29.

Pi­zsa­má­ban ül­tem az ágyam szé­lén, és a föl­ke­lés gon­do­la­tá­val fog­lal­koz­tam, de va­la­hogy nem tud­tam rá­szán­ni ma­ga­mat. Nem érez­tem ma­gam va­la­mi ró­zsá­san, de olyan ku­tyá­ul se, ahogy il­lett vol­na; ha jö­ve­del­me­ző meg­bí­za­tá­som lett vol­na, sok­kal ku­tyáb­bul ér­zem most ma­gam. Fájt a fe­jem, nagy­nak érez­tem és for­ró­nak, a nyel­vem szá­raz volt és le­pe­dé­kes, a tor­kom me­rev, és az ál­lam­ra sen­ki se mond­hat­ta, hogy ér­zé­ket­len. De meg­ér­tem már rosszabb reg­ge­le­ket is.

Szür­ke és kö­dös volt ez a reg­gel, még nem volt me­leg, de me­leg­nek ígér­ke­zett a nap. Ki­kec­me­reg­tem az ágy­ból, és meg­dör­zsöl­tem a gyo­mor­szá­jam, azt a ré­szét, ahol fájt a há­nyás­tól. A bal lá­bam re­me­kül érez­te ma­gát. Egy­ál­ta­lán nem fájt. Így hát el­ke­rül­he­tet­len volt, hogy bele ne rúg­jak vele az ágy sar­ká­ba.

Még ja­vá­ban ká­rom­kod­tam, mi­kor va­la­ki ke­mé­nyen meg­ver­te az aj­tót, olyan nagy­ké­pű­en, ami­től az em­ber leg­szí­ve­seb­ben két­hü­velyk­re nyit­ná az aj­tót, ki­ha­jí­ta­na egy lé­dús pa­ra­di­cso­mot, az­tán be­csap­ná.

Két­hü­velyk­nyi­nél va­la­mi­vel szé­le­sebb­re nyi­tot­tam. Ran­dall nyo­mo­zó­had­nagy állt oda­kint, bar­na ga­bar­din-öl­töny­ben, la­pos, ke­rek ne­mez­ka­lap­pal a fe­jén, csi­no­san, tisz­tán és ko­mo­lyan, szú­rós te­kin­tet­tel.

Könnye­dén be­lök­te az aj­tót. Be­jött, be­csuk­ta az aj­tót, és kö­rül­né­zett.

– Már két nap­ja ke­re­sem ma­gát – mond­ta. Nem né­zett rám. A szo­bát vet­te szem­ügy­re.

– Be­teg vol­tam.

Könnyű, ru­ga­nyos lép­tek­kel kör­be­jár­ta a szo­bát. Krém­szür­ke haja ra­gyo­gott, ka­lap­ját a hóna alá vet­te, ke­zét zseb­re vág­ta. Ah­hoz ké­pest, hogy rend­őr, nem volt ma­gas. Ki­vet­te egyik ke­zét a zse­bé­ből, és egy ra­kás ké­pes­lap te­te­jé­re he­lyez­te a ka­lap­ját.

– Nem itt­hon be­te­ges­ke­dett? – kér­dez­te.

– Kór­ház­ban.

– Me­lyik kór­ház­ban?

– Egy ló­kór­ház­ban.

Úgy meg­ug­rott, mint­ha ké­pen tö­rül­tem vol­na. Tom­pa szín ön­töt­te el a bő­rét.

– Ko­rán kez­di a sze­mét­ke­dést, nem gon­dol­ja?

Nem vá­la­szol­tam. Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tot­tam. Szív­tam be­lő­le egy sluk­kot, és gyor­san le­ül­tem az ágy szé­lé­re.

– A maga faj­tá­ja gyó­gyít­ha­tat­lan, nem igaz? – kér­dez­te. – Ma­gá­nak csak az út­hen­ger hasz­nál­na.

– Be­teg is vol­tam, meg még nem fo­gyasz­tot­tam el a reg­ge­li ká­vé­mat. Nem vár­hat tő­lem szel­le­mes tár­sal­gást.

– Meg­mond­tam ma­gá­nak, hogy száll­jon le er­ről az ügy­ről.

– Maga nem Is­ten. Még csak nem is Jé­zus Krisz­tus.

Megint be­le­szív­tam a ci­ga­ret­tám­ba. Va­la­hol lent meg­nyi­lallt, de most már va­la­mi­vel job­ban íz­lett a ci­ga­ret­ta.

– Nem is hin­né, mi­lyen kel­le­met­len­sé­ge­ket okoz­hat­nék ma­gá­nak.

– De­hogy­nem.

– Tud­ja, mi­ért nem tet­tem mos­ta­ná­ig?

– Tu­dom.

– Na mi­ért? – Kis­sé elő­re­ha­jolt, szi­ma­tolt, mint egy ter­ri­er, és az­zal az ér­zé­ket­len te­kin­tet­tel bá­mult, ami előbb-utóbb min­den rend­őr­nél ki­fej­lő­dik.

