12.

Más­fél órá­val ké­sőbb. A holt­tes­tet el­szál­lí­tot­ták, a te­re­pet át­fé­sül­ték, és há­rom­szor vagy négy­szer elő­ad­tam a szto­ri­mat. Ne­gyed­ma­gam­mal ül­tem a Nyu­gat-Los An­ge­les-i rend­őr­ség ügye­le­tes nyo­mo­zó­tiszt­jé­nek szo­bá­já­ban. Az épü­let üres volt, egy ré­sze­get le­szá­mít­va; ren­dü­let­le­nül ri­kol­toz­ta az auszt­rál benn­szü­löt­tek hí­vó­je­lét, köz­ben vár­ta, hogy reg­gel be­vi­gyék a vá­ros­ba a tár­gya­lás­ra.

A mennye­zet­be épí­tett ref­lek­tor­ból éles, fe­hér fény zú­dult az asz­tal­ra, mely­nek lap­ján a Lind­say Mar­ri­o­tt zse­be­i­ből elő­ke­rült hol­mik he­ver­tek nagy össze­vissza­ság­ban; most épp­oly ha­lott­nak és hon­ta­lan­nak lát­szot­tak, mint a gaz­dá­juk. A ve­lem szem­ben ülő fér­fi­nak az asz­tal túl­ol­da­lán Ran­dall volt a neve, a Los An­ge­les-i Köz­pon­ti Gyil­kos­sá­gi Cso­port­tól ér­ke­zett. So­vány, csön­des em­ber volt, az öt­ve­ne­di­ket ta­pos­ta, haja sima, krém­szür­ke, sze­me hi­deg, mo­do­ra tar­tóz­ko­dó. Fe­ke­te pöttyös nyak­ken­dőt vi­selt. Sze­mem előtt tán­cot jár­tak a pöttyök. Ran­dall mö­gött két tag­ba­sza­kadt, testőr­kül­se­jű pa­sas téb­lá­bolt, egyik a bal, má­sik a jobb fü­le­met tar­tot­ta szem­mel.

Meg­mor­zsol­gat­tam egy ci­ga­ret­tát az uj­ja­im kö­zött, meg­gyúj­tot­tam, de nem íz­lett. Ül­tem, és azt fi­gyel­tem, hogy pa­rázs­lik az uj­ja­im kö­zött. Úgy érez­tem, leg­alább nyolc­van­éves va­gyok, és vil­lám­gyor­san öreg­szem to­vább.

– Mi­nél gyak­rab­ban adja elő a his­tó­ri­á­ját, an­nál hü­lyéb­bül hang­zik. Ez a Mar­ri­o­tt hét­szent­ség, hogy na­po­kig tár­gyalt a vált­ság­díj­fi­ze­tés­ről, és ak­kor né­hány órá­val a vég­ső ta­lál­ko­zás előtt föl­hív egy vad­ide­gent, és meg­fo­gad­ja testőr­nek, hogy kí­sér­je el – mond­ta Ran­dall hi­de­gen.

– Nem pont testőr­nek – mond­tam. – Hi­szen még azt se árul­tam el neki, hogy van ná­lam fegy­ver. Csak kí­sé­rő­nek.

– Hol hal­lott ma­gá­ról?

– Elő­ször azt mond­ta, hogy egy kö­zös is­me­rő­sünk­től. Az­tán meg azt, hogy ta­lá­lom­ra vá­lasz­tot­ta ki a ne­vem a te­le­fon­könyv­ből.

Ran­dall fi­no­man be­le­ko­tort az asz­ta­lon he­ve­rő hol­mik­ba, és ki­vá­lasz­tott egy név­jegy­kár­tyát, olyan moz­du­lat­tal, mint­ha va­la­mi mocs­kot ven­ne a ke­zé­be. Elém lök­te.

– Meg­volt neki a maga név­je­gye. A hi­va­ta­los név­je­gye.

