32.

Va­cak kül­se­jű épü­let egy ilyen vi­rág­zó vá­ros­hoz. Va­la­mi déli kis­vá­ros­hoz il­lett vol­na in­kább, Mis­sis­sip­pi vagy Geor­gia ál­lam­ban. Hosszú sor­ban csa­var­gók ül­dö­gél­tek há­bo­rí­tat­la­nul a ke­rí­tés mel­lett, amely azt a célt szol­gál­ta, hogy az épü­let előt­ti gyep – ja­va­részt ber­mu­dai fű – el ne önt­se az út­tes­tet. Há­rom­szin­tes volt az épü­let, ódon ha­rang­láb dí­szel­gett a te­te­jén, még ben­ne ló­gott a ha­rang is. Utol­já­ra az ön­kén­tes tűz­ol­tók tisz­te­le­té­re húz­hat­ták meg, még a régi szép csám­cso­gós-köp­kö­dős idők­ben.

A tö­re­de­zett gya­log­já­ró és a hom­lok­za­ti lép­cső­sor nyi­tott, két­szár­nyú aj­tó­hoz ve­ze­tett, egy cso­port ki­já­ró téb­lá­bolt kö­rü­löt­te, va­la­mi olyan hír­re fen­ték a fo­gu­kat, amit a sa­ját hasz­nuk­ra for­dít­hat­nak. Ki­vé­tel nél­kül jól táp­lál­tak vol­tak, po­cak­kal, óva­tos te­kin­tet­tel, jól sza­bott öl­tönnyel és le­ke­ze­lő mo­dor­ral. Mint­egy négy­hü­velyk­nyi sza­bad he­lyet hagy­tak, hogy el­fér­hes­sek kö­zöt­tük.

Be­lül hosszú, sö­tét fo­lyo­só fo­ga­dott, ak­kor sú­rol­hat­ták föl utol­já­ra, mi­kor 1897-ben Mc­Kin­ley-t be­ik­tat­ták el­nök­nek. Fa­táb­la je­lez­te, hol ta­lál­ha­tó a tu­da­ko­zó rend­őr­sé­gi ügyek­ben. Egyen­ru­hás fér­fi szen­der­gett egy kézi kap­cso­lá­sú házi te­le­fon­köz­pont mö­gött, amely a fa­bur­ko­lá­sú pult sar­ká­ra volt sze­rel­ve. Egy ing­ujj­ra vet­ke­zett ci­vil ru­hás nyo­mo­zó – úgy ki­du­do­ro­dott a stuk­ke­re a bor­dá­i­nál, mint egy bi­cik­li­pum­pa – le­vet­te az egyik sze­mét a ke­zé­ben tar­tott reg­ge­li új­ság­ról, be­le­kö­pött egy tőle tíz­láb­nyi­ra levő kö­pő­csé­szé­be, ásí­tott, és kö­zöl­te, hogy a pa­rancs­nok iro­dá­ja há­tul van, az eme­le­ten.

Az első eme­let vi­lá­go­sabb és tisz­tább volt, de ez nem je­len­ti azt, hogy vi­lá­gos és tisz­ta volt. Az óce­án­ra néző ol­da­lon, csak­nem a fo­lyo­só vé­gén, ezt ol­vas­tam egy aj­tón: „John Wax, Rend­őr­pa­rancs­nok. Be­já­rat.”

Be­lül ala­csony fa­kor­lát hú­zó­dott, mö­göt­te egyen­ru­hás pasi, két mu­ta­tó­uj­ja meg az egyik hü­velyk­uj­ja se­gít­sé­gé­vel ko­po­gott az író­gé­pén. El­vet­te a név­je­gye­met, ásí­tott, azt mond­ta, majd meg­né­zi, és nagy ke­ser­ve­sen ke­resz­tül­von­szol­ta ma­gát a „John Wax, Rend­őr­pa­rancs­nok – Ide­ge­nek­nek ti­los a be­me­net” – fel­ira­tú ma­ha­gó­ni­aj­tón. Vissza­tért, és ki­nyi­tot­ta előt­tem a fa­kor­lát kis­aj­ta­ját.

