A NAPMADÁR

Neil Gaiman

 

 

HMG-NEK MEGKÉSETT SZÜLETÉSNAPI AJÁNDÉKKÉNT

 

 

Idősebbik lányom, Holly pontosan megmondta, mit kér a tizennyolcadik születésnapjára. „Olyasmit akarok, amit senki más nem adhat meg, apa. Írj nekem egy novellát.” És mert jól ismer, hozzátette: „És tudom, hogy mindig késel, és nem akarom, hogy stresszeljen meg ilyesmi, úgyhogy ráérsz odaadni a tizenkilencedik születésnapomig.”

Élt egy író az oklahomai Tulsában (2002-ben halt meg), aki a 1960-70-es évek fordulóján a világ legjobb novellistájának számított. R. A. Laffertynek hívták, besorolhatatlan, bizarr, utánozhatatlan novellákat írt – az ember egyetlen sorból tudta, hogy Laffertyt olvas. Fiatalkoromban írtam neki levelet, és válaszolt.

„A Napmadár” az én kísérletem a Lafferty-novellára, és megtanultam belőle pár dolgot, főleg hogy mennyivel nehezebb csinálni, mint amilyennek látszik. Holly csak tizenkilenc és fél évesen kapta meg, amikor az Anansi Boys közepén jártam, és ott tartottam, hogy ha sürgősen nem fejezek be valamit – bármi –, megőrülök. Az ő engedélyével jelent meg egy könyvben (rendkívül hosszú címen, amit gyakran úgy rövidítenek Noisy Outlaws, Unfriendly Blobs, and Some Other Things That Aren’t As Scary...), mely a 826 NYC íráskészségfejlesztő program javára készült.

Neil Gaiman

 

Jómódú, lármás társaság járt akkoriban a Gourmand Klubba. Ők aztán tudták, hogy kell élni… És persze enni.

Szám szerint öten voltak.

Kezdjük a sort Augustus IndiánToll McCoyjal, akiből testi adottságait tekintve három ember is kitelt volna – enni négy helyett evett, inni pedig legalább öt helyett. A Gourmand Klubot Augustus dédapja alapította, és az öreg mindent megtett, hogy a társadalmi munkába fektetett erőfeszítései kamatos kamattal térüljenek meg.

Aztán ott volt Mandalay professzor, a madárcsontú, reszketeg, kísértetfehér jelenség. (Ki tudja, talán valóban kísértet volt; furcsább dolgok is történnek a nap alatt, nem igaz?) A professzor nem ivott mást, csak tiszta vizet, miközben gyerekadagokat csipegetett csészealj méretű tányérokról – de hát az élvezethez nincs szükség farkasétvágyra. Egy biztos: Mandalay soha egy falatot sem hagyott abból, amit elé tettek.

Aztán ott volt Virginia Boote, a rettegett étel- és étteremkritikus, aki egykoron ritka szépség lehetett, ám mára csupán impozáns romja volt önmagának; ennek ellenére – vagy éppen ezért? – ironikus örömmel szemlélte önnön amortizációját.

És ne feledkezzünk meg Jackie Newhouse-ról, aki szegről-végről Giacomo Casanova, a világhírű szívtipró, ínyenc, hegedűvirtuóz és párbajhős távoli leszármazottjának mondhatta magát. Newhouse, akárcsak neves őse, végigette az élet ínyencmenüjét, és közben (mintegy mellesleg) összetört jó néhány szívet.

A sort Zebediás T. Hasslik zárta, az egyetlen nincstelen csavargó a gourmand-nok illusztris társaságában; a találkozókra borotválatlanul botorkált be – rendesen egy üveg olcsó szesszel a kezében, amit barna papírzacskóba csavarva hurcolt magával –, fedetlen fővel, kabát nélkül. Sőt, olykor ing nélkül. Cserébe úgy tűnt el benne az étel, mint bőgőben a húszas.

Augustus IndiánToll McCoy hangosan folytatta elmélkedését:

– Egyszóval, drága barátaim, mindent megkóstoltunk, amit érdemes megkóstolni – mondta, és hangjában megrendült, szemrehányó szomorúság csendült. – Ettünk királykeselyűt, vakondokot és sziámi repülő rókát…

Mandalay belepillantott a jegyzetfüzetébe. – A keselyűnek olyan íze volt, mint az oszlásnak indult fácánnak. A vakondokhús kiszáradt csigatetemre emlékeztetett. A denevér utóíze pedig meglepő hasonlatosságot mutatott a tengeri malacához, már ha utóbbit cukros ecetben pároljuk.

– Kóstoltunk kakopót és óriáspandát.

– Ó, az a roston sült panda farhát! – sóhajtotta Virginia Boote, és megnyalta a szája szélét.

– Több kihalt faj is került a tányérunkra – folytatta Augustus IndiánToll McCoy. – Példának okáért ettünk ősjégből olvasztott mamutot és patagóniai óriáslajhárt.

– A mamutot pár évezreddel korábban kellett volna megkaparintanunk – vetette közbe Jackie Newhouse. – Mindenesetre már értem, miért haltak ki olyan gyorsan azok a szőrös dögök, miután az ember rákapott az ízükre. A magam részéről az úri élvezetek híve vagyok, de az első falat után a kansasi grillszósz jutott eszembe, és ara gondoltam, micsoda élmény volna a behemót bordája, ha friss és ropogós lenne.

– A jégkorszak jégre tette, eegen – húzta a szót Zebediás T Hasslik, s egy ferde mosoly keretében elszíneződött és kopottas, ám meglepően ép fogsort villantott a többiekre. – Mégis amondó vagyok, hogy az igazi élvezet masztodon; mamutra csak akkor fanyalodott az ősember, ha nem sikerült masztodont fognia.

– Ettünk tintahalat, nagy tintahalat és óriás tintahalat – sorolta Augustus IndiánToll McCoy komolyan. – Ettünk lemminget és tazmániai tigrist. Ettünk selyemmadarat, kerti sármányt és kínai pávát. Ettünk delfinhalat (ami nem tévesztendő össze az emlősállatok közé sorolandó delfinnel), óriás tengeri teknőst és szumátrai rinocéroszt. Egy szó mint száz: amit meg lehet kóstolni, mi megkóstoltuk.

– Badarság! Több száz étel van, amit nem ettünk még – vágott közbe Mandalay professzor. – Vagy inkább több ezer. Gondoljatok a felfedezésre váró rovarfajok garmadára!

– Ó, Manda – sóhajtott Virginia Boote. – Hisz te is tudod; egyik bogár olyan, mint a másik. Mindannyian több száz fajtát kóstoltunk. Egyedül a ganajtúró bogárnak volt egy kis bukéja.

