7.

Az arra az évre szó­ló fa­li­nap­tár­ra egy Remb­randt-ön­arc­ké­pet nyom­tat­tak, a tö­ké­let­len nyom­da­tech­ni­ka a lu­das ben­ne, hogy meg­le­he­tő­sen fol­tos volt. A ké­pen Remb­randt egy mocs­kos pa­let­tát tart ko­szos hü­velyk­uj­já­val, a fe­jén skót gyap­jú­sap­kát vi­sel, az se lát­szik túl­zot­tan tisz­tá­nak. A má­sik te­nye­rén ecse­tet egyen­sú­lyoz­gat, mint­ha azt la­tol­gat­ná, hogy eset­leg fest­het­ne va­la­mit, ha va­la­ki ki­fi­zet­né érte az első rész­le­tet, elő­re. Öre­ge­dő, pety­hüdt ar­cán élet­un­dor és az al­ko­hol puf­fasz­tó ha­tá­sá­nak nyo­mai. De van ben­ne va­la­mi zord vi­dám­ság, ami tet­szett ne­kem, és a sze­me úgy ra­gyog, mint a har­mat­csepp.

Remb­rand­tot néz­tem az író­asz­ta­lom fö­lött az iro­dám­ban, dél­után fél öt táj­ban, ami­kor meg­szó­lalt a te­le­fon, és egy hű­vös, fö­lé­nyes hang hal­lat­szott. Úgy hang­zott, mint­ha a tu­laj­do­no­sa azt hin­né: az övé­nél pom­pá­sabb hang­hor­do­zás nincs se égen, se föl­dön. Ami­kor be­mond­tam, hogy igen, von­ta­tot­tan így szólt:

– Ön Phi­lip Mar­lo­we ma­gán­de­tek­tív?

– Ühüm. Ha nem hi­szi, jár­jon utá­na.

– Öö… igen. Önt úgy aján­lot­ták ne­kem, hogy tud la­ka­tot ten­ni a szá­já­ra. Sze­ret­ném, ha ma este el­fá­rad­na hoz­zám. Meg­be­szél­nénk egy ügyet. Lind­say Mar­ri­o­tt a ne­vem, Mon­temar Vis­tá­ban la­kom, a Cab­ril­lo Street 4212 alatt. Tud­ja, mer­re van ez?

– Tu­dom, hogy mer­re van Mon­temar Vis­ta, Mr. Mar­ri­o­tt.

– Igen. Nos, a Cab­ril­lo Streetet elég ne­héz meg­ta­lál­ni. Az it­te­ni ut­cá­kat úgy ter­vez­ték meg, hogy rop­pant ér­de­kes mó­don ke­resz­tez­zék egy­mást, mind­amel­lett könnyű el­té­ved­ni raj­tuk. Azt aján­la­nám, hogy gya­lo­go­san jöj­jön fel az ut­cai ká­vé­ház mel­let­ti lép­cső­so­ron. Nos, így a Cab­ril­lo a har­ma­dik utca, és az én há­zam az egyet­len az ut­cá­ban. Hét­kor meg­fe­lel?

– Mi­lyen ter­mé­sze­tű a meg­bí­za­tá­sa, Mr. Mar­ri­o­tt?

– Ezt in­kább sze­mé­lye­sen.

– Még­is, nem mon­da­na va­la­mi kö­ze­leb­bit? Mon­temar Vis­ta elég messze van.

– Szí­ve­sen ki­fi­ze­tem a költ­sé­ge­it, ha nem tu­dunk meg­egyez­ni. Van­nak ki­kö­té­sei a meg­bí­za­tást il­le­tő­en?

– Ha a tör­vé­nyes ke­re­te­ken be­lül van, nin­cse­nek.

A hang jég­csa­po­kat eresz­tett.

– Nem for­dul­tam vol­na ön­höz!…

Ez a Har­var­don vég­zett. Pon­to­san ra­goz, és ki­fo­gás­ta­lan ud­va­ri­as­ság­gal fo­gal­maz. Visz­ke­tett a tal­pam, vi­szont a bank­szám­lám a béka fe­ne­ke alatt ful­dok­lott. Kis­sé meg­éde­sí­tet­tem a han­gom, és így szól­tam:

– Na­gyon örü­lök, hogy fel­hí­vott, Mr. Mar­ri­o­tt. A meg­be­szélt idő­re ott le­szek.

Le­rak­ta a kagy­lót… és hir­te­len más szín­ben lát­tam a vi­lá­got. Mr. Remb­randt ar­cán föl­fe­dez­tem egy bá­gyadt fin­tort. Ki­húz­tam író­asz­ta­lom leg­al­só fi­ók­ját, elő­vet­tem a hi­va­ta­li pa­lac­kot, és it­tam egy po­hár­ká­val. En­nek lát­tá­ra szél­se­be­sen el­tá­vo­zott a fin­tor Mr. Remb­randt ar­cá­ról.

