32.
Vacak külsejű épület egy ilyen virágzó városhoz. Valami déli kisvároshoz illett volna inkább, Mississippi vagy Georgia államban. Hosszú sorban csavargók üldögéltek háborítatlanul a kerítés mellett, amely azt a célt szolgálta, hogy az épület előtti gyep – javarészt bermudai fű – el ne öntse az úttestet. Háromszintes volt az épület, ódon harangláb díszelgett a tetején, még benne lógott a harang is. Utoljára az önkéntes tűzoltók tiszteletére húzhatták meg, még a régi szép csámcsogós-köpködős időkben.
A töredezett gyalogjáró és a homlokzati lépcsősor nyitott, kétszárnyú ajtóhoz vezetett, egy csoport kijáró téblábolt körülötte, valami olyan hírre fenték a fogukat, amit a saját hasznukra fordíthatnak. Kivétel nélkül jól tápláltak voltak, pocakkal, óvatos tekintettel, jól szabott öltönnyel és lekezelő modorral. Mintegy négyhüvelyknyi szabad helyet hagytak, hogy elférhessek közöttük.
Belül hosszú, sötét folyosó fogadott, akkor súrolhatták föl utoljára, mikor 1897-ben McKinley-t beiktatták elnöknek. Fatábla jelezte, hol található a tudakozó rendőrségi ügyekben. Egyenruhás férfi szendergett egy kézi kapcsolású házi telefonközpont mögött, amely a faburkolású pult sarkára volt szerelve. Egy ingujjra vetkezett civil ruhás nyomozó – úgy kidudorodott a stukkere a bordáinál, mint egy biciklipumpa – levette az egyik szemét a kezében tartott reggeli újságról, beleköpött egy tőle tízlábnyira levő köpőcsészébe, ásított, és közölte, hogy a parancsnok irodája hátul van, az emeleten.
Az első emelet világosabb és tisztább volt, de ez nem jelenti azt, hogy világos és tiszta volt. Az óceánra néző oldalon, csaknem a folyosó végén, ezt olvastam egy ajtón: „John Wax, Rendőrparancsnok. Bejárat.”
Belül alacsony fakorlát húzódott, mögötte egyenruhás pasi, két mutatóujja meg az egyik hüvelykujja segítségével kopogott az írógépén. Elvette a névjegyemet, ásított, azt mondta, majd megnézi, és nagy keservesen keresztülvonszolta magát a „John Wax, Rendőrparancsnok – Idegeneknek tilos a bemenet” – feliratú mahagóniajtón. Visszatért, és kinyitotta előttem a fakorlát kisajtaját.
Haladtam előre rendületlenül. Becsuktam magam mögött a belső iroda ajtaját. Hűvös, tágas helyiség volt, három oldalában ablakokkal. Politúrozott íróasztal állt a szoba hátuljában, éppen úgy, mint Mussolini dolgozószobájában, úgyhogy az ember kénytelen volt végigsétálni egy terjedelmes kék szőnyegen, hogy elérhesse az íróasztalt, s eközben alaposan megnézhették.
Odagyalogoltam az íróasztalhoz. Megdöntött címtáblán ezt olvastam, domborított betűkkel: „John Wax, Rendőrparancsnok.” Gondoltam, talán most már meg tudom jegyezni a nevét. Szemügyre vettem az íróasztal mögött ülő férfit. Egy szál szalma se volt a hajához ragadva.
Zömök, nehézsúlyú birkózó külsejű férfi volt, rövidre vágott, vörös hajjal, melyen átfénylett rózsaszínű fejbőre. Apró, mohó tekintetű, súlyos pillájú szeme nyugtalan volt, mint a bolha. Őzszínű flanelöltönyt viselt, kávészínű inget és nyakkendőt, gyémántgyűrűt, zakója hajtókáján pedig gyémántberakású dísztűt. Az előírásos díszzsebkendő vége valamivel kintebb állt a szivarzsebéből az előírt három hüvelyknél.
