3.

A Landwitch-paktum néven ismert önálló jogi személy – vagyis a paraarcheológiai nyomozó társulás – kudarcot vallott első fontosabb kísérletével. Szerény kis filmjük, a Damaszkusz bukása – amelyet a helyszínen vettek fel – akár minden idők legrosszabb mozijának díját is kiérdemelhette volna. Bármi volt is az oka hiányosságainak, nevetségesen hamis, émelyítő paródia lett belőle, s egyszerűen nem lehetett a múlt újjáélesztésének tekinteni. A tudományos közvélemény – mivel a paraarcheológiai szondázás félig-meddig tudományosnak számított – keserű bírálatokban részesítette.

Az egész társaság rossz hírbe keveredett, egy bizonyos Khálid pedig megkapta „Az év – bármelyik év – legrosszabb színésze" ironikus díját.

– Semmire sem becsülnek bennünket – lamentált Abel Landgood. – Pedig a filmtörténetben ez az első olyan mozgókép, amelyet kizárólag szellemekkel és szellemhelyszíneken forgattak. Ki más lett volna valaha is képes arra, hogy a múltat a maga teljességében megidézze? És mindez természetesen tudományos! Mi más is lehetne? Tagadhatatlan, hogy van némi probléma azzal a múlttal, amelyet megidéztünk, de erre is találunk majd megoldást.

– Az év – bármelyik év – legrosszabb színésze! – dühöngött Khálid. – Majd én megmutatom nekik...

– Tud szerezni újabb költségkeretet, Dragon? – kérdezte Joseph Waterwitch.

– Nem, teljesen kész vagyok – mondta bánatosan John Dragon. – Letoltak, becsomagoltak, felcímkéztek és kidobtak a délnyugati egyetemről. „Hibát követnek el – mondtam nekik. – Megbontják a dolog egyensúlyát. Szükségük van egy elméleti dékánra!" „De nem ennyire elmétlenre – mondták. Láttak már rituális egyetemi kinyuvasztást? Taláromról a rézgombokat levágták, dékáni pecsétemet összetörték, arcképemet pedig a fal felé fordították.

– Az év legrosszabb színésze! – füstölgött Khálid. – Ezt meg fogom velük etetni! Bár nem tudom, miért mutattam ilyen rosszul. Az nem az igazi énem volt.

– Ez nem járja – zsörtölődött Waterwitch. – Minket a sárga földig ledorongolnak, viszont azok, akiknek valami közük volt hozzánk, holmi dicsfényben tündökölnek. Ez az Austro gyerek, aki Sheen üzemében dolgozik; egy tudósítást és egy cikket közöl a legfrissebb Havi Geológiai Szemlében. A cikk címe: Eruptív kőzetburkolati adatok műszeres vétele lüktető transzponálórács segítségével, alcíme pedig az, hogy Keresd és hozd fókuszba, avagy emlékeznek-e a kőzetek? Az eszközökről jut eszembe, hogy ez a kölyök egy kész csodabogár. Azt írja, hogy cikkének „kézirata" vékony kőtáblákba volt vésve.

– Mit gondol, kicsoda ő – Mózes?! – robbant ki Abel Landgood. – A maga barátja, ugye, Benedetti. Mégis miféle barátai vannak magának?

– Pillanatnyilag mindannyiunknak annál jobb, minél több a barátunk – mondta Cris Benedetti.

– Az év legrosszabb színésze! – mormogott még mindig Khálid. – Beleverem az orrukat, mielőtt vége lesz ennek az egésznek! De vajon miért nem az igazi énem volt?

– Talán Austro ki tud agyalni valamit a nagyon egyoldalúan értelmezett adatok kiszűrésére – mondta reménykedve Cris Benedetti.

– Az bánt, hogy Austro velünk dolgozott, és tőlünk vette ötleteit – hangoztatta Waterwitch. – A Havi Geológiai Szemle viszont azt írja róla, hogy „kimondottan professzionista és kifogástalanul pontos – ha nem ilyen lenne, akkor elméleteit hóbortosnak lehetne nevezni". Ha ez a bolyhos képű pojáca szakavatott, akkor milyenek vagyunk mi?

– Van, aki tud érvényesülni, van, aki nem – mondta Cris.

– De hát felhasznált bennünket.

