11.
Feleúton a lejtőn felfelé jobbra fordítottam a fejem, és megpillantottam Marriott lábát. A lány odavilágított. Előtűnt az egész test. Észre kellett volna vennem lefelé jövet, de akkor lehajoltam, és a talajt vizsgáltam egy töltőtoll-lámpa fényénél, a kocsikerék nyomát követve akkora fénynél, mint egy huszonöt centes érme.
– Adja ide a lámpát – szóltam, és hátranyúltam.
Szó nélkül a kezembe nyomta. Fél térdre ereszkedtem. Éreztem a nadrágomon keresztül, milyen hideg és nyirkos a föld.
Ott feküdt a hátán, egy bokor aljában, abban a mosogatórongy-pozitúrában, amely mindig ugyanazt jelenti. Arca egy soha nem látott arc volt. Haját befeketítette a vér, a szép, szőke hullámokat is összegubancolta a vér meg valami szürkés nedv, ami az ökörnyálhoz hasonlított.
Mögöttem hangosan lélegzett a lány, de nem szólt semmit. Ráirányítottam a fényt Marriott arcára. Kásává verték. Egyik keze kinyújtva, mereven, ujjai begörbülve. Felöltője félig alája gyűrődve, mintha esés közben fölbukfencezett volna. Lábai egymást keresztezték. Szája sarkában piszkos, olajszínű vér szivárgott.
– Tartsa rá a fényt – mondtam, és visszaadtam a nőnek a lámpát. – Ha bírja a gyomra.
Elvette tőlem, és szó nélkül tartotta, olyan határozottan, mint egy veterán gyilkossági szakértő. Újra elővettem a töltőtoll-lámpámat, és nekiláttam Marriott zsebeinek átkutatásához, ügyelve arra, hogy meg ne mozdítsam.
– Ezt nem szabadna – mondta a lány mereven. – Nem szabadna hozzáérni, míg a rendőrség ki nem jön.
– Úgy van – feleltem. – És a rendőrségi riadóautó legénysége addig nem nyúlhat hozzá, míg ki nem jönnek a mentők, a mentők addig nem nyúlhatnak hozzá, míg a halottkém meg nem nézte, a fényképészek le nem fényképezték és a daktiloszkópus nem vett tőle ujjlenyomatot. És tudja, milyen sokáig tart ez idekint? Órákig.
– Igaza van – mondta. – Felteszem, magának mindig igaza van. Maga már ilyen. Valaki nagyon gyűlölhette, hogy így szétverte a fejét.
– Nem hiszem, hogy személyes gyűlölet volt – morogtam. – Vannak, akik csak úgy passzióból szeretik szétloccsantani mások agyát.
– Maga félrebeszél – mondta csípősen.
Átkutattam Marriott ruháit. Egyik nadrágzsebében egy kevés aprópénzt és néhány bankjegyet, a másikban préselt bőr kulcstartót meg egy kicsi zsebkést találtam. Bal oldali farzsebéből egy kisebbfajta pénztárca került elő, benne bankjegyek, a vezetői engedélye, néhány nyugta. Kabátjában néhány levél gyufát, egy aranyceruzát és két vékony patyolatzsebkendőt találtam, olyan tiszták és fehérek voltak, mint a száraz porhó. Meg a zománcozott cigarettatárcát, amiből az aranyvégű, barna cigarettáit szedte elő. Dél-Amerikából származtak, Montevideóból. A másik belső zsebében egy másik cigarettatárcára bukkantam, ezt korábban nem láttam nála. Hímzett selyemből készült, oldalait egy-egy sárkány díszítette, és a kerete olyan vékony teknőcpáncél-utánzatból készült, hogy szinte észre se lehetett venni. Felkattintottam a tetejét, és szemügyre vettem a gumiszalag alatt lapuló három hosszú orosz cigarettát. Az egyiket megnyomkodtam: öregnek, száraznak és puhának éreztem. Üreges szopóka volt a végükön.
– Nem ezeket szívta – szóltam hátra a vállam fölött.