Húsos markában tartotta a névjegyemet. Elolvasta, megfordította, elolvasta a hátát is – üres volt –, megint elolvasta az elejét, letette az íróasztalára, és rárakott egy majom formájú levélnehezéket, mintha biztosítani akarná, hogy ne veszítse el.
Elém lökte rózsaszínű mancsát. Mikor újra a rendelkezésére bocsátottam, egy székre intett.
– Foglaljon helyet, Mr. Marlowe. Látom, hogy többé-kevésbé ön is a mi szakmánkban dolgozik. Mi járatban van?
– Volna egy kis problémám, parancsnok úr. Ha nem sajnálná rá a fáradságot, egy pillanat alatt megoldhatná.
– Problémája van – ismételte nyájasan. – Egy kis problémája.
Megfordult a székén, keresztbe rakta vaskos lábait, és elgondolkozva bámult az egyik ablak felé. Előtűnt kézi kötésű, erős fonálból készített zoknija. Angol bakancsa úgy festett, mintha vörösborban pácolták volna. Azt is beleszámítva, amit nem láthattam, de nem számítva a pénztárcáját, volt rajta vagy félezer dollár értékű cucc. Úgy sejtettem, a feleségének van pénze.
– A problémák – mondta, változatlanul nyájasan – a mi kis városunkban ritkák, mint a fehér holló, Mr. Marlowe. Városunk kicsi, de tiszta, nagyon tiszta. Ha kinézek a nyugati ablakomon, a Csendes-óceánt látom. Mi lehet tisztább a Csendes-óceánnál? – A két úszó játékkaszinót nem említette, most a látóhatár alatt volt a testük, kint, a rézszínű hullámok között, a hárommérföldes határvonalon túl.
Én se említettem őket.
– Igaza van, parancsnok úr – helyeseltem.
Néhány hüvelyknyivel arrébb lódította a felsőtestét.
– Ha kinézek az északi ablakomon, az Arguello bulvár nyüzsgő forgatagát látom, meg a bájos kaliforniai előhegységet, és előtte az egyik legszebb kis üzletnegyedet, amit az ember csak kívánhat. Ha kinézek a déli ablakomon, és mindjárt ki is fogok nézni, a világ legszebb kis jachtkikötőjét látom. Keleti ablakom nincs, de ha lenne, olyan ennivaló lakónegyed tárulna a szemem elé, amitől összefutna a szájában a nyál. Nem, uram, a mi kis városunkban nincsenek problémák.
– Azt hiszem, az enyémet úgy hoztam magammal, parancsnok úr. Legalábbis egy részét. Dolgozik magánál egy Galbraith nevű nyomozóőrmester?
– Igen, azt hiszem – felelte, körbeforgatva a szemét. – Mi van vele?
– Dolgozik magánál egy férfi, aki a következőképpen néz ki. – És leírtam a másikat, aki ritkán nyitotta ki a száját, alacsony volt, bajszos, és gumibottal leütött. – Galbraith a cimborája, legalábbis úgy vettem észre. Valaki Mister Blane-nek szólította, de nagyon úgy hangzott, mintha linkelne.
– Ellenkezőleg – mondta a rendőrparancsnok olyan keményen, ahogy csak egy kövér embertől telik. – Ő nálam a nyomozóosztály vezetője. Blane kapitány.
– Beszélhetnék ezzel a két fickóval itt az irodájában?
Fölcsippentette a névjegyemet, és még egyszer elolvasta, aztán lerakta.
Puhán legyintett csillogó bőrű kezével.
– Nem, hacsak alaposabban meg nem indokolja – felelte behízelgő nyájassággal.
– Nemigen tudom, rendőrparancsnok úr. Nem ismer véletlenül egy Jules Amthor nevű férfit? Lelki tanácsadónak titulálja magát. Egy dombtetőn lakik Stillwood Heightsben.
– Nem. Stillwood Heights nem tartozik a körzetemhez – mondta a parancsnok. Olyan ember tekintetével nézett rám, akit egyéb gondolatok foglalkoztatnak.