Rá­pil­lan­tot­tam a kár­tyá­ra. Mar­ri­o­tt tár­cá­já­ból ke­rült elő, egy cso­mó más név­jeggyel együtt, ezek­re nem sok ügyet ve­tet­tem oda­kint a Pu­ris­si­ma-ka­nyon­ban. Csak­ugyan az én név­je­gyem volt. Mar­ri­o­tté­hoz ké­pest meg­le­pő­en mocs­kos­nak lát­szott. Egyik sar­ká­ban ke­rek pi­szok­folt.

– Na per­sze – mond­tam. – Ha csak te­he­tem, osz­to­ga­tom őket. Ez csak ért­he­tő.

– Mar­ri­o­tt ma­gá­ra bíz­ta a pénzt – mond­ta Ran­dall. – Nyolc­ezer dol­lárt. Úgy lát­szik, meg­bí­zott fű­ben-fá­ban.

Be­le­szív­tam a ci­ga­ret­tám­ba, és a pla­fon felé fúj­tam a füs­töt. A fény bán­tot­ta a sze­me­met. Fájt a tar­kóm.

– Nem lop­tam el a nyolc­ezer dol­lárt – mond­tam. – Saj­ná­lom.

– Na igen. Ha maga lop­ta vol­na el, nem len­ne most itt. Vagy itt len­ne? – Hű­vös vi­gyor ült ki az ar­cá­ra, de mes­ter­kélt­nek lát­szott.

– Nyolc­ezer dol­lá­rért na­gyon sok min­dent meg­ten­nék – mond­tam. – De ha meg akar­nék ölni va­la­kit egy füty­kös­sel, leg­föl­jebb ket­tőt üt­nék… a tar­kó­já­ra.

Bó­lin­tott. Mö­göt­te az egyik jard be­le­kö­pött a sze­mét­ko­sár­ba.

– Ez az egyik jel­leg­ze­tes­sé­ge a do­log­nak, ami meg­hök­ken­ti az em­bert. Ama­tőr­mun­ká­nak lát­szik, per­sze le­het, di­rekt úgy volt ki­csi­nál­va, hogy an­nak látsszék. A pénz nem Mar­ri­o­tté volt, ugye?

– Nem tu­dom. Most, hogy vissza­gon­do­lok, úgy rém­lik, hogy nem az övé volt, de ez csak futó be­nyo­más. Nem akar­ta el­árul­ni az il­le­tő hölgy sze­mély­azo­nos­sá­gát.

– Mar­ri­o­tt­ról sem­mit se tu­dunk… egye­lő­re – mond­ta Ran­dall von­ta­tot­tan. – Min­den­eset­re el­kép­zel­he­tő­nek tar­tom, hogy ő maga akar­ta el­bu­gáz­ni a nyolc­ez­ret.

– Há? – Ez meg­le­pett. Ta­lán lát­szott is raj­tam. Ran­dall sima ar­cán sem­mi se vál­to­zott.

– Meg­szá­mol­ta a pénzt?

– Nem én. Ide­adott egy bo­rí­té­kot. Be­le­néz­tem, pénz volt ben­ne, jó sok­nak lát­szott. Azt mond­ta, nyolc rongy. Mi­ért akar­ta vol­na el­lop­ni tő­lem, hi­szen már ak­kor is nála volt, mi­kor én még szín­re se lép­tem?

Ran­dall a mennye­zet sar­ká­ba né­zett, és el­húz­ta a szá­ja sar­kát. Vál­lat vont.

