41.

Több mint há­rom hó­nap be­let­el­lett, mire meg­ta­lál­ták Vel­mát. A rend­őrök az is­ten­nek se akar­ták el­hin­ni, hogy Gray­le nem tud fe­le­sé­ge hol­lé­té­ről, és hogy nem se­gí­tett neki a szö­kés­ben. A kör­nyék összes he­ku­sa és új­ság­fir­ká­sza nyo­mo­zás­hoz lá­tott. Min­den olyan hely­re be­dug­ták az or­ru­kat, ahol pénz se­gít­sé­gé­vel rej­tőz­köd­het. De nem pénz se­gít­sé­gé­vel rej­tőz­kö­dött. Ám­bár, ami­kor már el­fog­ták, csak a fe­jük­höz kap­kod­tak, mi­lyen át­lát­szó trük­kel ál­lí­tot­ta őket a fal­hoz.

Egy éj­jel egy sas­sze­mű Bal­ti­mo­re-i de­tek­tív – az ilyen rit­ka, mint a fe­hér ve­réb – tör­té­ne­te­sen be­sé­tált egy éj­sza­kai mu­la­tó­ba, hall­gat­ta a ze­ne­kart, és jól meg­néz­te a csi­nos, fe­ke­te hajú, fe­ke­te szem­öl­dö­kű éne­kes­nőt, aki szem­lá­to­mást ér­tet­te a dol­gát. Volt va­la­mi az ar­cá­ban, ami meg­pen­dí­tett egy húrt a ja­gel­ló agyá­ban, és ez a húr még el­rez­gett egy jó da­ra­big.

Vissza­ment a pa­rancs­nok­ság­ra, ki­ke­res­te a ke­re­sett sze­mé­lyek dosszi­é­ját, és át­bön­gész­te a fény­ké­pü­ket. Ami­kor el­ér­ke­zett ah­hoz, akit ke­re­sett, hosszú ide­ig me­re­get­te a sze­mét a fény­ké­pé­re. Az­tán meg­iga­zí­tot­ta a fe­jén a szal­ma­ka­lap­ját, vissza­ment a lo­kál­ba, és elő­ke­rí­tet­te az igaz­ga­tót. Hát­ra­men­tek az öl­tö­zők­höz, az igaz­ga­tó ko­pog­ta­tott az egyik aj­tón. Nem volt be­zár­va. A nyo­min­ger fél­re­tol­ta az igaz­ga­tót, be­ment, és be­zár­ta az aj­tót.

Bi­zo­nyá­ra meg­csap­ta a ma­ri­hu­á­na sza­ga, mert a nő ép­pen ma­ri­hu­á­nát szí­vott, de ki­sebb dol­ga is na­gyobb volt en­nél. Egy hár­mas tü­kör előtt ült, és a haja tö­vét meg a szem­öl­dö­két ta­nul­má­nyoz­ta. Sa­ját szem­öl­dö­ke volt. A szag­lász mo­so­lyog­va oda­lé­pett hoz­zá, és ke­zé­be adta a kö­rö­zést.

A nő leg­alább olyan hossza­san mé­re­get­te a kö­rö­zé­sen levő fény­ké­pet, mint a kopó oda­bent a pa­rancs­nok­sá­gon. Sok min­den meg­for­dul­ha­tott az agyá­ban, amíg néz­te. A fej­va­dász le­ült, ke­reszt­be rak­ta a lá­ba­it, és ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Jó sze­me volt, de rosszul szá­mí­tott. Nem is­mer­te elég­gé a nő­ket.

Vé­gül rö­vid ne­ve­tést hal­la­tott a nő, és így szólt:

– Okos he­kus maga, fi­acs­kám. Gon­dol­tam, hogy em­lé­kez­ni fog­nak egy olyan hang­ra, ami­lyen az enyém. Egy­szer egy ba­rá­tom meg­is­mert róla, pe­dig csak a rá­di­ó­ban hal­lot­ta. Már egy hó­nap­ja éne­ke­lek ez­zel a ze­ne­kar­ral, he­ten­te két­szer egy rá­di­ós­tú­di­ó­ban is fel­lé­pek, de ed­dig még sen­ki sem is­mert föl.

