20.

Az in­di­án ék­te­len bűzt árasz­tott. Már a kis fo­ga­dó­szo­bá­ból érez­ni le­he­tett, mi­kor a ber­re­gő hang­já­ra ki­nyi­tot­tam a bel­ső aj­tót, meg­néz­ni, hogy ki az. A fo­lyo­só­ra nyí­ló aj­tón be­lül állt, masszí­van, mint­ha bronz­ba len­ne önt­ve. De­rék­tól föl­fe­lé ha­tal­mas volt a tes­te, ki­vált a mell­ka­sa. Úgy né­zett ki, mint egy cső­la­kó.

Bar­na öl­tönyt vi­selt, mely­nek ka­bát­ja kes­keny volt az ő vál­lá­hoz. Nad­rág­ja va­ló­szí­nű­leg szűk volt hón­alj­ban. Ka­lap­ja leg­alább két szám­mal ki­sebb volt a kel­le­té­nél. Már agyon­zsí­ro­zó­dott olyas­va­la­ki­nek a fe­jén, aki­nek job­ban meg­fe­lelt ez a mé­ret, mint őne­ki. Fe­jé­nek azon ré­szén nyert el­he­lye­zést, ahol a há­za­kon a szél­ka­kas. Gal­lér­ja oly ké­nyel­me­sen lö­työ­gött, mint egy ló nyak­ló­ja, a szí­ne is kö­rül­be­lül ugyan­olyan pisz­kos­bar­na volt. Nyak­ken­dő­je be­gom­bolt ja­kó­ján kí­vül him­bá­ló­zott, szí­nét il­le­tő­en fe­ke­te volt, és úgy néz­tem, ha­ra­pó­fo­gó­val köt­het­te meg, hogy olyan bor­só nagy­sá­gú cso­mó volt raj­ta. Csu­pasz, ki­rá­lyi nya­ká­ban, mocs­kos gal­lér­ja fö­lött szé­les, fe­ke­te sza­la­got hor­dott, mint egy öreg­asszony, aki bo­ro­ga­tás­sal áz­tat­ja a nya­kát.

Nagy, la­pos ar­cá­ban hú­sos kar­valy­or­ra olyan ke­mény­nek lát­szott, mint egy cir­ká­ló orra. Szem­hé­ja nem volt. Áll­kap­csa le­ló­gott, vál­la, mint egy ko­vá­csé, rö­vid, ügyet­len lába, akár egy csim­pán­zé. Ké­sőbb meg­bi­zo­nyo­sod­tam ar­ról, hogy csak rö­vid, nem ügyet­len.

Ha kis­sé meg­mo­sak­szik, és mond­juk fe­hér há­ló­kön­töst ölt, úgy fest, mint egy na­gyon go­nosz ró­mai sze­ná­tor.

Sza­ga nem a vá­ro­sok nyál­kás hul­la­dék­bű­ze, ha­nem a pri­mi­tív em­be­rek sa­va­nyú föld­sza­ga.

– Hahh – je­len­tet­te ki. – Gyön­ni gyor­san, ve­lem.

Vissza­hát­rál­tam az iro­dám­ba. Mu­ta­tó­uj­jam­mal in­tet­tem neki. Kö­ve­tett, annyi zajt se csap­va, mint a fa­lon má­szó légy. Le­ül­tem író­asz­ta­lom mögé, hi­va­ta­los jel­leg­gel meg­nyi­kor­gat­tam a for­gó­szé­ke­met, és az asz­tal előt­ti ügy­fél­szék­re mu­tat­tam. Nem ült le. Apró, fe­ke­te sze­mé­ből rossz­in­du­la­tú pil­lan­tá­so­kat lö­vellt fe­lém.

– Hová men­jek?

– Hahh! Én len­ni He­lyet­tes Pa­lán­ta. Len­ni benn­szü­lött holly­woo­di in­di­án.

– Fog­lal­jon he­lyet, Mr. Pa­lán­ta.

Fel­hor­kant, orr­lyu­kai ki­tá­gul­tak. Egy egér­csa­lád nyu­god­tan be­lé­jük köl­töz­he­tett vol­na.

– Ne­vez­ni He­lyet­tes Pa­lán­ta. Nem ne­vez­ni Misz­ter Pa­lán­ta.

– Mi­ben le­he­tek szol­gá­la­tá­ra?

Föl­emel­te a hang­ját, a kon­gó, mel­le mé­lyé­ből fel­tö­rő han­gon ezt zso­lozs­máz­ta:

– Ő üze­ni, hogy gyön­ni gyor­san. Nagy Fe­hér Atya üze­ni, hogy gyön­ni gyor­san. Ő mond­ja, hogy én vin­ni ma­gát tü­zes sze­ké­ren. Ő mond­ja…

– Na jó. Ha­nya­gol­ja ezt a tört an­gol­sá­got – mond­tam. – Nem a hat­hú­sz­as­sal jöt­tem.

– Hü­lye­ség – mond­ta az in­di­án.