– Nem – rázta a fejét Jackie Newhouse –, amire te gondolsz, az a ganajgombóc. A bogár maga mellbevágóan ízetlen volt. Persze értem, hová akarsz kilyukadni. Megmásztuk az ínyencség cukorsüvegcsúcsait, búvárkodtunk az ízharmóniák rejtett mélységeiben. Gasztro-kozmonautákká ettük magunkat, akik az élvezetek új dimenzióiban kalandoznak.

– Jól mondod, barátom – helyeselt Augustus IndiánToll McCoy. – A Gourmand Klub százötven éve minden hónapban megtartja hagyományos összejövetelét; így volt ez apám idején, a nagyapám idején, a dédnagyapám idején. Most mégis attól tartok, kénytelen leszek feloszlatni a társaságot, mivel semmi sem maradt, ami valamilyen formában ne került volna a tányérunkra, vagy ne kóstolták volna nemes elődeink.

– Bárcsak itt lehettem volna a húszas években – ábrándozott fennhangon Virginia Boote –, amikor az emberhús is szerepelt az étlapon. Méghozzá legálisan!

– Csak miután köztörvényes tulajdonosát villamosszékbe ültették – emelte fel az ujját Zebediás T. Hasslik. – Szénné égették szerencsétlent; a húsa keményre sült és odakozmált. Nem csoda, hogy egyikünk sem kapott rá erre a csemegére, kivéve akinél eleve baj volt a felső emeleten. Ezeknek persze több se kellett, gondolhatjátok.

– Áruld el, Zebi szívem – pillantott fel Virginia Boote, elnyomva egy ásítást –, miért beszélsz úgy, mintha magad is ott lettél volna? Hatvannál sem lehetsz több, ha csavargóéveidet duplán számítjuk, akkor sem.

– Pedig azokat triplán is számíthatnánk – mosolygott Zebediás T. Hasslik –, úgy elkopik beléjük az ember. Akárhogy is, rengeteg minden van, amit nem kóstoltunk.

– Egyet mondj! – nézett fel Mandalay, ceruzája várakozóan megállt a jegyzetfüzet fölött.

– Hát... ott van például a napvárosi napmadár – bökte ki Zebediás T. Hasslik, és rájuk villantotta csorba ragadozófogait.

– Sosem hallottam róla – vont vállat Jackie Newhouse. – Szerintem most találtas ki.

– Én hallottam a napmadárról – szólt közbe Mandalay –, de nem kifejezetten étel-alapanyag összefüggésben. Az a madár mitológiai lény.

– Az egyszarvú is mitológiai lény – jegyezte meg Virginia Boote –, ettől még az unikornis szűzérme felejthetetlen élmény volt. Penetránsan lóhús- és kecskeízű, de annál jobban passzolt a kapribogyóhoz és a nyers fürjtojáshoz.

– Mintha szerepelne egy bejegyzés ezzel kapcsolatban a klub egyik régi évkönyvében – morfondírozott Augustus IndiánToll McCoy. – De már nem emlékszem, mit írtak róla.

– Ízlett nekik? – kíváncsiskodott Virginia.

– Nem hiszem, hogy említést tettek volna az ízéről – mondta Augustus homlokráncolva, aztán felpillantott. – Ki kellene keresnem azt a kötetet.

– Fölösleges – legyintett Zebediás T. Hasslik. – Az egyik megpörkölődött évkönyvben van. Fabatkát se ér.

Augustus IndiánToll McCoy megvakarta a feje búbját, a mozdulattól lágyan meglebbentek a tollak, amelyek ezüstbe vegyülő hollófekete hajából lógtak a tarkójára. Valaha aranyszínűek lehettek, de mostanra közönséges sárgává és meglehetősen rongyossá koptak. Boldogult kisfiú kora óta viselte őket.

– A bogarakra visszatérve – törte meg a csöndet Mandalay professzor –, egyszer kiszámoltam, hogy ha egy ember minden nap megeszik hat különféle rovart, húsz évbe telik, mire minden ismert fajt végigkóstol. Húsz év alatt persze elég új rovarfajt fedeznek fel, hogy további öt évig folytathassa a kóstolgatást. Abban az öt évben megint elég bogarat fedeznének fel ahhoz, hogy még két és fél évig kitartson. Afféle biogasztronómiai végtelen ciklusba fordulna a dolog, amit szemléletes szóképpel élve úgy szoktam nevezni: Mandalay Bogara. Persze a feladatra csak olyasvalaki vállalkozhatna, aki él-hal a rovarokért – tette hozzá –, különben maga volna a földi kárhozat.

– Nincs semmi baj a bogárevéssel – jelentette ki Zebediás T. Hasslik –, ha jófajta bogárról van szó. Tudjátok, újabban rákaptam a fénybogárra. Imádom, ahogy éjszaka felizzanak; mostanában épp’ ilyesmire fáj a fogam.

– Amire te gondolsz, azt szentjánosbogárnak nevezik, pontosabban Photinus pyralisnak – javította ki Mandalay. – Akárhogy is, képzeletbeli dolgokat nem lehet megenni.

– Talán nem – hagyta rá Hasslik –, viszont felkészítik az embert azokra, amiket igen. Azt hiszem, mindjárt pirítok is magamnak pár szentjánost egy kis habañero paprikával. Hmm…

Virginia Boote, aki hirhedetten gyakorlatias nő volt, némi töprengés után feltette a kérdést: – Tételezzük fel, hogy valóban akarunk ilyen micsodát enni, hol kell keresnünk?

Zebediás T. Hasslik megvakarta az állán serkedő hetednapos borostát (a hetednapos borosta szerencsére sosem nő tovább; azt ugyanis már nem hetednapos borostának hívják). – Ha nektek lennék – kezdte –, a Napvárosba repülnék egy forró kora nyári napon; pontban délben beülnék egy kellemes helyre, például Musztafa Stroheim kávéházába, és várnám, hogy felbukkanjon a napmadár. Aztán a szokott módszerrel csapdába csalnám, és a hagyományos recept szerint sütném meg.

– És mi volna a szokott módszer? – firtatta Jackie Newhouse, némi szkepszissel a hangjában.

– Mi más, mint ahogy híres ősöd vadászta a fürjeket és a nyírfajdokat? – kérdezett vissza Hasslik.

– nem emlékszem, hogy olvastam volna Casanova memoárjában holmi fürjekről és fajdokról – dörmögte Jackie Newhouse.

– Az ősöd módfelett elfoglalt ember volt – vont vállat Hasslik. – Igazán nem róhatjuk fel neki, hogy nem jegyezte le élete minden apró mozzanatát. De a fürjvadászathoz akkor is remekül értett.

– Szárított kukorica és aszalt, whiskybe áztatott fekete áfonya – mormolta Augustus IndiánToll McCoy. – Mifelénk legalábbis így csinálják.

