14.

Egyik uj­jam­mal meg­pisz­kál­tam az egyik hosszú rusz­ki ci­ga­ret­tát, az­tán szé­pen sor­ba rak­tam őket, egy­más mel­lé, és meg­nyi­kor­gat­tam a szé­ke­met. Az em­ber nem dob el tár­gyi bi­zo­nyí­té­kot csak úgy uk­muk­fukk. Szó­val ezek bi­zo­nyí­té­kok. Ugyan mire? Hogy egy bi­zo­nyos fér­fi időn­ként el­szí­vott egy pofa ma­ri­hu­á­nát, olyan fér­fi, aki fel­te­he­tő­en von­zó­dott mind­ah­hoz, ami kis­sé eg­zo­ti­kus. Vi­szont ren­ge­teg bű­nö­ző is szív­ja a ma­ri­hu­á­nát, va­la­mint szám­ta­lan dzsessz-ze­nész meg fő­is­ko­lás és egye­te­mis­ta srá­cok és csi­nos csa­jok, akik le­mor­zso­lód­tak. Ame­ri­kai ha­sis. Gyom­nö­vény, amely min­de­nütt meg­te­rem. Most már tör­vény tilt­ja a ter­mesz­té­sét. Ez az­tán mar­ha so­kat je­lent ak­ko­ra or­szág­ban, mint az USA.

Ott ül­tem, pö­fé­kel­tem a pi­pám­ból, hall­gat­tam a szom­széd he­lyi­ség­ből át­szi­vár­gó író­gép­ko­po­gást, a Holly­wood bul­vár for­gal­má­nak zsi­va­ját és a ta­vaszt, amely úgy zör­gött a le­ve­gő­ben, mint szél­fút­ta pa­pír­zsák a be­ton­jár­dán.

Jó nagy ci­ga­ret­ták vol­tak, ami­lye­nek ál­ta­lá­ban a rusz­ki ci­ga­ret­ták, a ma­ri­hu­á­ná­nak pe­dig dur­va a le­ve­le. Ma­ri­hu­á­na. Ame­ri­kai ha­sis. Bi­zo­nyí­ték. Nagy ég, mi­cso­da ka­la­po­kat vi­sel­nek a nők! Fájt a fe­jem. Di­lis.

Elő­vet­tem a zseb­ké­se­met, és ki­nyi­tot­tam a kis pen­gé­jét, azt, amellyel nem szok­tam a pi­pá­mat pu­col­ni, és ki­vá­lasz­tot­tam az egyik ci­ga­ret­tát. Ezt ten­né egy rend­őr­sé­gi ve­gyész is. Elő­ször ugye­bár föl­vág­ná az egyik ci­ga­ret­tát kö­zé­pütt, és meg­vizs­gál­ná mik­ro­szkóp alatt, ami ben­ne van. Hát­ha va­la­mi szo­kat­lan­ra buk­kan. Nem na­gyon va­ló­szí­nű, de hát, az ör­dög­be is, a ve­gyé­szek havi fi­ze­tés­ből él­nek.

Vé­gig­ha­sí­tot­tam egyet a kö­ze­pén. A szo­pó­kát elég ne­héz volt el­szel­ni. Na de hát, aki a ne­héz va­gá­nyok faj­tá­já­ból való, az meg­bir­kó­zik ilyes­mi­vel. El is szel­tem őket, mint an­nak a rend­je. Sze­ret­tem vol­na lát­ni, hogy bár­ki is meg­pró­bál meg­aka­dá­lyoz­ni ben­ne.