Egy pil­la­na­tig egy­más­ra vi­cso­rog­tunk. Ő job­ban vi­csor­gott, mint én. Tö­mény un­dor­ral le­vet­te fe­jé­ről a ka­lap­ját, és meg­for­dí­tot­ta. Uj­já­val vé­gig­ko­tor­ta a zsír­fo­gó sza­lag al­ját. Et­től ki­for­dult a zsír­fo­gó sza­lag. Mond­ha­tom, rá­szol­gált a ne­vé­re. Elő­bá­nyá­szott egy össze­haj­to­ga­tott se­lyem­pa­pírt, és az asz­tal­ra ha­jí­tot­ta. Dü­hö­sen rá­mu­ta­tott gon­do­san meg­rá­gott kör­mé­vel. Vé­kony szá­lú ha­já­ban kör­ben meg­lát­szott a túl szo­ros ka­lap nyo­ma.

Ki­bon­tot­tam a se­lyem­pa­pírt, egy név­jegy­kár­tyát ta­lál­tam ben­ne. Nem volt új­don­ság. Há­rom sza­kasz­tott ugyan­ilyen la­pult a há­rom orosz­nak lát­szó ci­ga­ret­ta szo­pó­ká­já­ban.

A pi­pám­mal ját­sza­doz­tam, rá­bá­mul­tam az in­di­án­ra, és pró­bál­tam za­var­ba hoz­ni a né­zé­sem­mel. Annyi­ra lát­szott ide­ges­nek, mint egy tég­la­ke­rí­tés.

– Oké, mit akar a gaz­dá­ja?

– Gyön­ni gyor­san. Se­be­sen. Tü­zes…

– Hü­lye­ség.

Ez tet­szett az in­di­án­nak. Las­san be­csuk­ta a szá­ját, nagy ko­mo­lyan hu­nyo­rí­tott az egyik sze­mé­vel, és majd­nem el­vi­gyo­ro­dott.

– Száz dol­csi a ta­ri­fa – tet­tem hoz­zá, és pró­bál­tam olyan ar­cot vág­ni, mint­ha egy öt­cen­tes­ről len­ne szó.

– He? – Megint gya­nút fo­gott.

– Száz dol­lár – mond­tam. – Egy kiló. Tíz mal­lér. Szám sze­rint egy­száz dol­csi. Ha nem kap­ni guba, nem men­ni. Vi­lá­gos? – Két kéz­zel el­kezd­tem szá­mol­ni neki a szá­zat.

– Hahh. Nagy­okos – mor­dult rám az in­di­án. Megint tur­kált egy me­ne­tet zsí­ros ka­lap­sza­lag­ja alatt, és az asz­tal­ra do­bott egy újabb össze­haj­to­ga­tott se­lyem­pa­pírt. Föl­vet­tem és ki­bon­tot­tam. Va­do­na­túj száz­dol­lá­ros ban­kó volt ben­ne.

Az in­di­án vissza­rak­ta a ka­lap­ját a fe­jé­re, mit se ve­sződ­ve az­zal, hogy meg­iga­zít­sa a fél­re­csú­szott zsír­fo­gó sza­la­got. Ám­bár et­től a ka­lap alig egy ár­nya­lat­nyi­val lett ne­vet­sé­ge­sebb. Ül­tem, és tá­tott száj­jal bá­mul­tam a száz­dol­lá­rost.

– Erre rá­hi­bá­zott a lé­lek­ido­már – mond­tam vé­gül. – Aki ilyen agya­fúrt, at­tól tar­ta­ni kell.

– Nem érni rá az egész nap – je­gyez­te meg az in­di­án tár­sal­gá­si hang­nem­ben.

Ki­húz­tam a fi­ó­ko­mat, és elő­szed­tem egy Su­per Match tí­pu­sú 38-as col­tot. Nem kop­tat­tam az­zal, hogy ma­gam­mal vi­gyem Mrs. Le­win Lockridge Gray­le-hez. Le­ve­tet­tem a ja­kó­mat, föl­szí­jaz­tam a pisz­toly­tás­ká­mat, be­le­dug­tam a pisz­tolyt, be­szí­jaz­tam az alsó szí­jat, és újra föl­vet­tem a ja­kót.

Ez annyit je­len­tett az in­di­án­nak, mint­ha meg­va­kar­ta vol­na a nya­ka­mat.

– Én gyön­ni ko­csin – mond­ta. – Nagy ko­csi.

– Va­la­hogy rü­hel­lem a nagy ko­csi­kat – mond­tam erre. – Ne­kem len­ni sa­ját ko­csi.

– Maga gyön­ni az én ko­csim – mond­ta fe­nye­ge­tő­en az in­di­án.

– Mék a ma­gá­én – ad­tam be a de­re­kam.

Be­zár­tam az asz­tal­fi­ó­kot és az iro­dá­mat, ki­kap­csol­tam a ber­re­gőt, a fo­ga­dó­szo­ba aj­ta­ját szo­kás sze­rint nyit­va hagy­tam, és tá­voz­tunk.

Vé­gig­men­tünk a fo­lyo­són, az­tán le a lif­ten. Az in­di­án ki­tar­tó­an bűz­lött. Még a lift­ke­ze­lő is ész­re­vet­te.