33.
Csöndesen húzott el a kocsi csöndes lakóházak mellett. Kétoldalt dél-amerikai borsfák szegélyezték az utat, szinte összeért a koronájuk, zöld csatornában. A nap átcsillogott a felső ágaikon, keskeny, súlytalan leveleiken. Egy sarki névtábla szerint a Tizennyolcadik utcán jártunk.
Hemingway vezetett, én meg mellette ültem. Csigalassúsággal haladtunk. Hemingwaynek gondterhes volt az arca.
– Mennyit mondott el neki? – kérdezte, mikor dűlőre jutott.
– Hogy maga és Blane odamentek Amthor házába, és elcipeltek tőle, és kilöktek a kocsiból, és a tarkómra kentek egyet. A többiről hallgattam.
– A Huszonharmadik és a Descanso kereszteződéséről, há?
– Ühüm.
– Aztán miért?
– Gondoltam, több együttműködésre számíthatok magától, ha hallgatok róla.
– Nem gondolta rosszul. Csakugyan Stillwood Heightsba akar menni, vagy ez csak kamu?
– Kamu. Arra volnék én valójában kíváncsi, hogy miért vitt be engem abba a kábítószeres kórházba, és miért tartottak ott?
Hemingway gondolkozott. Olyan erősen, hogy kis csomókba dagadtak az izmai szürkés bőre alatt.
– A Blane – mondta. – Az a faragatlan durung. Én nem akartam, hogy fejbe vágja magát. És azt se akartam, hogy gyalog menjen haza. Csakugyan nem akartam. Csak megjátszottuk az egészet, merthogy a barátai vagyunk ennek a kuruzsló hapsinak, és ugye, igyekszünk távol tartani tőle a szemétkedőket. Meglepődne, ha tudná, hányan próbálnak szemétkedni vele.
– Mit meglepődnék! – vágtam rá. – Paff lennék.
Felém fordította a fejét. Szürke szemei, mint a jégkockák. Aztán megint előrenézett, ki a poros szélvédő üvegen, és gondolkozott egy újabb adagot.
– Ezek a vén hekusok időnként veszettül kiéheznek egy kis gumibotozásra – mondta. – Olyankor nincs isten, aki megállítja őket. Addig nem nyugszanak, míg szét nem verik valakinek a fejét. Uramisten, de begazoltam akkor egy pillanatra. Úgy elzuhant, mint egy zsák cement. De meg is mondtam Blane-nek a magamét. Na, akkor elvittük magát Sonderborghoz, merthogy az elég közel volt, marha rendes volt a tag, mondta is mindjárt, hogy gondját fogja viselni magának.
– Amthor tud róla, hogy maguk odavittek?
– A fenét tud. A saját ötletünk volt.
– Merthogy Sonderborg egy marha rendes tag, és majd gondomat viseli. Meg hogy ne tudjak visszavágni. Hogy nehogy módom legyen arra, hogy orvosi látlelettel támasszam alá az esetleges feljelentésemet. Nem mintha sokra mentem volna azzal a feljelentéssel ebben az édes kicsi városban.
– Kötekedni akar? – kérdezte Hemingway elgondolkozva.
– Én nem – feleltem. – És egyszer az életében maga se. Mert egy hajszálon lóg az állása. A parancsnok szeméből kiolvashatta. Ezúttal fölhasználtam az összeköttetéseimet.
– Oké – mondta Hemingway, és kiköpött az ablakon. – Először is eszem ágában sincs kötekedni, a szokásos nagy pofámat nem számítva. Mi birizgálja még a csőrét:
– Blane csakugyan beteg?
Hemingway bólintott, de valahogy nem sikerült neki, hogy szomorúnak látsszon.
– Csakugyan az. Tegnapelőtt fájdalmat érzett a vakbelében, tegnap meg kipukkadt neki, mielőtt kivehették volna. Azért még remélheti, hogy felgyógyul, de nem veheti tutira.
– Pótolhatatlan veszteség lenne, ha elpatkolna – mondtam. – Egy Blane-szerű fickó kincs bármely rendőralakulatnál.
Hemingway jól megrágta ezt, és kiköpte a kocsi ablakán.
– Oké, bedobhatja a következő kérdést – sóhajtotta.
– Elmondta, hogy miért vittek el Sonderborghoz. Viszont arról nem beszélt, hogy miért tartott ott Sonderborg több mint negyvennyolc órán át, bezárva és agyonkábítva.