Ha­lad­tam elő­re ren­dü­let­le­nül. Be­csuk­tam ma­gam mö­gött a bel­ső iro­da aj­ta­ját. Hű­vös, tá­gas he­lyi­ség volt, há­rom ol­da­lá­ban ab­la­kok­kal. Po­li­tú­ro­zott író­asz­tal állt a szo­ba há­tul­já­ban, ép­pen úgy, mint Mus­so­li­ni dol­go­zó­szo­bá­já­ban, úgy­hogy az em­ber kény­te­len volt vé­gig­sé­tál­ni egy ter­je­del­mes kék sző­nye­gen, hogy el­ér­hes­se az író­asz­talt, s eköz­ben ala­po­san meg­néz­het­ték.

Oda­gya­lo­gol­tam az író­asz­tal­hoz. Meg­dön­tött cím­táb­lán ezt ol­vas­tam, dom­bo­rí­tott be­tűk­kel: „John Wax, Rend­őr­pa­rancs­nok.” Gon­dol­tam, ta­lán most már meg tu­dom je­gyez­ni a ne­vét. Szem­ügy­re vet­tem az író­asz­tal mö­gött ülő fér­fit. Egy szál szal­ma se volt a ha­já­hoz ra­gad­va.

Zö­mök, ne­héz­sú­lyú bir­kó­zó kül­se­jű fér­fi volt, rö­vid­re vá­gott, vö­rös haj­jal, me­lyen át­fény­lett ró­zsa­szí­nű fej­bő­re. Apró, mohó te­kin­te­tű, sú­lyos pil­lá­jú sze­me nyug­ta­lan volt, mint a bol­ha. Őz­szí­nű fla­ne­löl­tönyt vi­selt, ká­vé­szí­nű in­get és nyak­ken­dőt, gyé­mánt­gyű­rűt, za­kó­ja haj­tó­ká­ján pe­dig gyé­mánt­be­ra­ká­sú dísz­tűt. Az elő­írá­sos dísz­zseb­ken­dő vége va­la­mi­vel kin­tebb állt a szi­var­zse­bé­ből az elő­írt há­rom hü­velyk­nél.

Hú­sos mar­ká­ban tar­tot­ta a név­je­gye­met. El­ol­vas­ta, meg­for­dí­tot­ta, el­ol­vas­ta a há­tát is – üres volt –, megint el­ol­vas­ta az ele­jét, le­tet­te az író­asz­ta­lá­ra, és rá­ra­kott egy ma­jom for­má­jú le­vél­ne­he­zé­ket, mint­ha biz­to­sí­ta­ni akar­ná, hogy ne ve­szít­se el.

Elém lök­te ró­zsa­szí­nű man­csát. Mi­kor újra a ren­del­ke­zé­sé­re bo­csá­tot­tam, egy szék­re in­tett.

– Fog­lal­jon he­lyet, Mr. Mar­lo­we. Lá­tom, hogy töb­bé-ke­vés­bé ön is a mi szak­mánk­ban dol­go­zik. Mi já­rat­ban van?

– Vol­na egy kis prob­lé­mám, pa­rancs­nok úr. Ha nem saj­nál­ná rá a fá­rad­sá­got, egy pil­la­nat alatt meg­old­hat­ná.

– Prob­lé­má­ja van – is­mé­tel­te nyá­ja­san. – Egy kis prob­lé­má­ja.

Meg­for­dult a szé­kén, ke­reszt­be rak­ta vas­kos lá­ba­it, és el­gon­dol­koz­va bá­mult az egyik ab­lak felé. Elő­tűnt kézi kö­té­sű, erős fo­nál­ból ké­szí­tett zok­ni­ja. An­gol ba­kan­csa úgy fes­tett, mint­ha vö­rös­bor­ban pá­col­ták vol­na. Azt is be­le­szá­mít­va, amit nem lát­hat­tam, de nem szá­mít­va a pénz­tár­cá­ját, volt raj­ta vagy fél­ezer dol­lár ér­té­kű cucc. Úgy sej­tet­tem, a fe­le­sé­gé­nek van pén­ze.

– A prob­lé­mák – mond­ta, vál­to­zat­la­nul nyá­ja­san – a mi kis vá­ro­sunk­ban rit­kák, mint a fe­hér hol­ló, Mr. Mar­lo­we. Vá­ro­sunk ki­csi, de tisz­ta, na­gyon tisz­ta. Ha ki­né­zek a nyu­ga­ti ab­la­ko­mon, a Csen­des-óce­ánt lá­tom. Mi le­het tisz­tább a Csen­des-óce­án­nál? – A két úszó já­ték­ka­szi­nót nem em­lí­tet­te, most a lá­tó­ha­tár alatt volt a tes­tük, kint, a réz­szí­nű hul­lá­mok kö­zött, a há­rom­mér­föl­des ha­tár­vo­na­lon túl.

