2.

A jin-jang váltakozás van-e ugyanolyan erős, mint a Majom-Macska váltakozás? Ezt még a kínaiak sem tudják biztosan. Miféle kényszerrel szorítja magához párját az erősebb fél? Vajon elég erős-e ez a kényszer ahhoz, hogy kettészakítsa a Földet? Paracelsus úgy gondolta, igen. Elég erős-e ez a kényszer ahhoz, hogy megmozgassa a hegyeket? Mencius úgy gondolta, igen. Elég erős-e ahhoz, hogy megmozgassa a földrészeket? Nem, ez nem valószínű. Szigeteket talán képes, de földrészeket nem. Avicenna úgy gondolta, még a kisebb szigeteket sem lehet évi egy quadamnál jobban elmozdítani. Néha bejár ide, a Geológusok Klubjába egy férfi, aki szerint ritkán mozdulnak a szigetek harminc centiméternél többet egy évben, és aki úgy véli, a Húsvét-sziget ennek a sebességnek a felével halad csupán. Szerinte a jin-jang és a Majom-Macska váltakozások között ugyanakkora erők feszülnek – és azt is állítja, hogy ez a két ellentétpár a legerősebb a világon.

Az ember megmozdíthatja a homokszemeket egy markában tartott kis koronggal, ha az magában hordozza a jin-jang vagy a Majom-Macska ellentét-egységét. Hiába növeljük meg azonban a korong méretét, a hatás nem lesz erősebb.

Kire hasonlítanak a húsvét-szigeti kőfejek? Miféle emberhez vagy szellemhez vagy sötét teremtményhez tartoznak ezek a hatalmas, torz tányérarcok? Az elkövetkező években ritkán fordult elő, hogy Rapa Nuin járva ne tettem volna fel magamnak ezt a kérdést, még ha a kőfejeknek otthont adó dombot nem is másztam meg újra és újra. Évente legfeljebb egyszer jutottam el Gran Rapára – a kókuszdióüzlet nem igazán jelentős a Húsvét-szigeten –, ám a dolog nem hagyott nyugodni.

Macskapofák voltak? Nem, az nem lehet, hiszen a macskák ijedten kuporodtak össze a nagy arcok tövében. A macskák egyáltalán nem érzik jól magukat a Húsvét-szigeten. Azt beszélik, az igazán nagy macskák ott még mindig a föld alatt vannak. Akkor talán kutyaarcok voltak? Egy nagyon kicsit talán hasonlítottak. Majomarcok lehettek? Nem, az nem valószínű. Miféle majomnak van ilyen hosszú orra? Hol máshol látni még ilyen hosszúkás, jó kedélyű, komoly arcokat?

Tulajdonképpen van néhány hasonló az egyiptomi frízeken, bár a jól ismerteken nem találhatóak ilyen arcok, és azokon egyáltalán nem, amelyeket Quena tartománytól északra találtak. Van még néhány efféle a korai mexikói terrakotta szobrokon, de a mexikóiaknak sem majmuk, sem macskájuk nem volt, és a jin-jang-jukból is hiányzott a jang. Van jó néhány olyan arc a régi kínai gúnyrajzokon, amelyet nem lehet másnak látni, mint majompofának. Gótikus faragványokon is találni olyanokat, melyekre a „macskajaj” a legtalálóbb elnevezés, és amelyek valójában a gótikus kornál később születtek. Egyes ír bronztárgyakon és attikai agyagedényeken is megjelennek ezek a hosszúkás arcok, még ha ezek nem is tartoznak a legszebb munkák közé. Néha a szarvasoknak is ilyen hosszú a képük, időnként pedig a csikók és a kutyák néznek ki így. Ez persze mind csupán figyelemre méltó egybeesés, nem bizonyít semmit.

