33.

Csön­de­sen hú­zott el a ko­csi csön­des la­kó­há­zak mel­lett. Két­ol­dalt dél-ame­ri­kai bors­fák sze­gé­lyez­ték az utat, szin­te össze­ért a ko­ro­ná­juk, zöld csa­tor­ná­ban. A nap át­csil­lo­gott a fel­ső ága­i­kon, kes­keny, súly­ta­lan le­ve­le­i­ken. Egy sar­ki név­táb­la sze­rint a Ti­zen­nyol­ca­dik ut­cán jár­tunk.

He­ming­way ve­ze­tett, én meg mel­let­te ül­tem. Csi­ga­las­sú­ság­gal ha­lad­tunk. He­ming­way­nek gond­ter­hes volt az arca.

– Mennyit mon­dott el neki? – kér­dez­te, mi­kor dű­lő­re ju­tott.

– Hogy maga és Bla­ne oda­men­tek Amt­hor há­zá­ba, és el­ci­pel­tek tőle, és ki­lök­tek a ko­csi­ból, és a tar­kóm­ra ken­tek egyet. A töb­bi­ről hall­gat­tam.

– A Hu­szon­har­ma­dik és a Des­can­so ke­resz­te­ző­dé­sé­ről, há?

– Ühüm.

– Az­tán mi­ért?

– Gon­dol­tam, több együtt­mű­kö­dés­re szá­mít­ha­tok ma­gá­tól, ha hall­ga­tok róla.

– Nem gon­dol­ta rosszul. Csak­ugyan Still­wood Heights­ba akar men­ni, vagy ez csak kamu?

– Kamu. Arra vol­nék én va­ló­já­ban kí­ván­csi, hogy mi­ért vitt be en­gem abba a ká­bí­tó­sze­res kór­ház­ba, és mi­ért tar­tot­tak ott?

He­ming­way gon­dol­ko­zott. Olyan erő­sen, hogy kis cso­mók­ba da­gad­tak az iz­mai szür­kés bőre alatt.

– A Bla­ne – mond­ta. – Az a fa­ra­gat­lan du­rung. Én nem akar­tam, hogy fej­be vág­ja ma­gát. És azt se akar­tam, hogy gya­log men­jen haza. Csak­ugyan nem akar­tam. Csak meg­ját­szot­tuk az egé­szet, mert­hogy a ba­rá­tai va­gyunk en­nek a ku­ruzs­ló hap­si­nak, és ugye, igyek­szünk tá­vol tar­ta­ni tőle a sze­mét­ke­dő­ket. Meg­le­pőd­ne, ha tud­ná, há­nyan pró­bál­nak sze­mét­ked­ni vele.

– Mit meg­le­pőd­nék! – vág­tam rá. – Paff len­nék.

Fe­lém for­dí­tot­ta a fe­jét. Szür­ke sze­mei, mint a jég­koc­kák. Az­tán megint elő­re­né­zett, ki a po­ros szél­vé­dő üve­gen, és gon­dol­ko­zott egy újabb ada­got.

– Ezek a vén he­ku­sok időn­ként ve­szet­tül ki­éhez­nek egy kis gu­mi­bo­to­zás­ra – mond­ta. – Olyan­kor nincs is­ten, aki meg­ál­lít­ja őket. Ad­dig nem nyug­sza­nak, míg szét nem ve­rik va­la­ki­nek a fe­jét. Uram­is­ten, de be­ga­zol­tam ak­kor egy pil­la­nat­ra. Úgy el­zu­hant, mint egy zsák ce­ment. De meg is mond­tam Bla­ne-nek a ma­ga­mét. Na, ak­kor el­vit­tük ma­gát Son­der­borg­hoz, mert­hogy az elég kö­zel volt, mar­ha ren­des volt a tag, mond­ta is mind­járt, hogy gond­ját fog­ja vi­sel­ni ma­gá­nak.

– Amt­hor tud róla, hogy ma­guk oda­vit­tek?

– A fe­nét tud. A sa­ját öt­le­tünk volt.

– Mert­hogy Son­der­borg egy mar­ha ren­des tag, és majd gon­do­mat vi­se­li. Meg hogy ne tud­jak vissza­vág­ni. Hogy ne­hogy mó­dom le­gyen arra, hogy or­vo­si lát­le­let­tel tá­masszam alá az eset­le­ges fel­je­len­té­se­met. Nem mint­ha sok­ra men­tem vol­na az­zal a fel­je­len­tés­sel eb­ben az édes ki­csi vá­ros­ban.

