül ismerte Arkhimédész (Kr. e. VI. század) írásait, sőt, az egyik ilyen kódexet éppen Valentinótól kapta, és − talán közvetett módon − sokat merített a hellenisztikus kor (Kr. u. III-IV. század) örökségéből. A tudósok előtt egyre világosabb, hogy Leonardo nem látott a jövőbe, ahogy azt gyakran feltételezték róla, hanem a múltat próbálta megismerni és feléleszteni: amint Lucio Russo matematikus bebizonyította (La rivoluzione dimenticata. Il pensiero scientifico greco e la scienza moderna, Milano 1996), Leonardo a többi reneszánsz tudóshoz és mérnökhöz hasonlóan bőségesen merített az ókori Görögország páratlan gazdagságú technológiai örökségéből, amelyet a római korban és a középkorban elfelejtettek vagy legalábbis elhanyagoltak, pedig igen ősi ismeretekről volt szó. Russo könyvéhez írt előszavában a neves fizikus, Marcello Cini megállapítja, hogy a Kr. u. I. században élt Alexandriai Hierón által leírt technológia − fogaskerékrendszerek, hajtóláncok, hajtócsavarok, dugattyúk és különféle szelepek, továbbá olyan energiaforrások, mint a víz, a szél és a gőz − nagy valószínűséggel legalább két-három évszázaddal korábbi hellenisztikus művek összefoglalása.

Így jutott el a reneszánsz korba is (bár − Cini és Russo szerint – gyakran félreértve) a következő tudósok munkássága: „Hérophiloszé, a tudományos orvoslás atyjáé; Eratosztenészé, az első matematikusé, aki igen pontosan meghatározta a földi délkör hosszúságát; Számoszi Arisztarkhoszé, a heliocentrikus csillagászat megteremtőjéé; Hipparkhoszé, a modern dinamika és a gravitációelmélet előfutáráé; Ktészibioszé, különféle mechanikus és hidraulikus szerkezetek leleményes feltalálójáé. Ezekről a tudósokról a puszta nevükön kívül semmilyen adat sem maradt fenn, pedig egy olyan tudományos forradalom főszereplői voltak, amely mind az elméleti kidolgozás, mind a kísérleti gyakorlat terén roppant magas szintet ért el, olyannyira, hogy a fent említett görög tudósokhoz képest Galilei és Newton csupán kissé zavaros gondolkodású, bár kétségkívül zseniális kezdőknek tűnnek”.

A modern tudomány születése tehát „nem önmagában álló és nem is véletlenszerű jelenség. Sőt, az úgynevezett modernek kezdetben nem tettek mást, mint hogy fokozatosan újra birtokba vették azokat az ismereteket, amelyek a fejlődő kereskedelmi és kulturális kapcsolatok révén Itáliába kerülő görög, arab és bizánci kéziratok nyomán kerültek lassanként napvilágra” (Russo, 13-14. o.).

„Ami a technológiát illeti, Leonardo sokat köszönhet Bizánci Philónnak, akinek a munkáit éppen akkoriban fordították le első ízben valamely modern nyelvre”, szögezi le Mario Tozzi geológus {Leonardo, l’acqua e il Rinascimento, Milano 2004, 17. o.), „ami pedig a szívó- és nyomópumpákat, végtelen csavarokat, fogaskereket és vízvezetékeket illeti, sokat köszönhet a hellenisztikus kornak. És talán ideje volna újra felfedezni Alexandriai Hierónt, mivel az ő gépezetei is erős ihletést (sőt, talán még annál is többet) jelentettek: a vízmértéket, a gőzgépeket (noha akkor még nem így hívták őket), a préseket, a lassító áttételeket és sok más szerkezetet már évszázadokkal korábban feltaláltak”.

Leonardo tehát, miközben felfedezte a görög és hellenisztikus örökséget, olyan gépeket rajzolt, melyekről olykor nem is tudta, mire valók; ezért volt hát, hogy gépei nem működtek, nem pedig azért, mert megelőzte korát. A gépek megvalósításához olyan technológiára lett volna szükség, amely akkorra már elveszett.

„A reneszánsz intellektuelek − írja ugyancsak Lucio Russo − nem értették a hellenisztikus kor tudományos elméleteit, de olyanok voltak, mint az okos és kíváncsi gyerek, aki életében először jár könyvtárban, elbűvölték őket egyes tudományos eredmények, különösen azok, amelyekhez rajz is tartozott a kéziratokban; például, véletlenszerű sorrendben: a boncolás, a perspektíva, a fogaskerékrendszerek, a pneumatikus gépek, a nagyméretű bronzszobrok kiöntése, a hadigépezetek, a hidraulika, az automaták, a «pszichológiai» portrékészítés, a hangszerek” (Russo, 112. o.).