2.

A lép­cső vé­gén újabb len­gő­aj­tó ta­kar­ta el sze­münk elől, ami mö­göt­te volt. A be­he­mót a hü­velyk­uj­já­val könnye­dén be­lök­te, és be­lép­tünk a he­lyi­ség­be. Hosszú, kes­keny szo­ba volt, nem ép­pen tisz­ta, nem ép­pen fé­nyes, nem ép­pen de­rűs. A sa­rok­ban, egy lám­pa alatt, né­ge­rek du­do­rász­tak, fe­cse­rész­tek egy os­táb­la­asz­tal fö­lött. Jobb kéz fe­lől, a fal mel­lett sön­tés­pult hú­zó­dott. A szo­ba töb­bi ré­szén kis, ke­rek asz­tal­kák áll­tak. Ke­vés volt a ven­dég, nők és fér­fi­ak ve­gye­sen, mind né­ger.

Hir­te­len fél­be­sza­kadt az os­táb­la­asz­tal­nál a du­do­rá­szás, és ki­aludt fö­löt­te a fény. A vá­rat­la­nul be­állt csönd olyan sú­lyos volt, mint egy víz­zel telt csó­nak. Gesz­te­nye­bar­na sze­mek me­red­tek ránk a szür­ké­től az éj­fe­ke­té­ig vál­ta­ko­zó ar­cok­ból. A fe­jek las­san fe­lénk for­dul­tak, s a fény­lő sze­mek egy má­sik faj ide­gen­ke­dé­sé­vel, meg­le­pett né­ma­sá­gá­val bá­mul­tak ránk.

Nagy­da­rab, vas­tag nya­kú né­ger tá­masz­ko­dott a bár­pult vé­gé­hez. Ing­uj­ja ró­zsa­szí­nű kéz­elő­ben vég­ző­dött, há­tát ró­zsa­szí­nű és fe­hér nad­rág­tar­tó ke­resz­tez­te. Le­rítt róla, hogy ő a ki­do­bó­em­ber. Föl­emel­te a lá­bát és las­san le­tet­te, még las­sab­ban meg­for­dult, ked­ve­sen szét­ter­pesz­tet­te a comb­ja­it, és szé­les nyel­vé­vel meg­nyal­ta a szá­ja szé­lét. Ütött-ko­pott arca úgy fes­tett, mint­ha min­den el­kép­zel­he­tő tárggyal be­le­vág­tak vol­na már, leg­föl­jebb kot­ró­ha­jó­vö­dör­rel nem. Tele volt zú­zó­dá­sok­kal, for­ra­dá­sok­kal, bőr­ke­mé­nye­dé­sek­kel, cik­cak­kok­kal, hur­kák­kal. En­nek az arc­nak nem volt oka a fé­le­lem­re. Min­den el­kép­zel­he­tő meg­tör­tént már vele.

Rö­vid, gyap­jas ha­já­ban ta­nyát vert né­hány ősz haj­szál is. Egyik fü­lé­nek hi­ány­zott a cim­pá­ja.

A ha­tal­mas, szé­les vál­lú né­ger nagy lába kis­sé roggyant­nak lát­szott, pe­dig ez né­ge­rek­nél rit­ka. El­nya­lo­gat­ta egy ide­ig a szá­ja szé­lét, mo­soly­gott, és elő­re­ló­dí­tot­ta a tes­tét. Egy ronggyá vert ököl­ví­vó gör­nyedt test­tar­tá­sá­val jött fe­lénk. A be­he­mót csön­de­sen vá­ra­ko­zott.

A ró­zsa­szín kéz­elős né­ger a be­he­mót mell­ka­sá­hoz nyom­ta ha­tal­mas, bar­na la­pát­ke­zét. Kar­ja, mint a ko­csi­lőcs. A be­he­mót nem moz­dult. A ki­do­bó­em­ber fi­no­man mo­soly­gott.

– Fe­hé­rek­nek ki­szol­gá­lás nuku. Csak szí­nes bő­rű­ek­nek. Naon saj­ná­lom.

Meg­reb­bent a be­he­mót apró, szür­ke sze­me, majd kö­rül­né­zett a he­lyi­ség­ben. Kis­sé el­vö­rö­sö­dött.

– Nig­ger­cse­hó – mond­ta dü­hö­sen, foj­tott han­gon. Föl­emel­te a hang­ját: – Hun van Vel­ma? – kér­dez­te a ki­do­bó­tól.

