5.

Az 1644 West 54. épü­let egy ko­pott, bar­na ház volt, előt­te ko­pott, bar­na fű. Egy vas­tag pál­ma­fa kö­rül kör­ben csu­pasz ta­laj. A ve­ran­dán ma­gá­nyos hin­ta­szék bús­la­ko­dott, a dél­utá­ni szel­lő a mál­la­do­zó va­ko­lat­hoz ver­des­te a bur­ján­zó po­in­set­tia-haj­tá­so­kat. A mel­lék­ud­var­ban rozs­dás dró­ton egy sor ke­mény, sár­gás szí­nű, ha­nya­gul ki­mo­sott fe­hér­ne­mű len­ge­de­zett.

To­vább­haj­tot­tam egy ház­tömb­bel, az utca túl­ol­da­lán le­par­kol­tam, és vissza­sé­tál­tam a ház­hoz.

A csen­gő nem mű­kö­dött, meg­ver­tem a kém­le­lő­ab­la­kos aj­tót. Las­sú cso­szo­gás hal­lat­szott, majd ki­nyílt a kém­le­lő­ab­lak, és elő­tűnt a fél­ho­mály­ból egy zi­lált kül­se­jű asszony, épp az or­rát fúj­ta. Arca szür­ke volt és puf­fadt. Gu­ban­cos ha­já­nak va­la­mi bi­zony­ta­lan szí­ne volt, se sző­ke, se bar­na; gyön­ge ah­hoz, hogy vö­rös, nem elég tisz­ta ah­hoz, hogy szür­ke le­gyen. Slam­pos fla­n­el­kön­tö­se, mely ré­ges-rég el­vesz­tet­te ere­de­ti szí­nét és fa­zon­ját, kö­vér tes­tet ta­kart. Csak azért ve­het­te föl, hogy le­gyen raj­ta va­la­mi. Nagy láb­uj­ja­it ko­pott, bar­na bőr­pa­pucs­ba dug­ta, va­la­mi­kor fér­fi vi­sel­het­te.

– Mrs. Flo­ri­an? Mrs. Jes­sie Flo­ri­an? – kér­dez­tem.

– Aha. – Hang­ja úgy ván­szor­gott elő a tor­ká­ból, mint mi­kor ki­kel az ágyá­ból egy nagy­be­teg.

– Maga az a Mrs. Flo­ri­an, aki­nek a fér­je va­la­mi­kor egy szó­ra­ko­zó­hely tu­laj­do­no­sa volt a Cent­ral Ave­nue-n? Mike Flo­ri­an?

Nagy füle mel­lett be­le­ko­tort egy haj­gu­banc­ba. Lát­szott a te­kin­te­tén, hogy meg van le­pőd­ve. Tom­pa gom­bó­chang­ján így szólt:

– He? Mi­ket be­szél? Mike már öt éve ha­lott. Mit mon­dott, ki maga?

Az ajtó még most is zár­va volt.

– Nyo­mo­zó va­gyok – mond­tam. – Né­hány fel­vi­lá­go­sí­tást sze­ret­nék kap­ni.

Egy kí­no­san hosszú per­cig rám bá­mult. Az­tán kel­let­le­nül ki­kal­lan­tyúz­ta az aj­tót, és fél­re­állt.

– Ak­kor jöj­jön be. Saj­nos, még nem volt időm, hogy rend­be szed­jem ma­gam – szű­köl­te. – A he­kus­ság­ról jött, he?