– Akkor majd mi is felhasználjuk őt – mondta ésszerűen Khálid. – Semmi kétség sincs afelől, hogy ez a kölyök rákapott a régebbi folyó vizére. Ami azt jelenti, hogy képes behatolni, beszivárogni és felülkerekedni, s pontosan ez az, amit csinál. Szükség van ilyen eseménybefolyásoló emberekre, akik a kulisszák mögött tevékenykednek, valahányszor az ember falak lerombolására szánja el magát, és szükség van azokra a szerencsétlenekre is, akik kinn, a kapuknál játsszák el a fedezék szerepét. Bár korábban soha nem tekintettem magam fedezéknek.

– Hát akkor mi maga, Khálid – kérdezte Landgood –, és mit csinál itt?

– Igen, mindnyájan kíváncsiak vagyunk erre – mondta Cris Benedetti.

– Maga egy üledék az üledékek között – mondta Joe Waterwitch. – Én fókuszba hoztam, Abel Landgood pedig szemmel látható lénnyé katalizálta. Maga egy szellem, amelyet a múltból keltettek életre. Maga nem valódi.

– Melyikünk lehet biztos saját valóságában? – kérdezte Khálid. – Maguk azok? Mi, sivatagi emberek sokkal alaposabban foglalkoztunk ezzel, mint maguk, európaiak. A gondolkodás nem a maguk kenyere. Együgyűségükben mégis egy damaszkuszi-bizánci szemszögből láttatott Khálidot keltettek életre. Nem csoda, hogy az év legrosszabb színészének választottak! Miért nem a valódi énemet: a csavaros eszű, briliáns, széles látókörű, párját ritkító politikust és katonai lángelmét, minden idők legravaszabb, legtrükkösebb és legtapasztaltabb embercsoportjának vezérét katalizálták?

– Azért, mert egyoldalúan értelmezett adatokkal dolgoztunk – mondta Cris Benedetti. – Damaszkuszi szemmel vettük az üledékeket még a patinákat, mert ez a látásmód jellemezte Damaszkuszt, így látták magát azok a városlakók, tehát így látta minden készülékünk és filmünk is. Azt hiszem, korrigálhattunk volna rajta, ha egy kicsit több tapasztalatunk lett volna ezekben a dolgokban. De most már átcsaptak a hullámok, a gát, akarom mondani, a fejünk felett.

– Nem, nem, a gát alatt – mondta nyugodtan a csavaros eszű, briliáns, széles látókörű, párját ritkító Khálid. – Az a víz a mi üdvösségünk! Gyerünk, nézzük meg azokat a kölyköket! Valahogy otthonosan érzik magukat a másik folyóban.

– Hogyan tanult meg angolul, Khálid? – kérdezte John Dragon, az exdékán.

– Újabb önkényesen értelmezett adat – fejtette ki Khálid. – Valójában nem tanultam meg. Maguk a saját, polarizált angol nyelvű elméjükkel érzékelnek engem, ezért hiszik azt, hogy ugyanúgy beszélek, mint maguk.

– Maga még élvezi az egyetem kegyeit, Benedetti? – kérdezte Landgood, miközben az expedíció tagjai (plusz az esetlegesen létező, különös öltözékű, mezítlábas szellem, Khálid) Sheen elektronikai üzemébe menet végigballagtak a fél mérföld hosszú Hatlövetű úton.

– Hogyne, alkotószabadságra küldtek – mondta Cris Benedetti. – Azt mondták, pihenésre van szükségem. Nem is rossz ez, azt hiszem, csak addig nem kapok egy vasat sem.

– Nem igazságtalanság ez egy kicsit magával szemben, Benedetti, hogy egy évig fizetés nélkül kell tengődnie?

– Hét évig. Meggyőztek arról, hogy az alkotószabadság hétéves. És azt is mondták, hogy megújítható. Mindig rendes emberek voltak, az ortodox tudomány jeles képviselői. Közülük néhányan fellépnek ma este a tévében a Végső tudomány, a rögeszmések vége című nagyszabású hírműsorban.

– Kik azok a rögeszmések? – kérdezte Khálid.

– Olyanok, mint mi – mondta John Dragon. – Paraarcheológusok meg hasonlók.

– Nem, nem, nincs nekik igazuk. Az, hogy valamit rosszul csináltak – mint ahogy az magukkal valóban megtörtént –, nem ok arra, hogy elvessék. Tartsák csak meg.

