2.

Dugóhúzó, csigalépcső

Melyik lesz ma a túlélő?

– Jaj nekem, istenem! – kiáltott fel Joe Kress, és egész testében reszketni kezdett. – A kígyó! Az elegáns kígyó! És én vagyok a szerencsétlen, megbűvölt madárka! Ez föl fog falni engem! – Drumhead Joe kezébe a revolver vad táncot járt.

– Lőjön ránk, Drumhead! – szólalt meg Sam Mare régi hangja abból a furcsán eltorzult szájból. – Akármelyikünket találja is el, csak nyerhetünk vele!

– Kuss, Sam! — jött S. Palmer Mare szenvtelen hangja ugyanabból a furcsán eltorzult szájból. – Drumhead Joe senkit sem fog lelőni Drumhead Joe-n kívül. Menjen hátra, Drumhead, fel azon a három lépcsőn és ki azon az ajtón. Hányszor körülszaglászott már ezen a helyen, mégse vette észre azt az ajtót ott a másik mögött.

– Lőni fogok, lőni fogok – vacogott Drumhead Joe –, nálam van a pisztoly!

– De maga a hipnotizált madár, Drumhead, és a kígyó én vagyok – mondta S. Palmer Mare hangja. – A madárka pedig sose lesz elég bátor ahhoz, hogy lelője a kígyót. Ez a dolgok rendje. Szeretné tudni, hogyan lett a szemem ilyen kék? Ó, csak jó kontaktlencse kérdése az egész. Bár elég nagyok kellenek ahhoz, hogy elfedjék a Sam nagy, barátságos barna pupilláit. Mindig fájó szívvel teszem le ezt az ósdi okuláréját is. Ez a kis repedés az üveg szélén, ez az esetlen rézdrót a keretére csavarva, hogy szét ne essen, hát ki ne bízna egy pancserben, aki ilyent hord? Ki kételkedne abban, hogy örök életében pancser volt, és az is marad? Ezek bizony művészi finomságok, és én voltam, aki ezt kiagyalta, nem Sam. Tettem egy kivehető hidat a számba, és máris eltűnt a fogatlan vigyor. Újabb mesterfogás. Igen, tényleg van ott egy ajtó, Drumhead. Csak nyomja meg egy kicsit a falat. Látja, kinyílik. Hátráljon be rajta. Csak menjen hátra, ahogy mondom magának, és ne vegye le rólam a szemét. Rossz a világítás, de majd hozzászokik. Küldd vissza Ócskást a helyére, Sam. Nem kell, hogy itt útban legyen.

De Sam Mare elgyötört hangja épp az ellenkezőjét mondta: „Maradj itt velünk, Ócskás. Kellesz nekem a leszámolásnál."

– És itt a kis csomag, ami ugyanazt a testet egy másik emberré formálja – szólalt meg ismét S. Palmer Mare hangja a közös szájból. – Itt ez a paróka. Olyan hullámos és szőke, hogy már messziről lerí róla, hogy nem igazi, pont úgy, ahogy azt gondosan elterveztem. Hova lett most már a tar fejű Sam Mare? Egyre beljebb és beljebb húzódik vissza.

Ekkor a különös, alakváltoztató figura megállt, és levetkőzött ott a nyirkos alagútban, a föld alatt, félúton a Polder Street-i üzlet hátsó traktusa és a magasabban fekvő High Street-i nagy ház között. Azután ez a különös lény egy fűzőt vett elő, belebújt, és szorosra húzta magán, amitől rögtön húsz kilóval kevesebbnek látszott, és amitől a régi tohonya alak a nagy testben még összébb szorult. Majd felvette az elegáns öltönyét ez a furcsa, átváltozó teremtmény, és most már ő volt S. Palmer Mare, minden kétséget kizáróan, a sikkasztás és csalás nagymestere, szélhámos, bűnöző és vakmerő gyilkos, a hipnotizálás mestere csakúgy, mint a nyomtalan eltűnésé.

– Lőjön ránk, Drumhead! – hallatszott Sam Mare furcsán lefojtott hangja. – Mivel S. Palmer az, aki egyre inkább eluralkodik, azt hiszem, őt fogja megölni. Igen, meg fogja ölni, ha ránk lő, és lehet, hogy engem is, de az is lehet, hogy nem. De ez már nem számít. Lőjön, és mentse meg magát.

– Kuss, Sam! – parancsolta S. Palmer Mare hűvös hangja. – Drumhead Joe nem fog lelőni senkit, kivéve önmagát, Drumhead Joe-t. Mindenre kiterjedt a figyelmem, Joe. Én magam jobb kézzel írok, egyenletes, tökéletes betűkkel, mintha acélba metszették volna. Olyan aláírásom van, hogy minden szélhámos irigyli tőlem. Szegény nyomorult Sam az ő feje tetejére állított, balkezes majomkaparásával tud csak aláírni, és a nyilvántartásokban ez szerepel. Minden adottságunk szöges ellentéte a másikénak, talán csak a pénzcsinálás tudománya közös bennünk. Van valami kérdése, mielőtt a saját szolgálati fegyverével elkövetendő öngyilkossága helyszínére érünk?

– H-ho-hol van az e-egymillió?

– Ó, hát a szögeshordóban, aminek a tetején sakkozott Sammel. Hatpennys rozsdás szögek borítják hat hüvelyk vastagon. Tényleg nagyon közel volt magához, nem csoda, hogy megérezte a kisugárzását.

– Lőjön már, Drumhead! – Sam Mare könyörgése úgy hangzott, mint távoli, elhaló szamárordítás.