Nagyon ritkán ugyan, de előfordul, hogy valakinek ilyen arca van. Történetesen annak a valakinek is, aki miatt foglalkoztatni kezdtek a nagy kőfejek. Ez a valaki Mr. Hamadryad volt, a hosszúkás arcú, hosszú orrú úriember, akinek fojtott vonítás érződött a hangában. Ő pont így nézett ki. De mi lehet a legfontosabb közös vonás a húsvét-szigeti fejekben, Mr. Hamadryad arcában és az imént felsorolt furcsa tárgyakban? Mi az, amitől ezek összetartoznak? Ami a húsvét-szigeti fejeket illeti, azok az arcok csak az igazság egyik felét mutatják, és azt, hogy valahol léteznie kell saját ellentétüknek. Valaki egyszer azt mondta nekem, ezek az ellentétek még a föld alatti kövekben pihennek.

Mikor legközelebb összetalálkoztam Mr. Hamadryaddal, nem a napfényes Afrikában, hanem az észak-amerikai kontinens egy félhomályos és kevéssé ismert szegletében jártam éppen.

A Garfield megyei búzatermesztő törzs területétől délre, a tágas gyapotszavannáktól valamivel északra, a pekánerdőktől és a Kanada-folyót övező, sűrű cserjéstől nyugatra, a rövid lábú, fekete angus marhák nap perzselte legelőitől pedig keletre történt a dolog. Ötnapi járóföldre voltuk az Alabástrom-domboktól, egy poros, Oklahoma City nevű városban.

Mivel kókuszdióban utazom, nem sok dolgom akadt a környéken. Benéztem a Cross-Timbers Kókuszos Édesipari Vállalathoz, aztán a Napozófedélzet Klubban üldögéltem, mikor ismerős zaj csapta meg a fülemet.

Két pár láb léptei hallatszottak be a folyosóról: az egyik egy nyersbőr csizmát viselő, lúdtalpas személyhez tartozhatott, a másik erőteljes, bársonyosan csoszogó zaj viszont mezítelen talpaktól származott. Ezután belépett a klubba Mr. Hamadryad. Egyedül volt, a rabszolgát – már ha ő volt vele – odakint hagyta.

– Egy Gyűrűsfarkú Hevítőt kérek, és a szokásosat ebédre – szólalt meg Mr. Hamadryad azon a kellemesen fojtott, vonító hangján, amelyet soha nem fogok elfelejteni.

– Természetesen, Mr. Hamadryad – mondta Jane, a szépséges pultoslány, és nekiállt elkészíteni a Hevítőt. A Gyűrűsfarkú Hevítő lényegében tiszta, égetetlen fahordóban érlelt whiskyből állt, melyet literes befőttes üvegben szolgáltak fel.

A tetejére hintettek még egy csipetnyi gipszet az Alabástrom-dombok lejtőiről, és ráütötték egy ollósfarkú tirannusz tojását. Mikor Jane letette elé az italt, Hamadryad még beleszórt egy kevés kölest az üvegbe – a kölesmagok szinte megszólalásig hasonlítottak Aladdin szezámjához.

A Gyűrűsfarkú Hevítő a Napozófedélzet Klub specialitása volt, és a világon szinte sehol máshol nem lehetett hozzájutni.

Mr. Hamadryad egy húszassal, ezzel a téglalap alakú, zöld papírból – vagy zöld bőrből – készült pénzzel fizetett az italért, amely az észak-amerikai kontinens belső, sivár vidékein volt használatban akkoriban. A visszajárót nem tette el, így előre kifizette fogyasztását a hét hátralévő részére. Odajött az asztalomhoz, és leült.

– Hogyan csinálták a párducok? – kérdeztem. Mr. Hamadryad rám emelte a tekintetét. Az ötéves kihagyás szemlátomást nem zavarta.