– Kö­te­ked­ni akar? – kér­dez­te He­ming­way el­gon­dol­koz­va.

– Én nem – fe­lel­tem. – És egy­szer az éle­té­ben maga se. Mert egy haj­szá­lon lóg az ál­lá­sa. A pa­rancs­nok sze­mé­ből ki­ol­vas­hat­ta. Ez­út­tal föl­hasz­nál­tam az össze­köt­te­té­se­i­met.

– Oké – mond­ta He­ming­way, és ki­kö­pött az ab­la­kon. – Elő­ször is eszem ágá­ban sincs kö­te­ked­ni, a szo­ká­sos nagy po­fá­mat nem szá­mít­va. Mi bi­riz­gál­ja még a cső­rét:

– Bla­ne csak­ugyan be­teg?

He­ming­way bó­lin­tott, de va­la­hogy nem si­ke­rült neki, hogy szo­mo­rú­nak látsszon.

– Csak­ugyan az. Teg­nap­előtt fáj­dal­mat ér­zett a vak­be­lé­ben, teg­nap meg ki­puk­kadt neki, mi­előtt ki­ve­het­ték vol­na. Azért még re­mél­he­ti, hogy fel­gyó­gyul, de nem ve­he­ti tu­ti­ra.

– Pó­tol­ha­tat­lan vesz­te­ség len­ne, ha el­pat­kol­na – mond­tam. – Egy Bla­ne-sze­rű fic­kó kincs bár­mely rend­őr­ala­ku­lat­nál.

He­ming­way jól meg­rág­ta ezt, és ki­köp­te a ko­csi ab­la­kán.

– Oké, be­dob­hat­ja a kö­vet­ke­ző kér­dést – só­haj­tot­ta.

– El­mond­ta, hogy mi­ért vit­tek el Son­der­borg­hoz. Vi­szont ar­ról nem be­szélt, hogy mi­ért tar­tott ott Son­der­borg több mint negy­ven­nyolc órán át, be­zár­va és agyon­ká­bít­va.

He­ming­way fi­no­man le­fé­kez­te a ko­csit, és meg­állt az út­pad­ka mel­lett. Nagy ke­ze­it egy­más mel­lé he­lyez­te a kor­mány­ke­rék alsó ré­szé­re, és össze­dör­zsöl­te a hü­velyk­uj­ja­it.

– Gő­zöm sincs róla – mond­ta a messze­ség­be ré­ved­ve.

– Ná­lam vol­tak az ira­ta­im, ame­lyek bi­zo­nyít­ják, hogy ma­gán­nyo­mo­zó va­gyok – mond­tam. – Kul­csok, egy ke­vés pénz, né­hány fény­kép. Ha Son­der­borg nem is­me­ri ma­gu­kat úgy, mint a rossz pénzt, azt hi­het­te vol­na, csak azért só­zat­tam fej­be ma­gam, hogy le­gyen ürü­gyem be­ke­rül­ni a kór­há­zá­ba, és kö­rül­néz­hes­sek. De az a gya­núm, Son­der­borg sok­kal job­ban is­me­ri ma­gu­kat, sem­hogy ilyes­mit higgyen. Szó­val nem tu­dok ki­oko­sod­ni eb­ből a do­log­ból.

– Ne is akar­jon ki­oko­sod­ni, hap­si. Az sok­kal biz­ton­sá­go­sabb.

– Így van – mond­tam. – De nem le­lek ben­ne él­ve­ze­tet.

– Tá­mo­gat­ja ma­gát a Los An­ge­les-i rend­őr­ség?

– Mi­ben?

– Eb­ben a Son­der­borg­gal kap­cso­la­tos szag­lá­szás­ban.

– Nem ki­mon­dot­tan.

– Ez azt se je­len­ti, hogy igen, azt se, hogy nem.

– Nem va­gyok annyi­ra fon­tos ne­kik – mond­tam. – A Los An­ge­les-i bűn­ül­dö­ző szer­vek összes em­be­rei ak­kor jön­nek ide, ami­kor ked­vük tart­ja, leg­alább­is két­har­ma­duk. A se­riff em­be­rei és a ke­rü­le­ti ügyész em­be­rei. Van egy jó ba­rá­tom a ke­rü­le­ti ügyész hi­va­ta­lá­ban. Ber­nie Ohls az il­le­tő neve. Fő­fel­ügye­lő.

– El­re­gél­te neki az egész bal­hét?

– Nem. Leg­alább egy hó­nap­ja nem be­szél­tem vele.