– Casanova is így csinálta – bólogatott Hasslik –, bár ő mazsolával kevert árpaszemeket használt, a mazsolát pedig pálinkában érlelte. Magam is tőle tanultam a fortélyt.

Jackie Newhouse úgy döntött, eme utolsó kijelentést egyszerűen elereszti a füle mellett. Az embernek egy idő után nem esik nehezére elereszteni a füle mellett azt a töménytelen sületlenséget, amit Zebediás T. Hasslik ont magából. Jackie Newhouse tehát eltekintett a kommentártól, s azt kérdezte: – És hol találjuk a napvárosi Musztafa Stroheim kávéházát?

– Mi sem egyszerűbb; a harmadik utca végében a régi napvárosi piactér mögött, mielőtt elérnétek a régi árkot, amely valaha öntözőcsatornaként szolgált. Ha a Félszemű Khayama szőnyegboltja előtt találjátok magatokat, akkor már túlmentetek rajta – tette hozzá Hasslik. – Ejha, ennyi bosszús arcot! Látom, egy kevésbé pontos meghatározással is beértétek volna. Ám legyen: Musztafa Stroheim kávéháza Napvárosban található, Napváros pedig mai napság az egyiptomi Kairó egyik külkerülete. Legalábbis általában.

– És ki fizeti az utat Napvárosba? – hordozta körbe tekintetét az egybegyűlteken Augustus IndiánToll McCoy. – Ki vesz részt az expedíción? Egyébként fogalmam sincs, miért kérdezem; úgyis tudom a választ, és mondhatom, a legkevésbé sincs ínyemre.

– Természetesen te fogsz fizetni, Augustus, és mindannyian jövünk – felelte Zebediás T. Hasslik. – Levonhatod az éves tagsági díjunkból. Én pedig hozom a szakácskötényemet és a felszerelésemet.

Midenki tudta, hogy Hasslik ősidők óta nem fizet tagdíjat, a klub mégis fedezte a költségeit; végső soron Hasslik már Augustus apja idején is tagja volt a társaságnak. Augustus IndiánToll McCoy magadóan sóhajtott. – És mikor indulunk?

Hasslik ködös-zavaros, öregemberes tekintetet vetett rá, és csalódottan megcsóválta a fejét. – De Augustus – mondta rosszallóan. – A Napvárosba megyünk, hogy napmadaratfogjunk. Mikor mehetnénk máskor, mint…

– ...vasárnap! – fuvolázta Virginia Boote diadalmasan. – Drágáim, vasárnap indulunk!

– Számodra még van remény, ifjú hölgy – paskolta meg a nő karját Zebediás T. Hasslik. – Tehát vasárnap indulunk, három hét múlva. Egyiptomba utazunk, becserkésszük a vadat, aztán csapdába ejtjük. Beletelik jó néhány napba, de mienk lesz a napvárosi napmadár, minden vadászok álma; levadásszuk és elkészítjük a hagyományos recept szerint.

Mandalay professzor laposat és szürkét pislogott. – De – vetette közbe – nekem órát kell adnom hétfőn. Hétfőnként mitológiát tanítok; keddenként fafaragást, szerdán sztepptáncot.

– Kérj meg valaki, hogy vegye át az óráidat, ó, mandalai Mandalay. Hétfőn napmadárra fogsz vadászni – jelentette ki Zebediás T. Hasslik. – Mégis mit gondolsz, hány professzor mondhatja el ezt magáról?

 

***

 

A következő napokban mindannyian elzarándokoltak Hasslikhoz, egyikük a másik után, hogy megvitassák az előttük álló utazást, és hangot adjanak rossz előérzetüknek.

Zebediás T. Hasslik a hajléktalanok népes táborába tartozott, ettől függetlenül akadtak helyek, ahol – ha valaki nagyon akarta – mégis rátalálhatott. Kora hajnalban a buszvégállomáson aludt, ahol a padok viszonylag kényelmesek voltak, és a közlekedési felügyelet jobbnak látta, ha békét hagy a fáradt vándornak; a délután hőségében a parkban őgyelgett rég elfeledett tábornokok szobrai közt kiszuperált veteránok, idült alkoholisták és koszlott csőlakók társaságában, akikkel nemcsak üvegei tatalmát osztotta meg, de ilyen-olyan nézeteit is; utóbbiakat, mint öreg motoros gourmand-ét, általában végighallgatták és tiszteletben tartották, ha nem is mindig találtak lelkes fogadtatásra.

Augustus IndiánToll McCoy a parkban kereste fel; magával hozta lányát, Hollyberry TollaSincs McCoyt. A gyermek kicsi volt még, de kemény, akár egy axióma.

– Tudod – kezdet Augustus –, kerülget a déjà vu.

– Hogy érted? – vonta fel borzas szemöldökét Zebediás.

– Ez az egész... Az egyiptomi expedíció. A napmadár. Mintha valahol hallottam volna róla.

Hasslik bólogatott, de egy szót sem szólt. Belemarkolt egy papírzacskóba, a szájába tömött néhány fekete valamit, és ropogtatni kezdte.

Augustus folytatta: – Leporoltam a Gourmand Klub összes évkönyvét, és mindet átnyálaztam. Végül találtam valamit a tartalomjegyzékben, amiben szerepel a napmadár; egy negyven évvel ezelőtti bejegyzést. De semmi mást nem sikerült kihámoznom belőle.

– Hogyhogy? – csámcsogta Zebediás T. Hasslik, és nyelt egyet.

Augustus IndiánToll McCoy sóhajtott. – Hiába kerestem ki azt a bizonyos oldalt az évkönyvben – magyarázta –, mert olvashatatlanná égett, és rögtön ezután egy meglehetősen zavaros és rosszul dokumentált időszak következett a klub történetében.

– A bácsi szentjánosbogarakat eszik a papírzacskóból – csendült Hollyberry TollaSincs McCoy hangja. – Észrevettem ám!

– Valóban, kishölgy – ismerte be Zebediás T.Hasslik.

– Emlékszel a nagy káosz idejére, Hasslik? – kérdezte Augustus.

– Már hogyne emlékeznék – felelte Hasslik. – Rád is emlékszem. Akkorka lehettél, mint Hollyberry lányod. Káosz van, volt és lesz, Augustus; olyan ez, mint a napkelte és a napnyugta.

Jackie Newhouse és Mandalay professzor ugyanaznap est kereste fel Hasslikot a vasúti töltés mögött. Aprócska tűz fölött kotyvasztott valamit egy konzervdobozban.

– Mi jót főzöl, Hasslik? – kérdezte Jackie Newhouse.

– Parazsat – cuppantott Hasslik. – Tisztítja a vért, frissíti a lelket.