Én se em­lí­tet­tem őket.

– Iga­za van, pa­rancs­nok úr – he­lye­sel­tem.

Né­hány hü­velyk­nyi­vel ar­rébb ló­dí­tot­ta a fel­ső­tes­tét.

– Ha ki­né­zek az észa­ki ab­la­ko­mon, az Ar­gu­el­lo bul­vár nyüzs­gő for­ga­ta­gát lá­tom, meg a bá­jos ka­li­for­ni­ai elő­hegy­sé­get, és előt­te az egyik leg­szebb kis üz­let­ne­gye­det, amit az em­ber csak kí­ván­hat. Ha ki­né­zek a déli ab­la­ko­mon, és mind­járt ki is fo­gok néz­ni, a vi­lág leg­szebb kis jacht­ki­kö­tő­jét lá­tom. Ke­le­ti ab­la­kom nincs, de ha len­ne, olyan en­ni­va­ló la­kó­ne­gyed tá­rul­na a sze­mem elé, ami­től össze­fut­na a szá­já­ban a nyál. Nem, uram, a mi kis vá­ro­sunk­ban nin­cse­nek prob­lé­mák.

– Azt hi­szem, az enyé­met úgy hoz­tam ma­gam­mal, pa­rancs­nok úr. Leg­alább­is egy ré­szét. Dol­go­zik ma­gá­nál egy Galb­ra­ith nevű nyo­mo­zó­őr­mes­ter?

– Igen, azt hi­szem – fe­lel­te, kör­be­for­gat­va a sze­mét. – Mi van vele?

– Dol­go­zik ma­gá­nál egy fér­fi, aki a kö­vet­ke­ző­kép­pen néz ki. – És le­ír­tam a má­si­kat, aki rit­kán nyi­tot­ta ki a szá­ját, ala­csony volt, baj­szos, és gu­mi­bot­tal le­ütött. – Galb­ra­ith a cim­bo­rá­ja, leg­alább­is úgy vet­tem ész­re. Va­la­ki Mis­ter Bla­ne-nek szó­lí­tot­ta, de na­gyon úgy hang­zott, mint­ha lin­kel­ne.

– El­len­ke­ző­leg – mond­ta a rend­őr­pa­rancs­nok olyan ke­mé­nyen, ahogy csak egy kö­vér em­ber­től te­lik. – Ő ná­lam a nyo­mo­zó­osz­tály ve­ze­tő­je. Bla­ne ka­pi­tány.

– Be­szél­het­nék ez­zel a két fic­kó­val itt az iro­dá­já­ban?

Föl­csip­pen­tet­te a név­je­gye­met, és még egy­szer el­ol­vas­ta, az­tán le­rak­ta.

Pu­hán le­gyin­tett csil­lo­gó bőrű ke­zé­vel.

– Nem, ha­csak ala­po­sab­ban meg nem in­do­kol­ja – fe­lel­te be­hí­zel­gő nyá­jas­ság­gal.

– Nem­igen tu­dom, rend­őr­pa­rancs­nok úr. Nem is­mer vé­let­le­nül egy Ju­les Amt­hor nevű fér­fit? Lel­ki ta­nács­adó­nak ti­tu­lál­ja ma­gát. Egy domb­te­tőn la­kik Still­wood Heights­ben.

– Nem. Still­wood Heights nem tar­to­zik a kör­ze­tem­hez – mond­ta a pa­rancs­nok. Olyan em­ber te­kin­te­té­vel né­zett rám, akit egyéb gon­do­la­tok fog­lal­koz­tat­nak.

– Ép­pen ez a vic­ces – mond­tam. – Tud­ja, föl­ke­res­tem Mr. Amt­hort egy ügy­fe­lem­mel kap­cso­lat­ban. Mr. Amt­hor­nak, hogy, hogy nem, az a meg­győ­ző­dé­se tá­madt, hogy zsa­rol­ni aka­rom. Ta­lán az ő szak­má­já­ban dol­go­zó fic­kók könnyen erre a meg­győ­ző­dés­re jut­nak. Van egy van­dál in­di­án test­őre, aki­vel szem­ben te­he­tet­len vol­tam. Ez az in­di­án le­fo­gott, és Amt­hor össze­vert a sa­ját pisz­to­lyom­mal. Az­tán rend­őrö­ket hí­vott. Ezek tör­té­ne­te­sen Galb­ra­ith és Mis­ter Bla­ne vol­tak. Ér­dek­li ez ma­gát egy­ál­ta­lán?