– Mert nem bírt meg­ta­lál­ni.

Hát­ra­ha­jolt, és a sar­kán hin­tá­zott. Kis­sé de­rű­sebb lett az arca.

– Azt hit­tem, va­la­mi mást fog mon­da­ni – szó­lott. – És ha azt mond­ja, is­te­nem­re, po­fán ke­nem.

– Húsz­mil­lió dol­lár se ret­ten­te­né meg ma­gát. De re­mél­he­ti, hogy ki­tün­te­tik.

Ne­he­zen lé­leg­zett, kis­sé nyi­tott száj­jal. Na­gyon las­san elő­vett a zse­bé­ből egy cso­mag ci­ga­ret­tát, és fel­tép­te a vé­dő­bur­ko­lást. Kis­sé re­meg­tek az uj­jai. Szá­já­ba du­gott egy ba­gót, és ké­pes­lap­tar­tó-asz­ta­lom­hoz ment egy le­vél pa­pír­gyu­fá­ért. Gon­do­san meg­gyúj­tot­ta a ci­ga­ret­tá­ját, a gyu­fát a ha­mu­tar­tó­ba dob­ta, nem a pad­ló­ra, és be­szip­pan­tot­ta a füs­töt.

– A mi­nap aján­lot­tam ma­gá­nak va­la­mit te­le­fo­non – mond­ta. – Csü­tör­tö­kön.

– Pén­te­ken.

– Igen… pén­te­ken. De nem fo­gad­ta meg. Meg tu­dom ér­te­ni. De ak­kor még nem tud­tam, hogy bi­zo­nyí­té­kot tit­kol el. Csu­pán aján­lot­tam ma­gá­nak va­la­mit, ami cél­ra­ve­ze­tő­nek lát­szott.

– Mi­fé­le bi­zo­nyí­té­kot?

Csen­de­sen rám me­redt.

– Iszik ká­vét? – kér­dez­tem. – At­tól ta­lán em­be­ribb lesz.

– Nem.

– De én iszom. – Föl­áll­tam, és el­in­dul­tam a fő­ző­fül­ke felé.

– Ül­jön le! – för­medt rám Ran­dall. – Még messze va­gyok at­tól, hogy be­fe­jez­zem.

To­vább­ha­lad­tam a fő­ző­fül­ke felé, vi­zet en­ged­tem a kan­ná­ba, és a tűz­hely­re ál­lí­tot­tam. It­tam egy adag hi­deg vi­zet a csap­ról, az­tán még egy ada­got. Egy po­hár vi­zet tar­tot­tam a ke­zem­ben, mi­kor vissza­tér­tem, meg­áll­tam az aj­tó­ban, és Ran­dal­l­ra néz­tem. Nem moz­dult. Szin­te az ol­da­lá­hoz nőtt a füst­fá­tyol. A pad­lót bá­mul­ta.

– Mi rossz volt ab­ban, hogy Mrs. Gray­le-hez men­tem, ha egy­szer ér­tem kül­dött?

– Nem er­ről akar­tam be­szél­ni.

– De már a nyel­ve he­gyén volt.

– Ő nem kül­dött ma­gá­ért. – Föl­emel­te a te­kin­te­tét: most is ér­zé­ket­le­nül bá­mult. És éles arc­csont­ja­it vál­to­zat­la­nul pír szí­nez­te. – Rá­lő­csöl­te ma­gát a nőre, és bot­ránnyal fe­nye­ge­tő­zött, egy­szó­val ki­zsa­rol­ta be­lő­le, hogy al­kal­maz­za ma­gát.

– Nem rossz. Ha jól em­lék­szem, egy szót sem ej­tet­tünk ar­ról, hogy fel­fo­gad. Nem ta­lál­tam a szto­ri­já­ban sem­mi ér­dem­le­ge­set. Úgy ér­tem, olyas­mit, ami­be be­le­mé­lyeszt­het­ném a fo­ga­i­mat. Se­hol sem­mi ki­in­du­ló­pont. Per­sze, már ak­kor is gon­dol­tam, hogy be­szá­molt ma­gá­nak a dol­gok­ról.

– Be. Az a sö­rö­ző ott a San­ta Mo­ni­cán egy gengsz­tert­a­nya. De ez sem­mit sem je­lent. Sem­mi­re sem men­tem vele. A szem­ben levő ho­tel is gya­nús egy fé­szek. De nem ta­lál­tunk sen­kit, aki­re fájt a fo­gunk. Csó­ró ko­ca­gengsz­te­rek.

– A nő mond­ta ma­gá­nak, hogy rá­lő­csöl­tem ma­ga­mat?

Kis­sé le­en­ged­te a sze­mét.

– Nem.

Vi­gyo­rog­tam.

– Iszik ká­vét?

– Nem.

Vissza­men­tem a fő­ző­fül­ké­be, el­ké­szí­tet­tem a ká­vét, és meg­vár­tam, míg le­csö­pög. Ran­dall ez­út­tal utá­nam jött, és meg­állt az aj­tó­ban.