A ki­há­nyó­em­ber va­la­mi ne­ve­tés­fé­lét hal­la­tott. Szem­ügy­re vet­te a be­he­mót ru­há­ját, bar­na in­gét, sár­ga nyak­ken­dő­jét, nyers­szür­ke za­kó­ját a fe­hér golf­lab­dák­kal. Fi­no­man ide-oda in­gat­ta a fe­jét, és min­dent jól meg­né­zett több szem­szög­ből is. Le­né­zett az ali­gá­tor­ci­pő­re. Hal­kan kun­co­gott. Úgy lát­szott, jól szó­ra­ko­zik. Kis­sé saj­nál­tam. Lágy han­gon újra meg­szó­lalt:

– Vel­mát mon­dott? Itt nincs sem­mi­fé­le Vel­ma, test­vér. Se pia, se csa­jok, se sem­mi. Itt csak olaj van, fe­hér test­vér, de arra az­tán rá kell lép­ni sür­gő­sen.

– Vel­ma itt dol­go­zott – mond­ta a be­he­mót. Szin­te ál­ma­ta­gon be­szélt, mint­ha kinn sé­tál­na va­la­hol a sza­bad­ban, egyes-egye­dül, és ár­vács­kát szed­ne. Elő­vet­tem a zseb­ken­dő­met, és újra meg­tö­röl­tem a tar­kó­mat.

A ki­do­bó­em­ber hir­te­len föl­ne­ve­tett.

– Na igen – mond­ta, és a vál­la fö­lött gyors pil­lan­tást ve­tett a kö­zön­sé­gé­re. – Vel­ma itt dol­go­zott. De mos­tan­ság már nem dol­go­zik itt. Nyu­ga­lom­ba vo­nult. Hehe.

– Tán le­ven­né az­tat az is­ten­ver­te man­csát az in­gem­ről – mond­ta a be­he­mót.

A ki­do­bó­em­ber rosszal­ló­an össze­húz­ta a szem­öl­dö­két. Nem szo­kott hoz­zá, hogy így be­szél­je­nek vele. El­vet­te a ke­zét az ing­ről, és ököl­be szo­rí­tot­ta. Ak­ko­ra volt az ökle, mint egy jó­ko­ra pad­li­zsán, a szí­ne nem­kü­lön­ben. Köz­meg­be­csü­lés­nek ör­ven­dő mun­ká­ja, a ke­mény­sé­gé­vel ki­ví­vott jó híre for­gott koc­kán. Meg­for­gat­ta ezt a fe­jé­ben, az­tán vég­ze­tes bal­lé­pés­re szán­ta ma­gát. Dur­ván, gyors moz­du­lat­tal elő­re­len­dí­tet­te az ök­lét, kö­nyö­ké­nek hir­te­len hát­rarán­tá­sa után, és áll­ba vág­ta a be­he­mó­tot. Halk só­haj szállt vé­gig a he­lyi­sé­gen.

Nem volt rossz ütés. A ki­do­bó­em­ber le­en­ged­te a vál­lát, és elő­re­len­dí­tet­te a tes­tét. Volt erő is az ütés­ben, lát­szott, hogy nagy gya­kor­la­ta van ben­ne. A be­he­mót leg­föl­jebb egy hü­velyk­nyi­vel moz­dí­tot­ta ar­rébb a fe­jét. Nem is pró­bált ki­tér­ni az ütés elől. Szé­pen be­vár­ta, az­tán könnye­dén meg­ráz­ta ma­gát, hal­kan meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, és nya­kon ra­gad­ta a ki­do­bót.

A né­ger meg­pró­bált a tér­dé­vel tá­ma­dó­ja ágyé­ká­ba rúg­ni. A be­he­mót le­csusszan­tot­ta mu­ris láb­be­li­jét a li­nó­le­um­sző­nyeg­ről, és meg­so­dor­ta a le­ve­gő­ben a né­gert. Hát­ra­dön­töt­te, jobb ke­zé­vel ma­rok­ra fog­ta az övét. Úgy pat­tant szét az öv, mint egy ócs­ka ma­dzag. Ha­tal­mas ke­zé­vel meg­ra­gad­ta a ki­do­bó­em­ber ru­há­ját a ge­rin­ce tá­ján, föl­emel­te, és úgy ke­resz­tül­ha­jin­tot­ta a he­lyi­sé­gen, hogy zúg­va szállt, mint a győ­zel­mi zász­ló, még le­beg­tet­te is a kar­ját. Hár­man el­ug­rot­tak az út­já­ból. Átzu­hant egy asz­ta­lon, és ak­ko­ra ro­baj­jal vá­gó­dott a pad­ló­ra, hogy ta­lán még Den­ver­ben is hal­la­ni le­he­tett. Meg­rán­dult a lába, az­tán moz­du­lat­la­nul el­te­rült.