– Sose hal­lot­tam a hang­ját – mond­ta a zsa­ru, és to­vább mo­soly­gott.

– Na jó, ezen nem fo­gunk vi­tat­koz­ni. De azért, tud­ja, prí­ma kis hang ez, ha meg­fe­le­lő­en bán­nak vele – mond­ta a nő.

– En­gem ne fűz­zön a nagy­sád – fe­lel­te a de­kás.

– Hát ak­kor men­jünk – mond­ta a nő, fel­állt, ma­gá­hoz vet­te a tás­ká­ját, és le­vet­te a fo­gas­ról a ka­bát­ját. Oda­vit­te a jard­hoz, hogy tart­sa, amíg be­le­bú­jik. A zser­nyák föl­állt, és úri­em­ber­hez il­lő­en tar­tot­ta is a ka­bá­tot.

A nő meg­per­dült, ki­rán­tot­ta tás­ká­já­ból a pisz­to­lyát, és há­rom­szor rá­lőtt a nyo­mo­zó­ra a ke­zé­ben tar­tott ka­bá­ton ke­resz­tül.

Két go­lyó volt még a pisz­to­lyá­ban, ami­kor rá­tör­ték az aj­tót. Még a szo­ba kö­ze­pé­re se ér­tek, már mind a ket­tőt sa­ját ma­gá­ba eresz­tet­te. A má­so­dik go­lyót már csak ref­lex­ből lő­het­te ki. El­kap­ták, mi­előtt le­esett vol­na a pad­ló­ra, de már élet­te­le­nül ló­gott a feje.

– A de­tek­tív még meg­ér­te a reg­gelt – mond­ta Ran­dall, mi­kor el­mond­ta ne­kem a his­tó­ri­át. – Mi­kor ön­tu­da­ton volt, be­szélt. Ennyit tu­dunk. Nem ér­tem, mi­ért volt olyan gon­dat­lan, ha­csak nem az járt a fe­jé­ben, hogy hagy­ja ma­gát meg­vesz­te­get­ni. Ha így volt, nem cso­da, hogy nem tu­dott fi­gyel­ni. Per­sze, ez az el­kép­ze­lés nincs ínyem­re.

Azt mond­tam, egyet­ér­tek vele.

– Két­szer ta­lál­ta el a sa­ját szí­vét – mond­ta Ran­dall. – Hal­lot­tam, amint az or­vos­szak­ér­tők a bí­ró­ság előtt azt ál­lít­ják, hogy ez le­he­tet­len, én pe­dig egész idő alatt tud­tam, hogy még­is így volt. Tud­ja még, mi az ér­de­kes?

– Mi?

– Hü­lye­sé­get csi­nált a nő, mi­kor le­lőt­te azt a ko­pót. Sose ítél­ték vol­na el, szá­mí­tás­ba véve a csi­nos po­fi­ká­ját meg a ren­ge­teg pén­zét és azt az ül­dö­zé­sek­ről szőtt me­sét, amit azok a csil­la­gá­sza­ti össze­ge­ket föl­nya­ló pró­ká­tor fic­kók föl­épí­tet­tek vol­na. Sze­gény kis­lány, aki egy nyo­mor­ta­nyá­ról in­dult, és föl­ka­pasz­ko­dik odá­ig, hogy egy mil­li­o­mos fe­le­sé­gül ve­gye, és a ke­se­lyűk, akik is­mer­ték csó­ró ko­rá­ban, nem hagy­ták bé­kén. Va­la­mi ilyes­mi. Ajaj, Ren­nen­kamp meg­idéz­tet majd ta­nú­nak egy tu­cat mocs­kos, ki­vén­hedt ka­ba­ré­szí­nész­nőt, akik szi­pog­va be­vall­ják, hogy éve­kig pum­pol­ták Vel­mát, még­pe­dig olyan mó­don, amit nem is le­het bün­tet­ni. Az es­küdt­szék buk­na rá. Azt oko­san tet­te a tyúk, hogy úgy lé­pett meg, hogy Gray­le-t ki­hagy­ta a bal­hé­ból, de még oko­sabb lett vol­na, ha szé­pen ha­za­tér, mi­kor el­kap­ják.