Be­lép­tem az aj­tón, és be­akasz­tot­tam a rig­lit. Az aj­tó­tól bal­ra, a szo­ba sar­ká­ban szép, nagy asz­ta­li rá­dió brum­mo­gott. Ez volt a szo­ba egyet­len ren­des bú­tor­da­rab­ja. Va­do­na­túj­nak lát­szott. Min­den egyéb ócs­ka­ság volt, ko­szos, agyon­pár­ná­zott bú­to­rok, egy fa hin­ta­szék – a ve­ran­dán lá­tott­nak a pár­ja –, szűk át­já­ró az ebéd­lő­be: ott egy mocs­kos asz­tal dí­szel­gett; a mö­göt­te levő kony­ha len­gő­aj­ta­ján meg­szám­lál­ha­tat­lan kéz­nyom. Itt-ott egy-egy ko­pott, tar­ka er­nyős lám­pa; annyi derű áradt be­lő­lük, mint egy ki­vén­hedt pros­ti­tu­ált­ból.

Az asszony be­le­hup­pant a hin­ta­szék­be, a pad­ló­ra zöttyen­tet­te pa­pucs­ba búj­ta­tott lá­bát, és rám me­redt. Én a rá­di­ó­ra me­red­tem, és le­ül­tem egy dí­vány szé­lé­re. Ész­re­vet­te, hogy a rá­di­ót né­zem. Mes­ter­kélt szí­vé­lyes­ség köl­tö­zött az ar­cá­ra és a hang­já­ba, olyan gyen­ge, mint a kí­na­i­ak va­cso­ra utá­ni te­á­ja.

– Ez az összes tár­sa­sá­gom – mond­ta. Az­tán föl­vi­ho­gott. – Csak nem de­rült ki Mike-nak va­la­mi újabb disz­nó­sá­ga? Mert nem­igen jár­nak hoz­zám zsa­ruk.

Vi­ho­gá­sá­nak volt va­la­mi za­va­ros, al­ko­ho­lis­ta fel­hang­ja. Hát­ra­tá­masz­kod­tam, va­la­mi ke­mény­be üt­köz­tem, oda­nyúl­tam, és elő­szed­tem egy üres gi­nes­üve­get. Az asszony megint vi­ho­gott.

– Csak vic­cel­tem – mond­ta. – Re­mé­lem, ott, ahol most van, Is­ten ke­gyel­mé­ből dús­kál­hat a fil­lé­res sző­ke nőcs­kék­ben. Ide­lenn sose tu­dott be­tel­ni ve­lük.

– Én in­kább egy vö­rös ha­jú­ra vol­nék kí­ván­csi.

– No, azo­kat se vet­né meg. – Úgy lát­tam, már nem olyan ho­má­lyos a te­kin­te­te. – Nem pottyan a tan­tusz. Mi­fé­le vö­rös ha­jú­ról be­szél?

– Egy Vel­ma ne­vű­ről. Nem tu­dom, mi­lyen ve­ze­ték­ne­vet hasz­nált, gya­ní­tom, hogy ál­né­ven fu­tott. A ro­kon­sá­ga meg­bí­zá­sá­ból ke­re­sem. A ma­guk egy­ko­ri lo­kál­ja a Cent­ra­lon most né­ger kéz­ben van, per­sze a mos­ta­ni sze­mély­zet sose hal­lott Vel­má­ról. Így ju­tott eszem­be maga.

– A ro­kon­sá­ga fe­ne­mód rá­ment, hogy elő­ke­rít­se – mond­ta az asszony el­gon­dol­koz­va.

– Egy kis pénz van az ügy mö­gött. Nem sok. Gon­do­lom, ah­hoz, hogy meg­ka­pa­rint­has­sák a pénzt, elő kell ke­rí­te­ni­ük a nőt. A pénz meg­éle­sí­ti a me­mó­ri­át.

– Meg az ital – mond­ta az asszony. – Me­leg van máma, nem igaz? Maga azt ál­lí­tot­ta, hogy zsa­ru. – Ra­vasz te­kin­tet, éle­sen fi­gye­lő arc. Fér­fi­pa­pucs­ba búj­ta­tott lába meg se rez­zent.