– Ér­de­kes – mond­ta a be­he­mót. – Egye­sek­nek té­ves fo­gal­ma­ik van­nak ar­ról, hogy mi­kor ér­de­mes be­le­köt­ni az em­ber­fi­á­ba. Fe­lém for­dult. – Na, inni kéne va­la­mit.

Oda­men­tünk a bár­pult­hoz. A ven­dé­gek, ki ma­gá­ban, ki ket­tes­ben, ki hár­mas­ban, néma ár­nyak­ként su­han­tak át a he­lyi­sé­gen, és olyan hang­ta­la­nul men­tek ki az aj­tón, mint ár­nyé­kok a fű­ben. Még arra is vi­gyáz­tak, hogy ne leng­jen az ajtó.

Rá­tá­masz­kod­tunk a pult­ra.

– Whis­ky sour – mond­ta a be­he­mót. – Ka­jált­son maga is.

– Whis­ky sour – mond­tam én.

A be­he­mót egy­ked­vű­en szo­po­gat­ta whis­ky sour­ját egy kö­vér tal­pas po­hár­ból. Ko­mo­ran bá­mul­ta a csa­post, egy vé­kony, be­ijedt képű, fe­hér ka­bá­tos né­gert, aki úgy moz­gott, mint­ha fáj­na a tal­pa. – Maga se tud Vel­má­ról?

– Vel­má­ról? – nya­fog­ta a csa­pos. – Mos­tan­ság nem­igen lát­tam őtet, uram. Mond­hat­nám, egy­ál­ta­lán nem lát­tam őtet.

– Maga mi­óta van itt?

– Hát lás­suk csak. – A csa­pos le­rak­ta a ken­dő­jét, össze­rán­col­ta a hom­lo­kát, és szá­mol­ni kez­dett az uj­ja­in. – Hát úgy tíz hó­nap­ja. Vagy egy éve is meg­van ta­lán. Vagy…

– Na, jus­sék már dű­lő­re – mond­ta a be­he­mót. A csa­pos nyelt egyet, ádám­csut­ká­ja úgy ug­rált, mint a fe­jet­len csir­ke.

– Mi­óta nig­ger­cse­hó ez it­ten? – kér­dez­te a be­he­mót.

A be­he­mót ököl­be szo­rí­tot­ta a ke­zét, a whis­ky­spo­hár szin­te lát­ha­tat­lan­ná ol­vadt ben­ne.

– Leg­alább öt éve – mond­tam. – A fic­kó nem­igen tud­hat Vel­ma nevű fe­hér nő­ről. És más se az it­te­ni sze­mély­zet­ből.

Úgy né­zett rám a be­he­mót, mint­ha most kel­tem vol­na ki a to­jás­ból. Úgy lát­szik, a whis­ky sourtól se de­rült jobb kedv­re.

– Ma­gát ki a fene kér­te rá, hogy üsse bele az or­rát? – kér­dez­te.

Mo­so­lyog­tam. Szé­les, me­leg, ba­rát­sá­gos mo­sollyal.

– Én va­gyok az a fic­kó, aki­vel fel­jött. Em­lék­szik?

Rám vi­gyor­gott, üres, ki­fe­je­zés­te­len vi­gyor­ral.

– Még egy whis­ky sourt – mond­ta a csa­pos­nak. – Ráz­za ki a ga­tyá­já­ból a bol­há­kat, és a ki­szol­gá­lá­son jár­jon az esze.