– Csönd legyen, Sam! – Drumhead Joe számára egészen hátborzongató volt a két ember vitáját hallgatni egy szájból. – Én szeretem, ha a játék izgalmas, és Drumhead Joe is meg fogja kapni a lehetőséget, hogy élvezze. Most éppen a házam harmadik pincéjében vagyunk. Minden városi háznak legalább három pincéje kellene hogy legyen, az egyik jól elrejtve. Most megpihenünk itt egy kicsit, és mindhárman iszunk egy kis bort az alkalom tiszteletére. Sam közönséges portóit kap, őhozzá az illik, és úgysem inna meg mást. Mi pedig, Drumhead, vagyis én, aki a kultúra embere vagyok, és maga, akinek legalább némi fogalma van róla, mi tehát egy-egy üveg 1907-es Chateau Serpent Biond-t fogunk inni. És amíg megisszuk, addig elmagyarázom magának, hogy majd mit mondhat és mit nem életének ebben a valószínűleg utolsó felvonásában. Most kinyitom ezt a három palackot ezzel a dugóhúzóval, ami ugyanolyan csigavonalban tekeredik, mint ez a lépcső itt. És ha megittuk a borunkat, ezen a lépcsőn följutunk majd a rejtekajtóhoz, amin keresztül két órával ezelőtt eltűntem a szobából.

Ezzel S. Palmer Mare a jobb kezével töltött magának egy pohárral a palackjából. Drumhead Joe Kress a bal kezével töltött magának a sajátjából, mert remegő jobbjában még mindig a revolvert szorongatta. Végül a bal kezével töltött a maga közönséges vörösborából egy pohárkába ez a fura, kétlaki szerzet, egy olyan slampos mozdulattal, ami egyértelműen a faragatlan Sam Mare-hez tartozott.

– Elsőnek én iszom – mondta S. Palmer Mare, és poharát a szájához emelte, amelynek kifinomult vonásai műértőre vallottak. – Maga a második, Drumhead – parancsolta S. Palmer, és Drumhead reszkető kezével remegő szája széléhez emelte az italát. – Ez talán tölt magába egy kis küzdőszellemet. Most pedig te jössz, Sam! – Sam Mare egy széles mozdulattal a formátlanná vált szájhoz illesztette poharát, és egy hajtásra kiitta.

– Ha a csigalépcső tetején a rejtekajtóhoz érünk, én majd keltek egy kis zavart a szobában a rendőrök között (hogy hogyan, az most nem érdekes), úgyhogy az ellenkező irányba fognak egy kicsit bambulni. Akkor belökjük magát a szobába (eltűnsz a lábam alól, Ócskás, vagy lerúgom azt a tetves fejedet!), én és a belém süppedt, nyomorult Sam. Mi ott fogunk maradni abban a kis nyitott ajtóban úgy, hogy maga, de csak maga, tisztán láthasson bennünket, Drumhead. Van egy trükköm az ilyen esetekre. Na és most figyeljen nagyon, Drumhead: ez lenne az a kis beszéd, amit maga majd a jelenlevőkhöz intéz, ha intéz. így szólna tehát: „Tisztelt barátaim és kollégáim, egy súlyos bűnömet kell bevallanom önöknek. Maguk azért nem voltak képesek megtalálni S. Palmer Mare-t, ezt a nagystílű bűnözőt, mert én magam voltam az. Én voltam S. Palmer Mare, a gengszter és Drumhead Joe Kress, a híres detektív egy személyben az elmúlt évek alatt. Nem igazán lényeges, hogyan voltam képes mindkét szerepet eljátszani egyszerre. Ez maradjon olyan titok, amit most már magammal fogok vinni a sírba. Mert most meg fogom ölni magam, hogy legalább valamit jóvátegyek ördögi bűneimből." így szólna, és így is tenne azután, Drumhead. Higgye el nekem, a maga lehetőségéi közül ez lenne a leglátványosabb szerep. És amíg ezt eljátszana, addig én, a szegény elnyomott Sam Mare-el együtt, csöndben betenném az ajtót magam mögött, és szépen fölszívódnék.

– Vagy agyonlő engem. De lehet, hogy Samet fogja agyonlőni. Ez a két lehetősége van még. Semmiképp sem fogja mind a kettőnket megölni. A túlélő csak könnyebben fog megsebesülni, és attól fogva egyedül az övé lesz a testünk. Maga pedig, Drumhead, életben marad, épen és egészségesen. Csak éppen egy kicsit ostoba helyzetbe kerül majd ezzel az egész fölfordulással, az oktalan lövöldözéssel és a zavaros meséjével. A maga dolga eldönteni, Drumhead Joe. De az isten szerelmére, próbáljon meg kevésbé remegni és élvezni egy kicsit a játékot! Emlékszik még a szavaira, amiket el fog vagy nem fog elmondani?

– I-igen, emlékszem rájuk – vinnyogta Drumhead Joe Kress, és úgy remegett, hogy a revolver elmosódott folttá vált a kezében.

– No, már itt is vagyunk a csigalépcső tetején. És itt az álcázott ajtó – mondta S. Palmer Mare. – Az istenedet, Ócskás, takarodj a lábam alól! Készüljön, Drumhead, ez a maga nagy pillanata!

A túloldalon, a szobában hirtelen valami kavarodás keletkezett (nem érdekes, hogy hogyan). Ebben a pillanatban Mare kinyitotta az elrejtett kicsi ajtót, és belökte a vacogó Drumhead Joe-t a helyiségbe. Halálos csönd támadt. És azután...

– Tisztelt barátaim és kollégáim, egy súlyos Dűnömet kell bevallanom önöknek – hallatszott Drumhead Joe Kress, a detektívfelügyelő hangos, de szörnyen remegő és elkínzott hangja. – Maguk azért nem voltak képesek ...