– Ó, egy pillanatra elfelejtettem, miről is beszéltünk – mondta azon a kissé szórakozott, boldog, vonító hangján. – Biztosan azt gondolja, hogy ezzel akarták kiváltani magukat. Meg hogy különben is a rabszolgáink voltak, és rettenetesen szenvedtek a dologtól. A valódi magyarázat azonban a világ működésének alapjaiig nyúlik vissza, és ezen alapok részleges, ám folytonos mozgásával és kikristályosodásával függ össze. Ugye nem gondolták, hogy maguk az elsők, ugye? Mert nem azok. Maguk az utolsók.

– Kik nem gondolták, hogy ők az első micsodák? – kérdeztem.

– Maguk. Az új vonal népe – telelte Hamadryad. – Nem maguk voltak az elsők, és biztosan nem maguk voltak a legerősebbek sem. A viszálykodásaik, nos, meglehetősen szánalmasnak tűnnek azok számára, akik láttak már igazi viszályt. És a bukásuk... azt nehéz lesz mosolygás nélkül bukásnak nevezni. A mi bukásunk, na, azt nevezem!

– Meséljen róla! – kértem.

– Inkább nem – felelte Hamadiyad. – Beleszakadna az elméje és a dobhártyája. Ábrahám és Ádám előtt is voltak fajok, akik szövetséget kötöttek az Úrral. Hatalmas szövetségek voltak ezek, melyek megszegése elmondhatatlan következményekkel járt. Erőszak és földrengés és földcsuszamlás kísérte ezeket az irtózatos bukásokat. Miután kitobzódta magát a borzalmakban, Isten bűnbánatot gyakorolt, és a soron következő próbatételek egyre szelídebbek és szelídebbek lettek. Nem maradt volna élőlény a földön, ha nem így tesz. Még mi magunk is a sor innenső végéhez vagyunk közelebb. Semmit sem tudunk a valódi tisztítótűzről és a régiek dobhártyaszaggató szenvedéséről.

Arra kárhoztattak minket, hogy a rabszolgák rabszolgái legyünk. Ezért láncolták össze a fajtánkat egy másikkal. Nem tudom, képes lennék-e elmagyarázni magának e kapcsolat természetét, meg tudnám-é értetni, miféle közelség kíséri a végső elidegenedést, az egymásrautaltságot és a szembenállást. Ellenfeleinket talán a maguk válla fölött lebegő angyalhoz tudnám hasonlítani.

– A vállunk fölött lebegő angyalhoz? – kérdeztem. Még soha nem hallottam ezt a kifejezést.

– Ismeri őket, csak saját maga előtt is letagadja – mondta Hamadryad. – De kik is ezek az angyalok valójában? Úgy hallottam, a maga fajtája tényleg nem látja őket, de mindenki más (varázslók, szellemek, állatok és egyéb lények) tudja, hogy ott vannak. Szerintük a tény, hogy maguk nem vesznek tudomást a válluk fölött lebegő angyalról, legalábbis kegyetlen mellőzésnek minősül. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy inkább vakságról és figyelmetlenségről van szó. De vajon tényleg büntetésből láncolták őket oda a vállukhoz? Vagy ami még érdekesebb: külön fajról van-e szó egyáltalán?

Azt is mondják, talán csak nyomorék ikertestvérek ők, csúful eltorzult méhlepények. Néha tényleg ott vannak az ember vállán, mint apró, húsos kinövések. És ezeket, hiába tagadják le oly gyakran, maguk is ugyanúgy látják, mint mindenki más. Általában ruházattal és cinkos hallgatással leplezik el. De kik is ők valójában?

A mi esetünkben egyértelmű, hogy két külön fajról van szó. Ellenségeink angyalként és rabszolgaként szolgálnak minket, de ha lejár az időnk, és kívül kerülünk Isten látómezején, megfordul a viszony, s hosszú ideig nekünk kell majd angyalként és rabszolgaként szolgálnunk ellenségeinket. Akkor minket kényszerítenek rá, hogy mozgassunk, emeljünk és cipeljünk, vágjunk és formázzunk. Mi, nagyszerű lények, rabszolgái leszünk a somfordáló párducoknak, és le kell dolgoznunk a váltságdíjunkat.