– Az a másik zseni gyerek, Roy Mega is ugyanolyan kétértelműén viselkedik, mint Austro – sopánkodott Abel Landgood. – A Paraelektronika Ma legfrissebb számában idéznek tőle valamit. Felolvasom: „A tudományos világ talán egy kicsit túlságosan is hajlamos arra, hogy az időüledék-adatok életszerű megjelenítését gyanakodva fogadja. De miért ne lehetne az ilyen – feltehetően hiteles – ábrázolás életszerű? Az üledékadatok átírásakor éppúgy kapunk antropomorf formákat, mint modifikált szinuszhullámot vagy bármilyen más grafikai formát. Az nem elég a vádaskodáshoz, hogy emberek és helyszínek az átírás során megváltoznak. Mindazonáltal nem tűrhetjük szó nélkül bizonyos kalandorok mértéktelenségeit, látván különcködő művüket, még akkor sem, ha azt mondják: ne bántsatok bennünket Damaszkusz miatt. Ez egy sajnálatos és szégyenletes darab volt. Ilyen mértéktelenségek láttán mossuk kezeinket."

– Melyik vízzel mossa kezeit? – kérdezte Khálid. – Végül is melyik oldalon áll ez a kölyök? A kétértelmű viselkedés gyakran bizonyulhat a legjobb taktikának, de nem mindig. Majd meglátjuk.

. – Még nincs vége – mondta Landgood. – Ezt mondja: „Éppúgy ideje megbarátkoznunk azzal a gondolattal, hogy az időüledék-szellemek testet öltenek, mint ahogy elfogadtuk azt is, hogy az elektronikus hullámok kép formájában jelennek meg a tévében. Azt azonban mégis gyanakvással kell fogadnunk, ha ezek a megtestesülések túl bizarrnak bizonyulnak. A bűzös és torz szellemek önmaguk élő cáfolatai."

– Én ez utóbbiak közé tartozom – mormogta Khálid. – Bármelyik év legrosszabb színésze! Ezért még megkapják a magukét! Bele fogom verni az orrukat!

– Még folytatja – mondta Landgood. – „Minden felelős tudóssal összhangban vissza kell utasítanunk ezeket a hamisításokat..."

Landgood olvasás közben beleütközött Roy Megába, aki Sheen elektronikai üzeme előtt őgyelgett.

– Jó hallani, hogy ilyen odaadással idézik az embert – mondta Roy Mega. – Uraim... ejha, most látom csak, hogy az egyik torzszülöttet is magukkal hozták.

– Lassan a testtel, zöldfülű! – mondta a mezítlábasok méltóságával Khálid. – Sok gyaur nyelvet kitéptem már életemben, és a tiedet is tövestül fogom kitépni.

– Lassan a testtel, te gebe! – mondta egyre pimaszabbul Roy Mega. – Te nem vagy valódi, és nem is vagy itt. Nem vagy több, mint egy rossz mozgóképszellem kísérleti utóképe. És mint ilyen, az én kísérletem eredménye vagy, úgyhogy bármikor könnyedén megsemmisíthetlek. Vége van már a nagy cécónak. Hogy te még ezek után is szemmel látható formában létezel, az annak a trükknek köszönhető, amelyet a berendezés működtetésénél alkalmaztam. Megjelenésed egyetlen tekercsen múlik, egyetlen kis elektromágnesen, amelyet az áramkörbe iktattam. Ez a tekercs azonban önkioldó, úgyhogy fennmaradásod meglehetősen bizonytalan. Tulajdonképpen ennek...

– A tekercsnek néhány órával vagy néhány nappal ezelőtt már ki kellett volna oldania magát, ugye, zöldfülű? – Khálid nevetett. – Ki kellett volna oldódnia, amikor a kímélet napjai véget értek. Vagyis azok a napok, melyeknek során kifaggattam ezeket az embereket, akiknek volt valami közük felébredésemhez. Meg akartam tudni, miért sikerült ez ilyen rosszul, miért nem az igazi énemet hívták elő. De mostanára mindenesetre biztosítottam azt az áramkört, amelytől függök. Sőt már ott tartok, hogy mindenféle áramkörtől függetlenítem magam, eredményesen változtatok torz külsőmön, és több leszek, mint holmi elektroember. Miért függjön fennmaradásom egy nyamvadt áramkörtől? Az Örökkévaló az, akitől mindnyájan függünk. 

– Karramba – mondta az elektronikai létesítményből kilépő ifjú, szőrös képű elektronikai titán, Austro.

– Egy idegen zöldfülű, te – mondta Austrohoz fordulva kedélyesen Khálid. – Ha a másik nem is, de te legalább ittál a rejtett folyó vizéből. Te legalább rá tudod szedni a védőket, és be tudsz hatolni egy fallal körülvett városba. Lehet, hogy magad is bizarr megtestesülés vagy, de olyan szellem, amely újjászületett attól a rejtőzködő víztől.