Föl­emel­tem az üres pa­lac­kot, és meg­ráz­tam. Az­tán a dí­vány­ra ha­jí­tot­tam, és a far­zse­bem felé nyúl­tam a fél­li­te­res whis­ky­sü­ve­g­ért, ami­ből alig egy-két kor­tyot it­tam a né­ger ho­tel­por­tás­sal. Ki­tet­tem a tér­dem­re. Az asszony két­ke­dő te­kin­tet­tel me­redt rá. Az­tán gya­nú kú­szott vé­gig az ar­cán – mint a macs­ka, csak nem olyan já­té­ko­san.

– Maga nem zsa­ru – mond­ta lá­gyan. – Zsa­ruk ilyen már­kás italt sose isz­nak. Mi a nagy hely­zet, misz­ter?

Meg­est ki­fúj­ta az or­rát, min­den idők egyik leg­mocs­ko­sabb zseb­ken­dő­jé­be. Sze­mét to­vább­ra is a pa­lac­kon leg­el­tet­te. Össze­csa­pott ben­ne a gya­nak­vás a szom­jú­ság­gal, és a szom­jú­ság győ­zött. Min­dig a szom­jú­ság győz.

– Ez a Vel­ma ve­ri­e­tég­örl volt. Nem is­mer­te vé­let­le­nül? Fel­té­te­le­zem, nem so­kat járt oda.

Mo­szat­szí­nű sze­mét le nem vet­te a pa­lack­ról. Le­pe­dé­kes nyel­vé­vel meg­nyal­ta a szá­ja szé­lét.

– Em­ber, ez az­tán pia – só­haj­tot­ta. – Bá­nom is én, hogy ki maga. Csak tart­sa óva­to­san azt az üve­get, misz­ter. Nagy kár vol­na, ha el­ej­te­né.

Föl­kelt, ki­ka­csá­zott a szo­bá­ból, és két ma­sza­tos po­hár­ral tért vissza.

– Nem ke­ver­jük sem­mi­vel. Csak tisz­tán – mond­ta.

Ak­ko­ra ada­got töl­töt­tem neki, ami­től én át­re­pül­nék egy kő­ke­rí­tés fö­lött. Mo­hón érte nyúlt, és a gi­gá­ja mögé küld­te, mint egy asz­pi­rint, és az üveg­re né­zett. Újra töl­töt­tem neki, ma­gam­nak is egy ke­ve­set. A ma­gá­ét a hin­ta­szék mel­lé rak­ta. Sze­me két ár­nya­lat­tal bar­nább lett.

– Em­ber, ez a pia olyan, mint a si­mo­ga­tás – mond­ta, és le­ült. – Is­te­ni. Mi­ről is be­szél­get­tünk?

– Egy Vel­ma nevű vö­rös hajú lány­ról, aki a ma­guk lo­kál­já­ban dol­go­zott a Cent­ral Ave­nue-n.

– Ja igen. – Be­ter­mel­te a má­so­dik po­ha­rat is. Oda­men­tem, és le­rak­tam mel­lé­je a pa­lac­kot. Föl­vet­te. – Ja igen. Mit is mon­dott, ki maga?

Elő­vet­tem egy név­je­gyet, és oda­ad­tam neki. Ki­be­tűz­te a szá­já­val, rá­hul­laj­tot­ta a kö­nyö­ke mel­let­ti asz­tal­ra, és rá­tet­te üres po­ha­rát.

– A, szó­val ma­gán­de­tek­tív. Ezt nem mond­ta, misz­ter. – Jó­ked­vű­en meg­fe­nye­ge­tett az uj­já­val. – De a whis­ky­je arra vall, hogy úri­em­ber. Igyunk a bű­nö­zők egész­sé­gé­re. – Töl­tött ma­gá­nak egy har­ma­dik adag­gal, és el­nyel­te.

Le­ül­tem, uj­ja­im kö­zött egy ci­ga­ret­tát so­dor­gat­tam, és vá­ra­koz­tam. Vagy tud va­la­mit az asszony, vagy nem. Ha tud, vagy el­mond­ja, vagy nem. Ilyen egy­sze­rű volt a hely­zet.