Azzal megkeverte az elfeketedett, füstölgő hársfa- és hikoriforgácsot a pléhedényben.

– És meg is eszed? – hitetlenkedett Mandalay professzor.

Válaszul Hasslik megnyalta az ujját, és kicsippentett egy széndarabkát a konzervdobozból. A parázs sziszegve sistergett a kezében.

– Látványos trükk – hagyta helyben Mandalay professzor. – A tűznyelők is valahogy így csinálják.

Hasslik bedobta a szenet a szájába, és csorba fogaival elropogtatta. – Eegen – bólogatott elgondolkodóan. – Valahogy így.

Jackie Newhouse megköszörülte a torkát. – Azért jöttünk – mondta végül –, mert Mandalay professzornak és nekem komoly aggályaink vannak az egyiptomi kiruccanással kapcsolatban.

Zebediás egy ideig elgondolkodva rágta a parazsat. – Nem elég meleg – mormolta. Kihúzott egy ágat a tűzből, és lepiszkálta az apró farakás narancsvörösen izzó tetejét. – Így mindjárt más.

– Micsoda vásári mutatvány! – méltatlankodott Jackie Newhouse.

– Épp ellenkezőleg – felelte Zebediás T. Hasslik kimérten. – Tövises szilfa.

Jackie Newhouse sóhajtott. – A lényeg, hogy rossz előérzetem támadt – mondta. – A családomban generációról generációra öröklődik a képesség, afféle hatodik érzék, amely tudatja velünk, ha veszélyben vagyunk; ezért didergünk háztetőkön és rejtőzünk nádasokban, épp csak egy lépéssel előzve meg a törvényt vagy a puskás úriembert az ő vélt vagy valós sérelmeivel. És ez a hatodik érzék most azt súgja, ne menjek veletek a Napvárosba.

– Én a ráció embere vagyok – szólalt meg Mandalay professzor. – Nincs ösztönvezérelt belső iránytűm, amely azok számára is egyértelmű iránymutatást ad, akiknek sosem kellett házi dolgozatokat osztályozniuk anélkül, hogy végigolvasnák; mégis rettentő gyanúsnak találom az egészet. Ha a napmadár valóban az ínyencségek non plus ultrája, miért nem hallottam róla?

– Hallottál róla, Manda, öregfiú – biztosította Zebediás T. Hasslik. – Te ne hallottál volna?

– Mint a geográfia avatott szakértője, aki az oklahomai Tulsától Timbuktuig minden fűszálat ismer – folytatta Mandaly professzor, és kihúzta magát –, azt is módfelett különösnek tartom, hogy egyetlen könyvben sem találtam említést arról, hogy Kairóban valóban volna egy Napváros nevű kerület.

– Nem találtál említést? De hisz tanítottad a diákjaidnak – jelentette ki Hasslik. Belemártott egy füstölgő zsarátnokot a csípős paprikába, majd bekapta, és jóízűen elropogtatta.

– Ez képtelenség! – csattant fel Jackie Newhouse, és nem tudta levenni a szemét Hasslik szájáról. – Fogalmam sincs, milyen trükköt alkalmazol, de a puszta látványtól is rosszul vagyok. Ideje, hogy odébbálljak.

Azzal sarkon fordult, és elcsörtetett. Talán Mandalay is a nyomába szegődött; a professzor olyan szürke és kísértetszerű jelenség volt, hogy sosem lehetett biztosan tudni, ott van-e valahol vagy sem.

Virginia Boote szó szerint átzuhant Zebediás T. Hasslikon, aki a kora hajnali órákban az asszony ajtajában üldögélt. Virginia egy étteremből érkezett haza, amiről kritikát kellett írnia. Kiszállta a taxiból, megbotlott a csavargó lábában, és hangos nyekkenéssel elterült a földön. – Ejha! – rikkantotta, aztán hozzátette: – Esni csak ekkorát érdemes, nem igaz?

– Ahogy mondod, Virginia – hagyta rá Zebediás T. Hasslik. – Mondd csak, nincs véletlenül egy doboz gyufád?

– Egy szál talán akad… valahol – motyogta a nő, és kotorászni kezdett feneketlen barna retiküljében. – Nesze, fogd!

Zebediás T. Hasslik előhúzott egy üveg denaturált szeszt, és műanyag pohárba töltötte.

– Ezt iszod? – hüledezett Virginia Boote. – Egy világ omlott össze bennem, Zebi.

– Ne is mondd – legyintett Hasslik. – Átkozott vacak. Perforálja a beleket és ledarálja az ízlelőbimbókat. Hja, éjnek idején az ember kénytelen kompromisszumot kötni.

Meggyújtott egy szál gyufát, és a pohár fölé tartotta; az alkohol lángra kapott. Hasslik bekapta a gyufát, belekortyolt a vibráló fénnyel égő folyadékba, majd kövér tűzcsóvát fújt az éjszakába, lángra lobbantva egy lustán szállongó újságpapírt.

– Ejnye, Zebi – csóválta a fejét Virginia Boote –, ez kész öngyilkosság!

Zebediás T. Hasslik kormos-fekete fogsort villantott rá. – Nem nyelem le –

magyarázta. – Csak öblögetek, aztán kifújom.

– Ne játssz a tűzzel! – intette a nő.

– Legalább tudom, hogy életben vagyok – vonogatta a vállát Zebediás T. Hasslik.

Virginia felsóhajtott: – Ó, Zebi, én annyira izgatott vagyok! Alig bírok magammal... Mit gondolsz, milyen ízű lesz a napmadár?

– Ízesebb, mint a fürj, zamatosabb, mint a pulyka, pikánsabb, mint a strucc és szaftosabb, mint a kacsa – felelte Hasslik. – Aki egyszer kóstolta, sosem felejti el.

– Egyiptomba megyünk – lelkesedett a nő. – Még sosem jártam Egyiptomban.

– Aztán felnézett: – Mondd csak, van hol aludnod az éjjel?

A férfi szolid köhintést hallatott, aszott mellkasa fájdalmasan zörgött bele. – Kezdek kiöregedni a szabad ég alatt töltött éjszakákból – ismerte be. – De a büszkeségem a régi.

– Ami azt illet – mondta a nő, és Hasslikra pillantott –, alhatnál a kanapémon.

– Igazán hálás vagyok a nagylelkű ajánlatért – felelte –, de van egy pad a buszállomáson, ami a nevemet viseli.

Azzal ellökte magát a faltól, és fenséges eleganciával eltotyogott az éjszakába.