– Fog­lal­ko­zik az­zal a gon­do­lat­tal, hogy ki­tá­lal neki?

– Ha ez el­len­kez­ne a meg­bí­za­tá­som ter­mé­sze­té­vel, nem.

– Ma­gán­meg­bí­za­tás?

– Az.

– Oké, mire kí­ván­csi?

– Mi­vel szél­há­mos­ko­dik Son­der­borg va­ló­já­ban? He­ming­way le­vet­te a ke­zét a kor­mány­ke­rék­ről, és ki­kö­pött az ab­la­kon.

– Csi­nos kis ut­cán va­gyunk, nem igaz? Szép la­kó­há­zak, szép ker­tek, kel­le­mes klí­ma. Hal­lott már egyet-mást kor­rupt rend­őrök­ről, ugye?

– Hébe-hóba.

– És mond­ja, hány olyan he­kus­sal ta­lál­ko­zott, aki csak ennyi­re is jó ut­cá­ban la­kik, csi­nos gyep­pel meg vi­rá­gok­kal? Né­gyet-ötöt tud­nék leg­föl­jebb em­lí­te­ni, mind­egyik az er­kölcs­ren­dé­sze­ten dol­go­zik. Öm­lik hoz­zá­juk a lé. A ma­gam­faj­ta he­ku­sok fa­vá­zas épü­le­tek­ben lak­nak a vá­ros top­lák ré­szé­ben. Akar­ja lát­ni, hol élek?

– Mit bi­zo­nyí­ta­na?

– Ide süs­sön, hap­si – mond­ta a nagy­da­rab fér­fi ko­mo­lyan. – Most azt hi­szi, meg­fo­gott, de könnyen meg­es­het, hogy mel­lé­fo­gott. A he­ku­sok nem azért vál­nak tisz­tes­ség­te­len­né, mert hagy­ják ma­gu­kat meg­vesz­te­get­ni. Ez nem ál­ta­lá­nos, még csak nem is gya­ko­ri. Egy­sze­rű­en fönn­akad­nak a rend­szer fo­gas­ke­re­kei kö­zött. Nincs sza­bad aka­ra­tuk, azt csi­nál­ják, amit mon­da­nak ne­kik. És a fic­kó, aki el­te­hén­ke­dik az épü­let sar­ká­ban levő szép, nagy iro­dá­ban, a tipp-topp öl­tö­nyé­vel meg a jó sza­gú, piás le­he­le­té­vel, és azt hi­szi, hogy ha rág­csál­ja azo­kat a ma­go­kat, olyan jó sza­gú lesz a szá­ja, mint a ki­ke­le­ti ibo­lya, de per­sze nem lesz… hát nem ő adja a pa­ran­cso­kat. Ért en­gem?

– Mi­lyen em­ber a pol­gár­mes­ter?

– Mi­lyen em­ber akár­hol a pol­gár­mes­ter? Po­li­ti­kus. Maga azt hi­szi, ő osz­to­gat­ja a pa­ran­cso­kat? A fész­kes fe­nét. Tud­ja, mi a baja en­nek az or­szág­nak, bébi?

– Úgy hal­lom, túl sok a be­fa­gyasz­tott tőke.

– Az em­ber egy­ma­ga nem ma­rad­hat tisz­tes­sé­ges, még ha akar­na is – mond­ta He­ming­way. – Ez a baja en­nek az or­szág­nak. Más­kü­lön­ben a ga­tyán­kat is le­húz­zák ró­lunk. El kell fo­gad­nunk a tisz­tes­ség­te­len já­ték­sza­bá­lyo­kat, kü­lön­ben fel­ko­pik az ál­lunk. Egy cso­mó nyá­las­szá­jú azt hi­szi, nem kell ne­künk sem­mi más, csak ki­lenc­ven­ezer tisz­ta gal­lé­ros és ak­ta­tás­kás FBI-ügy­nök. Tud­ja, mit gon­do­lok én? Azt gon­do­lom, hogy gyö­ke­re­sen át kéne ala­kí­ta­ni ezt a mi kis vi­lá­gun­kat. Már­most ve­gyük az Er­köl­csi Meg­új­ho­dás moz­gal­mat. EMU[3]. Azok meg­fog­tak va­la­mit, bébi.

– Ha Bay City rá a pél­da, mi­lyen ha­tá­so­san mű­kö­dik, in­kább asz­pi­rint sze­dek – mond­tam.