– Szó­val most már az a vé­le­mé­nye, hogy ki­hagy­ta Gray­le-t a já­ték­ból?

Bó­lin­tott.

– Gon­dol­ja, hogy volt erre va­la­mi kü­lön­le­ges oka? – kér­dez­tem.

Ran­dall rám bá­mult.

– Akár­mi is, csak mond­ja. Buk­ni fo­gok rá.

– Gyil­kolt – mond­tam. – És Mal­loy is gyil­kolt. Még­is, Mal­loy egy­ál­ta­lán nem volt tes­tes­tül-lel­kes­tül go­nosz. Ta­lán az a Bal­ti­mo­re-i nyo­min­ger nem vi­sel­ke­dett olyan ka­ra­ká­nul, ahogy a rend­őr­sé­gi kró­ni­ka mond­ja. Ta­lán a nő előtt meg­csil­lant az esé­lye, nem an­nak, hogy si­ke­rült el­me­ne­kül­nie, mert már ad­dig­ra be­le­fá­radt a rej­tőz­kö­dés­be, ha­nem an­nak, hogy lé­leg­zet­hez hagy­ja jut­ni azt az egye­dü­li em­bert, aki őne­ki ugyan­ezt meg­ad­ta és még sok­kal töb­bet.

Ran­dall tá­tott száj­jal, két­ke­dő te­kin­tet­tel bá­mult a ké­pem­be.

– De a szent­sé­git, eh­hez nem kel­lett vol­na le­lő­ni neki egy zsa­rut! – mond­ta.

– Nem mon­dom azt, hogy szent volt, vagy hogy va­la­mennyi­re is ren­des lány volt. Sose volt az. Ad­dig biz­to­san nem lesz ön­gyil­kos, míg sa­rok­ba nem szo­rít­ják. De az, amit tett, és ahogy tet­te, el­zár­ta előt­te azt a le­he­tő­sé­get, hogy vissza­tér­jen ide, és az igaz­ság­szol­gál­ta­tás elé áll­jon. Gon­dol­ja csak meg. Ki­nek fájt vol­na leg­job­ban a tár­gya­lás? Ki lett vol­na az, aki a leg­ke­vés­bé tud­ja el­vi­sel­ni? És ha nyer, ha ve­szít, ha dön­tet­len, ki fi­ze­ti a leg­na­gyobb árat az egész mó­ká­ért? Egy idős fér­fi, aki nem böl­csen, ha­nem in­kább túl­sá­go­san is oda­adó­an sze­re­tett.

– Ez csak ér­zel­gős szö­veg – mond­ta Ran­dall éle­sen.

– Az. An­nak hang­zott, ahogy így el­mond­tam. Bár meg­le­het, hogy csak kép­ze­lő­dés az egész. Hát visz­lát. Vissza­tért-e ide az én ró­zsa­szí­nű bo­ga­ram?

Nem tud­ta, mi­ről be­szé­lek.

Lif­ten le­men­tem a föld­szint­re, és le­bal­lag­tam a vá­ros­há­za lép­cső­jén. Hű­vös volt az idő és na­gyon tisz­ta. Messzi­re el le­he­tett lát­ni, ám olyan messzi­re, amed­dig Vel­ma ment, sem­mi­kép­pen se.