– Sár a számon, ittam belőle! – jelentette ki Austro. – És hasonlóképpen tett Roy is. Ő éppolyan kötekedő figura, mint te magad, jó Khálid. Karramba, miért nem megyünk már be?

Mindannyian, bementek.

– Ez a Roy gyerek, ez a zöldfülű fajankó nem olyan jó ám, mint jómagam – szövegelt Khálid, amikor letelepedtek odabenn. – Nem bizonyosodik meg, nem ellenőrzi újra a dolgokat. Ha én raktam volna önkioldó tekercset a berendezésbe, akkor tudnám, hogy mennyi idő után lehet számítani arra, hogy nem működik. Bevehette volna egy könnyelmű fiatalember Damaszkuszt? Bevehette volna Ktésziphont vagy Bagdadot?

– Mint ahogyan Grant bevette Richmondot – károgta Roy Mega. – Vagy, ahogy Nagyszájúkám bevette Daszbaszpult.

– Karramba, srácok! Legyen béke, és munkára fel! – öntött aromás olajat a rejtett vizekre Austro. – A vaskalapos tudósok szerint az nem elég az üdvösséghez, hogy nekilátunk ősi csatákról lefújni a port. Karramba!

– Te valami cifra beszédű szőrgomolyag vagy? – kérdezte tőle Khálid. – Bár úgy hallottam, azt beszélik rólad, hogy egy szerkezet vagy csupán, amelyet a Sheen nevű dzsinn állított elő.

– Á, Austro eléggé valóságos, Khálid – biztosította Cris Benedetti az időn kívüli arabot, amikor már mindannyian kényelembe helyezték magukat az elektronikai létesítmény előcsarnokában. – És különben is igaza van. Új csatákról is le kell fújnunk a port. Méghozzá most. De hogyan fogjuk megcsinálni? A tudomány bástyáit olyan sokan őrzik, hogy még egy egér sem képes a közelükbe férkőzni. Sőt egy kisebbfajta seregük is van, amely ezeregy bősz egérvadászból áll. És ma este ama magas, csipkés oromzatok fölött a Végső tudomány, a rögeszmések vége, élénk zászlaja fog lobogni. Khálid, itt nem tudjuk hasznát venni egy volt sivatagi harcosnak.

– Én voltam minden idők legnagyobbika – felelt meg nekik Khálid. – De van itt valami, amit nem értek: mindegyikükkel megesett néhányszor, hogy minden tisztelet nélkül beszéltek a tudományról. Kérdezem én: ugyanarról a dologról beszélünk mi, a magas tudományról, magáról llmről? Úgy gondolom, hogy a tudományból csak hasznunk származott. A bizánciak azt hitték, hogy mindent tudnak – mi tudtuk, hogy még csak most értünk el a kezdetekhez, de örömmel jutottunk el idáig. Mi bonyolultabb matematikát írtunk a homokba, mint ők pergamentekercseikre. Homokdombjainkról bonyolultabb csillagmozgásokat tanulmányoztunk, mint ők a tornyaikból. Egyetlen tömjénfa kérgéből magasabb fokú kémiát hoztunk létre, mint ők a legkülönfélébb porokból. Sivatagi patkoló– és kovácsműhelyeinkben olyan eszközöket és gépeket állítottunk elő, amelyek minden képzeletüket meghaladták. És mindezen tudományok gyakorlásához és közléséhez ékesszóló beszédkészséget fejlesztettünk ki. A Mindenható után, akit mindannyian imádunk, legjobban a tudományt, a szent llmet imádjuk. És maguk most rossz véleménnyel vannak róla? Visszatért a bizánci dölyf és nagyképűség? Egy teljes kört fordult a kerék? Majdnem úgy néz ki, mintha nem is vertük volna tönkre őket.

– Igen, a múlt tudósaira jellemző dölyf és nagyképűség visszatért – mondta szomorúan John Dragon. – Elefántcsonttoronyba zárták a tudományt. Az ősi, nemes hajó lomha, és elmerül a fontoskodó bürokratáktól. Az ember szabad felebarátja, a maga szent llmje falak mögé sáncolta el magát, és nem szabad többé.

