11.

Fe­le­úton a lej­tőn fel­fe­lé jobb­ra for­dí­tot­tam a fe­jem, és meg­pil­lan­tot­tam Mar­ri­o­tt lá­bát. A lány oda­vi­lá­gí­tott. Elő­tűnt az egész test. Ész­re kel­lett vol­na ven­nem le­fe­lé jö­vet, de ak­kor le­ha­jol­tam, és a ta­lajt vizs­gál­tam egy töl­tő­toll-lám­pa fé­nyé­nél, a ko­csi­ke­rék nyo­mát kö­vet­ve ak­ko­ra fény­nél, mint egy hu­szon­öt cen­tes érme.

– Adja ide a lám­pát – szól­tam, és hát­ra­nyúl­tam.

Szó nél­kül a ke­zem­be nyom­ta. Fél térd­re eresz­ked­tem. Érez­tem a nad­rá­go­mon ke­resz­tül, mi­lyen hi­deg és nyir­kos a föld.

Ott fe­küdt a há­tán, egy bo­kor al­já­ban, ab­ban a mo­so­ga­tó­rongy-po­zi­tú­rá­ban, amely min­dig ugyan­azt je­len­ti. Arca egy soha nem lá­tott arc volt. Ha­ját be­fe­ke­tí­tet­te a vér, a szép, sző­ke hul­lá­mo­kat is össze­gu­ban­col­ta a vér meg va­la­mi szür­kés nedv, ami az ökör­nyál­hoz ha­son­lí­tott.

Mö­göt­tem han­go­san lé­leg­zett a lány, de nem szólt sem­mit. Rá­irá­nyí­tot­tam a fényt Mar­ri­o­tt ar­cá­ra. Ká­sá­vá ver­ték. Egyik keze ki­nyújt­va, me­re­ven, uj­jai be­gör­bül­ve. Fel­öl­tő­je fé­lig alá­ja gyű­rőd­ve, mint­ha esés köz­ben föl­buk­fen­ce­zett vol­na. Lá­bai egy­mást ke­resz­tez­ték. Szá­ja sar­ká­ban pisz­kos, olaj­szí­nű vér szi­vár­gott.

– Tart­sa rá a fényt – mond­tam, és vissza­ad­tam a nő­nek a lám­pát. – Ha bír­ja a gyom­ra.

El­vet­te tő­lem, és szó nél­kül tar­tot­ta, olyan ha­tá­ro­zot­tan, mint egy ve­te­rán gyil­kos­sá­gi szak­ér­tő. Újra elő­vet­tem a töl­tő­toll-lám­pá­mat, és ne­ki­lát­tam Mar­ri­o­tt zse­be­i­nek át­ku­ta­tá­sá­hoz, ügyel­ve arra, hogy meg ne moz­dít­sam.

– Ezt nem sza­bad­na – mond­ta a lány me­re­ven. – Nem sza­bad­na hoz­zá­ér­ni, míg a rend­őr­ség ki nem jön.

– Úgy van – fe­lel­tem. – És a rend­őr­sé­gi ri­a­dó­au­tó le­gény­sé­ge ad­dig nem nyúl­hat hoz­zá, míg ki nem jön­nek a men­tők, a men­tők ad­dig nem nyúl­hat­nak hoz­zá, míg a ha­lott­kém meg nem néz­te, a fény­ké­pé­szek le nem fény­ké­pez­ték és a dak­ti­lo­szkó­pus nem vett tőle ujj­le­nyo­ma­tot. És tud­ja, mi­lyen so­ká­ig tart ez ide­kint? Órá­kig.

– Iga­za van – mond­ta. – Fel­te­szem, ma­gá­nak min­dig iga­za van. Maga már ilyen. Va­la­ki na­gyon gyű­löl­het­te, hogy így szét­ver­te a fe­jét.

– Nem hi­szem, hogy sze­mé­lyes gyű­lö­let volt – mo­rog­tam. – Van­nak, akik csak úgy passzi­ó­ból sze­re­tik szét­loccsan­ta­ni má­sok agyát.

– Maga fél­re­be­szél – mond­ta csí­pő­sen.