– Ez az ék­szer­ban­da tu­do­má­som sze­rint már tíz éve ga­ráz­dál­ko­dik Holly­wood­ban és a kör­nyé­ken – mond­ta. – Most az egy­szer el­ve­tet­ték a suly­kot. Meg­öl­tek egy em­bert. Azt hi­szem, tu­dom is az okát.

– Hát, ha ez csak­ugyan geng­mun­ka volt, és maga si­ke­re­sen a vé­gé­re jár az ügy­nek, ez lesz az első fel­de­rí­tett geng­gyil­kos­ság, mi­óta eb­ben a vá­ros­ban élek. Pe­dig leg­alább egy tu­ca­tot pon­to­san le tud­nék írni ma­gá­nak.

– Ked­ves ma­gá­tól, hogy ezt mond­ja, Mar­lo­we.

– He­lyes­bít­sen, ha té­ve­dek.

– Az is­ten­fá­ját! – mond­ta in­ge­rül­ten. – Nem té­ved. Volt egy­pár olyan eset, ami­ket lát­szó­lag meg­ol­dot­tunk, de ezek mind svind­lik vol­tak. Va­la­mi nyam­vadt kis va­gány el­vit­te a bal­hét az iga­zi fe­je­sek he­lyett.

– Egen. Ká­vét?

– Ha el­fo­ga­dom, fog ve­lem tisz­tes­sé­ge­sen be­szél­ni, mint fér­fi a fér­fi­val, szel­le­mes­ke­dés nél­kül?

– Meg­pró­bá­lom. De azt nem ígé­rem, hogy maga elé te­re­ge­tem az összes el­kép­ze­lé­se­met.

– Tu­dom nél­kü­löz­ni őket – fe­lel­te fa­nya­rul.

– Szép az öl­tö­nye.

Megint el­sö­té­te­dett az arca.

– Hu­szon­hét öt­ven­be ke­rült – reccsen­tet­te.

– Jé, egy ér­zé­keny he­kus – mond­tam, és vissza­men­tem a tűz­hely­hez.

– Jó sza­ga van. Ho­gyan csi­nál­ja?

– Fran­cia mód­ra: őrölt ká­vé­ból, pa­pír­szű­rő nél­kül. – Ki­vet­tem a szek­rény­ből a cuk­rot és a hű­tő­ből a tej­színt. Le­ül­tünk egy­más­sal szem­ben a fő­ző­fül­ké­ben.

– Azt csak bra­hi­ból mond­ta, hogy be­teg volt, és kór­ház­ban ápol­ták?

– Nem bra­hi­ból. Volt egy kis zű­röm lent Bay City­ben. Be­szál­lí­tot­tak. Nem a rács mögé, ha­nem egy ma­gán­in­té­zet­be, ká­bí­tó­szer- és gyógy­szer­ol­dat-kú­rá­ra.

Sze­me a messze­ség­be ré­vedt.

– Bay City, há? Maga min­dig ke­re­si a bajt, igaz, Mar­lo­we?

– Ke­re­si a fene. Egy­sze­rű­en be­le­ke­ve­red­tem. Sose esett meg ve­lem ilyes­mi. Két­szer le­ütöt­tek, má­sod­szor­ra egy rend­őr­tiszt vagy egy alak, aki an­nak adta ki ma­gát. El­pü­föl­tek a sa­ját pisz­to­lyom­mal, és egy in­di­án gaz­em­ber majd­nem meg­foj­tott. Ön­tu­dat­lan­ná ká­bí­tot­tak ab­ban a ma­gán­kór­ház­ban, rám zár­ták az aj­tót, és az idő egy ré­szé­ben bi­zo­nyá­ra le is szí­jaz­tak. És eb­ből sem­mit se bi­zo­nyít­ha­tok, az összes bi­zo­nyí­té­kom egy szép kis tű­szú­rás­gyűj­te­mény a bal ka­ro­mon.

Az asz­tal sar­ká­ra szö­gez­te a te­kin­te­tét.

– Bay City­ben – mond­ta von­ta­tot­tan.

– Olyan a neve, mint egy ária. Egy ária, amit egy mocs­kos für­dő­kád­ban éne­kel va­la­ki.

– Mit ke­re­sett ott?

– Nem ma­gam­tól men­tem oda. Ezek a he­ku­sok vit­tek át a köz­igaz­ga­tá­si ha­tá­ron. Still­wood Heights­ban jár­tam egy pa­sas­nál. Az még Los An­ge­l­es­hez tar­to­zik.

– Egy Ju­les Amt­hor nevű pa­sas­nál – mond­ta csön­de­sen. – Mi­ért lo­va­sí­tot­ta meg azo­kat a ci­ga­ret­tá­kat?

A csé­szém­be bá­mul­tam. „Az az át­ko­zott kis bo­lond.”