Valóban állt egy pad a buszvégállomáson, ami Hasslik nevét viselte. A padot ő maga adományozta a közlekedési társaságnak, amikor még a társadalom számára hasznos életet élt; a nevét kis rézplakettre gravírozták és a pad hátlapjára szögezték. Zebediás T. Hasslik nem volt mindig szegény, mint a templom egere. Időről időre megszedte magát, csakhogy valósággal kifolyt az ujjai közül a pénz. Rá kellett döbbennie, hogy a világ rossz szemmel nézi a gazdag embert, aki a pályaudvar háta mögötti hobódzsungelben tölti az idejét, vagy részegekkel trafikál a parkban, így aztán igyekezett elherdálni a vagyonát, amilyen gyorsan csak lehetett. Szerencsére mindig maradt egy kevés itt-ott, amiről a herdálási hadművelet közben megfeledkezett, és amikor azt is elfelejtette, hogy rosszul viseli a gazdagságot, elszántan nekiindult, hogy újra összekaparja a pénzét.

Az egyhetes borosta fehéren világított az arcán, akár a frissen hullott hó.

 

***

 

A gourmand-nok egy verőfényes vasárnapi reggelen indultak Egyiptomba. Mind az öten eljöttek, és Hollyberry TollaSincs McCoy intett nekik búcsút a reptéren. (Poros vidéki reptér volt, amit mi sem bizonyított jobban, mint hogy eltűrték az efféle búcsúintegetést.)

– Jó utat, apa! – kiáltotta Hollyberry TollaSincs McCoy.

Augustus IndiánToll McCoy válaszul meglengette a karját, aztán a többiek nyomába eredt. A kifutón propelleres kisgép várta őket, ezen kívántak megtenni útjuk első szakaszát.

– Olyan ismerős ez az egész – morfondírozott Augustus IndiánToll McCoy. – Mintha már megtörtént volna velem egyszer, hosszú-hosszú idővel ezelőtt; csakhogy akkor én voltam az integető gyerek. Azt hiszem, akkor láttam utoljára az apámat. Drága barátaim, rémes balsejtelem fogott el... – Azzal hevesen integetni kezdett a kislányának, aki visszaintett neki.

– Épp így integettél te is – jegyezte meg Zebediás T. Hasslik. – De a lányod nem olyan elveszett, mit te voltál.

Igaza volt. Hollyberry a legkevésbé sem tűnt elveszettnek.

Felszálltak a gépre, aztán útközben átnyergeltek egy nagyobbra. Majd megint egy kisebbre. Utaztak zeppelinnel, gondolával, vonattal, léggömbbel; végül terepjárót béreltek.

Átdöcögtek Kairón, maguk mögött hagyták a régi piacteret, aztán bekanyarodtak a harmadik mellékutcába (ha továbbmentek volna, egyenesen belefutnak egy széles vízelvezető árokba, ami valaha öntözőcsatornaként szolgált). Musztafa Stroheim a ház előtt ült egy viharvert fonott karszékben. Az asztalok és székek a ház előtt sorakoztak, alig lehetett elférni mellettük a keskeny utcán.

– Isten hozott benneteket a Kahwámban! – tárta szét a karját Mosztafa Stroheim. – AKahwa egyiptomi szóval kávézót jelent; avagy kávéházat, ahogy tetszik. Szeretnétek egy csésze teát? Vagy játszanátok egy parti dominót?

– A szobánkat szeretnénk – jelentette ki Jackie Newhouse.

– Nekem nem kell szoba – sietett kijelenteni Zebediás T. Hasslik. – Az utcán alszom. Kellemes meleg van, és az a küszöb amott egészen kényelmesnek látszik.

– Kérnék egy kávét – jelentette ki Augustus IndiánToll McCoy.

– Természetesen.

– Vize van? – kérdezte Mandalay professzor.

– Kis szólt? – nézett körbe riadtan Musztafa Stroheim. – Ó, te voltál, kis szürke ember? Az én hibám, bocsáss meg. Azt hittem, az egyik útitársad árnyékát látom.

– Én pedig egy ShaySokkar Bostát kérek – szólt közbe Virginia Boote, és előre örült a csésze forró, cukros teának. – És szívesen játszom dámát bárkivel, aki hajlandó kiállni ellenem. Egész Kairót kenterbe verem, ha egyszer eszembe jutnak azok a fránya szabályok.

 

***

 

Augustus IndiánToll McCoyt a szobájába vezették. Aztán Mandalay professzort is a szobájába vezették. Végül Jackie Newhouse-t is a szobájába vezették. Nem volt valami hosszadalmas procedúra, lévén mindhárman ugyanazt a szobát kapták. Volt még egy helyiség a ház végében, ahol Virginiát szállásolták el, és egy harmadik Musztafa Stroheimnek és népes családjának.

– Mit írsz? – kíváncsiskodott Jackie Newhouse.

– A Gourmand Klub krónikáját – felelte Mandalay professzor, aki egy nagy, bőrkötésű könyvbe rótta a betűket karcsú fekete tollal. – Lejegyeztem ideutazásunk történetét és mindazt, amit útközben ettünk. Akkor is jegyzetelek majd, amikor a napmadarat esszük, hogy megörökítsem az utókor számára az étel ízét és zamatát, illatát és aromáját.

– Elárulta Hasslik, hogyan akarja megsütni a napmadarat? – kérdezte Jackie Newhouse.

– Igen – vette át a szót Augustus IndiánToll McCoy. – Megcsapol egy sörösdobozt, hogy csak a harmadáig legyen, aztán a dobozba szórja a fűszereket. A kibelezett madarat ráhúzza a dobozra, és az egészet felteszi a nyársra. Állítólag ez az ősi módszer.

Jackie Newhouse felhúzta az orrát. – Gyanúsan modernül hangzik.

– Hasslik szerint ez az ősi módszer – ismételte Augustus.

– Úgy van – hagyta helyben Hasslik, miközben felfelé trappolt a lépcsőn. A kávéház apró épület volt, a lépcső nem esett messze a lakószobáktól, és a falakat sem rakták vastagra. – Az emberiség legrégibb söre az egyiptomi, és errefelé több mint ötezer éve esznek napmadarat.

– A sörösdoboz viszont huszadik századi találmány – vetette ellen Mandalay professzor. Zebediás T. Hasslik megállt az ajtóban; egy csésze török kávét szorongatott, amely olyan fekete volt, akár a kátrány; füstölgött, mint egy csúcsra járatott teavízforraló, és fortyogott, mint valami iszapvulkán.

– A helyedben vigyáznék azzal a löttyel – jegyezte meg Augustus IndiánToll McCoy. – Melegnek tűnik.