Wax rend­őr­pa­rancs­nok igen gyen­gé­den az asz­tal­ra te­rí­tet­te a ke­zét. Le­huny­ta a sze­mét, de nem egé­szen. Vas­tag szem­pil­lái alól ki­vil­lant hi­deg fé­nyű te­kin­te­te, még­pe­dig egye­ne­sen én­rám. Olyan csön­de­sen ült, mint­ha hall­ga­tóz­na. Az­tán ki­nyi­tot­ta a sze­mét, és el­mo­so­lyo­dott.

– És mi tör­tént az­u­tán? – kér­dez­te oly ud­va­ri­a­san, mint­ha ki­do­bó­em­ber len­ne a vá­ran­dós apák klub­já­ban.

– Meg­mo­toz­tak, el­vit­tek a ko­csi­ju­kon, egy hegy­ol­dal­ban ki­ha­jí­tot­tak be­lő­le, és ami­kor ki­száll­tam, gu­mi­bot­tal le­ütöt­tek.

Bó­lin­tott, mint­ha az elő­adott eset a vi­lág leg­ter­mé­sze­te­sebb dol­ga len­ne.

– És mind­ez Still­wood Heights­ben tör­tént – mond­ta nyá­ja­san.

– Ott.

– Tud­ja, mit gon­do­lok én ma­gá­ról? – Ki­csit elő­re­ha­jolt az asz­tal fö­lött, de csak annyi­ra, amennyi­re a hasa en­ged­te.

– Hogy ha­zu­dok – fe­lel­tem.

– Az ajtó arra van – mond­ta, és meg is mu­tat­ta bal ke­zé­nek kis­uj­já­val.

Nem moz­dul­tam. Nem vet­tem le róla a te­kin­te­tem. Mi­kor el­ért a za­bos­ság­nak arra a fo­ká­ra, hogy meg­nyom­ja a csen­gőt, meg­szó­lal­tam:

– Ne kö­ves­sük el mind a ket­ten ugyan­ezt a té­ve­dést. Maga azt hi­szi, hogy piti kis ma­gán­nyo­mo­zó va­gyok, aki a sa­ját sú­lyá­nak tíz­sze­re­sét pró­bál­ja föl­emel­ni, és pa­naszt akar ten­ni egy rend­őr­tiszt el­len, bár, még ha jo­gos len­ne is ez a pa­nasz, az il­le­tő rend­őr­tiszt gon­dos­kod­na róla, hogy ne tud­jam bi­zo­nyí­ta­ni. Szó sincs ilyes­mi­ről. Nem te­szek én sem­mi­fé­le pa­naszt. Csu­pán ren­dez­ni aka­rom a szám­lá­mat Amt­hor­ral, és az a kí­ván­sá­gom, hogy a maga Galb­ra­ith nevű be­osz­tott­ja le­gyen eb­ben a se­gít­sé­gem­re. Mis­ter Bla­ne-nek nem kell fá­rasz­ta­nia ma­gát. És nem tá­mo­ga­tás nél­kül jöt­tem ide. Fon­tos em­be­rek áll­nak a há­tam mö­gött.

– Mi­lyen messze? – kér­dez­te a pa­rancs­nok, és el­mé­sen kun­co­gott.

– Mi­lyen messze van ide az As­ter Dri­ve 862, ahol Mr. Le­win Lockridge Gray­le la­kik?

Arca oly tö­ké­le­te­sen meg­vál­to­zott, hogy rá se le­he­tett is­mer­ni.

– Mrs. Gray­le tör­té­ne­te­sen az ügy­fe­lem – mond­tam.

– Zár­ja be az aj­tót – mond­ta. – Maga a fi­a­ta­labb. For­dít­sa el a re­tesz­gom­bo­kat. Ke­zel­jük ba­rát­sá­go­san ezt a dol­got. Be­csü­le­tes képe van, Mar­lo­we.