Hemingway finoman lefékezte a kocsit, és megállt az útpadka mellett. Nagy kezeit egymás mellé helyezte a kormánykerék alsó részére, és összedörzsölte a hüvelykujjait.
– Gőzöm sincs róla – mondta a messzeségbe révedve.
– Nálam voltak az irataim, amelyek bizonyítják, hogy magánnyomozó vagyok – mondtam. – Kulcsok, egy kevés pénz, néhány fénykép. Ha Sonderborg nem ismeri magukat úgy, mint a rossz pénzt, azt hihette volna, csak azért sózattam fejbe magam, hogy legyen ürügyem bekerülni a kórházába, és körülnézhessek. De az a gyanúm, Sonderborg sokkal jobban ismeri magukat, semhogy ilyesmit higgyen. Szóval nem tudok kiokosodni ebből a dologból.
– Ne is akarjon kiokosodni, hapsi. Az sokkal biztonságosabb.
– Így van – mondtam. – De nem lelek benne élvezetet.
– Támogatja magát a Los Angeles-i rendőrség?
– Miben?
– Ebben a Sonderborggal kapcsolatos szaglászásban.
– Nem kimondottan.
– Ez azt se jelenti, hogy igen, azt se, hogy nem.
– Nem vagyok annyira fontos nekik – mondtam. – A Los Angeles-i bűnüldöző szervek összes emberei akkor jönnek ide, amikor kedvük tartja, legalábbis kétharmaduk. A seriff emberei és a kerületi ügyész emberei. Van egy jó barátom a kerületi ügyész hivatalában. Bernie Ohls az illető neve. Főfelügyelő.
– Elregélte neki az egész balhét?
– Nem. Legalább egy hónapja nem beszéltem vele.
– Foglalkozik azzal a gondolattal, hogy kitálal neki?
– Ha ez ellenkezne a megbízatásom természetével, nem.
– Magánmegbízatás?
– Az.
– Oké, mire kíváncsi?
– Mivel szélhámoskodik Sonderborg valójában? Hemingway levette a kezét a kormánykerékről, és kiköpött az ablakon.
– Csinos kis utcán vagyunk, nem igaz? Szép lakóházak, szép kertek, kellemes klíma. Hallott már egyet-mást korrupt rendőrökről, ugye?
– Hébe-hóba.
– És mondja, hány olyan hekussal találkozott, aki csak ennyire is jó utcában lakik, csinos gyeppel meg virágokkal? Négyet-ötöt tudnék legföljebb említeni, mindegyik az erkölcsrendészeten dolgozik. Ömlik hozzájuk a lé. A magamfajta hekusok favázas épületekben laknak a város toplák részében. Akarja látni, hol élek?
– Mit bizonyítana?
– Ide süssön, hapsi – mondta a nagydarab férfi komolyan. – Most azt hiszi, megfogott, de könnyen megeshet, hogy melléfogott. A hekusok nem azért válnak tisztességtelenné, mert hagyják magukat megvesztegetni. Ez nem általános, még csak nem is gyakori. Egyszerűen fönnakadnak a rendszer fogaskerekei között. Nincs szabad akaratuk, azt csinálják, amit mondanak nekik. És a fickó, aki eltehénkedik az épület sarkában levő szép, nagy irodában, a tipp-topp öltönyével meg a jó szagú, piás leheletével, és azt hiszi, hogy ha rágcsálja azokat a magokat, olyan jó szagú lesz a szája, mint a kikeleti ibolya, de persze nem lesz… hát nem ő adja a parancsokat. Ért engem?
– Milyen ember a polgármester?
– Milyen ember akárhol a polgármester? Politikus. Maga azt hiszi, ő osztogatja a parancsokat? A fészkes fenét. Tudja, mi a baja ennek az országnak, bébi?
– Úgy hallom, túl sok a befagyasztott tőke.
– Az ember egymaga nem maradhat tisztességes, még ha akarna is – mondta Hemingway. – Ez a baja ennek az országnak. Máskülönben a gatyánkat is lehúzzák rólunk. El kell fogadnunk a tisztességtelen játékszabályokat, különben felkopik az állunk. Egy csomó nyálasszájú azt hiszi, nem kell nekünk semmi más, csak kilencvenezer tiszta galléros és aktatáskás FBI-ügynök. Tudja, mit gondolok én? Azt gondolom, hogy gyökeresen át kéne alakítani ezt a mi kis világunkat. Mármost vegyük az Erkölcsi Megújhodás mozgalmat. EMU[3]. Azok megfogtak valamit, bébi.