– Maga könnyen vál­hat túl okos­sá – mond­ta He­ming­way nyá­ja­san. – Ész­re se ve­szi, és túl okos­sá vá­lik. Olyan okos lesz egy na­pon, hogy más­ra se tud már gon­dol­ni, csak arra, hogy mi­lyen okos is. Én bi­zony csak egy fa­fe­jű zser­nyák va­gyok. Pa­ran­cso­kat tel­je­sí­tek. Fe­le­sé­gem van, meg két klam­bóm, azt te­szem, amit a fe­je­sek mon­da­nak. Bla­ne me­sél­het­ne ma­gá­nak egyet-mást. Én nem so­kat tu­dok.

– Csak­ugyan vak­bél­gyul­la­dá­sa van Bla­ne-nek? Nem a sa­ját hit­vány­sá­ga mi­at­ti el­ke­se­re­dé­sé­ben lőt­te has­ba ma­gát?

– Ne be­szél­jen így – mond­ta He­ming­way pa­na­szo­san, és ki-be csu­ko­gat­ta kor­má­nyon nyug­vó ke­zét. – Pró­bál­jon meg­ér­tés­sel kö­ze­led­ni az em­be­rek­hez.

– Bla­ne-hez?

– Ő is em­ber, mint mi mind­annyi­an – mond­ta He­ming­way. – Ha bű­nös is, de em­ber.

– Mi­vel szél­há­mos­ko­dik Son­der­borg va­ló­já­ban?

– Na jó, ezt csak úgy mond­tam ma­gá­nak. Ta­lán mel­lé­fog­tam. Olyan fic­kó­nak kép­zel­tem ma­gát, aki kap­va kap egy jó öt­le­ten.

– Szó­val nem tud­ja, mi­vel szél­há­mos­ko­dik Son­der­borg? – kér­dez­tem.

He­ming­way elő­vet­te a zseb­ken­dő­jét, és meg­tö­röl­te vele az ar­cát.

– Nem szí­ve­sen val­lom be az iga­zat, paj­tás – mond­ta. – De át­ko­zot­tul jól tud­hat­ná, hogy ha én vagy Bla­ne tud­juk, hogy Son­der­borg va­la­mi szennyes bu­lit foly­tat, vagy nem visszük ma­gát oda, vagy ki nem jött vol­na on­nan az élet­ben a sa­ját lá­bán. Per­sze, egy va­ló­ban mocs­kos bu­li­ról be­szé­lek. Nem af­fé­le va­cak link­ség­ről, mint meg­jó­sol­ni öreg­asszo­nyok jö­vő­jét egy kris­tály­gömb­ből.

– Nem hi­szem, hogy ki akar­tak en­ged­ni on­nan a sa­ját lá­ba­mon – mond­tam. – Van egy szko­po­la­min nevű ká­bí­tó­szer, úgy­ne­ve­zett igaz­ság­szé­rum, és gyak­ran úgy hat az em­ber­re, hogy fe­cseg­ni kezd, anél­kül, hogy tud­ná. Nem holt­biz­tos szer, nem biz­to­sabb a hip­nó­zis­nál. De néha ha­tá­sos. Azt hi­szem, en­gem csak azért hur­col­tak oda, hogy ez­zel a mód­szer­rel meg­pró­bál­ják ki­szed­ni be­lő­lem, amit tu­dok. De csak há­rom le­he­tő­ség volt arra, hogy Son­der­borg meg­tud­has­sa: tu­dok olyas­va­la­mit, ami árt­hat neki. Amt­hor föl­vi­lá­go­sí­tot­ta, vagy Bi­valy Mal­loy em­lí­tet­te neki, hogy meg­lá­to­gat­tam Jes­sie Flo­ri­ant, vagy azt kép­zel­te, hogy a rend­őr­ség csak csel­ből vitt oda.

He­ming­way szo­mo­rú­an rám me­redt.

– Hal­vány dunsz­tom sincs róla, hogy mit be­szél – mond­ta. – Ki a fene az a Bi­valy Mal­loy?

– Egy bö­höm nagy ma­nus, aki né­hány nap­ja meg­ölt egy em­bert a Cent­ral Ave­nue-n. Rend­őr­sé­gi táv­gép­írón le­ad­ták a fény­ké­pét, ha szok­ta egy­ál­ta­lán fi­gyel­ni a táv­gép­író-köz­le­mé­nye­ket. És va­ló­szí­nű­leg mos­ta­ná­ra már maga is ka­pott az el­le­ne ki­adott kö­rö­zé­si pa­rancs­ból.