Hasslik rájuk emelte a csészét, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. – Áh – legyintett –, ennél sokkal forróbbhoz szoktam. Ami pedig a pléhdobozt illeti, egyáltalán nem új találmány. A régi szép időkben réz és bádog keverékéből kotyvasztottuk; ha akadt egy kis ezüstünk, azt is tettünk bele. Jószerével a kovácson múlott, meg hogy mi volt épp’ kéznél; a lényeg, hogy állja a forróságot. Látom, nem hisztek nekem. Pedig az ókori egyiptomiak igenis csináltak sörösdobozt; gondoljatok csak bele, máskülönben miben tartották volna a sörüket?!

Odakint az utcáról, a viharvert kávéházi asztalok mellől sokszólamú jajongás csapott a magasba. Virginia Boote rávett néhány helybelit, hogy dámázzanak vele, és az utolsó fillérjükig megkopasztotta őket. Az a nő félelmetes játékos volt; valóságos dámakeselyű…

 

***

 

Musztafa Stroheim kávéháza mögött kopár udvar bújt meg, közepén lerobbant kerti grillel, amelyet agyagtéglából raktak. Összeégett, görbe fémrács árválkodott rajta, mellette vaskos faasztal. Hasslik azzal töltötte a következő napot, hogy újraépítette a grillt, lemosta és beolajozta a fémrácsot.

– Ezt negyven éve a kutya se használta, és akkor nem is mondtam sokat – jegyezte meg Virginia Boote. Már senki sem volt hajlandó dámázni vele; a táskája majd’ szétrepedt a piszkos piaszterektől.

– Valahogy úgy – bólogatott Hasslik. – Van az több is… No mindegy; itt a lehetőség, kislány, hogy hasznossá tedd magad: összeírtam néhány dolgot, amire szükségem lenne a piacról. Fűszerek, gyújtós és illatos tűzifa. Vidd magaddal Musztafa Stroheim egyik gyerekét, majd ő tolmácsol neked.

– A legnagyobb örömmel, Zebi.

A Gourmand Klub fennmaradó három tagja saját ízlésének és vérmérsékletének megfelelő elfoglaltságot keresett magának. Jackie Newhouse megmerítkezett a környékbeliek csodálatában, akiket mágnesként vonzottak elegáns öltönyei és virtuóz hegedűfutamai. Augustus IndiánToll McCoy beleszimatolt a levegőbe, aztán nekivágott a városnak. Mandalay professzor azzal ütötte el az időt, hogy a hieroglifákat tanulmányozta, amiket a kerti grill belső falán talált. Egy félművelt lélek azt hihetné, magyarázta, hogy a Musztafa Stroheim háza mögött álló kerti grill valaha a Napnak szentelt áldozati oltár volt.

– De én, aki a racionalitás embere vagyok – emelte fel ujját –, azonnal átlátom a helyzetet; ezeket a téglákat valaha egy templom falába építették, ám a szentély elpusztult, a környékbeliek pedig az évezredek hosszú sora alatt elhordták az építőanyagot. Ezeknek a jóembereknek itt halvány fogalmuk sincs, miféle felbecsülhetetlen érték áll a kertjükben.

– Ó, nagyon is tisztában vannak vele – biztosította Zebediás T. Hasslik. – És a téglák sosem voltak templomfalba építve. Pontosan ezen a helyen állnak ötezer éve, amikor is összeraktuk a kerti grillt. Azelőtt kénytelenek voltunk kövekkel beérni.

Virginia Boote megrakott bevásárlókosárral tért vissza. – Tessék – nyújtotta a férfinak. – Vörös szantálfa és pacsuli, vaníliabab, friss levendulahajtás, zsálya és fahéjlevél, szerecsendió, fokhagyma, szegfűszeg és rozmaring; itt van minden, amit kértél.

Zebediás T. Hasslik elégedetten dörzsölte a kezét. – A napmadár örülni fog – jelentette ki.

Egész délután a grillszósszal pepecselt; azt mondta, ezzel fejezi ki tiszteletét a madár iránt, s mellesleg a napmadárhús amúgy is száraz.

A gourmand-nok az estét a kávéház előtti fonott asztaloknál töltötték, mialatt Musztafa Stroheim és a családja teát, kávét és forró mentaitalt szolgált fel nekik. Zebediás T. Hasslik ünnepélyesen bejelentette, hogy a napvárosi napmadarat másnap ebédre készíti el; a zavartalan élmény érdekében addig is célszerű volna megtartóztatniuk magukat az ételtől.

– A végzet szelét érzem – fészkelődött Augustus IndiánToll McCoy nem sokkal később az ágyban, amiről széltében-hosszában lelógott. – És ha jól sejtem, a végzet holnap köszönt ránk, grillszósz képében.

 

***

 

Vasárnap reggel farkaséhesen ébredtek. Zebediás T. Hasslik kabaréba illő kötényt aggatott magára, amin noenzöld betűkkel ez a felirat állt: SZAKÁCSOK GYÖNGYE. Már hajnalban kiszórta a brandybe áztatott mazsolát a magkeverékkel a ház mellett ferdülő satnya avokádófa alá, aztán elrendezte a faszénágyon a fűszerkeveréket és az illatos gyújtóst. Musztafa Stroheim rokonoknál vendégeskedett Kairó túlfelén.

– Van valakinél gyufa? – nézett körbe Hasslik.

Jackie Newhouse előhúzott egy öngyújtót, és Hasslik kezébe nyomta, aki meggyújtotta a farakás alá rétegezett fahéjat és szárított babérlevelet. A füst lustán kígyózott a tiszta ég felé.

– A fahéj és szantálfa illata idecsalogatja a napmadarat – magyarázta Hasslik.

– Honnan csalogatja ide? – érdeklődött Augustus IndiánToll McCoy.

– Hát a Napból! – vágta rá Hasslik. – Ott fészkel.

Mandalay professzor diszkréten köhécselt, és nem állta meg megjegyzés nélkül. – A Föld nagyjából 91 millió mérföldre esik a Naptól. A leggyorsabb madár a vadászsólyom, amely zuhanórepülés közben mintegy 273 mérföldre képes óránként. Ezzel a sebességgel több mint harmincnyolc évbe telne, amíg a Naptól ideérne; már persze, ha túlélné a sötétet, a hideget, és egyáltalán képes volna a vákuumban repülni.

– Jól mondod – helyeselt Zebediás T. Hasslik. Beárnyékolta a szemét, hunyorított és az eget kémlelte. – Már jön is! – kiáltotta.

A madár mintha egyenesen a napból repült volna ki; persze biztosan az érzékeik csalták meg őket. Végtére is ki tud fényes délben a napba nézni?

Először csak a körvonalát látták, növekvő sötét sziluettet az aranyló nap és a kék ég limeszén, aztán a napfény átsütött a madár tollain, és a gourmand-noknak elakadt a lélegzete. Sosem láttak ehhez foghatót; leírhatatlan élmény volt.