A szo­pó­ká­ból vé­kony, fé­nyes, fel­göm­bö­lyö­dő szé­lű kar­ton­da­ra­bok ke­rül­tek elő, va­la­mi volt rá­juk nyom­tat­va. Ki­húz­tam ma­gam a szé­ken, és föl­mar­kol­tam őket. Pró­bál­tam össze­ra­kos­gat­ni a pa­pír­da­rab­ká­kat, de ki­csúsz­kál­tak a ke­zem alól. Meg­ra­gad­tam egy má­sik ci­ga­ret­tát, és be­le­ban­dzsí­tot­tam a szo­pó­ká­já­ba. Most más mód­szer­rel es­tem neki zseb­ké­sem pen­gé­jé­vel. Vé­gig­ta­po­gat­tam a ci­ga­ret­tát szo­pó­ká­ja tö­vé­ig. Olyan vé­kony volt a pa­pír­ja, hogy érez­ni le­he­tett alat­ta a szem­csé­ket. Óva­to­san le­vág­tam a szo­pó­kát, és még óva­to­sab­ban hosszá­ban el­szel­tem, de csak amennyi­re mu­száj volt. Ki­nyílt, be­lül meg­ta­lál­tam az össze­so­dort név­jegy­kár­tyát, ez­út­tal sér­tet­le­nül.

Gyön­gé­den szét­bon­tot­tam. Egy fér­fi név­je­gye. Vé­kony, hal­vány ele­fánt­csont­szí­nű, majd­nem fe­hér pa­pír. Fi­no­man ár­nyé­kolt be­tűk vol­tak rá­nyom­tat­va. Bal alsó sar­ká­ban egy Still­wood Heights-i te­le­fon­szám. Jobb alsó sar­ká­ban a kö­vet­ke­ző szö­veg: „Csak elő­ze­tes meg­be­szé­lés alap­ján.” Kö­zé­pütt, kis­sé na­gyobb, de ugyan­csak diszk­rét be­tűk­kel: „Ju­les Amt­hor”. Alat­ta, va­la­mi­vel ki­sebb be­tűk­kel: „Lel­ki ta­nács­adó”.

Föl­vet­tem a har­ma­dik ci­ga­ret­tát. Eb­ből nagy ve­sződ­ség árán si­ke­rült úgy ki­ven­nem a név­je­gyet, hogy sem­mit se vág­tam szét. Ugyan­az a név­jegy volt. Vissza­rak­tam a he­lyé­re.

A kar­órám­ra pil­lan­tot­tam, pi­pá­mat egy ha­mu­tar­tó­ba tet­tem, az­tán kény­te­len vol­tam még egy­szer a kar­órám­ra pil­lan­ta­ni, hogy meg­ál­la­pít­sam az időt. A két szét­vá­gott ci­ga­ret­tát a se­lyem­pa­pír egyik da­rab­já­ba te­ker­tem, a má­sik­ba az ép ci­git, bel­se­jé­ben a név­jeggyel, és mind­két cso­ma­gocs­kát el­zár­tam az író­asz­ta­lom­ba.

Ül­tem, és a név­je­gyet bá­mul­tam. Ju­les Amt­hor, Lel­ki ta­nács­adó, Csak elő­ze­tes meg­be­szé­lés alap­ján, Still­wood Heights-i te­le­fon­szám, cím nuku. Há­rom ugyan­ilyen össze­so­dort név­jegy, há­rom ma­ri­hu­á­nás ci­ga­ret­tá­ban, egy ja­pán vagy kí­nai se­lyem­tár­cá­ban, mely­nek tek­nőc­pán­cél-után­zat­ból ké­szült a fog­la­la­ta. Ef­fé­le ipar­cik­ke­ket har­minc­öt-het­ven­öt cen­t­ért le­het kap­ni bár­me­lyik tá­vol-ke­le­ti kü­lön­le­ges­sé­gek bolt­já­ban, va­la­mi „Lin Ping Pong” nevű he­lyen, ahol egy fi­nom mo­do­rú ja­pán su­tyo­rog az em­ber­rel, és szí­vé­lye­sen mo­so­lyog, mi­dőn meg­je­gyezzük, hogy az Ará­bia hold­ja nevű töm­jén­nek olyan a sza­ga, mint egy kül­vá­ro­si ut­ca­lány hón­al­já­nak.

És mind­ez olyan fér­fi zse­bé­ben, aki már ment­he­tet­le­nül ha­lott, és aki­nek volt egy va­ló­ban drá­ga ci­ga­ret­ta­tár­cá­ja, ab­ban tar­tot­ta azo­kat a ci­ga­ret­tá­kat, me­lyek­ből tény­leg szív­ni szo­kott.