– Men­jünk csak vissza egy ki­csit – mond­ta. – Va­la­ki fel­tar­tóz­tat­ta Mar­ri­o­ttot és a höl­gyet, és el­szed­ték tő­lük ezt a nyak­lán­cot meg más egye­bet, és ké­sőbb fel­aján­lot­ták, hogy a fel­té­te­le­zett ér­té­ké­hez vi­szo­nyít­va na­gyon ki­csi össze­gért vissza­ad­ják. Mar­ri­o­tt­nak kel­lett in­téz­nie a vissza­fi­ze­tést. Úgy gon­dol­ta, egye­dül üti nyél­be, és nem tud­hat­juk, hogy tár­gya­ló­part­ne­rei szab­tak-e ez­zel kap­cso­lat­ban va­la­mi fel­té­telt, vagy szól­tak-e róla egy­ál­ta­lán. Az ilyen ese­tek­ben na­gyon elő­vi­gyá­za­to­san jár­nak el. De Mar­ri­o­tt jó­nak lát­ta fel­fo­gad­ni ma­gát arra, hogy kí­sér­je el. Mind­ket­ten azt kép­zel­ték, hogy szer­ve­zett ban­dá­val áll­nak szem­ben, és a ban­da tisz­tes­sé­ge­sen ját­szik majd, a szak­ma ke­re­te­in be­lül. Mar­ri­o­tt félt. Ez csak ter­mé­sze­tes. Sze­ret­te vol­na, ha van vele va­la­ki. De maga vad­ide­gen volt az ő sze­mé­ben, csak egy név volt, amit egy név­je­gyen ol­va­sott; ezt a név­je­gyet va­la­ki, nem tud­juk, ki, Mar­ri­o­tt ál­lí­tá­sa sze­rint egy kö­zös is­me­rős, nyom­ta a ke­zé­be. Na, Mar­ri­o­tt úgy dönt az utol­só perc­ben, hogy maga vi­gye a pénzt, és in­téz­ze az egé­szet, ő meg majd el­bú­jik a ko­csi­ban. Maga azt ál­lít­ja, hogy ez a maga öt­le­te volt, de le­het, hogy Mar­ri­o­tt szá­mí­tott erre az öt­let­re, és ha maga nem dob­ja föl, ő maga ja­va­sol­ja.

– Elő­ször nem tet­szett neki az öt­let – mond­tam. Ran­dall is­mét vál­lat vont.

– Úgy tett, mint­ha nem tet­sze­ne neki, de a vé­gén az­tán be­le­egye­zett. A te­le­fon­hí­vás is be­ér­ke­zett, el­in­dul­nak egy hely­re, amit Mar­ri­o­tt ír le ma­gá­nak. Mind­ez Mar­ri­o­tt-tól szár­ma­zik. Nincs olyan ré­sze, amit maga in­dít­vá­nyo­zott. Ami­kor oda­ér­nek, a kör­nyé­ken sen­kit se ta­lál­nak. A meg­ál­la­po­dás sze­rint ma­guk­nak le kel­lett vol­na haj­ta­ni a mé­lye­dés­be, de úgy sac­col­ták, hogy nem fér­né­nek el az út­tor­lasz mel­lett. Csak­ugyan szűk volt a hely, mert Mar­ri­o­tt ko­csi­já­nak bal ol­da­la csú­nyán le­hor­zso­ló­dott. Szó­val, maga ki­száll, és le­sé­tál a mé­lye­dés­be, nem lát, nem hall sem­mit, vár né­hány per­cet, vissza­tér a ko­csi­hoz, az­tán va­la­ki a ko­csi mö­gül tar­kón keni ma­gát. Már­most ha föl­tesszük, hogy Mar­ri­o­tt meg akar­ta sze­rez­ni azt a pénzt, és ma­gát akar­ta föl­hasz­nál­ni eh­hez ali­bi­nek, hát nem pont így járt vol­na el?

– Gyö­nyö­rű kis el­mé­let – szól­tam. – Mar­ri­o­tt le­ütött, el­szed­te tő­lem a pénzt, de az­tán meg­bán­ta, amit tett, el­ás­ta a pénzt egy bo­kor alatt, és ki­loccsan­tot­ta a sa­ját agy­ve­le­jét.

Ran­dall ki­fe­je­zés­te­le­nül né­zett rám.