A napmadár lustán meglebbentette hosszú szárnyát, aztán ereszkedni kezdett; egyre kisebb köröket írt le Musztafa Stroheim kávéháza fölött.

Végül az avokádófa koronájára telepedett. Tolla arany, bíbor és ezüst színben játszott; termetre kisebb volt, mint egy pulyka, de nagyobb, mint egy kakas; hosszú kócsaglábait maga alá húzta, sasfejét oldalra biccentette.

– Varázslatos – sóhajtott Virginia Boote. – Nézzétek a két tollat a feje búbján! Hát nem égi szép?

– Valóban tetszetős – ismerte el Mandaly professzor.

– Hol láttam én ilyen tollat? – motyogta Augustus IndiánToll McCoy.

– Mielőtt megsütjük a madarat, kitépjük a fejtollát – magyarázta Zebediás T. Hasslik. – Ez a szokás.

A napmadár az avokádófa alsó ágán gubbasztott, egy napfénypászma közepén. Finom belső fénnyel izzott; tollai bíborban-zöldben-aranyban játszottak, mintha maguk is napfényből volnának. Egyik szárnyát a magasba nyújtotta, és csőrével hosszan igazgatta tollruháját, míg minden pihe mély, viaszos árnyalatot nem kapott és a helyére nem került. Akkor kinyújtotta a másik szárnyát, és elölről kezdte a műveletet. Végül elégedett csettegést hallatott, és levitorlázott a földre.

Peckesen lépdelt a szállongó porban, fejét rövidlátóan forgatta ide-oda.

– Nézzétek! – suttogta Jackie Newhouse. – Megtalálta a magokat.

– Mintha kifejezetten kereste volna – dünnyögte Augustus IndiánToll McCoy.

– Tudta, hogy ott lesz.

– Mindig ide szórom – vont vállat Zebediás T. Hasslik.

– Olyan gyönyörű – lelkesedett Virginia Boote. – Igaz, így közelebbről sokkal öregebbnek tűnik. Látjátok? A szeme homályos, a lábai remegnek. De így is csudaszép.

– A bennu a madarak királya – bólintott Zebediás T. Hasslik.

Virginia Boote egyiptomi tudása a konyhanyelvre korlátozódott; Hasslik feladta neki a leckét. – Bennu? – vonta fel a szemöldökét. – Így nevezik az egyiptomiak a napmadarat?

– A bennu – vette át a szót Mandalay professzor – mindig egy avokádófán fészkel. Két toll díszíti a fejét. Néha kócsagként ábrázolják, máskor sasként. Tudnék többet is mondani róla, ám azzal az irracionalitás és a babona felettébb ingoványos talajára tévednénk, ami véleményem szerint már sértené a jó ízlést.

– Megette a magot és a mazsolát! – vágott közbe izgatottan Jackie Newhouse.

– És nézzétek, már be is rúgott tőle! Milyen fenséges, még kótyagosan is! Zebediás T. Hasslik elindult a napmadár felé, amely ide-oda tántorgott az avokádófa alatt, és láthatólag minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne bukjon orra saját hosszú lábaiban. Hasslik megállt a madár előtt, aztán lassan, szertartásosan meghajtotta magát. Vénemberes meghajlás volt; kínos lassúsággal mozdult, mintha minden ízülete recsegne belé. Erre a napmadár is meghajolt, aztán megtántorodott és elvágódott a porban. Zebediás T. Hasslik felemelte és a karjába vette. Gyengéden vitte, mint egy alvó gyereket, és eltűnt vele Musztafa Stroheim Kávéháza mögött. A többiek a nyomába szegődtek.

Azzal kezdte, hogy kitépte a két fejtollat, és a szúette asztalra tette.

Nem nyúzta meg a madarat, csak kibelezte, a belsőségeket pedig a füstölgő ágakra dobta. Bepréselte a sörösdobozt a tátongó testüregbe, aztán madarastul-dobozostul feltette az egészet a grillre.

– A napmadár gyorsan átsül – figyelmeztette barátait. – Készítsétek elő a tányérokat!

Az ősi egyiptomiak kardamommal és korianderrel ízesítették a sört, lévén Egyiptomban nem terem komló. Az egyiptomi nedű sűrű és pikáns, egyszóval remek szomjoltó; az embernek piramis-építhetnékje támad tőle, és az itteniek tudvalevőleg nem is álltak ellen a kísértésnek. A sör fortyogott és gőzölgött a napmadár gyomrában, megpárolva a sülő húst. A tűz leperzselte a madár tollait; a pihék sorra fellobbantak, akár a magnéziumláng; a gourmand-nok kénytelenek voltak eltakarni a szemüket, nehogy elvakítsa őket a fény.

Az illat betöltötte a levegőt; fűszeresebb volt, mint a páva, és (már szagra is) szaftosabb, mint a kacsa. Az öt gourmand szájában összefutott a nyál. Úgy tűnt, mintha csak az imént húzták volna nyársra, amikor Zebediás leemelte a madarat a faszénágyról, és az asztalra tette. Felszeletelte a gőzölgő húst, és tányérokra porciózta. Grillszószt öntött minden adagra, a tetemet pedig a tűzre dobta.

A Gourmand Klub tagjai Musztafa Stroheim kávéháza mögött ültek a kopott faasztal körül, és nomád módra, két kézzel tömték magukba az ételt.

– Zebi, ez fantasztikus! – dünnyögte Virginia Boote. – Egyszerűen elolvad az ember szájában. Ez maga a mennyország!

– Maga a nap – csámcsogta Augustus IndiánToll McCoy, oly elánnal lapátolva a gallérja mögé az ételt, amilyenre csak egy nagy ember képes. Egyik kezében cupákot tartott, a másikban egy falat mellehúst. – Életemben nem ettem még ilyen jót, és istenemre, nem bánom; jöjjön, aminek jönnie kell. Egyedül a lányom fog hiányozni...

– Egyszerűen tökéletes – bólogatott Newhouse. – Olyan íze van, mint a szerelemnek és a jó zenének. Nem; az igazságnak!

Mandalay professzor egy szót sem szólt; szorgalmasan rótta a sorokat a klub évkönyvébe. Leírta saját meglátásait, feljegyezte a többi gourmand reakcióját s közben igyekezett nem lecsöpögtetni a lapot a bal kezében tartott szárnnyal, amiről a húst szopogatta.

– Különös – jegyezte meg Jackie Newhouse –, minél többet rágom, annál melegebb. A gyomrom forr tőle, mint valami katlan.

– A napmadárhús már csak ilyen. Legjobb, ha idejében felkészül rá az ember – magyarázta Zebediás T. Hasslik. – Szenet és szentjánosbogarat kell enni, az formába hoz. A gyanútlan ínyenc persze cudarul meleg helyzetbe kerülhet.