A csa­pos si­et­ve meg­for­dult, ki­vil­lant­va sze­me fe­hér­jét. Ne­ki­tá­masz­tot­tam a vál­lam a bár­pult­nak, és szem­ügy­re vet­tem a he­lyi­sé­get. Mos­tan­ra ki­ürült, a csa­post, a be­he­mó­tot meg en­gem le­szá­mít­va, na meg a fal­hoz ke­nő­dött ki­do­bó­em­bert. Meg­moz­dult őkel­me. Las­san mo­cor­gott, fáj­dal­mas erő­fe­szí­tés­sel. Bá­gyad­tan ara­szolt elő­re a pad­lón, mint a fél­szár­nyú légy. Úgy fész­ke­lő­dött az asz­ta­lok mö­gött, mint aki hir­te­len meg­öre­ge­dett, és el­vesz­tet­te az il­lú­zi­ó­it. Fi­gyel­tem a mo­cor­gá­sát. A csa­pos újabb két po­hár whis­ky sourt ra­kott elénk. A pult felé for­dul­tam. A be­he­mót unot­tan a ki­do­bó­em­ber­re pil­lan­tott, az­tán nem szen­telt neki több fi­gyel­met.

– Sem­mi sem ma­radt a régi hely­bűl – mond­ta pa­na­szo­san. – Vót egy kis szín­pad meg ze­ne­kar meg jó­po­fa kis szo­bák, ahol el­han­cú­roz­ha­tott a ma­gam­faj­ta fic­kó. Vel­ma éne­kel­ge­tett it­ten. Vö­rös vót a haja. Csi­nos vót, mint egy csip­ke­bu­gyi. Ip­peg ké­szül­tünk össze­há­za­sod­ni, mi­kor rám ver­ték a bal­hét.

Meg­it­tam a má­so­dik whis­ky sourt is. Kez­dett ele­gem len­ni eb­ből a ka­land­ból.

– Mi­lyen bal­hét? – kér­dez­tem.

– Mi­ért, mit gon­dolt, hun vó­tam én az alatt a nyóc év alatt, ami­ről kö­hög­tem?

– Mond­juk, lep­ké­ket fog­do­sott.

Ba­nán nagy­sá­gú mu­ta­tó­uj­já­val meg­bök­te a mel­lét.

– Sit­kón vó­tam. Mal­loy a ne­vem. Bi­valy Mal­lo­y­nak hív­nak, mert­hogy ilyen nagy­ra nőt­tem. A nagy banks­renk. Negy­ven rongy. Se­gít­ség nél­kül. Ko­moly meló, mi?

– És most el fog­ja köl­te­ni?

Éles pil­lan­tást ve­tett rám. Há­tunk mö­gül zaj hal­lat­szott. A ki­do­bó­em­ber föl­tá­pász­ko­dott. Kis­sé im­boly­gott. Keze egy sö­tét szí­nű ajtó ki­lin­csét mar­kol­ta, az os­táb­la­asz­tal mö­gött. Mi­kor ki­nyi­tot­ta az aj­tót, majd­nem be­esett raj­ta. Az ajtó be­csa­pó­dott. Zár cset­tent.

– Hát e’hho­vá ment? – kér­dez­te Mal­loy.

A csa­pos nagy erő­fe­szí­tés­sel arra az aj­tó­ra sze­gez­te vib­rá­ló sze­mét, amin ki­bo­tor­kált a ki­do­bó.

– Az… az ot­tan Mr. Mont­go­mery iro­dá­ja, uram. Ő a góré. Ott há­tul van neki az iro­dá­ja.

– Le­het, hogy is­mer­te Vel­mát – mond­ta a be­he­mót. Egy haj­tás­ra ki­it­ta a whis­ky­jét. – Per­sze, nem ko­mál­nám, ha ő is sze­mét­ked­ni akar­na ve­lem. Ki­csit sok len­ne mára.

Las­san, könnyed lé­pé­sek­kel ke­resz­tül­ha­ladt a szo­bán, mint aki­nek sem­mi gond­ja a vi­lá­gon. Ha­tal­mas háta el­ta­kar­ta az aj­tót. Be volt zár­va. Meg­ráz­ta, egy desz­ka ki­sza­kadt be­lő­le. Be­ment, és be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót.

Csönd volt. Rá­néz­tem a csa­pos­ra. A csa­pos meg rám. A sze­mén lát­szott, hogy töp­reng. Le­tö­röl­te a pul­tot, só­haj­tott, és bal ke­zé­vel be akart nyúl­ni a pult alá.

Át­nyúl­tam a pult fö­lött, és el­kap­tam a kar­ját. Vé­kony volt, tö­ré­keny. Erő­sen tar­tot­tam, és rá­mo­so­lyog­tam.

– Mit tart ott lenn, apó­ca?