– Ezeket bizonyára valamelyik nőismerőse kedvéért tartotta magánál. Olyan fickónak látszott, akinek van egy csomó nőismerőse.
A lány előrehajolt, leheletét a nyakamban éreztem.
– Nem ismerte?
– Ma este találkoztam vele először. Felfogadott testőrének.
– Szép kis testőr.
Erre nem szóltam semmit.
– Sajnálom – mondta csaknem suttogva. – A körülményeket persze nem ismerem. Nem gondolja, hogy ezek marihuánás cigaretták? Megnézhetem?
Hátranyújtottam neki a hímzett tárcát.
– Ismertem egy fickót, aki nagy füves volt – mondta.
– Három pohár szódás whisky, három marihuánás cigaretta, és csak franciakulccsal lehetett lecsalogatni a csillárról.
– Tartsa egyenesen a lámpát.
Hallgattunk egy menetet. Aztán megszólalt:
– Sajnálom. – Visszaadta a tárcát, becsúsztattam Marriott zsebébe. Más nem volt nála. Mindez azt bizonyította, hogy nem fosztották ki.
Fölegyenesedtem, és elővettem a tárcámat. Benne volt mind az öt húszas.
– Osztályon felüli banditák – jegyeztem meg. – Csak a nagy dohányt vitték el.
A lámpafény a földre világított. Elraktam a tárcámat, zsebembe illesztettem a töltőtoll-lámpámat, és hirtelen a kis revolver felé kaptam, a lány még most is abban a kezében szorongatta, amelyikben a villamos zseblámpát. A lámpa a földre esett, de a pisztolyt megkaparintottam. A lány hátraugrott, lehajoltam a lámpáért. Egy pillanatig az arcába világítottam, aztán leoltottam.
– Fölösleges durváskodni – mondta a lány, és hosszú, csillogó vállú, nyersszínű kabátjának zsebébe dugta a kezét. – Nem gondoltam, hogy maga ölte meg.
Tetszett hangjának hűvös csengése. Tetszett a nyugalma is. Álltunk a sötétben, egymással szemben, és hallgattunk. A bokrokat néztem, és az ég alján a derengést.
Arcára irányítottam a fényt, megpislogtatta. Kicsi, csinos, vibráló arca volt, és nagy szeme. Finom bőre alatt látszottak vékony csontjai. Kecses volt az arca, mint egy cremonai hegedű. Igazán csinos arc.
– Úgy látom, vörös a haja – mondtam. – Írnek nézem.
– És a nevem Riordan. Na és? Oltsa el a lámpát. Nem vörös a hajam, hanem gesztenyeszínű.
Eloltottam.
– Mi a keresztneve?
– Anne. De ne szólítson Annie-nek.
– Mit keres itt?
– Néha éjszakánként kikocsikázom. Álmatlanság ellen. Egyedül élek. Árva vagyok. Úgy ismerem ezt a vidéket, mint a tenyeremet. Véletlenül erre jöttem, és fényt láttam megvillanni a mélyedésben. Kissé hideg van a szerelmeskedéshez, gondoltam. És ahhoz nem is kell világítás, igaz?
– Én mindig megvoltam nélküle. Azt tudja, hogy a tűzzel játszik, Miss Riordan?
– Azt hiszem, én is ezt mondtam magának. De volt nálam pisztoly. Nem féltem. Nem tiltja a törvény, hogy eljöjjek ide.
– Aha. Csak az önfenntartás törvénye. Ma este nincs kedvem okoskodni. Remélem, van fegyverviselési engedélye. – Feléje tartottam a pisztolya agyát.
Elvette tőlem, és beledugta a zsebébe.
– Hát nem furcsa, hogy mire viszi rá az embert a kíváncsiság? Néha írogatok. Színes kis tárcákat.
– Hoz valamit a konyhára?
– Átkozottul keveset. Mit keresett a halott zsebeiben?