Jane, a szépséges pultoslány kihozta Hamadryad ebédjét, és letette elé az asztalra. Egy szopós borjú tejtől feszülő gyomra volt a tálon.

– Még mindig nem értem, hogyan képesek a párducok megmozdítani azokat a hatalmas, nehéz köveket – mondtam.

– Sokkal nehezebb dolgokat is megmozdítanak – vonította halkan és ábrándosan Hamadryad. – Azt tudja, melyik a legalacsonyabb és a legmagasabb rendű faj, amely részesült a Lélekben? A legalacsonyabb rendű mind közül azoknak a zagyván makogóknak a társasága, akik félreértik, mit jelent „nyelveken beszélni”. Még a maguk szent könyvében is gondosan választották ki az igét, amelyet az ilyen beszédre használnak. Úgy mondják: tisztán beszél. Mert Isten nem az érthetetlenül makogók istene. Azok a legalávalóbbak, aki azt mondják: „Uram, szent vagyok. Képes vagyok az érthetetlen makogásra.” Néhány millió mérfölddel az érthetetlenül makogók fölött helyezkednek el a kígyóbűvölők. Mi még a maga fajtájabelieknél is jobban irtózunk és félünk a kígyóktól. Valahányszor hozzáérek egy halálos kígyóhoz, feláll a szőr a nyakamon, márpedig nekem elég hosszú ott a szőr.

És valóban, Hamadryad furcsa taraja szokatlan szőrszálakban végződött a tarkóján.

– A kígyóbüvölőknek van vér a pucájában – folytatta Hamadryad –, szemben az érthetetlenül makogókkal, akiknek semmi sincs ott. Mégsem ők a legnagyszerűbb faj, hanem a Hitükkel-Hegyeket-Megmozgatók. Ők, a hegymozgatók, adják bele a legtöbbet, ők a legelőrébbvalók az összes büntetését töltő és váltságdíjáért dolgozó közül. A természetfelettiek elitje ők, és elhiheti, hogy amit csinálnak, azt nem csinálja utánuk senki. A hegymozgatásban nemigen lehet csalni. Az a legrettenetesebb feladat, amit ember vagy mágus valaha kapott.

– Mit csinál itt, Észak-Amerika pusztaságain? – kérdeztem Hamadryadot. – Mit csinál ebben az oklahomai ivóban?

– Hírt kaptam, és eljöttem, hogy megfigyeljem a Fekete-fennsíkot ennek az ivónak a sarkából – mondta. – Pontosabban azért jöttem, hogy szemrevételezzem azt az új tehetséget, aki a környéken tűnt fel. Az ellenséghez tartozik, a szolgákhoz, ám ennek ellenére érdemes megfigyelni. Három napig néztem, ahogy csinálja, és nagyon sokat kivett belőlem. Tudta, hogy a Fekete-fennsík negyed métert mozdult el három nap alatt?

– Hallottam, hogy kisebb földrengés volt a környéken.

– Egy fiatal és idomítatlan puma van a környéken, akinek veleszületett tehetségét nem köti gúzsba a rabszolgaság – magyarázta Hamadryad. – Bár jómagam irtózom minden macskától, ezt bámulattal figyelem. Lélekgyötrő önfeláldozás, nagyszabású gondolkodásmód, rendkívüli lelkiség és féktelen állatiasság kellett ahhoz, hogy ez a fiatal puma három nap alatt negyed méterrel elmozdítsa a Fekete-fennsík nevű hegyet. Láttam. Tanúsítom. Istenre mondom, elmozdította. És még csak nem is azért csinálta, hogy megváltsa magát. Ez egy szabad puma. A tiszta, szeplőtelen Hit őrzője ő.

– Mi köze van ennek a kőtömbök mozgatásához? – kérdeztem.