– Mi tudjuk, hogyan kell bevenni és lerombolni falakat – mondta Khálid. – Maguk meg a két ifjú titán lássanak neki a fűszeres előkészítésnek. Ma este történik valami, ugye? Akkor hatalmunkba kerítjük, és meglovagoljuk ezt a lehetőséget. Ma este megindítjuk a támadást. Belülről fogjuk megtámadni az elefántcsonttornyot.

– De hát ez nem Damaszkusz, és nem is Bagdad – mondta Abel Landgood.

– De igen! – szívóskodott Khálid. – Támfalak, sáncok, kerítések – mindez Damaszkusz, mindez Ktésziphon, mindez Bagdad. Ifjú titánok, dolgoztok már rajta?

– Hát nem nagyon értem, min... – bizonytalankodott Roy Mega. – Kétértelműén beszélünk, és sokat mossuk kezeinket. Nem tudom, mi mást...

– Karramba, én biztos vagyok benne, hogy tudom – mondta Austro. – Gyere, Roy, lássunk hozzá. Rákényszerítjük őket, hogy ők is kétféleképpen beszéljenek,

– Bárcsak tudnám, mit kell csinálnunk – lamentált Roy Mega.

– Ha ezt kérdezned kell, akkor tényleg nem értetted meg – mondta neki Khálid. – Egy ilyen okos fiatalember, mint te, biztosan nem szokott Igy járni. Szükségünk van csodás pimaszságodra. Szükségünk van sajátos agyafúrtságodra. Maga a nemes dolog is meg fog sérülni egy kicsit, amikor áthatolunk toronyfalain, de a nemes dolgok mindig ellenállóak. Nosza, gyerünk, európai emberek, egyoldalúságunk miatt igényeljük kifinomult elméjüket) Iróniára van igazán szükségünk, egy kis rejtett iróniára!

– Ez a legritkább fajta – mondta Cris Benedetti.

– Mindjárt kezdődik az a szemét tévéműsor, a Végső tudomány, a rögeszmések vége – mondta fogcsikorgatva Joe Waterwitch. – Utálni fogom önteltségét, merev elzárkózását, átkos szűklátókörűségét. De mégis el leszek ragadtatva attól a rengeteg kétszínű alaktól, csak azt nem tudom, miért.

– Karramba, akárcsak jómagam, de én tudom, miért – mondta Austro, az ifjú titán. – Két vevőberendezést fogunk felállítani, uram, Khálid? Így az egyik azt mutatja, amit mindenki lát, a másik pedig azt, ami valójában történik. Ez bonyolult dolog lesz, de nagyon tanulságos. Menet közben kell majd követnünk az eseményeket, hogy modifikálni tudjuk a karakterisztikákat. Tudnunk kell, mi az, amit transzponálni fogunk.

– Meg tudom csinálni! – mondta Roy Mega. – Egy kicsit nehezen értettem meg, és ez egyáltalán nem jellemző rám, de most már tudom, hogy meg tudok vele birkózni. A kontroll vevőegységet tökéletesen le kell árnyékolni, a módosított változatot eredeti formájába kell visszaalakítani. Ez lesz a világon az egyetlen vevőkészülék, amely az eseményeket nem modifikált formában mutatja, s ez kész szenzációi A modifikált vételen pedig látható lesz az egész folyamat, az átbillentés és maga a módosított változat. A lehetőségek korlátlanok – illetve csak az szab nekik határt, hogy valójában mennyire vagyunk jók.

– Van elég energia egy ilyen erősítéshez? – kérdezte Cris Benedetti, aki nem volt elektronikai szakember.

– Elektromosan van – mondta Roy Mega. – Hogy mentálisan van-e, ez mindannyiunkon múlik. De most ne csak szokásos, jóságos énjét adja, Mr. Benedetti. Szükségünk van egy kis udvarias arroganciára, és ezt magától várjuk. Kell egy kis könnyedség is. Van itt valaki rajtam kívül, aki könnyed tud lenni? Mindenki adja bele a magáét, emberek, mindjárt kezdődik!

– Karramba, számítunk rá, számítunk rá! – üvöltötte Austro, s közben boszorkányos gyorsasággal modifikált a berendezésen.

– Nem kell hozzá sok elektromosság – vélekedett Khálid.