Át­ku­tat­tam Mar­ri­o­tt ru­há­it. Egyik nad­rág­zse­bé­ben egy ke­vés ap­ró­pénzt és né­hány bank­je­gyet, a má­sik­ban pré­selt bőr kulcs­tar­tót meg egy ki­csi zseb­kést ta­lál­tam. Bal ol­da­li far­zse­bé­ből egy ki­sebb­faj­ta pénz­tár­ca ke­rült elő, ben­ne bank­je­gyek, a ve­ze­tői en­ge­dé­lye, né­hány nyug­ta. Ka­bát­já­ban né­hány le­vél gyu­fát, egy arany­ce­ru­zát és két vé­kony pa­tyo­lat­zseb­ken­dőt ta­lál­tam, olyan tisz­ták és fe­hé­rek vol­tak, mint a szá­raz por­hó. Meg a zo­mán­co­zott ci­ga­ret­ta­tár­cát, ami­ből az arany­vé­gű, bar­na ci­ga­ret­tá­it szed­te elő. Dél-Ame­ri­ká­ból szár­maz­tak, Mon­te­vi­de­ó­ból. A má­sik bel­ső zse­bé­ben egy má­sik ci­ga­ret­ta­tár­cá­ra buk­kan­tam, ezt ko­ráb­ban nem lát­tam nála. Hím­zett se­lyem­ből ké­szült, ol­da­la­it egy-egy sár­kány dí­szí­tet­te, és a ke­re­te olyan vé­kony tek­nőc­pán­cél-után­zat­ból ké­szült, hogy szin­te ész­re se le­he­tett ven­ni. Fel­kat­tin­tot­tam a te­te­jét, és szem­ügy­re vet­tem a gu­mi­sza­lag alatt la­pu­ló há­rom hosszú orosz ci­ga­ret­tát. Az egyi­ket meg­nyom­kod­tam: öreg­nek, szá­raz­nak és pu­há­nak érez­tem. Üre­ges szo­pó­ka volt a vé­gü­kön.

– Nem eze­ket szív­ta – szól­tam hát­ra a vál­lam fö­lött.

– Eze­ket bi­zo­nyá­ra va­la­me­lyik nő­is­me­rő­se ked­vé­ért tar­tot­ta ma­gá­nál. Olyan fic­kó­nak lát­szott, aki­nek van egy cso­mó nő­is­me­rő­se.

A lány elő­re­ha­jolt, le­he­le­tét a nya­kam­ban érez­tem.

– Nem is­mer­te?

– Ma este ta­lál­koz­tam vele elő­ször. Fel­fo­ga­dott testőré­nek.

– Szép kis test­őr.

Erre nem szól­tam sem­mit.

– Saj­ná­lom – mond­ta csak­nem sut­tog­va. – A kö­rül­mé­nye­ket per­sze nem is­me­rem. Nem gon­dol­ja, hogy ezek ma­ri­hu­á­nás ci­ga­ret­ták? Meg­néz­he­tem?

Hát­ra­nyúj­tot­tam neki a hím­zett tár­cát.

– Is­mer­tem egy fic­kót, aki nagy fü­ves volt – mond­ta.

– Há­rom po­hár szó­dás whis­ky, há­rom ma­ri­hu­á­nás ci­ga­ret­ta, és csak fran­cia­kulccsal le­he­tett le­csa­lo­gat­ni a csil­lár­ról.

– Tart­sa egye­ne­sen a lám­pát.

Hall­gat­tunk egy me­ne­tet. Az­tán meg­szó­lalt:

– Saj­ná­lom. – Vissza­ad­ta a tár­cát, be­csúsz­tat­tam Mar­ri­o­tt zse­bé­be. Más nem volt nála. Mind­ez azt bi­zo­nyí­tot­ta, hogy nem fosz­tot­ták ki.

Föl­egye­ne­sed­tem, és elő­vet­tem a tár­cá­mat. Ben­ne volt mind az öt hú­szas.

– Osz­tá­lyon fe­lü­li ban­di­ták – je­gyez­tem meg. – Csak a nagy do­hányt vit­ték el.

A lám­pa­fény a föld­re vi­lá­gí­tott. El­rak­tam a tár­cá­mat, zse­bem­be il­lesz­tet­tem a töl­tő­toll-lám­pá­mat, és hir­te­len a kis re­vol­ver felé kap­tam, a lány még most is ab­ban a ke­zé­ben szo­ron­gat­ta, ame­lyik­ben a vil­la­mos zseb­lám­pát. A lám­pa a föld­re esett, de a pisz­tolyt meg­ka­pa­rin­tot­tam. A lány hát­ra­ug­rott, le­ha­jol­tam a lám­pá­ért. Egy pil­la­na­tig az ar­cá­ba vi­lá­gí­tot­tam, az­tán le­ol­tot­tam.

– Fö­lös­le­ges dur­vás­kod­ni – mond­ta a lány, és hosszú, csil­lo­gó vál­lú, nyers­szí­nű ka­bát­já­nak zse­bé­be dug­ta a ke­zét. – Nem gon­dol­tam, hogy maga ölte meg.