– Ennek egy olyan hegy mozgatásához van köze, amely egymagában felér sok millió kőtömbbel – mondta Hamadryad. Már attól reszketés lett úrrá rajta, hogy elmesélte ezt az egészet, én pedig elgondolkodtam. Hamadryad külseje némiképpen megváltozott, mióta öt éve utoljára láttam. Arcának furcsaságai még élesebben kirajzolódtak. Bármit is fejeztek ki ezek a vonások, immár sokkal határozottabban fejezték ki. Hamadryad egyszer említést tett a görög és egyiptomi kosfejű szfinxekről, engem azonban most inkább a Mandrillus sphinxre,vagyis a Baidoában élő cerkófmajomra emlékeztetett.

Morzsák és kölesmagok kavarogtak az asztalon, miközben a levegő rezzenetlenül állt. Láttam, hogy Hamadryad mozgatja őket az akaratával. Bár a dolog komoly összpontosítást igényelt, egészen úgy tűnt, mintha Hamadiyad önkéntelenül csinálná. Ezt gyakorolta, amíg evett, ivott és beszélt, mert tudta: egy nap még szüksége lesz rá. Olyan képesség volt ez, melyet szeretett volna megőrizni és továbbfejleszteni. Sokmillió-szor erősebbre kellene azonban növelnie ahhoz, hogy felérjen a Fekete-fennsíkot negyed méterrel odébbmozdító fiatal, ellenséges puma erejével. Vajon a megmozgatásra váró hegyek vetnek árnyékot erre a rokonszenves emberre?

– Játszottak valamilyen szerepet a mozgó hegyek a maguk régi viszályában? – kérdeztem.

– Bizony, játszottak. Volt ott minden: Varázshegyek, Lebegő Hegyek – szakadt fel belőle a múlt. – De volt valami, ami nagyobb a hegyeknél, a hajóknál, a szigeteknél. Egy Pavilon! Ó, micsoda Pavilont csináltunk egyszer! A vízen lebegett, és hegyek, erdők és kertek sorakoztak a tetején. Kinek adatott még meg ehhez fogható fönséges kiűzetés? Sátor volt ez, egy kellemes helyre felvert sátor, amely nagyobb a világnál is. Biztos megfigyelte már a parádékon azokat a feldíszített kocsikat, amelyeknek nem látni a kerekét, ezért olyanok, mintha lebegnének. A mi Pavilonunk szolgált mintául, ez volt az első virággal feldíszített szekér, a föld és tenger fölött elsuhanó, gyönyörű monstrum, és a miénk valóban lebegett. Talán ismeri a képzőművészetből az „akvarell” kifejezést. Ahogy egy költő írta, akiről néha azt gondolom, közénk való volt: „S a víz, mint boszorkány szeme: / kék és zöld és fehér[10]”. A mi mozgó hegyünk, a mi lebegő kertünk minden akvarell őse: a színek pokoli kavalkádja (amely nemrég még a színek mennyei kavalkádja volt) olyan elviselhetetlenül ragyogó, olyan élénk, olyan kaleidoszkopikus, hogy kiűzetett a földről. Igen: mi és a mi zöldellő, teraszos hegyünk, ez a roskadásig megrakott, mérföldes gyümölcsöstál, kiűzettünk a földről. Ott rekedtünk a mi hegy-sziget-bárkánkon, ott rekedtünk a kék és zöld és skarlát színeket tükröző óceánon. Ez volt a mi bíbor száműzetésünk a királyi, bíbor tengeren.

– Csodásan hangzik, de mégis miről beszél? – kérdeztem.

– Ó, valóban tele volt csodákkal, ám ezek a csodák nem voltak örömteliek – mondta szomorúan, mintha ő maga is ott lett volna. – Talán egyetlen faj sem akadt, akit annyi mindentől megfosztottak volna, mint minket. Tán azért történt így, mert mi nagyobb járművet kaptunk. A kertből távozván mindenki magával vitte annak egy darabját, ám voltak, akiknek csupán néhány sáros rög jutott a szent hely földjéből. Úgy hallottam, maguknak például gyalog kellett távozniuk.