Biz­to­san vé­let­le­nül ke­rült hoz­zá. Sem­mi ér­tel­mes ma­gya­rá­zat nincs a do­log­ra. Ta­lán egy szál­lo­da hall­já­ban vág­ta zseb­re vé­let­le­nül, és nála ma­radt. El­fe­lej­tet­te vissza­vin­ni. Ju­les Amt­hor, Lel­ki ta­nács­adó.

Meg­szó­lalt a te­le­fon, szó­ra­ko­zot­tan be­le­mond­tam a ne­ve­met. Olyan rend­őr­nek a hi­deg, ke­mény hang­ja szó­lalt meg, aki azt hi­szi, hogy ő a ja­mes. Ran­dall hang­ja volt. Nem uga­tott. Őkel­me a je­ges nyu­gal­mú tí­pus­hoz tar­to­zott.

– Szó­val maga nem tud­ja, ki volt az a lány el­múlt éj­jel? És csak egy­sze­rű­en föl­vet­te ma­gát a ko­csi­já­ra a su­gár­úton, odá­ig meg gya­log ment. Csi­nos kis ha­zug­ság, Mar­lo­we.

– Te­gyük föl, hogy van egy lá­nya. Bi­zo­nyá­ra nem lát­ná szí­ve­sen, hogy fo­tó­ri­por­te­rek ug­rál­nak elő a bok­rok­ból, és vil­la­nó­fénnyel vi­lá­gí­ta­nák tele az ar­cát.

– Maga lin­kelt ne­kem.

– Még­pe­dig él­ve­zet­tel.

Egy pil­la­na­tig hall­ga­tott, mint­ha dű­lő­re akar­na jut­ni va­la­mi­lyen kér­dés­ben.

– Fáty­lat bo­rí­tunk rá – mond­ta. – Be­szél­tem a lánnyal. Be­jött hoz­zám, és el­so­rol­ta a mon­dó­ká­ját. Tör­té­ne­te­sen olyan fér­fi­nak a lá­nya, akit is­mer­tem és be­csül­tem.

– Ki­tá­lalt ma­gá­nak – mond­tam –, maga meg ki­tá­lalt őne­ki.

– Va­la­mennyit el­mond­tam neki – mond­ta hi­de­gen. – Egyet­len ok­ból. Ugyan­eb­ből az ok­ból hív­tam föl ma­gát. Ez a nyo­mo­zás a nyil­vá­nos­ság ki­zá­rá­sá­val fo­lyik. Van némi esé­lyünk rá, hogy le­fü­lel­jük ezt az ék­szer­tol­vaj ban­dát, és nem akar­juk el­passzol­ni ezt az esélyt.

– Ó, ma reg­gel­re geng­gyil­kos­ság lett be­lő­le. Oké.

– Egyéb­ként ab­ban a fura ci­ga­ret­ta­tár­cá­ban ma­ri­hu­á­na­por volt… tud­ja, ame­lyi­ken a sár­ká­nyok van­nak. Biz­to­san nem lát­ta, hogy Mar­ri­o­tt azok­ból is szí­vott?

– Nem hát. Amíg vele vol­tam, csak ama­zok­ból szí­vott. De nem volt ve­lem egész idő alatt.

– Ér­tem. Hát csak ennyit akar­tam mon­da­ni. Ne fe­lejt­se el, amit az éj­jel ta­ná­csol­tam ma­gá­nak. Ne pró­bál­jon el­mé­le­te­ket gyár­ta­ni ez­zel az üggyel kap­cso­lat­ban. Mit aka­runk mi ma­gá­tól? Azt, hogy hall­gas­son. Mert kü­lön­ben… – El­hall­ga­tott. Be­le­á­sí­tot­tam a kagy­ló­ba.