Meg­nyal­ta a szá­ja szé­lét. Ne­ki­tá­masz­ko­dott a ka­rom­nak, és nem szólt sem­mit. Fény­lő ar­cán szür­ke­ség öm­lött vé­gig.

– Ez a fic­kó nem szív­ba­jos – mond­tam. – Könnyen el­jár a keze. Plá­ne, ha iszik is. Egy régi nő­is­me­rő­sét ke­re­si. Ez a hely va­la­mi­kor fe­hér kéz­ben volt. Vi­lá­gos az ábra?

A csa­pos meg­nyal­ta a szá­ja szé­lét.

– Hosszú ide­ig tá­vol volt – foly­tat­tam. – Nyolc évig. Úgy lát­szik, nem tud­ja pon­to­san ér­zé­kel­ni, mi­lyen sok idő is ez, pe­dig azt hit­tem, egy élet­nek tart­ja. Azt hi­szi, az it­te­ni sze­mély­zet­nek tud­ni kell, hogy hol az ő ba­rát­nő­je. Vi­lá­gos az ábra?

– Azt hit­tem, együtt van­nak – mond­ta las­san a csa­pos.

– Nem tud­tam sza­ba­dul­ni tőle. Kér­de­zett tő­lem va­la­mit oda­lent, az­tán föl­ci­pelt ide. Soha nem lát­tam az­előtt. De nem lett vol­na ínyem­re, hogy át­ha­jít­son a ház­te­tő fö­lött. Mit dug­dos ott lenn?

– A fű­ré­szelt csö­vű pus­ká­mat – fe­lel­te a csa­pos.

– C-c. Ez tör­vény­be üt­kö­zik – sut­tog­tam. – Néz­ze, mi ket­ten együtt va­gyunk. Van még va­la­mi­je?

– Egy pisz­to­lyom – mond­ta a csa­pos. – Egy szi­var­do­boz­ban. Eressze el a ka­ro­mat.

– Nem mon­dom! – mond­tam. – Na, moz­dul­jon csak ar­rébb. Raj­ta. Ol­dal­ra. Most iga­zán nem meg­fe­le­lő az idő arra, hogy elő­szed­je a fegy­ver­tá­rát.

– Na, ne mond­ja – mond­ta gú­nyo­san, és fá­rad­tan ne­ki­te­hén­ke­dett a ka­rom­nak. – Na, ne…

El­hall­ga­tott. Sze­mei fo­rog­tak. Föl­kap­ta a fe­jét.

Há­tul­ról, az os­táb­la­asz­tal mel­let­ti ajtó mö­gül mély, tom­pa dur­ra­nás hal­lat­szott. Le­he­tett vol­na aj­tó­csa­pó­dás is. De én más­képp vé­le­ked­tem. A csa­pos is.

A csa­pos meg­der­medt. Szá­já­ból nyál csur­gott. Hall­ga­tóz­tam. Sem­mi hang. Hir­te­len a pult vége felé ug­rot­tam. Túl so­ká­ig hall­ga­tóz­tam.

Ki­vá­gó­dott a hát­só ajtó, Bi­valy Mal­loy lé­pett ki raj­ta ha­tal­mas len­dü­let­tel, az­tán hir­te­len meg­állt, föld­be gyö­ke­re­zett szét­ve­tett lába, ar­cán szé­les, erőt­len vi­gyor.

Ke­zé­ben egy 45 mm-es ka­to­na­sá­gi colt; já­ték­szer­nek ha­tott.

– Egyi­kük se pró­bál­jon va­ca­kol­ni – mond­ta ba­rát­sá­go­san. – Man­cso­kat a pult­ra.

A csa­pos meg én a pult­ra tet­tük a ke­zün­ket.

Bi­valy Mal­loy vé­gig­se­per­te te­kin­te­té­vel a he­lyi­sé­get. Szá­já­ra kö­ve­se­dett a me­rev vi­gyor. Föl­emel­te a lá­bát, és hal­kan ke­resz­tül­jött a he­lyi­sé­gen. Úgy fes­tett, mint aki se­gít­ség nél­kül ki tud­na rá­mol­ni egy ban­kot – még eb­ben a ru­há­ban is.

Oda­jött a bár­pult­hoz.

– Man­csot a ma­gas­ba, nig­ger – mond­ta lá­gyan. A csa­pos a mennye­zet felé vág­ta a ke­zét. A be­he­mót hoz­zám lé­pett, és bal ke­zé­vel gon­do­san meg­mo­to­zott. For­ró le­he­le­te egy ide­ig a tar­kó­mat érte, az­tán odébb ment.