– Éppen ez a vicces – mondtam. – Tudja, fölkerestem Mr. Amthort egy ügyfelemmel kapcsolatban. Mr. Amthornak, hogy, hogy nem, az a meggyőződése támadt, hogy zsarolni akarom. Talán az ő szakmájában dolgozó fickók könnyen erre a meggyőződésre jutnak. Van egy vandál indián testőre, akivel szemben tehetetlen voltam. Ez az indián lefogott, és Amthor összevert a saját pisztolyommal. Aztán rendőröket hívott. Ezek történetesen Galbraith és Mister Blane voltak. Érdekli ez magát egyáltalán?
Wax rendőrparancsnok igen gyengéden az asztalra terítette a kezét. Lehunyta a szemét, de nem egészen. Vastag szempillái alól kivillant hideg fényű tekintete, mégpedig egyenesen énrám. Olyan csöndesen ült, mintha hallgatózna. Aztán kinyitotta a szemét, és elmosolyodott.
– És mi történt azután? – kérdezte oly udvariasan, mintha kidobóember lenne a várandós apák klubjában.
– Megmotoztak, elvittek a kocsijukon, egy hegyoldalban kihajítottak belőle, és amikor kiszálltam, gumibottal leütöttek.
Bólintott, mintha az előadott eset a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– És mindez Stillwood Heightsben történt – mondta nyájasan.
– Ott.
– Tudja, mit gondolok én magáról? – Kicsit előrehajolt az asztal fölött, de csak annyira, amennyire a hasa engedte.
– Hogy hazudok – feleltem.
– Az ajtó arra van – mondta, és meg is mutatta bal kezének kisujjával.
Nem mozdultam. Nem vettem le róla a tekintetem. Mikor elért a zabosságnak arra a fokára, hogy megnyomja a csengőt, megszólaltam:
– Ne kövessük el mind a ketten ugyanezt a tévedést. Maga azt hiszi, hogy piti kis magánnyomozó vagyok, aki a saját súlyának tízszeresét próbálja fölemelni, és panaszt akar tenni egy rendőrtiszt ellen, bár, még ha jogos lenne is ez a panasz, az illető rendőrtiszt gondoskodna róla, hogy ne tudjam bizonyítani. Szó sincs ilyesmiről. Nem teszek én semmiféle panaszt. Csupán rendezni akarom a számlámat Amthorral, és az a kívánságom, hogy a maga Galbraith nevű beosztottja legyen ebben a segítségemre. Mister Blane-nek nem kell fárasztania magát. És nem támogatás nélkül jöttem ide. Fontos emberek állnak a hátam mögött.
– Milyen messze? – kérdezte a parancsnok, és elmésen kuncogott.
– Milyen messze van ide az Aster Drive 862, ahol Mr. Lewin Lockridge Grayle lakik?
Arca oly tökéletesen megváltozott, hogy rá se lehetett ismerni.
– Mrs. Grayle történetesen az ügyfelem – mondtam.
– Zárja be az ajtót – mondta. – Maga a fiatalabb. Fordítsa el a reteszgombokat. Kezeljük barátságosan ezt a dolgot. Becsületes képe van, Marlowe.
Fölkeltem, és bezártam az ajtót. Mikor a kék szőnyegen lépkedve visszaértem az íróasztalhoz, a parancsnok már elővett egy jóképű flaskát és két poharat. Egy marék kardamommagot szórt az itatósára, és megtöltötte a poharakat.
Ittunk. Feltört néhány kardamommagot, halkan rágcsáltuk őket, egymás szemébe nézve.
– Ez jó volt – mondta, és megint teletöltötte a poharakat. Most rajtam volt a sor, hogy feltörjek egypár kardamommagot. Az itatóssal lesöpörte a héjukat a padlóra, elmosolyodott és hátratámaszkodott.
– Na, lássuk a medvét – mondta. – Van valami köze Amthornak ahhoz a megbízatáshoz, amit Mrs. Grayle-től kapott?