– Csi­nos kis vö­rös hajú nőcs­ke – mond­ta von­ta­tot­tan, alig ért­he­tő­en. – Igen, em­lék­szem rá. Tán­colt és éne­kelt. Jó lá­bai vol­tak, nem is fu­kar­ko­dott ve­lük. El­tűnt va­la­mer­re. Hon­nan tud­nám, mit csi­nál­nak az ef­faj­ta ri­he­rongy caf­kák?

– Ma­gam sem hit­tem, hogy tud­ná – mond­tam. – De mu­száj volt ide­jön­ni, és meg­kér­dez­ni ma­gá­tól, Mrs. Flo­ri­an. Tölt­sön még ma­gá­nak a whis­ky­ből. Ha el­fogy, ho­zok még.

– Maga nem is iszik – mond­ta hir­te­len.

Te­nye­rem­be vet­tem a po­ha­ra­mat, és ki­szür­csöl­tem, jó las­san, hogy több­nek látsszon, mint amennyi.

– Mer­re lak­nak a nő ro­ko­nai? – kér­dez­te vá­rat­la­nul.

– Mi­ért fon­tos ez?

– Oké – mond­ta gú­nyo­san. – Min­den he­kus egy­for­ma. Oké, szép­fiú. Aki pi­á­val kí­nál en­gem, az a ba­rá­tom. – Föl­vet­te a pa­lac­kot, és a né­gyes szá­mú ada­got is ki­töl­töt­te. – Nem kéne itt bá­jo­log­nom ma­gá­val, de ha meg­ked­ve­lek va­la­kit, ak­kor a pla­fon a ha­tár. – Ké­nyes­ked­ve vi­gyor­gott. Olyan von­zó volt, mint egy mo­só­tek­nő. – Ma­rad­jon vesz­teg a fe­ne­kén. Eszem­be ju­tott va­la­mi.

Föl­kelt a hin­ta­szék­ből, és ak­ko­rát tüsszen­tett, hogy majd le­esett róla a für­dő­kö­peny. Össze­csap­ta a gyom­ra előtt, és hű­vö­sen rám­bá­mult.

– Nem bá­mész­ko­dunk – mond­ta, és ki­sö­pört a szo­bá­ból, vál­lá­val ne­ki­üt­köz­ve az aj­tó­fél­fá­nak.

Hal­lat­szott, amint ki­bo­tor­kál a ház túl­só fe­lé­be.

A po­in­set­tia-haj­tá­sok egy­han­gú­an ver­des­ték a ház ut­cá­ra néző fa­lát. A ház ol­da­lá­ban hal­kan nyi­kor­gott a ru­ha­szá­rí­tó drót. Az ut­cán csen­gő­jét ráz­va ha­lad­ta fagy­lal­tos. A szép, nagy rá­dió a sa­rok­ban tánc­ról és sze­re­lem­ről su­tyor­gott azon a mély, tur­bé­ko­ló han­gon, ami­ért a kö­zön­ség agyo­n­aj­ná­roz né­mely fér­fi­éne­ke­se­ket.

Min­den­fé­le zö­rej hal­lat­szott a ház hát­só fe­lé­ből. Mint­ha hát­ra­zu­hant vol­na egy szék, az­tán egy túl­sá­go­san ki­hú­zott fiók nagy ro­baj­jal le­zu­hant a pad­ló­ra; ko­to­rá­szás, csap­ko­dás és el­foj­tott ká­rom­ko­dá­sok zaja töl­töt­te be a há­zat. Az­tán egy zár klattyant, bő­rönd­te­tő nyi­kor­gott. Újabb ko­to­rá­szás és csap­ko­dás. Egy ha­mu­tar­tó a pad­ló­ra esett. Föl­kel­tem a dí­vány­ról, ki­oson­tam az ebéd­lő­be, on­nan egy kis elő­szo­ba­fé­lé­be. Be­les­tem a nyi­tott aj­tón.