Ne­ki­vá­gó­dott egy nap­fény­csó­va az író­asz­tal szé­lé­nek, és nesz­te­le­nül le­pottyant a sző­nyeg­re. Kint a su­gár­úton köz­le­ke­dé­si lám­pák vil­log­tak, egy­han­gú­an zör­gött egy író­gép. Ép­pen meg­töm­tem és meg­gyú­jot­tam a pi­pá­mat, ami­kor újra csen­gett a te­le­fon.

Most Nulty ke­re­sett. Sült krump­li­val tel­ten csen­gett a hang­ja.

– Izé… szó­val meg va­gyok akad­va egy ki­csit – mond­ta, ami­kor be­mond­tam, hogy én va­gyok. – Bak­lö­vést kö­vet­tem el. Mal­loy föl­ke­res­te a Flo­ri­an spi­nét.

Olyan erő­sen szo­rí­tot­tam a te­le­fon­kagy­lót, hogy akár el is tör­he­tett vol­na. Hir­te­len fáz­ni kez­dett a fel­ső aj­kam.

– Foly­tas­sa. Azt hit­tem pe­dig, hogy si­ke­rült sa­rok­ba szo­rí­ta­nia.

– Egy má­sik pa­sast kap­tunk el he­lyet­te. Mal­lo­y­nak már a sza­ga se ér­ző­dik ar­ra­fe­lé. Föl­hí­vott ben­nün­ket a West 54-ből va­la­mi ab­la­kon ki­le­sel­ke­dő öreg­asszony. Azt mond­ja, két pofa ke­res­te föl a Flo­ri­an spi­nét. Az első az utca túl­ol­da­lán par­kolt, és fene óva­to­san vi­sel­ke­dett. Ala­po­san szem­ügy­re vet­te a vis­kót, mi­előtt be­ment. Kábé egy órá­ig volt oda­bent. Hat láb ma­gas, sö­tét hajú, kö­ze­pe­sen erős test­al­ka­tú. Na­gyon csön­de­sen jött ki.

– És al­ko­hol­sza­gú volt a le­he­le­te – fűz­tem hoz­zá.

– A, per­sze. Ez maga volt, igaz? Na a má­so­dik lá­to­ga­tó meg Bi­valy volt. Ri­kí­tó ru­hás pa­sas, ak­ko­ra, mint egy ház. Ő is ko­csin ér­ke­zett, de az öreg­lány olyan messzi­ről nem tud­ta el­ol­vas­ni a rend­szá­mát. Ez kábé egy órá­val a maga tá­vo­zá­sa után tör­tént, leg­alább­is az öreg­lány sze­rint. A Bi­valy nem so­kat te­ke­tó­ri­á­zott, és csak öt per­cig volt oda­bent. Mi­előtt be­szállt a ko­csi­já­ba, elő­vett egy ha­tal­mas stuk­kert, és föl­húz­ta. Kábé ennyit lá­tott az öreg­lány. Ezért hí­vott föl. Egyéb­ként nem hal­lott lö­vé­se­ket a ház­ból.

– Nagy csa­ló­dás le­he­tett a nyanyá­nak – mond­tam.

– Egen. Jó nyö­get. Em­lé­kez­tes­sen majd, hogy ne­ves­sek raj­ta a sza­bad­na­po­mon. Egyéb­ként az öreg­lány is el­kö­ve­tett egy bak­lö­vést. Oda­men­tek a ri­adós­le­gé­nye­ink Flo­ri­an­né há­zá­hoz, a ko­po­gá­suk­ra nem kap­tak vá­laszt, így az­tán be­men­tek anél­kül, mert az ut­cai ajtó nem volt be­zár­va. Sen­ki sincs a pad­lón hol­tan el­te­rül­ve. Sen­ki sincs ott­hon. A Flo­ri­an spi­né le­lé­celt. A fiúk át­men­nek a szom­széd­ba, és ér­dek­lőd­nek az öreg­lány­nál, és ő nem győz res­tel­ked­ni, mert­hogy nem vet­te ész­re, mi­kor ment el ha­zul­ról a Flo­ri­an spi­né. Na, kábé egy óra múl­va vagy mond­juk, más­fél óra múl­va az öreg­lány megint te­le­fo­nál, hogy Mrs. Flo­ri­an ha­za­ér­ke­zett. Na, hoz­zám kap­csol­ják az öreg­lányt, én pe­dig meg­kér­de­zem tőle, mire föl köz­li ezt ve­lünk, erre szó nél­kül le­te­szi a kagy­lót.

Nulty egy kis szü­ne­tet tar­tott, hogy lé­leg­zet­hez jus­son, és hogy meg­hall­gas­sa a hoz­zá­fűz­ni­va­ló­mat. Nem volt sem­mi hoz­zá­fűz­ni­va­lóm. Rö­vi­de­sen foly­tat­ta a dör­mö­gést.

– Megy vele va­la­mi­re?

– Nem sok­ra. Az per­sze vár­ha­tó volt, hogy a Bi­valy oda­megy. Bi­zo­nyá­ra jól is­mer­te Mrs. Flo­ri­ant. Per­sze hogy nem fog so­ká­ig tö­ket­len­ked­ni ott, mert at­tól tart, hogy a rend­őr­ség már ér­te­sí­tet­te Flo­ri­an­nét.