– Ha Bay City rá a példa, milyen hatásosan működik, inkább aszpirint szedek – mondtam.
– Maga könnyen válhat túl okossá – mondta Hemingway nyájasan. – Észre se veszi, és túl okossá válik. Olyan okos lesz egy napon, hogy másra se tud már gondolni, csak arra, hogy milyen okos is. Én bizony csak egy fafejű zsernyák vagyok. Parancsokat teljesítek. Feleségem van, meg két klambóm, azt teszem, amit a fejesek mondanak. Blane mesélhetne magának egyet-mást. Én nem sokat tudok.
– Csakugyan vakbélgyulladása van Blane-nek? Nem a saját hitványsága miatti elkeseredésében lőtte hasba magát?
– Ne beszéljen így – mondta Hemingway panaszosan, és ki-be csukogatta kormányon nyugvó kezét. – Próbáljon megértéssel közeledni az emberekhez.
– Blane-hez?
– Ő is ember, mint mi mindannyian – mondta Hemingway. – Ha bűnös is, de ember.
– Mivel szélhámoskodik Sonderborg valójában?
– Na jó, ezt csak úgy mondtam magának. Talán melléfogtam. Olyan fickónak képzeltem magát, aki kapva kap egy jó ötleten.
– Szóval nem tudja, mivel szélhámoskodik Sonderborg? – kérdeztem.
Hemingway elővette a zsebkendőjét, és megtörölte vele az arcát.
– Nem szívesen vallom be az igazat, pajtás – mondta. – De átkozottul jól tudhatná, hogy ha én vagy Blane tudjuk, hogy Sonderborg valami szennyes bulit folytat, vagy nem visszük magát oda, vagy ki nem jött volna onnan az életben a saját lábán. Persze, egy valóban mocskos buliról beszélek. Nem afféle vacak linkségről, mint megjósolni öregasszonyok jövőjét egy kristálygömbből.
– Nem hiszem, hogy ki akartak engedni onnan a saját lábamon – mondtam. – Van egy szkopolamin nevű kábítószer, úgynevezett igazságszérum, és gyakran úgy hat az emberre, hogy fecsegni kezd, anélkül, hogy tudná. Nem holtbiztos szer, nem biztosabb a hipnózisnál. De néha hatásos. Azt hiszem, engem csak azért hurcoltak oda, hogy ezzel a módszerrel megpróbálják kiszedni belőlem, amit tudok. De csak három lehetőség volt arra, hogy Sonderborg megtudhassa: tudok olyasvalamit, ami árthat neki. Amthor fölvilágosította, vagy Bivaly Malloy említette neki, hogy meglátogattam Jessie Floriant, vagy azt képzelte, hogy a rendőrség csak cselből vitt oda.
Hemingway szomorúan rám meredt.
– Halvány dunsztom sincs róla, hogy mit beszél – mondta. – Ki a fene az a Bivaly Malloy?
– Egy böhöm nagy manus, aki néhány napja megölt egy embert a Central Avenue-n. Rendőrségi távgépírón leadták a fényképét, ha szokta egyáltalán figyelni a távgépíró-közleményeket. És valószínűleg mostanára már maga is kapott az ellene kiadott körözési parancsból.
– Na és?
– És ezt az alakot Sonderborg rejtegette. Láttam nála Malloyt, ágyon heverészve újságot olvasott, azon az éjszakán, mikor kiszöktem onnan.
– Hát nem volt bezárva?
– Egy ágyrugóval leütöttem az ápolót. Szerencsém volt.
– Ez a böhöm nagy manus látta magát?
– Nem.
Hemingway elrúgta az autót az útpadkától, és széles vigyor öntötte el az arcát.
– Gyerünk, gyűjtsük be őket – mondta. – Érthető a dolog. De még mennyire érhető. Sonderborg körözött bűnözőket rejtegetett. Mármint olyanokat, akiknek volt dohányuk. Tökéletes alibije volt hozzá. És jó pénzeket vághatott zsebre.
Mozgásba rúgta a motort, és megfordult egy sarkon.
– A jó anyját, én meg azt hittem, hogy kábítószerrel kereskedik – mondta utálkozva. – Megfelelő protekcióval a háta mögött. De hát, a jó anyját, az egy piti buli. Vacak kis bolt.
– Hallott már a szerencsejáték-buliról? Az is piti bolt, ha csak egy részére néz az ember.
Hemingway élesen elkanyarodott egy másik sarkon, és megrázta hatalmas fejét.
– Így van. Játékautomaták, bingótermek és lóversenyirodák. De adjuk össze az egészet, bízzuk egyetlen emberre az ellenőrzést, és máris van értelme.