Az asszony a bő­rönd előtt im­boly­gott, kü­lön­fé­le dol­go­kat kap­ko­dott ki be­lő­le, az­u­tán dü­hö­sen hát­ra­sö­pör­te hom­lo­ká­ba hul­lott tol­la­za­tát. Ré­sze­gebb volt, mint kép­zel­te. Le­ha­jolt, és a bő­rönd­be ka­pasz­kod­va egyen­súly­ba hoz­ta a tes­tét, kö­hög­ve, só­haj­toz­va. Az­tán vas­kos tér­dé­re eresz­ke­dett, ke­zé­vel be­le­vájt a bő­rönd­be, és lá­za­san ku­tat­ni kez­dett.

Re­me­gő kéz­zel ki­hú­zott va­la­mit a bő­rönd­ből. Egy vas­tag, hal­vány ró­zsa­szín sza­lag­gal át­kö­tött cso­ma­got. Las­sú, eset­len moz­du­la­tok­kal ki­bo­goz­ta a sza­la­got. Ki­hú­zott egy bo­rí­té­kot a kö­teg­ből, le­ha­jolt és be­lök­te a bő­rönd jobb ol­da­li ré­szé­be. Ügyet­len­ked­ve vissza­kö­töz­te a sza­la­got. Azon az úton, ame­lyen jöt­tem, vissza­oson­tam, és le­ül­tem a dí­vány­ra.

Az asszony vissza­tért a nap­pa­li­ba, han­go­san szu­szo­gott, és im­bo­lyog­va meg­állt az aj­tó­ban, ke­zé­ben a sza­lag­gal át­kö­tött cso­mag.

Di­a­dal­ma­san rám vi­gyor­gott, és fe­lém ha­jí­tot­ta a cso­ma­got; va­la­hol a lá­bam kö­ze­lé­ben ért föl­det. Vissza­ka­csá­zott a hin­ta­szék­hez, be­lete­le­pe­dett, és a whis­kyért nyúlt.

Fel­emel­tem a cso­ma­got a pad­ló­ról, és le­old­tam róla a hal­vány ró­zsa­szín sza­la­got.

– Néz­ze meg őket – röf­fen­tet­te az asszony. – Fény­ké­pek. Új­ság­ki­vá­gá­sok. Pe­dig ezek­nek a caf­kák­nak csak a rend­őr­sé­gi hí­rek­ben kéne sze­re­pel­ni. Ez volt a lo­kál sze­mély­ze­te. Mást nem ha­gyott rám a gané, csak eze­ket a fény­ké­pe­ket meg az ócs­ka ru­há­it.

Át­bön­gész­tem egy ra­ko­mány, hi­va­tá­sá­nak pó­zá­ba me­re­ve­dett fér­fi és nő csil­lo­gó fény­ké­pet. Éles, ra­vasz képű fér­fi­ak zso­kéru­há­ban vagy bo­hóc mód­ra ki­smin­kelt arc­cal. Pi­ti­á­ner kis­vá­ro­si tán­cos­ko­mi­ku­sok. Leg­több­jük egész éle­tét ugyan­azon a nyam­vadt he­lyen sim­lis­ke­di vé­gig. Úgy, ahogy ki­po­fo­zott lo­ká­lok­ban lát­hat ef­fé­lé­ket az em­ber, vagy ol­csó re­vü­bá­rok­ban, me­lyek a tör­vény en­ged­te leg­al­só ha­tá­rig mocs­ko­sak, néha azon túl is, ilyen­kor az­tán nagy rend­őr­sé­gi raz­zia és han­da­ban­dá­zó bí­ró­sá­gi tár­gya­lás kö­vet­ke­zik, utá­na per­sze vissza­tér­nek a régi fiúk a szín­pad­ra, vi­gyo­rog­nak, sza­dis­ta­mód mocs­ko­sak, un­do­rí­tó­ak, mint az ápo­ro­dott iz­zad­ság­szag. A nők­nek jó lá­buk volt; Will Hays, a film­cen­zor igen­csak ki­jött vol­na a sod­rá­ból, ha lát­ja hi­val­ko­dó­an dom­bo­ro­dó bá­ja­i­kat. De az ar­cuk ko­pott volt, mint egy köny­ve­lő nad­rág­já­nak az üle­pe. Sző­kék, bar­nák, nagy bor­jú­sze­mük­ben pa­rasz­ti bu­ta­ság. Apró, éles te­kin­te­tű, gye­re­kes kap­zsi­sá­got árasz­tó szem­pá­rok. Né­hány arc­ról le­rítt a go­nosz­ság. Né­há­nyuk le­he­tett ép­pen vö­rös hajú is. A fény­ké­pük­ről nem­igen le­he­tett meg­ál­la­pí­ta­ni. Fu­tó­lag át­néz­tem őket, ér­dek­lő­dés nél­kül, az­u­tán vissza­kö­töz­tem a sza­la­got.

