1.

A Cent­ral Ave­nue-nak egyik olyan ház­tömb­je előtt áll­tam, amely­ben né­ge­rek is, fe­hé­rek is lak­nak, fe­hé­rek egy­re ke­ve­seb­ben. Nem­rég jöt­tem ki egy há­rom­ülé­ses bor­bély­üz­let­ből; egy mun­ka­köz­ve­tí­tő ügy­nök­ség­től azt az in­for­má­ci­ót kap­tam, hogy itt dol­go­zik va­la­mi Di­mit­ri­osz Ale­i­disz nevű pa­sas bor­bély­se­géd­ként. Nb. neje haj­lan­dó volt némi pénzt szán­ni a fic­kó elő­ke­rít­te­té­sé­re.

Soha nem ta­lál­tam meg, igaz, Mrs. Ale­i­disz se fi­ze­tett egy va­sat se.

Jó me­leg volt az­nap, már­ci­us vége felé jár­tunk. Ott áll­do­gál­tam a bor­bély­üz­let előtt, és egy Flo­ri­an’s nevű ét­te­rem ki­ug­ró ne­on­rek­lám­ját bá­mul­tam: arra in­vi­tál­ta az em­bert, hogy tér­jen be egy jó ebéd­re és egy par­ti os­táb­lá­ra. Egy fér­fi ácsor­gott a kö­zel­ben, szin­tén a ne­on­be­tűk­kel sze­me­zett. Olyan ré­ve­te­gen bá­mul­ta az ét­te­rem po­ros ab­la­ka­it, mint egy ke­let-eu­ró­pai emig­ráns, mi­kor elő­ször pil­lant­ja meg a Sza­bad­ság-szob­rot. Jó nagy­da­rab fér­fi volt, nem ma­ga­sabb hat láb öt hü­velyk­nél, nem szé­le­sebb egy sö­rös­au­tó­nál. Há­rom­mé­ter­nyi­re le­he­tett tő­lem. Kar­ja la­zán le­ló­gott, egy el­fe­lej­tett szi­var füs­töl­gött vas­kos uj­jai kö­zött.

Nyú­lánk, hall­ga­tag né­ge­rek jár­tak-kel­tek az ut­cán, la­pos ol­dal­pil­lan­tá­so­kat ve­tet­tek a fér­fi­ra. Volt mit néz­ni raj­ta. Hosszú sző­rű bor­za­li­nó­ka­la­pot vi­selt, nyers­szür­ke sport­za­kót, me­lyen fe­hér golf­lab­dák vol­tak a gom­bok; bar­na in­get, sár­ga nyak­ken­dőt, szür­ke fla­nel­zok­nit és fe­hér be­té­tes ali­gá­tor­ci­pőt. A szi­var­zse­bé­ből ki­kan­di­ká­ló dísz­zseb­ken­dő­nek ugyan­olyan vil­lo­gó, sár­ga szí­ne volt, mint a nyak­ken­dő­jé­nek. Ka­lap­ja mel­lé szí­nes tol­la­kat tű­zött, elég fö­lös­le­ge­sen, mert ott, a Cent­ral Ave­nue-n, amely nem épp ar­ról hí­res, hogy a vi­lág leg­to­pi­sab­ban öl­töz­kö­dő ut­cá­ja, már anél­kül is olyan fel­tű­nő volt, mint egy né­ger az el­nök lá­nyá­nak el­jegy­zé­sén.

Arca sá­padt volt; rá­fért vol­na a bo­rot­vál­ko­zás. Min­dig is rá fog fér­ni a bo­rot­vál­ko­zás. Haja fe­ke­tén gön­dö­rö­dött, sűrű szem­öl­dö­ke kis hí­ján össze­ért vas­tag orra fö­lött. Hely­re kis fü­lei nem­igen il­let­tek ha­tal­mas ter­me­té­hez; sze­me úgy fény­lett, mint­ha könnyez­ne, de ez gya­ko­ri a szür­ke sze­mű­ek­nél. Szo­bor­me­re­ven áll­do­gált, az­tán nagy so­ká­ra el­mo­so­lyo­dott.

Las­san ke­resz­tül­ka­csá­zott a jár­dán, az ét­te­rem dup­la len­gő­aj­ta­já­hoz, amely el­ta­kar­ta az eme­let­re vivő lép­csőt. Hi­deg, ki­fe­je­zés­te­len te­kin­tet­tel szét­né­zett az ut­cán, az­tán be­lök­te az aj­tót, és be­nyo­mult. Ha ala­cso­nyabb, és ke­vés­bé fel­tű­nő ru­hát vi­sel, azt hi­het­tem vol­na, hogy rab­ló­tá­ma­dás­ra ké­szül. De ilyen öl­tö­zék­ben, ilyen ka­lap­ban, ilyen test­al­kat­tal alig­ha.

Az ajtó vissza­vá­gó­dott utá­na, és szin­te nyom­ban meg­állt, de az­tán va­dul ki­vá­gó­dott megint. Va­la­mi rongy­hal­maz­fé­le sik­lott át a jár­da fö­lött, és egy csa­tor­na­rá­cson ért föl­det, két autó kö­zött. A rongy­cso­mó a ke­zén és a tér­dén lan­dolt, és éle­sen fel­nyü­szí­tett, mint a sa­rok­ba szo­rí­tott pat­kány. Las­san föl­tá­pász­ko­dott, föl­szed­te a föld­ről a ka­lap­ját, és föl­lé­pett a jár­dá­ra. So­vány, csa­pott vál­lú, bar­na bőrű if­jonc volt, lila ru­há­ban, gomb­lyu­ká­ban szeg­fű­vel, si­má­ra nyalt, fe­ke­te haj­jal. Szá­ját nyit­va hagy­ta, szű­kö­lő hang tört fel a tor­ká­ból. A já­ró­ke­lők fu­tó­lag meg­bá­mul­ták. Könnye­dén a fe­jé­be nyom­ta a ka­lap­ját, a fal­hoz osont, és hang­ta­la­nul to­va­bil­le­gett a ház­tömb ol­da­lá­ban.