– Semmi különöset. Csak imádok kotorászni. Nyolcezer dollárt hoztunk magunkkal, hogy visszavásároljuk egy hölgy számára az ellopott ékszerét. Útonállók támadtak ránk. Hogy miért ölték meg őt, azt nem tudom. Nem úgy nézett ki, hogy képes harcba bocsátkozni. És nem is hallottam küzdelem zaját. Lenn voltam a mélyedésben, mikor rátámadtak. Ő fent volt a kocsiban. A megállapodás szerint le kellett volna jönnünk a mélyedésbe, de nemigen tudtunk volna eljönni a kocsival a barikád mellett – nekiütköztünk volna. Így aztán gyalog mentem le; akkor üthettek rajta a társamon, amíg lent voltam. Egyikük beült a kocsiba, aztán leütött. Persze, én még azt hittem, hogy a társam ül a kocsiban.
– Maga nem is olyan ostoba – mondta a lány.
– Kezdettől fogva volt valami zavaros ebben a megbízásban. Éreztem. De szükségem volt a pénzre. Most aztán mehetek a rendőrségre pitizni. Elvinne a kocsiján Montemar Vistába? Otthagytam a kocsimat. Ő ott lakott.
– Persze, hogy el. De nem kéne egyikünknek itt maradni? Elvihetné a kocsimat… vagy pedig én kihívnám a rendőrséget.
Az órámra néztem. A halványan csillogó mutatók szerint éjfél felé járt az idő.
– Nem.
– Miért?
– Nem tudom megmondani. Úgy érzem, így kell lennie. Egyedül akarom végigjátszani ezt a partit.
Nem válaszolt. Megint lementünk a domboldalon, beszálltunk a kiskocsiba, begyújtotta a motort, és megfordult az autójával, a világítást be se kapcsolta; fölhajtott a dombra, és könnyedén elhúzott az úttorlasz mellett. Ötven méterrel feljebb bekapcsolta a lámpákat.
Fájt a fejem. Míg el nem értük az első házat az út kövezett részén, nem beszéltünk. Akkor megszólalt:
– Innia kéne valamit. Tulajdonképpen eljöhetne hozzám, és ott bekaphatna egy, pohárkával. Onnan is betelefonálhat a rendőrségre. Úgyis Nyugat-Los Angelesből kell nekik kijönni. Itt csak egy tűzoltóállomás van.
– Menjen csak előre a tengerpart felé. Egyedül csinálom végig ezt a mókát.
– Na de miért? Nem félek tőlük. A vallomásom segítene magán.
– Nincs szükségem segítségre. Gondolkoznom kell. Egyedül akarok lenni egy darabig.
– Én… hát jó – mondta.
Valami bizonytalan hang vánszorgott elő a torkából. Befordult a sugárútra. Odaértünk a tengerparti sztráda melletti szervizállomáshoz, és észak felé fordultunk, Montemar Vista, illetve az ottani, utcai kávéház felé. Úgy ki volt világítva, mint egy luxushajó. A lány az útpadka mellé húzott, kiszálltam, és fogtam az ajtót.
Előkotortam a tárcámból egy névjegyet, és beadtam a lánynak.
– Ha valamikor szüksége lesz egy markos férfira, csak szóljon nekem – mondtam. – De ha agymunkáról van szó, akkor ne számítson rám.
A szerelvényfalra tette a névjegyemet, és lassan így szólt;
– A Bay City-i telefonkönyvben megtalálhatja a nevem és a címem. Huszonötödik utca 819. Látogasson meg, és tűzzön a mellemre valami plecsnit, amiért nem ütöttem az orrom a becses dolgába. Azt hiszem, maga még most is kótyagos attól az ütéstől, amit a tarkójára mértek.
Gyorsan körbefordult az úton. Figyeltem, amint két farlámpája belevész a sötétségbe.
Elhaladtam a gyalogjáró híd és az utcai kávéház mellett, és a parkolóhelyen beszálltam a kocsimba. Előttem épp egy rács volt, ettől újra didergés fogott el. Úgy véltem, ésszerűbb lesz bemennem a Nyugat-Los Angeles-i rendőrkapitányságra; húsz perccel később be is mentem, hidegen, mint a béka és zölden, mint egy vadonatúj egydolláros bankó háta.