– Nem is­me­rem egyi­ket se – mond­tam. – Mért mond­ta, hogy néz­zem meg őket?

A jobb ke­zé­ben szo­ron­ga­tott pa­lac­kot bá­mul­ta.

– Nem Vel­mát ke­re­si?

– Ezek kö­zött van?

Va­la­mi zsí­ros ra­vasz­ság­fé­le tar­tott te­rep­szem­lét az ar­cán, de mert nem lel­te ked­vét, el­tűnt on­nan.

– A ro­ko­na­i­tól nem ka­pott róla fény­ké­pet?

– Nem.

Ez meg­hök­ken­tet­te. Min­den lány­nak van va­la­hol egy fény­ké­pe, ha más nem, hát rö­vid lány­ka­ru­hás, sza­lag­gal a ha­já­ban. Őnagy­sá­ga sze­rint kel­lett vol­na len­ni ná­lam egy ilyen fény­kép­nek.

– Már megint nem tet­szik maga ne­kem – mond­ta az asszony csak­nem sze­lí­den.

Ke­zem­ben a po­ha­ram­mal föl­kel­tem, oda­men­tem a hin­ta­szé­ké­hez, és le­tet­tem a po­ha­ra­mat az övé mel­lé, az asz­tal szé­lé­re.

– Tölt­sön ne­kem is, mi­előtt be­tö­rül­né az egé­szet.

Amíg a po­ha­ra­mért nyúlt, sar­kon for­dul­tam, és a szög­le­tes át­já­rón ke­resz­tül ki­oson­tam az ebéd­lő­be, on­nan az elő­szo­bá­ba, majd a feje te­te­jén álló há­ló­szo­bá­ba a nyi­tott bő­rönd­del és a ki­dőlt ha­mu­tar­tó­val. Be­le­ko­tor­tam a bő­rönd jobb ol­da­li ré­szé­be, meg­ta­lál­tam a bo­rí­té­kot, gyor­san elő­rán­tot­tam.

Az asszony föl­kelt már a szé­ké­ből, mire vissza­tér­tem a nap­pa­li­ba, de nem tett töb­bet két-há­rom lé­pés­nél. Sze­mé­ben fur­csa üve­ges­sé­get lát­tam. Gyil­kos üve­ges­sé­get.

– Ül­jön le – mor­dul­tam rá ke­mé­nyen. – Ne­hogy azt higgye, hogy én is olyan bikk­fa­fe­jű zsi­vány va­gyok, mint Bi­valy Mal­loy.

Töb­bé-ke­vés­bé a köd­be lőt­tem ez­zel, nem is ta­lál­tam el sem­mit. Őnagy­sá­ga ket­tőt pis­lan­tott, és meg­kí­sé­rel­te föl­emel­ni az or­rát a fel­ső aj­ká­ról. Ki­lát­szot­tak rom­lott fo­gai.

– Bi­valy? Mi van Bi­vallyal? – nyög­te.