– Fur­csá­nak ta­lál­tam, hogy még egy tár­ca van Mar­ri­o­tt­nál. Ma­ri­hu­á­nás ci­ga­ret­ták­kal a bel­se­jé­ben. Úgy lát­szik, Bay Cíty­ben orosz ci­ga­ret­tá­nak ál­cáz­zák őket, üres szo­pó­ká­val, ere­de­ti rusz­ki cég­jel­zés­sel meg min­den­nel.

Fe­lém tol­ta üres csé­szé­jét, újra töl­töt­tem. Pont­ról pont­ra le­ta­po­gat­ta te­kin­te­té­vel az ar­co­mat, mint Sher­lock Hol­mes a na­gyí­tó­já­val vagy Thorn­dy­ke[2] a kézi lu­pé­já­val.

– El kel­lett vol­na mon­da­nia azok­nak a ci­ga­ret­ták­nak a dol­gát – mond­ta zor­dan. Be­szür­csöl­te a ká­vé­ját, és meg­tö­röl­te a szá­ját egy olyan csip­ké­zett izé­vel, amit szal­vé­ta gya­nánt ad­nak az em­ber­nek, ha bér­ház­ban la­kik. – De nem maga csap­ta meg őket. A lány el­mond­ta.

– Ör­dög és po­kol! – fa­kad­tam ki. – Eb­ben az or­szág­ban már szó­hoz se jut­hat­nak a fér­fi­ak. Min­dent a nők in­téz­nek.

– Ked­ve­li ma­gát ez a lány – mond­ta Ran­dall ud­va­ri­a­san, mint az FBI-ügy­nö­kök a fil­me­ken, kis­sé szo­mor­ká­san, de rop­pant fér­fi­a­san. – Az ő ap­já­nál be­csü­le­te­sebb he­kust még sose rúg­tak ki az ál­lá­sá­ból. Nem volt joga a lány­nak ah­hoz, hogy el­rak­ja azo­kat a ci­ga­ret­tá­kat. Ked­ve­li ma­gát.

– Csi­nos kis­lány. Nem az ese­tem.

– Mi az, nem sze­re­ti, ha csi­no­sak? – Megint rá­gyúj­tott. Ke­zé­vel el­hes­se­get­te arca elől a füs­töt.

– Én azo­kat az édes kis bu­lá­kat ked­ve­lem, akik ke­mé­nyek, és tele van­nak bűn­nel.

– A tönk szé­lé­re jut­tat­ják – mond­ta Ran­dall kö­zö­nyö­sen.

– Hát per­sze hogy oda. Hol má­sutt vol­tam egész éle­tem­ben? De mi ez a báj­du­ma?

Ran­dall meg­koc­káz­tat­ta az­nap­ra szó­ló első mo­so­lyát. Gon­do­lom, na­pon­ta né­gyet en­ge­dé­lye­zett ma­gá­nak.

– Nem sok oko­sat hal­lok ma­gá­tól – pa­na­szol­ta.

– El­mon­dom ma­gá­nak az el­mé­le­te­met, bár le­het, hogy maga sok­kal töb­bet tud ezen a té­ren. Ez a Mar­ri­o­tt nők zsa­ro­lá­sá­ból élt – leg­alább­is ezt kö­vet­kez­tet­tem ki Mrs. Gray­le sza­va­i­ból. De nem­csak egy va­sat tar­tott a tűz­ben. Ő volt az ék­szer­rab­ló ban­da in­for­má­to­ra. A tár­sa­dal­mi in­for­má­tor, az a fic­kó, aki ba­rát­sá­got köt a ki­sze­melt ál­do­za­tok­kal, és el­ren­de­zi a szánt. Olyan nők­kel szű­ri össze a le­vet, akik­kel el­jár­hat kü­lön­fé­le he­lyek­re, hogy jól meg­is­mer­je őket. Ve­gyük pél­dá­ul ezt a rab­lást, csü­tör­tö­kön múlt egy hete, hogy vég­re­haj­tot­ták. Bűz­lik a do­log. Ha nem Mar­ri­o­tt ve­ze­ti a ko­csit, vagy ha nem vi­szi Mrs. Gray­le-t a Tro­ca­de­ró­ba, vagy ha nem azon az úton hajt, ame­lyi­ken haj­tott, a sö­rö­ző mel­lett, a rab­lást nem le­he­tett vol­na nyél­be ütni.

– A so­főr is ve­zet­he­tett vol­na – je­gyez­te meg Ran­dall éssze­rű­en. – De az nem so­kat vál­toz­ta­tott vol­na a dol­gon. Egy so­főr nem rak­ja oda a fe­jét úton­ál­lók ólom­go­lyói elé havi ki­lenc­ve­nért. De ke­vés olyan rab­lás tör­tén­he­tett, ahol Mar­ri­o­tt egye­dül volt az ál­do­zat­tal, kü­lön­ben már el­ter­jedt vol­na a híre.