Azzal bekapta a madár fejét. A csontok és a csőr hangosan ropogott a foga közt, minden hersenésre apró villámok szikráztak a szájában. Hasslik csak vigyorgott, és annál lelkesebben őrölte a falatot.

A napmadár csontjai egy darabig narancsvörösen csillogtak a grillben, aztán fehérré izzottak. Sűrűn hullámzó hőség ülte meg Musztafa Stroheim kertjét; körülöttük minden csillámlott, mintha víztükrön át látnák a világot, vagy ébren álmodnánk.

– Varázslatos! – sóhajtotta Virginia Boote. – Soha életemben nem ettem ehhez foghatót. Mintha a fiatalság elixírje volna. Vagy inkább az örökkévalóságé. – Megnyalta az ujját, aztán felcsippentette a tányérjáról az utolsó húsdarabkát. – Napvárosi napmadár – mondta elgondolkodva. – Nincs másik neve?

– De van – felelte Zebediás T. Hasslik. – Úgy hívják, a heliopoliszi főnix. Tudjátok, ez az a madár, amely az idők kezdetén átrepült a néma, sötét vizek felett. Amikor üt az utolsó órája, hamuvá ég egy illatos fából és fűszerekből rakott máglyán, hogy hamvaiból ismét életre keljen. Meghal, aztán megszületik újra és újra, míg világ a világ.

– Tűz van! Kiabálta Mandalay professzor. – Odabenn minden porcikám lángol! – Mohón felhajtott egy pohár vizet, de nem használt.

– Az ujjaim – csodálkozott Virginia Boote. – Nézzétek! – Feltartotta a kezét. a bőre ragyogott, mintha megannyi apró belső nap izzana benne.

Elviselhetetlen forróság áradt szét körülöttük; tojást főzhettek volna benne.

Valami sisteregve felszikrázott. A sárga tollpár Augustus IndiánToll McCoy hajában füstölt, mint a csillagszóró. – Hasslik –, pillantott fel Jackie Newhouse a testét nyaldosó lángnyelvek közül – válaszolj őszintén! Mióta eszed a főnixet?

– Lássuk csak – morfondírozott Zebediás. – Tízezer éve, nagyjából. Nincs benne semmi trükk, ha egyszer megtanulod a fortélyt; de amíg odajutsz, hogy megtanuld a fortélyt… Akárhogy is, ez a legjobb főnix, amit valaha készítettem. Vagy inkább úgy kellene mondanom: ez a főnix még sosem sikerült ilyen jól.

– Az évek! – csodálkozott Virginia Boote. – Leolvadnak rólad!

– Ez már csak így van – bólogatott Zebediás. – A trükk abban áll, hogy hozzászokj a forrósághoz, mielőtt beleharapsz. Máskülönben porrá éget.

– Hogy is felejthettem el? – fogta a fejét Augustus IndiánToll McCoy a fényes lángnyelvek között, amik már-már eltakarták a többiek szeme elől. – Heliopoliszba indultak főnixre vadászni… És miért jut eszembe most?

– Mert leolvadnak rólad az évek – felelte Mandalay professzor, és gyorsan becsukta az évkönyvet. A lapok tüzet fogtak. A bőrborítás csúnyán megperzselődött, de a feljegyzések nagy része épen maradt. – Amikor leolvadnak rólunk az évek, az időmáz alól egy-egy pillanatra előtűnnek a rég feledett emlékek. – A professzor szilárdabbnak és kézzelfoghatóbbnak tűnt a forrón hullámzó levegőben, mint valaha. Mosolygott. Egyikük sem látta még mosolyogni.

– Porrá égünk, és egyszerűen megszűnünk létezni? – kérdezte Virginia, aki immár krómfehéren izzott. – Vagy kiizzadjuk magunkból az éveket, amíg ismét gyerekek nem leszünk, aztán szellemek, angyalok, akik aztán újra belépnek a világba? Különben már nem számít. Semmi sem számít. Ó, Zebi, ez csuda mókás!

– Szerintem – kiabálta túl Jackie Newhouse a dühöngő lángorkánt – kicsivel több ecet kellett volna a szószba. Egy ilyen alapíz merészebb felhangot érdemelne. – Azzal egy lobbanással eltűnt, lassan tisztuló árnyékot hagyva maga után.

– Chacun a son goűt – nézett utána Zebediás T. Hasslik, ami franciául annyit tesz: mindnek a maga szájíze szerint. Megnyalta az ujját, aztán a fejét ingatta. Ilyen jól még sose sikerült, csak azt mondom – és elégedetten sóhajtott.

– Viszlát, Zebi. – Virginia felé nyújtotta lángfehér kacsóját, és egy futó pillanatra megszorította a férfi napbarna kezét. Aztán elengedte.

Tökéletes űrbéli csönd uralkodott Musztafa Stroheim Kahwájában (avagy kávéházában, ahogy tetszik), a kies Heliopolisz peremén (utóbbit valaha a nap városának nevezték, mai napság pedig Kairó egyik külvárosa). Fehér hamu szitált hangtalanul; a porcukor- vagy hószerű pelyheket fel-felkavarta az éledő szellő, aztán hagyta újra leülepedni. Az udvaron fiatal fiú állt egymagában; haja koromfekete, foga elefántcsontszín, derekán kötény, a kötényen rikító betűk: SZAKÁCSOK GYÖNGYE.

Aprócska bíbor-arany pelyhes madár ébredezett az arasznyi hamuban az agyagtéglák tetején, mintha most nyitná szemét először a világra. Bátortalanul pittyegett, aztán a napba nézett, ahogy újszülött néz az anyjára. Kibontotta gyönge szárnyait, egy darabig szárogatta őket a szélben, majd felröppent, egyenesen a nap felé. A fiú figyelte, ahogy ponttá olvad az okker korongon.

Két hosszú aranytoll hevert a hamuban, ami valaha egy vaskos faasztal volt. A fiú felvette őket, lesöpörte róluk a hamut, és az inge alá rejtette, mint valami kincset. Összehajtotta a kötényt, aztán szó nélkül nekivágott az utcáknak.

 

***

 

Hollyberry IndiánToll McCoy időközben felnőtt, gyermekei születtek. Hollófekete haját ezüsttel futtatta be az idő; már mákos a konty, ahonnan az arany madártollak a tarkójára lógnak. Valaha nem mindennapi tollak lehettek, de most kopottak, rongyosak. Hollyberry a Gourmand Klub elnöke – gazdag, lármás társaság, mondanom se kell – azóta, hogy annyi évvel ezelőtt megörökölte apjától a megtisztelő posztot,

A gourmand-nok nemrég zúgolódni kezdtek. Azt mondják, nincs új a nap alatt…

 

Gálla Nóra fordítása