Föl­kel­tem, és be­zár­tam az aj­tót. Mi­kor a kék sző­nye­gen lép­ked­ve vissza­ér­tem az író­asz­tal­hoz, a pa­rancs­nok már elő­vett egy jó­ké­pű flas­kát és két po­ha­rat. Egy ma­rék kar­da­mom­ma­got szórt az ita­tó­sá­ra, és meg­töl­töt­te a po­ha­ra­kat.

It­tunk. Fel­tört né­hány kar­da­mom­ma­got, hal­kan rág­csál­tuk őket, egy­más sze­mé­be néz­ve.

– Ez jó volt – mond­ta, és megint te­le­töl­töt­te a po­ha­ra­kat. Most raj­tam volt a sor, hogy fel­tör­jek egy­pár kar­da­mom­ma­got. Az ita­tós­sal le­sö­pör­te a hé­ju­kat a pad­ló­ra, el­mo­so­lyo­dott és hát­ra­tá­masz­ko­dott.

– Na, lás­suk a med­vét – mond­ta. – Van va­la­mi köze Amt­hor­nak ah­hoz a meg­bí­za­tás­hoz, amit Mrs. Gray­le-től ka­pott?

– Van bi­zo­nyos kap­cso­lat. De leg­jobb lesz, ha el­len­őr­zi, hogy iga­zat mon­dok-e.

– Va­ló­ban – vá­la­szol­ta, és a te­le­fon­já­ért nyúlt. Az­tán ki­vett egy kis no­teszt a mel­lé­nyé­ből, és ki­ke­re­sett ben­ne egy szá­mot. – A pol­gár­mes­ter fel­tét­le­nül el­vár­ja, hogy a leg­tel­je­sebb elő­zé­keny­ség­gel bán­junk azok­kal a pol­gá­rok­kal, akik a vá­lasz­tá­si had­já­rat költ­sé­ge­it vi­sel­ték – mond­ta és ka­csin­tott. – Na, meg­van. – El­rak­ta a no­teszt, és tár­csá­zott.

Ugyan­úgy meg­jár­ta a ko­mor­nyik­kal, ahogy én. Vö­rös­re gyul­ladt tőle a füle. Vé­gül kap­csol­ták a nőt. A pa­rancs­nok füle to­vább­ra is lán­golt. Bi­zo­nyá­ra Mrs. Gray­le ke­mé­nyen be­szélt vele.

– Ma­gá­val akar be­szél­ni – mond­ta, és át­lök­te a kagy­lót a szé­les író­asz­ta­lán.

– Itt Phil – mond­tam, és paj­ko­san a pa­rancs­nok­ra ka­csin­tot­tam.

Hű­vös, ki­hí­vó ne­ve­tés hal­lat­szott.

– Mit csi­nál an­nál a kö­vér disz­nó­nál?

– Iszo­ga­tunk egy ki­csit.

– Mu­száj ma­gá­nak ép­pen őve­le iszo­gat­ni?

– Pil­la­nat­nyi­lag mu­száj. Hi­va­ta­los ügy­ben. Azt kér­dez­tem, van-e va­la­mi új­ság. Gon­do­lom, tud­ja, mire gon­do­lok.

– Nem. Tisz­tá­ban van az­zal, drá­ga ba­rá­tom, hogy egy óra hosszat vá­ra­koz­tam ma­gá­ra a múlt­kor? Olyan nő­nek né­zek én ki, aki el­tű­ri az ilyes­mit?

– Baj­ba ke­ve­red­tem. Mit szól­na a ma es­té­hez?

– Vár­jon csak… ma, ugye, izé… mi­lyen nap van ma, a Krisz­tus sze­rel­mé­re?

– In­kább ké­sőbb föl­hí­vom ma­gát – mond­tam. – Elő­for­dul­hat, hogy nem érek majd rá. Ma pén­tek van.

– Ha­zu­dik. – Megint hal­lat­ta lágy, re­kedt ne­ve­té­sét.

– Ma hét­fő van. Ugyan­ott, ugyan­ak­kor… de most nem ráz át?

– In­kább fel­hí­vom ké­sőbb.

– In­kább le­gyen ott.

– Nem mond­ha­tok biz­to­sat. Hadd hív­jam föl ma­gát.

– Mi az, ké­re­ti ma­gát? Ér­tem. Tu­laj­don­kép­pen hü­lye va­gyok, hogy így tö­röm ma­gam.

– Hát csak­ugyan.

– Mi­ért?

