A Giulia Farnesével folytatott hamis levelezés
Fölösleges tehát részletesen megvizsgálni az összes, VI. Sándor lejáratása céljából fabrikált, s utóbb leleplezett hamisítványt. Elegendő elolvasni De Roo művét az interneten. Csak egyetlen dolog van, amit az olvasó nem találhat meg benne, mert a szerző halála után történt.
De Roo ugyanis nem sokkal a Borgia pápáról szóló művének megjelenése (1924) után elhunyt. Mit tesz a véletlen: nem sokkal később újabb meglepő iratok bukkantak elő, amelyek ismét csak rossz fényt vetettek a pápára. Ezek a Szent Péter székesegyháztól nem messze lévő, régi erődítmény, az Angyalvár archívumából származtak (az itteni irattárat a modern korban beolvasztották a Vatikáni Levéltár gyűjteményébe). Innen való például az egyik hamis bulla is, amelyről Salaì beszél (De Roo, I. kötet, 501. skk. o.).
Az újabb iratok megtalálása − amely nagy szenzációt keltett, többek között azért, mert a dokumentumok, úgy tűnt, furcsa módon elkerülték az előző évszázadokban lázas kutatásokat folytató tudósok figyelmét − a híres történész, von Pastor nevéhez fűződik; ő a szerzője a monumentális, 22 kötetes Geschichte der Päpste seit dem Ausgang des Mittelalters (1305-1799) című munkának (Freiburg, 1886-1933), amely még ma is alapműnek számít. A pápa magánleveleiről van szó, amelyek arra engednek következtetni, hogy Rodrigo Borgia előbb összeházasította a szép Giulia Farnesét az Orsini család egyik tagjával, majd (immár túl a hatvanadik életévén!) megpróbálta elválasztani egymástól az ifjú házasokat, hogy elnyerje a tizennyolc éves ara kegyeit. Ráadásul Giuliával közvetetten rokonságban is állt, mivel a nő férje a pápa egyik unokatestvérének, Adriana del Milànak volt a fia. Nem árt emlékeztetni, hogy minderre azután került sor, hogy Rodrigo Borgia egész életében becsületesen szolgált az egyházi hierarchia csúcsain, s egy zűrzavaros korban Európa-szerte személyesen képviselte a pápai államot a legjelentősebb diplomáciai missziók során.
A Pastor által váratlanul előszedett levelekben (megjelentek a Geschichte der Päpste III. kötetének függelékében) a feltételezett levélíró, vagyis maga VI. Sándor naiv módon, szenvedélyét szabadjára engedve fejezi ki az ifjú Giulia Farnese iránt érzett dühét és féltékenységét. A levelek hitelességéről az 1950-es években igen heves vita bontakozott ki Soranzo és ellenfele, Giovan Battista Picotti között; pedig ahhoz, hogy belássuk, újabb rágalomról van szó, elegendő megvizsgálni a levelek abszurd hangnemét: a pápa ugyanis kockázatos és valószínűtlen módon nem átallja írásban „hálátlannak és álnoknak” titulálni a címzettet, Giuliát, férjét pedig csak „csődör” néven emlegeti, mintha egy XIX. századi regény vagy 1970-es évekbeli történelmi film valamely hősének karikatúrája volna. Ám a történészek, igen kevés kivétellel, minden további nélkül elfogadták (és tovább terjesztették) a nevetséges hazugságot.
Ezen abszurd dráma csúcsa az a leírás, amelyet az idős pápa és Giulia Farnese állítólagos levelezéséről adott egy jezsuita atya, Giuliano Gasca Queirazza (Gli scritti autografi di Alessandro VI nell’Arcbivum arcis, Torino 1959). A ravaszul megfogalmazott cím („VI. Sándor saját kezű írásai”) ellenére az atya kénytelen volt elismerni, hogy egyik levelet sem a Borgia pápa írta. Gasca Queirazza ragaszkodott ugyanis ahhoz, hogy a levelek hitelesek, ám egy roppant diszkrét lábjegyzetben (a 3. oldalon) elismerte, hogy VI. Sándor „nem saját kezűleg írta, hanem diktálta” a leveleket. Ez aztán a mulatságos képtelenség! Melyik pápa (akár jó, akár rossz) mondana tollba idegeneknek ilyen botrányos, kompromittáló leveleket, úgy, hogy még a piszkozatukat is megőrzi, miközben mind Itáliában, mind azon kívül politikai és katonai ellenségek veszik körül? Vajon nem gyanút keltő, hogy az Angyalvár archívumából, amint De Roo már kimutatta, számos gyenge hamisítvány került ki, melyek pontosan a pápa lejáratását célozták?