– Sza­bad­lá­bon van – mond­tam. – Most pót­erolt. Egy 45-ös pisz­tollyal jár-kel a vi­lág­ban. Ma reg­gel meg­ölt egy né­gert a Cent­ral Ave­nue-n, mert nem mond­ta meg neki, hogy hol van Vel­ma. Most azt a sze­mélyt ke­re­si, aki nyolc év­vel ez­előtt föl­dob­ta a zsa­ruk­nak.

Zsí­ros sá­padt­ság ke­nő­dött szét az asszony ar­cán. Szá­já­hoz kap­ta a pa­lac­kot, és bugy­bo­ré­kol­va meg­húz­ta. Né­hány csepp whis­ky le­csur­gott az ál­lán.

– És a he­ku­sok őt ke­re­sik – mond­ta, és föl­ne­ve­tett. – A he­ku­sok! Egen!

Ked­ves öreg­asszony. Él­vez­tem a tár­sa­sá­gát. Él­vez­tem, hogy sa­ját pisz­kos cél­ja­im ér­de­ké­ben be­rú­ga­tom. Klassz srác vol­tam. Él­vez­tem ma­ga­mat. Az em­ber csak­nem min­den­nel ta­lál­ko­zik az én szak­mám­ban, de egy ki­csit már kez­dett éme­lyeg­ni a gyom­rom.

Ki­nyi­tot­tam a ke­zem­ben szo­ron­ga­tott bo­rí­té­kot, és ki­húz­tam be­lő­le egy csil­lo­gó új­ság­fo­tót. A fény­kép olyan volt, mint a töb­bi, de a raj­ta levő lány sok­kal csi­no­sabb­nak lát­szott. De­rék­tól föl­fe­lé Pi­erret­te-jel­mezt vi­selt. Fe­hér, kúp ala­kú sap­ká­ja alatt – fe­ke­te bojt volt a te­te­jén – sö­té­tes, le­om­ló haj, le­he­tett ép­pen vö­rös is. Arca pro­fil­ban lát­szott, de a fe­lém eső sze­mé­ben vi­dám­ság csil­lo­gott. Nem mon­da­nám, hogy bá­jos és rom­lat­lan volt ez az arc, de nem va­gyok szak­ér­tő. Min­den­eset­re csi­nos volt. Ez az arc ked­ves­sé­get csi­holt elő az em­be­rek­ből, leg­alább­is olyas­va­la­mit, ami az ő kö­re­i­ben ked­ves­ség­nek szá­mít. Mind­amel­lett igen szok­vá­nyos arc volt, fu­tó­sza­la­gon gyár­tott. A for­gal­mas órák­ban tu­cat­nyi ha­son­lót lát­hat az em­ber az ut­cán.

De­rék alatt fő­leg lá­bak­ból állt a fény­kép, még­pe­dig fene jó lá­bak­ból. A jobb alsó sar­ká­ban kéz­írás­sal: „Sí­rig tar­tó sze­re­tet­tel: Vel­ma Va­len­to.”

A Flo­ri­an spi­né felé mu­tat­tam a fény­ké­pet, meg­fe­le­lő tá­vol­ság­ból per­sze. Érte ka­pott, de nem érte el.

– Mi­ért dug­ta el? – kér­dez­tem.

Su­tyor­gó lé­leg­zé­sén kí­vül egyéb hang nem ér­ke­zett fe­lő­le. Be­le­csúsz­tat­tam a fény­ké­pet a bo­rí­ték­ba, a bo­rí­té­kot meg a zse­bem­be.

– Mi­ért dug­ta el? – kér­dez­tem újra. – Mi­ért ér­té­ke­sebb ez a töb­bi­nél? És hol a nő?

– Meg­halt – fe­lel­te az asszony. – Ren­des kis csaj volt, de meg­halt, smasszer úr. Kop­jon le.