– Nagy nő­fa­ló va­gyok. Ma­gát uzson­ná­ra el­fo­gyasz­ta­nám, és még min­dig meg tud­nék enni egy egész lány­is­ko­lát.

– A menny­kő üs­sön ma­gá­ba, ha nem lesz ott…

– Mon­dom, majd fel­hí­vom.

Só­haj­tott.

– Min­den fér­fi egy­for­ma.

– A nők ugyan­csak… az első ki­lenc után.

Szit­ko­zó­dott, és le­csap­ta a kagy­lót. A pa­rancs­nok­nak olyan messzi­re ki­gú­vadt a sze­me, mint­ha bo­tom len­ne. Re­me­gő kéz­zel te­le­töl­töt­te a po­ha­ra­kat, és elém tol­ta az egyi­ket.

– Szó­val ez a be­cses hely­zet – mond­ta mé­lyen el­gon­dol­koz­va.

– A fér­je ügyet se vet rá – mond­tam. – Úgy­hogy maga se tö­rőd­jön vele so­kat.

Meg­bán­tott­nak lát­szott, amint itta az ita­lát. Na­gyon las­san, mély töp­ren­gés­be me­rül­ve tö­röl­get­te a kar­da­mom­ma­go­kat. It­tunk egy­más ked­ve­sé­nek az egész­sé­gé­re. Saj­ná­la­tos­kép­pen a pa­rancs­nok el­tün­tet­te a flas­kát és a két po­ha­rat, majd meg­hú­zott egy kart a házi han­gos­be­szé­lő­jén.

– Küld­jék föl Galb­ra­itht, ha az épü­let­ben van. Ha nincs, pró­bál­ják elő­ke­rí­te­ni, mond­ják neki, hogy én ke­re­sem.

Föl­kel­tem, ki­nyi­tot­tam az aj­tót és újra le­ül­tem. Nem kel­lett so­ká­ig vár­nunk. Ko­pog­tat­tak az ol­dal­aj­tón, a pa­rancs­nok ki­szólt, erre He­ming­way be­lé­pett a szo­bá­ba.

Ha­tá­ro­zott lép­tek­kel az író­asz­tal­hoz jött, meg­állt a vé­gé­nél és meg­fe­le­lő fér­fi­as alá­za­tos­ság­gal Wax pa­rancs­nok­ra né­zett.

– Be­mu­ta­tom Mr. Mar­lo­we-t mond­ta a pa­rancs­nok szí­vé­lye­sen. – Ma­gán­nyo­mo­zó Los An­ge­les­ből.

He­ming­way kis­sé ol­dal­ra for­dult, hogy rám néz­hes­sen. Sem­mi se árul­ta el az ar­cán, hogy lá­tott már eb­ben a bü­dös élet­ben. Elő­re­nyúj­tot­ta a ke­zét, én is elő­re­nyúj­tot­tam a ma­ga­mét, ke­zet ráz­tunk, és He­ming­way újra a pa­rancs­no­ká­ra né­zett.

– Mr. Mar­lo­we egy meg­le­he­tő­sen fur­csa his­tó­ri­át adott elő ne­kem – mond­ta a pa­rancs­nok olyan agya­fúr­tan, mint Ri­che­lieu a füg­göny mö­gött. – Bi­zo­nyos Amt­hor nevű em­ber­ről, aki Still­wood Heights­ben la­kik. Va­la­mi kris­tály­gömb­jós­ló pa­cák. Már­most Mar­lo­we föl­ke­res­te őt, és maga meg Bla­ne ugyan­ab­ban az idő­ben ta­lál­tak be­kuk­kan­ta­ni oda, és va­la­mi né­zet­el­té­rés tá­madt ma­guk kö­zött. A rész­le­te­ket el­fe­lej­tet­tem. – Ki­né­zett egyik ab­la­kán, an­nak az em­ber­nek az arc­ki­fe­je­zé­sé­vel, aki ép­pen fe­lej­ti el a rész­le­te­ket.

– Itt va­la­mi té­ve­dés le­het – mond­ta He­ming­way. – Sose lát­tam ezt az urat.

– Ha már er­ről van szó, csak­ugyan el­kö­vet­tek egy té­ve­dést – mond­ta a pa­rancs­nok ál­ma­ta­gon. – Je­len­ték­te­len ha­bár, még­is té­ve­dés volt, és Mr. Mar­lo­we némi fon­tos­sá­got tu­laj­do­nít neki.