– Mármint a kertből? Igen, azt hiszem – feleltem.

– A vizek közepén volt a kert, amelyből kilebegtünk – idézte fel Hamadryad. – Egy illatos, színpompás, elmondhatatlanul termékeny szigethegy tetején úsztunk ki. Az Olajfák hegyének vörös harmatára mondom, hogy gyönyörű látvány volt! Ráadásul királyok voltunk, még ha bukottak is. Továbbra is igánk alatt tartottuk rabszolgáinkat, akik, hogy megváltsák magukat a szolgaságból, kitermelték, elszállították és felállították óriási kőmásainkat.

De aztán sodródni kezdtünk. Mi egyik irányba akartunk menni, rabszolgáink, a macskák pedig egy másikba. Övék volt a szenvedés, de övék volt a mozgatás hatalma is. Olyan iszonyatos lelki- és akaraterő adatott meg nekik, amely mellett eltörpült a miénk, és amellyel köveket, hegyeket és szigeteket tudtak megmozdítani. Így aztán arra sodródtunk, amerre rabszolgáink akarták, ők pedig pontosan tudták, merre tartanak. Azután kisebb-nagyobb darabok kezdtek leszakadni kiűzetésünk gyönyörű szigetéről.

Hideg lopakodott be a terembe, akár egy puha léptű macska. Hamadryad megborzongott, összehúzta magát, és mintha egyszerre elbizonytalanodott volna.

– Milyen darabok szakadtak le a szigetről? – kérdeztem.

– Ó, sok száz darab szakadt le, míg végül csupán egy kicsi és nem annyira zöld rész maradt meg. Madagaszkár volt a leszakadó darabok legnagyobbika, és miután elvált tőlünk, sodródni kezdett vissza, az eredetünk felé. Létezése ma is megmagyarázhatatlan rejtély. Egyáltalán nem illik bele a környezetébe. Gondolom, azt maga is tudja, hogy a Madagaszkár szó annyit tesz: „macskák és majmok szigete”.

– Tudom – válaszoltam. Ekkorra azonban Hamadryadot felzaklatta valami; szenvedélyes vörösben és bíborban játszott az arca, és remegve hadart.

– Vissza, vissza, menj vissza! – üvöltötte el magát hirtelen Hamadryad. És vajon mi volt az, amitől ennyire felindult?

Mr. Caracal lépett be a terembe, és magával hozta a korábban a folyosóról behallatszó lépteket is. Ő volt az a valami, ami láthatatlanul járkált odakint. Most mégis egy nagyon is látható, simulékony, bársonyos ember állt előttünk, hegyes füllel.

– Menj vissza! – üvöltötte Hamadryad. – Nincs jogod kijönni belőle.

Caracal azonban gőgös megvetéssel a szája sarkában elvigyorodott, és egészen úgy festett, mint aki menten széttépi Hamadryadot. Rettenetes összecsapás zajlott köztük valami kétes küzdőtéren, és Caracal ádáz módon kezdett fölébe kerekedni ellenfelének.

– Mr. Caracal tagja a klubnak? – kérdeztem Jane-t, a gyönyörű pultoslányt. – Az egyik vendégük nagyon nem örül a jelenlétének.

– Én ugyan nem avatkozom bele – határolódott el Jane. – Soha sem tudhatja az ember, ki kerekedik felül.

– Ez lázadás! – visította Hamadryad. – Még nem jött el az időtök.

Caracal egyre közelebb került a győzelemhez, és úgy tűnt, másodpercek kérdése, hogy felfalja az élő és reszkető Hamadryadot. Ő ekkor egy viharos jelenet közepette elhagyta a Napozófedélzet Klubot. Valószínűleg mindketten elmentek.

Akárhogy is, valami vagy valaki beavatkozhatott, én pedig újabb évekig nem láttam Mr. Hamadryadot.