– Na és?

– És ezt az ala­kot Son­der­borg rej­te­get­te. Lát­tam nála Mal­lo­yt, ágyon he­ve­rész­ve új­sá­got ol­va­sott, azon az éj­sza­kán, mi­kor ki­szök­tem on­nan.

– Hát nem volt be­zár­va?

– Egy ágy­ru­gó­val le­ütöt­tem az ápo­lót. Sze­ren­csém volt.

– Ez a bö­höm nagy ma­nus lát­ta ma­gát?

– Nem.

He­ming­way el­rúg­ta az au­tót az út­pad­ká­tól, és szé­les vi­gyor ön­töt­te el az ar­cát.

– Gye­rünk, gyűjt­sük be őket – mond­ta. – Ért­he­tő a do­log. De még mennyi­re ér­he­tő. Son­der­borg kö­rö­zött bű­nö­ző­ket rej­te­ge­tett. Már­mint olya­no­kat, akik­nek volt do­há­nyuk. Tö­ké­le­tes ali­bi­je volt hoz­zá. És jó pén­ze­ket vág­ha­tott zseb­re.

Moz­gás­ba rúg­ta a mo­tort, és meg­for­dult egy sar­kon.

– A jó any­ját, én meg azt hit­tem, hogy ká­bí­tó­szer­rel ke­res­ke­dik – mond­ta utál­koz­va. – Meg­fe­le­lő pro­tek­ci­ó­val a háta mö­gött. De hát, a jó any­ját, az egy piti buli. Va­cak kis bolt.

– Hal­lott már a sze­ren­cse­já­ték-bu­li­ról? Az is piti bolt, ha csak egy ré­szé­re néz az em­ber.

He­ming­way éle­sen el­ka­nya­ro­dott egy má­sik sar­kon, és meg­ráz­ta ha­tal­mas fe­jét.

– Így van. Já­ték­au­to­ma­ták, bin­gó­ter­mek és ló­ver­seny­iro­dák. De ad­juk össze az egé­szet, bízzuk egyet­len em­ber­re az el­len­őr­zést, és már­is van ér­tel­me.

– Mi­fé­le em­ber­re?

Megint föl­vet­te a fa­po­fát. Szo­ros­ra csuk­ta a szá­ját, lát­szott, hogy össze­szo­rít­ja a fo­ga­it. A Des­can­so Stree­ten jár­tunk, ke­le­ti irány­ban ha­lad­tunk. Csen­des utca volt, még késő dél­után is. Ami­kor a Hu­szon­har­ma­dik utca felé kö­ze­led­tünk, az a bi­zony­ta­lan ér­zé­sem tá­madt, hogy most ke­vés­bé csen­des. Két pa­sas mé­re­ge­tett egy pál­ma­fát, mint­ha azon tökö­rész­né­nek, ho­gyan is moz­dít­sák meg. Egy ko­csi par­kolt dr. Son­der­borg háza kö­ze­lé­ben. De a ház kö­rül nem volt moz­go­ló­dás. Fél ház­tömb­bel fel­jebb egy fér­fi a víz­órák ál­lá­sát ol­vas­ta le­fe­lé.

Így, nap­pa­li vi­lá­gos­ság­ban de­rűs fé­szek­nek lát­szott Son­der­borg háza. Az ut­cá­ra néző ab­la­kok alatt sűrű cso­port­ban tea­ró­zsa-be­gó­ni­ák hal­vány vi­rá­gai; egy vi­rág­zó fe­hér akác­fa töve kö­rül ár­vács­kák tün­dö­köl­tek. A le­gye­ző ala­kú vi­rág­tar­tó rá­cson épp most bon­to­gat­ta szir­ma­it egy égő­pi­ros fu­tó­ró­zsa. Egy bronz­zöld ko­lib­ri ké­nye­sen csip­ked­te a téli bor­só­ka­vi­rá­go­kat, ab­ból is volt egy ágyás­ra való. Rá­né­zés­re azt hi­het­te az em­ber er­ről a ház­ról, hogy idő­sebb há­zas­pár la­kik ben­ne, és sze­ret­nek ker­tész­ked­ni. Ahogy rá­ve­tő­dött a késő dél­utá­ni nap, va­la­mi foj­tott, fe­nye­ge­tő né­ma­ság áradt be­lő­le.