Se­szí­nű, té­pett szem­öl­dö­ke föl-le ug­rált. Ki­nyi­tot­ta a mar­kát, a pa­lack le­esett a sző­nyeg­re, és csor­do­gál­ni kez­dett. Le­ha­jol­tam érte. Az ar­com­ba pró­bált rúg­ni. El­ug­rot­tam.

– És még ez se ma­gya­rá­zat arra, hogy mi­ért rej­tet­te el – mond­tam neki. – Mi­kor halt meg? És ho­gyan?

– Sze­gény, be­teg öreg­asszony va­gyok – mo­tyog­ta. – Tűn­jön el in­nen, maga gaz­em­ber.

Áll­tam és néz­tem az asszonyt, szót­la­nul, nem ju­tott eszem­be sem­mi, amit mond­hat­nék. Az­u­tán kö­ze­lebb lép­tem, és föl­tet­tem a csak­nem üres flas­kát az asszony mel­let­ti asz­tal­ra.

A sző­nye­get bá­mul­ta. A rá­dió kel­le­me­sen du­ru­zsolt a sa­rok­ban. Kint el­hú­zott egy ko­csi. Légy züm­mö­gött az egyik ab­lak­nál. Az öreg­asszony nagy so­ká­ra meg­moz­dí­tot­ta a fel­ső aj­kát, és zagy­va szó­ára­da­tot zú­dí­tott a pad­ló felé, egy muk­kot se le­he­tett ér­te­ni be­lő­le. Az­tán föl­ne­ve­tett, hát­ra­ve­tet­te a fe­jét, és nyá­la­dzott. Jobb ke­zé­vel a flas­ká­ért nyúlt, hoz­zá­koc­cant a fo­gá­hoz, mi­kor meg­szív­ta. Mi­után ki­ürült, ma­gas­ra tar­tot­ta, meg­ráz­ta és fe­lém ha­jí­tot­ta. Va­la­mer­re a sa­rok felé szállt, vé­gig­szán­ká­zott a sző­nye­gen, és nagy csat­ta­nás­sal meg­állt a fal mel­lett.

Még egy­szer rám bá­mult, az­tán le­huny­ta a sze­mét, és hor­kol­ni kez­dett.

Ta­lán csak szí­nész­ke­dett, de már nem sok ügyet ve­tet­tem rá. Hir­te­len ele­gem lett az egész­ből, na­gyon ele­gem, ret­te­ne­te­sen ele­gem.

Föl­kap­tam a ka­la­po­mat a dí­vány­ról, az aj­tó­hoz men­tem, ki­nyi­tot­tam, és ki­lép­tem a ve­ran­dá­ra. A rá­dió egy­re csak dön­gi­csélt a sa­rok­ban, a nő is ki­tar­tó­an hor­tyo­gott a szé­ké­ben. Gyors pil­lan­tást ve­tet­tem rá, az­tán be­csuk­tam az aj­tót. De újra ki­nyi­tot­tam, szép hal­kan, és vissza­néz­tem.

Most is csuk­va volt a sze­me, de va­la­mi fény­lett a pil­lái alatt. Le­men­tem a lép­csőn, és a re­pe­de­zett gya­log­já­rón ki­sé­tál­tam az ut­cá­ra.

A szom­széd ház­ban fél­re­hú­zó­dott egy füg­göny, egy kí­ván­csi arc nyo­mó­dott neki az üveg­nek, egy fe­hér hajú, he­gyes orrú öreg­asszony arca. Ki­ku­kucs­kált.

A kör­nyék vén les­ke­lő­dő­je, amint el­len­őr­zi a szom­szé­do­kat. Min­den ház­tömb­ben akad egy a faj­tá­já­ból, In­tet­tem neki. A füg­göny vissza­hú­zó­dott.

Vissza­men­tem a ko­csim­hoz, be­száll­tam, és el­haj­tot­tam a 77. ut­cai őrs­re. Fel­ko­cog­tam a má­so­dik eme­let­re Nulty bü­dös kis iro­dá­já­ba.