– Azt hi­szem – mond­ta Nulty csen­de­sen –, ki kéne men­nem Flo­ri­an­né­hoz, és ki­de­rí­te­ni, hogy hol járt.

– Nem rossz öt­let – mond­tam. – Fel­té­ve, hogy ta­lál va­la­kit, aki ki­eme­li ma­gát a szé­ké­ből.

– He? Á, megint egy jó nyö­get. Egyéb­ként nem sok­ra men­nék már vele. Azt hi­szem, nem is tö­röm ma­gam.

– Rend­ben van – mond­tam. – Lesz, ami lesz.

Kun­co­gott.

– Szo­rul a hu­rok Mal­loy kö­rül. Most már nem me­ne­kül a mar­kunk­ból. Gi­rard­ben a nyo­má­ra buk­kan­tunk, észak felé tart egy bér­ko­csin. Ott tan­kolt, és a ben­zin­ku­tas srác föl­is­mer­te a sze­mély­le­írás­ból, amit nem­rég rá­di­ón le­ad­tunk. Azt mond­ta a srác, min­den stim­melt, de Mal­loy sö­tét ru­há­ba öl­tö­zött át. Már a me­gyei és ál­la­mi bűn­ül­dö­ző szer­vek ke­zé­ben van az ügy. Ha észak­nak megy, a Ven­tu­ra-vo­nal­nál el­kap­juk, ha meg le­tér a he­gyek közé, Cas­ta­ic­nál meg kell áll­nia az el­len­őr­zés mi­att. Ha nem áll meg, elő­re­te­le­fo­nál­nak, és el­zár­ják az utat. Ha egy mód van rá, sze­ret­nénk el­ke­rül­ni, hogy rend­őr­élet­be ke­rül­jön a do­log. Mit szól hoz­zá?

– Szép, szép – mond­tam. – Fel­té­ve, hogy csak­ugyan Mal­loy az, és fel­té­ve, hogy pont úgy cse­lek­szik, ahogy ma­guk sze­ret­nék.

Nulty gon­do­san meg­kö­szö­rül­te a tor­kát.

– Egen. Ha ar­ról vol­na szó, maga most mit ten­ne?

– Sem­mit. Mi­ért kéne bár­mit is ten­nem?

– Csu­da jól szót ér­tett az­zal a Flo­ri­an spi­né­vel. Ta­lán tud­na még mon­da­ni egyet-mást az öreg­lány.

– Ha ki akar­ja szed­ni be­lő­le, nincs szük­sé­ge más­ra, csak egy üveg pi­á­ra.

– Maga olyan jól ért a nyel­vén. Rá­szán­hat­na még egy kis időt.

– Ez a rend­őr­ség dol­ga, sze­rin­tem.

– Na igen. Ám­bár az a do­log a lánnyal kap­cso­lat­ban a maga öt­le­te volt.

– A lány most már nem jö­het szá­mí­tás­ba, ha­csak Flo­ri­an­né nem ha­zu­dott.

– Az ilyen spin­kók min­dig ha­zud­nak, már csak sport­ból is – mond­ta Nulty zor­dan. – Nincs na­gyon el­fog­lal­va, ugye?

– Van egy kis mun­kám. Az­óta jött be, hogy el­vál­tunk. Olyan mun­ka, ami­ért fi­zet­nek. Saj­ná­lom.

– Szó­val fa­kép­nél hagy?

– Azt nem mon­da­nám. De kény­te­len va­gyok dol­goz­ni, hogy meg­ke­res­sem a ke­nye­re­met.

– Oké, paj­tás. Ha ez a hoz­zá­ál­lá­sa, oké.

– Sem­mi­fé­le hoz­zá­ál­lá­som nincs – mond­tam csak­nem üvölt­ve. – Egy­sze­rű­en nem érek rá, hogy ki­já­ró le­gyek a maga vagy más he­ku­sok ügye­i­ben.

– Puk­kad­jon meg – mond­ta Nulty, és le­tet­te a kagy­lót. Be­le­vi­cso­rog­tam az el­né­mult te­le­fon­kagy­ló­ba:

– Ezer­hét­száz­öt­ven he­kus van eb­ben a vá­ros­ban, és mind azt akar­ja, hogy én le­gyek a ki­já­ró­ja.

Vil­lá­já­ra pottyan­tot­tam a kagy­lót, és it­tam még egy po­hár­ká­val az iro­dai pa­lack­ból.

Ké­sőbb le­men­tem az épü­let elő­csar­no­ká­ba egy esti la­pot ven­ni. Nulty­nak egy kér­dés­ben iga­za volt. A Mont­go­mery-gyil­kos­sá­got még az „El­tűnt sze­mé­lyek” ro­vat­ban sem em­lí­tet­ték.

Is­mét tá­voz­tam az iro­dám­ból, mert el­jött az ide­je, hogy el­fo­gyasszam ko­rai va­cso­rá­mat.