He­ming­way las­san el­hú­zott a ház előtt, fe­szes kis mo­soly rán­ga­tó­zott a szá­ja szög­le­té­ben. Be­le­szi­ma­tolt a le­ve­gő­be. A sar­kon el­for­dult, be­le­né­zett a vissza­pil­lan­tó tü­kör­be, és be­le­ta­po­sott a gáz­ba.

Há­rom ház­tömb­bel fel­jebb le­fé­ke­zett, meg­állt az út szé­lén, és át­ha­tó te­kin­tet­tel fe­lém for­dult.

– Los An­ge­les-i rend­őrök – mond­ta. – Az egyik fic­kó­nak a pál­ma­fá­nál Don­nelly a neve. Is­me­rem. Fi­gye­lik a há­zat. Szó­val egy kuk­kot se szólt an­nak a Los An­ge­les-i ha­ver­já­nak, há?

– Mond­tam már, hogy nem.

– A rend­őr­pa­rancs­nok re­pes­ni fog a bol­dog­ság­tól – reccsen­tet­te He­ming­way. – Ki­jön­nek ide raz­zi­áz­ni, és még csak be se szól­nak, hogy leg­alább adj­is­tent kö­szön­né­nek.

Nem fe­lel­tem.

– El­kap­ták ezt a Bi­valy Mal­lo­yt?

A fe­je­met ráz­tam.

– Amennyi­re én tu­dom, nem.

– Mennyit tud maga egy­ál­ta­lán, ha­ver? – kér­dez­te na­gyon lá­gyan.

– Nem ele­get. Van va­la­mi kap­cso­lat Amt­hor és Son­der­borg kö­zött?

– Nem tu­dok róla.

– Ki igaz­gat­ja ezt a vá­rost?

Csend.

– Azt hal­lot­tam, hogy egy La­ird Bru­net­te nevű já­ték­ka­szi­nó-tu­laj­do­nos har­minc ron­gyot köl­tött arra, hogy az ő em­be­re ke­rül­jön a pol­gár­mes­te­ri szék­be. Azt hal­lot­tam, hogy övé a Bel­ve­dé­re-klub és két úszó já­ték­ka­szi­nó kint a ten­ge­ren.

– Meg­le­het – fe­lel­te He­ming­way ud­va­ri­a­san.

– Hol le­het Bru­net­te-et meg­ta­lál­ni?

– Mi­ért tő­lem kér­de­zi, bébi?

– Hová men­ne, ha el­vesz­te­né a rej­tek­he­lyét eb­ben a vá­ros­ban?

– Me­xi­kó­ba.

Ne­vet­tem.

– Na jól van, meg­ten­ne ne­kem egy szí­ves­sé­get?

– Öröm­mel.

– Vi­gyen vissza a bel­vá­ros­ba.

El­in­dí­tot­ta a ko­csit az út­pad­ká­tól, és ké­nyel­me­sen a ten­ger­part felé ve­zet­te egy ár­nyé­kos ut­cán. Mi­kor a vá­ros­há­zá­hoz ér­tünk, be­haj­tott a rend­őr­sé­gi par­ko­ló­hely­re, én pe­dig ki­száll­tam.

– Jöj­jön el egy­szer és lá­to­gas­son meg – mond­ta He­ming­way. – Ad­dig­ra va­ló­szí­nű­leg kö­pő­csé­szé­ket fo­gok pu­col­ni. – Ki­nyúj­tot­ta nagy ke­zét. – Nem ha­rag­szik?

– EMU – mond­tam, és meg­ráz­tam a ke­zét.

A fü­lé­ig fu­tott a szá­ja. Mi­kor el­in­dul­tam, utá­nam szólt. Óva­to­san kö­rül­né­zett min­den irány­ban, és a fü­lem­hez ha­jol­va ezt sut­tog­ta:

– Ezek a sze­ren­cse­já­ték-ha­jók ál­lí­tó­lag kí­vül es­nek a vá­ro­si és ál­la­mi köz­igaz­ga­tás te­rü­le­tén. Pa­na­má­ban van­nak re­giszt­rál­va. Ha a maga he­lyé­ben len­nék… – El­hall­ga­tott, ag­go­da­lom tük­rö­ző­dött hi­deg te­kin­te­tű sze­mé­ben.

– Ér­tem – fe­lel­tem. – Én is erre gon­dol­tam. Nem is tu­dom, mi­ért tör­tem ma­gam annyi­ra, hogy ki­szed­jem ezt ma­gá­ból. De nem sok­ra men­ne az em­ber… plá­ne egye­dül.

Bó­lin­tott, az­tán el­mo­so­lyo­dott.

– EMU – mond­ta.