Tet­szett hang­já­nak hű­vös csen­gé­se. Tet­szett a nyu­gal­ma is. Áll­tunk a sö­tét­ben, egy­más­sal szem­ben, és hall­gat­tunk. A bok­ro­kat néz­tem, és az ég al­ján a de­ren­gést.

Ar­cá­ra irá­nyí­tot­tam a fényt, meg­pis­log­tat­ta. Ki­csi, csi­nos, vib­rá­ló arca volt, és nagy sze­me. Fi­nom bőre alatt lát­szot­tak vé­kony csont­jai. Ke­cses volt az arca, mint egy cre­mo­nai he­ge­dű. Iga­zán csi­nos arc.

– Úgy lá­tom, vö­rös a haja – mond­tam. – Ír­nek né­zem.

– És a ne­vem Ri­or­dan. Na és? Olt­sa el a lám­pát. Nem vö­rös a ha­jam, ha­nem gesz­te­nye­szí­nű.

El­ol­tot­tam.

– Mi a ke­reszt­ne­ve?

– Anne. De ne szó­lít­son An­nie-nek.

– Mit ke­res itt?

– Néha éj­sza­kán­ként ki­ko­csi­ká­zom. Ál­mat­lan­ság el­len. Egye­dül élek. Árva va­gyok. Úgy is­me­rem ezt a vi­dé­ket, mint a te­nye­re­met. Vé­let­le­nül erre jöt­tem, és fényt lát­tam meg­vil­lan­ni a mé­lye­dés­ben. Kis­sé hi­deg van a sze­rel­mes­ke­dés­hez, gon­dol­tam. És ah­hoz nem is kell vi­lá­gí­tás, igaz?

– Én min­dig meg­vol­tam nél­kü­le. Azt tud­ja, hogy a tűz­zel ját­szik, Miss Ri­or­dan?

– Azt hi­szem, én is ezt mond­tam ma­gá­nak. De volt ná­lam pisz­toly. Nem fél­tem. Nem tilt­ja a tör­vény, hogy el­jöj­jek ide.

– Aha. Csak az ön­fenn­tar­tás tör­vé­nye. Ma este nincs ked­vem okos­kod­ni. Re­mé­lem, van fegy­ver­vi­se­lé­si en­ge­dé­lye. – Fe­lé­je tar­tot­tam a pisz­to­lya agyát.

El­vet­te tő­lem, és be­le­dug­ta a zse­bé­be.

– Hát nem fur­csa, hogy mire vi­szi rá az em­bert a kí­ván­csi­ság? Néha íro­ga­tok. Szí­nes kis tár­cá­kat.

– Hoz va­la­mit a kony­há­ra?

– Át­ko­zot­tul ke­ve­set. Mit ke­re­sett a ha­lott zse­be­i­ben?

– Sem­mi kü­lö­nö­set. Csak imá­dok ko­to­rász­ni. Nyolc­ezer dol­lárt hoz­tunk ma­gunk­kal, hogy vissza­vá­sá­rol­juk egy hölgy szá­má­ra az el­lo­pott ék­sze­rét. Úton­ál­lók tá­mad­tak ránk. Hogy mi­ért öl­ték meg őt, azt nem tu­dom. Nem úgy né­zett ki, hogy ké­pes harc­ba bo­csát­koz­ni. És nem is hal­lot­tam küz­de­lem za­ját. Lenn vol­tam a mé­lye­dés­ben, mi­kor rá­tá­mad­tak. Ő fent volt a ko­csi­ban. A meg­ál­la­po­dás sze­rint le kel­lett vol­na jön­nünk a mé­lye­dés­be, de nem­igen tud­tunk vol­na el­jön­ni a ko­csi­val a ba­ri­kád mel­lett – ne­ki­üt­köz­tünk vol­na. Így az­tán gya­log men­tem le; ak­kor üt­het­tek raj­ta a tár­sa­mon, amíg lent vol­tam. Egyi­kük be­ült a ko­csi­ba, az­tán le­ütött. Per­sze, én még azt hit­tem, hogy a tár­sam ül a ko­csi­ban.

– Maga nem is olyan os­to­ba – mond­ta a lány.

– Kez­det­től fog­va volt va­la­mi za­va­ros eb­ben a meg­bí­zás­ban. Érez­tem. De szük­sé­gem volt a pénz­re. Most az­tán me­he­tek a rend­őr­ség­re pi­tiz­ni. El­vin­ne a ko­csi­ján Mon­temar Vis­tá­ba? Ott­hagy­tam a ko­csi­mat. Ő ott la­kott.