– Mr. Mont­go­mery se tud­ta, hogy hol van Vel­ma – mond­ta. – Útba akart iga­zí­ta­ni… ez­zel. – Bal ke­zé­vel meg­ve­re­get­te a pisz­tolyt. Las­san meg­for­dul­tam, és rá­néz­tem. – Hát – mond­ta. – Majd em­lé­kez­zen rám, ha­ver. Mond­ja meg a zser­nyá­kok­nak, hogy ne ha­mar­kod­ják el a dó­got. – Meg­len­get­te a pisz­tolyt. – Na, visz­lát, bal­fá­cá­nok. Ve­gyék úgy, hogy le­kop­tam.

El­in­dult a lép­cső felé.

– Nem fi­zet­te ki az italt – szól­tam.

Meg­állt, és ala­po­san meg­né­zett ma­gá­nak.

– Az le­het – mond­ta. – De én a maga he­lyé­be nem for­cí­roz­nám.

To­vább­ha­ladt. Ki­sik­lott a len­gő­aj­tón, és egy­re el­mo­só­dot­tab­ban hal­lat­szot­tak lép­tei, ahogy ment le­fe­lé a lép­csőn.

A csa­pos le­ha­jolt. Be­ug­rot­tam a pult mögé, és ar­rébb lök­tem. A pult alatt ken­dő­vel le­ta­kart, fű­ré­szelt csö­vű pus­ka he­vert egy tál­cán. Mel­let­te szi­var­do­boz. A szi­var­do­boz­ban egy 38 mm-es au­to­ma­ta­pisz­toly. Ma­gam­hoz vet­tem a két fegy­vert. A csa­pos ne­ki­szo­rult a pult mö­göt­ti ital­polc­nak.

Ki­jöt­tem a pult mö­gül, ke­resz­tül­men­tem a he­lyi­sé­gen, az os­táb­la­asz­tal mö­gött tá­ton­gó aj­tó­hoz. Mö­göt­te L ala­kú fo­lyo­só volt, szin­te tök­sö­tét. A ki­do­bó­em­ber esz­mé­let­le­nül he­vert a pad­lón, ke­zé­ben kés. Le­ha­jol­tam, ki­húz­tam a mar­ká­ból a kést, és le­ha­jí­tot­tam egy mel­lék­lép­csőn. A ki­do­bó hor­tyog­va lé­leg­zett, keze pety­hüd­ten he­vert.

Át­lép­tem raj­ta, és ki­nyi­tot­tam az „Iro­da” fel­ira­tú aj­tót.

Ro­zo­ga kis író­asz­tal állt a fé­lig be­desz­ká­zott ab­lak mel­lett. A szék­ben meg­me­re­ve­dett fér­fitor­zó. A szék tám­lá­ja a fér­fi nyak­szirt­jé­ig ért. Feje hát­ra­bi­csak­lott a tám­lán, orra a be­desz­ká­zott ab­lak felé me­redt. Úgy csuk­lott hát­ra, mint egy fris­sen va­salt zseb­ken­dő, de­rék­szög­ben.

Az alak jobb ke­zé­nél ki volt húz­va az író­asz­tal egyik fi­ók­ja. Ben­ne új­ság­pa­pír, olaj­folt­tal a kö­ze­pén. Va­ló­szí­nű­leg in­nen ke­rült elő a pisz­toly. Bi­zo­nyá­ra jó öt­let­nek lát­szott elő­kap­ni, de Mr. Mont­go­mery fe­jé­nek ál­lá­sa arra val­lott, hogy nem­igen vált be az öt­let.

Az asz­ta­lon te­le­fon­ké­szü­lék. Le­rak­tam a fű­ré­szelt csö­vűt, és mi­előtt te­le­fo­nál­tam vol­na a rend­őr­ség­re, be­zár­tam az aj­tót. Így na­gyobb biz­ton­ság­ban érez­tem ma­gam. Mr. Mont­go­mery se tett sem­mi­lyen ki­fo­gást.

Mire a ri­a­dó­au­tó le­gény­sé­ge föltrap­polt a lép­csőn, a ki­do­bó és a csa­pos el­tűnt. Ma­gam­ra ma­rad­tam az ét­te­rem­ben.