– Eb­ben a gengsz­ter­szak­má­ban igen lé­nye­ges, hogy ne ter­jed­jen el sem­mi­nek a híre – mond­tam. – Te­kint­ve, hogy oly ne­vet­sé­ge­sen ol­csó áron ad­ják vissza a szaj­rét.

Ran­dall hát­ra­tá­masz­ko­dott, és meg­ráz­ta a fe­jét.

– Job­bat agyal­jon ki, ha szá­mot tart az ér­dek­lő­dé­sem­re. A nők min­dent el­be­szél­nek. El­ter­jedt vol­na, hogy ez­zel a Mar­ri­o­tt-tal koc­ká­za­tos együtt jár­ni.

– Ta­lán el is ter­jedt. Ép­pen azért tet­ték el láb alól.

Ran­dall fa­po­fá­val bá­mult rám. Ka­na­lá­val a le­ve­gőt ka­var­gat­ta üres csé­szé­jé­ben. Oda­nyúl­tam, erre fél­re­tol­ta a csé­szét.

– Csak foly­tas­sa – nó­ga­tott.

– Ki­pré­sel­ték be­lő­le, amit ki le­he­tett. Töb­bé nem volt hasz­nos szá­muk­ra. Túl­fe­szí­tet­te a húrt, és be­szél­ni kezd­tek róla, ahogy maga is mond­ta. De ezek­ben az al­vi­lá­gi szak­mák­ban is­me­ret­len a ki­lé­pés és a nyu­ga­lom­ba vo­nu­lás. Ezért ez az utol­só rab­lás csak­ugyan az volt az ő szá­má­ra: az utol­só. Lát­hat­ja, mi­lyen ke­ve­set kér­tek a jade-ért a va­ló­di ér­té­ké­hez vi­szo­nyít­va. És Mar­ri­o­tt bo­nyo­lí­tot­ta az ügy­le­tet. És va­la­hogy be­re­zelt. Az utol­só pil­la­nat­ban úgy ha­tá­ro­zott, hogy nem megy egye­dül. Ki­agyalt egy kis trük­köt. Ha bár­mi tör­tén­ne vele, va­la­mit ta­lál­nak nála, ami egy bi­zo­nyos em­ber­re te­re­li a gya­nút: egy ke­gyet­len, gát­lás­ta­lan fér­fi­ra, aki­nek van annyi gó­gyi­ja, hogy ő le­hes­sen az ilyen­faj­ta rab­lá­sok ér­tel­mi szer­ző­je; aki ab­ban a ki­vált­sá­gos hely­zet­ben van, hogy játsz­va sze­rez­het in­for­má­ci­ó­kat gaz­dag nők­ről. Gye­re­kes trükk volt, de be­vált.

Ran­dall a fe­jét ráz­ta.

– Egy geng le­vet­kőz­tet­te vol­na, ta­lán még ki is vi­szik a ten­ger­re, és el­süllyesz­tik a hul­lá­ját.

– Nem. Azt akar­ták, hogy ama­tőr mun­ká­nak látsszon. To­vább­ra is a szak­má­ban akar­tak ma­rad­ni. Ta­lán ta­lál­tak egy má­sik föl­haj­tót – mond­tam.

Ran­dall egy­re a fe­jét csó­vál­ta.

– Aki­re ezek a ci­ga­ret­ták rá­te­rel­ték a gya­nút, nem ilyen faj­ta. Meg­van neki a sa­ját jö­ve­del­me­ző bu­li­ja. Ér­dek­lőd­tem utá­na. Mi­lyen ké­pet al­ko­tott róla?

Ki­fe­je­zés­te­len volt a sze­me, fel­tű­nő­en ki­fe­je­zés­te­len. Így vá­la­szol­tam:

– Elég ször­nyű­nek lát­szott. Olyas­mi nincs, hogy túl sok pénz, vagy ta­lán van? Vé­gül is az ő lé­lekk­li­ni­ká­ja csak ide­ig-órá­ig vi­rá­goz­hat. Most föl­kap­ták, és min­den­ki hoz­zá megy, de egy idő múl­va le­lan­kad az ér­dek­lő­dés, és úgy el­apad az üz­let, hogy a bo­ká­já­ig se ér. Úgy ér­tem, ha ki­zá­ró­lag lel­ki ta­nács­adás­sal fog­lal­ko­zik és sem­mi más­sal. Úgy jár, mint a film­csil­la­gok. Ad­junk neki öt évet. Ad­dig megy a bolt. De ad­junk neki né­hány le­he­tő­sé­get rá, hogy föl­hasz­nál­ja azo­kat az in­for­má­ci­ó­kat, ame­lyek­hez fel­tét­le­nül hoz­zá­jut a gaz­dag nők­kel való fog­lal­ko­zás köz­ben, és előbb-utóbb gyil­kol­ni fog.

– Ala­po­sab­ban a kör­mé­re fo­gok néz­ni – fo­gad­ko­zott Ran­dall ki­fe­je­zés­te­len te­kin­tet­tel. – De pil­la­nat­nyi­lag Mar­ri­o­tt job­ban ér­de­kel. Men­jünk csak vissza, egé­szen a kez­det kez­de­té­hez. Ho­gyan is­mer­te meg Mar­ri­o­ttot?