– Hal­lom, ásí­to­zik – reccsen­tet­te. – Ta­lán azt hi­szi, hogy a le­ve­gő­be be­szé­lek? No nem. Egyet­len hi­bás lé­pés, és őri­zet­be vesszük mint ko­ro­na­ta­nút.

– Úgy érti, nem hoz­zák a saj­tó tu­do­má­sá­ra az ese­tet?

– A gyil­kos­sá­got igen…, de azt nem, ami mö­göt­te van.

– Azt az­tán maga se tud­ja – mond­tam.

– Ed­dig két­szer fi­gyel­mez­tet­tem ma­gát. Ve­gye úgy, hogy har­mad­szor is fi­gyel­mez­tet­tem. Har­mad­szor­ra és utol­já­ra.

– Túl so­kat be­szél – mond­tam. – Aki­nek csak­ugyan nagy a fór­ja, nem du­mál ennyit.

Vá­lasz­kép­pen le­csap­ta a kagy­lót. Oké, a po­kol­ba Ran­dall-lal, hadd dol­goz­zon az ügyön.

Kör­be­sé­tál­tam az iro­dá­mat, hogy meg­nyu­god­jak va­la­mennyi­re, töl­töt­tem ma­gam­nak egy po­hár­ká­val, is­mét az órám­ra néz­tem, és nem lát­tam, hogy mennyi az idő, és is­mét le­ül­tem az író­asz­ta­lom­hoz.

Ju­les Amt­hor, Lel­ki ta­nács­adó. Csak elő­ze­tes meg­be­szé­lés alap­ján. Ad­junk neki ele­gen­dő időt és ele­gen­dő pénzt, min­den­re ta­lál gyógy­írt, jade-tu­laj­do­nos férj­től a sás­ka­já­rá­sig. Nagy szak­ér­tő­je le­het a sze­rel­mi csa­ló­dá­sok­nak, nők­nek, akik egye­dül al­sza­nak, és vál­toz­tat­ni sze­ret­né­nek ezen; el­csa­var­gott fi­úk­nak és lá­nyok­nak, akik nem ír­nak a szü­le­ik­nek; in­gat­la­ne­l­adás­nak úgy, hogy még egy évig a régi tu­laj­do­no­sé ma­rad­jon; az­tán hol­mi szí­nész­di­lem­mák­nak: ha el­vál­la­lom a sze­re­pet, le­égek-e a kö­zön­ség előtt, vagy pe­dig még sok­ol­da­lúbb­nak fog tar­ta­ni? Bi­zo­nyá­ra fér­fi­ak is fel­ke­re­sik nagy ti­tok­ban, akik sten­to­ri han­gon üvöl­töz­nek az alá­ren­delt­je­ik­kel, de va­ló­já­ban ér­zel­gős lel­ki top­ron­gyok. Leg­in­kább női pá­ci­en­sek ke­res­he­tik föl: li­he­gő hús­tö­me­gek és vij­jo­gó pa­szuly­ka­rók, ál­mo­do­zó öreg­asszo­nyok meg olyan fi­a­tal nők, akik azt kép­ze­lik, hogy Elekt­ra-komp­le­xu­suk van; min­den ren­dű, ran­gú, korú nők, csak egy a kö­zös ben­nük: hogy van pén­zük. Mr. Ju­les Amt­hor nem jó­té­kony­sá­gi in­téz­mény. Nála rög­tön kell fi­zet­ni. Hol­mi gaz­dag kur­vák, aki­ket ügy­véd­del kell fel­szó­lít­tat­ni, hogy ren­dez­zék a tej­szám­lá­ju­kat, neki fi­zet­nek, mint a ka­to­na­tiszt.

Íme, egy fér­fi, aki egy sze­mély­ben ri­pacs és sar­la­tán, s a név­je­gye ma­ri­hu­á­nás ci­ga­ret­ták szo­pó­ká­já­ból ke­rül elő, a ci­ga­ret­ták meg egy ha­lott zse­bé­ből.

Ez nem lesz rossz móka. Föl­vet­tem a te­le­fon­kagy­lót, és a Still­wood Heights-i te­le­fon­szá­mot kér­tem a köz­pont­tól.