A jezsuita tudósnak azonban meg sem fordult a fejében, hogy Rodrigo Borgia esetleg nem is tudott a levelekről, mivel „az, hogy diktálásról és nem másolásról van szó, világosan kitűnik a javításokból”. Egyszóval, elég, ha egy levélben javításokat fedezünk fel, és máris kijelenthetjük, hogy tollba mondták őket, a tollba mondó pedig nem más volt, mint a pápa. De vajon kinek diktálhatott VI. Sándor? Nyilván a titkárának és komornyikjának, Giovanni Marradesnek. Ezt állítólag egy levél igazolja (igen, csupán egyetlen levélről van szó), amely ugyanezzel az írással íródott, és tudható róla, hogy Marrades írta. A szóban forgó levél (Gasca Queirazza, 3. o.) azonban ugyanezen levelezés része − mintha valaki azt állítaná, hogy a levelezés önmaga bizonyítja saját hitelességét, akár az egyszeri kocsmáros, aki így hirdette a borát: „Biztosak lehetnek benne, ez a város legjobb bora! Hogy miért? Mert én mondom!”
De hát akkor hol vannak a pápa saját kezűleg írt levelei, amelyeket Gasca Queirazza tanulmányának címe ígér? Rodrigo Borgia kézírása több elemből is felismerhető, mondja a tudós. Először is a ισ χσ betűsorból, amely Jézus Krisztus nevének görög betűs rövidítése, s Queirazza szerint „többnyire megtalálható saját kezűleg írt iratainak elején, és, legalábbis ezen levelezés köteteiben, írása sajátos elemének tűnik”. Ismét csak ott tartunk tehát, hogy a levelezés hitelességét maga a levelezés igazolja, a „legalábbis” szó pedig a lehető legdiszkrétebb elismerése annak, hogy más bizonyítékok nem állnak rendelkezésre. A kocsmáros továbbra is maga dicséri a borát.
Gasca Queirazzának nincsenek kétségei: a levelezésben csakugyan van néhány − valójában igen kisszámú − sor, amelyeket személyesen a pápa írt. Ezek esetében, teszi hozzá (5. o.), „a pápa írásának két, alapvetően különböző formáját figyelhetjük meg”.
Ez a körülmény óvatosságra kellene, hogy intsen: ha egyazon dokumentumban két, teljesen különböző írással találkozunk, nem furcsa a feltételezés, hogy ugyanazon személy kétféle írásáról van szó?
Az első írást „lényegében Confalonieri megállapítása alapján” (Queirazza 5. o.) tulajdonítják VI. Sándornak. Confalonieri volt az a pap, aki összegyűjtötte és sorba rendezte a leveleket, s egyes levelek mellé odaírta: „minuta Papae Alex. VI” (= „VI. Sándor pápa piszkozata”). Ám a legszebb a dologban az, hogy a titokzatos Confalonieri 1627-ben végezte el a levélgyűjtemény rendezését (uo. 2. o.), vagyis két évszázaddal a pápa halála után, és két és fél évszázaddal a levelek felfedezése előtt… Egyszóval, roppant megbízható tanúnak számít.
A második írás − továbbra is Gasca Queirazza szerint − azért tekinthető hitelesnek, mert ugyanattól a kéztől származik, amely Rodrigo Borgia egyik, lányának, Lucreziának szóló, jelenleg Mantovában őrzött levelét írta. Ha viszont alaposabban megnézzük, mi is íródott ezzel az írással a Giulia Farnese féle levelezésben, láthatjuk, hogy mindössze négy sor az egyik levél elején, három sor egy másik levél elején, és egyetlen, magában álló sor egy harmadik lapon. Összesen nyolc sor − a legjobb esetben is ennyiből állnak a híres kompromittáló levelek, amelyeket VI. Sándor írt Giulia Farnesének (s tegyük hozzá, hogy a Giulia által a pápának írt levelekből egyetlen sort sem ismerünk).
És mi áll ebben a nyolc sorban? Rövid emlékeztetők, katalán nyelven (lefordítva így szólnak: „Elvinni a pénzt / Elvinni a gyűrűket / Beszélni Galcerannal és Francival a törökök ügyéről” stb.), továbbá néhány számítás. Titkos szerelmekről és szaftos botrányokról szó sem esik.
Mindezek ellenére az angyalvárbeli levelekkel és a Giulia Farnese mesével tele vannak a lexikonok, enciklopédiák, tanulmányok, életrajzok, egyháztörténeti munkák… A kocsmárosnak sikerült jó áron eladnia a borát, s most elégedetten dörzsöli a tenyerét.
Pedig egy csipetnyi józan ész is elég lett volna ahhoz, hogy mindenki a helyes úton induljon el. Giulia Farnese lánya (vagy egyes források szerint maga a megözvegyült Giulia) II. (della Rovere) Gyula pápa egyik unokaöccséhez ment feleségül. II. Gyula viszont gyűlölte Rodrigo Borgiát: még arra sem volt hajlandó, hogy ugyanabban a szobában aludjon a Vatikánban, ahol elődje. Meg sem fordult volna a fejében, hogy unokaöccsét egy olyan nővel − vagy annak lányával − házasítsa össze, aki korábban a Borgia pápa szeretője volt, ha akkor már ismert lett volna ez a szóbeszéd, már csak azért sem, mert a lány esetében fennállhatott volna a gyanú, hogy nem is Orsini, hanem Rodrigo Borgia gyermeke! Vagyis a Giulia Farneséről és leányáról szóló pletyka csakis jóval a VI. Sándor halála utáni időkből származhat: a hivatásos rágalmazók szokás szerint csak akkor lendültek támadásba, amikor az áldozat már nem tudott védekezni.