– Van bizonyos kapcsolat. De legjobb lesz, ha ellenőrzi, hogy igazat mondok-e.
– Valóban – válaszolta, és a telefonjáért nyúlt. Aztán kivett egy kis noteszt a mellényéből, és kikeresett benne egy számot. – A polgármester feltétlenül elvárja, hogy a legteljesebb előzékenységgel bánjunk azokkal a polgárokkal, akik a választási hadjárat költségeit viselték – mondta és kacsintott. – Na, megvan. – Elrakta a noteszt, és tárcsázott.
Ugyanúgy megjárta a komornyikkal, ahogy én. Vörösre gyulladt tőle a füle. Végül kapcsolták a nőt. A parancsnok füle továbbra is lángolt. Bizonyára Mrs. Grayle keményen beszélt vele.
– Magával akar beszélni – mondta, és átlökte a kagylót a széles íróasztalán.
– Itt Phil – mondtam, és pajkosan a parancsnokra kacsintottam.
Hűvös, kihívó nevetés hallatszott.
– Mit csinál annál a kövér disznónál?
– Iszogatunk egy kicsit.
– Muszáj magának éppen ővele iszogatni?
– Pillanatnyilag muszáj. Hivatalos ügyben. Azt kérdeztem, van-e valami újság. Gondolom, tudja, mire gondolok.
– Nem. Tisztában van azzal, drága barátom, hogy egy óra hosszat várakoztam magára a múltkor? Olyan nőnek nézek én ki, aki eltűri az ilyesmit?
– Bajba keveredtem. Mit szólna a ma estéhez?
– Várjon csak… ma, ugye, izé… milyen nap van ma, a Krisztus szerelmére?
– Inkább később fölhívom magát – mondtam. – Előfordulhat, hogy nem érek majd rá. Ma péntek van.
– Hazudik. – Megint hallatta lágy, rekedt nevetését.
– Ma hétfő van. Ugyanott, ugyanakkor… de most nem ráz át?
– Inkább felhívom később.
– Inkább legyen ott.
– Nem mondhatok biztosat. Hadd hívjam föl magát.
– Mi az, kéreti magát? Értem. Tulajdonképpen hülye vagyok, hogy így töröm magam.
– Hát csakugyan.
– Miért?
– Nagy nőfaló vagyok. Magát uzsonnára elfogyasztanám, és még mindig meg tudnék enni egy egész lányiskolát.
– A mennykő üssön magába, ha nem lesz ott…
– Mondom, majd felhívom.
Sóhajtott.
– Minden férfi egyforma.
– A nők ugyancsak… az első kilenc után.
Szitkozódott, és lecsapta a kagylót. A parancsnoknak olyan messzire kigúvadt a szeme, mintha botom lenne. Remegő kézzel teletöltötte a poharakat, és elém tolta az egyiket.
– Szóval ez a becses helyzet – mondta mélyen elgondolkozva.
– A férje ügyet se vet rá – mondtam. – Úgyhogy maga se törődjön vele sokat.
Megbántottnak látszott, amint itta az italát. Nagyon lassan, mély töprengésbe merülve törölgette a kardamommagokat. Ittunk egymás kedvesének az egészségére. Sajnálatosképpen a parancsnok eltüntette a flaskát és a két poharat, majd meghúzott egy kart a házi hangosbeszélőjén.
– Küldjék föl Galbraitht, ha az épületben van. Ha nincs, próbálják előkeríteni, mondják neki, hogy én keresem.
Fölkeltem, kinyitottam az ajtót és újra leültem. Nem kellett sokáig várnunk. Kopogtattak az oldalajtón, a parancsnok kiszólt, erre Hemingway belépett a szobába.
Határozott léptekkel az íróasztalhoz jött, megállt a végénél és megfelelő férfias alázatossággal Wax parancsnokra nézett.
– Bemutatom Mr. Marlowe-t mondta a parancsnok szívélyesen. – Magánnyomozó Los Angelesből.