– Ter­mé­sze­te­sen volt cin­ko­sa is. Mar­ri­o­tt úgy ter­vez­te, hogy őt ma­gát és ma­gát is, Mar­lo­we, le­üti ez a cin­kos. Csak­hogy Mar­ri­o­ttot át­ver­te a cim­bo­rá­ja. Meg­öl­te, és úgy lé­pett meg a pénz­zel. Ma­gát azért nem kel­lett, hogy meg­öl­je, mert maga nem is­mer­te őt.

Ámu­lat­tal te­kin­tet­tem rá, és ki­ol­tot­tam ci­ga­ret­tám vé­gét egy fa ha­mu­tar­tó­ban, va­la­mi­kor üveg­ből volt a fe­ne­ke, de az már rég le­he­tett.

– Eh­hez az el­mé­let­hez a té­nyek is passzol­nak… már amennyi­re je­len­leg is­mer­jük őket – mond­ta Ran­dall csen­de­sen. – Ez az el­mé­let van olyan jó, mint bár­mely más, amit pil­la­nat­nyi­lag föl­ál­lít­ha­tunk.

– Csak egyet­len tény nem passzol: hogy en­gem a ko­csi mö­gül ütöt­tek le, vagy­is ne­kem arra kéne gya­na­kod­ni, hogy Mar­ri­o­tt vá­gott ku­pán. A töb­bi do­log stim­mel. Meg­jegy­zem, mi­után meg­öl­ték, már nem gya­na­kod­tam rá.

– Az a mód, aho­gyan le­ütöt­ték, pom­pá­san il­lik az el­mé­let­be – mond­ta Ran­dall. – Maga nem mond­ta meg Mar­ri­o­tt­nak, hogy van ma­gá­nál fegy­ver, de azért ő lát­hat­ta, hogy ki­du­do­ro­dik a hóna alatt, leg­alább­is gya­nít­hat­ta. Eb­ben az eset­ben olyan­kor kel­lett neki le­üt­ni ma­gát, mi­kor sem­mit se gya­nít­ha­tott.

– Oké – mond­tam. – Maga győ­zött. Jó el­mé­let ez, ha fel­tesszük, hogy nem Mar­ri­o­tté volt a pénz, és hogy el akar­ta lop­ni, és hogy cin­kos­tár­sa is volt. Vagy­is ő úgy ter­vez­te, hogy da­ga­na­tok­kal a fe­jün­kön ész­hez té­rünk, rá­jö­vünk, hogy el­tűnt a pénz, erre köl­csö­nö­sen ki­fe­jezzük saj­nál­ko­zá­sun­kat, ha­za­me­gyünk, és fáty­lat bo­rí­tunk az egész­re. Így vég­ző­dik? Vagy­is hogy Mar­ri­o­tt ter­ve sze­rint így kel­lett vol­na vég­ződ­nie? Szó­val ezt ő re­mek meg­ol­dás­nak tar­tot­ta, nem?

Ran­dall sa­va­nyú­an mo­soly­gott:

– Ma­gam se va­gyok elé­ge­dett ez­zel az el­mé­let­tel. Csak ki­pró­bál­tam, hogy hang­zik. A té­nyek be­le­il­le­nek… már amennyi­re is­mer­jük őket, már­pe­dig nem na­gyon is­mer­jük.

– Még egy­ál­ta­lán nem tu­dunk annyit, hogy el­kezd­het­nénk el­mé­le­te­ket gyár­ta­ni – mon­dot­tam. – Mi­ért nem tesszük föl, hogy iga­zat mon­dott, és eset­leg föl­is­mer­te az egyik úton­ál­lót?

– Azt mond­ta, nem hal­lott küz­del­met.