– Egy­sze­rű­en föl­hí­vott. Ta­lá­lom­ra ki­vá­lasz­tot­ta a ne­vem a te­le­fon­könyv­ből. Leg­alább­is ezt mond­ta.

– Meg­volt neki a maga név­je­gye.

Meg­le­pe­tést mí­mel­tem.

– Csak­ugyan. El is fe­lej­tet­tem.

– El­töp­ren­gett azon va­la­ha, hogy mért pont a maga ne­vét vá­lasz­tot­ta ki… Most el­te­kint­ve a rö­vid em­lé­ke­ze­té­től?

Rá­bá­mul­tam ká­vés­csé­szém ka­ri­má­ja fö­lött. Kezd­tem meg­ked­vel­ni ezt az em­bert. Nem­csak ing volt a mel­lé­nye mö­gött.

– Szó­val ezért jött ide va­ló­já­ban? – kér­dez­tem. Bó­lin­tott.

– Tud­ja, a töb­bi csak só­der. – Ud­va­ri­a­san mo­soly­gott és vá­ra­ko­zott.

Töl­töt­tem még a ká­vé­ból.

Ran­dall ol­dal­ra ha­jol­va vé­gig­né­zett az asz­tal krém­szí­nű lap­ján.

– Le­het­ne tisz­tább is – mond­ta szó­ra­ko­zot­tan, az­tán föl­egye­ne­se­dett, és a sze­mem közé né­zett. – Ta­lán más­képp kel­le­ne meg­fog­nom a kér­dést – mond­ta. – Pél­dá­ul, azt hi­szem, he­lyes a maga sej­té­se Mar­ri­o­tt­ról. Hu­szon­há­rom rongy kész­pénzt he­lye­zett le­tét­be az egyik bank­nál. Mel­les­leg iszo­nyú mun­ka volt ki­de­rí­te­ni, hogy me­lyik­ben. Azon­kí­vül né­hány csi­nos kis köt­vényt meg egy tu­laj­don­zá­log-be­jegy­zést egy in­gat­lan­ra, West 54. épü­let.

Föl­emelt egy kis­ka­na­lat, hal­kan meg­ko­cog­tat­ta vele a csé­sze­al­ja szé­lét, és el­mo­so­lyo­dott.

– Ez ér­dek­li ma­gát? – kér­dez­te sze­lí­den. – A pon­tos cím 1644 West 54. épü­let.

– Aha – fe­lel­tem tom­pán.

– Ja, és volt né­hány ék­szer is Mar­ri­o­tt le­tét­jé­ben, még­pe­dig elég ér­té­kes da­ra­bok. De nem hi­szem, hogy lop­ta őket. In­kább azt tar­tom va­ló­szí­nű­nek, hogy kap­ta. Ez a maga el­mé­le­tét iga­zol­ja. Félt el­ad­ni őket… sa­ját gon­do­lat­tár­sí­tá­sai mi­att.

Bó­lin­tot­tam.

– Úgy érez­te vol­na, mint­ha lo­pot­tak len­né­nek.

– Igen. Már­most elő­ször egy­ál­ta­lán nem ér­de­kelt en­gem ez a tu­laj­don­zá­log-be­jegy­zés, de mi tör­tént? Van­nak moz­za­na­tai a rend­őr­mun­ká­nak, ami a ma­gunk­faj­tá­nak nincs ínyé­re. Meg­kap­juk a kör­nye­ző ke­rü­le­tek­ből a je­len­té­se­ket az összes gyil­kos­ság­ról és a gya­nús el­ha­lá­lo­zá­sok­ról. Még az­nap el kéne ol­vas­nunk. Ez olyan sza­bály, mint ahogy pa­rancs nél­kül nem le­het ház­ku­ta­tást tar­ta­ni vagy egy ta­got ala­pos ok nél­kül fegy­ve­rért meg­mo­toz­ni. De át­hág­juk a sza­bá­lyo­kat. Kény­te­le­nek va­gyunk. Né­hány je­len­tés csak ma reg­gel ke­rült a ke­zem­be. Töb­bek közt az is, hogy meg­öl­tek egy né­gert múlt csü­tör­tö­kön a Cent­ra­lon. Egy nem­rég sza­ba­dult fe­gyenc, Bi­valy Mal­loy ne­ve­ze­tű volt a tet­tes. És sze­re­pelt az ügy­ben egy azo­no­sí­tó tanú. És ku­tya le­gyek, ha nem maga volt ez a tanú.

Lá­gyan el­pus­káz­ta a har­ma­dik mo­so­lyát is.

– Mit szól hoz­zá?

– Fü­le­lek.