– Per­sze, hogy el. De nem kéne egyi­künk­nek itt ma­rad­ni? El­vi­het­né a ko­csi­mat… vagy pe­dig én ki­hív­nám a rend­őr­sé­get.

Az órám­ra néz­tem. A hal­vá­nyan csil­lo­gó mu­ta­tók sze­rint éj­fél felé járt az idő.

– Nem.

– Mi­ért?

– Nem tu­dom meg­mon­da­ni. Úgy ér­zem, így kell len­nie. Egye­dül aka­rom vé­gig­ját­sza­ni ezt a par­tit.

Nem vá­la­szolt. Megint le­men­tünk a domb­ol­da­lon, be­száll­tunk a kis­ko­csi­ba, be­gyúj­tot­ta a mo­tort, és meg­for­dult az au­tó­já­val, a vi­lá­gí­tást be se kap­csol­ta; föl­haj­tott a domb­ra, és könnye­dén el­hú­zott az út­tor­lasz mel­lett. Öt­ven mé­ter­rel fel­jebb be­kap­csol­ta a lám­pá­kat.

Fájt a fe­jem. Míg el nem ér­tük az első há­zat az út kö­ve­zett ré­szén, nem be­szél­tünk. Ak­kor meg­szó­lalt:

– In­nia kéne va­la­mit. Tu­laj­don­kép­pen el­jö­het­ne hoz­zám, és ott be­kap­hat­na egy_, po­hár­ká­val. On­nan is be­te­le­fo­nál­hat a rend­őr­ség­re. Úgy­is Nyu­gat-Los An­ge­les­ből kell ne­kik ki­jön­ni. Itt csak egy tűz­ol­tó­ál­lo­más van.

– Men­jen csak elő­re a ten­ger­part felé. Egye­dül csi­ná­lom vé­gig ezt a mó­kát.

– Na de mi­ért? Nem fé­lek tő­lük. A val­lo­má­som se­gí­te­ne ma­gán.

– Nincs szük­sé­gem se­gít­ség­re. Gon­dol­koz­nom kell. Egye­dül aka­rok len­ni egy da­ra­big.

– Én… hát jó – mond­ta.

Va­la­mi bi­zony­ta­lan hang ván­szor­gott elő a tor­ká­ból. Be­for­dult a su­gár­út­ra. Oda­ér­tünk a ten­ger­par­ti sztrá­da mel­let­ti szer­viz­ál­lo­más­hoz, és észak felé for­dul­tunk, Mon­temar Vis­ta, il­let­ve az ot­ta­ni, ut­cai ká­vé­ház felé. Úgy ki volt vi­lá­gít­va, mint egy lu­xus­ha­jó. A lány az út­pad­ka mel­lé hú­zott, ki­száll­tam, és fog­tam az aj­tót.

Elő­ko­tor­tam a tár­cám­ból egy név­je­gyet, és be­ad­tam a lány­nak.

– Ha va­la­mi­kor szük­sé­ge lesz egy mar­kos fér­fi­ra, csak szól­jon ne­kem – mond­tam. – De ha agy­mun­ká­ról van szó, ak­kor ne szá­mít­son rám.

A sze­rel­vény­fal­ra tet­te a név­je­gye­met, és las­san így szólt;

– A Bay City-i te­le­fon­könyv­ben meg­ta­lál­hat­ja a ne­vem és a cí­mem. Hu­szon­ötö­dik utca 819. Lá­to­gas­son meg, és tűz­zön a mel­lem­re va­la­mi plecs­nit, ami­ért nem ütöt­tem az or­rom a be­cses dol­gá­ba. Azt hi­szem, maga még most is kó­tya­gos at­tól az ütés­től, amit a tar­kó­já­ra mér­tek.

Gyor­san kör­be­for­dult az úton. Fi­gyel­tem, amint két far­lám­pá­ja be­le­vész a sö­tét­ség­be.

El­ha­lad­tam a gya­log­já­ró híd és az ut­cai ká­vé­ház mel­lett, és a par­ko­ló­he­lyen be­száll­tam a ko­csim­ba. Előt­tem épp egy rács volt, et­től újra di­der­gés fo­gott el. Úgy vél­tem, éssze­rűbb lesz be­men­nem a Nyu­gat-Los An­ge­les-i rend­őr­ka­pi­tány­ság­ra; húsz perc­cel ké­sőbb be is men­tem, hi­de­gen, mint a béka és zöl­den, mint egy va­do­na­túj egy­dol­lá­ros ban­kó háta.