– Azt. De le­het, hogy rög­tön tor­kon ra­gad­ták. Vagy annyi­ra meg­ijedt, hogy ki­ál­ta­ni se bírt, mi­kor rá­tá­mad­tak. Mond­juk, a bok­rok­ból fi­gyel­tek ben­nün­ket, és lát­ták, hogy le­me­gyek a domb­ol­da­lon. Ahogy már mond­tam is, elég­gé el­tá­vo­lod­tam a ko­csi­tól. Jó száz­láb­nyi­ra. Oda­men­nek a ko­csi­hoz, és meg­lát­ják ben­ne Mar­ri­o­ttot. Egyi­kük pisz­tolyt nyom az ar­cá­ba, és csen­de­sen ki­szál­lít­ja a ko­csi­ból. Az­tán le­ütik. De va­la­mi­ről, amit mond vagy a sze­me ál­lá­sá­ból, azt kö­vet­kez­te­tik, hogy föl­is­mer­te va­la­me­lyi­kü­ket.

– A sö­tét­ben?

– Ott – fe­lel­tem. – Va­la­hogy így tör­tén­he­tett. Van­nak han­gok, ame­lyek meg­ma­rad­nak az em­lé­ke­ze­tünk­ben. Még sö­tét­ben is föl szok­tunk is­mer­ni em­be­re­ket.

Ran­dall meg­ráz­ta a fe­jét.

– Ha itt szer­ve­zett ék­szer­ban­da mű­kö­dött, azok nem gyil­kol­tak vol­na, csak ha na­gyon mu­száj. – Hir­te­len el­hall­ga­tott, és föl­ra­gyo­gott a sze­me. Na­gyon las­san, na­gyon fe­sze­sen be­csuk­ta a szá­ját. Eszé­be ju­tott va­la­mi. – Rab­ló­tá­ma­dás.

Bó­lin­tot­tam.

– Nem rossz el­kép­ze­lés.

– Van itt még va­la­mi – mond­ta Ran­dall. – Maga hogy ke­rült ide?

– A ko­csi­mon jöt­tem.

– Hol volt a ko­csi­ja?

– Lenn Mon­temar Vis­tá­ban, egy ut­cai ká­vé­ház par­ko­ló­já­ban.

Töp­reng­ve vizs­gál­ga­tott. Mö­göt­te a két nyo­min­ger gya­na­kod­va mé­re­ge­tett. A ré­szeg a cel­lá­já­ban jód­liz­ni pró­bált, de meg­bi­csak­lott a hang­ja, és ez ked­vét szeg­te. Sír­va fa­kadt.

– Vissza­sé­tál­tam a sztrá­dá­ra – mond­tam. – Le­in­tet­tem egy ko­csit. Egy lány ült ben­ne, egye­dül. Meg­állt és föl­vett.

– Egy lány – mond­ta Ran­dall. – Késő éj­jel, egy el­ha­gyott úton, és meg­állt.

– Meg. Van­nak lá­nyok, akik meg­áll­nak. Nem volt időm kö­ze­lebb­ről meg­is­mer­ni, de csi­nos­nak lát­szott. – Rá­juk bá­mul­tam, tud­ván tud­va, hogy nem hisz­nek ne­kem, és sze­ret­né­nek rá­jön­ni, hogy mi­ért ha­zu­dok ne­kik.

– Kis­ko­csi volt – foly­tat­tam. – Két­aj­tós Sev­ró. A rend­szá­má­ra nem em­lék­szem.

– Hahh! A rend­szá­má­ra nem em­lék­szik! – mond­ta az egyik nyo­min­ger, és új­fent be­le­kö­pött a sze­mét­ko­sár­ba.

Ran­dall elő­re­ha­jolt, és ku­ta­tó te­kin­tet­tel vé­gig­mért.