Hemingway kissé oldalra fordult, hogy rám nézhessen. Semmi se árulta el az arcán, hogy látott már ebben a büdös életben. Előrenyújtotta a kezét, én is előrenyújtottam a magamét, kezet ráztunk, és Hemingway újra a parancsnokára nézett.
– Mr. Marlowe egy meglehetősen furcsa históriát adott elő nekem – mondta a parancsnok olyan agyafúrtan, mint Richelieu a függöny mögött. – Bizonyos Amthor nevű emberről, aki Stillwood Heightsben lakik. Valami kristálygömbjósló pacák. Mármost Marlowe fölkereste őt, és maga meg Blane ugyanabban az időben találtak bekukkantani oda, és valami nézeteltérés támadt maguk között. A részleteket elfelejtettem. – Kinézett egyik ablakán, annak az embernek az arckifejezésével, aki éppen felejti el a részleteket.
– Itt valami tévedés lehet – mondta Hemingway. – Sose láttam ezt az urat.
– Ha már erről van szó, csakugyan elkövettek egy tévedést – mondta a parancsnok álmatagon. – Jelentéktelen habár, mégis tévedés volt, és Mr. Marlowe némi fontosságot tulajdonít neki.
Hemingway megint rám nézett. Arca most is mint a kőszobor.
– Voltaképpen az a tévedés egyáltalán nem érdekli Mr. Marlowe-t – álmatagoskodott tovább a parancsnok. – Mást forgat a fejében. Föl akarja keresni azt a bizonyos Amthor nevű embert, aki Stillwood Heightsben lakik. Szeretné, ha valaki vele menne. Magára gondoltam. Mint mondottam, Mr. Marlowe szeretné, ha vele menne valaki, aki biztosítaná, hogy tisztességesen bánjanak vele. Mr. Amthornak van valami vadállat indián testőre, és Mr. Marlowe hajlik rá, hogy úgy vélje: segítség nélkül nem tud szembeszegülni a helyzettel. Úgy véli, rá tud jönni ennek az Amthornak a lakcímére?
– Rá – felelte Hemingway. – De Stillwood Heights túl van a mi területünkön, parancsnok úr. Ez csupán személyes kegy egyik barátja iránt?
– Így is vehetjük – mondta a parancsnok a bal hüvelykujjára bámulva. – Természetesen semmi olyasmit nem akarunk tenni, ami nem szigorúan törvényes.
– Értem – mondta Hemingway. – Nem is. – Köhintett.
– Mikor indulunk?
A parancsnok jóindulatúan rám nézett.
– Most éppen megfelelne – mondtam. – Ha Mr. Galbraithnak megfelel.
– Azt teszem, amit parancsolnak – mondta Hemingway.
A parancsnok alaposan végignézett rajta. Megfésülte és lekefélte a tekintetével.
– Hogy van Blane kapitány? – tudakolta egy kardamommagon csámcsogva.
– Rosszul. Kipukkadt a vakbele – felelte Hemingway. – Válságos az állapota.
A parancsnok szomorúan megcsóválta a fejét. Aztán megkapaszkodott székének karjában, és föltápászkodott. Átnyújtotta az íróasztal fölött rózsaszínű mancsát.
– Galbraith vigyázni fog önre, Mr. Marlowe. Efelől bizonyos lehet.
– Lekötelezett, parancsnok úr – mondtam. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg.
– Ugyan! Fölösleges hálálkodni. Mindig örömmel járok barátaim barátainak a kedvében, hogy így fejezzem ki magam. – Rám kacsintott. Hemingway elspekulált ezen a kacsintáson, de nem árulta el, hogy mit sütött ki belőle.
Kimentünk, a rendőrparancsnok udvarias mormogása szinte a szárnyaira kapott bennünket. Becsukódott mögöttünk az iroda ajtaja. Hemingway körülnézett a folyosón, aztán rám emelte tekintetét.
– Ezt jól megjátszottad, bébi – mondta. – Úgy látszik, olyasmit is tudsz, amiről nem okosítottak ki bennünket.