– Amikor bevettük Damaszkuszt, csak kezdetleges gyújtótekercseket meg primitív görögtüzet használtunk saját agyfurkász képességünk felerősítésére. Persze hat hónap kellett hozzá. De ez az új támadás tartson akár hat hónapig, akár hat évig vagy hatvanig, ma este akkor is megkezdjük. Ami az energiát illeti, amikor engem életre keltettek, csak egy hajszállal térhettek el a rossz irányba, mégis kiemelkedő lángelméből és tökéletes személyiségből – ami vagyok – az év legrosszabb színésze lettem. Ez az a finom kis lökés, amely – úgy tűnik – nem változtat meg semmit, mégis mindent megváltoztat. Az ember nem nagyon tud majd egyetlen elemet sem kiemelni, ami egyáltalán módosult, mégis a teljes egész feltétlenül más lesz.

– Tulajdonképpen mi folyik itt? – érdeklődött John Dragon.

– Fél perc múlva kezdődik a tévében az a szemét hírműsor, a Végső tudomány, a rögeszmések vége – mondta Cris Benedetti. – Most fordul elő a tévé történetében először, hogy egy adást egymilliárd ember néz egyszerre. Legyen dühös, vagy legyen nyugodt, Dragon, csak önmagát adja. A világ a mi szemünkön át, a mi véleményünk tükrében fogja látni ezt a műsort. Mindenképpen remek és újszerű élményben kell részesítenünk a nézőket! Még hogy egyoldalúan értelmezett adatok! Ezzel a témával még nemigen foglalkoztak, úgyhogy tág tere van a lehetőségeknek.

– Agyfurkászok leszünk, agyfurkászok – mondta Khálid.

– Mindannyiukban benne leszünk. Most kezdjük el az ostromot, és soha sem fogják megtudni, mi sújtja őket. Annak a Parpar nevű intuitív folyónak az áramába siklunk be. Az egész világgal saját könnyed tekintetünkön át láttatjuk az eseményeket. Hű, de jó ez a „könnyed tekintet"!

– De nem tudunk megváltoztatni egy adásban lévő tévéműsort – kifogásolta Joe Waterwitch. – Meg kellene..

– Már csináljuk – mondta Roy Mega.

– Joe, maga forráskutató, mégsem tudja, hogy hol van a kutya elásva – kuncogott Benedetti. – Biztosan meg tudjuk változtatni, ha jól összpontosítjuk berendezésünket, elménket és szemünket.

A tévéműsor egészen jól sikerült. A Végső tudomány, a rögeszmések vége volt minden idők első olyan programja, amelyet több mint egymilliárd néző látott. Olyan műsor lett, amelyre emlékezni fognak az emberek, s életük végéig hatással lesz rájuk.

Korántsem olyan volt, mint amilyenre számítani lehetett. A rögeszméseket úgy emlegették, mint akik a tudomány belső szentélyében sáncolták el magukat. A tudományos világnak jókora bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy ilyen nagyfokú gyengeséget tanúsítson.

Néhány olyan dolog, amely egy kicsit mindig peremre szorult, most rendkívül szívélyes fogadtatásban részesült. Nem egy közülük új irányba indítja el az ember, sőt az emberiség gondolkodását. Kell is, hogy legyen bennük valami, sőt jó néhányukban ennél jóval többnek is kell lennie. Mindenekelőtt vegyük szemügyre ezt az űj keletű paraarcheológiát. Az elektronika és az emberi elme kombinációja révén újjáteremtődnek a történelem jelentős eseményei, ősi szellemek járnak-kelnek, de egyáltalán nem néznek ki kísértetiesen.

És ott, az elektronikai üzemben sokszor elég volt egy pillantás a kontrollképernyőre, hogy látni lehessen, hogy a szóban forgó férfiúk milyen zord kövületekből formáltak ki ilyen szépen csiszolt ékköveket! Az eredeti forma érdes volt és kezelhetetlen. Megkérgesedett és összeaszalódott. A kontroll képernyőt azonban csak a hét férfiú látta, az egymilliárd néző viszont nem.

Ők a nagyszerű, kegyes modifikációt látták, azt, ami az őseredeti szerepét töltötte be. (Igen, maga a nemes dolog is megsérült egy kicsit, amikor a modifikáció áthatolt ősi toronyfalain, de a nemes dolgok mindig eléggé ellenállóak ahhoz, hogy fönnmaradjanak, és most már egy ideje nem volt sem kérges, sem összeaszott.)

De a végső, könnyed, sarkított megjelenítés olyan volt, mint egy kitudódott réges-régi titok, mint egy újra felfedezett, rejtett folyó: leleplező és masszívan hömpölygő. Könnyed tekintettel láttatta – immár véglegesen – tér és idő minden dimenzióját.

Kóczián János fordítása