– Ez csak ma reg­gel tör­tént, érti. Az­tán meg­néz­tem, ki tet­te a je­len­tést, hát egy jól is­mert név­re buk­ka­nok: a Nul­tyé­ra. Rög­tön tud­tam, hogy ki­de­rí­tet­len ma­radt az ügy. Nulty az a fic­kó… szó­val… járt már oda­fönt, Crest­li­ne-ban?

– Jár­tam.

– Na­hát oda­fönt Crest­li­ne kö­ze­lé­ben van egy hely, ahol egy cso­mó mar­ha­va­gont la­kó­ka­bin­ná ala­kí­tot­tak át. Ne­kem is van ott egy kis kuny­hóm, de nem mar­ha­va­gon. Eze­ket a va­go­no­kat, ha hi­szi, ha nem, te­her­au­tó­kon szál­lí­tot­ták oda föl, és most ott áll­nak ke­re­kek nél­kül. Már­most Nulty ép­pen jó vol­na fé­ke­ző­nek ezek­re a va­go­nok­ra.

– Ez azért nem szép do­log – mond­tam. – El­vég­re a kol­lé­gá­ja.

– Na, föl­hív­tam Nultyt, és hí­melt-há­molt és köp­kö­dött egy­pá­rat, az­tán azt mond­ta, hogy ma­gá­nak volt va­la­mi el­kép­ze­lé­se egy Vel­ma nem­tu­dom­mi­cso­da nevű lány­ról, aki­vel Mal­loy he­tye­gett jó né­hány év­vel ez­előtt, és kö­zöl­te, hogy maga föl­ke­res­te an­nak a tag­nak az öz­ve­gyét, akié az a cse­hó volt még fe­hér ko­rá­ban, ott tör­tént a gyil­kos­ság is, és Mal­loy meg a lány ré­gen ott dol­goz­tak. És hogy en­nek az öz­vegy­nek a címe 1644 West 54. épü­let, vagy­is az a hely, amely­re Mar­ri­o­tt tu­laj­don­zá­log-be­jegy­zé­se szól.

– Na és?

– Így hát azt gon­do­lom, hogy ez már ép­pen elég vé­let­len ta­lál­ko­zás egy reg­gel­re – mond­ta Ran­dall. – És most itt va­gyok. És ed­dig még fi­nom vol­tam és nő­i­es.

– Csak az a baj – mond­tam –, hogy nincs olyan je­len­tős a do­log, mint ami­lyen­nek lát­szik. Ez a Vel­ma nevű csaj már meg­halt, Flo­ri­an­né sze­rint. De a fény­ké­pe meg­van.

Be­men­tem a nap­pa­li szo­bám­ba, és a za­kóm zse­bé­be akar­tam nyúl­ni, de fél­úton meg­állt a ke­zem a le­ve­gő­ben, mint­ha elő­re érez­te vol­na, hogy nincs a he­lyén, amit ke­re­sek. De még a fény­ké­pe­ket is meg­hagy­ták. Ki­vet­tem őket, hogy be­vi­gyem a fő­ző­fül­ké­be. Ran­dall elé lök­tem a Pi­erret­te-ru­hás lányt. Tü­ze­te­sen meg­bá­mul­ta.

– Sose lát­tam – je­gyez­te meg. – Az a má­sik ki­cso­da?

– Egy új­ság­ki­vá­gás Mrs. Gray­le-ről. Anne Ri­or­dan sze­rez­te.

Meg­néz­te és bó­lin­tott.

– Húsz­mil­li­ó­ért ma­gam is fe­le­sé­gül ven­ném.

– Va­la­mit még el kéne mon­da­nom ma­gá­nak. Az éj­jel iszo­nyú­an za­bos vol­tam, meg ká­bult is, és min­den­fé­le hü­lye gon­do­la­tok fo­rog­tak a fe­jem­ben ar­ról, hogy le­me­gyek oda, és raj­ta­ütök a ban­dán egy szál ma­gam. Ez a kór­ház a Hu­szon­har­ma­dik és a Des­can­so ke­resz­te­ző­dé­sé­nél van, Bay City­ben. Egy Son­der­borg nevű alak ve­ze­ti, azt ál­lít­ja ma­gá­ról, hogy or­vos. Az épü­let egyik szár­nyá­ban gengsz­te­re­ket rej­te­get. Ott lát­tam az éj­jel Bi­valy Mal­lo­yt. Az egyik szo­bá­ban.

Ran­dall na­gyon csön­de­sen ült, és csak né­zett rám.

– Csak­ugyan?

– Nem le­het más­sal össze­té­vesz­te­ni. Jól meg­ter­mett, ha­tal­mas pa­sas. Sen­ki­hez se ha­son­lít.

Ült és né­zett, moz­du­lat­la­nul. Az­tán rém las­san ki­húz­ta a lá­bát az asz­tal alól, és föl­állt.

– Gye­rünk el eh­hez a Flo­ri­an­né­hoz.

– És Mal­loy?

Vissza­ült.

– Mond­jon el min­dent, tö­vi­ről he­gyé­re.