– Miféle emberre?
Megint fölvette a fapofát. Szorosra csukta a száját, látszott, hogy összeszorítja a fogait. A Descanso Streeten jártunk, keleti irányban haladtunk. Csendes utca volt, még késő délután is. Amikor a Huszonharmadik utca felé közeledtünk, az a bizonytalan érzésem támadt, hogy most kevésbé csendes. Két pasas méregetett egy pálmafát, mintha azon tökörésznének, hogyan is mozdítsák meg. Egy kocsi parkolt dr. Sonderborg háza közelében. De a ház körül nem volt mozgolódás. Fél háztömbbel feljebb egy férfi a vízórák állását olvasta lefelé.
Így, nappali világosságban derűs fészeknek látszott Sonderborg háza. Az utcára néző ablakok alatt sűrű csoportban tearózsa-begóniák halvány virágai; egy virágzó fehér akácfa töve körül árvácskák tündököltek. A legyező alakú virágtartó rácson épp most bontogatta szirmait egy égőpiros futórózsa. Egy bronzzöld kolibri kényesen csipkedte a téli borsókavirágokat, abból is volt egy ágyásra való. Ránézésre azt hihette az ember erről a házról, hogy idősebb házaspár lakik benne, és szeretnek kertészkedni. Ahogy rávetődött a késő délutáni nap, valami fojtott, fenyegető némaság áradt belőle.
Hemingway lassan elhúzott a ház előtt, feszes kis mosoly rángatózott a szája szögletében. Beleszimatolt a levegőbe. A sarkon elfordult, belenézett a visszapillantó tükörbe, és beletaposott a gázba.
Három háztömbbel feljebb lefékezett, megállt az út szélén, és átható tekintettel felém fordult.
– Los Angeles-i rendőrök – mondta. – Az egyik fickónak a pálmafánál Donnelly a neve. Ismerem. Figyelik a házat. Szóval egy kukkot se szólt annak a Los Angeles-i haverjának, há?
– Mondtam már, hogy nem.
– A rendőrparancsnok repesni fog a boldogságtól – reccsentette Hemingway. – Kijönnek ide razziázni, és még csak be se szólnak, hogy legalább adjistent köszönnének.
Nem feleltem.
– Elkapták ezt a Bivaly Malloyt?
A fejemet ráztam.
– Amennyire én tudom, nem.
– Mennyit tud maga egyáltalán, haver? – kérdezte nagyon lágyan.
– Nem eleget. Van valami kapcsolat Amthor és Sonderborg között?
– Nem tudok róla.
– Ki igazgatja ezt a várost?
Csend.
– Azt hallottam, hogy egy Laird Brunette nevű játékkaszinó-tulajdonos harminc rongyot költött arra, hogy az ő embere kerüljön a polgármesteri székbe. Azt hallottam, hogy övé a Belvedére-klub és két úszó játékkaszinó kint a tengeren.
– Meglehet – felelte Hemingway udvariasan.
– Hol lehet Brunette-et megtalálni?
– Miért tőlem kérdezi, bébi?
– Hová menne, ha elvesztené a rejtekhelyét ebben a városban?
– Mexikóba.
Nevettem.
– Na jól van, megtenne nekem egy szívességet?
– Örömmel.
– Vigyen vissza a belvárosba.
Elindította a kocsit az útpadkától, és kényelmesen a tengerpart felé vezette egy árnyékos utcán. Mikor a városházához értünk, behajtott a rendőrségi parkolóhelyre, én pedig kiszálltam.
– Jöjjön el egyszer és látogasson meg – mondta Hemingway. – Addigra valószínűleg köpőcsészéket fogok pucolni. – Kinyújtotta nagy kezét. – Nem haragszik?
– EMU – mondtam, és megráztam a kezét.
A füléig futott a szája. Mikor elindultam, utánam szólt. Óvatosan körülnézett minden irányban, és a fülemhez hajolva ezt suttogta:
– Ezek a szerencsejáték-hajók állítólag kívül esnek a városi és állami közigazgatás területén. Panamában vannak regisztrálva. Ha a maga helyében lennék… – Elhallgatott, aggodalom tükröződött hideg tekintetű szemében.
– Értem – feleltem. – Én is erre gondoltam. Nem is tudom, miért törtem magam annyira, hogy kiszedjem ezt magából. De nem sokra menne az ember… pláne egyedül.
Bólintott, aztán elmosolyodott.
– EMU – mondta.