He­ming­way megint rám né­zett. Arca most is mint a kő­szo­bor.

– Vol­ta­kép­pen az a té­ve­dés egy­ál­ta­lán nem ér­dek­li Mr. Mar­lo­we-t – ál­ma­ta­gos­ko­dott to­vább a pa­rancs­nok. – Mást for­gat a fe­jé­ben. Föl akar­ja ke­res­ni azt a bi­zo­nyos Amt­hor nevű em­bert, aki Still­wood Heights­ben la­kik. Sze­ret­né, ha va­la­ki vele men­ne. Ma­gá­ra gon­dol­tam. Mint mon­dot­tam, Mr. Mar­lo­we sze­ret­né, ha vele men­ne va­la­ki, aki biz­to­sí­ta­ná, hogy tisz­tes­sé­ge­sen bán­ja­nak vele. Mr. Amt­hor­nak van va­la­mi vad­ál­lat in­di­án test­őre, és Mr. Mar­lo­we haj­lik rá, hogy úgy vél­je: se­gít­ség nél­kül nem tud szem­be­sze­gül­ni a hely­zet­tel. Úgy véli, rá tud jön­ni en­nek az Amt­hor­nak a lak­cí­mé­re?

– Rá – fe­lel­te He­ming­way. – De Still­wood Heights túl van a mi te­rü­le­tün­kön, pa­rancs­nok úr. Ez csu­pán sze­mé­lyes kegy egyik ba­rát­ja iránt?

– Így is ve­het­jük – mond­ta a pa­rancs­nok a bal hü­velyk­uj­já­ra bá­mul­va. – Ter­mé­sze­te­sen sem­mi olyas­mit nem aka­runk ten­ni, ami nem szi­go­rú­an tör­vé­nyes.

– Ér­tem – mond­ta He­ming­way. – Nem is. – Kö­hin­tett.

– Mi­kor in­du­lunk?

A pa­rancs­nok jó­in­du­la­tú­an rám né­zett.

– Most ép­pen meg­fe­lel­ne – mond­tam. – Ha Mr. Galb­ra­ith­nak meg­fe­lel.

– Azt te­szem, amit pa­ran­csol­nak – mond­ta He­ming­way.

A pa­rancs­nok ala­po­san vé­gig­né­zett raj­ta. Meg­fé­sül­te és le­ke­fél­te a te­kin­te­té­vel.

– Hogy van Bla­ne ka­pi­tány? – tu­da­kol­ta egy kar­da­mom­ma­gon csám­csog­va.

– Rosszul. Ki­puk­kadt a vak­be­le – fe­lel­te He­ming­way. – Vál­sá­gos az ál­la­po­ta.

A pa­rancs­nok szo­mo­rú­an meg­csó­vál­ta a fe­jét. Az­tán meg­ka­pasz­ko­dott szé­ké­nek kar­já­ban, és föl­tá­pász­ko­dott. Át­nyúj­tot­ta az író­asz­tal fö­lött ró­zsa­szí­nű man­csát.

– Galb­ra­ith vi­gyáz­ni fog önre, Mr. Mar­lo­we. Efe­lől bi­zo­nyos le­het.

– Le­kö­te­le­zett, pa­rancs­nok úr – mond­tam. – Nem is tu­dom, ho­gyan kö­szön­jem meg.

– Ugyan! Fö­lös­le­ges há­lál­kod­ni. Min­dig öröm­mel já­rok ba­rá­ta­im ba­rá­ta­i­nak a ked­vé­ben, hogy így fe­jez­zem ki ma­gam. – Rám ka­csin­tott. He­ming­way el­spe­ku­lált ezen a ka­csin­tá­son, de nem árul­ta el, hogy mit sü­tött ki be­lő­le.

Ki­men­tünk, a rend­őr­pa­rancs­nok ud­va­ri­as mor­mo­gá­sa szin­te a szár­nya­i­ra ka­pott ben­nün­ket. Be­csu­kó­dott mö­göt­tünk az iro­da aj­ta­ja. He­ming­way kö­rül­né­zett a fo­lyo­són, az­tán rám emel­te te­kin­te­tét.

– Ezt jól meg­ját­szot­tad, bébi – mond­ta. – Úgy lát­szik, olyas­mit is tudsz, ami­ről nem oko­sí­tot­tak ki ben­nün­ket.