Csönd. Az­tán a for­ga­lom zsi­va­ja. A dup­la len­gő­aj­tó­hoz lép­ked­tem, és meg­áll­tam előt­te. Most már rez­ze­nés­te­le­nül állt. Sem­mi kö­zöm se volt az egész­hez. Ezért be­lök­tem az aj­tót, és be­kuk­kan­tot­tam.

Egy ak­ko­ra kéz, ami­be nyu­god­tan be­le­ül­het­tem vol­na, ki­nyúlt a fél­ho­mály­ból, meg­ra­gad­ta a vál­la­mat, és ká­sá­vá nyo­mor­gat­ta. Az­tán be­hú­zott az aj­tón, az első lép­cső­fo­kig. A kint lá­tott fér­fi szé­les arca me­redt rám. Mély, lágy han­gon, hal­kan meg­szó­lalt:

– Mi az, min­den­fé­le füs­tös po­fá­jú grasszál itt, he? Hát majd ga­tyá­ba rá­zom én őket, apus­kám.

Sö­tét volt oda­bent. És csönd. Fent­ről em­be­ri han­gok szű­rőd­tek le. A lép­csőn egye­dül vol­tunk. Ko­mo­ran bá­mult rám a be­he­mót, és man­csá­val to­vább ron­gál­ta a vál­la­mat.

– Épp most ha­jin­tot­tam ki egy füs­tös po­fá­jút. Lát­ta?

El­en­ged­te a vál­la­mat. Ta­lán nem tört el a csont, mind­azon­ál­tal meg se bír­tam moz­dí­ta­ni a ka­ro­mat.

– Ez már ilyen hely – mond­tam, a vál­la­mat dör­zsöl­get­ve. – Mi­ért, maga mire szá­mí­tott?

– Na, ne mond­ja, apus­kám – do­rom­bol­ta a be­he­mót oly lá­gyan, mint négy tig­ris ebéd után. – Vel­ma itt dol­go­zott ré­gen­te. Az én ki­csi Vel­mám.

Újra a vál­lam felé nyúlt. Pró­bál­tam fél­re­ug­ra­ni, de gyors volt, mint a macs­ka. Foly­tat­ta iz­ma­im fel­mor­zso­lá­sát.

– Egen – mond­ta. – Az én ki­csi Vel­mám. Nyóc éve nem lát­tam. Azt mond­ja, hogy ez it­ten nig­ger­cse­hó?

Krá­kog­tam, hogy igen.

Föl­emelt két lép­cső­fok­kal ma­ga­sabb­ra. Hi­á­ba ipar­kod­tam ki­sza­ba­dí­ta­ni ma­ga­mat. Saj­nos, nem volt ná­lam fegy­ver. Di­mit­ri­osz Ale­i­disz ke­re­sé­sé­hez nem­igen kel­lett. De hát alig­ha ve­het­ném hasz­nát. Ez a be­he­mót bi­zo­nyá­ra el­szed­né tő­lem, és me­gen­né.

– Men­jen föl, és győ­ződ­jön meg róla – mond­tam, igye­kez­ve pa­lás­tol­ni, hogy ago­ni­zá­lok.

Megint el­en­ge­dett. Rám né­zett szo­mo­rú, szür­ke sze­mé­vel.

– Egy ki­csit be va­gyok go­rom­bul­va – mond­ta. – Nem ko­mál­nám, ha va­la­ki óber­kod­ni pró­bál­na vé­lem. Gyöj­jön, föl­me­gyünk, és megiszunk egy po­hár­ká­val.

– Nem fog­ják ki­szol­gál­ni. Mond­tam már, hogy itt csak szí­nes bő­rű­e­ket szol­gál­nak ki.

– Nyóc éve nem lát­tam Vel­mát – mond­ta mély és szo­mo­rú hang­ján. – Nyóc éve, hogy el­kö­szön­tem tőle. Hat éve nem írt egy sort se. Majd meg­ma­gya­ráz­za, mi­ért. Ré­geb­ben itt dol­go­zott. Csi­ni­ba­ba volt. Na, gye­rünk föl!

– Rend­ben van – har­sog­tam. – Föl­me­gyek ma­gá­val. De ne ci­pel­ges­sen en­gem. Meg­ál­lok én a sa­ját lá­ba­mon. Na­gyon ügye­sen já­rok. Már iga­zán nem va­gyok gye­rek. Se­gít­ség nél­kül ki tu­dok men­ni a vé­cé­re meg min­den­ho­va. Szó­val, ne ci­pel­ges­sen.

– A ki­csi Vel­ma itt dol­go­zott – mond­ta gyen­gé­den. Rá se he­de­rí­tett a du­mám­ra.

Föl­men­tünk a lép­csőn. Hagy­ta, hogy a sa­ját lá­ba­mon jár­jak. Fájt a vál­lam. A tar­kóm ned­ves volt.