– Ha azért hall­gat el va­la­mit, Mar­lo­we, mert a sa­ját sza­kál­lá­ra akar dol­goz­ni, hogy némi pub­li­ci­tás­ra te­gyen szert, hát egye fene. Nem tet­szik min­den rész­le­te a szto­ri­já­nak. Ma­gá­nak adom az éj­sza­kát, hogy gon­dol­koz­has­son. Hol­nap ta­lán arra ké­rem, hogy eskü alatt te­gyen val­lo­mást. Köz­ben pe­dig fo­gad­jon meg egy jó ta­ná­csot. Ez gyil­kos­sá­gi ügy, a rend­őr­ség­re tar­to­zik, nincs szük­sé­günk a se­gít­sé­gé­re, még ha a hasz­nunk­ra len­ne is. Csu­pán té­nye­ket ké­rünk ma­gá­tól. Ért en­gem?

– Na per­sze. Ha­za­me­he­tek? Nem ér­zem ma­gam va­la­mi ró­zsá­san.

– Ha­za­me­het. – A te­kin­te­te je­ges volt.

Föl­kel­tem, és ha­lá­los csend­ben az ajtó felé in­dul­tam. Né­gyet lép­tem, mi­kor Ran­dall meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, és ha­nya­gul ezt mond­ta:

– Ó, és még egy ap­ró­ság. Meg­fi­gyel­te, mi­lyen ci­ga­ret­tát szí­vott Mar­ri­o­tt?

Meg­for­dul­tam.

– Meg. Bar­na szí­nű­e­ket. Dél-ame­ri­kai már­ka, zo­mán­co­zott tár­cá­ban tar­tot­ta őket.

Elő­re­ha­jolt, ki­vá­lasz­tot­ta az asz­ta­lon he­ve­rő ra­kás­ból a hím­zett se­lyem­tár­cát, és maga elé húz­ta.

– Ezt lát­ta-e már?

– Ja. Fu­tó­lag meg­néz­tem.

– Úgy ér­tem, ko­ráb­ban, az este fo­lya­mán.

– Azt hi­szem, lát­tam – fe­lel­tem. – He­vert va­la­hol. Mi­ért?

– Ta­lán át­ku­tat­ta a holt­tes­tet?

– Oké – mond­tam. – Igen, át­ku­tat­tam a zse­be­it. Ez a tár­ca is nála volt. Csak­is szak­mai kí­ván­csi­ság­ból. Min­dent úgy hagy­tam, ahogy volt. Vé­gül is, Mar­ri­o­tt az ügy­fe­lem volt.

Ran­dall két kéz­zel föl­vet­te a hím­zett tár­cát, és ki­nyi­tot­ta. Be­le­né­zett. Üres volt. A há­rom ci­ga­ret­ta el­tűnt be­lő­le.

Ke­mé­nyen össze­szo­rí­tot­tam a szá­mat, és meg­őriz­tem ar­com fá­radt ki­fe­je­zé­sét. Nem ment könnyen.

– Eb­ből lát­ta-e rá­gyúj­ta­ni?

– Nem.

Ran­dall hű­vö­sen bó­lin­tott.

– Mint lát­ja, üres. Vi­szont a zse­bé­ben volt. Van ben­ne egy ke­vés do­hány­por. Meg fo­gom vizs­gál­tat­ni mik­ro­szkóp alatt. Nem va­gyok ben­ne biz­tos, de az a gya­núm, hogy ma­ri­hu­á­na.

– Ha lett vol­na ma­ri­hu­á­nás ci­ga­ret­tá­ja, biz­to­san azo­kat szív­ja ma este. Szük­sé­ge volt olyas­mi­re, ami lel­ket önt belé – mond­tam.

Ran­dall óva­to­san be­csuk­ta a tár­cát, és fél­re­tol­ta.

– Ez min­den – mond­ta. – És ha le­het, ne üsse bele az or­rát a dol­gunk­ba.

Ki­men­tem.

Oda­kint fel­szállt már a köd, a csil­la­gok olyan fé­nye­sen ra­gyog­tak, mint fe­ke­te bár­so­ny­ég­bol­ton a mes­ter­sé­ges króm­csil­la­gok. Be­le­ta­pos­tam a gáz­ba. Ro­had­tul meg­szom­jaz­tam egy ital­ra, a kocs­mák vi­szont zár­va vol­tak.