El­mond­tam. Vé­gig­hall­ga­tott, a sze­mét egy pil­la­nat­ra se vet­te le ró­lam. Azt hi­szem, még csak nem is pis­lo­gott. Eny­hén nyi­tott száj­jal lé­leg­zett. Tes­te meg se moc­cant. Uj­ja­i­val gyen­gé­den do­bolt az asz­tal szé­lén. Mi­kor be­fe­jez­tem, így szólt:

– Hogy né­zett ki ez a dr. Son­der­borg?

– Mint aki rab­ja a ká­bí­tó­szer­nek, és fel­te­he­tő­en ke­res­ke­dik is vele. – Tő­lem tel­he­tő­en le­ír­tam neki.

Csen­de­sen be­ment a má­sik szo­bá­ba, és le­ült a te­le­fon­hoz. Tár­csáz­ta a sa­ját szá­mát, és hal­kan be­szélt, jó so­ká­ig. Az­u­tán vissza­jött. Épp el­ké­szí­tet­tem egy újabb adag ká­vét, főz­tem egy­pár to­jást, és meg­va­jaz­tam két sze­let pi­rí­tóst, ne­ki­lát­tam reg­ge­liz­ni.

Ran­dall le­ült ve­lem szem­ben, és te­nye­ré­be tá­masz­tot­ta az ál­lát.

– Le­küld­tem egy ál­la­mi ká­bí­tó­szer-szak­ér­tőt, hogy ál­lít­son be va­la­mi ha­mis pa­nasszal, és pró­bál­jon kö­rül­néz­ni. Ta­lán si­ke­rül neki va­la­mi nyom­ra buk­ka­nia. Mal­lo­yt nem fog­ja ott ta­lál­ni. Mal­loy tíz perc­cel a maga tá­vo­zá­sa után el­sze­lelt on­nan. Erre mér­get ve­het.

– Mi­ért nem a Bay City-i rend­őr­ség­hez for­dult? – Meg­sóz­tam to­jás­ká­i­mat.

Ran­dall nem vá­la­szolt. Rá­néz­tem, vö­rös volt az arca, fe­szeng­ve ült.

– Éle­tem­ben nem ta­lál­koz­tam ilyen ér­zé­keny he­kus­sal – mond­tam.

– Si­es­sen az­zal az evés­sel. Men­nünk kell.

– Még zu­ha­nyoz­ni aka­rok és bo­rot­vál­koz­ni és fel­öl­töz­ni.

– Nem jö­het­ne csak így, pi­zsa­má­ban? – kér­dez­te fa­nya­rul.

– Szó­val ennyi­re ro­hadt az a vá­ros? – kér­dez­tem.

– La­ird Bru­net­te vá­ro­sa. Ál­lí­tó­lag har­minc ron­gyot köl­tött arra, hogy az ő em­be­re ke­rül­jön a pol­gár­mes­te­ri szék­be.

– Ezé a fic­kóé a Bel­ve­dé­re-klub?

– Meg két úszó já­ték­ka­szi­nó.

– De a mi me­gyénk­ben van – je­gyez­tem meg.

Rá­me­redt tisz­ta, fé­nyes kör­me­i­re.

– Meg­ál­lunk az iro­dá­já­nál, és ki­hozzuk a má­sik két ma­ri­hu­á­nás ci­ga­ret­tát – mond­ta. – Ha ott van­nak még egy­ál­ta­lán. – Pat­tin­tott az uj­já­val. – Ha ide­ad­ná a kul­csa­it, el is men­nék ér­tük, míg maga meg­bo­rot­vál­ko­zik és fel­öl­tö­zik.

– Együtt me­gyünk – mond­tam. – Le­het, hogy van né­hány le­ve­lem.

Bó­lin­tott, és egy pil­la­nat múl­va le­ült, és rá­gyúj­tott egy újabb ci­ga­ret­tá­ra. Meg­bo­rot­vál­koz­tam, fel­öl­töz­tem, és Ran­dall ko­csi­ján tá­voz­tunk.

Kap­tam né­hány le­ve­let, de egyi­ket se ér­de­me­sí­tet­tem el­ol­va­sás­ra. A két fel­vá­gott ci­ga­ret­tát érin­tet­le­nül meg­ta­lál­tam az író­asz­tal­fi­ó­kom­ban. Egyet­len jel se val­lott arra, hogy át­ku­tat­ták vol­na az iro­dá­mat.

Ran­dall kéz­be vet­te a két orosz ci­ga­ret­tát, meg­sza­gol­ta, majd zseb­re rak­ta őket.

– Egy név­je­gyet el­sze­dett ma­gá­tól – tű­nő­dött Ran­dall. – Nem le­he­tett sem­mi a há­tán, ezért nem tör­te ma­gát a töb­bi­e­kért. Sze­rin­tem Amt­hor­nak nincs sok fél­ni­va­ló­ja, ha­nem egy­sze­rű­en azt hit­te, hogy maga zsa­rol­ni akar­ja. Gye­rünk.